A 2012-es év Charles Dickens bicentenáriumának jegyében telik világszerte, de erről már írtam korábban is, hogy micsoda ereszd-el-a-hajam zajlik most a nagyvilágban. Múzeumi kiállítások, kosztümös könyvklubok, fesztiválok keretében emlékeznek meg a viktoriánus kor egyik legismertebb íróóriásáról, aki kétszáz évvel ezelőtt, 1812-ben született. Bár hazánk nem kapcsolódott be nagy mértékben a Dickens előtti tisztelgés-sorozatba, azért a megemlékezés nálunk sem marad el. Ezt bizonyítja a nemrégiben boltokba került Feljegyzések fiatal párokról című novelláskötet, amely először olvasható magyar nyelven.

Dickens hihetetlenül jó mesélőkéje gondoskodik arról, hogy ez az alig kilencven oldalas kis kötet kellemes délutáni elfoglaltságot nyújtson. A téma középpontjában – ahogy azt a címből sejteni lehet, szóval nem nagy meglepetés – a szerelmes párok állnak. Az író által írt rendkívül humoros, előszóként értelmezhető írás magyarázatot ad e történetek megírásának okára: Viktória királynő nyilvánosság előtt bejelentett eljegyzése után ugyanis eluralkodott Angliában a házasodási-láz, amely „Anglia úri embereit fenyegeti”. „A példák célja” - írja Dickens a kötet befejezésében - „ hogy a felnövekvő generáció mindkét nembeli képviselőjének hasznára váljanak” Magyarán: nehogy mi is ilyen agyérgörcsöt okozó szerelmes párokká váljunk. Hmm... abszolút megfontolandó!

A novellák különös ismertetőjegyei közé tartozik, hogy a párokat nem két különálló emberként gondolja el, hanem szorosan összetartozó, együtt lélegző, szerves egészként, különféle típusokba sorolva őket. Szó esik itt az idegesítő, a mások dolgai tekintetében a kákán is csomót kereső illemtudó pároktól kezdve, a soha egyet nem értő, vitatkozó párokon át a saját gyermekeik különlegességén kívül másról nem beszélő, gyermekeikért rajongó párokig. Humoros, szatirikus jellemrajzok sűrűsödnek össze alig kilencven oldalban. S egy-egy szórakoztató bemutatás elolvasása után megállapíthattam, hogy bár legtöbb esetben karikaturisztikusan elnagyolt ábrázolások voltak, azért van bennük jó pár igazság. Egy-egy novella olvasása közben, nagy bólogatások közepette olykor valami ilyesmiket motyogtam az orrom alatt: "jesszus, hát ezek tényleg olyanok, mint xy-ék!" Mondjuk az is lehet, hogyha valamelyik ismerősöm olvasná ezeket, akkor meg valamelyik történetnél mi jutnánk eszébe a párommal. Szóval semmi sem elképzelhetetlen, de őszintén remélem, hogy nem így lenne.
Ó! Meg aztán eszembe jutott a Bridget Jones-ból az a jelenet is, tudjátok, mikor Bridget elment vacsorázni Magdához és Jeremy-hez... juj! És itt mondta Bridget, hogy: "Egy boldog párnál csak egy dolog rosszabb... Sok boldog pár" - és ezt akár Dickens novelláskötetéről is mondhatta volna. Teljesen illik rá, kivéve talán annyit, hogy szerintem a Dickens által bemutatott párok egy része egyáltalán nem volt boldog. Mármint úgy igazán...

A kötet befejezése ugyan mellőzi e novellák szatirikus stílusát, ám olyan örök érvényű (és kissé klisésnek nevezhető, de ez abszolút megbocsátható, mert attól még tök jogos) üzenettel köszön el olvasójától, amely mindenféleképp megfontolandó: a család és az otthon fontosságára hívja fel a figyelmet, ami mai rohanó világunkban az egyetlen hely, ahol nyugalmat és elégedettséget találhatunk. Becsüljük meg hát e szerint. Hiszen „a családi boldogság egyetlen igaz forrása az otthonban rejlik.”



