"Rudy a bolond fiú volt, aki egyszer feketére festette magát, és legyőzte a világot.
Liesel pedig a könyvtolvaj, akinek nem voltak szavai.
De higgyétek el, a szavak már úton voltak, és amikor megérkeztek, Liesel úgy tartotta őket a kezében, mint a felhőket, és úgy csavarta ki őket, mint az esőt."

Amikor 2010. decemberében megvettem ezt a könyvet egy karácsonyi leárazás alkalmával, nem hittem, hogy hét év kell hozzá, hogy végre elolvassam. Valahogy mindig elé furakodott minden más, aztán kicsit feledésbe is merült. Pedig igazán kár volt eddig húzni, mert Liesel Meminger és a Himmel utca lakóinak történetét nagyon megszerettem. Hiába is voltak kétségeim az utóbbi időkben, hogy így lesz-e. Egyre több olyan véleménybe futottam bele ugyanis, amely szerint túlértékelt, giccses, klisés és még ki tudja mi minden ez a könyv. De tudjátok mit? Ha ez valóban így van, én most az egyszer szívesen és bátran vállalom, hogy egy giccses, klisés, túlértékelt könyvbe szerettem bele. 

Bár én ezek közül egyiket se tartom igaznak. A könyvtolvaj tele van színekkel és apró történetekkel az emberségről az embertelenség idejében. Apró fénypontokkal a sötétség közepén. Szerettem a hasonlatait és azt is, ahogy a szavakkal bánt. A szavakkal, amik sok csodálatos dologra képesek, ugyanakkor képesek világokat is porig rombolni. 

Liesel Meminger története valóban nem különleges. Csak egy a sok ezer háborús időkben játszódó történet közül, ahol gyerekként kell szembenézni a halállal és más olyan dolgokkal, amelyek megértése még egy felnőtt számára is nehéz és embert próbáló. Liesel történetén keresztül egy apró bepillantást kapunk a náci Németország hétköznapjaiba, ahol könyvekből raktak máglyát a városok főterén; ahol zsidókat hajtottak végig az utcákon a haláluk felé és ahol a "Heil Hitler!"-ek mögé kellett rejteni a felháborodást és az egyet nem értést a túlélés érdekében. De őrült időkben ezekben nincsen semmi különleges. Zusak egy interjúban azt nyilatkozta, hogy A könyvtolvajban nagyon sok momentumot a szülei gyerekkori elbeszéléseiből merített, akik valaha a náci Németországban illetve Ausztriában nőttek fel.
A történetnek én pont a hétköznapi vonulatát szerettem a legjobban. A focizásokat, a gyerekcsínyeket és a családi vacsorákat vagy a közös olvasásokat. Jó volt hinni, hogy az otthon melege, a gyerekkor napfény íze örök - történjék bármennyi szörnyűség is akár a világban, akár a mi életünkben, ezekből akkor is kaphatunk kisebb-nagyobb falatot. Persze, ezzel nem azt szeretném mondani, hogy Lieselnek illetve a Himmel utca lakóinak ne lettek volna problémái vagy fájdalmai. De ott voltak ezek a dolgok, amikkel képesek voltak megteremteni a saját kis mennyországukat a földi pokolban.

A megszemélyesített Halál mint elbeszélő szerintem működött. Sokaknak volt vele kapcsolatban az a problémája, hogy folyton megszakítja a történetet, kiszól az olvasóhoz és elspoilerezi a szereplők sorsát még idő előtt. Nálam meg pont ezek a dolgok adták a plusz löketet a történetnek, számomra pont ettől lett különleges az egész. Az elspoilerezett dolgok sem zavartak, valahogy az elmúlás tudatában még jobban felértékelődtek a boldog pillanatok vagy a hétköznapi hőstettek. A kimondott szavak melegsége vagy éppen kegyetlensége és az elmondatlan szavak fájdalmas megbánása.

A könyvtolvaj lehet, hogy egyáltalán nem különleges könyv. Ám mégis megteremtette bennem a Himmel utcát. S amennyire felemelt olvasás közben, úgy le is ejtett és én csak zuhantam és zuhantam, míg végül összetörtem. Apró darabokra.

Markus Zusak: A könyvtolvaj
The Book Thief
M. Nagy Miklós
Ulpius Kiadó
598 oldal

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Tegnap munka után egyszerűen muszáj volt elrohannom a legközelebbi Alexandrába, mert mégis csak a fejembe vettem, hogy magaménak kell tudnom ezt a kötetet moströgtöndeazonnal. Bár érkezett hozzánk is a boltba, de első körben éppen csak annyi, hogy az előrendelésekre elég legyen. Beleolvastam az első pár színbe, és tudtam, nem várhatok a következő szállítmányig. Rajtam kívül senki sem lepődött meg ezen a döntésemen. 

Előre kell bocsátanom, hogy tetszett. Nagyon is. Piszok jól megírt dráma ez, és maga a színdarab is biztosan bitang jó. Legalábbis ahogy a könyv alapján elképzeltem. De mint rajongónak hadd engedtessék meg nekem, hogy azért mégis csak szomorú legyek amiatt, hogy csupán ilyen formában kerülhetett a kezembe a folytatás.

A drámával az a baj, hogy nincs meg számomra a kerek egész élménye (kérdem én: miért nézzük meg inkább például az Abigélből készült filmet, ahelyett, hogy a film szövegkönyvét olvasnánk? Ha éppen nem a regényt persze.). 

A dráma csupán egy váz, amihez még számos hozzávaló kell - a díszlettől kezdve a színészi játékon át a fényeffektekig - , hogy egész legyen. Olyan, mintha a húslevesből csak a főtt húst kaptuk volna a tányérunkra. S ugyan lehet ez a főtt hús elsőrangú ízvilágú, attól még nem lesz húsleves. Annyiféle megoldása lehetett volna ennek, hogy megkapjuk mi is a teljesség élményét: lehetne ezt a darabot turnéztatni vagy livestreamelni valamilyen formában, aztán mellékesen kiadni mondjuk a szövegkönyvet mertokéakkoradjukki. Mert ne mondja nekem senki, hogy nem lett volna megoldható a mai világban. Lehet itt szájakat húzogatni, hogy jajmegintegyfanyalgó , de ácsiácsi! Nem fanyalgok. Örülök, hogy Rowling rábólintott a történet folytatására, és hogy ennyi év után megint átérezhettem, hogy milyen egy teljesen ismeretlen történetben kalandozni Harry Potterrel. És én őszintén köszönöm ezt az élményt. De ezt a fajta hiányérzetemet - az elégedettségem mellett - szeretném továbbra is fenntartani. Köszike.

A bennem élő szomorú rajongóról ennyit. 

Mert amúgy, nincs bennem semmi negativitás ezzel a történettel kapcsolatban. Komolyan, majdnem sírtam a boldogságtól, amikor újra a King's Cross állomáson álltam együtt Harryékkel, ott ahol annyi évvel ezelőtt először elköszöntem tőlük. Rögtön előtörtek belőlem az első olvasásaim emlékei, és megint azt a megmagyarázhatatlan határtalan boldogságot éreztem, mint azokon az alkalmakon. Erre az érzésre már minden rajongónak szüksége volt szerintem. 

De persze, nem csak a nosztalgia tartja egyben a történetet - spoilereket igyekszem kerülni -, hanem példának okáért a remek karakterek. A regényfolyamból ismert szereplők  felnőttek, és most már ennek az életkornak a nehézségeivel kell szembenézniük, ami bizony nem könnyű. A család és karrier összehangolására tett kísérletek, a gyereknevelés fájdalmai és nehézségei mellett persze a múlt továbbra is ott kísért közöttük, s olykor egy-egy mondat erejéig fel-feltörnek belőlük. Semmi nem hat náluk karakteridegenként, teljesen jól gondolták őket tovább: olvasva a történetet számomra ők ugyanazok a feledhetetlen szereplők maradtak pár évvel több élettapasztalattal és új problémákkal. Egy-egy jól irányzott múltra visszautaló mondatukkal pedig olyan dolgokra világítanak rá a regényekkel kapcsolatban, amiket korábban nem is vettem észre: például, hogy Ginny-t mennyire bánthatta legbelül, hogy ő igazából mindig is kívülálló maradt a Harry-Ron-Hermione triót tekintve; hogy ő tényleg sose tartozott igazán közéjük, még annak ellenére sem, hogy Harryvel később hogy alakult a kapcsolata. S az immár felnőtt, apává vált Draco Malfoy szemszögéből nézve a múlt eseményeit, kicsit más színben látom már fiatalkori énjét. 

Albus és Scorpius pedig a legszerethetőbb új karakterek, akik bekerültek a Harry Potter-univerzumba. Érdekesek, vakmerőek és kiválóan kitöltik azt az űrt, amit a trió hiánya hagyott maga után bennem az elmúlt években. A leghangsúlyosabb kapcsolati drámák kettejük köré összpontosulnak. Például ott van Albus, aki nem igazán hozza a vele szemben támasztott elvárásokat, és az apjával, Harryvel se igazán találják meg a közös hangot. Albusnak sincsen sokkal könnyebb gyerekkora, mint anno Harrynek volt. A kis túlélő története ólomsúllyal nehezedett anno Harry vállára, és most már Albuséra is - ám míg a saját árnyékodon túlléphetsz, másén azonban sajnos majdnem lehetetlen. Albus igazából nem is tud mit kezdeni a helyzettel - talán Harry tudna neki segíteni, de nem találják a közös nevezőt. Albus igazi drámája szerintem ebben áll: megtalálni önmagát Harry Potter rávetülő árnyéka ellenére, és megérteni édesapját, meglátni a hétköznapiságát - azt, amit talán már Harry is elfelejtett. 

Nincs hiány katartikus pillanatokból, különösen a végefele nem láttam a könnyeimtől. El sem tudom képzelni, hogy mit adhatott volna ez az egész színdarabként. Biztosan összegyűrt volna apró galacsinná. 

Sajnos, ahogy a végére értem tegnap este, nem csillapodott a Harry Potter-láz bennem. Ott volt, vége volt, de nem volt elég. Egyszerűen muszáj volt elővennem egy Harry Potter kötetet. Még nem tudok tőlük elbúcsúzni csak így, még ennyi év után se. Szörnyen szentimentális lettem így vénségemre.

John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Harry Potter and the Cursed Child

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

Animus Kiadó

Oldalszám: 311

u.i.: Tóth Tamás Boldizsár fordítása pedig zseniális. Itt is. Mindig.

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Tegnap munka után egyszerűen muszáj volt elrohannom a legközelebbi Alexandrába, mert mégis csak a fejembe vettem, hogy magaménak kell tudnom ezt a kötetet moströgtöndeazonnal. Bár érkezett hozzánk is a boltba, de első körben éppen csak annyi, hogy az előrendelésekre elég legyen. Beleolvastam az első pár színbe, és tudtam, nem várhatok a következő szállítmányig. Rajtam kívül senki sem lepődött meg ezen a döntésemen. 

