2018. február 25., vasárnap

Valahogy nem csodálkoztam, mikor némi utánaolvasással megtudtam, hogy ennek a kisregénynek színházi adaptációja is született, mert ahogy olvastam, erősen színpadra kívánkozó műnek éreztem, és úgy is képzeltem el magamban, mintha egy színdarabot látnék magam előtt. Nekem a jelenetek felépítése, a szereplők mozgatása és beszéde mind-mind a színház világát idézte. Nem tudom, mennyire volt tudatos döntés ez az író részéről - valószínűleg amúgy eléggé - , de valóban: a hit, hogy egyszer végeszakad a borzalmaknak, és megszállottak felülkerekedhetnek megszállóikon, erősebben átjött ebben a balladai tömörséggel megfogalmazott kisregényben, nem veszett el a lapok között.

"- Nehéz feladatot kaptunk mi, ugye?
- Igen - mondta a polgármester -, az egyetlen feladatot a világon, ami lehetetlen, az egyetlen dolgot, amit nem lehet megtenni.
- Éspedig?
- Az emberi szellemet tartósan elnyomni."

Történetünk egy meg nem nevezett skandináv kisvárosban játszódik, amelyet egy napon elfoglalnak az ellenséges csapatok. Ennek a békés helynek a lakói így most kénytelenek lesznek szembenézni nem csupán a betolakodók általi megszállással, hanem egy közülük való árulásával is. Az invázió megkezdése ugyan nagyobb vérontással nem járt az ellenséges csapatok részéről, de az a kevés is épp elég volt ahhoz - főleg egy ennyire szoros közösség esetében - , hogy a kisváros egyszerű és békés lakói egy csendes, ámde annál kitartóbb ellenállásba kezdjenek. Kisebb-nagyobb szabotázsok veszik kezdetüket: mint például részeg katonák tűnnek el nyomtalanul vagy ehetetlenné válik az étel, amit felszolgálnak számukra. Lassan elérik, hogy a megszállók szívből gyűlölni kezdjék ezt a kisvárost, és a honvágyuk egyre erősebb legyen. A Lement a hold az ellenállás regénye.

Steinbeck narrátora nem feltétlenül állt egyik vagy másik oldal mellé, inkább felülnézetből, kellő távolságtartással szemlélte az események egyre örvénylő sorrendjét, egy-egy szereplő szájába adva, és ezáltal jobban kiemelve azokat a kulcsmomentumokat, amelyek megtörténte sodorja egyre másra a szakadék felé ezt az egyébként is kellemetlen, kötéltáncot járó kapcsolatot a két oldal között.

"Így hát elölről kezdődik. Agyonlőjük ezt az embert, és húsz új ellenséget szerzünk magunknak. Ez az egy, amit tudunk..."

Lanser, a megszálló csapat vezetője volt számomra a legérdekesebb alak mindközül. Az I. világháborút megjárt katona pontosan tudja, hogy melyik tettük hova vezet, ám mégis kénytelen a parancsot illetve a bevált gyakorlatot követni. Ám az egyik fejezetben, ahol a polgármesterrel tárgyal az egyik ellenálló további sorsáról, megmutatja emberi oldalát: felfedi a polgármester előtt, hogy ő mit gondol erről az egészről magánemberként, ám hozzáteszi, hogy mindennek itt semmi jelentősége, mert ő itt elsősorban katona, és aszerint kell cselekednie. Érdekes volt számomra a hivatás és az individuum ilyen szintű elkülönítése, hogy a háborús helyzetek mennyire arctalanná tudják tenni az embereket. Hogy az egyént miképp fedi el az egyenruha.

Mellesleg ez volt az első könyvem Steinbecktől - az Édentől keletre című regényét már elég cikis ideje tologatom magam előtt. Ha nincs Nikkincs és az ő kedvcsináló ajánlója erről a kisregényről, valószínűleg az olvasmánylistám továbbra is steinbecktelen lenne.