Charles Dickens: Feljegyzések fiatal párokról
Eredeti cím: Sketches of Young Couples
Fordító: Signorelli Gabriella
Kiadó: Artemisz Kiadó
Oldalszám: 92
Eredeti ár: 2600 Ft

Az öreg December

A szobában várakozó árnyékok osontak, a kályhában egy kis láng perlekedett a nedves fával, s az ablakon túl súlyos hó alatt figyelt az erdő...

Fekete István könyve nemcsak igazi karácsonyidéző olvasmány volt számomra, hanem igazi téli olvasmány is. Lapról lapra olyan gyönyörűen, kifejezően jelenítette meg a téli tájat, hogy szinte magam is elhittem, ha kinézek az ablakunkon ugyanez a látvány köszön vissza. Természetesen tévedtem. A hó most valahogy elkerülte ezt a várost, néha ugyan próbálkozott egy kicsit, igyekezett beszitálni az utakat, a fákat és a háztetőket, de ezek a csodák csak pár óráig, vagy még addig sem tartottak, legnagyobb sajnálatomra. Helyette volt eső, köd és szürkeség. De tudjátok, most valahogy mégsem bántam, mert Fekete István könyvének olvasása közben mégis havat láttam magam előtt.

Régen, utoljára általános iskolás koromban olvastam tőle, és már el is felejtettem, hogy mennyire szépen ír. Tényleg, már az első oldalaktól kezdve rácsodálkoztam, hogy mennyire érzékletesen tudja lefesteni a puha hótakaró alá bújt természetet. Szinte hógolyót gyúrtam a szavaiból, és emlékeztem a régi-régi télre...

A patak még az őszön kiöntött, és a kósza vadvizek ottmaradtak a réten. Szétterültek, elcsendesedtek, és a tükrükben nappal felhők, éjjel pedig csillagok nézegették magukat. Később fázni kezdtek, és a ködöt megcsapta a szél, és a dermedt December hártyás jégüveget simított fodrozódó hátukra

Ám szentimentalizmus ide, szentimentalizmus oda, akármennyire is jól forgatta Fekete István a pennát, azért mégsem voltam vele maradéktalanul megelégedve. Tudom, hogy sokan kedvelik ezt a kötetet, de én mégis azt mondom, hogy számomra már túlságosan is giccses volt - annak ellenére, hogy karácsony előtt, illetve alatt teljesen átadtam magam az ünnep már-már émelyítően szirupos hangulatának, szóval még ennek ellenére is túlontúl giccsesnek találtam egy némely történetet. Ennek ékes példája volt például a Roráté címet viselő történet, ami az égből lenéző Szent Péterrel és a vele beszélgető pufók angyalkával együtt, valljuk be őszintén, egy tipikus ponyvába való klisé, és őszintén szólva az ilyen elemek úgy esnek nekem, mint egy arcul csapás. Igyekeztem magam ezek túltenni, mondván kerüljünk meghitt hangulatba, de nem ment. Mármint, hogy túltegyem magam ezeken.




Igazából, szerintem ezért is nehéz karácsonyos történeteket írni, mert ez tipikusan olyan ünnep, a tömény szeretettel, meg a "jobb adni, mint kapni" -érzéssel, hogy könnyen átlendülhet az író a ló túloldalára, és ahelyett, hogy megragadná az ünnep lényegét, átcsap a kibírhatatlan és tömény giccsbe.

Persze, azért voltak igazán figyelemre méltó és teljes mértékben élvezhető novellák is, így például a Régi karácsony I. vagy az Éjféli világosság, amely nem csupán a felebaráti szeretet fontosságára hívja fel a figyelmet, hanem az ártatlan állatok irántira is. Hiszen a szeretet ünnepe csak úgy lehet igazán a szereteté, ha mellőzünk ekkor minden kegyetlenkedést...