Előre kell bocsátanom, hogy tetszett. Nagyon is. Piszok jól megírt dráma ez, és maga a színdarab is biztosan bitang jó. Legalábbis ahogy a könyv alapján elképzeltem. De mint rajongónak hadd engedtessék meg nekem, hogy azért mégis csak szomorú legyek amiatt, hogy csupán ilyen formában kerülhetett a kezembe a folytatás.

A drámával az a baj, hogy nincs meg számomra a kerek egész élménye (kérdem én: miért nézzük meg inkább például az Abigélből készült filmet, ahelyett, hogy a film szövegkönyvét olvasnánk? Ha éppen nem a regényt persze.). 

A dráma csupán egy váz, amihez még számos hozzávaló kell - a díszlettől kezdve a színészi játékon át a fényeffektekig - , hogy egész legyen. Olyan, mintha a húslevesből csak a főtt húst kaptuk volna a tányérunkra. S ugyan lehet ez a főtt hús elsőrangú ízvilágú, attól még nem lesz húsleves. Annyiféle megoldása lehetett volna ennek, hogy megkapjuk mi is a teljesség élményét: lehetne ezt a darabot turnéztatni vagy livestreamelni valamilyen formában, aztán mellékesen kiadni mondjuk a szövegkönyvet mertokéakkoradjukki. Mert ne mondja nekem senki, hogy nem lett volna megoldható a mai világban. Lehet itt szájakat húzogatni, hogy jajmegintegyfanyalgó , de ácsiácsi! Nem fanyalgok. Örülök, hogy Rowling rábólintott a történet folytatására, és hogy ennyi év után megint átérezhettem, hogy milyen egy teljesen ismeretlen történetben kalandozni Harry Potterrel. És én őszintén köszönöm ezt az élményt. De ezt a fajta hiányérzetemet - az elégedettségem mellett - szeretném továbbra is fenntartani. Köszike.

A bennem élő szomorú rajongóról ennyit. 

Mert amúgy, nincs bennem semmi negativitás ezzel a történettel kapcsolatban. Komolyan, majdnem sírtam a boldogságtól, amikor újra a King's Cross állomáson álltam együtt Harryékkel, ott ahol annyi évvel ezelőtt először elköszöntem tőlük. Rögtön előtörtek belőlem az első olvasásaim emlékei, és megint azt a megmagyarázhatatlan határtalan boldogságot éreztem, mint azokon az alkalmakon. Erre az érzésre már minden rajongónak szüksége volt szerintem. 

De persze, nem csak a nosztalgia tartja egyben a történetet - spoilereket igyekszem kerülni -, hanem példának okáért a remek karakterek. A regényfolyamból ismert szereplők  felnőttek, és most már ennek az életkornak a nehézségeivel kell szembenézniük, ami bizony nem könnyű. A család és karrier összehangolására tett kísérletek, a gyereknevelés fájdalmai és nehézségei mellett persze a múlt továbbra is ott kísért közöttük, s olykor egy-egy mondat erejéig fel-feltörnek belőlük. Semmi nem hat náluk karakteridegenként, teljesen jól gondolták őket tovább: olvasva a történetet számomra ők ugyanazok a feledhetetlen szereplők maradtak pár évvel több élettapasztalattal és új problémákkal. Egy-egy jól irányzott múltra visszautaló mondatukkal pedig olyan dolgokra világítanak rá a regényekkel kapcsolatban, amiket korábban nem is vettem észre: például, hogy Ginny-t mennyire bánthatta legbelül, hogy ő igazából mindig is kívülálló maradt a Harry-Ron-Hermione triót tekintve; hogy ő tényleg sose tartozott igazán közéjük, még annak ellenére sem, hogy Harryvel később hogy alakult a kapcsolata. S az immár felnőtt, apává vált Draco Malfoy szemszögéből nézve a múlt eseményeit, kicsit más színben látom már fiatalkori énjét. 

Albus és Scorpius pedig a legszerethetőbb új karakterek, akik bekerültek a Harry Potter-univerzumba. Érdekesek, vakmerőek és kiválóan kitöltik azt az űrt, amit a trió hiánya hagyott maga után bennem az elmúlt években. A leghangsúlyosabb kapcsolati drámák kettejük köré összpontosulnak. Például ott van Albus, aki nem igazán hozza a vele szemben támasztott elvárásokat, és az apjával, Harryvel se igazán találják meg a közös hangot. Albusnak sincsen sokkal könnyebb gyerekkora, mint anno Harrynek volt. A kis túlélő története ólomsúllyal nehezedett anno Harry vállára, és most már Albuséra is - ám míg a saját árnyékodon túlléphetsz, másén azonban sajnos majdnem lehetetlen. Albus igazából nem is tud mit kezdeni a helyzettel - talán Harry tudna neki segíteni, de nem találják a közös nevezőt. Albus igazi drámája szerintem ebben áll: megtalálni önmagát Harry Potter rávetülő árnyéka ellenére, és megérteni édesapját, meglátni a hétköznapiságát - azt, amit talán már Harry is elfelejtett. 

Nincs hiány katartikus pillanatokból, különösen a végefele nem láttam a könnyeimtől. El sem tudom képzelni, hogy mit adhatott volna ez az egész színdarabként. Biztosan összegyűrt volna apró galacsinná. 

Sajnos, ahogy a végére értem tegnap este, nem csillapodott a Harry Potter-láz bennem. Ott volt, vége volt, de nem volt elég. Egyszerűen muszáj volt elővennem egy Harry Potter kötetet. Még nem tudok tőlük elbúcsúzni csak így, még ennyi év után se. Szörnyen szentimentális lettem így vénségemre.

John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Harry Potter and the Cursed Child

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

Animus Kiadó

Oldalszám: 311

u.i.: Tóth Tamás Boldizsár fordítása pedig zseniális. Itt is. Mindig.

We Were Liars - Hazudósok

ez nem az én könyvem volt
nagyon nem
jött be
nem
kellett volna
olvasnom

Most úgy érzem magam, mint egy kakukktojás, aki csak úgy kakukkolva kering az éterben, és nem akarja ennyire mostohán kezelni ezt a regényt, de hát egyszerűen nem megy. Vannak ugyanis azok a könyvek, amikről talán a legjobb nem tudni az égvilágon semmit sem, de tényleg semmit - csak vágják eléd a kanapén fekve, hogy eztolvasdelmost vagy fedezd fel tök önállóan a boltban kóborolva vagy ilyenek, és úgy elég jó lesz. azthiszem Máskülönben csak egy nagy csalódás. Azt hiszem, Emily Lockhart regénye, a We Were Liars pont ilyen. 

Én pedig most nagyon posztmodernnek érzem magam, hogy arról beszélek a blogbejegyzésemben, hogy ne olvass ezzel kapcsolatban se blogbejegyzéseket, se cikkeket, se semmit. Igen, ezt se. Csukd be nyugodtan a böngészőt.

Amúgy nem fogok spoilerezni, de pár mondatban gyorsan ledarálom a történetet:

Szóval, Sinclairék. Gazdagok, szépek plusz van egy saját szigetük is. Már csak egy Forbes magazin címlap hiányzik. 

Az egyik Sinclair lányt, Candance-t folyamatos migrén gyötri a balesete óta.

Biztos azért

ír ennyire

töredezett

en.

Vagy a feszültség érzékeltetése miatt, ki tudja. Mindenesetre tény, hogy történt egy baleset, ami baljós árnyékot vet a Sinclair család körében eltöltött gondtalan nyarakra. 

A "titok", "az óriási csavar, amire nem is számítasz", "az állad leesik, ha elolvasod" - ezek voltak a hívószavak nálam. Hát persze, hogy akarok olvasni egy óriási, nem várt fordulattal végződő regényt! Hát persze, hogy azt akarom, hogy az állaim apró darabjait majd seprűvel kelljen feltakarítanom a padlóról! Hát persze! Akkora elánnal és annyi képzeletbeli felkiáltójellel kezdtem neki ennek a regénynek, és már az első oldalaktól annyira túlpörgött az agyam, hogy mi lehet az a fenomenális, tökre nem várt meglepetéses fordulat, miközben a seprűt odakészítettem a kanapém mellé elővigyázatosságból, de igazából baromira nem volt rá szükségem, hiszen mivel annyira ezen pörögtek a fogaskerekeim, mert nem akartam a becsapott olvasó lenni, így körülbelül az első negyedénél sikerült kitalálni, hogy mi lehet az a baromi nagy, tökre nem várt fordulat. A felkiáltójelek a fejem körül szépen lelohadtak, és már egyáltalán nem volt számomra érdekes ez a könyv - mert szerintem ezen kívül tényleg nincs benne semmi érdekes. Lennének benne ugyan drámák meg ilyenek (Lobo ezt kicsit jobban részletezi a bejegyzésében, én most nem fogom), de a narrátort igazából nem érdekelték, szóval ezeken csak szépen átlibbent. Én meg csak szenvedtem rajta. Utáltam ezt a töredezettséget, az elképzelhetetlenülrengetegsok ismétlést - egyszerűen az agyamra mentek komolyan, már azt hittem, én is migrént kapok tőlük. Bár alig volt ez a regényke 200 oldal, mégis túl hosszúnak találtam. A végén pedig még szomorúbban konstatáltam, hogy tényleg igazam volt a tudjátokmivel kapcsolatban, mert valahol azért mégis reméltem, hogy sikerül a könyvnek becsapnia. Szerettem volna megvezetett olvasó lenni - miközben persze mindent megtettem annak érdekében oldalakkal korábban, hogy ne legyek az. Ah, ez a szörnyű kettősség!

Azt hiszem, a We Were Liarsre csak rá kellett volna bukkannom valahol; mondjuk pofán csaphatott volna vele valaki véletlen a trolin, felbukhattam volna benne a boltban vagy valami hasonló, és akkor én is megkaptam volna azt a várva várt tökre nem várt fordulatot, és lehet, hogy most pozitívabban értékelném. De így nekem ez a könyv csak egy üres lufi lett. 

E. Lockhart: We Were Liars

Hot Key Books

225 oldal

Amnézia

Azt hiszem, ezzel a kötettel kezdődött az igazi rákattanásom a thriller műfajára. Úgyis mondhatnánk, hogy van az "Amnézia előtt" és "Amnézia után" korszak az olvasói létemben: ez az a könyv, ami után egyre több és több kevésbé kedves regény került a kezeim közé - lassan talán thriller-függőnek is definiálhatnám magam.

