Sally McBride íres temperamentuma, vörös hajúsága és óriási szíve, lelkesedése kiabál ki a lapok közül, ha fellapozzuk Jean Webster levélregényét, a Kedves Ellenségem!-et. Sally és az ő árváinak no meg skót doktorának kalandjai már az első levelek után megfognak maguknak minden egyes alkalommal, és meg kell mondjam, igazán nehéz elszakadni tőlük. Talán azért is, mert humoros sorok közé némi komolyság is vegyül, úgymint a nők korabeli helyzete vagy hogy hogyan is álltak hozzá a férfiak a XX. század elején a dolgozó nőkhöz. Jean Webster ezt a regényét is az ifjúságnak szánta elsősorban, de felnőttként is ugyanannyi élvezetet lehet találni ebben a bájos-komoly történetben, és valószínűleg más jelentésrétegek csapódnak le nekünk. 

Ha az ember gyerekekkel dolgozik, abban van valami építő, valami derűlátó – mármint ha az ember az én derűs életszemléletemmel nézi.

A Kedves Ellenségem! bár a Nyakigláb apó folytatásának tekinthető, élvezetéhez mégsem feltétlenül szükséges az előzménytörténet ismerete. Bár Judy Abbott későbbi életét nyomon követhetjük Sally levelein keresztül - hiszen elsősorban ő a levelezőtársa - , de az igazi történet valójában arról szól, hogy az előkelő társasági életben jártas Sally McBride, Judy korábbi iskolatársa és barátnője, miképp boldogul árvaház-igazgatóként komornájával és pekingi palotapincsijével karöltve na meg a rengeteg kisestélyi ruhájával felszerelkezve, ahová Judy kifejezett kérésére kerül. Sally eleinte nem szívesen vállalja ezt a feladatot, ám látva az ott uralkodó szörnyű állapotokat és megszánva, megszeretve az ottani kisárvákat, egyre több reformot vezet be, hogy melegebb hellyé varázsolja a gyerekek számára ezt az intézményt. S hamarosan igazán megszereti ezt a szerepet, az árvaházat és még azt a folyton morgó skót doktort is. 

A történet maga inkább emlékeztet engem Jane Austen méltán híres klasszikusára, a Büszkeség és balítéletre, mintsem a Nyakigláb apóra, hiszen az Ellenség és Sally között meglehetősen hasonló kapcsolati dinamika figyelhető meg, és személyiségüket tekintve is igencsak közel állnak Lizzy Bennet és Mr. Darcy kettőséhez. S most, hogy jobban belegondolok, némi Dr. Szösziség is vegyül a sorok közé - vagy a Dr. Szöszibe vegyül némi Sally McBride-ság, ha pontosabban akarunk lenni - , hiszen Sallyt első pillantásra sokan inkább egy csinos arcocskának tartják, aki inkább való a kissé felszínes előkelőségeknek való társasági összejövetelekre, mintsem egy árvaház igazgatói székébe. De Sally hamar megmutatja még a legkételkedőbbeknek is, hogy esze, lelkesedése, jó megfigyelőképessége folytán nem is találhattak volna alkalmasabb igazgatót. Aki lehet, hogy nem sokat tud ugyan a szociológiáról, a genetikáról vagy az alapvetői orvostudományokról, viszont beleérző készségének köszönhetően rögtön tudja, hogy mire van szüksége ezeknek az elhagyott, család nélküli gyermekeknek, és éles eszével, temperamentumával meg is szerzi nekik azokat a dolgokat. 

S mindemellett örökös témaként felbukkan a történetben a  - korábban emlegetett - nők korabeli helyzete. Leginkább a házasság és munka kettősségére hegyezve ki a dolgot. Hogy a nőt, mint fizetett munkaerőt furcsa dolognak tekintették. A legtöbb férfi szemében a nő inkább karitatív jellegű munkát végezhet, ingyen és bérmentve, hiszen az ő eltartását a férje vagy a családja oldja meg. A munka a nő számára nem komoly dolog, csak hobbi, amit bármikor elhagyhat a férje vagy a családja kedvéért. Sally is hasonló választás elé kényszerül, hiszen udvarlója, nem igazán nézi jó szemmel, hogy választottja ennyire belebonyolódott egy árvaház életébe, és láthatólag sokkal nagyobb lelkesedéssel végzi azt, mint a szerelmes levelek írását. De nemcsak Sally, hanem a körülötte dolgozó férjes asszonyok is hasonló kommentároknak vannak kitéve, különösen amikor a fizetésekről van szó. 

A házasság pedig Sally világában nem egy végtelen happyend, mint Judy esetében. Judy és Jervis házassága inkább kivételes, mint átlagos. Számtalan rosszul végződött házasságot mutat fel a történet: válással vagy éppen végtelen boldogtalansággal. Sally, mint egy igazi modern szemléletű nő, abban látja leginkább a sikertelen házasságok okát, hogy sokszor csak beleugranak ebbe a helyzetbe a fiatalok, anélkül, hogy valóban időt szánnának a másik megismerésének. Formalitások, álarcok mögé bújva nehéz megismerni azt a másik felet, akivel későbbi életünket kell együtt eltölteni. Sally igazán modern módon a házasságon kívüli együttélés mellett érvel ( ne feledjük, hogy a XX. század elejéről beszélünk), hiszen ez valóban így van, hogy csak együtt lakva, szoros napi kapcsolatban lehet csak igazán kiismerni a másikat. 

Vajon képes lesz-e Sally a felismeréseit a saját életére vonatkoztatni?

Sally McBride története egy igazi napsugár lehet mindenki számára a szürke napokon. Nem rózsaszín bájolgó történet ez, csak épp annyira, amennyire kell, de mindeközben mégis ott vannak benne a komolyságok és a nagy gondolatok, miközben látjuk magunk előtt Sally kezét, amely hol indulattól fűtve szorítja a tollat, és nyomja rá nyomatékosan kacskaringós betűit a papírra, vagy éppen holtfáradtan, kapkodóan kanyarítja a rövid sorokat, máskor meg érezzük a mosolyát a papír felett, látjuk a mögötte futkorászó árvákat. Akárhogy is, a levelek tele vannak élettel - azzal a fajtával, ami képes megmelengetni bármikor a fázós lelket.  Anne Shirley rajongóknak szívből tudom ajánlani ezt a kötetet, vörös hajból itt sem szenved hiányt az olvasó. 

Jean Webster: Kedves Ellenségem!

Dear Enemy

Fordította: Borbás Mária

Könyvmolyképző Kiadó

260 oldal

5 ok, hogy miért kell elolvasnod a Persepolist

Marjane Satrapi perzsa származású grafikus, akinek a leghíresebb műve a Persepolis, amely a saját életét feldolgozó graphic novel. Először Emma Watson könyvklubja keretében hallottam róla, és ez volt az a könyv, ami képes volt teljesen eloszlatni a képregény műfajával kapcsolatos negatív előítéleteimet. Marjane Satrapi megmutatta ezzel a megrajzolt önéletírásával, hogy ez a műfaj lehet komplex és szólhat igencsak súlyos dolgokról. Mint a háború borzalmai, a diktatúra begyűrűzése a hétköznapokba, milyen idegenként élni egy idegen országban és aztán idegenként élni a sajátodban. Milyen nehéz is megtalálni, illetve végig hűnek maradni önmagadhoz, az identitásodhoz. 

Marjane gyermekként volt tanúja annak, ahogy a polgárok személyes szabadsága egyre jobban szűkülni kezdett: egyik évben még olyan ruhákban járt a francia tannyelvű iskolájába, mint bármely európai diák, a következő tanévben pedig egy nemek által szeparált iskolában találta magát, ahol kötelezővé tették a csador viselését minden lány számára. A világi tanítás a múlté lett, a vallás lett az élet középpontja - Marjane európai gondolkodású, felvilágosult családja nehezen élte meg ezt a változást. Sok évnyi háború és egyéb borzalmak után végül szülei úgy döntenek, hogy Marjane csak úgy maradhat meg szabadgondolkodó büntetlenül, ha nem Iránban, hanem Európában folytatja tanulmányait. Így Ausztriába megy, ahol egy teljesen másféle világot tapasztal meg, mint eddig. De a kívülállóság, a kulturális magány nem kedvez az éppen önkereső tinédzser Marjane lelki világának. Pár év után végül hazatér, de az otthon-érzést továbbra sem találja: régi barátai és ő teljesen más dolgokat éltek meg az elmúlt években, másképp gondolkodnak a legelemibb dolgokról is. Marjane a saját hazájában lesz kívülálló, amit még nehezebben képes megemészteni. Képes lesz-e megtalálni önmagát? És biztosan a régi hazájában kell keresni azt? 

Mivel pár évvel ezelőtt már írtam mind a két részről egy-egy alaposabb blogbejegyzést (ITT és ITT), ahol bővebben kifejtettem a véleményemet róla, most inkább összeszedtem öt okot, hogy szerintem miért is érdemes megismerkedni Marjane Satrapi többszörösen díjnyertes művével.

1. Ha azt hiszed, egy képregény nem képes annyit mondani, mint egy regény. A Persepolis újraolvasása során megint csak rájöttem, hogy ez az egyik legzseniálisabb, legerőteljesebb graphic novel valaha. Bár tudom, hogy túlzás ilyesmiket kijelentenem, főleg, hogy azért még mindig keveset olvastam ebben a műfajban, de nekem ez az egész kötet annyira egyben van mindenféle szempontból, annyira szíven üt, nem hagy nyugodni és olyan sokat gondolkodom rajta az olvasások között, hogy ezt az élményt regényektől is ritkán kapom meg. Sok fontos témát feldolgoz benne, mint a háború, a nők helyzete vagy az emigráció (hogy csak párat említsek), és olyan erőteljesen tud ezekről a dolgokról beszélni - írással és képekkel egyaránt - , hogy nyoma marad. Majdhogynem fizikailag érezhető nyoma. 

2. Ha szeretnéd megérteni, milyen átélni, ahogy a vallási fanatizmus és diktatúra begyűrűzik a hétköznapokba. Mármint persze, ezt senki se szeretné átélni nyilvánvaló okok miatt. Azonban szerintem azért is fontos ilyen műveket olvasnunk vagy ilyen szempontból is nézni a történelmet, illetve a környezetünket, hogy még idejében észbe tudjunk kapni. Mert a diktatúra ritkán mondja ki magáról, hogy az. Álarcok mögé bújik, amik hol nyilvánvalóak, hol kevésbé. Ami Marjane-nal és Iránnal történt igencsak szélsőséges példa arra, hogy a vezetők mennyire képesek uralni az emberek személyes szabadságát is - de ez bárhol megtörténhet, nemcsak a Közel-Keleten.

3. A történet remekül bemutatja a keleti és nyugati nőiség közötti különbséget. Az olvasmányaim női vonatkozásai számomra mindig kardinálisak, szeretek ezen elgondolkodni, hogy ki hogyan éli meg a saját nőiségét vagy éppen milyen problémákkal, örömökkel szembesül ennek kapcsán. Marjane élt irániként Ausztriában, majd aztán Ausztriát megjárva Iránban. Mindkét esetben a keleti és nyugati nőiség összeütközését kellett megélnie: a különböző erkölcsöket; azt, ahogyan a nők ebben a két kultúrában mennyire különféleképp tekintenek a testükre, saját magukra, vagy hogy mit várhatnak az élettől, mi teszi őket sikeres nővé. Érdekes volt ezeket a különbségeket megtapasztalni Marjane szemén keresztül.

