2021. április 23., péntek

 


 

Erről a könyvről, tudom, az álmatlan éjszakáim fognak eszembe jutni. Amikor hajnali háromkor kipattant mindig a szemem, szinte percre pontosan és az előttem álló unalmas órákat elűzve ezt a kötetet olvastam az éjjeli lámpa fényénél, és arra gondoltam mindig, hogy most pont arról olvasok, ami lehetővé tette azt, hogy csak ilyen kényelmesen, mindenféle tűzveszély és pislákoló, szemet rontó fény nélkül élvezhessem az olvasmányaimat miután leszállt az est. Graham Moore történelmi ügyvédes sztorija jó unaloműzőként szolgált egyébként számomra. Korrektül összerakott kompakt kis történet, amiről igazából csak ennyit lehet elmondani. 


Nem mintha akadtak volna vele problémáim, mert jól esett olvasni, ugyanakkor ha elérhető közelségben lett volna számomra egy könyvtár, akkor valószínűleg onnan vettem volna ki, és jól megveregettem volna a vállamat, hogy milyen jól is tettem ezt. Ez egy tipikusan egyszerolvasós könyv számomra, ami adott egy élményt, izgalmas is volt meg minden, de nagy valószínűséggel a mellettem eltöltendő hátralevő éveiben csak polcporoláskor fogom levenni. Szerintem egy meglehetősen korrekt iparosmunka: jó a felépítése, a fejezetek rövidsége folytán valahogy repülnek az oldalak, jól adagolja az információkat és úgy mutatja be a kort valamint a kapcsolódó személyeket, hogy az áramháborúval kapcsolatban tényleg több dolog is megmarad az emberben, mint egy fél délutánnyi wikipédiázás után. Néha valóban azon kaptam magam, hogy bizonyos szereplőknek olvasok utána éppen az interneten, amikor nem volt kedvem éa regénybe beletemetkezni. Képeket keresgéltem, hogy arcokat társítsak az oldalon felbukkanó nevekhez, random mód ellenőriztem bizonyos eseményeket Moore történetéből, szóval az iparosmunka fogalmát jelen esetben nem kell feltétlenül negatív előjellel gondolni. Meglehetősen érdekes ez a kor, és az áramháború eseményei is, különösképpen így, hogy nem sokat tudtam erről előzetesen, gimis tanulmányaimból csupán annyit tudtam, hogy Edison találta fel a villanykörtét és pont. Nos, a regénynek köszönhetően ezt is megtudtam, hogy azért ezt sem ilyen egyszerű kijelenteni. 


S persze, a regény mellett szólva még azt is mindenféleképpen el kell mondanom, hogy nem is akar több lenni ez szerintem, mint egy egyszeri remek kikapcsolódást nyújtó könyv. Nem próbál az élet nagy kérdéseiről lamentálni, nem akar mély egzisztencializmust belevinni a történetbe, ahogy a szerelmi szál is csak úgy benne van, mert az is valahogy így történt, de különösebben nem romantikázik oldalakat. A hangsúly az áramháborún van és azokon a feltalálókon, akik harcoltak az elsőbbségért egy olyan világ kialakulásának kezdetén, ami az akkori ésszel talán felfoghatatlanul más. Ma már az elektromosság annyira körülvesz minket, olyan szinten része az életünknek, hogy kétségkívül megbénulnánk nélküle. Alappillére a civilizációnknak. És ez pontosan itt kezdődött, itt alakultunk át - talán még maguk a feltalálók se sejtették, hogy micsoda világnak ágyaznak meg ezzel a találmánnyal; azzal, hogy megszelíditik az elektromosságot. 

 

Aki az elektromosságot uralja, az a nap felett fog uralkodni.

 


Ezeket az eseményeket egy fiatal ügyvéd, Paul Cravath szemén keresztül követhetjük nyomon, aki szintén valós személy, akárcsak a könyvben felbukkanó további alakok. Ez a frissen végzett, tapasztalatlan ügyvéd meglehetősen váratlanul kerül a történelmi események középpontjába, méghozzá azzal, hogy George Westinghouse őt bízza meg, hogy képviselje az Edisonnal szemben folytatott per során. A tét egymillió dollár, a kérdés pedig az, hogy ki találta fel az izzólámpát. 

Edison meglehetősen nehéz ellenfél még a tapasztalt ügyvédek számára is, hiszen szinte egész New York a zsebében van, saját kémhálózatot működtet, és a pereskedésben is meglehetősen nagy gyakorlatra tett szert az évek során. 


 

Szerintem aki szereti a történelmi regényeket, odáig van az ügyvédes sorozatokért, az bátran vágjon bele ebbe a kötetbe, mert nem fog csalódást okozni. Nincsenek benne ugyan emlékezetes karakterek vagy gondolatok, ez csak az eseményeket szórakoztató módon elmesélni hivatott történet, ami tökéletesen tisztában is van ezzel. Bármennyire is egyszerolvasós, azért mégis csak örülök, hogy megismerkedtem vele, mert a történelemnek egy olyan szeletébe nyertem így betekintést, amit magamtól nem biztos, hogy felkutattam volna. 


