"Henry szokásához híven egy könyvespolcnak támaszkodott, és karba tette a kezét. Úgy tűnt, Jasper anyukája nagyon kedveli a pasztellszínű szerelmes regényeket, és eléggé zavart, hogy közvetlenül Henry feje mellett olyan címeket lehetett olvasni, mint „Csókolj meg, lázadó!” és „Engedd, hogy erős karjaidban haljak meg!”. Úgy gondoltam, legjobb, ha oda sem nézek."

A vicces, könnyed olvasmányok keresésének útja most Kerstin Gierhez vezetett, és tudtam, hogy ő sem fog cserben hagyni. És hát tényleg így is lett: az írónő humora és a súlytalan gimis történet garantálta a sikert nálam - jól esett napközben is a könyv után vágyakozni, és a monitor bámulása közben azt vizualizálni magam előtt, ahogy pizsamában ezt olvasom. Szeretem, ha egy regény ezt hozza ki belőlem.

Kerstin Giert az Időtlen szerelem-trilógiája kapcsán ismertem meg, amit jó pár évvel ezelőtt rajongásig szerettem, és a mai napig jól esik visszagondolni rá annak ellenére, hogy az utolsó rész szerintem nem volt az igazi. Így amikor tavaly előtt decemberben megpillantottam vadiúj szériájának első részét a boltban, nem is volt kérdés, hogy megveszem-e. Igazából el se olvastam akkor a fülszöveget, megláttam az írónő nevét, kellett. Pedig ha tudtam volna miről szól, még lehet kicsit jobban fangirl-üzemmódba kapcsoltam volna. 

Rejtélyes ajtó egy összegömbölyödött gyíkot formázó kilinccsel, beszélő szobrok, és egy temető, ahol négy srác éppen fekete mágiával akar megidézni valamit vagy valakit - igen, Liv Silber álmai elég különösek mostanában. Ám a legfurább, hogy az a négy fiú a temetőből nem csupán az álmaiban létezik, hanem a való életben is. Ők Liv osztálytársai az új sulijában. És ami még furcsább, hogy a fiúk láthatólag olyan dolgokat is tudnak Livről és az életéről, amikről egyébként fogalmuk sem lehetne. Hacsak... hacsak tényleg nem arról van szó, hogy nem csupán álmodik róluk, hanem valójában ott vannak az álmaiban.  

Az első rész egy enyhe csalódást hozott magával, és nem tudtam kit is okoljak ezért: magamat vagy a könyvet vagy magát Kerstin Giert esetleg az univerzumot? A kérdésemre a választ a mai napig nem találtam meg, de tény, hogy akkor nem ragadott magával. Egyefene, mit szépítsek, kimondom kerekperec: kevésnek éreztem. Mikor a végére értem, egyszerűen kifakadt belőlem, hogy "Ennyi??" Az is benne lehet persze a pakliban, hogy az Időtlen szerelem-trilógiáját túlságosan is piedesztálra emeltem magamban a saját műfaján belül, és olyan mértékű young adult szintű zsenialitást álmodtam mögé az eltelt évek alatt, ami lehet, hogy nincs is mögötte. Vagy ha igen, nem annyi. 

Vagy egyszerűen ez tényleg csak egy gyengébb kezdés volt. Ezt már csak egy újraolvasás mondhatja meg. 

Mindenesetre sok apró dolog idegesített az első részben, mint például ez a TittleTattle Blog szál, a suli pletykafészek oldala, ahol egy rejtélyes valaki minden kényes titkot összegyűjt a diákokról és közszemlére teszi, amin aztán lehet sápítozni. Én az ominózus blog bejegyzései nélkül eléggé meglettem volna, az első résznél határozottan úgy éreztem, hogy csak az oldalakat telítik, más funkciójuk nem nagyon volt.