John Steinbeck: Lement a hold
The Moon is Down
Fordította: Vas István
Könyvmolyképző Kiadó
126 oldal

2018. február 22., csütörtök

Ruth Ware regényével bár ígéretesen indult a kapcsolatunk, de aztán elég hamar leült az érdeklődésem. Hiába erőlködött utána az írónő, ezt sehogyan se tudta visszaszerezni. A nő a tízes kabinból szerintem az a fajta regény, aminél el kell fogadnod a narráló főszereplőt olyannak, amilyen és nemcsak a bűnügy iránt kell érdeklődj, hanem az ő magánéleti válságai és problémái iránt is - máskülönben utálod magát a regényt is. Engem Lo Blacklock élete pedig a legkevésbé sem érdekelt azon egyszerű oknál fogva, mert nem volt érdekes. 

A történet röviden annyi, hogy Lo újságíróként egy lehetőséget kap: cikket kell írnia egy bizonyos luxushajóról. Részt vesz a hajó próbaútján, ahol egyik este különös eseménynek lesz véletlenül szemtanúja: egy nőt kidobnak az egyik kabinból. Amikor jelenti az esetet a hajó személyzetének, ők váltig állítják, hogy abban a kabinban nem utazott senki, illetve a létszám-ellenőrzéskor se találnak hiányzó embert. Pedig Lo látta, azonban senki nem hisz neki - vagy csak úgy tesznek. Így kénytelen őmaga utánajárni a dolgoknak, ám arról fogalma sincs, hogy ezzel milyen veszélyes dolgokba ártja bele magát.

Alapvetően egészen jól hangzik ez a történet első hallásra, ám amíg az események sűrűjébe jutunk feltétlenül tudnunk kell Lo "bonyolult" kapcsolatáról, végig kell hallgatnunk az összeköltözés/nem-összeköltözés rendkívül érdekes huzavonáját; hogy a munkatársnő terhességi szabadsága mennyivel lendíti előre majd az ő karrierjét; és a luxushajó Swarovski kristályos csillárját is legalább ötször meg kell említeni teljesen indokolatlanul. 

* Meg oké, még hozzátenném azt a totális és bevallottan szubjektív dolgot részemről, hogy hihetetlen mértékben hidegen tudnak hagyni az alkoholista főhősök. De tényleg.*

Ruth Ware bizonyos szempontból kicsit Camilla Lackbergre emlékeztetett, illetve arra, hogy miért is kaszáltam anno a Fjällbacka sorozatot. Nekem ez a fajta chick-lit (? vagy nem is tudom, milyen) vonal keresztezése a thrillerekkel abszolút nem jön be, mert utóbbit totálisan kiheréli. És igenis lehetne attól valami női thriller vagy női krimi, hogy nem a főhősnő sokszor nem is valós, abszolút műválságairól kell olvasnom hosszú oldalakat vagy a gazdagok csillogó világáról, különös tekintettel a Swarovski csillárokra. Ez utóbbi nekem különösen olcsó megoldásnak tűnt, de ez már megint tök szubjektív dolog. 

De hogy ne csak a fintorgásaimról írjak, azért azt is megjegyzem, hogy voltak dolgok, amik tetszettek a történetben. Így például a Lo lakásába betörő ismeretlen, és ennek az esetnek a hatása főszereplőnk későbbi érzéseire. Szerintem nagyon jól jelenítette meg azt a pánikszerű érzést, amit egy otthonba betörés eredményezhet az áldozatban. Amikor a biztos helyed, az otthonod veszélyforrássá válik. Egy olyan hellyé, amit beszennyezett a hívatlan, idegen vendég jelenléte. Fontos téma volt ez szerintem, ami aztán hirtelen köddé vált a regényben. Ezt mondjuk eléggé sajnáltam. 

Ruth Ware könyvére azt mondanám, hogy a megtévesztő thriller címke ellenére totálisan strandkönyv, és részemről a feszültségskálán még B. A. Paris: Zárt ajtók mögött című regénye is bőven lekörözte. Amitől amúgy (fun fact) szintén nem voltam elájulva.

Ruth Ware: A nő a tízes kabinból
The Woman in Cabin 10
Fordította: Benedek Leila
Gabo Kiadó
386 oldal


2018. február 18., vasárnap

Holding Up the Universe comes from my heart, as well as from my own loss and fear and pain, and from real people who are dear to me. Those people - along with many others - help hold up my universe.


