2018. november 30., péntek

 
Folytatva a két részes bejegyzéssorozatomat, amelyben tulajdonképpen a mesterdiplomás szakdolgozatom fő témáját igyekszem bemutatni, azaz Manderley két asszonyának személyiségét, valamint azt, hogy milyen titkok hordozói lehetnek - már amennyire ezt persze a blog műfaja engedi. Előző bejegyzésemben Rebecca alakját vettem górcső alá, most pedig a névtelen elbeszélővel, azaz a második feleséggel folytatom a sort. A spoilerveszélyre itt is mindenképp szeretném felhívni a figyelmedet az írás kapcsán - spoilermentes ajánlóért kérlek, látogasd meg EZT a bejegyzésemet.  
 
 A regény narrátora – s egyben főszereplője is a regénynek – az idő távlatából úgy emlékszik vissza hajdani önmagára, mint egy félénk, csöndes gyermekre. Nem csupán viselkedésében hasonlított rá, hanem kinézete is olyan volt: rövid, gyerekes haja keretezte babaarcát, sohasem sminkelte magát, pedig évei számát tekintve már a felnőtt korban járhatott. A smink hiánya a nőiség, a szexualitás hiányára utal. Elbeszélőnkről bár tudjuk, hogy nőnemű, még sem látni ennek igazán nyomát a regényben. Nemisége ilyen formában képlékenynek vagy inkább meghatározhatatlannak mondható. Valószínű, ezért is szemelte ki magának Mr de Winter, hiszen előző felesége egyik jellemzője az erősen kidomborodó nőisége volt.  
 
Narrátorunk önmagát mindig jelentéktelennek tartja, ami az állandó alárendelt szerepéből eredeztethető. A történet kezdetén Mrs van Hooper társalkodónőjének szerepében látjuk, amelyben az öreg hölggyel való kártyázás, illetve az ügyes-bajos ügyeinek intézése a dolga. Mrs van Hooper egy nagyon domináns személyiség, aki folyton elnyomja a narrátor önállóságra való törekvéseinek a próbálkozásainak már a csíráját is; társaságban még megszólalni se hagyja, szinte mindig ő válaszol a narrátornak feltett kérdésekre is. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a narrátornak ne lenne véleménye bizonyos dolgokról, de ezt hangosan sosem mondja ki, csak az olvasó szerezhet róla tudomást.
A narrátor annyira megszokta ezt az alárendelt szerepét, hogy még a szállodai személyzettel szemben is ezt a viselkedésformát veszi fel, pedig a vendég-kiszolgáló viszonylatában ennek inkább fordítva kéne lennie. A magatartása a regény során nagyon sokáig nem mutat változást, hiszen később a Manderley-ben levő személyzetnek is meghódol, nem szól bele a munkájukba, nem nyilvánít véleményt – azaz nem viselkedik háziasszonyként. 
 
A narrátor kora ismeretlen marad a számunkra, csak annyit tudunk, hogy jóval fiatalabb Mr de Winter – nél. „ Maga olyan fiatal, hogy a lányom lehetne.” - és pontosan ezt tükrözi Mr de Winter -rel való kapcsolatának jellege is, hiszen a férje sokszor „fiam”-nak vagy „gyermekem”- nek szólítja a feleségét, és kapcsolatuk szinte minden romantikát nélkülöz, ami talán a lánykérésnél ütközik ki a legjobban, amikor Mr de Winter elmondja a narrátornak, hogy mi lenne a feladata a feleségeként: „instead of being companion to Mrs van Hooper you become mine [ahelyett, hogy Mrs van Hooper társa lenne, az enyém lesz]” „...kötelességei csaknem ugyanazok maradnak, mint Mrs van Hooper mellett voltak. Én is szeretem az új könyveket, és szeretem, ha virág van a szalonban. És én is szeretek ebéd után bésigue -t játszani. Szeretem, ha nem nekem kell kitöltenem a teámat. Az egyetlen különbség közöttünk az, hogy én nem használok arckrémet. Viszont nagyon kell ügyelnie rá, hogy a megszokott fogpasztám soha ne fogyjon ki” Láthatjuk, hogy milyen szerepkört szánt az elbeszélő számára: igazából nem sokban különbözik jelenlegi helyzetétől, a feleség szereptől pedig elég távol van. Ez házasságuk után is fennáll, sokszor meg is jegyzi, hogy férje úgy bánik vele, mint egy ölebbel vagy egy gyermekkel, és ez a narrátor számára szintén szorongást okoz, hiszen ő nem erre a szerepkörre vállalkozott.
 
A narrátor számára egyébként Manderley az elképzelt és aztán meghiúsult remények helyszíne. Manderley -be kerülését egy valósággá vált tündérmeseként éli meg, hiszen már gyermekkorában nagy csodálója volt ennek a háznak, képzeletében mesebeli kastélyként idéződik fel az egész, amelyet sok évvel ezelőtt egy képeslapon pillantott meg. A helyszín mesébe illőségének a képzetét az is erősíti, ahogy megérkeznek oda friss házasokként: a ház közvetlen közelében élők kíváncsi szemekkel figyelik a friss házaspár megjelenését – ahogy a tündérmesékben üdvözlik az alattvalók királyukat és királynőjüket – , majd egy vége nincsnek tűnő hosszú út következik sűrű, sötét erdőn keresztül, amelynek a végén található egy világos, virágoktól tarka réttel övezett tisztáson maga Manderley. Ám ez a szépnek tűnő mese valójában félelmekkel teli: a kíváncsiskodó arcok mögött rosszindulatot sejt, a rengeteg rododendron fenyegető, vöröslő szörnyetegekként veszik körbe a házat.
Ez a kegyetlen, félelmekkel teli tündérmese szintén a Kékszakáll történetét idézi, és akárcsak a Jane Eyre -nél, itt is rengeteg jelenet kapcsán lehet társítani ezt a regényt a meséhez. Így például Rebecca helyszíneinek elzárása, különös tekintettel a tengerparti házra, amelynek a közelében található Rebecca holtteste. 
A gótikus regényekre egyébként eléggé jellemző, hogy gyakran újraírják Kékszakáll történetét, amely kapcsolatba hozható a kísértetiessel. Freud szerint a kísérteties érzése akkor jelenik meg, ha valami olyan titok lát napvilágot, amelynek rejtve kellett volna maradnia. Ez a titok a gótikus regényekben maga a volt feleség személye, akit a férjeik vagy meggyilkoltak vagy elzárva tartanak, kitiltva őket a külvilágból.  Az új feleség miután felfedezi ezt a titkot, megrémül, hogy arra a sorsra jut mint az előző, tehát az ismétlődéstől való félelem is csak még erősebbé teszi a kísérteties jelenlétét ezekben a szövegekben, és ez A Manderley-ház asszonyára is igaz.
 