"Mindnyájan ezt tesszük. Folyamatosan változtatunk a tényeken, átírjuk visszamenőleg a történteket, hogy igazoljanak bennünket, hogy jobban illeszkedjenek a vágyainkhoz, ahhoz, amit szerettünk volna, ahelyett, ami valójában volt. Ez egy automatikus mechanizmus. Kitalálunk magunknak emlékeket. Anélkül, hogy tudnánk róla. Ha elég sokszor mondjuk magunknak, hogy valami így vagy úgy történt, elkezdünk hinni benne, és innen már csak egy lépés, hogy emlékezzünk is rá."


Emlékszem, totálisan véletlenül került a kezembe az egyik könyvesbolti polcrendezés közben, és valamiért meg akartam tudni, hogy miről is szól. Elolvastam a fülszöveget, utána az első oldalt, és kész, egyszerűen éreztem, ahogy szinte beránt magába a történet és nem ereszt. S miután mintegy kábulatból feleszmélten csuktam be a könyvet, tudtam, hogy nekem ezt egyszerűen el kell olvasnom. 

Azt hiszem, még sose olvastam hasonlót előtte. Mármint nyilván, voltak Stephen Kinges horror regények, lélektani drámák, Agatha Christie-féle szolid gyilkolászós krimik a repertoáromban, no de ekkora feszültséggel, félelemmel és WTF-élménnyel talán én még nem találkoztam könyvben ezelőtt. Meglepett. Egyszerűen meglepett, hogy nekem ez tényleg bejön. Sose gondoltam volna. 

Christine minden reggel idegen ágyban ébred fel, egy idegen férfi mellett. Belenéz a tükörbe, és döbbenete tovább fokozódik: egy középkorú nő arca néz vissza rá. Az ágyból időközben előkászálódó férfi minden reggel elmagyarázza neki, hogy ő Ben, a férje, hogy Christine negyvenkét éves, és két évtizeddel ezelőtt egy szörnyű balesetben szerzett fejsérülése miatt képtelen megjegyezni az új emlékeket. Christine mindennap hihetetlen harcot folytat azért, hogy visszaszerezze emlékeit, vagyis rajtuk keresztül önmagát. Kiderül, hogy semmi és senki nem az, mint aminek látszik, így a nyugodt tempójú, visszafogott történet hamar vérbeli thrilleré változik…

Igen, ez az Adam Sandleres 50 első randi című film történetére hajaz, csak annál jóval darkosabb és kb. 0% adamsandlert tartalmaz szerencsére, viszont annál több fojtogató feszültséget és őrületes döbbeneteket. Christine-nel együtt mi is folyamatosan rakjuk össze a múlt apró darabkáit, mint egy óriási puzzle-t, hogy végül a nagy fináléban összeálljon előttünk egy nagy egésszé, és egy amolyan igazi földbe döngölős ráismerést okozzon. Azt hiszem, kevés félelmetesebb dolog van annál, mint az, hogy akiben megbízunk, akinek testileg-lelkileg kitárulkozunk, aki a legjobban ismer minket, és úgy hisszük, hogy mi is őt, egyszer csak ellenünk fordul.

Manapság amúgy egyre inkább a köztudatba jönnek a házassági élet árnyoldalait mutató könyvek, hol több, hol kevesebb thrilleres benyomással. Mintha a Holtodiglannal kezdődött volna mindez - mármint nyilván nem Flynn találta fel a spanyolviaszt, csak éppen divatba hozta. Szerintem totálisan megvan ennek a műfajnak is a létjogosultsága; és tök jó, hogy ezek valamilyen szinten lélektani szempontból is bepillantást engednek az igazán nagyonnagyon rossz házasságok kulisszái mögé. Érdekes és letaglózó, hogy az ember mennyire ki van szolgáltatva a párja előtt, hiszen annyi mindent tud róla, mint talán senki más.

Ahogy a kezdeti lassú folyású, sejtelmes elbeszélést átveszik Christine töredékes, olykor félbehagyott naplóbejegyzései, annál inkább nő a feszültség az olvasóban, annyira, hogy szinte csoda, hogy nem robban szét a végére. Ez a könyv tényleg még az olyanabbnál is olyanabb - képes belemászni az agyadba, és tényleg nem eresz napokig. Néha hónapokig sem.



S. J. Watson: Amnézia

Before I Go To Sleep
Fordította: Gellért Marcell
Athenaeum Kiadó
464 oldal

Hopeless - Reménytelen

Még úgymond rutinos olvasóként is könnyen érhetik meglepetések az embert. Itt van például Colleen Hoover regénye, amit igazából csak azért vettem ki, mert rengetegen vették tőlünk a boltban tavaly nyáron, majdhogynem kemény harcok mentek érte. Sztoikus nyugalommal oroztam el magamnak így hát egy kötetet, hogy lássam, miért is van ennyire odáig meg vissza a jelenlegi egyetemista lányok 90%-a. Nem számítottam semmi extrára, sőt reménykedtem, hogy csak maximum a 40. oldal után akarom majd a sarokba vágni.

Hát, ehhez képest kicsit másképp alakult a viszonyunk.

Az elbeszélő, Sky stílusa rögtön magával ragadott, kábé az első negyedénél totálisan beszippantott a történet, valahogy akkor és ott jó volt benne létezni és érezni. Emlékszem ahogy lassan elvált tőlem a külvilág és már csak én voltam - benne a történetben. Minden más megszűnt számomra. Hogy őszinte legyek, még a mai napig se tudom megmagyarázni, hogy mi hatott rám ekkora elánnal, de működött. Határozottan valami nagyon működött ebben a könyvben. 

Olyan igazi sóhajtozós, beburkolózós-romantikus könyv volt ez, aminek a háttérben bujkáló keserűsége adta meg az igazi fanyar ízét, és visszatartotta ezt az egész történetet attól, hogy nyáltengerbe fulladjon. Maga a háttér-sztori (gyermekek szexuális zaklatása) elképesztően szörnyű, de tényleg - ha jobban belegondolok, talán ez adta meg ennek a regénynek az igazi erősségét. Mármint ami még egy óriásit rúgott ezen az egészen. 

Hoover jól csepegtette az információkat oldalról oldalra, nem mindent (sőt, igazából semmit) kaptunk telibe - majdhogynem végig krimiként funkcionált a történet, és én nagyon imádtam ezt a végigvonuló sejtelmességet, ami nagyon passzolt az egész regény stílusához. És persze, arról se feledkezzünk meg, hogy szerencsére humorban se volt benne hiány. és tényleg vicces volt, nem csak erőlködött :) Szóval, egyre határozottabban bizonyos voltam benne, hogy valakinek újból sikerült egy tökéletes tiniregényt alkotnia.

De persze, mit érne egy magára valamit is adó tiniregény egy szívdöglesztő főhős nélkül? Holder szerintem totál ez a kategória volt. Annyira eltalálta az írónő a karakterét, hogy komolyan mondom, ennyi idősen majdnem én is beleestem, mint ló a meszesgödörbe. És talán az olvasás idején ez tényleg így is volt. Ráadásul a két szereplő között tényleg működött a kémia. Örömmel mondhatom, hogy nem kaptam agyfaszt tőlük. Ami aztán tényleg nagy szó! Egyedül a végénél voltak szemöldök emeléseim, de ez már az utolsó fejezet nyögve-nyelős utolsó rúgása volt. Hoover kicsit tovább vitte a sztorit szerintem, mint kellett volna. Egy elegáns, ámde gyorsabb lezárással szerintem többre ment volna, mint ezzel a nyivákolásos szexjelenettel. tökéletes tiniregény-elmélet over

De ahhoz képest igazán kellemes meglepetés volt ez a könyv, hogy azt hittem egy gagyi csiganyálat hozok ki a boltból. Őszintén szólva, totál megvett engem kilóra, napokra bemászott a bőröm alá, és nagyon sokáig végigkísért az a jellegzetes hangulata. sőt még a mai napig kellemes olvasmányként él bennem. El akartam amúgy olvasni a következő részét is, ami Holder szemszögéből íródott, és bele is kezdtem... de most vagy nekem nem volt meg hozzá a hangulatom, vagy az írónőnek ott nem sikerült eltalálnia azt a hangnemet, amit a Hopelessben annyira jól hozott. Én a Losing Hope-ban csak az erőlködést éreztem és az izzadtság szagot. Negyven oldalig jutottam, majd inkább úgy gondoltam, hogy maradjon meg a Hopeless szép emlékként a fejemben és Hoover jó íróként. Ne rontsuk el.

Colleen Hoover: Hopeless - Reménytelen

Hopeless

Könyvmolyképző Kiadó

408 oldal

Az elvarázsoltak

Rene Denfeld regényére igazából már nem is emlékszem, hol bukkantam rá legelőször - azt hiszem, gyakran előfordul ilyesmi az olvasóknál: jön egy könyv, és egyszer csak - ki tudja hogyan és milyen módon - ott van a "kell" és az "akarom" -érzés mániákus egyvelege. 

Jó, bevallom ennek a könyvnek esetében ez túlzás. Úgy értem, nem akartam mániákusan, egyszerűen csak kíváncsi voltam rá, és nem is olyan sokára szembe is találtam magam vele a könyvtár polcán, szóval nem is volt kérdés: jött velem. 

Még a szörnyeknek is szükségük van a békére. Még a szörnyeknek is szükségük van valakire, aki valóban meg akarja hallgatni és hallani őket, hogy egy napon megtaláljuk a szavakat, amelyek többek üres dobozoknál. Talán akkor megakadályozhatjuk, hogy a hozzám hasonlók létrejöjjenek.

A szigorúan őrzött börtön halálsorán raboskodó fogoly egyedüli menedéke a megálmodott szavakban rejlik, a nyelv hatalmán keresztül megteremtett világban. Nincsen neve, nem tudjuk a bűnét sem. De figyel, megérzi azt is, amire mások képtelenek. Látomásai, melyekben aranyszőrű paripák vágtáznak a börtön alatt, és olvadt fémként csurran hátukról a hőség, a börtönélet pusztító erőszakosságával ötvözödnek.

Két kívülálló lép világába: egy bukott pap és a hölgy, egy nyomozó, aki eltemetett morzsák után kutat a rabok múltjában, amelyek megmenthetik a kivégzésre várókat. Egy York nevű gyilkos múltjába ásva fájdalmas titkokra bukkan, amelyek felülírják a megszokott elképzeléseket áldozatról és bűnözőről, ártatlanságról és bűnösségről, míg végül a Hölgy saját megdöbbentő multjára is fény derül.

És a rab várakozik, várja, hogy az ő történetét is meghallgassa valaki.

Mert még a szörnyeknek is van történetük.

Most mondhatnám, hogy az írónő stílusa már az első fejezet után rögtön lenyűgözött, de az az igazság, hogy ez inkább amolyan "lassú víz partot mos" -szerű dolog volt. Minden egyes oldallal egyre jobban beette magát a könyv a bőröm alá, felkúszott a lelkemig és facsart egyet rajta. Fura kettősség volt bennem olvasás közben: képtelen voltam letenni, tudnom kellett, hogy mi lesz a vége - ám eközben egyre jobban el akartam ettől a könyvtől távolodni. Nem akartam olvasni. Nem akartam, hogy megnyíljanak előttem a lapjai, túlságosan is felkavart. Volt, hogy alig kaptam levegőt, és egyszerűen félre kellett tennem, mert úgy éreztem, nem bírom tovább. Ám alig pár óra elteltével mégis elkezdett vonzani magához. 