Jennifer Niven regényével kapcsolatban az az állítás jutott eszembe folyton olvasás közben, hogy a kevesebb néha több. Legalábbis valami ilyesmit kellett volna szerintem szem előtt tartania, és akkor szuper regény tudott volna lenni. Mármint voltak pillanatai, fejezetei, amikor szerintem tényleg szuper volt, de a regény összességére ezt mégsem tudom teljesen őszintén elmondani. Végig az volt az érzésem, hogy túl sok súlyos témát akart belesűríteni ebbe a történetbe, és ezzel nem mindig tudott mit kezdeni, és az az igazság, hogy én sem.

Libby Strout Amerika legkövérebb tinédzsereként vonult be korosztályának tudatába. Ő volt az a lány, akit pár évvel ezelőtt rengeteg ember szeme láttára mentettek ki a saját otthonából. Mert testsúlya miatt nem tudott már felkelni többet. Libby nem tudta kiheverni édesanyja váratlan halálát, ezért zárta rá magára otthonának ajtaját, talán örökre. Libby, a kimentése után pár évvel, sikeresen leadott pár kilót, így a mozgás már nem okoz problémát neki. Úgy döntött, hogy itt az ideje annak, hogy újra közösségbe lépjen, és folytassa középiskolai tanulmányait.
Jack elég menő srácnak számít. Mesterien műveli azt, hogy mindenki azt kapja tőle, amit szeretne. Hogy elfogadják, hogy befogadják. Amit azonban senki sem tud róla az az, hogy egy igen ritka betegségben szenved: képtelen az arcok felismerésére. Mindenki idegen számára: még a saját anyja is. Hosszú évek óta titkolja mindenki előtt, és még senki sem jött rá.
Aztán ők ketten egy nap találkoznak. Nem mondhatni, hogy kellemes körülmények között, ugyanis Jack baráti társasága Libbyt pécézte ki a legújabb heccelésükhöz. Jack és Libby szenvedi el végül ennek következményeit, hiszen együtt kell tölteniük iskolai büntetésüket: ez eleinte elég cikis, ám az idő múltával egyre kellemesebbé válik, hiszen ahogy kezdik megismerni egymást, egyre kevésbé érzik magukat egyedül a saját kis magányos világukban.

A Holding Up the Universe alapvetően jó ifjúsági regény amúgy, de volt pár téma, amit én inkább kihagytam volna. Például Jack betegsége egy ilyen rész volt. Libby gyásza, testsúlyával járó gondjai, valamint alapvetően az iskolai bullying témája bőven elég lett volna már egy történetnek vagy akár kettőnek is. Niven itt túl sokat szeretett volna markolni, inkább még ezek mellé keresett vagy egy másik tucat olyan témát, amikből szintén ki lehetett volna hozni egy másik szuper ifjúsági regényt. És akkor Jack betegségéről még nem is beszéltünk.
Ez nekem már egy tényleg beszuszakolós problémának tűnt (és már túlontúl extrémnek), ami ráadásul félre is vitte az egész Jack és Libby szerelmi viszonyt - amiben szerintem amúgy sem volt meg a kémia, de ez mindegy is. Tényleg nyugodtan eltekinthetünk ettől az egyéni megítélésemtől, hogy szerintem Jack és Libby között sokkal erősebb - és kevésbé klisés - dolog lett volna a barátság. Mert ez a kapcsolat, mármint a szerelmi kapcsolatuk, akkor sem volt képes megállni számomra kétlábon. Mármint.. Jack a betegsége ellenére egyedül Libbyt volt képes felismerni a tömegből, méghozzá igen hamar. Ez nyilván kötődéshez vezetett Jack részéről, hiszen ha valaki kvázi idegen arcok között éli az életét, akkor kötődni fog ahhoz az egyhez, akit felismer. És Jacknél igazából ebből állt a kapcsolatuk, még akkor is, ha az ellenkezőjét akarta folyton bizonygatni Libbynek is és saját magának is. És ez elég visszás érzéseket keltett bennem, ugyanis nekem azt az üzenetet közvetítette, hogy Libbybe - vagy tágabb értelemben véve a hasonló súlyproblémákkal küszködőkbe - csak akkor lehet beleszeretni, ha a másik félnek például egy ilyen betegsége van, mint Jacknek. És ez így, kérem szépen, nagyon nincs jól. Egy ifjúsági regényben meg aztán különösen nem.