Az elbeszélő neve csupán kétszer van említve a regény során, de csak utalásszerűen, a választ sosem tudjuk meg igazából. „Se megszólítás, se aláírás. De az én nevem állt a borítékon, mégpedig helyesen leírva, ami egészen szokatlan volt”  Ebből az idézetből megtudhatjuk, hogy a narrátor nevének a helyesírása nagyon nehéz, sokszor eltévesztik, és ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a neve szokatlan lehet a brit fül számára, tehát valami más eredetű neve lehet, vagyis őmaga más nemzetiségű - vagy a családja volt az. Így viszont a narrátor félénksége, alárendelt szerepe, halk szavúsága, olykori némasága az angolokkal szemben ezáltal egy teljesen más, tágabb jelentést hordoz magában. Családjáról érdekes módon nem igazán tudunk meg semmit sem, annak ellenére, hogy amikor Maxim de Winter érdeklődött e téma felől a narrátornál, az órákon keresztül mesélt róluk. Mi olvasók azonban csak annyit tudunk meg a szövegből, hogy a szülei meghaltak, és hogy nagyon szerette édesapját, aki világéletében gyűlölte a külsőségeket.
A narrátor névtelensége, múlt nélkülisége, akaratgyengesége, hangsúlyosan alárendelt szerepe egy olyan speciális identitásnélküliséghez vezet, amelynek során fizikai valója is láthatatlanná válik mind az olvasó, mind a regény többi szereplője számára. Az E/1 számú elbeszélésmód már önmagában hordozza a testetlenséget, hiszen a narrátor önmagát ritkán láttatja kívülről, és legtöbbször nem teljes valójában, hanem csak egy-egy külső tulajdonságot emel ki. Ez természetesen, teljesen érthető, hiszen ez a fajta elbeszélésmód inkább az elbeszélő belső konfliktusaira, lelki életére fókuszál. Ebben a regényben viszont többször tapasztaljuk azt is, hogy a narrátor szó szerint láthatatlan mások számára.

Az elbeszélő többszörös szintű alárendeltsége, testetlensége avagy formálatlansága az igazán vonzó Maxim de Winter számára. Hiszen nem kell egyenrangú partnerként kezelnie, és nem is kell tartania attól, mint Rebecca esetében, hogy egyszer csak fellázad. Maxim a második választásával úgy érzi, biztosra ment, hiszen egy olyan feleséget szerzett végre maga mellé, akire hatni tud, akit saját elvárásai szerint formázhat. Már a regény kezdetén kisajátítja, magáévá teszi narrátorunk egyetlen kincsét, egyetlen féltve őrzött dolgát: ez pedig az édesapja. Mikor családja felől érdeklődik, a narrátor megjegyzi, hogy mennyire nem szívesen beszél Maximnak erről, hiszen ez számára túlságosan is intim, túlságosan is személyes dolog. Ám végül a férfi mégis eléri, hogy beszéljen róla: egyedül neki - mi, olvasók ebből semmit sem hallunk. Maxim így hát narrátorunk történetét is kisajátítja, akárcsak Rebeccáét. 

Ám elbeszélőnk kiforratlan személyisége nem feltétlen Maxim elvárásainak megfelelő irányt vehet csupán. Narrátorunk a regény folyamán többször is azonosul Rebecca alakjával, felveszi szokásait, beleképzeli magát szerepébe, sőt: a jelmezbál során annyira élethűen megelevenedik személyében az előző feleség alakja, hogy mindenki úgy tekint rá, mintha kísértetet látna. Mr. de Winter ezt az átlényegülést nagyon durván és erőszakosan fogadja. Az ifjú feleség nem léphet Rebecca útjára. Hiszen - mint arról később tudomást szerez - annak egyetlen következménye a teljes megsemmisülés lehet csupán. A narrátor vonzódása és érdeklődése ezután teljesen meg is szűnik Rebecca irányába: elutasít mindent, ami ő volt, igyekszik kitörölni őt Manderley-ből is. 

Ebben a két részes bejegyzéssorozatban tulajdonképpen a mesterdiplomás szakdolgozatom fő témáját igyekszem bemutatni, azaz Manderley két asszonyának személyiségét, valamint azt, hogy milyen titkok hordozói lehetnek - már amennyire ezt persze a blog műfaja engedi. Emma Watson könyvklubja, az OurSharedShelf szeptemberi választása apropóján vettem idén elő ismét Daphne du Maurier regényét, és ez nyilván újra előhozta belőlem ezt a sok évvel ezelőtti rajongást Manderley iránt. Úgy gondoltam, hogy az újraolvasásom dokumentálása csakis úgy lehet teljes, ha ezt a szerelemmunkámat valahogy átköltöztetem a blogomra is. A spoilerveszélyre mindenképp szeretném felhívni a figyelmedet az írás kapcsán - spoilermentes ajánlóért kérlek, látogasd meg EZT a bejegyzésemet. 

Rebecca, azaz a néhai Mrs. De Winter volt a Manderley-ház első asszonya, aki már a regény kezdete előtt eltávozott az élők sorából. Személyiségét, történetét  - akárcsak Bertha Mason esetében - , szintén csak mások elbeszélése alapján ismerhetjük meg. Ugyan Rebecca szellemességét, szépségét még férje, Maxim sem tagadta, ám az ő elbeszélése szerint a látszólag okos, kedves asszony nem volt más, mint egy könyörtelen manipulátor, aki az ördöghöz volt hasonlatos.  A szövegből nem derül ki, hogy mik voltak azok a dolgok, amelyek ennyire elborzasztották a fiatal férjet, hogy már a házassága elején a gyilkosságot fontolgassa – erre talán csak következtethetünk abból, amit Rebecca későbbi viselkedésével kapcsolatban említ: az alkoholizmus egyre jobban eluralkodott rajta az évek során, kétes hírű barátai voltak, akik nem éppen a legmegfelelőbb társaság voltak egy előkelő származású hölgy számára. S persze ott volt még Rebecca fékezhetetlen szexualitása, aminek leplezése a közvetlen környezete előtt a legnehezebb volt számára: nem csupán egy alkalmazottjával, hanem sógorával is kikezdett. 

Tehát, ezzel az ördögi lénnyel kötött monte carlo-i nászútjukon Mr. de Winter egy fausti szerződést, melynek értelmében hajlandó elnézni felesége kicsapongásait, nem illendő viselkedését, ha Manderley-t cserébe felvirágoztatja, és az előkelő társaság előtt a boldog házasság és a tökéletes feleség látszatát fenntartja. Az alku megköttetett, ám Rebecca nem volt képes sokáig ilyen szigorú keretek közt tartani vad mulatozásait, hisztérikus rohamait. Ahogy telt az idő, egyre óvatlanabb lett, egyre kevésbé érdekelte házassága és férje hírneve – s ezzel elvetette a sulykot. Mr. de Winter– nek nem maradt több oka arra, hogy életben hagyja: gyűlölte feleségét, ahogy gyűlölte tetteit is. 
Ám valóban hinnünk kell Mr. de Winter elbeszélésének? Mi van akkor, ha valójában Mr. De Winter története hazugság – egy féltékeny férj nézőpontja -, és Rebecca valójában nem ilyen volt? Vagyis pontosabban: mi van akkor, ha  nem Rebecca volt az ördögi figura a történetben?  Természetesen, ez a kérdés egy újabb értelmezésnek ad lehetőséget, és a szövegben megbúvó utalások Shakespeare Othellojára nagyobb  jelentőséget nyernek, hiszen így már könnyű párhuzamot vonni e két mű között. 