4. Ha szereted az önkeresés történeteket. Marjane a történet kezdetén, tízévesen,  pontosan tudta, mi akar lenni: próféta. Azonban az évek során lassan ráébred, hogy ez mégsem ilyen egyszerű, főleg nem egy ilyen országban. Mikor szülei jobbnak látják, hogy tanulmányait külföldön folytassa, Marjane lába alól kicsúszik a talaj. A biztos, családi háttér messzire került. A jól ismert kultúra, ami bár egyre kevesebb szabad mozgást biztosított mindenki számára, mégis csak ismerős volt, otthonosan mozgott benne, sokakkal félszavakból is megértette magát. Az új országban, azonban minden biztos, ismert dolog eltűnt, s helyette teljesen új helyzetekkel, új kultúrával találja szemben magát, a nyelvi nehézségek pedig csak fokozzák a bonyodalmakat. Marjane-nak pontosan azok az évei telnek ebben a környezetben, amikor a tinédzserek egyébként is önmaguk meghatározásával vannak elfoglalva, amikor éppen keresik, hogy kik is ők valójában. Ám neki, így csupaszon, kiragadva - tágabb és szűkebben vett - otthonából még nehezebb. A Persepolis harmadik és negyedik részében Marjane először dekonstruálja, majd szépen - lassan darabról darabra újraalkotja magát: beépítve magába mindazt, amit átélt és tapasztalt. Ez az út sok szempontból tanulságos lehet számunkra is, akik bár nem küzdünk ugyanazokkal a problémákkal, mégis találunk közös pontokat Marjane énkeresésében.

5. A képi narrációs technikák zseniálisak. Képregényeknél is - akárcsak a regényekben - szeretem, ha a történet elmesélése nemcsak az események időrendi elsorolását takarja, hanem beleadnak valami pluszt, valami egyediséget. A Persepolis erőteljessége nemcsak az általa felvetett témákban, hanem a narrációjában is rejlik. Szeretem, hogy érdekesen közelít meg egy-egy témakört, hogy kis történeteken keresztül beszél nagyobb dolgokról, és hogy ilyen egyszerű rajzokkal képes arra, hogy az embert mellkason rúgja a megdöbbenés, átérezze a tehetetlen dühöt vagy éppen horkantva felnevessen a legváratlanabb helyzetekben. 

De száz szónak is egy a vége: ismerjétek meg Marjane Satrapi élettörténetét. Maradandó élmény lesz.

Marjane Satrapi: Persepolis

Fordította: Rády Krisztina

Libri Kiadó

352 oldal

A csodálatos Waverley-kert

Amikor a világ elkezdett bezárkózni, éreztem, hogy újra át kell lépnem a Waverley-kert kapuján. Sok-sok évvel ezelőtt, valamikor ugyanígy tavasz környékén olvastam - ugyan nem sokra emlékeztem már a történetből, de a virágillatba burkolózott mágikus realizmus azért megmaradt. Ezúttal is játszi könnyedséggel teremtem ott Claire mellett egy nyári éjszakán, amikor apró szolár lámpák fénye mellett gondozta kertjének éjjel virágzó növényeit, és izgatottan járt-kelt köztük ezen az újabb álmatlan éjszakán, és lélegzetvisszafojtva várta, hogy a történet tovább gördüljön.

Mi, olvasók ezalatt megismerkedtünk a Waverley család különös örökségével. A kertjükben található növények ugyanis mind különlegesek voltak, különösen azok, amelyek az almáit másokhoz hajigáló fa közelében nőttek. A belőlük készült ételek csodás hatást tettek azokra, akik megették őket. Az orgonadzsemes kétszersült, a levendulás teasütemény például a titoktartás képességét adta elfogyasztójának, a kandírozott árvácskás muffin szófogadóvá tette a gyerekeket, míg a jácinthagymából készült mártás kóstolója mélabússá és nosztalgikussá vált. Claire ebből élt hát ebben a piciny városkában: kertjének különleges terméseiből készült ételeit szolgálta fel kisebb-nagyobb rendezvényeken, és mindig zajos sikert aratott.
Azonban bármennyire is tisztelték őt képessége okán, mégiscsak különcnek tartották őt, ahogy a család minden korábbi és jelenlegi tagját. Evanelle nénikéje ha adott valakinek valamit, az illető biztos lehetett benne, hogy az a dolog később nagy hasznára lesz majd.
Sydney Waverley, Claire testvére azonban pont a családi öröksége miatt menekült el a kisvárosból sok-sok évvel ezelőtt. Nem akarta mindazt az eleve elrendelést, ami a Waverley névvel jár. Hátat fordított így hát az otthonának, és nekivágott a nagyvilágnak. Azonban az a férfi, aki mellett végül lehorgonyzott, mégse a megfelelő ember lett. Erőszakos dühkitörései miatt úgy érzi, muszáj tőle megszabadulnia, hogy a lányának végre nyugodt életet biztosíthasson. Így végül megszöknek, és Sydney a lányával együtt újra hazatér korábban hátrahagyott otthonába, Claire-hez, akivel annyi mindent kell tisztázniuk.

Ebbe az alicehoffman beütésekkel rendelkező, ám annál egy árnyalatnyival egyszerűbb mágikus realista világba jó érzés volt visszatérni. Az első néhány fejezet teljesen elringatott, feltöltött és elbűvölt a virágillatával és Bascomb városának különös családjaival. Szerettem azt a ravasz almafát, aki végig azon volt, hogy valaki megkóstolja végre a gyümölcsét, aminek köszönhetően fény derülne az illető életének legboldogabb pillanatára. Tetszett, ahogy a két testvér szépen, lassan közeledik egymáshoz, ahogy újjáépítik a kapcsolatukat - hogy ne csak testvérek, hanem barátnői is legyenek egymásnak. Jó volt ebben a világban barangolni, ahol még a legártalmatlanabbnak tűnő dolog is hordozott magában valamilyen csodát.

És annyira jó lett volna, ha az írónő ennyivel megelégszik a történet szempontjából, és nem akar beleszuszakolni felesleges férfi figurákat. Ne értsetek félre, semmi problémám nincs a férfi szereplőkkel úgy általánosságban, viszont a csupán kellékként funkcionáló szereplőkkel már más a helyzet. Sarah Addison Allen férfialakjai mintha csak egy erotikus regény kockás hasú, félmeztelen pasis borítójáról másztak volna bele a történetbe. Semmiféle egyéb tulajdonsággal nem rendelkeznek a szexiségen és a jó seggen kívül. És ez számomra nem éppen a vonzó kategória. Annyira egydimenziósak, hogy a térelméletnek egy külön fejezetet kéne szentelnie számukra. A felbukkanásuk teljesen tönkretette ezt a világot, a történet varázslatos, szerethető hangulata egy csapásra megszűnt és a helyét valami igencsak kínos, bóvliság vette át, amit egy-egy Tiffany füzet átlapozásakor érezhetünk.

Az az igazság, hogy nagyon megharagudtam Allenre mindezért. Mert olykor bebizonyította, hogy tud atmoszférát teremteni, hogy tud érdekességet belevinni a történetbe, és erre az egészet agyoncsapja egy szép szemű, csókos szájú, jó seggű hapsival, aki jár-kel a történetben, és folyamatosan epekedik az egyik Waverley-lányért. Maga se tudja, miért is pontosan. A jónak induló történet a végére kicsit érdektelenségbe fulladt részemről, és ezt még Evanelle alakja vagy a dobálózó almafa se tudta visszahozni.
Néha szomorú rádöbbenéseket hoznak az újraolvasások.

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert
Garden Spells
Fordította: Szakáll Gertrúd
Könyvmolyképző Kiadó
300 oldal

Lányok és asszonyok aranykönyve

Vajon milyen lehetett nőként élni a XIX. - XX. század fordulóján? Mi volt akkoriban egy lány legfőbb értéke? Milyen volt a nők viszonya a munkához vagy éppen a sporthoz? Hogyan tudtak érvényesülni az egyetemet végzett nők? Hogyan festett női szempontból a házas élet? Szécsi Noémi kultúrtörténeti könyve ezeket és ezer más hasonló kérdést válaszol meg elképesztő alapossággal és rettentően élvezetes stílusban.  

A könyv alapvetően dr. Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő hagyatékában fennmaradt rendelési naplóin alapul. Ezek a feljegyzések számos korabeli levéllel, naplórészlettel, orvosi és ismeretterjesztő forrásokkal valamint irodalmi művekkel kiegészítve azt mutatják be, hogy hogyan is tekintettek akkoriban a nők testére, és hogyan tekintettek ők önmagukra egy olyan korban, ahol éppen minden változóban volt a kibontakozó emancipáció miatt. 

A doktornő betegei között szinte minden társadalmi osztályból találunk példát: a gyermekágyas bárónőtől a nőgyógyászati betegségben szenvedő szakácsnőig szinte minden osztály képviselteti magát. Érdekes volt emellett magáról a doktornőről olvasni a bevezetőben, hogy milyen élete volt, milyen utat is járt be mire végre honosíthatta idehaza a Svájcban megszerzett diplomáját és praktizálni kezdhetett. 

Szécsi Noémi könyvében a könnyedebb témáktól (mint például a szépségideál a századfordulón vagy a fűzőviselés) eljutunk a jóval komolyabb és komorabb témákig. Mint például, hogy mennyire tiltott dolog volt a nők számára a szexuális felvilágosítás, hogy egészen a nászéjszakáig a jómódú lányoknak fogalmuk sem volt, hogy mi fog ott pontosan történni. Mindemellett viszont a cselédek teste szinte használati tárgy volt, amihez a ház ura illetve annak fia(i) bármikor hozzáférhettek, ha úgy tartotta kedvük. S ehhez nem volt szükség a cselédek beleegyezésére. Vagy hogy míg a lányok legnagyobb kincse szüzességük volt - s erre leendő uraik nem átallottak olykor orvosi igazolást is kérni - , addig a férfiak kedvükre kalandozhattak, aminek persze meg is lett az eredménye: a nászéjszakáig érintetlen nők igen nagy többsége a nagy múltú férjükkel való első együttlét után szinte biztos, hogy elkapott valami nemi betegséget, ami igen nagy fájdalmakat, súlyos esetben akár meddőséget is eredményezhetett. 

Nagyon érdekes volt a terhességet taglaló fejezete a könyvnek, hogy akkoriban mennyire másként fogták fel az áldott állapotot. Mivel a várandósság számukra erősen kötődött a szexualitáshoz, ezért a terhes nők, amint áldott állapotukra fény derült (ez akkoriban igen későn kb. 4-5 hónapos terhesen történt általában), el is vonultak a társadalomtól. A terhességet, a gyermekvárást még mindig misztikum övezte, hiszen kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan volt a végkimenetelét tekintve. S talán maguk a nők is érezhettek valamiféle viszolygást saját testüktől, hiszen mint azt ahogy Szécsi Noémi könyvéből megtudhatjuk, nem igazán örökítették meg képeken ezt az állapotot. Az akkori fényképészet elvétve mutat csak terhes nőket. A XIX. században a terhesség inkább abnormális, titkolandó állapotnak számított, nem pedig a büszkeség tárgyának mint manapság. 