Szóval, nem mondanám, hogy csak a szép leírások miatt volt érdemes elolvasnom ezt a könyvet, a történetek nagy része tetszett, valószínű jövő karácsonykor is elő fogom venni. S még ha nem is az egész kötetet olvasom el, de azokat a részeket, amelyek különösen tetszettek, biztos újrázom majd. Fekete István történetei nem a tipikus novellák közé sorolhatók, nem hordoznak igazi csattanókat - inkább csak amolyan életképek ezek a régi -régi vidéki karácsonyokról... S hát jók is voltak ezek! Hódunyhába burkolózott téli táj, ropogó tűz a kályhában, korcsolyázás a tavon, szánkázás a domboldalon, kucsmák, szűrök, betlehemezés... Egy csipetnyi megidézés, hogy lám, régen hogyan is teltek szüleink, nagyszüleink karácsonyai.

Fekete István: Régi karácsony
Kiadó: Új Ember Kiadó
Oldalszám: 169 oldal
Eredeti ár: 1200 Ft

(a bejegyzésben található kép forrása: http://mdugk.deviantart.com/favourites/42538226/d2dui4q )

"hullnak a percek az idő űrjébe"

Czóbel Minka: Pókhálók

Czóbel Minka egyszerűen zseniális! - ez lenne az első gondolatom, ha megkérdeznétek, hogy tetszett a Pókhálók című elbeszéléskötete. A csodálatos lírai nyelvezet már az első oldalaktól fogva rabul ejtett, szinte alig volt olyan oldal, ahol ne álltam volna meg egy kicsit, hogy újra és újra elolvassam azokat a sorokat, amelyek akár önálló versként is működhetnének -azért prózában ilyennel is ritkán találkozom. S ahogy egyre jobban beleástam magam a pókhálók sűrű rengetegébe, rájöttem, hogy Czóbel Minka nem csupán lírai, hanem prózában is nagyon jó. Hihetetlen, hogy ezek az elbeszélések a XX. század elejéről valók, és mégis: mennyire modern a történetszövésük.

A Pókhálók című kötet, ha csupán röviden, néhány szóban jellemeznem kéne, akkor valami olyasmiket mondanék, hogy szürkeség, csendesség és szenvedély. Persze, ezek a szavak így nem igazán érthetőek, szóval ezt kicsit bővebben kifejtem: szürkeség - nem pejoratív értelemben mondom, ez inkább ahhoz a látványhoz hasonlít, mikor a padláson rátalálunk egy por és pókháló lepte kopott könyvre, ami valamikor még a nagypapáé, dédpapáé volt, s tele van egy már letűnt és ismeretlen világ történeteivel. S igen, Czóbel Minka kötete pont ilyen: régi korok őrzője, elmúlt titkok tudója. Legalábbis én valahogy így éreztem.
Csendesség és szenvedély - ez a két, látszólag ellentétes fogalom tökéletesen egyesül itt. Az elbeszélések szereplői csendes, látszólag érzéketlen figurák, akikre akár a jelentéktelen jelzőt is simán ráaggathatnánk. Ha leülnénk velük beszélgetni egy kávé mellett, két perc múlva el is felejtenénk a találkozót. Ám a felszín alatt elképesztő szenvedélyek tombolnak, amelyeket ez a csendes és látszólagos jelentéktelen álca nem enged a felszínre törni, s így szép, lassan minden kihuny bennük - még az élet is.

"Lassan hullott a hó napról-napra, milliónyi ezüst csillagával, sűrű puha takarót vont a földre. Néha szél kavarta meg, ilyenkor kilátszott a fagyos föld, mint egy csontváz megsárgult darabja, aztán sűrűn szitált a hó ismét reá. Fehérség, elterjedő fehérség a földön, szürkeség az égben, s a fehérség és szürkeség közt fekete varjúk libeg, kavarodtak, szálltak. "

Minden egyes novella zseniális a maga módján, s a maga teljességében, ám a kötet mégis egy kerek egészet alkot, hiszen az itt található elbeszélések nem csupán egymás után sorakoznak, hanem beszélgetnek is egymással. Beszélgetnek az elmúlásról, a beteljesületlenségről, a szerelemről, az elszalasztott lehetőségekről és a szenvedélyekről.
S nyilván elég merész összehasonlítás, ami nagy valószínűséggel egy kicsit figyelmesebb olvasattal már meg is dőlne, de amikor olvastam néha arra gondoltam, hogy olyan, mintha egy Brontë-könyvet olvasnék.