És így Rebecca ez alapján nem csupán egy gyilkosságnak, hanem a házasságnak az áldozata is. Mrs. Danvers Rebeccája is ezt az elméletet látszik alátámasztani, ugyanis a regény tizennyolcadik fejezetében egy teljesen más nőt fest le a narrátor előtt, mint amit később Mr. de Winter fog. Rebecca szépsége nála sem kérdéses, de itt ez a tulajdonság egy teljesen más színezetet kap: nem a rossz tulajdonságok leplezője, hanem a tökéletességéhez elengedhetetlen dolog. A hajdani Mrs. de Winter persze Mrs. Danvers elbeszélésében is mentes az olyan keresztényi tulajdonságoktól mint az alázat, a szerénység és a szolgálatkészség – de ő Mr. De Winter -rel ellentétben ezeket nem is hiányolja. Vadsága, megzabolázhatatlansága, akaratossága egy különleges, karakteres nőnek a képét jelenítik meg, akit képtelenség keretek közé szorítani. Mrs. Danvers szemében Rebecca az, aki előtt nincs akadály, aki bármivel képes megbirkózni, aki mindig győz. 

Mint az előző bejegyzésemben is említettem, Rebecca és Manderley két elválaszthatatlan fogalom mind a férj, mind a narrátor számára.  Ám halála után személyisége valamelyest visszaszorult a ház terében, nem annyira erős a jelenléte mindenhol. Bár bizonyos helyiségek továbbra is az ő uralma alá tartoznak, szinte kegyhelyként funkcionálnak. Úgy vélem, Rebecca megmaradt terei érdekesen tükrözik hajdani tulajdonosuk személyiségét, illetve utalnak Manderley-ben való életére. Első ilyen helyszín a dolgozószoba, azaz a sárga szoba, amely a narrátor szerint valamiféle hideg céltudatosságot áraszt magából. A gondosan rendben tartott íróasztal, a különböző mappákkal a tetején, melyek mind gondosan fel voltak címkézve – ezek a dolgok Rebecca precizitásáról árulkodtak. Kézírása a címkéken, a jegyzeteken, monogramja a levelezőpapíron még mindig érintetlenül megtalálható ebben a szobában, azt az érzést keltve a narrátorban, mintha a ház asszonya éppen csak kiszaladt volna elintézni valami fontos dolgot. Az alaposan megtervezett, jó ízléssel berendezett szobában Manderley legdrágább és legértékesebb dolgai kaptak helyet. Ezeket maga Rebecca válogatta, – ezzel téve dolgozószobáját az egész ház legértékesebb pontjává. S valóban, ha belegondolunk, ez tényleg igaz erre a szobára, hiszen itt igazgatott mindent, amitől Manderley az a híres és csodált Manderley lett, amit mindenki ismer. Ebben a szobában folytak a levelezések, a telefonhívások a bálokkal, vendégségekkel vagy éppen a hétköznapi étkezésekkel kapcsolatban – ez volt Manderley szíve. 
Rebecca másik nagyon fontos helye a házban, a nyugati szárnyban található - ez pedig Rebecca hálószobája. Ide a halála óta, Mrs. Danvers -t kivéve, nem lépett senki. Az öltözőasztalán még mindig ott sorakoznak a kefék és a fésűk, a sminkkészlet, a parfüm – az első feleség nőiségének szimbólumai. A hatalmas párnákkal és takarókkal bevetett ágy is szintén a szexualitást jelképezik. Ám Rebecca hálószobája még egy plusz jelentést is kap a regényben: ez egy átmeneti helyszín, egy öltözőszoba, ahol felöltötte magára a jó feleség és a gondos háziasszony álarcát, amit a környezetének mutatott Mr de Winter -rel való szerződés értelmében, és elnyomta magában a vad, tomboló énjét. Ezt az álarcot hivatott jelképezni a sminkkészlet és a rengeteg, jelmezszerű ruha. Rebecca életének ezen részének színházszerűségét a legerősebben a fényekkel való játék érzékelteti. A narrátor, amikor belép a szobába sötétség fogadja – hiszen a zsaluk be vannak csukva - , ezért felkapcsolja a villanyt. A villanykörte fénye mesterkéltséget visz a szobába, úgy világítja meg a szobát, mintha színpad lenne, és a szobában található dolgok pedig a díszlet. Egyedül a színésznő hiányzik.  Mikor a főszerepő kinyitja a zsalukat, beáramlik az ablakokon a napfény: „... a napfény életet varázsolt a falak közé. Elfeledkeztem a dohos szagról, és a többi ablak bezárt zsalujáról is. Vendég vagyok ebben a házban, hívatlan vendég.”   A napfény tehát, a kísértethistóriák szokásával ellentétben nem hogy megszüntetné a narrátor félelmét, hanem még inkább csak fokozza, hiszen az egész szoba olyan hatást kelt így, mintha már nem is díszlet lenne, hanem igazi és élő volna. Majd Mrs. Danvers miután becsukta a zsalukat, a szoba elsötétül, és vele együtt a látvány is – akár a színpad előadás után. Az ajtó becsukása közben a narrátor még egy utolsó pillantást vet a sötét szobára, a jelenet véget ér, a függöny legördül.
A harmadik fontos helyszín – s talán mind közül a legfontosabb – a házon kívül esik. Ennél a helyszínnél nagyon fontos az elrejtettség és az, hogy szinte erődként veszi körbe a meredek sziklafal. Ezen a helyen található ugyanis Rebecca magánvillája, ahol életében nagyon sokszor tartózkodott. Itt élte valódi életét, itt lehetett olyan, amilyen valójában volt. A korábbi helyszíneknél egyértelmű volt a női kéz nyoma, kétség sem férhetett hozzá, hogy azok a hajdani asszonyhoz tartoztak. De itt már más a helyzet. A nőiség háttérbe szorul – vagy inkább azt mondanám, hogy egy másfajta nőiség kerül előtérbe: nem a törékeny, védtelen háziasszony szerep kap itt díszletet, hanem az, amiről Mrs Danvers beszélt Rebecca kapcsán. A vad és megzabolázhatatlan Rebecca, aki kihívásnak tekintette egy olyan ló betörését, aminek a megszelídítése kudarcba fulladt mindenki számára, vagy a tengeren uralkodni akaró Rebecca, aki egy vihartól sem riadt vissza, aki úgy hitte magáról, hogy még a leglehetetlenebb dolgokat is képes engedelmessé tenni számára – ennek a Rebeccának az otthona ez a tengerparti ház. A helyszín, ahol végül Maxim végzett feleségével, és ami azóta az enyészetté lett. Az egyáltalán nem művi, valaha kényelmes és talán (?) barátságos otthont birtokba vette a természet, a tenger és a doh szaga.

Megfelelő volt-e Rebeccának ez az élet, hogy valódi énje Manderley-ből - egy így házasságából is - ki volt tiltva? Milyen kapcsolatról árulkodik ez Maxim és Rebecca között? Maxim számára ugyanis Rebecca csak addig volt jó, amíg engedelmeskedett, amíg elnyomta valódi személyiségét a látszat érdekében. Fair kapcsolat-e az, ahol nem lehetünk önmagunk? Ahol az önállóságot ördögtől való dolognak tartják, és ahol a lázadást keményen megbüntetik? Számomra Maxim de Winter alakja ezek tükrében igenis félelmetes, még akkor is, ha narrátorunk előtt egészen meggyőzően tudja alakítani a spleennel teli hősszerelmes figurát. Rebecca szerintem egészen mást és máshogy mesélne Maximról, Manderley-ről és saját magáról is, ha nem némították volna el. 