Rettentő sok érdekességet megtudtam ebből a könyvből, hiánypótló szempontból dolgozta fel a szerző ezt a korszakot szerintem. Persze az érdekességek mellett számos elborzasztó dologgal is találkoztam az olvasásom közben (például a csecsemők korabeli táplálásával kapcsolatos tévhitek vagy hogy a szoptatódajkák, akik jómódú házakhoz szegődtek, kénytelenek voltak saját gyerekeiket anyatej nélkül hagyni, és nagyon sok újszülött emésztőrendszere nem bírta elviselni a higított tehéntejet, így sokan közülük hamar elhaláloztak stb.), és őszintén bevallom, a magzatelhajtásos fejezetet csak felületesen futottam át, mert mióta anya lettem, képtelen vagyok bizonyos témáknál elvonatkoztatni a gyerekemtől, képtelen vagyok bármilyen általános gyerekes témával kapcsolatban nem őt látni bele a feltételes helyzetekbe. Igazán itt értem tetten, hogy valóban változott bennem valami fontos ezalatt a több mint egy év alatt. 

Mindenesetre Szécsi Noémi újabb könyve is tiszteletet érdemel. Végre valaki érdemben megírja a női szemszögű hazai társadalom- és kultúrtörténetet. Érződik mögötte az alapos kutatómunka, a rengeteg forrás és a szerző kompetenciája a témában. Igazán ideje lenne már elolvasnom a budapesti úrinős könyvét is, már évek óta a polcomon csücsül.

Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve
Park Könyvkiadó
384 oldal

Egy feminista nem jár rózsaszínben és egyéb hazugságok

Feminista vagyok.

Ha ezt a mondatot olvasva némi szájhúzogatással azt gondolod, hogy én akkor tuti félmeztelenül vonulok fel különféle rendezvényeken, miközben mélyen megvetek minden férfit, és soha nem sminkelek, nem szőrtelenítek, és női mivoltomnál fogva többnek érzem magam a másik nemnél, akkor neked nagyon el kéne olvasnod ezt a könyvet. 

Kezdésnek.

"– Én feminista vagyok, Anya? – kérdeztem kertelés nélkül. Őt is annyira megdöbbentette a kérdés, mint engem, és hangosan gondolkozva megkérdezte, miért is ne lehetnék.
– Hiszel abban, hogy a nőknek és férfiaknak egyforma jogaik vannak?
– Hiszel abban, hogy a nők dolgozhatnak?
– Hiszel abban, hogy nőknek és férfiaknak egyforma szellemi képességeik vannak?
– Igen! Igen –  (...)
– Akkor feminista vagy – hagyja jóvá Anya."
(Evanna Lynch)

Scarlett Curtis válogatásában esszéket, verseket, rövid és hosszabb gondolatokat olvashatunk erről a férfiak és nők által is sokszor félreértett világnézetről. Szuper bevezetés lehet azok számára, akik ódzkodnak a feminizmustól, mert azt valami nagyon radikális, gyűlölködő vagy netalán felesleges (hisztinek) dolognak képzelik; akik mielőtt elvből elutasítanának valamit, amire valamiért ilyen sok pejoratív jelentésréteg tapadt, először inkább megismerkednének vele közelebbről is. Ebben a kötetben színésznők, írónők, énekesnők, újságírók, aktivisták, "különböző mozgalmak és alapítványok vezetői szólalnak meg, hogy elmeséljék, számukra mit is jelent a feminizmus, mit jelent nőnek lenni ma a saját hazájukban, szakmájukban, családjukban, illetve hogyan élik meg nőiségüket. 

Ahány szerző annyiféle megközelítése akad ennek a témának, és legalább annyiféle feminizmus fogalmazódik meg az írásokban. Néha ellentmondanak egymásnak, máskor meg erősíti az egyik a másikat. S ebből is érezhetjük, hogy a feminizmus nem fekete vagy fehér, hanem rengeteg színben játszik - akár rózsaszínben is. 

Női sorsokkal, női történetekkel ismerkedhetünk meg az olykor egészen hétköznapi, számunkra is könnyen ismerős helyzeteken keresztül, de elméletibb, komolyabb szövegek is helyet kaptak itt. És szerintem az olvasó, igenis tud találni ebben a válogatásban olyan gondolatot, amivel azonosulni képes. És ami talán a legfontosabb, elindíthat benne gondolatokat a saját (vagy éppen mások) nőiségéről, a nemek egyenlőségéről vagy éppen különbözőségéről. S ha már ezekről tudatosan gondolkodni kezdünk, ha már ilyen szemmel kicsit körbenézünk a világban (akár közvetlen környezetünkben, akár tágabban), akkor igenis láthatjuk, hogy bizony van miről beszélni és gondolkodni, és a feminizmus bizony a mai világban sem felesleges hiszti.  

Scarlett Curtis válogatása szerintem több szempontból is szuperül átgondolt és megvalósított. Például tényleg nagyon jó, hogy nemzetközi hírű sztárok is szerepelnek a kötetben egy-egy írással, megosztva saját tapasztalataikat a témában. Mert szerintem amellett, hogy húzónevekként is jól működnek, magát a feminizmust már ezzel, hogy ilyen kaliberű sztárok is annak vallják magukat, közelebb hozhatják a fiatalabb korosztályhoz. Jó, hogy a könnyedebb, már-már csacsogó hangnemű szövegek mellett azért ott vannak a komolyabb, társadalmi szintű problémákra is rávilágító írások is. Nem mondom, hogy mindegyik szöveg hozzám adott valamit, mert az hazugság lenne. Voltak, amik számomra teljesen érdektelenek, vagy hovatovább értékelhetetlen írások voltak, de azért így is számos emlékezetes, érdekes gondolatot ismerhettem meg a válogatás által. 

Ebből szeretnék most a teljesség igénye nélkül párat kiemelni:

"Feminizmusom sürgető, folyamatosan jelenlévő, szívként dobogó központja, hogy megosszam a nők történetét." - Alice Wroe, A Herstory-projekt alapítója

Alice Wroe esszéjében arra hívja fel a figyelmet, hogy a történelem, az irodalom mennyire férfiközpontú az oktatásban. Hogy a nők történelemben elfoglalt szerepe igencsak marginálisként jelenik meg, ha egyáltalán megjelenik az iskolai tananyagban. Pedig ugyanúgy voltak női írók, tudósok, felfedezők, akik mégis láthatatlanok maradtak. Mégpedig azért, mert úgy véli, hogy a legtöbb történelmi női mérföldkő nem egy ember nevéhez köthető, hanem valójában nők együttmunkálkodásáról szól egy változás eléréséért. Míg a jelenlegi történelemszemlélet inkább kulcsfigurákhoz szereti kötni magát. Esszéjében öt női csoportosulást mutat be a világ minden tájáról, akik "változást értek el és örömöt, tartalmat és jelentést találtak az együttműködésben.

"A férfiakat szinte megfojtják ezzel a mérgező maszkulinitással, és kitalált ideákat tárnak eléjük arról, hogy milyennek kéne lenniük. Lealázzák és elutasítják őket, amint az érzékenység legkisebb jelét is mutatják. Gúnyolják és sértegetik őket, ha túlságosan kimutatják a fájdalmukat..." - Jameela Jamil, színész, aktivista

Jameela Jamil, akit én a Good Place című sorozatból ismerek, esszéjében a férfiak felől közelíti meg a feminizmust. Hogy egy kisfiú édesanyjaként az ember mit tehet azért, hogy a gyerekből váló majdani férfi egyenlőként kezelje a nőket és ne szorítsa be őket a sztereotíp keretek közé. Érdekes és nagyon szép írás. 

"... mindenütt azt tapasztaltam, hogy a női szerzőknek többet kell letenni az asztalra ahhoz, hogy meggyőzzék a szerkesztőséget, a kiadókat. Ha pedig már népes olvasótábora alakul ki egy adott (női) szerzőnek, rögtön azt hallgathatja, hogy hát persze, hiszen csinos, jól érvényesül a külsejével, biztosan így ért el mindent, különben is, a női szerzők manapság olyan divatosak, mindenki politikailag korrekt akar lenni, és a kiadóknak is jól jön egy-egy ilyen üde színfolt a palettán." - Tóth Krisztina, író, költő

Tóth Krisztina esszéje a nők és az irodalom felől közelítette meg a kérdést, sok-sok saját (és igencsak elszomorító) tapasztalatával a hazai irodalmi életből. Tetszettek a meglátásai, a konklúziói, és a végén a megcsavart interjú még inkább megmutatta, hogy pontosan milyen elemi problémák is vannak a nők szempontjából az irodalmi életben. Nagyon tanulságos esszé. 

Persze emellett még számos kedvenc, elgondolkodtató vagy éppen az én érzéseimet, gondolataimat tükröző írást olvashattam az Egy feminista nem jár rózsaszínben című kötetben. Így még inkább sajnálom, hogy a magyar kiadás borítója egy komolytalan kiadvány képét közvetíti. Sokkal szerencsésebb lett volna az eredeti kiadás letisztult megjelenésénél maradni, ami mondjuk sokkal vállalhatóbb egy húszas, harmincas nő számára. Ne adj isten, talán férfiak számára is. Mindenesetre örülök, hogy megjelent idehaza, és annak még inkább, hogy magyar szerzők is helyet kaptak benne. Így sokkal közelebb érzem magamhoz ezt a kiadványt, és sokkal aktuálisabbnak, mint egyébként. 

Scarlett Curtis válogatását pedig mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani, mert szuper az elgondolása, az alapvető üzenete pedig igencsak szép.

Scarlett Curtis (vál.) Egy feminista nem jár rózsaszínben és egyéb hazugások

Fordította: Diószegi Dorottya

Feminists Don't Wear Pink and Other Lies

Menő Könyvek

486 oldal

Legendás lányok

Sarah Rose könyve már a megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésemet, hiszen a II. világháborút számomra ritkán látott szemszögből idézte meg: a női kémek történetén keresztül. Bár a kiadás megvalósítása számomra sok helyen félrement, például a fülszöveg is miért azzal kezdi a dolgot, hogy ez a kötet tele van romantikával? Tényleg nem értem, hogy csak azért, mert női kémekről szól a könyv, miért ezt kell megemlíteni az első helyen? Mi köze ennek a munkájukhoz? Ahogy persze azt se teljesen értem, hogy amúgy nőket miért is kell lelányozni a címben (igen, az angolban is). Gondolom, egy férfi kémekről szóló világháborús könyv se kapná azt a címet, hogy a Legendás srácok vagy Legendás fiúk.

