2020. július 16., csütörtök

Arra a megállapításra kellett jutnom, hogy Mesi húgom sokkal szórakoztatóbb könyveket olvasott kiskamaszként, mint én. Persze nyilvánvalóan ezt akkoriban a világért se ismertem volna be, ahogy dafke azért sem olvastam el akkoriban Meg Cabot egyetlen könyvét sem, pedig ő hatalmas rajongója volt az írónőnek. Jó, igazából nem a húgom rajongása tartott vissza az olvasástól, sokkal inkább a borítók, amikkel megjelentek a könyvei, mert akkoriban nekem azok túlságosan gyerekesnek tűntek, pedig én nagyon komoly és érett  tizennégy éves voltam - bizonyára. 
Mindenesetre A neveletlen hercegnő naplójából készült filmeket azért mégiscsak instant megkedveltem. Anne Hathaway és Julie Andrews feledhetetlen alakítást nyújtottak számomra, és igazából én a filmekkel teljesnek is éreztem a Genovia-élményt. Talán ezért is maradhatott el aztán a könyvek olvasása. 

De így a harmincon túl mégiscsak szerettem volna becsempészni az idei nyárba egy kiskamaszos vakáció-feelinges olvasást, így jött velem haza a könyvtárból Meg Cabot híres sorozatának első három része. 

" Senki nem mer kikezdeni egy Martens-bakancsos csajjal, főleg ha az még vegetáriánus is."

Szóval Mia Thermopolis élete alapjáraton se könnyű, ahogy más kamaszlánynak sem. Plátóian bele van zúgva a gimi legmenőbb és leghelyesebb fiújába, aki észre sem veszi őt. Mindemellett úgy érzi, hogy a normális méretnél jóval magasabb, a mellei viszont a kelleténél jóval kisebbek. És persze, senki sem érti meg őt. Ráadásul mindennek a tetejében az édesanyja elkezdett randizni a matektanárával - mi ez, ha nem ciki? Ja, és utána kiderül, hogy Mia egyébként Genovia trónörököse is. Szóval, innentől kezdve még bonyolultabb az élet.

A sorozatból végül csak az első két kötetig jutottam, pedig eredetileg az egész sorozat tervben volt. De az az igazság, hogy bármennyire is szórakoztató volt olvasni ezt a könnyed kis történetet, ami nem mellesleg remek humorral is rendelkezik, egyszerűen fárasztott. Mia kamaszlányos nyavalygásai, számomra érthetetlen hangulatingadozásai, sok szempontból éretlen hozzáállása néhány dologhoz képes volt villámgyorsan lehozni az életről. Azt hiszem, nem lennék megfelelő hallgatóság egy kamaszos lelkizéshez. Ez a dühös, kamaszos meg nem értettség néha már a könyv humorát is elnyomta számomra. Túlságosan is ki van ehhez simulva az én lelkem, és biztos vagyok benne, hogy a hormonjaim is túlságosan rendezettek már az ilyen monológokhoz.
De végig csak arra tudtam gondolni, hogy tizenkét-tizenhárom éves koromban mennyire egy húron tudtam volna pendülni Miával, és mennyi új és hasznos perspektívát hozhatott volna az akkori életembe. Igazán sajnáltam ezt az elkésett találkozót, amire igazán jó lett volna időben érkezni.

Mivel csak az első két kötetig jutottam, azért maradtak bennem égető kérdések is a folytatásokkal kapcsolatban. Például vajon Mia rájön-e valaha, hogy mennyire nincsenek barátai? Hogy Lily, akit a legjobb barátnőjének hisz, mennyire nem nyújt számára támogató közeget. Szerintem az sose igazi barátság, ha fontos dolgokat fél az ember elmondani a másiknak, mert tudja, hogy az el fogja őt ítélni érte. Persze, nem kell, hogy mindenben megegyezzen az ember a barátaival, de építőjelleggel átbeszélni azokat a problémákat, amik az életben adódnak; elmesélni azokat a hibákat, amiket az ember óhatatlanul is elkövet - szóval mégis kinek mondja el ezeket egy tinédzserlány, ha nem a barátnőjének? Mia rettentő módon magányos szerintem, ami részben persze az ő elzárkózásából is fakad, de valahol azért mégis csak ott van az, hogy nincs a környezetében senki se, akivel megbeszélhetné a fontos kérdéseket. Őszintén remélem, hogy ez a későbbi kötetek folyamán változik, és Mia tényleg szerez egy olyan barátnőt vagy társat maga mellé, akivel ugyanolyan őszintén és fesztelenül megoszthatja titkait és gondjait, mint velünk olvasókkal.