De voltak dolgok, amiket kétségtelenül nagyon jól meg tudott fogni a könyv, mint például a gyász témáját. Jennifer Niven az utószóban egyébként elárulta, hogy ez lett életében az első könyv, amit édesanyja már soha nem olvashat el. Az írónő számára bizonyos szempontból gyászmunka is volt ennek a regénynek a megírása, hiszen Libby vesztesége az ő vesztesége is, és fájdalmasan igazan tudta bemutatni ezt a hatalmas ürességet, amit egy elvesztett személy, pontosabban egy anya hagyhat maga után a gyermeke életében.

 It's not moving on, Libbs. It's moving differently. That's all it is. Different life. Different world. Different rules. We don't ever leave that old world behind. We just create a new one.

Szerettem azt is, hogy Libby elfogadta magát olyannak amilyen, és ezt az üzenetet közvetítette mások felé is, hogy ezt ők is tegyék meg saját magukkal. Tetszett, ahogy egyre magabiztosabban kezdett el mozogni ebben a régen látott világban, hogy végül nem engedett az agresszoroknak. Libby nem hagyta, hogy a megalázott főhősnő legyen, és képes volt fellépni az őt támadókkal szemben. Egyébként szerintem még több ilyen YA-beli szereplő kéne, mint Libby: akiknek bár megvannak a maguk harcai, csalódásai és kétségei, mégis megtanulják elfogadni önmagukat.
Szóval, alapvetően szerintem jó történet volt ez, csak kellett volna még csiszolgatni meg talán aludni rá pár hónapot. De nagyon sok mindent értékeltem amúgy Niven szándékában, és számomra is hasznosítható értékes gondolatokat is bőven találtam. És ez szerintem már elég jó dolog.

Jennifer Niven: Holding Up the Universe
Penguin Books
424 oldal

A regény magyarul is megjelent Veled teljes a világ címen a Maxim Kiadó gondozásában.

2018. február 16., péntek

A bejárati ajtótól akár csukott szemmel is eltalálnék kedvenc helyeimig. Ahogy visz a lábam fel a lépcsőkön, gondolatban már a polcok előtt mászkálok. Próbálom fejben tartani a legutóbb kinézett címeket, de úgyis tudom, hogy már az első emeleti nézelődésem során újabb könyvek terelik el a figyelmemet. Igyekszek parancsolni a harácsolós ösztönömnek, de nem könnyű. Elvégre egy könyvtárban vagyok. 
Méghozzá nem is akármilyenben.

Képzeld el ezt a könyvtárat úgy, mint egy kisvárost. Boltok, kávézó, közösségi terek szolgálják ki a tagok igényeit ebben az óriási üvegpalotában. Postások, biztonsági őrök, könyvtárosok sétálnak át az aulán ráérősen vagy éppen kicsit sietve - kinek-kinek dolgai sürgőssége szerint. A függőfolyosókon hallgatók cseverésznek egymással személyesen egy pohár kávé felett vagy telefonon, a külföldi hallgatók pedig a laptopjukon webkamerán keresztül beszélnek az otthoniakkal. Olykor egy-egy jegyzetei felett motyogó tanuló is elsétál közöttük. Ők néha letekintenek a függőfolyosóról az aulára, és az előttük levő nagy térnek gesztikulálva magyarázzák az anyagot, mint holmi politikusok a kampányidőszakban. De senki nem néz fel rájuk lentről, mindenki igyekszik a dolgára.
A mi könyvtárunkban nagyon különböző egyéniségek fordulnak meg, akik általában kisebb-nagyobb csoportokba rendeződnek. Ezek majdnem olyanok, mint az amerikai klisés gimis filmek klikkjei, olykor tényleg kétlábon járó sztereotípiák. Vannak az öltönyös-nyakkendős, kiskosztümös-tűsarkos jogászok, akik magabiztosan, felemelt fejjel csörtetnek át a könyvtár terein. Nem húzódnak félre sosem, mert ők tudják a céljukat, tudják hova tartanak, és tudják, hogy elérik azt. Ám nem mindenki ilyen magabiztos, olykor vannak olyanok is, akik nagyon elveszettnek tűnnek, és talán nem csak a teret értve ezalatt. A boltunk előtt néha végiglibegnek mezítlábas, elvarázsolt tekintetű emberkék is, akiknek a füléből meghatározhatatlan vagy éppen furcsa dolgok lógnak. Például a ruhatári akasztó. Néha behunyt szemmel élvezik a napfényt, és nem zavarja őket, hogy a percek pörögnek körülöttük - ők valami olyan időtlen térben léteznek, ahol nem kell sehova sem sietniük.