De gyorsan lépjünk is ezen tovább, mert alapvetően tényleg nem panaszkodni szeretnék erről a könyvről. Hiszen egyébként szuper dolog, hogy nőtörténetek, illetve a női szemszögű történelem is egyre nagyobb teret kap, és ezeknek a megjelentetését egyre többször érdemesnek érzik a hazai kiadók is. Szóval, ez mind nagyon szuper és nagyon fontos. A Legendás lányok is egy óriási hiátust tölt be, hiszen a nők háború alatti szerepe igencsak alábecsült volt mindig is. Sok az elhallgatott, el nem mesélt történet az ő szemszögükből. A háború mindig is a férfiakra tartozott - így szól a fáma, és valóban: sokan idegenkedtek már a gondolatától is, hogy nőket ellenséges területen bevessenek a háborúban. A Corps féminins is teljesen ellentmondásos volt sokak szemében - már akik persze tudtak róla.

Női sorsok ritkán kerülnek be a komoly háborús dokumentumok közé, a nők háborús élményei a család körül forogtak.

Sarah Rose egy olyan különleges kémnő alakulatról ír, akiket a megszállt Franciaországban vetettek be. A Corps féminins tagjai voltak az első nők, akik ejtőernyővel szivárogtak be ellenséges területre, és közülük kerültek ki az első női robbantószabotőrök is. Aktívan részt vettek a partraszállás előkészítésében: információkat szolgáltattak, embereket csempésztek át a határon és különféle akciókban vettek részt. Ezek a nők választhatták volna az angliai életet, ám ehelyett önként jelentkeztek, hogy Franciaországba menjenek harcolni.

Érdekes volt, ahogy a szerző ismertette a kémnők gondos kiválasztását, hogy milyen kritériumoknak is kellett megfelelniük, mikre tanították őket és hogy egyáltalán: hogyan fogadták őket a férfiak. Maga a kötet felépítése szerintem lehetett volna kicsit összeszedettebb is, de alapvetően egy jó betekintést adott a kémnők munkájába, illetve a partraszállást megelőző néphangulatba. A könyvhöz való viszonyom sokszor változott az olvasása alatt: voltak részek, amiket egy kalandregény izgalmával faltam, és bevallom, voltak olyanok is, amiknél már nagyon vártam, hogy kicsit más vizekre evezzünk. Nem igazán láttam olykor, hogy a szerző miért pont azt a jelenetet/napo(ka)t részletezi jobban és írja le olyan plasztikusan, míg más - szerintem egyébként érdekesebb - dolgokat pedig pár bekezdésben elintéz.
A kémnők története természetesen szorosan összefonódik a világháború történelmével és az akkori politikai helyzetekkel is, így az ilyesmik is kifejtésre kerülnek. De azért alapvetően megmarad a kémnők portréjának megrajzolásánál, mint legfőbb témánál, és a politikai illetve háborús dolgok éppen csak annyira szerepelnek, hogy az adott helyzetet és miérteket alaposabban megismerhessük.

Szeretném megjegyezni még azt is, hogy a sok életét kockáztató kémnő történetének fényében igencsak érdekes volt az epilógus olvasása, ahol Sarah Rose leírta, hogy miként rendeződött lassan vissza a munkaerőpiac a háború előtti állapotokra; hogy a nők lassan visszakerültek a hagyományos női állásokba és az azokkal járó alacsonyabb fizetési kategóriákba a férfiak hazatértével, újra csak beszorítva őket a házasság keretei közé, melyek nem engedték meg egy férjezett nőnek, hogy aláírjon egy fizetési csekket.

A hibái ellenére mégis nagyon fontos kötetnek tartom a Legendás lányokat, örülök, hogy megjelent idehaza is. Egy új nézőpontot adott az eddig általam tanult vagy hallott történelemhez. Ugyanezt az élményt adta számomra tavaly előtt a Bletchley Circle című sorozat is, ami pedig a II. világháborús női kódfejtőkről szól. Miután megnéztem, heteken keresztül Bletchley-vel keltem és feküdtem, és hát a Legendás lányoknál se volt azért másképp. Az itt leírtak is mindig ott motoszkáltak olvasás után az agyamban.

Sarah Rose: Legendás lányok
D-Day Girls
Fordító: Striker Judit
Partvonal Kiadó
300 oldal

Aki megszökik és aki marad

Ha van olyan sorozat, ahol óriási önuralomról teszek tanúbizonyságot, az mindenképpen Elena Ferrante Nápoly-tetralógiája lenne. Igyekszem ugyanis betartani azt, hogy évente csak egy részt olvasok el a könyvekből, mert így továbbtart ez a hihetetlen élmény. Részről részre megesik velem, hogy az első oldalnál már rögtön beránt a nápolyi szegénytelep világába, és én mintha víz alá merülnék, nem is jövök fel onnan levegőért sem, csak egészen a legutolsó mondat után. De olykor még akkor sem sikerül, inkább csak pár nappal utána. 

A harmadik rész az Aki megszökik és aki marad címet viseli, és igazából képtelen vagyok egyértelműen kijelenteni, hogy melyik kire vontakozik a két lány közül. Hiszen, ha földrajzilag nézzük a dolgot, Lenúnak valóban sikerült elszakadnia a telep gyűlölt világától, míg Lila továbbra sem képes végleg elmenni onnan. Mint amikor egyszer kislány korukban a tenger felé akartak szökni, Lila az utolsó pillanatban visszatorpant. Félt az ismeretlentől, félt az idegen világtól. Lila tudja, hogy ki ő azon a helyen, tudja, milyen lehetőségei vannak és hogy működik az a világ. Hogy teljesen a nulláról kelljen újradefiniálnia önmagát, megrémiszti. Lenú ellenben mindezektől nem tart. Ő a teleptől fizikailag távol akar kerülni, hátha így sikerül azok elől a dolgok elől is elmenekülni, amitől fél, hogy bekövetkeznek. Hogy anyja sántasága nála is felbukkan. Hogy a telepi anyák ormótlan teste és agyonhajszoltsága lesz az ő jövöje is. Hogy a telepi férfiak agresszivitása a mindennapjainak része lesz. Hogy használják és eldobják. Lenú számára ez mind a telepi élet, és ő ez ellen menekül az értelmiségi létbe, távol Nápolytól.

Azonban ezek a dolgok, amiktől Lenú annyira fél nem csak a telepen gyökereznek, hanem alapvetően a diszfunkcionális házasságban. Ám ennek felismerése nagyon későn jön el nála. Lilának viszont pont ebből sikerül megszöknie, hogy ismét csak megvalósítsa önmagát, már sokadjára is eddigi élete során. Lila kiszakad a hagyományos anyai, női szerepkörből, hogy valami újat, valami nagyon mást hozzon létre. Lila kiteljesedett. 

Igazából ez a libikóka-lét jellemzi a két lány kapcsolatát. Egyik fent, másik lent. És ez mindig változik, soha nem állandósul. 

Kezdetben a Lila nélküli szöveg, ami most fogadott, egyszerűen nem tetszett. Valahogy nem volt az igazi a történet nélküle. Lenú énkeresésének egyik legfontosabb állomása talán ez volt, hogy megpróbálja meghatározni önmagát barátnője nélkül. És sikerült-e neki vajon? Olvasóként is érezhető volt ez, hogy Lenú Lila nélkül nem az igazi. Sodródik az eseményekkel, látszólag történnek körülötte vagy éppen vele a dolgok, de ő sosem lép, és sorra hozza az olyan döntéseket, amik a céltalanság ösvénye felé terelik őt. Lenúnál nem érezni a célt, hogy merre tart, Lila nélkül nem tudja. 

Ahogy a szövegbe lassan visszaszivárog végül, visszatér a szöveg lüktetése és vadsága. Lenú vértelenségét feldobja Lila erőszakkal, akarattal és nyersességével telített élete, amely folyton a végletek között ugrál ide-oda.  

Maguk tanárok azért dicsőítik a tanulást, mert abból keresik a kenyerüket, pedig semmi haszna, nemhogy jobb lesz tőle az ember, hanem inkább gonoszabb. 

A két lány történetébe ezúttal sokkal jobban beáramlik a forrongó világ izzása. Világviszonylatban és országszinten is történnek megmozdulások, diáktüntetések, ilyen-olyan világmegváltó politikai gondolatok, amik végül tettekké válnak, és ezek a tettek olyan aprócsak helyekre is eljutnak mint egy egyszerű gyár, ahol a dolgozók borzalmas munkakörülmények között dolgoznak, és a nők nap mint nap ki vannak téve a zaklatás veszélyeinek. Érdekes volt megfigyelni a két külön világ: az értelmiségi és a munkás világ találkozását. Hogy mennyire másképp működnek a dolgok, mennyire máshol vannak a hangsúlyok. Hogy az életkörülmények mennyire képesek megváltoztatni azt, ahogy az ember a világra és annak működésére tekinthet. Ami az egyik szerint működőképes, a másik szerint nem. Az elmélet és a gyakorlat nagy találkozásai ezek. 

Ma már így látom: nem a telep beteg, nem Nápoly, hanem az egész világ, az univerzum vagy az univerzumok

A harmadik rész sok szempontból számomra sokkal pesszimistábbnak hatott egy csomó kérdésben, és a Lila nélküliség is kicsit megviselte a történethez való kapcsolatomat. Ugyan továbbra is nagyon szerettem ezt a részt is, de mégis azt kell mondanom, hogy most kifejezetten nem szerettem ebben a történetben létezni. Nem szerettem Lenú anyasággal kapcsolatos tapasztalatait olvasni, nem szerettem belegondolni abba, ahogy a gyerekeivel bánik. 

Mégis ismét ott volt a fejemben ez a két lány. A kapcsolatuk; amit gondolnak a világról és önmagukról.  

Mégis csodáltam Ferrante prózáját, ami körbevont és körém zárult. Nehezen fogom mindezt elengedni a következő részben. 

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad

Storia di chi fugge e di chi resta

Fordította: Matolcsi Balázs

Park Könyvkiadó

419 oldal

Anne of Green Gables | Anne otthonra talál

Úgy vélem, minden kétséget kizáróan, Anne Shirley egyike a valaha volt legfontosabb női karaktereknek az irodalom világában. Intelligens, kedves, segítőkész, lelkes a világ dolgai iránt, lelkiismeretes és igazi, elkötelezett barátnő. És nem mellesleg valódi feminista ikon, aki van annyira intelligens, hogy felismerje, milyen eltérő megítélés alá esik a két nem és mennyire különböző lehetőségek állnak rendelkezésükre, és van annyira talpraesett és tehetséges, hogy mások szemében is félresöpörje ezeket. Anne, bár tele van szorongással önmagával szemben, mégis tiszteli annyira magát, hogy kiálljon az igazáért és ne hagyja szó nélkül, ha sérelem éri. Még ennyi idősen is bőven van mit tanulnom ettől a tizenkét éves kislánytól, aki egy szép tavaszi napon egy kopott bőrönddel várta a félénk Matthew Cuthbertet a vasútállomáson.

Merthogy a két testvér, Marilla és Matthew elhatározták, hogy örökbe fogadnak egy kisfiút, aki segítség lesz Matthew számára a birtokon. Mindketten idősek, Matthew szíve is egyre nehezebben bírja a kemény munkát. Ám ugye a vasútállomáson a várva várt fiú helyett csak egy vézna, vörös hajú, csupa fecsegésből álló lány volt, akit az árvaházból küldtek Cuthbertéknek. A kezdeti ellenérzésük azonban hamar semmissé lesz, és ez a nagy szavakat használó, álmodozó kislány végül megnyeri a szívüket. Egy idő után már el sem tudják képzelni, milyen is volt az élet Anne nélkül itt, Avonlea-ben.