Rene Denfeld előtt azt hiszem, meg kell emelnem a képzeletbeli kalapomat, hiszen ilyen furcsa olvasási élményt azt hiszem, régen tapasztaltam. Éreztem a szavai mögött az erőt, és nem tudtam elmenni mellettük közömbösen. 

Érdekes volt az is, ahogy a gondolkodásmódomat megváltoztatta a halálbüntetés témájában.Valahogy engem sose foglalkoztatott, hogy a kegyetlen sorozatgyilkosok vagy gyerekgyilkosok miért is lettek olyanok, amilyenek. Egyszerűen nem foglalkoztatott ez a dolog soha, mert úgy éreztem, nem kell foglalkoztatnia, hiszen ilyen megbocsáthatatlan bűnökre nincs mentség. Rene Denfeld regénye mégiscsak megmutatta nekem a másik oldalt: ami persze, nyilván nem okozott meglepetést, mert gondolhatja az ember, hogy az ilyenek nagyrésze nem a fehér kerítéses álomvilágból kezd el gyilkolászni, hanem komoly traumák érik életük során. Szóval igazából nem is ez a része volt az érdekes, hanem az, ahogy mégis sikerült szánalmat ébresztenie bennem, és végül mégis csak látni akartam azt a másik oldalt. Mert most már tényleg láttam, hogy valaha a bűnösök is voltak ártatlanok... 

Egyszerűen imádtam azt is, ahogy a mágikus elemeket beleszőtte a valóság szövetébe. Annyira lírai volt,  és kellemesen különösnek hatott a börtön rideg és kegyetlen falai között. Sajnáltam, hogy annak a narrátornak végül sohase hallhattuk meg a történetét, és csak emlékfoszlányokból tehettük össze, mi is történhetett vele. De mivel már York története is megrázott, gondolom az övével se lett volna ez másként. 

Az egyetlen dolog, amit negatívumként emelnék ki, az a pap és a hölgy közötti szerelmi szál. Igazából én nem is értem, hogy ez miért volt szükséges vagy miért kellett ide. Funkciótlan is volt szerintem, és igazából semmit se tett hozzá az eddigi történetekhez, amik - egyébként - úgy voltak tökéletesek és hatásosak, ahogy voltak. Külön-külön is, együtt is. Viszont ez a szerelmi izé nekem nagyon kilógott, és igazából végig csak arra tudtam gondolni, hogy mikor lesz már ennek a nyavalygásnak vége. Ez csak egy feleslegesen beleerőltetett cucc volt, ami nélkül tök jól meg lettem volna.

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

The Enchanted

Fumax Kiadó

211 oldal

Trónok harca

Oké, érzem hogy biztosan sok emberben felötlik most az a kérdés, hogy vajon én egy barlangban élek netán? Ugyanis szentül hiszem, hogy valószínűleg én vagyok az utolsó ember e kerek földön, aki még nem olvasta a Trónok harcát, de méghozzá annyira nem, hogy még a sorozatot se néztem meg, és egyáltalán nem engedtem, hogy bárki, aki olvasta ezeket a könyveket, meséljen róluk. Úgy voltam vele, hogy megvárom a megfelelő időt, és majd mindenféle külső befolyás nélkül belekezdek a könyvekbe. Nos, ez majd' négy évbe és megszámlálhatatlan "ne mondj semmit róla, légyszi" - kezdetű litániámba telt, azt hiszem.

A Tűz és Jég Dala ciklus első kötete valahol beváltotta a hozzáfűzött reményeimet és valahol nem. Bevallom, olykor túlírtnak találtam, különösen a közepe fele, de mindenki megmondta nekem, hogy ezekben a könyvekben mindennek van célja, mert Martin mindent, de mindent számon tart. Csak várjam ki a végét. Persze, ettől függetlenül én is osztom azok véleményét, akik szerint ez tényleg egy nagyon eredeti történet, ahol az ember sohase tudhatja biztosan, hogy merre futnak ki végül a szálak.

Hogy mennyiben fantasy ez, nem tudom. Én az első kötet fényében úgy érzem, hogy inkább hasonlít ez egy intrikákkal teli lovagregényre, mint a klasszikus értelemben vett fantasy-ra. Ami abszolút nem hátrány szerintem, sőt. Egyszerűen lenyűgözött, hogy Martin mennyi agysejtjét mozgatta meg a cél érdekében, hogy végeredménynek egy igazán kigondolt, hihető indítékokkal teli, cseppet sem egyszerű történetet kapjunk. A sokszoros nézőpontváltást is jól oldotta meg, szinte nem is volt olyan szereplő, akit ne tudtam volna megkedvelni. (igen, tudom, öreg hiba :D ) Talán egy-egy mellékszereplőt nem nagyon tudok megérteni illetve megkedvelni, így például Cersei vagy Joffrey, továbbá Viserys se tartozott a kedvenceim közé. 

Nehéz ezt azonban úgy olvasni, hogy az ember ne keresse a lapok között az igazi hőst, vagyis az igazi főszereplőt. Talán túlságosan is hozzá vagyok szokva, hogy egy regénynek alapvetően egy maximum két főhőse van, és Martin könyve ennek a szokásnak eléggé ellentmond. Olvasás közben óhatatlanul is muszáj volt keresnem a szereplők között azt, aki(k)ről ez valójában szólhat; akinek a végzete jelentheti a könyvsorozat befejezését. Igazából halványibolyám sincs, hogy hogy fog folytatódni a történet, de én úgy érzem, hogy Havas Jon és Draenerys Targaryen sorsa itt a legmeghatározóbb; számomra talán ők azok, akik a klasszikus értelemben vett főszereplők fogalmát valamennyire lefedik ebben a monumentális regényciklusban. Ahogy látom őket a többi szereplők fényében, talán ők az egyetlenek, akiknek már itt az első részben világosan kirajzolódik a sorsuk, a végcéljuk, ahová el kell jutniuk. De persze, az is lehet, hogy totálisan tévedek.

Ha már a szereplőknél tartunk, azt hiszem, muszáj a kedvenceimről is nyilatkoznom, hiszen így hová lennének a kaján örvendezések. (Legalábbis akárhány ismerősöm miután megtudta, hogy a Trónok harcát olvasom épp, megkérdezték, hogy kik a kedvenceim, majd kaptam egy-két sajnálkozó pillantást :D ) Az első kötet fényében eddig magasan vezet a listában Havas Jon, akinek a személyisége talán a legjobban ki van bontva; ő az, akit a legközelebb tudott Martin vinni hozzám. Van benne valami klasszikus értelemben vett mesealak jelleg, amit nehéz megmagyarázni igazából, egyszerűen csak így érzem. Nem sokkal mögötte ott van még Arya is, aki véleményem szerint túl kevés fejezetet kapott a könyvben, pedig róla igazán szívesen olvastam. Tetszik a vadsága, és hogy lány létére mégsem hajlandó betölteni az elvárt hercegkisasszony szerepet, és nem az udvariaskodásban vagy a ráutaltságban bízik, hanem inkább kardot és tőrt ragadva igyekszik küzdeni a konvenciók ellen, és később mások ellen is...

Ja, és hát persze ott vannak még a rémfarkasok is, akik az abszolút szuperkedvenceim. Bár velük kapcsolatban sokat gondolkodtam azon, hogy ők vajon tényleg csak a véletlen folytán kerültek a Stark gyerekekhez vagy valóban az istenek küldték őket, mint ahogy Havas Jon mondta? Akárkit kérdeztem erről, nem volt hajlandó válaszolni nekem - vagy csak nem akart.

Amúgy ez a Martin által megcsillogtatott mitológia is elég érdekesnek tűnik, kár hogy szinte semmit nem kaptam még belőle itt az első kötetben. Mindenesetre nagyon érdekel ez a Falon túli világ, hogy ott mégis mi lehet, kik a Mások és miért bukkannak fel ismét? Áh, komolyan és még annyi minden van, ami érdekel ezzel kapcsolatban.

Mindent összevetve szerintem ez elég jó indítókötetre sikerült, amivel jól felvázolta a kezdeti állásokat, és lassan elindított a cselekményben egy lavinát, ami ki tudja, hova fog kifutni. Olykori túlírtsága ellenére mégis azt mondom, hogy ez egy nagyon dinamikus történet, ahol konkrétan tényleg nem lehet tudni, hogy vajon mi lesz Martin következő lépése a szereplőket tekintve. Egy kis pihenő után szerintem újra visszafogok térni ebbe a világba, mert mindenképpen szeretném tudni a folytatásokat!

George R. R. Martin: Trónok harca - Tűz és Jég Dala ciklus I. rész

Game of Thrones

Fordította: Pétersz Tamás

Kiadó: Alexandra

Oldalszám: 889

Emlékek

Egy darabig azt gondoltam, hogy ez a könyv hozzám szól a sorok közül. De ez azért mégis csak túlzás. Nem mindig szólt hozzám, de olykor azért elfogott az az érzés, hogy ez a könyv megért engem. Tavaly olyasmivel kellett szembesülnöm az életemben, ami mélyen megrázott és még ma sem hevertem ki. Egyáltalán nem. Talán azért, mert igazából beszélni sem tudok róla azóta sem. Foenkinos regénye olykor mélyen megérintett: voltak mondatai, bekezdései, amelyek a csontomig hatoltak, belülről emésztettek - én meg csak nyeltem a könnyeimet. Könnyebb lett azóta? Nem, egyáltalán nem. De azért valahol mégis jó dolognak tartom, hogy végül elolvastam, és kitartottam. Pedig az első pár fejezet után komolyan elgondolkodtam azon, hogy félbehagyom, mert nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy belépjek ebbe a világba. Ezek szerint mégiscsak az vagyok. És ez jó dolog. Mármint jó, hogy ezt legalább tudom most már magamról. 

Az Emlékek talán kicsit túl személyes élménnyé vált, nehéz róla "csupán" könyvként beszélni. Mélyen melankolikus hangulata kicsit már-már depissé tett olvasás közben, szóval hiába alig 300 oldal, elég sokáig tartott mire a végére értem, mert egyszerűen muszáj volt tartanom a távolságot - így sokszor több napra is félretettem, és feléje se néztem. Amúgy ez ne tévesszen meg senkit: bár alapvetően nem egy vidám regény, de azért nem is egy érfelvágós. Inkább azt mondanám, hogy szép a maga búskomor módján.