Így hát ilyen előzményekkel a második résznek már kicsit kevésbé lelkesen vágtam neki, ám azért még mindig bizodalmam volt az írónő felé. És milyen jól tettem! Lehet, hogy csak jókor talált meg, de az is lehet, hogy tényleg sokkal jobb volt, mint az első rész - mindenesetre tény, hogy nekem ez most sokkal jobban működött mint az első résznél. Végre visszatért a rajongás, és én ezt úgy szeretem! Szeretem, ha munka közben eszembe jutnak bizonyos jelenetek az előző esti olvasásomból, ha a lopott nyugodt perceimben Liv és Henry kettősén agyalhatok vagy hogy vajon mitől lett alvajáró Liv kishúga, Mia - vagy inkább: kitől? Most pont ezt az érzést keresem, és itt megtaláltam.
Kedves Kerstin, örök hálám; te vagy az egyik író azon kevesek közül, akik be tudják bennem indítani a tizenéves fangirl-üzemmódot, ami bár minden fennköltségtől és filozofikus gondolatoktól mentes, de pont azért ilyen jó.

Kerstin Gier: Silber - Az álmok első és második könyve
Das erste Buch der Träume; Das zweite Buch der Träume
Fordította: Szakál Gertrúd
Könyvmolyképző Kiadó
328 oldal, 344 oldal

Smaragdzöld

Még emlékszem az első találkozásunkra, mikor kicsit kétkedve vettem kezembe a Rubinvöröst, hiszen aminek az az alcíme, hogy Időtlen szerelem, attól nem számíthatok semmi jóra. Legalábbis így gondoltam. Aztán mégis félretettem miatta a szakdolgozatírást, majd egy évvel később a második rész megjelenésénél úri hölgyhöz egyáltalán nem méltó módon hisztérikusan letámadtam az egyik könyvesbolti eladót, s a befejező kötetet is szinte rögtön a megjelenés után megvettem (kissé méltóságteljesebben viselkedve). S azt hiszem, ezzel tényleg mindent elmondtam a sorozattal kapcsolatos érzéseimről. A Smaragdzöldtől kicsit tartottam abban a tekintetben, hogy vajon képes-e hozni azt az általam elvárt színvonalat, amit az előző kötetekben megszoktam, ám ez sem tartott vissza attól, hogy a karácsony előtti hétvégén rá ne vessem magam iszonytató mohósággal...

Igazából külön ennek a kötetnek a történetéről nehéz írni - mindig így van ez a befejező részekkel. Nyilván a cselekményből nem szeretnék semmit sem elárulni, hiszen aki még nem olvasta az első részt annak nem szeretnék spoilerezni (ám egyben üzenem neki, hogy olvassa el a Rubinvöröst!), aki pedig épp a megfelelő pillanatra vár, hogy kezébe vehesse a befejező kötetet, attól meg nem szeretném elvenni azt az örömöt, hogy saját maga fedezze fel hogy alakul ebben a részben Gwendolyn és Gideon közös kalandja. Szóval, én erről nem fogok most írogatni, aki esetleg kíváncsi rá, olvassa el a fülszöveget. Pont. Vagy magát a regényt. (az úgy még jobb ám) Szóóval, hol is tartottam? Ja, a befejező rész...

Már a második rész kapcsán leírtam még anno, hogy mit is imádok annyira ebben a sorozatban: azt, hogy egyáltalán nem veszi komolyan magát. Hozza a divatos young adult regények megszokott klisés jeleneteit, a főhősnő zsebkendőitató szerelmi senyvelgéseit, és aztán jól az olvasó képébe vágja valamilyen módon, hogy ez A) mennyire szánalmas B) iszonyatosan klisés - nem csupán saját magát figurázva ki ezáltal, hanem szerintem az egész műfajt. Ez a dolog a Smaragdzöldben sincs másképp, abszolút hozta az általam elvárt színvonalat, nagyon jól rájátszott ezekre a dolgokra, sőt bizonyos jelenetekben erre még erősebben és direktebben rájátszott, mint az előző részeknél. Azt hiszem, szerelmi bánatban szenvedő főhősnőről rég' olvastam ennyire vidáman és nagy röhögések közepette.