“Dear old world', she murmured, 'you are very lovely, and I am glad to be alive in you.” 

Az első pillantásra bájos, sokak szemében habos-babos lányregény sok fontos témával foglalkozik, és a hátterében olyan kimondatlan emberi tragédiák húzódnak meg, amik így a maguk kimondatlanságában számomra sokkal fájdalmasabbnak hatnak, mintha felszínre kerültek volna. Bár a mostani olvasásomban, hogy ennyire előtérbe kerültek számomra a regény sötét tónusai, nagy szerepe volt a Netflixes adaptációnak, ami hitelesen hozzátéve a történethez, túlmutat a Montgomery által leírtakon. Jobban beleláttam most a szövegbe azt a sok szörnyűséget, amit Anne-nek meg kellett tapasztalnia árvaként más családoknál vagy éppen az árvaházban. Hogy nem hiába menekült ő a képzelet világába. Nemcsak hogy fájdalmasan magányos volt, de a regényben is vannak arra utalások, hogy Anne korábbi életében csupa rossz dologgal találkozott.
Matthew és Marilla is sérült lelkek, ez világosan kiérződik. Matthew félénksége valamint Marilla túlzott gyakorlatiassága és távolságtartása is valami tragédiát vagy szomorú, fájdalmas emlékeket sejtet a háttérben, de erre nem igazán kapunk választ, hiszen a szöveg valahol mégis csak egyfajta gyermeki narrátorral dolgozik, aki nem igazán lát bele a felnőttek kusza világába.

Van valami megmagyarázhatatlan varázs Montgomery írásaiban, ami képes az ember lelki szürkeségébe egy kis napfényt és madárdalt vinni. Avonlea és a Prince Edward-sziget vidékét pedig olyan rajongással tudja megjeleníteni, hogy szerintem nincs olyan ember, aki a sorokat olvasva ne érezné a késztetést, hogy abban a pillanatban vegyen egy repülőjegyet Kanadába. A kisebb-nagyobb kalamajkák és személyes tragédiák ellenére van valami romlatlan édeni hangulata ennek a szigetnek, amit Anne is megérzett az első pillanattól fogva.

“But if you call me Anne, please call me Anne with an 'e'.” 

Olvasás közben egyébként végig az járt a fejemben, hogy mennyire megváltoztatta az olvasásélményemet a Netflix Anne-sorozata, ami nem kis meglepetésemre teljesen könyvhű egyébként. Minden, amit Montgomery leírt, ott van - sőt, még annál is több. Bizonyos jeleneteket olvasva folyton beugrottak képek a sorozatból, amit egyébként tavaly láttam és (még) csak egyszer. Annyira összeforrt a fejemben most ez a két médium, és úgy érzem, hogy abszolút hozzá(m)tett ez az összeolvadás. Pedig mielőtt belekezdtem az újraolvasásba, kicsit tartottam tőle, hogy vajon mit is fog nekem adni Anne története ennyi év távlatából, képes lesz-e megint annyira megfogni magának a történet.
De úgy tűnik, Anne itt is örök. Ezt nem is lehet tovább ragozni.

L. M. Montgomery: Anne of Green Gables
Aladdin Publishing
440 oldal 

A fülemüleerdő titka

Ha van ifjúsági regény, amit legszívesebben átölelnék, az A fülemüleerdő titka lenne. Elképesztő, mennyire rám talált ez a történet, valahogy úgy éreztem, mintha kifejezetten nekem lett volna írva. És ez olyan ritka, ám mégis jól eső érzés. Lucy Strange regénye jött, látott és győzött - és szem nem maradt szárazon az olvasása közben. 

 

A történet 1919-ben játszódik, amikor is Hen és családja a velük történt tragédia után vidékre költözik. Az édesanya altatókon él egy szobában elzártan, állandó orvosi kontroll alatt, az édesapa pedig szinte azonnal megragadja a külföldi munka lehetőségét, és magára hagyja beteg feleségét és két kislányát. Hen teljesen egyedül marad kedvenc könyveivel, és lassan felfedezi új házuk titkait, miközben próbálja újraegyesíteni széthullóban levő családját.

Lucy Strange regénye egy gyönyörű könyv a gyászról és annak feldolgozásáról. Utat mutat, merre lehet és hogy lehet tovább botorkálni a sötétségben, hogy aztán újra fényre léphessünk. A veszteség miatti darabokra szakadás, majd gyógyulás útján újraegyesülés több szinten is megjelenik a regényben. Az 1919-es dátum sem lehet véletlen, hiszen így a történet hátteréül szolgáló világ is mintha csak a gyászoló családok bánatát visszhangozná. A világháború miatti veszteségek, a világméretű kegyetlen harcok, a térképek újrarajzolása után ez a világ már nem ugyanaz mint volt. Szétesett, megváltozott. És most igyekszik újra magára találni ebben az új helyzetben, megtalálni az új, veszteségeket megélt önmagát. 

Hen és családja is hasonló lelkiállapotba érkezik a vidéki házba, Remény-lakba. Robert, a legidősebb gyermekük halála óriási törést okozott mindannyiuk életében. A gyász darabokra szabdalta az egyébként boldog családi egységet. Az összetartozás érzése megszűnt: mintha egy ház külön szobáiba zárkóztak volna veszteségükkel. Egy család, ám mégis falak emelkedtek közéjük. Az apa végül a problémák elől való menekülést választja a külföldi munkájával, míg az anya mély depresszióban, begyógyszerezve öntudatlanul fekszik Remény-lak egyik kulcsra zárt szobájában, ahova csak az orvosnak van bejárása. 

Ott voltunk mind – a mami, Jane méni, Malacka és én – egyazon tető alatt, de oly távol és magányosan, mint négy csillag az éjszakai égen. Mindannyian egymagunkban pislákoltunk a sötétben.

 

Hen az egyetlen, akinek feltűnnek ezek a falak, és minden erejével azon van, hogy összetartsa széthullóban levő családját. Mert amellett, hogy ő is mélyen gyászolja bátyját, szüksége van az otthon nyújtotta melegségre. Talán, most jobban is, mint máskor. Csodáltam Henben ezt az elszántságot és bátorságot, amivel védelmezte szeretteit. Talán nem is túlzok azzal, ha az egyik legbátrabb hősnőnek hívom őt, hiszen aki magától képes szembenézni ezzel a vad, szívet kitépő, megszelídíthetetlen gyásszal, az méltán megérdemli ezt a címet. 

A fák alatt hűvös volt, sötét és nyugtalanító. Forró volt a nyár, a lábam alatt a levelek és az ágak úgy ropogtak, mint a gyújtós. Elvadult ösvények szövevénye olvadt bele az erdő sűrűjébe. Megálltam és füleltem, de csak a saját szívverésem puha dobbanásait és Malacka lélegzetének surrogását hallottam.

Hiszen lelki egészségünk, későbbi életünk szempontjából nem mindegy, hogyan kezeljük magunkban ezt az érzést. Az ismeretlen, titkokkal teli vadon  mindig is a lélek rejtett bugyrait szimbolizálta az irodalomban. A történetben felbukkanó  fülemüleerdő itt maga a gyász, amihez három alapvető magatartásforma társul. Hen gyakran kóborol benne: eleinte retteg tőle, fél felfedezni, ám utána önszántából vissza-visszajár, és egyre kevésbé félelmetes a számára. Megbarátkozik a hellyel. Pille viszont saját tragédiája után odaköltözött, és nem hajlandó elhagyni az erdőt. A külvilág, a korábbi élete mind-mind megszűnt, érdektelen számára. Az erdőhöz vadult. Hen édesanyját, Mrs. Abbottot ezzel szemben mindenáron igyekeznek az erdőtől - vagyis a gyászától - távoltartani. Altatók és kulcsra zárt ajtók biztosítják, hogy a szobáját el ne hagyhassa.

A regény elsősorban a történetek erejében hisz, amik képesek visszavezetni a fényre a gyász sötétjében kuporgó lelkeket. Hen számtalan könyvvel állítja párhuzamba életét és a vele történteket. Hogy beburkolózzon olyan érzésekbe, amiket jelenlegi élete nem ad meg számára, pedig szüksége lenne rá. Hogy utat mutassanak neki hősei és hősnői, merre tovább. 

Hogy emlékezzen. 

Hogy merjen önmagáról is mesélni. 

Édesanyjának is titokban felolvasott meséken keresztül próbál segíteni feldolgozni a velük történt tragédiát. És ez hatásosabbnak bizonyul bármilyen csodagyógyszernél. A történetek kézen fognak, és segíthetnek megtalálni újra a fényt; a kulcsot a bezárt ajtóhoz. A történetek gyógyítanak. És Hen ezt nagyon bölcsen felismerte. Persze, ebben a regényben sem ilyen egyszerű a gyászmunka, ahogy a való életben sem úgy működik, hogy az ember meghallgat pár mesét és minden jó utána. Édesanyjának is még nagyon sok munkája lesz, hogy teljesen rendbe jöjjön. De Hen a meséin keresztül képes volt megfogni a kezét. 

Lucy Strange regénye egy elképesztően gyönyörű könyv a gyászról és a szeretetről, amely a régi, klasszikus ifjúsági regényeket idézi. Muszáj lesz elolvasnom A világítótorony legendáját is hamarosan, és most egy saját példányon is erősen gondolkodom. 

Hen pedig büszkén beléphet kedvenc hősnőim csarnokába, ahol bizonyára Anne Shirley és Judy Abbott is örömmel üdvözli őt. 

Lucy Strange: A fülemüleerdő titka

The Secret of Nightingale Wood

Fordította: Ruff Orsolya

Manó Könyvek

320 oldal

Pénelopeia

Egy feleség, aki sok éven keresztül várta haza férjét. A leleményest, a tarkaeszűt, a gyors lábút, Pallasz Athéné kegyeltjét. Vajon hogy élte meg Pénelopé ezt az időszakot? Milyen volt egyedülálló nőként helyt állnia Ithaka irányításában? De a legégetőbb kérdés talán az, hogy miért kellett legyilkolni a tizenkét szolgálólányt valójában?  "Az Odüsszeiában elmondott történet nem megbízható: túl sok benne a következetlenség. Sose hagytak nyugodni a felakasztott szolgálólányok; mint ahogy a Pénelopeiában Pénelopét sem."  - így vezeti be Atwood kisregényének témáját.
Szeretem, mikor megvan az olvasásban az a flow élmény, hogy az egyik könyv rögtön elvezet a másikhoz. Ez történt legutóbb Madeline Miller Kirké című regénye kapcsán is, mikor már az olvasása közben éreztem és tudtam, hogy itt az ideje megismernem Odüsszeusz feleségének, Pénelopének a történetét Margaret Atwood tolmácsolásában.