Számomra a legkiemelkedőbb mind közül, a kezdőnovella volt, amelynek címét maga a kötet is viseli. A történetben látszólag semmi különös nincs: egy lány, aki szeret egy fiút, de nem meri neki megvallani, s később már nem is teheti. Az élet megy tovább, mások házasodnak, boldogok, de Annuska csak hagyja, hadd menjen el mellette az élet egyetlen szó nélkül, miközben körülötte a pók egyre szövögeti hálóját. S persze, elgondolkodtató meg megható meg minden, de valljuk be, ilyen történetből van már egy tucat. Amik igazán érdekesek benne azok a szimbólumok, a párhuzamosságok, a víziók és a történetszövés: valóban olyan, mint egy pókháló.
Az apró kis négyzetekben egy-egy kép van Annuska életének fordulópontjairól, s a szálak, amelyek ezeket a négyzeteket körülfonják, a mondatok. Egy-egy ilyen kis képecske (a szövegben ez fejezetszerű részként bukkant fel) utolsó mondata megegyezik a következő kép első mondatával. Bár ahogy látom, ez most kicsit hülyén hangzik így leírva...

S persze, voltak még kedvencek, de ezt az (szerintem) erős kezdést, végül egy novella se tudta felülmúlni. Talán egyedül a Miter menyasszonya című novella nem tetszett annyira, az már tényleg egy igazán konvencionális féltékenykedéses sztori, amiben tényleg csak annyi különlegesség van (szerintem), mint az ilyen sztorikban általában: csattanó és tanulság is ugyanaz. Viszont a nyelvezete ennek is csodálatos.

Kedves Czóbel Minka, igazán nagy öröm volt olvasni Öntől!

Kiadó: Jelenkor
Oldalszám: 142
Eredeti ár: 590 Ft

Képek forrása:
1. imdb.com
2. http://unpluggedincalifornia.tumblr.com/post/10211963825

Kezdők a szerelemben

Raymond Carver: Kezdők

kiolvastam: 2010. december 3.

Raymond Carver nevéről már korábban is hallottam, bár eddig még nem kerültünk közelebbi kapcsolatba. Talán, ez annak is betudható, hogy magyarul eddig még csak egyetlen válogatáskötete jelent meg. Most a Magvető Kiadó úgy döntött, hogy megjelenteti a magyar közönség előtt Carver életmű-sorozatát, méghozzá három kötetben. A Kezdők ezt hivatott bevezetni.

Bár, az itt közölt novellák már egyszer napvilágot láttak -bár, azt hiszem magyarul még nem- , mikor 1981-ben kiadták Carver novelláskötetét, a What we talk about when we talk about love címmel, melyet szerkesztője Gordon Lish alaposan lerövidített. A Kezdőkben ezek a novellák mindenféle vágás illetve átdolgozás nélkül jelennek meg, eredeti formájukban tárva őket a nagyérdemű felé.

Carver stílusa alapvetően minimalista, s ennek az irányzatnak az egyik legjelesebb képviselőjeként tartják számon. Az irodalmi minimalizmust új-realizmusként is szokták emlegetni az irodalmárok, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy ismerősként, sőt, valósként mutassa be az aktuális világot, s minél pontosabban, élesebben akarják láttatni ezek a szövegek a jelent, s ha lehetséges, a jövőt is. Általános jellemzőjük, hogy nagy szerepet kap bennük a kommercializmus - ld: Bret Easton Ellis: Glamoráma- , a szövegek általában lecsupaszítottak, s a pontosságra törekszenek - vagyis kevés szóval igyekeznek a lehető legtöbbet mondani. Carver, az egyik interjújában a következőket mondta az átlagos élethelyzetek és a pontos nyelv összekapcsolódásáról: " Egy versben vagy egy novellában írhatunk köznapi dolgokról és tárgyakról közhelyes, de pontos nyelven, úgy hogy jelentőséggel, vagy éppen félelmetes erővel ruházzuk fel azokat - egy széket, egy függönyt, egy villát, egy követ, egy női fülbevalót. Le lehet írni pár sornyit látszólag ártalmatlan dialógust úgy, hogy az olvasó beleborzongjon - ez a művészeti gyönyör forrása, melynek Nabokov a birtokában volt. Számomra ez a legizgalmasabb írásmód. "