Az Emlékek éjszakai portásként kallódó elbeszélője írónak készül. A nagyapja halálával induló történetet a szereplők emlékei színesítik. A kisemmizett és öregotthonba kényszerített nagymamáé, aki egy szép napon megszökik, az unokáé, aki a keresésére indul, hősünk katasztrofális házasságból hol depresszióba, hol új szerelembe menekülő, bizarr anyjáé és rémes apjáé...
Vajon mire jók ezek az emlékek? És egyáltalán: jók-e valamire? Hősünk mindenesetre gyűjti őket, s talán a végén még választ is kap kérdéseire.

Alapvetően más élményre számítottam, mielőtt nekiveselkedtem. Még pár hónappal ezelőtt beleolvastam a szintén Foenkinos által írt Nathalie második életébe (még nem olvastam el, de erősen tervben van), aminél rögtön megfogott finom, ironikus stílusa. Az Emlékekben ennek nem nagyon láttam a nyomát, amit talán egy kicsit bántam is. Az Emlékek az elmúlást, a halált veszi górcső alá, miközben a főtörténetet színesítik és mélyítik az emlékmozaikok, egy egészen különös képet rajzolva ki ezáltal - olyan ez az egész könyv, mint az emlékek panthenonja.

Elszalasztott lehetőségek, rossz döntések, félbemaradt sorsok, feladott álmok, szótlan kapcsolatok lebegnek a sorok között az olykor ólomsúlyúvá váló szavakon. Nehéz könyv volt ez, legalábbis számomra. Szerintem most egy darabig nem szeretnék ilyesmiről olvasni. Úgyhogy lelkem gyógyításaként bele is vetettem magam a Rosie-projektbe, ami eddig abszolút beválni látszik. Ebből a könyvből pedig ma már csak pár fekete-fehér jelenet maradt meg bennem, és a hangulata is szépen-lassan kikúszott a mindennapjaimból. Talán így a legjobb mégis.
Azért egy értelmesebb és összeszedett véleményt mégis szívesen összehoztam volna erről a könyvről, de majd inkább egy másikról. Ez maradjon meg inkább egy könyv által dühítő némaságra ítélt élmény mementójának. 

David Foenkinos: Emlékek
Les souvenirs
Fordította: Kamocsay Ildikó
Oldalszám: 330
Európa Kiadó

Csillagainkban a hiba

Hát oké, elolvastam, mert kíváncsi voltam. A divatkönyveket, a fanatikus hisztériákat és a kihagyhatatlan újdonságokat már jó ideje nem követem figyelemmel, ám ennek a híre mégis csak eljutott hozzám valahogy, fogalmam sincs hogyan. Mindenesetre tudtam erről a könyvről - úgy, hogy direktbe semmit se olvastam vele kapcsolatban - és úgy beférkőzött a tudatomba az, hogy John Green írta a Csillagainkban a hibát, mint ahogy Jane Austen a Büszkeség és balítéletet. Oké, ez nyilvánvalóan költői túlzás, de azt hiszem, értitek mit akarok ezzel mondani.

Az az igazság, hogy hiába voltam kíváncsi erre a könyvre, hiába vágtam bele az olvasásába előítéletmentesen, egyszerűen nem... Ez a könyv és én nem illünk egymáshoz. Mintha egy tutireceptes bestsellert olvastam volna, amiből hiányzott a lélek. Éreztem, hogy pontosan mely' bekezdéseknél vagy mondatoknál várja el tőlem a könyv, hogy most jól meghatódjak vagy éppen elgondolkodjam az életem mulandóságán és egyebeken, de nem ment egyszer sem. Igazából azt éreztem, hogy ez egy tiniknek írott Coelho könyv, tele szépnek hangzó, ám de üres frázisokkal, és bölcsességeknek álcázott közhelyekkel. Sajnálom, ez van. Úgy tűnik, kezdek finnyásodni...

Igazából a legborzalmasabb részek azok voltak, amikor van Houten tartalom nélküli, cikornyás mondatait kellett csodálnom a szereplőkkel együtt, és átérezni velük, hogy a Mennyei megbántás című fantasztikus regény mennyire sorsfordító mérföldkő. Mert igen, szerintem is szép gondolat, hogy valakinek egy könyv ad erőt ahhoz, hogy elviselje a körülötte történő dolgokat; hogy az olvasmányon keresztül elkezdi szemlélni saját magát és az életét, de a jó elgondolásnál több kell. És ez nagyjából igaz John Green regényére is. A történet felépítésével, a karakterek ábrázolásával nincs gond, és maga az alapötlet se rossz. Csak tényleg a lélek hiányzott nekem a sorok közül... számomra inkább olyan volt, mintha csak megrendelésre írta volna. Egy gyógyíthatatlan betegség, tinédzserek, szerelem és a halál közelsége - hát mi lehetne ennél sikeresebb?...

Amúgy korábban még valahol olvastam egy beszélgetést a neten - pont ezzel a könyvvel kapcsolatban - , hogy bizonyos emberek nem értik, hogy mások miért akarnak szomorú történeteket is olvasni, miért jó mások szenvedésébe belemerülni. Nyilván ez amúgy lelki alkat kérdése is valahol, illetve én azt mondom, hogy számomra mindig azok voltak a legkatartikusabb olvasmányélmények, amelyek kifacsarták a lelkemet; amelyek után napokig döbbenten meredtem magam elé elgondolkodva. S elárulom, ezek közül egy sem volt éppen vidám könyv. Valahol ez is kell szerintem, az ilyen könyvek mozdítanak meg bennünk leginkább valamit, ezek visznek előrébb. Én alapvetően ilyen katartikus élményeket várok el egy "szomorú" könyvtől. A Csillagainkban a hiba pedig bár ezt ígérte, mégsem tudta megadni ezt számomra. 

Úgy tűnik John Green nem az én íróm, úgyhogy fel is függesztem a vele való barátkozást. Nem volt ez amúgy borzalmasan rossz könyv,  voltak jó pillanataink is ( a humort azt olykor értékelni tudtam benne), de úgy érzem, ez az egész túl kevés volt számomra ahhoz, hogy kedvelni tudjam ezt a regényt.


John Green: Csillagainkban a hiba
Fault in Our Stars
Fordította: Bihari György
Kiadó: Gabo Könyvkiadó
Oldalszám: 296

Előttem az élet

"Az élet az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek."

Ha igazán őszinte akarok lenni, ez a könyv átszáguldott rajtam. Néha-néha megállt, hogy egy kicsit jobban rám lépjen; hogy valami nyomot hagyjon mégis a sima felszínen. Reméltem, hogy erőteljesebb hatást fog gyakorolni rám. Tudjátok, azt az igazi kifacsarós, falhoz kenős élményt vártam, helyette viszont... nos, nem is tudom, pontosan mit is kaptam.

A regény főhőse és egyben elbeszélője Momo, aki - hát ne szépítsünk - egy "kurvagyerek". Nem sokkal születése után Rosa mamához került, sok más sorstársával egyetemben. A "szakmából" kiöregedett zsidó nő - aki még a Holokausztot is túlélte - kurvagyerekek neveléséből tartja fent magát. Momo hamar önállósághoz szokik e furcsa környezetben, s úgy segít magán, ahogy tud: lop, csal, vagányokkal és prostituáltakkal barátkozik, de Rosa mamához gyengéd szeretet fűzi. Hogy e nyomorgó, társadalmon kívüli réteg összetartása milyen erős, az Rosa mama életének utolsó hónapjaiban derül ki.

Lehet, hogy az előzetes elvárásaimmal voltak gondok. Mert akárhányszor elgondolkodom rajta, hogy mégis miért nem vált számomra ez a könyv A Regénnyé - így nagybetűvel - , nem tudok rá magyarázatot. Viszont azt megértem, hogy másoknak miért tetszhetett annyira: hiszen úgy szól a szeretetről, hogy az mentes mindenféle giccstől és nyáltól, s a haláltusáról sem egy piedesztálra emelhető, romantikus elképzelésekkel tarkított dologként beszél, hanem úgy, ahogy az megtörténik az életben: nincs benne semmi szép. Az emberi méltóság valahol elveszik ilyenkor az életben maradásért.

Érdekes volt ez a miliő is, ami Momot körülvette. Bevándorlók különböző országokból és háttérrel,

különböző vallással, akikben igazából csak egy közös dolog van: mindannyian a társadalom perifériáján vannak. S minden különbségük ellenére mégis jól megférnek egymás mellett, sőt: ha kell oltalmat és támogatást is nyújtanak egymásnak. Tetszett ez a kulturális és vallási sokszínűség, és a sorokból áradó halvány mélabú is. 

S látjátok, mindezek ellenére mégis azt mondom, hogy valahogy mégsem találtunk egymásra. Nem is tudom, mit vártam vagy mit kerestem, de egy icipici plusz hiányzott. Talán Momo hangja. Az az igazság, hogy nem mesélt számomra hallhatóan. Mert hát biztos nálatok is van ilyen olykor bizonyos könyveknél, hogy valóban megszólal az elbeszélő: ott duruzsol a füledbe, és szinte megbabonáz. Az ilyen típusú könyvek nekem mindig "hűha"-élmények - függetlenül a tartalomtól. S valahogy itt ez most nem történt meg. Ezt eléggé sajnálom. 

Emile Ajar (Romain Gary): Előttem az élet

La Vie devant soi

Fordította: Bognár Róbert

Kiadó: Ulpius-ház Kiadó

Oldalszám: 300

Minou szigete

 "Az álmodozás fontos, Minou. Fontos, hogy az ember hagyja a gondolatait útra kelni..."

Néha vannak olyan könyvek, amelyekbe csak úgy spontán belebotlik az ember, nem is tudja, hogy hol vagy mikor volt az a pillanat, amikor először érezte azt, hogy szívesen belemerülne a világába. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én hiszem, hogy az ilyen könyvek nem ok nélkül találnak ránk. Talán csak én keresem betegesen a rejtett összefüggéseket, de higgyétek el, ahogy olvastam Mette Jakobsen regényét, éreztem, ahogy hozzám beszél, suttog nekem. Igazából, egészen falhoz kent az élmény.

Előre szólok, hogy A kis herceghez vagy a Végtelen történethez semmi köze nincs a könyvnek... Sokkal inkább marquez-i világba csavart Flaubert regény. Ám ennél többet nem mondok.

Szóval, képzelj el egy szigetet, amelyet pár perc alatt körbesétálhatsz. Békés, nyugodt kis hely, ahol mindenfajta izgalom és újdonság olyan ritka, akár a fehér holló. Egyeseknek ez talán ijesztőnek tűnhet, de ha jobban belegondolunk, mégis van ebben valami megnyugtató és varázslatos. Hát ezen a helyen él Minou édesapjával, aki sétája közben, szobájának magányában is a nagy Igazságot keresi, mint oly' sok filozófus előtte. Kicsit hóbortos figura ő, aki sokkal inkább az elméjében él, mintsem úgy igazából.
A szomszédságukban lakók - Ládás és Tiszteletes -  sem éppen hétköznapi emberek, az ő életüket is átszövi valamifajta melankolikus hóbort vagy görcsös kényszeresség, amitől mindig Marquez regényének hősei jutottak eszembe. Mert hogy valamifajta varázslat lakik itt az emberekben és a Nevenincs névre hallgató kutyában... talán a soha el nem fogyó perecek, vagy a legváratlanabb helyeken felbukkanó almaillat tehet mindenről.