A Pénelopeia tehát, a Kirkéhez hasonlóan, ugyancsak egy női szemszöget ad hozzá Homérosz világához. Egy sokkal komorabb, és Atwoodhoz méltóan sokkal bírálóbb, kritikusabb színezetet visz bele a klasszikus történetbe.  Az eposzban felmagasztalt hős tettei, jelleme mind-mind megkérdőjeleződik abban a formában, ahogy Homérosz elénk tárta, és hát Pénelopé is több és mélyebb karakter lesz az ott megismertnél. Tetszett, hogy Odüsszeusz kalandjainak igazságtartalmai homályban maradnak: például vajon tényleg szirének énekét hallhatta vagy csak daloló szajhákkal teli kuplerájban járt? Egyesek ezt, mások azt mondják, az igazság sose derül ki, viszont Pénelopé addig is örül annak, hogy híreket kap a férjéről - legyenek azok bármilyenek is - , hiszen ez azt jelenti, hogy életben van.
Odüsszeusz itt sem egy pozitív karakterként jelenik meg hát: ám míg a Kirké című regény esetében elég kettősnek volt megítélve jelleme, addig Atwood sokkal szigorúbban veszi őt górcső alá, és bizony nem éppen egy eszményített hősként kerül ki a kezei közül. Odüsszeusz valójában egy nagy hantagép itt, aki úgy csűri-csavarja a szavakat, hogy végül mindent megúszhasson. Tetteinek következményei vagy az őt körülvevő személyek egyáltalán nem érdeklik, számára a lényeg mindig csak annyi, hogy ő kerüljön ki győztesen a szituációkból. És persze, ez Homérosz esetében sincs nagyon másképp elbeszélve, de amíg ez a tulajdonsága abszolút pozitív az ő szemszögéből, addig itt ez nagyon nincs így.

Mind a ketten – saját bevallásunk szerint – hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva.
Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is.
Pedig elhittük.
Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak.

És érdekes persze az is, hogy Atwood történetében a nők és a férfiak eszessége mennyire másmilyen megítélést kap az ókori görög világban (is). Hiszen Pénelopé is eszes, akárcsak férje,  ám ő sose lesz mások szemében olyan izgalmas karakter, mint mondjuk a szépséges Heléné, akiért férfiak ezrei haltak meg Trója falainál. Még tulajdon férje se értékeli ezt a tulajdonságát (sem) túlzottan. Pénelopé "csupán" az otthon erős bástyája, akihez folyton vissza lehet térni, ha már - átmenetileg - elege van a kalandokból. Pénelopé se akkor, se később nincs megfelelően értékelve, ő mindig csak egy háttér figura marad, pedig neki is kijutott a nehéz helyzetekből, ahogy a tragédiákból is.

A piszokban éltünk, a piszok volt a dolgunk, a foglalkozásunk, a hibánk. Mi voltunk a piszkos lányok. Ha a gazdánk, a gazdánk fia, a háznál vendégeskedő nemesember vagy a vendég nemesember fia össze akart feküdni velünk, nem utasíthattuk vissza. Hiába sírtunk, hiába mondtuk volna, hogy szenvedünk. Így telt a gyerekkorunk. Ha szép kisgyerekek voltunk, életünk csak még rosszabb lett. 

Pénelopé monológját félbe-félbeszakítják a kórusként szereplő lányok, a tizenkét szolgálólány, akit a kérők után kivégeztek. A Pénelopeia szerkezete nagyban hasonlít egyébként a görög drámákhoz, hiszen a monológot a lányok által előadott kardal követi, középpontba állítva a velük történt tragédiát. Mert legyen bár bármilyen mondvacsinált indok is a történésekre, a lányok kivégzése értelmetlen és kegyetlen volt. Értelmetlen, hiszen - mint azt az egyik kardalból megtudhatjuk - a szolgálólányok testét egyébként is kényük-kedvük szerint használhatták a palota vendégei. Bár a házigazdának ehhez hozzá kellett járulnia, és ez akkor valóban nem történt meg, lévén Odüsszeusz éppen másvalahol kóborolt, de ez a szóbeli engedély nem hiszem, hogy sok mindenen változtatott volna. A lányokat erőszakkal is magukévá tették volna - és néhányukkal valóban így is történt, de nekik is ugyanúgy meg kellett halniuk.
És különösen kegyetlen, már-már pszichopatai mélységekbe süllyedően kegyetlen tett is volt ez, hiszen kivégzésük előtt nekik kellett felsikálniuk a kérők vérét a padlóról, nekik kellett a holttestüket elvinni a helyszínről, míg Odüsszeusz elégedetten itta magába a rettegést és a félelmet, ami belőlük sugárzott.
A lányok történetében még az a különösen szomorú, hogy ők mind Pénelopé által kiválasztott és felnevelt szolgálók voltak, akik közvetlen az ő hatósága alá tartoztak, így fiának, Télemakhosznak játszópajtásai voltak, együtt nőttek fel vele. Pénelopé nagyon szerette mindannyiukat, és a kérők ellen szövetkezett velük össze, tulajdonképpen egy ellenállás tagjai voltak. Ám Odüsszeusz kérdés nélkül lemészároltatta őket Télemakhosszal.
Értelmetlen és különösen kegyetlen. Az eposz mégis egy legyintéssel elintézi ezt az epizódot. A "rossz" lányok megbűnhődnek mások bűneiért.
Atwood világában azonban Odüsszeusz nem menekülhet bűne elől. A lányok a túlvilágon is kísértik őt, nem nyughatik soha, soha.
Huszonnégy rángó láb látványa kíséri őt mindenhova az idők végezetéig.

Margaret Atwood: Pénelopeia
The Penelopeiad
Fordította: Géher István
Palatinus Kiadó
178 oldal

Kirké

Iszonyatosan tudnak vonzani a klasszikus történetek újraértelmezései szinte bármilyen médiumban, de a könyvekben különösen. Még jobban érdekel a sztori, ha mondjuk az eredeti műben marginális szerepben levő karakterek válnak főszereplővé. A női sorsokról szóló könyvek meg úgy általánosságban a gyengéim. Hát kérdés volt ezután bárkinek is, hogy a Kirkét elolvasom-e valaha is? 

Mert nekem egy percig sem. 

Ugyanis ha még hozzávesszük azt a tényt is, hogy Kirké alakja volt - tudomásommal - az első boszorkány a nyugati irodalom világában, akkor ez így aztán tényleg sokszorosan vonzó könyv volt számomra. 

Madeline Miller regénye tehát az Odüsszeiában egy epizódszerep erejéig feltűnő varázslónő, Kirké életét meséli el, aki Helios napisten és egy vízi nimfa gyermekeként született. Az egyes szám első személyben mesélt memoárból megtudhatjuk, milyen volt az élete Aiaiéra kerülése előtt, miért került végül a szigetre, mi történt vele az Odüsszeusszal való találkozása előtt, alatt és persze utána. Egy évszázadokon, vagy inkább évezredeken átívelő élettörténet, amelyet az istenek, héroszok és halandók játszmái fonnak körbe. 

S hogy miért pont Kirké? Miller egyik interjújában azt mondta, hogy azért keltette fel az érdeklődését a varázslónő alakja, mert egy egyedül élő, hatalmas varázserejű nőről van szó, akivel senki se mer ujjat húzni. Továbbá az Odüsszeiában számára a legfőbb kérdés az volt, hogy vajon milyen indíttatásból változtatja a szigetére térő férfiakat disznóvá? Regényében erre is megkísérel egy lehetséges választ adni.

Általánosan ismert mondás, hogy a nők finom teremtmények, akár a virágok, a tojás vagy bármi, amit egy pillanatnyi hanyagsággal tönkre lehet tenni. Ha eddig igaznak is gondoltam ezt, ezután már biztosan nem.

Azonban Kirké története nem csupán egy mitológiai alakról szól, hanem egyben egy nő története is, akinél olyan egyetemes és időtlen problémák, dilemmák és helyzetek bukkannak fel, amivel egy modern kori nő is azonosulni tud. Ami leginkább megérintett engem az a Télegonosz felnevelése közben érzett édes-kesernyés, igazán valóságszagú érzelemmasszája. Kirké egyedülálló nőként néz szembe a gyereknevelés nehézségeivel és csodáival egyaránt, és félisten létére igazán emberien viseli ezt a közel sem könnyű helyzetet. 

De helyet kap még benne az apjának való folytonos megfelelni akarás is, a mellőzöttség érzése, amely aztán szinte minden későbbi kapcsolatára rávetül. 

Úgy vélem, azonban mindentől fontosabb témája a regénynek az önmagunkra találás. Kirké tulajdonképpen egész végig, hosszú évezredeken keresztül önmagát keresi, hogy ki is ő valójában. Minden helyzet, minden egyes találkozás így vagy úgy, de arra az útra tereli őt, ahol végül rátalál igazi önmagára. Kirkének ebben az "utazásban" talán az igazi nehézség az volt, hogy nem volt számára kijelölt út, a lehetőségek végtelensége állt előtte. "Amikor megszülettem, nem létezett szó arra, ami vagyok." - így vezeti be olvasóját életének történetébe. Kirké nem volt igazi istennő, se nimfa - nem volt számára előre megírt élet, amit élnie kellett volna. Erre saját magának kellett rátalálnia, és ez még egy erős közös pont közte és köztünk, modern kori nők között, akik folyton önmagunkat keressük. 

Kirké bár sokban különbözik a szívtelen, intrikákat kergető és okozó istenségektől, ugyanakkor ő is elkövette élete során a maga hibáit, ám később a bűntudat nagyon hosszú ideig elkísérte, emésztette, felfalta őt magányos napjain. A varázslónő története arra is rávilágít, hogy a múlttal egyszer muszáj mindannyiunknak szembenéznünk, hiszen csak így kaphatunk magunktól igazán feloldozást a bűneink alól, így vagyunk képesek valóban továbblépni, megtalálni önmagunk, és így tudunk egy valóban boldog életet felépíteni magunknak. 

Ismerd meg önmagad! Ez van az orákulumok ajtói fölé vésve. De én saját magam számára is idegen voltam, aki kővé dermedt, de nem tudta megmondani miért.

Fontos megjegyezni ugyanakkor azt is, hogy Kirké énkeresése korántsem egy statikus én megtalálásáról szól. A történet folyamán tanúi lehetünk annak, ahogy személyisége fejlődik, átalakul, életének bizonyos történései nyomot hagynak rajta. Nagyon szépen felépített fejlődéstörténet ez, ahol minden egyes megjelenített történés nagyon fontos építőeleme a nagy egésznek. Tetszett benne nagyon, hogy Kirké mindenért megdolgozik, mindent tanul és nem fél energiát belefektetni a számára fontos dolgokba - nem az ölébe csöppennek a képességek tehát, mint ahogy az isteneknél szokás. Kirké mágiája kitartásának és tanulásvágyának köszönhető. Saját magától lett korának legnagyobb varázslója - nem így született, nem így teremtették. Önmagát teremtette azzá. 

Madeline Miller regénye sok fontos üzenetet hordoz tehát, így adva mélységet ennek az egyébként hangulatos, az ókori Görögországot és annak mitológiáját remekül megidéző történetnek. Aiaié szigetére bátran lépjen be hát az, aki erőt szeretne meríteni a saját útkereséséhez vagy éppen csak ebbe a Miller által újramesélt ókori világba vágyakozik. 

A Kirké mindenképpen maradandó élmény lesz. 