Meg Cabot regényére egyébként mára már szinte modern klasszikusként is tekinthetünk, népszerűsége idehaza és külföldön is máig töretlen. A titkát talán ott kell keresni, hogy Mia hangja abszolút hiteles és a humora még ennyi év után is frissnek hat. Óriási nosztalgiafaktort jelentettek számomra a kilencvenes évekbeli kamaszkorom hívószavai, tinikorom sztárjai és minden olyan dolog felbukkanása, ami az akkori tinédzserek életét meghatárázta. Nem tudom, ezek egy mai fiatalnak mit jelenthetnek - valószínűleg semmit -, de nekem szuperül visszaidézte azokat az éveket, amikor én is gondoltalanul olvasgattam a Százszorszép Magazint, hallgattam a walkmanemen (majd a discmanemen) az 'N Syncet vagy Britney-t, s miközben kerestem önmagam meg a helyem a világban, iszonytatóan bő cuccokkal próbáltam elrejteni egyre nőiesebbé váló testemet, és természetesen sose voltam elégedett magammal semmilyen formában sem.
Szóval, azt hiszem sok-sok évvel ezelőtt igazán jó barátok lettünk volna.

Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 1-2.
Princess Diaries
Fordította: Merényi Ágnes
Ciceró Könyvstúdió




2020. július 2., csütörtök


Hihetetlen, hogy túl vagyunk ennek az abszurd és furcsa évünknek a felén. Erre gondoltam, amikor magunk mögött hagytuk ezt az esős júniust, ami inkább volt egy szeszélyes tavasz, mint nyár. Mindenesetre a nyári nosztalgia már megcsapott, amikor hosszú hónapok után először tértem vissza a városi könyvtárba. Na, de erről majd picit később mesélek.

Előtte áttekinteném, hogyan is alakult ez a hónap könyves szempontból. Szóval, a júniusi mérlegem:

Elolvasott könyvek száma: 5
Megvett könyvek száma: 0
Blogra kikerült bejegyzések száma: 6

Befejeztem Robin Hobb Bűvős hajóját, ami egy május utolsó napjaiban megkezdett monumentális olvasmány volt, de alig egy hét alatt elolvastam. Fantasztikus könyv, a Delta Vision oldalán pedig éppen fut egy nagyon szimpatikus akció, amellyel tutira élni fogok, hogy a trilógia többi részét is a polcomon tudhassam. 
Robin Stevens sorozatának harmadik része a First Class Murder egyszerűen tökéletes, ezt nem is lehet tovább fokozni, és nyilván hamarosan érkezik hozzám a folytatás, mert erősen függő lettem. Elolvastam Angie Thomastól a The Hate U Give-et, ami egyébként várólistacsökkentős könyv nekem, úgyhogy ezzel a hatodik vcs kötetet pipálhattam ki. 
Volt két újraolvasásom, az egyik a Harry Potter első része (ennek okára remélem hamarosan fény derülhet majd ;) ) , illetve Tolkientól a The Hobbit lett a #haviegyújraolvasáskihívás választott könyve. Most olvastam először angolul, és csodálatos élmény volt számomra. Vicces, eleven és imádnivaló benne Tolkien stílusa, és most már hivatalos lett számomra, hogy Bilbo Baggins és én minden bizonnyal rokonlelkek vagyunk. 

A blogon egy körbeposzt keretében nyilatkoztam a TOP 5 kedvenc női és férfi szerzőimről, illetve a szokásos havi témázás első körös csapatában is benne voltam. Ezúttal a sorozatokról mint olyanokról írtunk, nagyon élveztem ezt is megírni meg persze a többiek szuper posztjait olvasni. 