Talán, a sziget elzártsága, állandó lakói már önmagukban elegek ahhoz, hogy megteremtődjön ez a furcsa atmoszféra. De tudjátok, folyton eszembe jutott az, hogy tulajdonképpen mi is szigeteket alkotunk életünkben: valahol belül, bennünk... távol a világ sürgésétől és forgásától megteremtjük a családunkkal és/vagy barátainkkal a saját kis mikroközösségünket, amelyben csak mi létezünk velük, s amely csak ritkán fogad be magába váratlan látogatókat. De vajon néha vágyhatunk-e ennél többre? Vajon szabad-e szabadulni vágynunk szigetünk határaitól?

"Senkit sem arra szánt a sors, hogy örökre egyetlen szigeten maradjon. A hetedhét tengerekből, kicsim, legalább hármat meg kell pillantanunk életünk során."

Számomra Minou édesanyja volt a regény kulcsfigurája, s nem a partra sodort halott kisfiú - pedig az elején biztos voltam benne, hogy ő lesz az. Minou anyukája volt a legkülönösebb és legszívfájdítóbb szereplő, akit nem arra teremtett az élet, hogy egy pár perc alatt körbejárható furcsa szigeten élje le az életét: folyton elvágyódott, ám elmenni valójában mégse mert. Hogy gyáva volt-e vagy inkább felelősségteljes, vagy esetleg mindkettő egyszerre? Ki tudja? Mindenesetre folyton csak őrlődött és őrlődött magában, s végül a teljes boldogtalanságba süllyedt. Annyira más volt, mint a többiek a szigeten; egy igazi álmodozó, aki nyitott volna a világ felé, ha nem vette volna körül a végtelen kékség.

Mette Jakobsen: Minou szigete
The Vanishing Act
Upor László fordítása
Libri Kiadó
250 oldal

A segítség

Sue Monk Kidd regényére régóta kíváncsi voltam, különösen azóta, hogy rájöttem, mennyire imádom az amerikai Dél világát. De természetesen, akkor már a kaphatatlan könyvek közé számított: ugyan most is itt-ott fel-felbukkan egy elárvult példány, de általában horrorösszegekért vesztegetik, így végül a könyvtárra szavaztam. A történetről ebben az esetben sem tudtam sokat, csak úgy nagyjából ezt-azt, így hát kellemes meglepetésként értek a fordulatok és az a sok csodaszép, igaz gondolat, ami megbújt a sorok között. A méhek titkos élete azon olvasmányaim sorát gyarapítja, amik pont jó időben és jó helyen találtak meg.

Az amerikai Délen játszódó regényeknek van egy sajátos hangulatuk, amivel egyszerűen rabul tudnak ejteni. Bár rendszerint elég komoly témák húzódnak meg a hátterükben, mint például a szegregáció, ennek ellenére körülöleli őket valami megmagyarázhatatlan, varázsos atmoszféra – különösen igaz ez a kisvárosokban, ültetvényeken játszódó regényekre, ahol a családi összetartás, a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás és a bigott vallásosság általában kéz a kézben jár. Az amerikai Dél sohasem idealizált (vagy csak nagyon ritka esetekben): a társadalom, az emberek kegyetlenkedése, kirekesztő viselkedése ugyanúgy helyet kap, akárcsak méltóságuk és emberségességük is. Minden éremnek két oldala van – ez szinte kiélesítetten igaz erre a területre, ahol a különös kettősség szinte lépten-nyomon fellelhető. Sue Monk Kidd regényében sincs ez másképp. 

Eltitkolt, megbánt életek fonódnak itt össze minden elszalasztott vagy éppen égetően fájó pillanatukkal együtt, miközben egymás számára vigaszt nyújtva felvillantják a boldogságban és harmóniában leélhető élet lehetőségét. A regény főhőse, Lily a tizennégy éves lány, aki éppen kamaszkorának küszöbén toporog. Egyedül él hirtelenharagú és agresszív édesapjával, aki minden csalódását és fájdalmát lányán vezeti le. Lily nem tapasztalhatta meg otthon, hogy mi a boldogság: édesanyja sok évvel ezelőtt meghalt, nincsenek barátai, folyton magányos, s mindemellett édesapja kegyetlenkedéseit is el kell tűrnie. Egy nap úgy dönt, hogy ezt nem tűri tovább: útnak indul. Úticélja pedig nem más, mint Tiburon, amely valamilyen rejtélyes okból édesanyjához köthető – legalábbis a padláson levő ládában talált fekete Madonna kép hátuljára ennek a kisvárosnak a neve van felírva. Útitársául szegődik hozzá dadája, Rosaleen, aki a rasszista támadások és a raboskodás elől menekül. Végül a megnyugvást a méhészkedéssel foglalkozó nővérek otthonában találják meg, ahol olyan sok mindent tanulnak az emberi kapcsolatokról, az elengedésről és magáról az életről. 

A regény leginkább Lily alakja köré szerveződik, aki serdülőkorának elején jár. Ez az időszak mindenki életében nagy változásokat hoz testileg és lelkileg is: gondoljunk csak az ébredező szexualitásra vagy az identitáskeresésre... Lily ekkor kezd el igazán gondolkodni édesanyjáról: vajon milyen ember is lehetett ő. Szinte megszállottan veti rá magát a padláson talált emléktárgyakra, amelyekből erőt tud meríteni, ha kell, s eközben a hátramaradt emlékek és édesanyja élete romhalmainak közepette próbálja visszaidézni mosolyát, szavait, mozdulatait. Nem csoda, hogy szinte kapva kap az első jelként értelmezett dolgon – a fekete Madonna feliratán –, és elhatározza, hogy felkutatja édesanyja múltját. Lily a könyv végére komoly változásokon esik át: a nővéreknél töltött idő alatt felnő. Megtanulja kezelni az élet fájdalmait és veszteségeit, s megtanulja azt is, hogy hogyan törekedhet egy boldogabb, harmonikusabb életre. 

Bár Lily szálát éreztem a leghangsúlyosabbnak, de másféle emberi sorsok is helyet kaptak, amelyek mind-mind számtalan különböző életutat és boldogságot rejtettek magukban. Külön tetszettek a fejezetek elején található méhészeti szakirodalmat mímelő idézetek, melyek hol Lily életének egy pontjára reflektáltak, hol pedig az emberi társadalomra vagy pedig a család működésére. Ezen idézetek között a méhkirálynő személyét, mint a kas uralkodóját többször is említik: s ha már ezek az idézetek és a regénybeli történések ennyire parallel viszonyban vannak egymással, óhatatlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy vajon kit is szimbolizálhat a regényben? Lily édesanyja az a méhkirálynő, aki meghalt, aki magára hagyta a kast, és emiatt felborult az egyensúly a családban, ahol képtelenség betölteni az általa hagyott űrt. Nem is csoda hát, hogy Lily végül úgy dönt, útra kel, ahogy az anyátlan méhek is teszik ilyen esetekben. Az új méhkirálynő, aki ezt az űrt végül betölteni látszik a lány életében pedig a méhészettel foglalkozó három nővér egyike, August. Hiszen ő az, aki megtanítja Lilynek hogyan is kell szembenézni a veszteségekkel, hogyan lehet rá képes, hogy elfogadja a múltat, hogy végül egy boldogabb, élményekkel teli jövő elé nézhessen. 

Számomra Sue Monk Kidd regénye a boldogságkeresés története volt, amely különböző emberi sorsokon keresztül megmutatta, hogy mindegy honnan is indul az ember és milyen terhet cipel a hátán, mindenki megtalálhatja a saját boldogságát az életében. Csak tudni kell, mely' terheket kell lerakni vagy éppen magunkon tartani, és persze azt is, hogy merre kell kezdeni a keresést.

Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete

Eredeti cím. The Secret Life of Bees

Fordította: Barta Judit

Kiadó: Terricum

Oldalszám: 425

Eredeti ár: 2750 Ft

Rém hangosan és irtó közel

Pár napja fejeztem be ezt a könyvet, és ahogy olvasás közben, úgy most is nehéz rátalálnom a megfelelő szavakra. Mintha csak bennakadtak volna valahol, valahol félúton, és csak kavarognának és kavarognának bennem, majd összeállnának egy tömény masszává valahol a torkomban, s aztán megint szétrobbannának millió és millió darabokra. Szerintem azért van ez, mert sokszor fájdalmasan igaznak éreztem, és annyi minden apró és nagy igazság benne volt ebben az alig négyszáz oldalban, hogy az szinte elképzelhetetlen. Bevallom, sokszor meg is könnyeztem a lapokat.

Bár sok csodálatos értékelést olvastam Foer regényéről, valahogy mégsem keltette fel a kíváncsiságom nagyon-nagyon sokáig, hogy igazából miért nem, nem tudom rá a magyarázatot. Nem tudtam semmit sem a történetről, nem olvastam a fülszöveget, de aztán az egyik könyvtári bóklászásom során valahogy mégis rákerült a kupacnyi könyv tetejére, amivel óvatosan egyensúlyoztam a kölcsönző pult felé.

Néhány hétig csak heverészett a polcomon, amolyan igazi lustaság módjára, néha felkaptam, kinyitottam, elolvastam az első sort, visszatettem - és ez megismétlődött még vagy négyszer. Aztán egy este úgy éreztem, hogy eljött a mi időnk, így már nem is tartottam magam vissza: hagytam, hadd sodorjanak Oscar gondolatai, amik már fél oldal után megfogtak. Oscar, az elbeszélő ugyanis rendkívüli fantáziával van megáldva, folyton olyan találmányokon agyalgat, amik megkönnyíthetik az emberek életét. De nem ám olyan találmányok ezek, amiket megszokhattunk: ezek sokkal inkább az érzéseikhez vagy a lélekhez köthetők. Például az érzésekkel rezonáló bőrszín: mert hát alapjáraton olyan egyszerűnek tűnik a dolog, hogy most pontosan mit és hogyan is érzünk. De ha jobban belegondolunk, ez a legtöbb esetben nem igaz: sokszor annyira elbizonytalanodunk magunkban, hogy azt se tudjuk eldönteni, hogy vajon boldogok vagyunk-e vagy inkább szomorúak. Vagy esetleg mindkettő egyszerre? Bevallom, én elég gyakran szoktam így lenni, és bizton állíthatom hogy ennél idegesítőbb és zavaróbb dolog nincs a világon. Szóval, én nagyon örülnék neki - minden ebből fakadó kellemetlenség ellenére - , ha amikor boldog lennék, akkor zöld színű lenne a bőröm, amikor pedig mondjuk szomorú lennék akkor kékké változna. Elég lenne csak egy pillantást vetnem a kezemre, és máris tudnám hogy érzem magam.