A könyvtárunk szinte sohasem alszik. Nappal és éjszaka is megvan a maga arca, és mindegyikben megvan az a szépség, amiben mindig gyönyörködni lehet. A napfényes napokon mikor áttörnek a napsugarak az üvegfalakon, ragyogó fényességgel beterítve a könyvtár tereit, valami egészen elképesztő. Ha pedig esik az eső, igazi kuckós hangulatot hoz magával az üvegmennyezet kopogása. Szeretem ezt a könyvtárat: hogy annyira modern, mégis otthonos.
Jó az emeletein céltalanul bóklászolni vagy éppen magabiztosan megcélozni egy részleget, egy polcot, egy kimondott lelőhelyet. Emlékszem a legelső, még egyetemista könyvtárazásaimra, amikor képtelen voltam megtalálni bármit is, és úgy éreztem, hogy elveszek a négy emeletnyi könyv között. De aztán megtanultam az évek alatt. Nagy lépés volt ez nekem a kisvárosi és iskolai könyvtárakhoz képest. Mit nekem a raktári kérések, ETO jelzetek vagy Cutter számok most már!
Nem is annyira félelmetes ez az egész, mint kezdetben volt. Csukott szemmel eltalálnék már a kedvenc helyeimre - mert bizony ilyenek is lettek itt, amit akkor tizenkét évvel ezelőtt nem hittem volna.

Olvassátok el Theodora bejegyzését is az ő könyvtáráról :)

2018. február 10., szombat


Becky Albertalli könyve egy könnyed és szerethető LMBT ifjúsági regény - vallom ezt annak ellenére, hogy esetemben nem szólt akkorát, mint az olvasók 99% -ánál. Nem arról van szó, hogy nem tetszett, csak egy picit a komolyabb vonulatot hiányoltam belőle vagy reméltem tőle - ezt amúgy nem feltétlen írom a könyv hiányosságai közé, mert miért is kéne ezt minden történettől elvárni, sőt. Viszont ennek hiányában kevésbé érzem azt, hogy az átmeneti szórakoztatáson kívül kaptam volna bármiféle maradandóságot a történettől. És így nem állok annyira közel az olyan kijelentésekhez mint a "kedvenc könyv valaha" vagy ilyesmi, mint azt még az olvasás megkezdése előtt reméltem a rengeteg rajongói vélemény olvasása vagy hallgatása közben. De mindettől független  maradéktalanul elfogadtam a "feel good" mivoltát, és nagy részében élveztem is. 
Bár azt még ennyi idő után sem értem, hogy a borítón található Teen Vouge ajánlás szerint miért is kellett volna sírnom a végén. Ötlet?  Ismét totál érzéketlennek érzem magam.

Az embereket elválasztó óceánról beszélt. És hogy az az értelme mindennek, hogy megtaláljuk a partot, ahova érdemes kiúsznunk.
Történetünk főhőse Simon, aki egy ideje titkos levelezésben áll egy ismeretlennel. Ismerkedős, tinisen merengős, flörtölős e-maileket írogatnak egymásnak, és Simon egyre inkább belezúg ebbe a titokzatos ismeretlenbe. Mellesleg Simon meleg. A sulis számítógépen egy nap véletlen bejelentkezve marad az e-mailcímében, és a levelezése Blue-val illetéktelen kezekbe kerül. Martin szeretné, ha Simon segítene neki abban, hogy az egyik lány felfigyeljen rá, és ezért a zsarolástól se riad vissza: ha Simon nem segít neki, akkor a Blue-val való levelezése nyilvánosságra kerül, és akkor az egész suli megtudja, hogy Simon meleg. Vajon Simon képes lesz felvállalni önmagát vagy belemegy a zsarolásba?