Maguk a szereplők is rettentő mód szórakoztatók, különösen Gwendolyn a kedvencem, aki mikor éppen nem értetlenkedik (na jó, meg akkor is) igazán vicces dolgokat tud mondani, meg úgy egyébként is jó ifjúsági narrátornak tartom, aki pontosan tisztában van vele, hogy mikor és hol elég a cukorból meg a világfájdalomból. Gideonban én folyton Mr. Darcy ifjúságizált de ronda szó!  változatát látom - és azt hiszem, ez többet mond minden bekezdésnél - , ámbár hozzá kell tennem, hogy a harmadik részben sajnálatos módon némileg visszavesz sznobizmusából és arroganciájából, amit roppantul sajnáltam, mert szerintem ez adta ennek a szereplőnek a sava-borsát. Ebben a részben úgy éreztem, hogy már csupán Gwendolyn imádata tárgyává lényegült át, az az idegesítően szórakoztató jelleme pedig már csak nagyon-nagyon halványan volt jelen. Nyilván minden arrogáns bunkónak egyszer meg kell szelídülnie - különösen ha egy lányregény szereplőjeként kell tengetnie életét - , szóval nem is igazán haragszom emiatt, inkább csak némi hiányérzetet éreztem. Ugyanis Gwendolyn hiába próbálja fenntartani közöttük azt a megszokott szurkálódós, paprikás hangulatot, ami a közöttük levő kémiának a lényege, mégis azt mondom ezt egyedül képtelen olyan szórakoztatóan kivitelezni, mint amikor mindketten benne voltak a "játékban". 

Xemerius alapvetően ebben a részben már túl sok(k) volt nekem... nos, ezért viszont eléggé haragudtam. Annyira erőltetetten akart vicces lenni, mint a Sas Kabaré, s ahogy ebből sejthetjük: marhára nem jött össze. Helyette fárasztó beszólogatások és lapos poénok egész garmadáját olvashattam tőle, s ha nem lett volna vízköpődémon, én Gwendolyn helyében jól rásóztam volna egyet a légkalapáccsal. Meg még egyszer. És még egyszer. Pedig olyan jól megtalálta az előző részekben az írónő azt az egyensúlyt, hogy a végeredmény egy tényleg üdítően vicces regény legyen mindenféle túlzások nélkül, ám úgy tűnik ez az egyensúly tényleg kényesnek bizonyult. Ahogy Xemerius kicsit jobban előretolakodott a poénokat szóró szereplők sorában, már átbillent a mérleg nyelve sok helyen - legalábbis nálam. Persze, félre ne értsetek, ez is jó meg vicces rész volt, és én tényleg élveztem meg imádtam, csupán annyi, hogy jobb lett volna ha Xemeriusból kicsit kevesebbet kapok.

Az időutazásos szálakat Gier végül nagyon jól összeillesztette a végére, tényleg minden a helyére került, és persze izgalomnak se voltam híján ebben a részben sem, mondanom sem kell szerintem, hogy alig bírtam letenni a kezemből. Ez a pár negatívum pedig ne szegje senki kedvét, mert tényleg elhanyagolhatóak a sorozat fantasztikusságához képest - én még mindig továbbra is imádom. Ezt a részt is. Aki egy igazán vidám, könnyed ifjúsági regényt keres, szerintem ne is menjen tovább, mert ez tényleg maradéktalanul teljesíti ezeket a kívánalmakat, sőt. 

Hát, viszlát kedves Gwendolyn! Még biztosan találkozunk!