Szóval, Oscar - véleményem szerint - egy zseniális feltaláló, aki emellett még ékszertervezőnek, ékszerkészítőnek, amatőr entomológusnak, frankománnak, vegának, origamistának, pacifistának, dobosnak, amatőr csillagásznak, számítógép-tanácsadónak, amatőr régésznek, továbbá ritka pénzérmék, természetes halált halt pillangók, miniatűr kaktuszok, Beatles-kegytárgyak, féldrágakövek és egyebek gyűjtőjének vallja magát kilencéves létére. Legalábbis ez áll a névjegykártyáján. Ez a hihetetlenül okos és elképesztő fantáziával megáldott kisfiú 2011. szeptember 11-én a World Trade Center összeomlásakor elvesztette rajongva szeretett édesapját, s attól fogva minden megváltozott. Nem maradt más, csak a régi holmik, és az üzenetrögzítő magnószalagja apja utolsó telefonhívásaival, illetve egy boríték, benne egy kulccsal, s a borítékon csupán egyetlen szó áll: Black. Vajon mit nyithat a kulcs? S ki lehet az a Black? S milyen kapcsolatban van mindez az édesapjával? Oscar tudja, hogy nem tehet mást, mint nyakába veszi New Yorkot, hogy felkutassa az összes Black vezetéknevű embert, hátha tud valaki segíteni neki az ügyben. Ez 216 lakáscímet jelent, így Oscar elkövetkezendő hétvégéi igencsak mozgalmasan fognak telni.

Tudjátok, talán nem is az a tény volt ebben a könyvben a legszomorúbb, hogy Oscar elvesztette az édesapját, és végig kellett nézni azt, ahogy Oscar családja  megpróbálja elviselni ezt a borzalmas űrt - persze, ez is szörnyű -, de ami a legjobban megviselt ebben a könyvben, hogy itt minden szereplő, beleértve azt a rengeteg Black vezetéknevű embert is, eszméletlenül magányos - s nem szeptember 11. -e miatt. Mintha mindenki úgy robognak végig az életen, hogy közben iszonyatos hiányt érez: szétszakadt családok, elvált szerelmespárok, elvesztegetett lehetőségek, elfelejtett álmok kozmikus hálója kavarog a Nagy Alma utcái felett, ahol senki sem boldog. Csak volt valaha. Vagy talán még valaha sem. Szinte sikoltottak a betűk a könyv lapjairól, akárhányszor kinyitottam - rém hangosan és irtó közel, hiszen sokszor bennem is visszahangzott, mert néha annyira igaznak éreztem.

Az időnek, és magának az életnek a mulandóságával persze mindenki tisztában van, én is természetesen, de most szinte arcul csapott ez a dolog. Hogy minden elmúlhat, hogy mindenki, akit csak ismerek, örökre elmehet, s sose fogom tudni melyik lesz az utolsó találkozás... 

"Gondolom szükségtelen elmondanom neked, hogy a világegyetem nagy része sötét anyagból áll. A törékeny egyensúly azokon a dolgokon áll vagy bukik, amelyeket soha nem leszünk képesek meglátni, meghallani, megszagolni, megízlelni és megérinteni. Maga az élet ezeken múlik. Mi valós? Mi nem valós? Talán nem is ezek a helyesen feltett kérdések. Mitől függ az élet?"

Ami különösen tetszett ebben a regényben, hogy a szöveg abszolút tisztában volt szöveg mivoltával: újságcikkek, aláhúzások, rajzok, kiemelések, füzetlapokba írott sorok mind-mind a szöveg részét képezték, és ezzel olyan pluszt adott az olvasmányélményhez, amit korábban előtte még nem tapasztaltam. Nem is tudom, mit mondhatnék még. Örülök, hogy ráakadtam és elolvastam, hiszen tényleg egy élmény volt, de újraolvasni nem mostanában fogom. Szerettem, hogy olyan érzéseket, gondolatokat fogalmaz meg Foer, amelyek olyan szempontból univerzálisak, hogy nem csupán azokat képes megszólítani, akik elvesztették szerettüket a New York-i terrortámadás idején. Tényleg nagyon mai regény ez, s nagyon is aktuális, hiszen korunk egyik jelensége, az elidegenedés is megjelenik a sorok között. Vajon mennyi értékes beszélgetésről mondunk le azzal, hogy kizárjuk magunkból a körülöttünk levőket? És vajon mennyit jelent a "szeretlek" szó? Mennyi időt vesztegetünk el az életünkből látszólag fontos, de egyébként jelentéktelen dolgokra?

Persze, azért nem minden gondolatával értettem egyet, voltak dolgok, amiket én másképp láttam/látok, másképp tapasztaltam, és szerintem nem is ennyire elkeserítő a helyzet - vagyis maga az élet - ahogy lefestette néhány helyen. Sokszor annak tűnik, az igaz, de ha engem kérdeztek, én amondó vagyok, hogy a felhők felett folyton süt a nap, s egyszer az ég is kitisztul. Egyszerűen muszáj így lennie. Muszáj ebben hinni.

Jonathan Safrar Froer: Rém hangosan és irtó közel
Eredeti cím: Extremly Loud and Incredibly Close
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 388
Eredeti ár: 2999 Ft

S mindeközben a hűvös, esős Angliában...

- avagy hogyan is nyomja rá bélyegét a kibírhatatlan meleg a címválasztásaimra -

Anne Brontë regényét már régóta el szerettem volna olvasni. Az Agnes Grey óta legalábbis mindenképp, mert ott sokan mondták, hogy a Wildfell asszonya mennyivel másabb, és hát íme, több mint egy év után eljutottam oda, hogy végre én kompetens lehetek ebben a kérdésben. Bár az iszonyatosan apró betűkkel szó szerint küzdöttem olvasás közben.

A regény eleje 1827-be kalauzolja olvasóit. Az elbeszélő egy bizonyos Gilbert Markham, aki levelében arról számol be, hogy a közeli Wildfell birtokra egy titokzatos özvegyasszony költözött gyermekével. Mrs. Grahamről – ahogy azt a kis vidéki városokban megszokhattuk – hamarosan botrányosabbnál botrányosabb pletykák kezdenek keringeni, megkérdőjelezve erkölcseit. Gilbert igazán vonzónak találja a hölgyet, s bízva jó emberismeretében, nem hajlandó elhinni az alaptalannak tűnő szóbeszédeket. Ám Mrs. Graham egy másik férfival való beszélgetésének véletlen kihallgatása során, Gilbert mégis meggyanúsítja őt. Mrs. Graham, hogy tisztázza magát odaadja neki naplóját, melyet leánykora óta vezet. Ebből a naplóból – amit Gilbert megoszt velünk, olvasókkal – kirajzolódik az asszony korábbi élete, mely tele van csalódásokkal, fájdalommal és keserűséggel...

Van az úgy, hogy az ember valakinek a szemén át egyenesen a szívébe lát, s hogy egyetlen óra alatt többet tud meg lelkének nagyságáról és mélységéről, mint amennyit akár egy élet során is felfedezhetne, ha az illető nem akarná feltárni, vagy pedig ha az embernek nem volna képessége, hogy felfogja.

Anne Brontë regényének felépítése némiképp az Üvöltő szelekére emlékeztetett, hiszen itt is a fő történet elbeszéléséhez egy kerettörténet szolgál háttérként – az előbbi elbeszélője itt is egy nő (bár itt nem „élőszóban”, hanem írott formában), míg az utóbbié egy férfi. Ám Emily Brontë regényével ezen kívül is több ponton hasonlóságot éreztem, kezdve a szürke, nyomasztó hangulaton át a durva, zsarnokoskodó karakterekig. Olykor tényleg félelmetes párhuzamok voltak. Igazi Üvöltő szelek-utánérzés fogott el, annak ellenére, hogy a Wildfell asszonya merőben más témát boncolgat. Ez meglepő volt számomra, hiszen bár az Agnes Grey is hordozott magában durvaságot, erőszakosságot, de valahogy az összbenyomásom róla alapvetően mégsem ez volt.

Mindenesetre az írónő előző regényével összevetve a Wildfell asszonyát mégis jobban sikerült műnek tartom, nem csupán az egyik kedvenc könyvemmel való párhuzamai miatt, hanem mert ez a korához képest egy iszonyatosan szókimondó történet. Csodálkoztam, hogy mennyire őszintén tud beszélni nem csupán egy rossz házasságról, hanem a benne élő nők helyzetéről is. Hiszen Mrs. Graham naplójából kiderül, hogy férje milyen zsarnokoskodó volt vele szemben, és micsoda züllött életmódot folytatott: barátaival Londonban tivornyázott, sőt szeretőt is tartott, miközben feleségét folyton folyvást bántotta – mármint lelkileg –, s mindezt Mrs. Grahamnek szótlanul kellett volna tűrne, hiszen ez a jó feleség dolga, mert „az asszony nem ismer más akaratot, mint az uráét; mindaddig elégedett és boldog, amíg az ura jól érzi magát.”. S mikor mégis kifejezte nemtetszését viselkedésével kapcsolatban, férje folyton őt hibáztatta, mondván mindez csakis az ő – vagyis feleségének – hűvös, olykor „szenthez hasonlatos” viselkedése miatt van.

Következtetésképpen maga szerint a nő vagy annyira elvetemült, vagy annyira együgyű, hogy természettől fogva képtelen ellenállni a kísértésnek, s lehet bár tiszta és ártatlan, amíg tudatlanságban és korlátok között él, mivel híjával van a valóságos erénynek, ha megtanítjuk rá, mi a bűn, ezzel egy csapásra bűnöst csinálunk belőle, s minél nagyobb a tudása, minél tágabb a szabadsága, annál romlottabb lesz; míg ellenben az erősebb nem természetétől fogva hajlik az erkölcsösségre, magasabb rendű lelkierővel van felvértezve, s ezt minél jobban edzik a megpróbáltatások és veszedelmek, csak annál jobban kifejlődik…

Vajon tényleg elkerülhető lett volna ez a rossz házasság? Minden bizonnyal igen, ha ennek a két embernek valóban lett volna lehetősége jobban megismerni egymást. Ám úgy vélem, hogy a kor szokásai, illetve az etikett miatt ez lehetetlen volt, hiszen nem csupán arról van szó, hogy a társasági életben egy szigorúan rendszabályozott viselkedés szerint jelentek meg (s így még a legelvetemültebb ember is jó színben tűnhetett fel; dorbézolásairól maximum pletyka szinten lehetett értesülni), hanem arról is, hogy egy leány mennyire keveset tudhatott a másik nemről, s így nem csoda, hogy nem rendelkezett a jó megítélés képességével, s nagyon könnyen egy hasonlóan rossz házasságban találhatta magát.