És akkor jöttem rá, hogy az életem halványan sem hasonlít arra, amilyennek fiatalon elképzeltem, amikor még vártam tőle valamit. Azt már nem tudtam felidézni, mit is akartam kezdeni az életemmel azokban az években, de mint mindenki másnak, nekem is voltak terveim.

Említettem, hogy még sosem olvastam Carver -t. Ez a hiányosságom, úgy érzem, az első egy-két novellánál éreztette hatását - vagy lehet, hogy azok tényleg gyengébbek voltak, nem tudom -, ugyanis nem nagyon értettem, hogy ezeket a történeteket miért is volt annyira szükséges írásba foglalni, hiszen semmi csattanót vagy érdekességet nem tartalmazott. Legalábbis én nem találtam. Aztán, ahogy elkezdtem kicsit jobban belemerülni a többibe, felfedeztem, hogy igenis ott van a csattanó, igenis sok mindent mond számomra a történet, mégsem annyira laposak, mint ahogy gondoltam eleinte. Hagyni kell egy kis időt magunknak, hogy beleszokjunk, hogy sikerüljön ráérezni az ízükre, hogy megtaláljuk, mire is kell figyelni olvasás közben.

A novellák alapvető jellemzője, hogy már mielőtt a történet elkezdődött egy nagyon-nagyon fontos dolog történt a szereplőkkel, s mi csupán ennek a lecsengését olvashatjuk. Van, amikor kiderül, hogy mi is volt ez a nagyon-nagyon fontos dolog, valamikor csak sejtésünk lehet róla - de tulajdonképpen nem is ez a lényeges, inkább azok a lelki folyamatok, amik a szereplőkben játszódnak le, s ezeket Carver nagyon finoman, olykor szinte láthatatlanul érzékelteti. Tényleg, sehol sincs egyetlen felesleges szó vagy kifejezés - minden jelentőségteljes, s ezért oda kell rájuk figyelni, mert különben könnyen elsiklunk valami fontos dolog felett. Nem is tudom, hogy nézhetnek ki azok a novellák, amelyeket szerkesztője alaposan lerövidített... Azok már tényleg nagyon csupaszak lehetnek.

De volt idő, mikor úgy éreztem, jobban szeretem az első feleségemet az életemnél is. Aztán jöttek a gyerekek. Most meg utálom az első feleségemet mint a szart. Komolyan. Hát ehhez mit tetszenek szólni? Hová tűnt az a szerelem? Valaki letörölte a nagy tábláról, mintha ott se lett volna, mintha meg se történt volna? Mi lett vele, én csak erre vagyok kíváncsi.

Az első pár novella olvasása közben nekem rögtön Bukowski neve ugrott be, aki szintén előszeretettel írt alkoholista emberekről. De aztán rájöttem, hogy Carver azért egészen más: nála a kiüresedettség, a minden mindegy hozzáállás valahogy másként jelenik meg. Itt is szerves része a történeteknek, de a szereplői - burkoltan vagy éppen nyíltan- azért mégis vágynak az otthon melegére, a boldogabb életre. Bár, tudjuk hogy erre nem sok esélyük van, de a vágy ott van bennük, s ez szerintem azért mégis pozitívabb s jobb erről olvasni, mint az olyan szereplőkről, akikben már a vágy is meghalt, s teljesen elvesztek a kiüresedettség örvényében, ahonnan immár nincs menekvés.