Mert egy erős női karakternek nincs helye Manderley-ben. Ott csakis Maxim de Winter uralkodhat.

2018. november 25., vasárnap


Eredetileg olyasmi lett volna címe a bejegyzésnek, hogy "Könyvek, amik formáltak engem" vagy "Az utóbbi évek tíz meghatározó könyve számomra" vagy valami ilyesmi hasonlóan nyakatekert dolog, aztán addig húztam a megírását, hogy eljött az amerikai Hálaadás is, amit mi idehaza csak csütörtöknek hívunk, és végül ez adta a cím ötletét.
Szóval, most olyan könyveket gyűjtöttem össze az utóbbi évek élményeiből, amelyeknél már olvasás közben is azt gondoltam, hogy milyen klassz dolog, hogy a kezembe kerültek és igazán kár lett volna, ha kihagyom őket. Mármint persze, ezt sokszor érezzük - jó esetben - , de vannak azok az olvasmányok, amelyekre ez többszörösen is igaz. Amiknél érzed, hogy rengeteget tesz hozzá az érzéseidhez, a világról vagy az életedről szóló gondolataidhoz; vagy akár kicsit felold benned dolgokat, amiket eddig bárhogy próbáltál kibogozni, mégsem sikerült.
Én szívből hiszem azt, hogy vannak könyvek, amik sorsfordítóak vagy világformálóak. Viszont nem mindenki számára jelenti ezt ugyanaz a könyv. De mégis: egészen különleges érzés ilyen történetekkel találkozni. Mintha valami a helyére került volna a világban, a világunkban. Mintha ezután valami másképp működne bennünk.

Választott könyveim kifelé és befelé is adtak hozzám valamit. Volt, ami megerősített abban, ahogy a világra tekintek vagy éppen a saját látásmódom mellett hasonló, bár mégis új perspektívákat nyitott előttem. Ám a választott könyveim nagy közös üzenetét talán az elfogadásban kell keresnem. Elfogadni másokat és persze önmagunkat - bár az utóbbi megy a legnehezebben, de igazán dolgozom rajta. Olykor sikerül. És ezt a könyveknek is köszönhetem. Remélem, ti is találtok magatoknak a listában olyat, ami hasonló hatással lesz vagy akár már volt rátok, mint esetemben. Mindig jó másnak hasonló meghatározó könyves találkozásairól hallani. 

De nem is húzom tovább a bevezetést. Lássuk inkább, melyek azok a könyvek, amiért az utóbbi években hálás voltam:


David Nicholls: A nagy kvízválasztó  

Miről szól? Nicholls regénye őszintén meglepett, hogy mennyire meg tudott szólítani, hiszen egy másik általam regényével egyáltalán nem találtam meg a közös hangot. A kissé naiv és totálisan lúzer főszereplőnk, Brian öntudatlan útkereséséről szól a történet az egyetemi évei alatt. Igazi coming of age regény, ami a huszonéves korosztály felnőtté válási problémáit mutatja be rendkívül bölcsen és humorosan.
Kiknek ajánlom? Útkeresőknek vagy akik picit úgy érzik, megrekedtek valahol útközben. Akik a főhőshöz hasonlóan lúzernek érzik magukat ebben az életnek nevezett kalandban, ám erről mégsem egy érfelvágós történetben szeretnének olvasni, hanem egy olyanban, ami hangos nevetésre és öniróniára készteti őket.
BŐVEBBEN

Markus Zusak: A könyvtolvaj


Miről szól? A II. világháború németországi hétköznapjairól, amelyekre rávetül a világban zajló szörnyűségek és őrületek árnyéka. De szól még a gyermekkor napfényízéről, az otthon melegéről és az emberségről az embertelenség idejében.
Kiknek ajánlom? Akik hisznek vagy hinni szeretnének abban, hogy nincs olyan gonoszság, ami a jóság utolsó szikráját is kiolthatná. Hogy mindig lesz valaki, aki ellenáll a gyűlöletnek és az uszításnak.
BŐVEBBEN

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!


Miről szól?  A felnőtté válásról, a beilleszkedés nehézségeiről, a társadalmi elvárásokról, amik sokszor gúzsba kötnek minket. A regény szót emel az ártatlanokért, akiket el- vagy megítél a társadalom, és olyan  végzet felé hajszolja ezzel őket, amit nem érdemelne senki sem.
Kiknek ajánlom?  Akik hisznek az emberségességben. Akik maguk is megtapasztalták a kitaszítottságot vagy nyomasztották valaha a társadalmi elvárások.
BŐVEBBEN

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet


Miről szól? A gyermeki ártatlanság elvesztéséről  gyönyörű és elképesztő allegóriába csomagolva.
Kiknek ajánlom? Gyermeklelkű felnőtteknek, akik szívesen menekülnek mesevilágokba. Azoknak, akik számára néha túl unalmas és szürke a valóság; akik szívesebben vágtáznának vad velocipédek hátán vagy kötnének barátságot egy A-tól Ly-ig nevezetű könyvtárgyíkkal a mosogatás helyett.
BŐVEBBEN

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel


Miről szól? A társadalmi elidegenedésről. Arról, hogy mennyi mindent veszíthetünk azzal, ha kizárjuk egymást az életünkből. Hogy jelenlegi életünk prioritásai valóban helyesek-e. Nem pont a jelentéktelen dolgokra pazaroljuk el az értékes időnket? Szól még az élet mulandóságáról, és arról, hogy meg kell becsülni minden egyes percet, amit egy számunkra fontos emberrel tölthetünk. Mindezt egy kisfiú, egy ártatlan elbeszélő szemén  keresztül láthatjuk.
Kiknek ajánlom? Az életben folyton rohanóknak vagy akik olykor úgy érzik, elvesztegettek valamit. Akik szeretnék felismerni mi az igazán fontos az életben, mi az, amit nem szabadna elszalasztani.
BŐVEBBEN


Marjane Satrapi: Persepolisz I-II.


Miről szól? Felnőtté válásról, nővé válásról. Egy olyan országban, amely éppen a diktatúra irányába tart, ahol a kivégzések egyre gyakoribbak, ahol a nőket egyre szigorúbb szabályok közé kényszerítik és egyre inkább elszakadnak attól a szerepkörtől, amit a Nyugathoz közelítő Irán nyújtott régebben számukra.
A duológia második része az idegenség érzéséről szól: a felnőtté válásról, illetve a külhonba szakadásról majd az onnan való visszatérésről. 
Kiknek ajánlom? Aki meg szeretné ismerni Közel-Keletet, azonbelül is Irán közeli történelmét. Aki szeretne megérteni idegen kultúrákat, és aki látni szeretné, hogy miként tör magának utat a diktatúra a kis emberek hétköznapjaiba. Ajánlom annak is, aki idegenként él külföldön vagy csak szeretné megérteni, hogy a külhoniak milyen nehézségekkel szembesülnek a távoli országokban. Aki érezte már idegennek magát külföldön vagy akár idehaza is.
BŐVEBBEN