Kerstin Gier: Smaragdzöld

Smaragdgrün

Fordította: Szakál Gertrúd

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 444

Előre a múltba

Annyira vártam már ezt a könyvet, hogy amint frissen, melegében kirakták a könyvesboltok polcaira, már rohantam is megvenni. (És nem, nem vagyok fanatikus egy kicsit sem.) Vagyis pontosítok: még ki se volt rakva a polcra, amikor betévedtem tök véletlenül és számomra is meglepő módon a legközelebbi könyvesboltba. Végigjártam az egész újdonsággal kirakott polcot, de sehol se találtam, így kénytelen voltam grabancon ragadni egy eladót, hogy számon kérhessem rajta kellő vehemenciával, hogy a Zafírkékkel mi újság? Mire ő riadtan hátrasietett a raktárba, gondolom az eszelős tekintetemtől egy kissé megrémülten, majd mikor megláttam, hogy a Zafírkékkel a kezében jön vissza, képtelen voltam nem sikítani örömömben - persze, csak amolyan szolidan, úrilány módjára. (de inkább ne nézzétek meg a biztonsági kamera felvételét...)

És oké, így visszagondolva ez tiszta égő, hogy így viselkedtem, de valamiért iszonyatosan szeretem ezt a sorozatot. Ha most a komoly énem szólna, azt mondaná, hogy igazából semmi extra nincs ebben a trilógiában: könnyed kikapcsolódásra való, és kezit csókolom. De tudjátok, közben pedig ott van az az énem is (igen, köszönjük egyébként, mindannyian jól vagyunk ebben a testben), aki - mint fentebb részleteztem - tinilány módjára rajong; aki bejelöli a határidőnaplójába a megjelenés dátumát, és számolja vissza a napokat; aki képes hajnalig is olvasni ezt a könyvet, hiába tudja, hogy másnap korán kell kelnie; és akit ha megkérdeznétek, hogy mégis mit mondana erről a könyvről, nemes egyszerűséggel, és kellő eleganciával csak annyit mondana, hogy (szó szerinti idézet) "Víííí!" De szerintem, inkább ne kérdezzétek...

Igazából, hogy könnyed kikapcsolódásra való könyv - ez tényleg minden túlzás nélkül állítható. Ez tényleg az, ami: egy igazán szórakoztató ifjúsági regény, s hozzátenném nem is kívánkozik valami negédes, vagy éppen véresen komoly szerelmi dráma lenni - mint ahogy sok kortárs ifjúsági regénynél megfigyelhető mostanában. S pont emiatt élvezhető számomra annyira...

Van természetesen benne egy kis szerelmi huzavona, egy ügyetlen főhősnő és egy ügyeletes szépfiú - s bár igaz, hogy ezek is szinte állandó kellékei lettek az unásig nyomatott divatos ifjúsági regényeknek, de az írónő ezt az egészet kicsit máshogy tálalja. Igazából, leginkább a Zafírkék olvasása közben éreztem azt, mintha Gier olykor tudatosan rájátszana arra, hogy a könyv műfaját kifigurázza. Úgy értem, behozza a megszokott klisés jeleneteket, és vagy szó szerint szinte az arcunkba vágja Gwendolyn szavain keresztül, hogy "igen, jesszus - ez gyomorforgatóan klisés" vagy pedig a más regények magasztos, zsebkendő itatós, szerelmesen sóhajtozós jeleneteit a legváratlanabb pillanatokban elüti valamilyen poénnal, ismét érzékeltetve, hogy "nem, ezt nem kell komolyan venni". S talán pont ezek azok a momentumok, amelyek miatt üdítő színfoltnak tartom a szinte receptre írt urban fantasy/ifjúsági regények palettáján.

(a kép forrása: http://cygnesdelanuit.tumblr.com/post/13060862992 )

És a könyv humora -úgy általánosságban - is fantasztikus, nem egyszer visítva nevettem fel a poénokon, és még most is néha, ha eszembe jutnak. Persze, akadtak néhol erőltetettek, de szerintem elég elenyésző volt... És most vagy én voltam túl fáradt a Rubinvörös olvasása közben, vagy már ennyire nem emlékszem megint semmire, de mintha a Zafírkék még az előzőnél is felszabadultabb lenne - de mondom, tévedés persze előfordulhat.