Madeline Miller: Kirké

Circe
Fordította: Frei-Kovács Judit
GeneralPress Kiadó
424 oldal

Így lettem

Noha gyakran elfelejtjük, de az éntörténetek nagyon fontosak. Honnan jöttünk, hova tartunk, hol vagyunk most - ezt mindig megtudhatjuk abból, ha elkezdünk mesélni magunkról magunknak. Ezek az éntörténetek azonban sosem állandóak, folyton változnak velünk: nem arról van szó, hogy hazudnánk vagy hogy hamis történetek lennének, hiszen minden valóban megtörtént velünk. Egyszerűen csak az idő távlatából bizonyos események más színezetet kapnak vagy más történések kerülnek hangsúlyosabb szerepbe, és bizonyos, látszólag össze nem függő, időben távoli dolgok kötődnek egyszer csak össze bennünk, fűződnek föl a saját éntörténetünk vázlatára. Időről időre másként éljük meg a múltunkat, másként látjuk a jövőnket vagy a jelenünket - így változik, így mesélődik újra és újrafogalmazva életünk története más üzenettel, más végkicsengéssel, más kezdő- és végponttal. 

Michelle Obama könyve pedig egy igazán inspiráló éntörténet, hiszen nagy utat tett meg ezalatt az idő alatt, amíg Chicago South Side-járól eljutott férjével a Fehér Házig. Lelkileg volt ez nagy út mindkettőjüknek. Elég sok mindent tapasztaltak a világból ahhoz, hogy rájöjjenek számukra nem elég a jól fizető ügyvédi állásuk nyújtotta biztonság, hanem ők valóban tenni is akarnak érte, hogy a világ, az országuk egy jobb hely legyen. Nem volt könnyű, amíg Barack eljutott a szenátori majd elnöki pozícióig - sok áldozatot kívánt mindannyiuktól, a családtól, a házasságuktól. És persze, ezek a nehézségek a Fehér Házban is folytatódtak - más léptékben és máshogy, de tény, hogy családos emberként nem könnyű az ottani életet élni, ahol minden négyzetméterre legalább öt titkosügynök és két golyóálló üvegfelület jut. Nehéz így normális életet élni a két kislánynak, akik még csak most kezdik elhelyezni önmagukat a világban.

" Egy dolgot megtanultam az életben: ha felemeljük a szavunkat, annak ereje van. Amilyen gyakran csak tudtam, megpróbáltam az igazságról szólni, és hallhatóvá tenni azok történeteit, akikre a legtöbbször senki nem figyel." 

Michelle élettörténetében nagyon hangsúlyos dolog, hogy ő, mint egy egyszerű munkáscsaládból származó fekete nő honnan hova jutott. Hogyan lett belőle tanult, Borostyán Ligás egyetemet végzett, keményen dolgozó nő, aki hozzá akar tenni valami jót a világhoz. Rettentően fontos és inspiráló életút ez, hiszen Michelle sokszorosan marginális helyzetből indult, és sok nagy dolgot vitt végbe. Ám mindemellett megmaradt ugyanannak az egyszerű embernek is, aki soha nem felejtette el, honnan jött. És mindezt, amit kapott: minden lehetőséget, bátorítást, odafigyelést hasonló háttérrel rendelkező lányoknak, gyerekeknek szeretné visszaadni. Mert hite szerint ők is elérhetik a változást, belőlük is válhat magasan kvalifikált, sikeres ember, csak a lehetőséget kell megteremteni számukra. Ez már First Ladysége előtt is kardinális kérdés volt számára. Céljaik, motivációik nem felvett pózok tehát, hanem tényleg olyan dolgok, amikben valóban hittek, amiket valóban fontosnak tartottak.
Sok mindenért lehet szidni az amerikaiakat, de az, hogy Obamáéknak feketeként lehetőségük volt elnöki pozícióba kerülni és ciklust is tudtak hosszabbítani, kétségtelenül óriási előrelépést jelentett. Azért beszélek egyébként így ennyire többes számban róluk, hiszen Michelle is rengeteget tett hozzá Barack megválasztásához: nem csupán azzal, hogy aktívan részt vett a kampányban, beszédeket mondott mindenfelé, hanem azzal is, hogy bár nagyon ódzkodott attól, hogy aktívan részese legyen a férje a politikai életnek, mégis aztán teljes mellszélességgel támogatta őt mint társ, mint barát. 

Ami igazán szimpatikus volt Barackban és Michelle-ben, hogy mindennek dacára ők mégsem politikusok voltak azokban az években sem, hanem megmaradtak embernek. Alapszabályuk, hogy feketeként "kétszer olyan jónak kell lenned, hogy feleolyan messzeérj" végigkísérte utukat, és eszerint éltek a Fehér Ház falai között is. Jó volt olvasni arról, ahogy ezt a nagy történelmi múlttal rendelkező épületet és az ottani élet szigorúságát milyen eszközökkel és milyen megközelítéssel igyekeztek lazítani, közelebb hozni az átlag állampolgárokhoz - elsősorban a gyerekekhez. Hiszen fontos volt számukra átadni azt az üzenetet a következő generációnak, hogy bárkiből lehet amerikai elnök, ha megvan hozzá a kellő elszántság, motiváció és üzenet.

"... milyen sokan éljük végig az életünket rejtve maradt történetekkel, szégyelljük vagy félünk, hogy a teljes igazság nem felel meg az elfogadott eszményeknek. Gyerekkorunk üzenetei arról szólnak, hogy csak egyféleképpen lehetünk amerikaiak, tehát, ha sötét a bőrünk vagy széles a csípőnk, ha nem a megszokott módon éljük meg a szerelmet, ha más nyelvet beszélünk vagy más országból érkeztünk, nem tartozunk ide. Ez a helyzet - egészen addig, amíg valaki nem veszi a bátorságot, hogy máshogy mesélje el a történetet." 

Bár Michelle életútja igazán különleges és elképesztő, mégis annyi egyetemes probléma és kérdés fogalmazódik meg könyvében, amivel így vagy úgy, de szembesül az olvasó a saját életében is. Jó volt megismerni az ő látásmódját is, illetve hogyan kezelte a dolgokat, és visszatekintve ezekre mit adtak hozzá a személyiségéhez, másokkal való kapcsolatához. Michelle története így egy lesz közülünk - nemcsak az amerikai, fekete bőrű nők közül, hanem mindannyiunk közül. És azt hiszem, ez ennek a könyvnek az igazi titka, hogy képes elhitetni velünk, mi is tehetünk nagy dolgokat, ha igazán hiszünk. Magunkban, a világban. Hogy elég jók vagyunk.

Őszinte. Végtelenül emberi. Felemelő. Inspiráló. Michelle Obama éntörténete egy olyan történet, ami sokáig velem marad, és legszívesebben mindenkinek a kezébe nyomnám.
Egy nő története, aki Chicago szegénynegyedéből egészen a Fehér Házig jutott.
Egy feleség története, akinek a férje nem mindennapi ember. Akinek az eszméi mögé felsorakozik az Egyesült Államok nagy része.
Egy anya története, aki átlagos és boldog gyermekkort szeretne biztosítani lányainak nem éppen átlagos körülmények között.
A történet, amiből megtudhatjuk, miként lett ő Michelle Obama. És végtelenül örülök, hogy megismerhettem.

Michelle Obama: Így lettem
Becoming
Fordította: Weisz Böbe, dr. Andó Éva
HVG Könyvek
440 oldal

Shirley

Azt hiszem, vitán felül álló tény, hogy Charlotte Bronte regényének legégetőbb kérdése az, hogy mégis hol a csudában van Shirley? Legalábbis a könyv 218. oldaláig mindenképpen. Ugyanis addig kábé az egész falu magánéletének kisebb és nagyobb dolgait megismerjük, de Shirley még csak említés szinten se kerül elő. Úgyhogy itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy végre leírhassam, Charlotte -ra bizony ráfért volna egy keménykezű szerkesztő, aki nem csupán itt, hanem később is kigyomlálta volna a felesleges részeket.
Plusz az olykor előforduló, indokolatlanul pátoszos hangnemet, kissé túl körülményes megfogalmazást is átiratta volna vele esetleg.

***

De egyéb problémáim is akadtak vele.
Szóval, összességében elmondható, hogy ez a regény inkább érdekesség volt, mint nagyszerű élmény.

Érdeklődésemet meglepő módon nem annyira az ipari forradalom korának és társadalmi változásainak hosszú oldalakon keresztül való bemutatása keltette fel, hanem az a tény, hogy a címszereplő Shirley-t testvéréről, Emily-ről mintázta. Mindenképpen tudni szerettem volna, hogy milyennek látta őt Charlotte, hogyan elevenedik meg előttem a lapokon keresztül Emily alakja. Shirley - miután végre valahára felbukkan - valóban egy nagyon különleges, igazán badass női karakternek indul, aki magasról tesz a korabeli női szereplőktől elvárt szendeségre és engedelmességre. Shirley-nek határozott véleménye van a legtöbb dologról, és ezt egyáltalán nem fél megosztani másokkal, még a férfiakkal sem. Nem köntörfalaz egy percre sem: ő kimondja azt, amit ki kell. Emellett önálló, független, nem szorul rá senki támogatására sem anyagilag, sem lelkileg - igazán üdítő ellentéte a túl naiv, már-már málészájúnak nevezhető Caroline-nak, aki a regény elejétől fogva egy olyan pasi után epekedik, aki egyáltalán nem méltó hozzá.

Caroline-t egy ideig talán fel lehet menteni tapasztalatlanságából és fiatal korából adódóan, viszont Robert későbbi tetteinek egy bármilyen háttérrel rendelkező egészséges lelkületű lánynál meg kéne kondítania a vészharangot. Mert hogy ez a Robert igencsak egy tuskó, és ezt talán még túl szépen is fogalmaztam. Mert az még csak hagyján, hogy ismerve Caroline iránta való vonzódását, ő mégis az anyagiakat helyezi előtérbe az egyik lánykérésénél. Ám miután az mégis kudarcba fullad, és végre megtörténik a totálisan kiszámítható fordulat, és megkéri Caroline kezét, azért még pár percig azon lamentál a menyasszonya előtt, hogy hát igen, az előzetesen megkért hölgy valóban nem való hozzá, de azért mégis mennyire vonzónak találja meg a pénze is jól jött volna. De ha már így alakult...  Caroline regényen túli sorsáról meg talán jobb nem is beszélni. A Robert által megrajzolt jövőkép mindent tartogat, csak szellemi szabadságot és egyenrangúságot nem. De Caroline ennek ellenére boldogan ugrik fejest új életébe. De amíg tőle ez talán inkább szomorú, mint meglepő fordulatnak nevezhető, addig másnál egy valódi karaktergyilkosságról beszélhetünk.