Carver novelláit nem igazán ajánlanám a lazán kikapcsolódni vágyóknak, mert itt nem igazán engedhető meg az elkalandozás, hiszen a szövegek teljes odafigyelést igényelnek. De akik szeretik kutatni a jelentést, és szeretnének elgondolkodni korunk emberi kapcsolatain, s mindezt ráadásul egy elismert amerikai novellista és költő tollából, azoknak bátran ajánlom a kötetet, szerintem nem fognak csalódni.

S akiket behatóbban érdekel a minimalizmus, azoknak ajánlom a Helikon című folyóirat 2003/2-3. számát, amely teljes egészében ezzel a stílusirányzattal foglalkozik. Találhatunk benne elméleti írásokat, interjúkat, minimalista írók, költők vallomásait az írásról.
A könyv az értékelésemben 6 pontot ért el!

Kiadó: Magvető Kiadó
Eredeti cím: Beginners
Fordította: Barabás András
Oldalszám: 311 oldal
Eredeti Ár: 2990 Ft
ISBN: 9 789631 427530

A lengyel novella nagymestere

Slawomir Mrozek: Ismeretlen barátom

kiolvastam: 2009. december 14.

Ilyenkor vizsgaidőszakban az embernek nem igazán van ideje a kiadós olvasásra, nem tud nekikezdeni monumentális regényeknek, mert ki tudja mikor van ideje a folytatásra. Csak kapkodunk össze-vissza, és ha olvasunk, akkor is csak a tananyagra van időnk. Ilyenkor jönnek jól a novellák, amik rövidek, tömörek és lényegre törőek, és ha még netalán viccesek vagy meghökkentőek, akkor tényleg szerezhet pár gondtalan percet.

A lengyel író novellásköteteit még jó pár évvel ezelőtt a gimis ballagásomra kaptam unokabátyámtól. Előtte még sohase hallottam ezt a nevet, de ahogy beleolvastam egy-egy novellájába azonnal megkedveltem. Azóta is ha rossz kedvem van, néha-néha lekapom a könyvespolcomról, és elolvasgatok pár történetet. A kedvenc köteteim: A perverz, illetve A túlvilág titkai.

Az ismeretlen barátom ritkán került a kezembe, sőt hogy őszinte legyek, lehet hogy valójában csak egyszer olvastam bele. Ez a kötet Mrozek 1981-1985 között készült novelláit tartalmazza. Itt is jellemző a szerző korábbi köteteiből megszokott groteszkség illetve az abszurditás. Történeteiben egyfajta torz tükröt tart elénk, s egy-egy szituáció illetve komoly gondolat fejtetőre állításával, végletességével megmutatja számunkra a dolgok fonákját. Megjelenik bennük a jellemtelenség, a korrupció, a szervilizmus, a közöny, az ostobaság és a hazudozás is, tehát mind olyan témák, amik jelen korunkra is annyira jellemzőek.

Az ebben a kötetben található történetek közül nehéz lenne kedvencet választani. De ha mégis mondanom kéne, akkor talán A forradalom, Járvány és a Tudományos akadémia című novelláit említeném meg nektek. A legelsőben a forradalmak, lázongások lefolyását ábrázolja egy szobának az átrendezésével: megmutatja, hogy ilyenkor mennyire a feje tetejére állnak a dolgok. A szekrény, ami addig a szoba egyik fala mellett állt, hirtelenjében középre kerül, és átveszi az ágy funkcióját pár nap erejéig. Aztán persze, egy idő után ez is elveszti az újdonság varázsát és kényelmetlen lesz, és kénytelenek vagyunk visszarendezni a szobát úgy, ahogy előtte volt. És ilyenkor boldogan nyugtázzuk magunkban, hogy azért pár napot mégis forradalomban éltünk.

Összegzés:

Mrozek novellás köteteit azt hiszem, mindenkinek bátram ajánlom, hiszen meghökkentőek, olykor viccesek, ám ezek mellett komoly mondanivalóval rendelkeznek: szóljanak akár rólunk, emberekről, az ideológiákról, a hatalom és az alattvalók viszonyáról. Az értékelésemben ez a kötete 8 pontot ért el (azért a kedvenceim jobban tetszenek)

A halál történetei | A holtak enciklopédiája

Danilo Kis: A holtak enciklopédiája

kiolvastam: 2009. november 17.