Malala Juszufzai: Én vagyok Malala


Miről szól? A tanuláshoz való jogról. A szabad akarathoz való jogról. Arról, hogy a tudás jelentheti a fényt a körülöttünk zajló borzalmak sötétjében. Mindezt igaz történet alapján, egy olyan lány tollából,  aki sok szörnyűséget átélt és látott fiatal kora ellenére, ám bátorsága ekkor sem hagyta el őt, hanem tovább harcol azért, amiben hisz: hogy a független oktatás mennyire fontos és mindenkit megillető jog kellene legyen.
Kiknek ajánlom? Akit érdekel, mi megy Közel-Keleten és/vagy aki hisz a tanulás, a tudás szabadságában. Aki szeretné tudni, miért is harcol a világ legfiatalabb Nobel-díjasa.
BŐVEBBEN 

Khaled Hosseini: Papírsárkányok


Miről szól? Két ember kapcsolatában húzódó falakról, amelyeket olykor sikerül talán csökkenteni, viszont vannak olyan esetek is, amikor örökre ott maradnak. Szól még a megbocsátásról és az önmagunknak való meg nem bocsátásról. Az életen át tartó bűntudatról, és a vezeklés módjának megtalálásáról.
Kiknek ajánlom? Aki úgy érzi, vannak olyan kapcsolatok az életében, ahol láthatatlan falak húzódnak. Aki képtelen valamiért megbocsátani önmagának.
BŐVEBBEN

Patrick Ness - Siobhan Dowd: Szólít a szörny


Miről szól? Az éntörténetek fontosságáról. Hogy a megsemmisüléstől csak az önmagunk felé tanúsított őszinteség képes megmenteni. Mégha az igazság kegyetlen  is, sőt szinte elviselhetetlen. Hogy egyedül a színtiszta igazság képes feloldozást adni. Egyedül ez enged minket továbblépni.
Kiknek ajánlom? Azoknak, akik veszítettek el már valaki fontosat az életükben. Azoknak, akik kénytelenek voltak végignézni szerettük leépülését heteken, hónapokon vagy akár éveken keresztül. Akik szeretnék elbeszélni maguknak saját gyászukat, de nem tudják, hogyan is fogjanak hozzá.
BŐVEBBEN

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak


Miről szól? Hogy ne ítéljünk elsőre. Hogy minden ember mögött ott van a maga története a saját örömével és fájdalmával együtt. Hogy meg kell adni a lehetőséget annak, hogy megismerjük ezt a történetet, hogy igazán csak akkor érthetjük meg a másik embert, ha tudjuk min megy vagy ment keresztül eddig. Szól még a gyász utáni életről; arról, hogy az ember ezután is képes legyen meglátni az élet szépségeit, és az óriási hiánnyal a szívében is megtanuljon újra teljes életet élni.
Kiknek ajánlom? Magukba fordulóknak, közvetleneknek, morcosoknak, vidámaknak, kicsit vagy éppen nagyon bogarasaknak. Örök romantikusoknak és kérges szívűeknek. Mindenkinek.
BŐVEBBEN


**És rátok milyen könyvek voltak nagy hatással az utóbbi években?**

2018. november 23., péntek

Maria Turtschaninoff neve a kábé megjegyezhetetlen kategóriába tartozik, szóval biztos számtalan mémet lehetne erről összehozni, mint Benedict Cumberbatch esetében. Nagy szerencse, hogy ifjúsági regényének címe nem sorolható a tucatkategóriába, így már önmagában is elég a könyvesboltban vagy a könyvtárban való keresgéléshez. 
A történetre talán tavaly ilyen tájban figyeltem fel, amikor érkezett belőle a boltunkba pár példány, és a fülszövege alapján elég különleges és érdekes ifjúsági regénynek tűnt. Aztán ahogy kicsit jobban utánaolvasgattam, hogy az olvasóknál milyen fogadtatásra lelt, kicsit megtántorodtam, mert nem nagyon születtek róla egyértelműen pozitív értékelések. Hogy nem lezárt a történet (mondjuk, ez picit fura dolog, mert egy trilógia első részéről beszélünk, szóval szerintem ez a dolog belefér) meg hogy nem szól semmiről meg úgy egyébként se történik benne semmi sem. És oké, mindenkinek szíve joga egyébként úgy érezni egy könyvvel kapcsolatban ahogy, de az elolvasása után én azt mondom, hogy kár lett volna, ha ezek az értékelések végleg elriasztottak volna ettől a történettől. 

Nevem Maresi Enresdotter, és ezen sorokat a harmindkettedik Anya tizenkilencedik évében írom. Négy évet töltöttem már itt a Bíborklastromban, és ezen idő alatt a Klastrom történetéről szóló csaknem összes írást elolvastam. O nővér azt mondja, hogy az én elbeszélésem is odakerül majd a többi közé. Mi tagadás, ez igencsak furcsa érzés. Elvégre nem vagyok sem főnöknő, sem tudós nővér, csak egy egyszerű novícia. O nővér szerint azonban fontos, hogy éppen én írjam le, ami történt - én ugyanis ott voltam, láttam mindent.

A regény egy alternatív világban játszódik, ahol létezik egy sziget, melynek neve Menos. Ez a nők és leányok menedéke, a férfiak ki vannak tiltva a szigetről. A klastromról szóló mendemondák szájról szájra járnak a nők között, mintegy utolsó mentsvárukként. Hiszen sok nő és leány választja Menos szigetének oltalmát különböző okokból: szegénység, éhség, agresszió vagy zaklatás elől menekülnek. Valaki önként jön ide, valakit viszont küldenek. Így került ide Maresi is, aki novíciaként él már több éve Menos szigetén. Az életét boldognak és egésznek érzi, és ha csak teheti, elvonul a Tudás Házának könyvtárába, hogy válogatás nélkül olvashasson, amit csak szeretne. Egy nap azonban újabb jövevény érkezik a szigetre, a csendes, visszahúzódó Jai, akivel valószínűleg szörnyű dolgok történtek korábbi életében. És sajnos nagyon úgy tűnik, hogy a borzalmakat képtelen volt maga mögött hagyni, azok a békés szigetre is követik őt.

Érdekes volt egy ennyire erősen nőközpontú ifjúsági regényt olvasni. Bevallom, legelőször ezzel is keltette fel az érdeklődésemet, hiszen ez a vonal már a fülszöveg olvasásából is lecsapódott. Tetszett, hogy nem úgy női regény - ifjúsági létére - , hogy a szerelemről vagy a tinédzserlányok kisebbségi komplexusairól szól, hanem más módon közelített a kérdéshez, és bele mert menni olyan meredekebb témákba, mint például a családon belüli erőszak vagy a lelki bántalmazás. Amiket nyilván nem csak férfiak követhetnek el egyébként, és nem csupán nők lehetnek a szenvedő alanyai - ilyen szempontból kicsit egyoldalúnak láttam a történetet. És bár voltak olyan férfialakok, akikről kiderült, hogy mégsem az ördög földi helytartói, de alapvetően mégis a velejéig gonoszak voltak túlsúlyban. Én ezt olykor kicsit erősnek éreztem egy ifjúsági regényhez, annak ellenére, hogy egyébként tetszett és vonzott is a regény nőközpontúsága.