"7:00 Cartrell novícius, aki nem jelent meg az éjszakai Ariadné-vizsgán, hét óra késéssel érkezik meg a feljáróhoz. Enyhén támolyog és alkohol szaga van, amiből arra következtetünk, hogy bár nem ment át a vizsgán, de a rég elfeledett borospincét megtalálta. Kivételesen beengedem az előző napi jelszóval.
Különben nem történt semmi említésre méltó.
Feljegyezte: J. Smith, novícius, délelőtti őrség"

Igazából, a történetről nem szeretnék írni, mert nehéz is lenne - ugye az egyéni spoilerérzékenység miatt - , másrészt meg, aki olvasta az első részt, ezt úgyis el szeretné olvasni, aki meg nem, annak meg úgyis az első résszel kell kezdenie :-). Így inkább a cselekményvezetésről csak apró impressziókat írnék, néhány képzeletbeli széljegyzetet. Szerintem maga a fővonal ismét az első részhez hasonló felépítést követ - persze, nem teljes ismétlésről van itt szó, csak magára az ívre értem, és ez nem minősítő megjegyzés akart lenni, ez csak egy amolyan megállapítás. S persze, itt is előfordultak ilyen "nagy titkok", amikre valójában szinte rögtön rá lehet jönni - de ezt most megsúgom nektek, engem a cselekmény érdekel a legkevésbé ebből a trilógiából. Egyszerűen csak szeretek ezekkel a szereplőkkel, ebben a világban és a különböző időkben kalandozni, és mert szeretek nevetni velük vagy éppen rajtuk...

S mivel kicsit elfogult vagyok - mint látható - , ezért bevallom őszintén, hogy igazából én nem éreztem nagy minőségbeli különbséget az első és a második rész között - talán, a Zafírkék egy picit jobban sikerült, de az is lehet, hogy csak azért érzem így, mert ezt olvastam a legutóbb.

És most hogy elolvastam, várok a piros tollal a kezemben, hogy melyik napot preparáljam ki a jövő évi naptáramban, amikor meg fog jelenni a trilógia befejező része...

Kirstin Gier: Zafírkék
Eredeti cím: Saphirblau
Fordította: Szakál Gertrúd
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 358
Eredeti ár: 2999 Ft

A kizökkent idő

A Könyvesbloggerek Krónikái
2011. március 10.

A héten érkezett hozzám Kirstin Gier trilógiájának első része 2010-ből. Sok jót hallottam már róla, s most, hogy kicsit közelebbi kapcsolatba kerültünk, úgy érzem, nem voltak alaptalanok a hozzá írt dicsérő posztok. Bárcsak én is időutazó lennék, hogy hamarabb a kezembe vehessem a következő kötetet! E képességem hiányában sajnos ki kell várnom türelmesen a megjelenést.

(Feljegyezte: Heloise, a Könyvekkel suttogó blog tulajdonosa)

Kirstin Gier: Rubinvörös

kiolvastam: 2011. március 9.



Rengeteg dicsérő vélemény, bejegyzés; gyönyörű borító, érdekes fülszöveg, időutazás - ez mind a könyv mellett szól, és rávett arra, hogy ezt nekem bizony olvasnom kell. Bár, hogy őszinte legyek, mielőtt nekikezdtem volna, kicsit féltem tőle. Pont a sok dicséret miatt - mert mi van akkor, ha túl magasra teszem neki a lécet, és nem tudja megugrani? Nos, ez a félelemem, körülbelül az első fejezet után elpárolgott: egyszerűen imádtam! Azt hiszem, ezt az is bizonyítja, hogy még a szakdolgozatomat is hajlandó voltam félretenni miatta erre az egy napra - néha ugyan a lelkiismeretem megnyugtatására próbáltam írogatni, de nem ment. Egyszerűen hívott magához a regény, hiába dugtam el a másik szobába, hogy ne is lássam, hogy legalább pár oldalt tudjak írni. De nem. Hívogatott, én meg engedtem a csábításnak. De nem bántam meg, sokkal jobban szórakoztam így.