Ja, és nem vettem könyvet.

És mindemellett a június volt az a hónap, amikor végre visszatérhettem szeretett könyvtáraimba. Alig vártam ezeket a találkozásokat, hiszen számomra a könyvtár elképesztően sokat jelent. Jelenleg három intézménynek vagyok bejegyzett olvasója, köztük a falunk könyvtárába is. Nyilván már a nyitás napján ott toporogtam az ajtóban, ahol a könyvtáros kisasszonnyal régi ismerősként üdvözöltük egymást, és elképesztően jó volt ide visszatérni. Ahogy aztán egy héttel később a városi könyvtárba is. Szinte alig volt valaki, így majdhogynem egyedül bóklásztam az óriási kölcsönző terében a végtelenbe nyúló polcok között, ahol megannyi történet csücsül rajtuk és vár a következő olvasójára. Rögtön eszembe jutottak azok a régi, régi nyarak, amikor egyetemistaként hétköznap délelőttönként jártam ide, és szintén hasonló nyugalom fogadott. 
A könyvtárak egyébként már annyira beépültek az olvasói életembe, hogy kicsit magamra hagyva éreztem magam nélkülük. S hogy mennyire hiányoztak, arra csak akkor jöttem rá, amikor ott álltam a polcaik előtt és akkor valamiféle leírhatatlan elégedettség és nyugalom töltött el. Nem tudnám elképzelni az életem könyvtárak nélkül, azt hiszem. 
Annyira átszellemültem ezektől az élményektől, hogy nyilván sikerült hörcsögségeket alakítanom, és annyi könyvet vettem ki, amennyit csak megkívántam és amennyit a limit engedett. (sokat) Hogy mikor lesz időm őket elolvasni, fogalmam sincs, de úgy éreztem, nem távozhatok egyik helyről sem üres kézzel. 
Éljenek a könyvtárak! - ez a júniusom alighanem legfontosabb mondata könyves életem szempontjából.

Többiek júniusa:


2020. július 1., szerda


Angie Thomas regényének a témája mindig aktuális, időről időre a nemzetközi sajtó is felkapja a színes bőrűek ellen elkövetett rendőri brutalitást.  Sokan szót emelnek ugyan ilyenkor, de nem tudom, hány ilyen dolognak kell még megtörténnie ahhoz, hogy a felfogásunk valóban változzon azzal kapcsolatban, hogy ne a bőrszínünk, a származásunk határozza meg a társadalmi értékeinket. Ami persze nem (csak) a kisembereken múlik és a mi elhatározásunkon, hogy akkor most már leszámolunk az előítéleteinkkel. Ez egy rendkívül hosszú és bonyolult folyamat szerintem, de fontos elkezdeni, fontos tudatosítani magunkban, hogy a bőrszín különbözősége még ma, a XXI. századi modern társadalmakban is számos negatív megítélést hoz magával.

Szerintem a könyvek például jó lépések lehetnek afelé, hogy tanuljunk, hogy megismerjünk. Hogy megtudjuk, milyen terhet tesz rá a társadalom arra, aki nem fehér bőrűként jön a világra. Ez nemcsak Amerikára igaz, mert ne legyünk álszentek: itt Magyarországon vagy akár Európában is hasonló dolgok mennek. De ha figyelünk, ha hajlandóak vagyunk megismerni, akkor az már egy lépés az elfogadás felé. 
Hogy Angie Thomas kamaszoknak szóló regénye mennyire alkalmas erre a dologra, megoszlanak a vélemények. Mindenesetre én azt mondom, hogy ennek a korosztálynak szerintem egy jó bevezető olvasmány lehet, illetve felnőttként is le lehet szűrni belőle egy-két dolgot.  Mint például azt a tipikus érvelési hibát, amit mostanában  idehaza is egyre többször alkalmaznak a médiában. Amikor a szörnyűséget úgy próbálják eltussolni, hogy személyeskedésbe kezdenek. Például hogy a rendőrök által megölt férfi valójában drogdíler volt. Mintha ez ok-okozati kapcsolat lenne vagy egy megérdemelt büntetés. Vagy a háborús menekülteknek iPhone-juk van és rengeteg pénze. Mintha ez a két dolog kizárná egymást. Mintha háborús menekült csak egy ágról szakadt valaki lehetne. Ha valakinek van pénze, az nem érdemel együttérzést; ha valaki drogdíler, az megérdemli, hogy egy rutinigazoltatás során megfojtsák vagy éppen lelőjék. Legalábbis sok ember tévesen ezt a következtetést vonhatja le.