De ezt leszámítva nekem nagyon tetszett a történet, hiszen a fentebb említett szempontból szokatlan és újszerű volt. A girlpower mellett a stílusa is nagyon bejött: az első pár fejezetben és néhány megmozdulásában egyébként számomra Atwood Alias Grace regényét idézte fel, ahol szintén fontos szerep jutott a narrátornak a saját elbeszélt történetéhez való viszonyulásának. Maresi is, mint a regény krónikása, sokat elmélkedik az éntörténetek erejéről, valamint arról, hogy milyen nehéz azt elmesélni a hallgatóságnak, amit mi valóban mondani akarunk. Hogy hiába a szándék, az üzenet óhatatlanul is átalakulhat mire elér a címzetthez, és ezért milyen fontos a megfelelő szavak megválasztása, és a történet megfelelő elmesélése.  Eléggé imádom az önmagukra hivatkozó szövegeket és önmagukat elemezgető narrátorokat.

Számomra Maria Turtschaninoff regénye egy nagyon kellemes olvasmány volt, jó élményként maradt meg bennem. Valóban lehet, hogy kicsit lassú folyású, és talán indokolatlan a történet sorozattá való duzzasztása - talán tényleg elég lett volna egy kötetben megírni. Nem tudom még. Viszont a stílusa, a hangulata nálam abszolút elvitte a fókuszt az ilyesfajta gondolataimról (ha egyáltalán voltak), inkább a klastrom falai között bóklásztam. Szerintem aki szereti a szokatlan ifjúsági regényeket és egy kis girlpower is jöhet, az biztos nem fog csalódni ebben a regényben.

Azért mesélek, hogy a Klastrom ne feledje soha, ami történt. De azért is, hogy én magam jobban megértsem a történteket. Az olvasás mindig sokat segített abban, hogy jobban megértsem a világot - remélem, az írás is ugyanilyen hatással lesz majd. 

Maria Turtschaninoff: Maresi - Krónikák a Bíborklastromból
Maresi
Fordította: Annus Ildikó
Scolar Kiadó
222 oldal

2018. november 19., hétfő


Daphne du Maurier műve életem egyik meghatározó regénye, hiszen talán ez az a könyv, amit a legrövidebb időintervallum alatt a legtöbbször elolvastam - angolul és magyarul is. A pontos számot már nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a szakdolgozatom megírásának ideje alatt sose volt nyugta az éjjeliszekrényemen. Most hét év után újra lekerült a polcról Emma Watson könyvklubja, az OurSharedShelf apropóján, hiszen a szeptember-október választott olvasmánya A Manderley-ház asszonya volt. És valamiért tudtam, sőt éreztem: Manderley nem pihenhet tovább bennem, újra be kell lépnem az ajtaján.

"Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam."

Névtelen elbeszélőnk visszaemlékezése idézi meg előttünk a vöröslő rododendronokkal körülölelt elegáns Manderley képét, ahová igen fiatalon került a ház urának, Maxim de Winter feleségeként. A kifogástalanul elragadó kúria azonban sötét titkokat rejteget. A friss szerelem boldogsága és az új otthonának csillogása mögött szinte állandó társ lesz hamarosan a fenyegetettség és a félelem érzése. Manderley sötét oldala Rebeccához, az első feleség alakjához köthető - aki bár már nincs az élők sorában, de kitörölhetetlenül része lett a háznak. Manderley folyosóit járva még mindig hallani lehet Rebecca lépteit, szobái továbbra is érintetlenül állnak, mintha bármelyik percben visszatérhetne oda tulajdonosuk. Főszereplőnket amennyire megfélemlíti, legalább annyira vonzza Rebecca alakja - ám nem is sejti, hogy az első feleség utáni nyomozásával milyen titkokra bukkan majd. 

"Ó, ha feltalálnának valamit (…), valamit, amivel konzerválni lehetne az emlékeket, mint egy ízt vagy egy illatot! És ha az emlékek soha meg nem kopnának, soha el nem fakulnának, hogy amikor kedvünk tartja, elővehetnénk az üveget, és csak ki kellene húzni a dugót, és újra átélhetnénk az elmúlt pillanatot!"

Manderley pontosan egy ilyen üveg, a narrátor megérkezése idején, hiszen bár látszólag Rebecca halála után minden folyik tovább a medrében, de valójában bizonyos részei még mindig a múltban léteznek: nem változott semmi, minden ugyanolyan mint Rebecca halála előtt. Úgy is mondhatnánk, hogy az első asszony és hajdan volt háza összenőttek. „...minden Rebecca” - vallja be Mr de Winter második feleségének. Rebecca ízlése formálta a kertet, a bokrokat, az azaleákat, a szobákat – az a Manderley, amit mindenki ismer Rebecca műve. Ám halála után személyisége valamelyest visszaszorult a ház terében, nem annyira erős a jelenléte mindenhol. De bizonyos helyiségek továbbra is az ő uralma alá tartoznak, szinte kegyhelyként funkcionálnak.  Nem csoda így, hogy a második feleség kívülállónak, sőt: betolakodónak érzi magát új otthonában. Hiszen Rebecca tereit megváltoztatni, meghódítani számára lehetetlenség, mintha csak az első feleségnek fogadtak volna örök hűséget.  
Manderley egy tipikus gótikus helyszín útvesztőkkel, titkokkal, emlékekkel. Egy olyan hely ez, amely képes manipulálni az illúziókat, folyamatosan ígérget, és ezzel együtt rémisztő is. Számos kísérteties elem bukkan fel itt, amely du Maurier regényét a kísértettörténetekhez teszi hasonlatossá. 

"Gondolja, hogy a halottak visszajárnak, és figyelik az élőket?"


A legerősebb szorongást keltő dolog Mrs. Danvers személye. Már első találkozásukkor is félelmet ébreszt a narrátorban csontvázszerű kinézetével, beesett szemeivel, riasztó, sárgás arcbőrével. A vele való érintkezés sem szüntette meg a félelmét, sőt, még inkább fokozta, mert Mrs. Danvers jéghideg, élettelen keze a halál érintését idézte fel a narrátorban. Szorongása igazából akkor hatalmasodott el rajta, amikor zavarában leejtette a kesztyűjét a bemutatkozás után, és Mrs Danvers gúnyos mosollyal vette fel neki a földről: „...ajka körül valami kis mosolyféle játszadozott, ami gúnyt fejezett ki...” A történet későbbi részében a gúny mellett ellenszenvet és rosszindulatot is feltételez Mrs Danvers személyében iránta, és az ő alakja sokszor megbénítja, zavarba hozza ezt az egyébként is komplexusokkal teli, félénk narrátort, aki miután megtudja, hogy házvezetőnője még mindig Rebeccához hű, még jobban eluralkodik rajta a rettegés – ő az, aki szembesíti vele Rebecca érintetlenül, ám gondosan rendben tartott szobáit, aki felidézi előtte Rebecca és Mr de Winter együtt töltött boldog éveit. Mrs Danvers és Rebecca szorosan összetartoznak a regényben, azt is lehetne mondani, hogy Mrs Danvers az ő emlékének ápolója, aki szinte vallásos imádattal tekint egykori úrnőjére, ezért is tartotta meg kegyhelyként a szobáit.
Rebeccával kapcsolatban egyébként is szinte minden szorongást vagy éppen félelemet kelt a narrátorban, legyen az akár a tenger zúgása, az érintetlen tárgyak a lakásban, de Rebecca mint tabutéma is ugyanezt az érzést váltja ki belőle: folyton attól retteg, hogy valaki kimondja a nevét, vagy éppen ő lesz az a bizonyos személy, aki óvatlanul is elejt róla vagy vele kapcsoltban egy-egy megjegyzést. Bár ez nem annyira Rebeccával, inkább Mr. de Winter -rel kapcsolatos szorongás, hiszen a Rebecca név inkább belőle vált ki olyan reakciókat, amiket az ifjú feleség nem akar újból megtapasztalni, és ezért igyekszik kerülni ezt a nevet.  
Továbbá a narrátor sokszor megjegyzi, hogy úgy érzi, mintha szemmel tartanák minden apró lépését: Manderley sok ablaka megijeszti, hiszen azokon keresztül bárki észrevétlenül figyelheti őt. Az ettől való félelemében igyekszik láthatatlanná válni Manderley-ben, hang nélkül osonni a folyosókon, és a ház nyugalmát sem szeretné megzavarni. Mondhatni, élő létére kísértetté válik saját otthonában.