A címe megkapó, és pont ebből kiindulva teljesen másra számítottam... Valami misztikus, thrilleres esetleg tanulságos történeteket felvonultató művet képzeltem el. Ehelyett teljesen mást kaptam. Ebből is látszik, hogy a cím mennyire képes befolyásolni az olvasót, mennyire meghatározza elvárásainkat, mennyivel másképp olvasunk valamit, pusztán a címéből kifolyólag....

A kötet kilenc történetből áll, melyeknek teljesen különböző a stílusuk, más a megjelenítésük, más a történetük, más időben játszódnak. A mű egyetlen központi témája a halál: a történetekben mindenki meghal, vagy már meghalt...

Persze, ettől még lehetne érdekes is a dolog. De engem valahogy nem tudott megfogni. A szereplők sokszor annyira személytelenül vannak ábrázolva (tényleg élettelenek). A sokszorosan összetett, egész bekezdéseket elfoglaló körmondatok is enyhén szólva idegesítettek. Ez talán a legjobban Az epheszoszi hétalvók legendájában érezhető a leginkább (én legalábbis itt vesztettem el teljesen a türelmemet). A címadó elbeszélés, A holtak enciklopédiájának alapötlete tetszett ugyan (egy könyvtár, ahol egy olyan enciklopédia található, ahol a már meghalt emberek életrajza fel van jegyezve. De nem csak évszámok halmaza, hanem minden egyes részlet az életéből feljegyzésre került: ki volt a padtársa a gimiben, hogy hívták a fodrászát gyerekkorában stb), de az egész elbeszélés egy adathalmazzá vált, és így nagyon nehezen olvastam, és kiveszett belőlem az érdeklődés...

Egyetlen elbeszélése tudott megfogni, A varázstükör. Na, ez egy pont olyan novella, amilyenekre én számítottam, hogy majd ilyeneket fogok én olvasni ebben a könyvben. Ez valahogy, szerintem ki is lóg a könyvből... Ez egy misztikus történet, amely során az anyukájával otthon maradt kislány az apjától kapott tükörben egyszer csak megpillantja azt, amikor apjával és két nővérével messze távol útonállók végeznek. Persze, senki sem hisz neki, csak másnap derül ki a kislány látomásának igaza.

Hát, dióhéjban ennyit tudok nektek erről a műről szólni. Nekem abszolút nem tetszett, de persze, lehet hogy valakinek bejön. Valószínűleg én voltam most ide kevés.

Fülszöveg:
A kitűnő szerb író külföldön is nagy sikert aratott elbeszélésfüzérének vezérmotívuma a halál, valamint a nép és a zsarnok viszonya. A zsarnok lehet maga az Isten, vagy a politikusok, illetve egy eszme vagy eszmeáramlat is, melynek segítségével másokon uralkodni lehet. A címadó elbeszélés valóságos szituációból indul ki, s ezt fejleszti aztán borgesi labirintussá. A kötet legszebb darabja, A vörös Lenin-bélyegek. A sztálinista időkbe ágyazódik bele egy gyönyörű és iszonytató szerelmi történet. Le tudja-e győzni a szerelem a hatalmi önkényt és a halált? A "farkas időkben" maga a szerelem is megtébolyodik, a halálra nyílik...

Összegzés:

Tisztán szubjektíven: rég olvastam már ilyen borzalmat... Egyáltalán nem jött be, nem felelt meg az elvárásaimnak. Az egyetlen történet, amit tudtam értékelni, az A varázstükör volt. Na, azt viszont élveztem! De sajna ez az egy elbeszélés se tudja úgy felhúzni ezt a művet, hogy jó pontszámot adjak neki. Így az értékelésemben 2 pontot kap... tudom, tudom! Irodalmárok, fogjátok csak a fejeteket! :-)