Ugyanis sajnos a későbbiekben Shirley-ről se lehet jobbakat elmondani. Pedig igazán ígéretesen indult a karaktere, egészen a legvégéig ő volt számomra az egyetlen pozitív vonulat ebben a regényben, aki képes lett volna megmenteni a szememben a történetet. Mondván, hogy oké, túlírt meg minden, de ott van Shirley... Caroline bár idegesítően naív, de ott van Shirley... És még folytathatnám. Ám az utolsó oldalakkal Charlotte mindent áthúzott, és amellett hogy teljesen ellehetetlenítette ezt a badass női karaktert, korábbi jellemvonásait totálisan értelmetlenné tette. A regény végén még ő maga sem tudta levonni történetének tanulságát, és hát az az igazság, hogy én se nagyon.
Hová tűnt a Jane Eyre-ben annyira csodált modernség és frissesség? Ugyanis meglepő módon a Shirley című regény íródott később, és mégis ez esik a korai regények hibájába. Mindemellett tudom, hogy például az ipari forradalom gazdasági és társadalmi hatásainak az elemezgetése illetve a napóleoni háborúk következményeivel való foglalkozás igencsak egy komoly lépés volt akkoriban a női irodalomban, és persze mindez bizonyos mértékig valóban érdekes is, de valahogy a cselekménnyel való egybegyúrása mégsem ment annyira zökkenőmentesen. Taxner-Tóth Ernő a Bronte nővérekről szóló könyvében megjegyzi, hogy a Shirley hossza tulajdonképpen az akkori divatot követte, ugyanis minél hosszabb volt egy regény (minél inkább el lehetett adni folytatásosként) annál nagyobb hasznot hozott a kiadónak. Mindemellett picit mégis ironikus, hogy a kiadó szerkesztői szintén rövidíteni akartak a Shirley hosszán, mert ők is túlírtnak találták, ám ebbe Charlotte nem igazán akart beleegyezni.

Érdekességként kell megemlítenem azt is, hogy az addig teljes ismeretlenségben élő, álnéven író Charlotte-ot ez a regény buktatta le. Egy Haworthból származó kereskedő rájött, hogy a regényben használt bizonyos nyelvi fordulatok csakis szülőfalujára jellemzőek, és ezt a felfedezését egy újságban is megírta, rögtön lerántva a leplet Charlotte-ról. A hír gyorsan szárnyra kapott és a falubeliek is rögtön összekapcsolták ezt a hírt a lelkészlak nagy postaforgalmával, a sok Londonból érkező levéllel és csomaggal.

Sokak szerint a Shirley messze kiemelkedik nem csupán Charlotte, hanem a Bronte nővérek művei közül modernségével valamint azzal, hogy a társadalmi változásokra és problémákra ilyen nagy hangsúlyt fektetett a regényében. Én mégha az utóbbi megállapítással ugyan egyet is értek, de olvasóként én mégis azt mondom, hogy - nagy részében - kihívás volt olvasni ezt a könyvet és mint ahogy fentebb említettem, a főszereplők sorsának alakulásával én nem igazán értek egyet. Sőt, hogyha pontosabb akarok lenni, kissé dühített is.
De mindenképp folytatom Charlotte többi művével való ismerkedést a későbbiekben, mert tudni szeretném mi van a Jane Eyre-en túl.

Charlotte Bronte: Shirley
Shirley
Fordította: Szepessy György
Európa Kiadó
704 oldal

Egyezer tündöklő nap

Ennél lélekgyűrögetősebb, szívfacsaróbb és a tehetetlenség érzése miatt dühítőbb olvasmányt azt hiszem, nem is választhattam volna magamnak. Nem egyszer undorodva olvastam benne bizonyos jeleneteket, és az is elég gyakran előfordult velem olvasás közben, hogy annyira dühös voltam, hogy még a pulzusom is felgyorsult. 

Ha valakinek ebből mondjuk nem jönne le teljesen egyértelműen: remek könyvnek tartom Hosseini regényét. Pont ezekért a dolgokért. Mert olyan indulatokat korbácsolt fel bennem és olyan élethű módon, hogy képtelen voltam semleges maradni a szereplőkkel történtek iránt. A jó könyvek ugyanis nem csak kellemes élményeket adnak vagy megnyugtató gondolatokat: hanem ilyen élményeket is. Hogy például ennyire felforgatják a világodat, az érzelmeidet, és hogy az olvasottak után képtelen vagy csak úgy belekezdeni egy másik könyvbe. Mert ezt, amit a történettől kaptál, le kell zongoráznod magadban. Kicsit fordul ilyenkor a világ veled. 

Az 1980-as évek Kabuljában járunk, a tálibok, a terror és a háború uralta Afganisztánban, ahol sok ember próbálja átvészelni valahogy ezt az időszakot. A fegyverek ropogása, bombák robbanása szinte mindennapos, ahogy az is, hogy házak néptelenednek el, vagy régi ismerősöket ragad el a halál egyik pillanatról a másikra. A könnyek egy idő után elfogynak, és az emberek csak a saját túlélésükre koncentrálnak: valaki menekül, valaki marad. De a legtöbben inkább a másvilágra távoznak. Az emberélet fogyó eszköz, ahogy a személyes szabadság is.
Bár az utóbbi már a tálibok előtt se létezett mindenki számára. Bizonyos nők számára legalábbis semmiképpen. A törvénytelen leánygyermeket már kiskorúként, akarata ellenére hozzá lehetett kényszeríteni akár egy negyven évvel idősebb, ismeretlen férfihoz is. Csak hirdetni kellett, és várni a megfelelő - vagy inkább:  az első - jelentkezőre. Ez történt az egyik főszereplővel, Marjammal is, aki így került végül Kabulba, még kiskorúként, de már férjezett asszonyként. Erőszakos, hirtelen haragú férje mellett kénytelen újra rádöbbenni, hogy létezése még férje számára sem kívánatos, ahogy anno ezt apjánál is megtapasztalta.
Leila Kabulban nevelkedett, ahol az iskolában nem csupán tanárai, de diáktársai is elismerték éles eszét, és tudták mindannyian, hogy valami nagy dologra hivatott. Ám odahaza nem volt ennyire támogató a légkör, hiszen már egészen kisgyermekkorától kezdve bátyjai árnyékában élt, majd azok halála után, édesanyja súlyos depressziója miatt, amitől sokszor hetekig ki sem mozdult a szobából, kénytelen volt felnőni ahhoz a feladathoz, hogy egészen kislányként vezesse az otthoni háztartást. Édesapjával való szoros kapcsolata és legjobb barátjához fűződő mély érzelmiség volt az, ami képes volt feledtetni vele azt a tényt, hogy édesanyja számára gyakorlatilag láthatatlan volt mindig is. Ám a háború mindent elvett tőle. A családját is. Abban a végzetes pillanatban fonódott össze Marjam és Leila sorsa, ami az évek során ritka és pótolhatatlan, mély kötelékké alakult át. Egy olyan női kapcsolattá, ami azelőtt egyiküknek se adatott meg.

Hosseini regénye egyáltalán nem kegyes a szereplőihez. Olyan dolgokon kell keresztülmenniük egészen a kezdetektől fogva, amik egyenként is komolyan embert próbálóak. Marjam és Leila életében már megismerkedésük előtt megfigyelhetőek bizonyos hasonlóságok. Anyjukkal való kapcsolatuk egyiküknél sem nevezhető ideálisnak: mindkét anya mélyen bevonja lányát személyes tragédiáikba, megmártóztatják gyermekeiket a lelkeik legsötétebb zugaiban, és hagyják, hogy a sok keserűség és elkeseredettség állandó árnyékként húzódjon meg lányaikkal töltött mindennapjaikon. Nem szolgálnak számukra útmutatásul, nem adják meg nekik szeretetük melegét - talán, mert már valóban kihűlt belőlük. Nem kegyetlenségből teszik ezt, és még talán nem is szándékosan. Egyszerűen az élet annyira elbánt ezekkel az anyákkal, hogy a végtelen bánaton és elkeseredettségen kívül nem tudnak már mást érezni. Még lányaik jelenlétében sem.
Hogy ez felmenti-e őket tetteik - pontosabban tétlenségük - alól? Szerintem nem. Hiszen pont Marjam és Leila a példa arra, hogy a szeretet kiirthatatlan, elpusztíthatatlan - csak nyitottnak kell lenni az érzésre. Ők a legnagyobb sötétség közepette is képesek voltak érezni, s azok lenni egymás számára, amiknek valódi anyjuknak kellett volna lenniük. Támaszoknak. Biztos pontnak. Bensőségességnek.

Dühítő volt emellett olvasni a nők ottani helyzetéről. Amit ugyan eddig is tudott az ember - vagy körvonalaiban vagy részleteiben, de Hosseini annyira közel hozta ezt a világot és közben nem engedte becsukni az olvasó szemét. És ennél talán még dühítőbb volt látni azt a lemondó beletörődést ebben a hihetetlenül igazságtalan világban. Hogy a férjek tulajdonképpen bármit megtehetnek az asszonyaikkal. Bármit. Mert nem többek egy puszta berendezési tárgynál. Nem lehet akaratuk, nem lehetnek kívánságaik, nem beszélhetnek, nem tehetnek semmit sem férjeik beleegyezése nélkül. És ha a férj kegyetlenül veri őket, többször szexuális erőszakot követ el rajtuk, büntetésből éhezteti őket ők akkor sem menekülhetnek el. Egyszerűen nem. A férj beleegyezése nélkül még csak az utcára sem léphetnek ki. A házasságból nincs menekvés. Itt a nőket nem csupán a lelki abúzus következményei fogják vissza attól, hogy maguk mögött hagyják börtönük őreit, hanem maga a vallás sem áll az ő oldalukon.
És a tálibok uralma után ez az egész csak fokozódik. A vallási szélsőség törvényi szintre emelkedik, nem csupán bizonyos - a hagyományokat követő - háztartásokra lesz ez jellemző, hanem egész Afganisztánra. Fegyveres rendfenntartók vernek agyon egyedül járkáló nőket, ahogyan azokat is, akik nem hordanak burkát. A tálibok a vallás zászlaja alatt azonban nem csupán a nőktől vesznek el mindent, hanem mindekitől. A könyveket, a tévét, a színházat és mindenfajta szórakozást betiltanak, az ebből élőket kegyetlenül kivégzik vagy agyonverik - az emberek csak a vallásnak élhetnek. Minden más világi hívság, és minden más világnézet istenkáromlás. Mint például a Kabul határában található, Világörökség részét képező, IV. századi Buddha szobrok, amiket egy szempillantás alatt, mindenféle bűntudat nélkül felrobbantanak pár nap leforgása alatt.
És megannyi pusztítás, megannyi vér és szenvedés... És nem a távoli múltban, nem sokszáz évvel ezelőtt, hanem akkor, amikor már én is éltem, iskolába jártam. Néhány hírre emlékszem még abból az időből, de akkor térben annyira távolinak tűnt ez az egész, és a tízperces hírösszefoglalóban leadott pár mondat és képkocka egyáltalán nem tudta ezt közelebb hozni hozzám. Hosseini könyve viszont ezt tette.

És brutálisan húsbavágó volt sok szempontból. Mind a szereplők sorsát tekintve, mind az országgal történt események miatt. Képtelenség ezt a könyvet csak úgy letenni és továbblépni. Meggyűri az ember lelkét ez a sok kegyetlenség, ami nem hatásvadász módon van jelen, hanem a háború és a vallási fanatizmus, valamint az emberi könyörtelenség természetének okán. Ám ebben a vérrel teli sötétségben, ha felbukkan mégis valami szép, az egyezer tündöklő nap fényességével ragyogja tele a lapokat.

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
A Thousand Splendid Suns
Fordította: Bobory Dóra
Libri Kiadó
480 oldal