Odalentről zene hallatszott fel. Hegedűszó és emberi hangok egyvelege.
Elég sok ember lehetett a földszinten.
A Saint Lennox Gimnázium második emeleti folyosójára alig ismertem rá. megpróbáltam felidézni, melyik tanterem hol helyezkedik el. A mögöttem nyíló ajtó a mi termünkbe vezetett, a szemközti helyiségben Mrs. Counter éppen földrajzórát tartott a hatodikosoknak. A mellette levő ajtó a szertárba nyílt. Ha ott rejtőznék el, akkor legalább senki nem látna meg, amikor visszatérek

.



Szóval, adott egy nagyon fura család egy régi házban, titkokkal és különös hagyományokkal. Ja, és persze ki ne felejtsük, hogy a család női ágán öröklődik az időutazásért felelős gén. Matematikailag pontosan kiszámították a múltban, hogy ezek az örökösök melyik év melyik napján fognak megszületni, így az erre való felkészítés már egészen kisgyermekkorban megkezdődik, de a gén majd csak a delikvens 16. vagy 17. életévében aktiválódik. Charlotte, a a család nagy reménysége, pont elérkezett a kritikus korhoz. Bármelyik pillanatban utazhat, ezért fokozottan ellenőrzik, hogy az elsőnél minden rendben menjen. Eltelik jó pár nap, de Charlotte még egy fél másodpercet sem ugrott hátra. Ellenben Gwendolyn, regényünk főhősnője igen. Sőt, két nap alatt háromszor is sikerült neki. Csak egy a bökkenő: erre bizony nem számítottak. Gwendolyn nem lett felkészítve: a történelemről csak annyi ismerettel rendelkezik, amennyit a gimiben tanítottak neki, fogalma sincs erről az időutazós mizériáról, csupán szedett-vedett információk állnak a rendelkezésére. És ráadásul még egy nagyképű, arrogáns srácot kap útitársul, Gideont. akinek gyönyörű zöld szemei vannak, tud vívni, hegedülni, tisztában van a régi korok etikettjével és egy csomó idegen nyelven beszél... de akkor is arrogáns.

Rákóczy csalódottnak tűnt. Talán mégis jobb lett volna, ha hazudok neki.
Erdélyt Dracula fejedelem kormányozza, már kétszáz éve. Az egész terület rezervátumként működik egyébként már kihalt denevérfajok számára. A kurucok a legboldogabb emberek Európában.
Ez valószínűleg jobban tetszett volna neki.

A szereplők nagyon szimpatikusak voltak, nem volt nyavalygás, logikátlan baklövések - legalábbis nekem nem tűnt fel - , szeretlek-nem szeretlek huzavona, idegesítő kliséhalmozás. Végre egy tényleg igényes és szórakoztató ifjúsági regényt tarthattam a kezemben, aminek tegnap óta a rajongója vagyok. Azt hiszem, régen fordult már elő velem olyan, hogy tűkön ülve várjam a következő rész megjelenését - pedig most ez van.

Szerettem a titkokat, a bizonytalanságot (hogy most akkor kiben kell bízni, és kiben nem), az abroncsos szoknyákat, a parókákat, a hintókat, az izgalmat és egyszerűen mindent! Azt hiszem, imádnék időutazó lenni - ezt olvasás közben többször is megállapítottam magamban.
A stílusa is említést érdemel: szerintem a mostani ifjúsági regényekhez képest igazán igényes, vicces- egyszóval üdítő volt olvasni. Kellemesen kikapcsolt arra a napra, s ezzel szerintem tökéletesen teljesítette minden feladatát.

Szóval, én is csatlakozom az előttem szólókhoz: bátran ajánlom mindenkinek - ifjabbaknak és nem ifjabbaknak - , szerintem nem fognak csalódni.
Az értékelésemben 10 pontot ért el.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Rubinrot
Fordította: Szakál Gertrúd
Oldalszám: 334
Eredeti ár: 2999 Ft

(képek forrása: weheartit. com)