A Brontë-nővérekkel kapcsolatban mindig meglep, hogy mennyire őszintén tudnak írni a lélek sötét, már-már szégyenteljes mélységeiről. S úgy gondolom, hogy ez a Wildfell asszonya esetében sincs másképp: borús hangulatú, felkavaró olvasmány és korához képest nagyon modern. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Anne Brontë: Wildfell asszonya
Fordította: Borbás Mária
Eredeti cím: The Tenant of Wildfell Hall
Kiadó: Lazi (és még Európa, Palatinus)
Oldalszám:387
Eredeti ár: 2699 Ft (újonnan, de biztos lehet antikokban olcsóbban is hozzájutni)

Ápdét: És most olvastam Katherine blogbejegyzését az írónőről, ami (ismét) zseniális. Minden, ami Anne Brontë a Katherine's Bookstore- on.

"És Filoména elém jön a múlt ködéből, és végiglépeget újra nehéz hatvan esztendőt"

A Filoména, Kosáryné Réz Lola első regénye, annak idején szinte berobbant a köztudatba az Athenaeum regénypályázatának hála, ahol első helyezést ért el. Rengeteg dicsérő kritikát kapott, és ennek köszönhetően a Nyugat munkatársai közül többen is felfigyeltek az akkor csupán huszonnyolc éves írónőre.

"...Visszafelé megyek a halott esztendők között, míg csak tiszta napfény alól nem néz reám a hegyoldalra feszített falu, aminek százszor éreztem kínos lihegését. Szerettem és féltem a lázas-meleg lélegzetet, ami kerekre tátott száján keresztül sötét torkából kiáradt."

A regény főhőse, Piatok Milka – vagyis Filoména – egy kis bányászfaluban él nagy szegénységben édesanyjával. Hogy megélhetésük biztosítva legyen, már igen fiatalon cselédnek áll. Az évek egyre múlnak, gazdái egyre-másra váltják egymást: vannak köztük módosabbak és kevésbé módosabbak is, de mindegyiküknél fájdalmak, óriási veszteségek és megaláztatások érik. Filoména mindeközben jobb életről álmodik, egy olyanról, amelyben több lehet a láthatatlan árnyéknál; amelyben végre emberszámba veszik. Élete során folyamatosan próbál kitörni nyomorúságos életéből, de végül mindig kudarcot vall. Szikraként föllobbanó boldogságmorzsák ugyan olykor-olykor megvilágítják életét, de a szikrák fényei után bekövetkező sötétségek egyre fájdalmasabban sikoltanak.

A Filoména tragikus története ellenére gyönyörű lírai nyelvezettel van körbefonva. Témája a cselédsors, akárcsak a Különös ismertetőjele: nincs című regényében, csak itt a végkicsengés sokkal pesszimistább, sokkal fájdalmasabb. Ám a cselédsors keserű léte mellett még rengeteg más problémát is felvet, és néhány dolgot igazán modern megvilágításba helyez: így például a férfiak uralta társadalmat némi feminista éllel bírálja. Filoména nem csupán cselédként, hanem nőként – szeretőként, feleségként és később anyaként – is folyton alárendelt szerepet játszik, akitől a férfiak rengeteg áldozatot kérnek. Néha olyan elképesztően nagyokat is, hogy majdnem belerokkan. Ítéletet ritkán mond ki nyíltan ezzel kapcsolatban, távol áll a keményvonalas feminista írásoktól, ennek ellenére mégis kiérződik belőle némi társadalomkritika.

Ám Kosáryné az én szememben nem csupán ettől lesz letagadhatatlanul és ízig-vérig női író: van valami olyasmi – számomra egyelőre megmagyarázhatatlan – tulajdonsága regényeinek, amely miatt legfőképp a női olvasóknak képes a többnél is többet mondani. Virginia Woolf azt írta a Saját szoba című esszéregényében, hogy a női íróknak meg kell találniuk – pontosabban ki kell fejleszteniük - azt az elbeszélésmódot, amely a női regények sajátja lehet. S Kosáryné is efelé haladt: alig kétszáz oldalban sűríti össze egy emberélet minden tragikumát, s mindezt úgy, hogy nemhogy hiányérzetünk nincs, hanem épp ellenkezőleg: sokszor szinte ólomsúlyként nehezedik ránk egy-egy ott elmúlt esztendő, vagy sikoltó szilánkként szúródik belénk egy mélyen átélt pillanat. Néha ugyan felbukkan egy-egy naivan bájos, vagy szándékoltan giccses – s ebből kifolyólag humoros – pillanat, amelyek pár percre ugyan oldani képesek ezt a sok lemondást és megaláztatást, de elfeledtetni mégsem képesek. S ez így is van jól.

A Filoména – ahogy Kosáryné regényei általában – igazi női regény, a szó legjobb értelmében. Egy igazán kiforrott és komoly mű, melynek tragédiája lavinaként söpör végig az olvasó lelkében, s végül az utolsó oldalakon megadja azt a felszabadító erejű katarzist, amely miatt igazán feledhetetlen olvasmányélménnyé válik.

A könyvet nagyon szépen köszönöm Amadeának! Eddig is sejtettem, de most már biztos vagyok benne, hogy ez egy igazán csodás szülinapi ajándék. :-)

Kosáryné Réz Lola: Filoména
Kiadó: Jelenkor
Oldalszám: 222
Eredeti ár: 590 Ft

Zene és szöveg

Jodi Picoult neve nálam összefonódott a - populáris köntösbe bújtatott - megrázó, elgondolkodtató történetekkel. Az elmúlt években magyar nyelven megjelent regényei alapján elmondható, hogy az írónő rendre ugyanazt a felépítést használja, hasonló elemekkel operál, és a karakterizáció szintjén sem hoz újdonságokat. Vannak, akik szerint könyvei szenzációhajhászok, kiszámíthatóak, mások meg inkább azt vallják, hogy Picoult könyveiben nem lehet csalódni: pontosan azt kapod, amire számítasz. Én inkább az utóbbi meggyőződést vallom. Ugyan képtelen lennék tonnaszámra falni az ilyen típusú könyveket, de évente egyszer pont jól esik. S külön öröm számomra, hogy ilyen alkalmakkor sosem kell csalódnom Picoult regényeiben: mielőtt kezembe venném, tudom mit várok, illetve mit várhatok el, hogy milyen élmény lesz olvasni – s az elvárásaimnak mindig eleget tesz. Vagy úgy is felfoghatom a dolgot, hogy Picoult az én guilty pleasure-öm :-)

A Gyere haza című kötetének első lapjain egy házaspár küzdelmeibe nyerhetünk bepillantást, akik már sokadjára próbálkoznak azzal – sikertelenül –, hogy gyermekáldásban lehessen részük. Hosszú évek után a megpróbáltatásokkal teli, szinte megfizethetetlenül drága lombikbébiprogramnál kötöttek ki, ami ugyan némi reménysugárt jelent, de talán pont emiatt még fájdalmasabb kudarcokkal ér véget. Mikor Zoe a babaváró ünnepségen veszíti el következő magzatát, Max belátja, hogy képtelen ezt tovább folytatni: nem akar többet próbálkozni, nem szeretné többet így látni feleségét. Ám Zoe nem hajlandó lemondani az anyaságról, ő a végsőkig próbálkozna: ez az ellentét végül váláshoz vezet. Házasságuk felbontása és legutóbbi vetélése után Zoe úgy érzi, nem lesz képes kimászni a gödörből, ám végül rátalál egy barátra, Vanessa személyében. Barátságuk később mély és őszinte szerelemmé alakul. Ám boldogságuk nem lehet felhőtlen, hiszen a társadalmi kirekesztés és megbélyegzettség égető billogként hagyja ott nyomát közösen töltött hétköznapjaik legharmonikusabb pillanatain is.

S ahogy a bevezetőben említettem: Picoult újabb könyve teljesen olyan, mint az eddigiek. Fejezetről fejezetre váltogatott nézőpontokon keresztül ismerjük meg a teljes történetet, s ezek az elbeszélések olykor nem is különbözhetnének jobban egymástól. Picoult pont ezekre az ellentétekre hegyezi ki regényét. Miközben olvassuk, mindhárom elbeszélőnek – Zoe-nak, Max-nek és Vanessának – teljesen, vagy éppen részben igazat adunk, vagy csak hajlandóak vagyunk megérteni álláspontjukat. Ám Picoult karakterei sajnos itt sem lesznek igazi karakterek: szereplői legfontosabb attribútumai nem is annyira a tulajdonságok, inkább a velük történt események – a történések határozzák meg őket. Klasszikus értelemben felfogott karakterizációról inkább a mellékszereplők esetében – pl. Clive tiszteletes, vagy Angela Moretti – lehet szó, ám ők kicsit meg mintha túl sztereotípra sikerültek volna.



Mindenesetre a Gyere haza is feldobott pár remek témát olvasmányos köntösbe csavarva, amiken érdemes elgondolkodni, s a felmerült – olykor provokatív – kérdésekre megadni a magunk válaszait. Ám véleményem szerint Picoult a szexualitás kérdésében mintha átlendült volna egy kicsit a ló túloldalára: némely kijelentésében úgy fogalmazott, hogy egy homoszexuális kapcsolat mennyivel jobb, kellemesebb, mint egy heteroszexuális kapcsolat, és hogy csak a homoszexuális pároknál képzelhető el a partnerek közötti egyenlőség (most perpillanat nem találom az idevágó idézetet, de ez majdnem szó szerint így hangzott el). Ami szerintem ugyanúgy nem fair, mint teszem azt egy homoszexuális kapcsolat el nem ismerése. Miért kell az egyiket jobbnak, egyenlőbbnek kikiáltani a másiknál egy olyan könyvben, aminek az egyik üzenete – szerintem – mások elfogadása lenne?

Eh, na szóval láthatjátok: ez tényleg guilty pleasure nálam a javából. Tudom és érzem a hibáit meg minden, de mégis... mégis szeretem olvasni. Persze csak bizonyos időközönként, nagy szüneteket beiktatva. Én amondó vagyok, aki már olvasott Picoult-tól és jó élmény volt számára, az ebben se fog csalódni. Aki viszont nem kedveli, azt ez a könyve se fogja meggyőzni az ellenkezőjéről. (részemről ez pedig egy tipikus Captain Obvious-féle kinyilatkoztatás volt. Köszönjük Emese! )

u.i.: az idézetek jelölgetéséhez most lusta voltam, szóval azért nincs most a posztban.

Jodi Picoult: Gyere haza
Eredeti cím: Sing You Home
Fordította: Sóvágó Katalin
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 474
Eredeti ár: 3490 Ft

(kép forrása: http://www.freehdwall.com/2011/10/book-music-violin-key-wonderful-hd.html)