Du Maurier regényének hangulata szinte megbabonázza az olvasót ezzel a nagyon finoman jelenlevő fenyegetettség és félelem érzésével, ami a szememben inkább teszi gótikus regénnyé, mint romantikussá - mint ahogy sokan képzelik. Számomra - ahogy előzményregénye a Jane Eyre is - totálisan távol áll az utóbbi műfajtól. Hiszen sem Mr. Rochester, sem Mr. de Winter egy hősszerelmes figura. Hogy őszinte legyek, számomra mindkét férfialak rémisztő, és a később feltárult titkok csak még jobban megerősítik ellenszenvemet irányukban. De ennek alaposabb kifejtése már erősen spoileres lenne, így azt a másik bejegyzésemre hagyom.

Hősnőnk végül legyőzi Rebeccát vagy éppen fordítva? Vagy talán más az, akitől tartania kéne? Sikerül-e végül felfedeznie a ház összes titkát? Hiszen Manderley mesélni akar. Végigsuttogja történetét csendes folyosóin, csak győzzük kivárni a végét. 

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya
Rebecca
Fordította: Ruzitska Mária
Európa Könyvkiadó
439 oldal



2018. november 14., szerda

Elena Ferrante neve is kezd felvésődni a fejemben azon szerzők listájára, akiknek a regényeire instant szükségem van. A Nápolyi-tetralógiájának első része, a Briliáns barátnőm teljesen megvett magának, és azóta alig várom, hogy a két lány történetének további részeivel is megismerkedhessek. Beleszerettem szövegeinek zubogásába, amelyek észrevétlenül bevonnak magukba, majd sodornak és csak sodornak mint a szaladó folyók, amelyek megállíthatatlanul rohannak valahová - valahová, ahova majd mi is megérkezünk. Csak győzzük kivárni. 

Ezúttal viszont tisztán láttam a régi telep családanyáit. Idegesek voltak, fásultak. Hallgattak, összeszorított szájjal, vagy üvöltve szidták rosszalkodó gyerekeiket. Alig vonszolták magukat, girhesek voltak, karikás szemekkel, beesett arccal; vagy kövérek, termetes hátsóval, dagadt bokákkal, súlyos mellekkel, bevásárlószatyrokkal, a szoknyájukba kapaszkodó csemetékkel, akik nyafogtak, hogy felvegyék őket. […] Elnyűtte őket az élet, a férjük, az apjuk, a fivéreik, akikre egyre inkább hasonlítottak, vagy a gürcölés, az évek, a betegségek. Mikor kezdődik ez az átalakulás? A házimunkával? A terhességgel? Az ütlegelésekkel? Lila is formátlan lesz majd, mint Nunzia? [..] És egy nap az én testem is tönkremegy majd, és átalakul anyám és apám testévé? És elillan majd minden, amit most az iskolában tanulok, újra felülkerekedik a telep, a régi szokások, a régi módszerek, és minden összekeveredik valami feketés iszappá, Anaximandrosz és az apám, a Folgore ejtőernyős-hadosztály és don Achille, a vegyértékek és a tavak, a görög igeragozás, Hésziodosz és a Solarák arcátlan gátlástalansága, minden, ahogyan egyébként ezer éve történik ebben az egyre kuszább, egyre lepusztultabb városban?

Az új név története pontosan ott folytatódik, ahol az első részben hátrahagytuk a lányokat.  Ahogy a címből is sejteni lehet, ez most leginkább Lila története, aki a Briliáns barátnőm utolsó oldalain éppen az esküvője napján döbbent rá házasságának hamis voltára. A második részben Lila életének eseményein és lelki változásain van a hangsúly, míg Elena - vagyis a narrátorunk - története inkább marginálisan, Lilához viszonyítva van jelen. 
A női sorsokat most a házasság, a gyerekvállalás tükrében láthatjuk kibontakozni, így a férfiakkal való kapcsolatokra is igen nagy hangsúlyt helyez. Mindkét lány igyekszik elkerülni a telep anyáinak végzetét: a kihasználtságot és a fiatalon öregedést. Ám ketten kétfajta utat választanak: Elena a tanulásra koncentrál, míg Lila a jólétet egy gazdag ember feleségeként próbálja megkaparintani. Ő a látszólag könnyebb és gyorsabb utat választotta, de hamarosan rájön, hogy ezért hatalmas árat kell fizetnie. Lila ugyan próbál később ellenállni annak a szerepnek, amit egyszer elfogadott, amitől felemelkedést remélt, de ebből a fajta béklyóból szabadulni mégsem olyan egyszerű - legyen  Lila akármennyire is öntörvényű és talpraesett. Lila ellenállása hiábavaló: a telepi viszonyokban értendő házasság nőkre gyakorolt fizikai és mentális transzformációjától ő sem képes elmenekülni. Hiszen ahogy a cím is sugallja, ez Lila metamorfózisának története. 

A második részben - mint említettem - a férfiakkal való kapcsolat mellett maguk a férfi karakterek is hangsúlyosabb szerephez jutnak, mint az első részben. Ugyan sokféle típust bemutat és megmutat nekünk a szöveg, de az erőszak, az agresszió, a nők ellen elkövetett bántalmazások jóval nagyobb teret kapnak. Nem csoda, hiszen a telepi élet kegyetlen, és az ott élő feleségeknek leginkább ilyen sors jutott. Már az első részben is helyet kapott az ott teljesen természetesnek vélt családon belüli erőszak: ahol a férj konfliktuskezelése pofonokban nyilvánult meg leginkább, de néha "csak úgy" is kaphatott a feleség, ha a férjnek éppen olyan kedve volt. Lila és Elena életéhez hozzátartozott az ilyesfajta agresszió, mégis: amikor Lilával, mint feleséggel történik meg ugyanez, már mégsem képesek a hétköznapok szükséges velejárójaként tekinteni Lila férjének erőszakos megnyilvánulásaira. Hiszen így Lila végül odajutott, ahonnan menekülni próbált: hiába a gazdagság, mégis egy erőszakos, hierarchikus kapcsolatban kötött ki végül. Lila világában szinte minden harc és kegyetlenkedés - minden fizikális. Ám mielőtt Lila végleg alámerülne ebbe a világba, egy olyan ember lép az életébe, aki sokkal inkább a szellemi síkon létezik: vágyakkal, gondolatokkal van tele, akárcsak Lila. Ő az, aki megerősíti a lányt abban, hogy a gondolkodás, a tanulás mennyire fontos. 
Hiszen Lila sosem adta fel azt az énjét, aki folyton tudásra szomjazott - inkább csak az ezzel az úttal járó nehézségeket akarta kikerülni. Úgy gondolta, hogy az eszével uralkodhat majd férje felett, és így elnyerheti a hőn áhított jólétet és szabadságot, amit a tanulás adott volna. Túlságosan is önhitt volt, túlságosan is lebecsülte a telep patriarchátusának erejét. 
Ninoval való kapcsolata felébresztette ezt a kissé apátiába süllyedő, tudásra szomjazó, független énjét - hogy ez Lila veszte vagy inkább mentsvára lett végül, nehéz eldönteni. Legalábbis egy bizonyos pontig. 