Mi értelme a szólásszabadságnak, ha csendben maradsz azokban a pillanatokban, amikor nem lenne szabad?

Angie Thomas regényének főszereplője Starr, a tizenhat éves színes bőrű kamaszlány, akinek egyik világa a gettó, ahol családjával él, a másik pedig az az elitgimnázium, ahova szinte csak fehérek járnak - és persze ő. 
A regény egy buliban veszi kezdetét, ahonnan aztán gyerekkori barátjának társaságában távozik. Hazafelé tartva egy rutinigazoltatás során a rendőr lelövi Khalilt, és ennek Starr a szemtanúja lesz. Az ügyet azonban eltussolják, Starr pedig választás elé kerül: vagy hallgat és akkor őt mindenki békén hagyja, vagy pedig elmondja az igazságot a nagy nyilvánosság előtt és ezzel ki tudja, milyen lavinát indít el.

Igazából a történet nagyon behúzott magába már az első fejezetektől kezdve. Ebben lehet, hogy az is közrejátszott, hogy a közelmúltban a nemzetközi sajtót és az Instagram/Twitter közösséget is eléggé felbolydította a hasonló körülmények között történt eset George Floyddal. Könnyen olvastatta magát a regény, annak ellenére, hogy Starr viselkedését nem mindig értettem, illetve mint szereplőnek se sikerült közel férkőznie hozzám.
Például nem igazán értettem, hogy a fehér bőrű fiújával miért kell úgy bánnia, mint egy rossz ronggyal. A srác folyton és folyton bizonygatja az elköteleződését a lány irányában, még olyan helyzetekben is, amik már aztán tényleg megalázóak számára, de ő végig kitart, Starr pedig továbbra se értékeli. És oké, nem ez áll a regény középpontjában, hanem a rendőri brutalitás és visszaélések, illetve hogy színes bőrűként milyen hátrányokkal indul az ember az életben. Szóval nyilván a központi témák jóval súlyosabbak és persze hangsúlyosabbak is, de én ezt akkor sem tartottam Starr részéről fair dolognak.

De mindezek mellett persze elképzelésem sincs, hogy milyen lehet úgy felnőni, hogy az ember tizenkét éves korában a szüleinek le kell ülniük beszélgetni arról, hogy hogyan kell viselkedni a rendőrőkkel szemben, hogy ne vegyék úgy, hogy fenyegetést jelent nekik. Kiskamaszként. Hiszen pusztán a bőrszíne miatt ugyanis óriási hátránnyal indul ilyen téren is, főleg a rosszabb környékeken.
Angie Thomas regénye szerintem egy jó bevezető olvasmány lehet, még akkor is, ha vannak benne néha olyan életidegen, túl cukormázas dolgok, amik kábé soha nem fognak megtörténni a valóságban, de itt az üzenet még erőteljesebb átadása miatt mégis megtörténnek. Mert talán egy ifjúsági regényben muszáj azt sugallni, hogy muszáj szót emelni az igazságtalanság ellen. Muszáj közösen fellépni az olyan személy ellen, aki rettegésben tartja a környezetét. Muszáj azt sugallni, hogy ez mindig eléri a célját, hogy az egységben az erő tényleg működik.
Mert nagyon sötét jövö elé néznénk, ha a következő generáció már ezekben sem hinne. De a változást nemcsak tőlük kell várnunk. Velünk kell elkezdődnie. És ebben  a megfelelően kiválasztott könyvek sokat segíthetnek.

Angie Thomas: The Hate U Give - A gyűlölet, amit adtál
The Hate U Give
Fordította: Benedek Leila
Gabo Kiadó
417 oldal



Follow Me @photos_from_anna