Simon története igazából olyan volt számomra, mint egy szombat délutáni könnyed gimis film. Aranyos is meg cuki is, de ezen kívül semmi extra. Néha megcsillannak benne apróbb drámák, amiktől kicsit komolyabb színezetet is kaphatna, de Albertalli úgy alkotta meg ezt a világot, hogy ezek a kellemetlenségek pikk-pakk eltűnnek. És tényleg nagyon jó lenne, ha így működne a világ. Hogyha valakit megaláznak vagy lelkileg bántalmaznak mondjuk akár szexuális irányultsága miatt, azért valóban szót emelne a többség és már csírájában elfojtanák a dolgot. És talán ezért neheztelek picit erre a könyvre valahol, mert itt minden gyorsan és viszonylag könnyen megoldódik.
Simon amúgy jófej srác volt elbeszélőként és egészen szórakoztató, viszont a szüleivel való kapcsolatát nem igazán sikerült megértenem (tudom, nem ez volt a lényeg a sztoriban, de akkor is). Biztosan régen voltam már tinédzser vagy csak módosultak az emlékeim, de én sose éreztem anyu kérdéseit vagy tanácsait tehernek, sose zavart, ha tudni akarta mi van velem, mi foglalkoztat, és számomra sose ő volt a legutolsó személy, akinek elmondtam valamit a dolgaimmal kapcsolatban, hanem mindig az elsők között volt. És tudom persze azt is, hogy sokak nem feltétlen így álltak a szüleikhez, de Simont ebből a szempontból akkor sem sikerült megértenem, mert szerintem egy egészséges családban élt, ahol alapvetően jól működtek a dolgok, vagyis tényleg szuper szülei voltak. És ha ezt Simon mind szemtől szembe mesélte volna nekem, kapott volna jó pár szemforgatást tőlem ezeknél részeknél.

Tudom, hogy mennyien imádják ezt a történetet, és a molyon az olvasók közel harmada kiáltotta ki kedvenc könyvének Albertalli regényét, én mégis azt mondom, hogy szerintem Aristotle és Dante története sokkal erősebb, és emellett cukiságfaktor tekintetében sem marad el Simonétól, sőt. És ott legalább nem kevertem folyton a mellékszereplőket, mint itt tettem.

Becky Albertalli: Simon és a Homo sapiens-lobbi
Simon vs. the Homo Sapiens Agenda
Fordította: Weisz Böbe
Libri Kiadó
324 oldal

2018. február 2., péntek


- Hello. Egy kézilabdát keresek.
- Hogy a micsodát???? Itt??? - kérdezném kikerekedett szemmekkel, de udvarias vagyok, így nyugodt hangon és rezzenéstelen arccal ezt mondom: - Megismételnéd, kérlek?
- Egy kézilabdát. - Nagyokat pislogok, nem tudom feldolgozni ezt az információt. Kézilabdát egy könyvesboltban? Gondolom, látja az értelmes tekintetemet, ami élettelenné meredt ezalatt, így ismét megismétli, most egy kicsit máshogy, kicsit tagoltabban: - Egy kézilabdás könyvet keresek.
- Jaaaa! Vagy úgy! - és közben arra gondolok, hogy de jó, hogy mégis normális vevővel van dolgom, nem olyannal, aki kézilabdát keres egy könyvesboltban...  - Azt hiszem, most csak egyetlen fajta kézilabdás könyvünk van, azt itt találod, illetve errefele még tudsz nézelődni ladbajátékokkal illetve sporttal foglalkozó könyvekkel kapcsolatban. - Most a lány néz rám totál értetlenül.
- Őőőő.... bocsi, de én naptárat mondtam, kézinaptárat.

Follow Me @photos_from_anna