Milyen könnyű a Lila nélküli életemről mesélni: az évek folyama szállítja az eseményeket, mint a repülőtéren a szalag a bőröndöket; leveszed őket, papírra veted és kész.
Jóval nehezebb összefoglalni azt, ami ezekben az években Lilával történt. Nála a szalag lelassul, felgyorsul, hirtelen elkanyarodik, kiugrik a helyéből. A bőröndök leesnek, kinyílnak, a tartalmuk szanaszét szóródik. Lila holmija összekeveredik az enyémmel, a nagy kavarodásban kénytelen vagyok visszatérni a saját történetem eleddig zökkenőmentes elbeszéléséhez, kibővíteni a mondatokat, melyek már mesterkéltnek tűnnek.

Hogy Lila történetét Elena mennyire valósághűen mutatja be, sajnos nem tudhatjuk. Ő maga is utal rá egy ponton, hogy Lila élete számára nagyon zavaros volt ebben az időszakban, hiszen sokszor voltak távol egymástól, és sok olyan történt barátnőjével, ami az ő világától idegen volt - más dolgok kezdték formálni kettejük személyiségét. És persze emellett sokszor felmerült bennem az is, hogy ennek fényében Elena vajon mennyire megbízható narrátor? Olykor-olykor kiviláglik a szövegből, hogy nagyon másként látja kettejük kapcsolatát illetve személyiségüket is. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon Lila hogyan mesélte volna el ezt a történetet? Vajon egy teljesen másfajta regény kerekedett volna belőle?
Vajon miért érezte úgy Elena, hogy meg kell semmisítenie Lilának a saját szavaival elbeszélt történetét? Ennyire nem illeszkedtek volna Elena valóságába? Miért csak Lila elhallgattatásával tudja Elena megtalálni a saját szavait? 
Ezeken gondolkodtam, miután becsuktam a könyvet. Meggyőző válaszokat még nem találtam rájuk magamban. De hátha a következő kötettel. 


Elena Ferranta: Az új név története
Storia del nuovo cognome
Fordította: Matolcsi Balázs
Park Könyvkiadó
488 oldal

2018. november 4., vasárnap


Csodálatos hónap volt számomra az október a napsütésével, a színeivel. És oké, tudom, hogy most ez elég szélsőségesen meleg volt, legtöbbször elmaradt a csípős reggel és az igazán hűvös éjszaka, de most valahogy ezt sem bántam. ellenben sikerült megfáznom most már másodjára Komolyan mondom, ajándék volt ez nekem - egyfajta kiengesztelődés a számomra borzalmas és kibírhatatlan meleg nyár után. Bárcsak egész évben október lehetne! 

Az őszi terveimmel eddig viszonylag jól haladok - már ami a nem könyves szekciót illeti. A ködös reggeli séta és a sálkötés az, ami hátravan,  a többi pont viszont többé-kevésbé teljesítettnek tekinthető. Persze, az arborétumi séták és a fotózás az például egy elég folyamatos tevékenység még mindig, és amíg tart a jó idő és van egy nyugodt hétvégénk, addig továbbra is megyünk. A könyves terveimmel már kevésbé állok jól, hiszen csak Elena Ferrante könyvét sikerült elolvasnom eddig, bár még hátravan egy hónap ebből a csodálatos őszből, szóval még bármi előfordulhat. Most például eléggé érik bennem Az essexi kígyó elolvasása - a jó múltkor például erről álmodtam. Veletek szokott ilyen lenni? 

Egyébként a blogot tekintve egy viszonylag akítv hónapot zárok magamhoz képest, hiszen októberben nyolc bejegyzés született, és ezzel ez lett a harmadik legaktívabb hónapom az évben. Írtam E. M. Forster regényéről, a Szoba kilátással címűről, ami elképesztő módon tetszett, pedig eléggé tartottam tőle, hogy esetleg én is unalmasnak fogom találni, ahogy sokan mások. De szerencsére nem így lett, sőt gondolkodom is picit azon, hogy lehet, új kedvencet is avatok a személyében. Elolvastam Adrian Mole titkos naplóját is, ami hihetetlenül vicces és mégis komoly volt, lehet, hogy a sorozat többi részét is be fogom szerezni. Egyébként olykor sokkolódtam, hogy a fiatalabbak számára kevésbé egyáltalán nem ismerős Adrian Mole neve. Mármint persze, változnak az idők meg minden, csak furcsa azzal a ténnyel szembesülni, amikor az ember már tényleg használhat olyan kifejezéseket, hogy "az én időmben..." és hasonlók. Egy újraolvasás is becsúszott októberben, bár egyelőre nem az előre eltervezett Üvöltő szelekről van szó vagy egy bizonytalan című Charlotte Bronte könyvről, hanem a Harry Potter sorozat második részéről, ami egy kis lelki wellnesst nyújtott az átmenetileg összekócolódott lelkemnek. Csodák csodájára, mire a végére értem, már minden kisimult bennem. Szerintem receptre kéne írni vagy ilyesmi. Liane Moriarty könyve következett ezután a sorban, ami elképesztő módon magával ragadott, alig huszonnégy óra alatt elolvastam - ami az én átlag olvasási tempómat tekintve elég nagy szám. A belőle készült sorozatot is megnéztem már, és hasonló módon zseniális. Muszáj lesz jobban megismerkednem az írónő többi könyvével. Paula McLainnel kapcsolatban viszont arra a megállapításra jutottam, hogy a regényei számomra felejtősek lesznek a jövőben. Ismét csak egy langyos olvasmányélménnyel gazdagodtam általa, szóval most már tényleg levonhatom azt a következtetést, hogy nem nekem ír. Ami elég nagy kár, mert az ötleteit egyébként mindig szupernek tartottam. 

Beszerzések terén most nem tudok miről beszámolni, ugyanis egyetlen egy könyvet sem vettem. Nem azért, mert nem lett volna mit (nyilván, ilyenkor lett volna hosszabb az ember listája), hanem a házfelújítás most fontosabb volt. Viszont a novemberi megjelenések közül A tél jegyeseinek folytatását semmi pénzért nem fogom kihagyni, szóval már csak pár napot kell kibírni az ismételt rajongásig! 
És akkor kezdődhet a november, az utolsó őszi hónap. Remélem, hogy legalább ennyire szuper és gyönyörű lesz, mint az október volt. Viszont furcsa belegondolni, hogy már e hónap végén elkezdhetjük a készülődést és a hangolódást a karácsonyra. Úgy elröppent most ez az év.



A többiek napsütéses októbere:

Follow Me @photos_from_anna