Graham Moore: Az éjszaka fénye

The Last Days of Night

Fordította: Orosz Anna

Agave Könyvek

415 oldal

2021. április 19., hétfő

 

Edith Eva Eger könyvére elsősorban azért is figyeltem fel, mert mindig is érdekelt, hogy hogyan lehet túlélni lelkiekben egy olyan traumát, amit a holokauszt okozott. Hogyan lehet továbbfolytatni azután az életet, hogy valaki olyan sok szörnyűséget megtapasztalt? Hogyan képes megtalálni valaki ezek után az élet szép oldalát, hogyan élhet valaki ezután normális életet anélkül, hogy beleőrülne az ott látottakba. Minden embert őszintén csodálok, aki a saját élete mikrotragédiáin túl tud lendülni. Lenyűgöz az, ha valaki meg tudja találni a napsugárt a nehéz helyzete ellenére is - nem naivságól, üres pozitivitásból vagy tagadás keretében, hanem mindazzal együtt, hogy érzi és tudja a saját problémájának súlyát. S az, hogy valaki lelkiekben is túléli a koncentrációs táborokat, az számomra az a fajta erőt adó csoda, ami valóban megmutatja, hogy igenis dönthetünk a saját boldogságunk felől. Hogy az, hogy boldogunk vagyunk-e igenis a mi döntésünk függvénye. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem kell átélni a tragédiákat, nem érezhetjük magunkat szomorúnak, nem fájlalhatjuk a veszteségeinket, nem élhetjük meg életünk mély pontjait. Csupán azt, hogy miután megéltük a mélységeinket, igenis hátrahagyhatjuk azokat - nem azért, mert valami jó történik velünk, hanem mert mi döntünk úgy, hogy most már másra van szükségünk. Hogy most már meg kell élnünk a magasságot is.


Edith Eva Eger könyve alapvetően nem mond sok újdonságot, ha az ember életvezetési tanácsokat keres benne. De szerintem rossz olvasói magatartás is, ha ezzel a szándékkal fogunk neki az olvasásának. Ez egy memoár, egy túlélés történet. Egy megírt gyászfeldolgozási folyamat. Ez elsősorban az írónő gyógyulásának lenyomata, amiből igen, vetíthetünk magunkra bizonyos ráismeréseket, segíthet megérteni a múltunkkal való kapcsolatunkat, de ez a történet nem minket akar meggyógyítani, hanem a szerzőjét. 


Edith Eva Egerrel visszatekintünk gyerekkorára, az ott megélt - valamennyire általánosnak nevezhető - sérüléseire. Hogy szülei viselkedése hogyan hatott önbecsülésére, miként érezte magát egy átlagos lányként egy átlagos családban, ahol a szülőknek is ugyanúgy megvoltak a maga személyes mikrotragéidái, amik kihatottak a családi életükre. Ezek a tapasztalatok, jelenetek, ott megélt mondatok később is felbukkannak a memoár során. Átértékelve, megértve, megmagyarázva, feldolgozva. Amit kislányként, gyerekként megélt, azt később felnőtt fejjel tudatosan újból elővette, és leszűrte a megfelelő következtetéseket. Felnőttként, anyaként megértette, hogy szülei nem voltak boldogok, nem tudtak túllépni a saját múltbeli sérelmeiken, és ez rávetítődött aztán a gyerekeikkel való kapcsolatukra is. Az ebből szerzett sérüléseit sok-sok évtizeddel később átformálta és a tanulságokat beépítette önmagába. A negatív dolgot pozitívra változtatta, s így sikerült megbocsájtania, továbblépnie gyerekkorának sérelmein. 

S aztán jött a holokauszt, ami minden éppen kibomló életutat elsöpört, porig rombolt. A szerzőnek félbeszakadt az élete, s egy teljesen más sors vette kezdetét abban a pillanatban, hogy fegyveresek törtek a családjára a házukban, felforgatva, gyűlöletükkel bepiszkítva az otthon szentségét, hogy aztán gettóba, majd pedig marhavagonban nyomorogva szállítsák őket Auschwitzba. Hogy hogyan lehet épésszel túlélni azokat az éveket, amik ott rá vártak? Csakis úgy, hogy tagadott. Hogy nem volt hajlandó megélni ott a mélységeket, csak a pozitív gondolatokba kapaszkodva tudta tartani magát, hogy ne hunyjon ki a fénye végleg, ne rohanjon bele a szögesdrótos kerítésbe az első adandó alkalommal. Egy tiszta érzésbe, a lehetséges - ám irreális - jövőbe való kapaszkodás mentette őt meg és még sokakat abban a táborban.  


– Hogy nézek ki? – kérdezi. – Mondd meg az igazat!
Az igazat? Úgy néz ki, mint egy rühes kutya. Egy meztelen idegen. Ezt természetesen nem felelhetem neki, de bármilyen hazugság is túlságosan fájna, ezért egy lehetetlen választ kell megtalálnom: egy olyan igazságot, ami nem okoz sebet. Belenézek a szeme hihetetlen kékjébe, és arra gondolok: feltenni ezt a kérdést – „Hogy nézek ki?” – még tőle is a legbátrabb dolog, amit valaha hallottam. Itt nincsenek tükrök. Arra kér, hogy segítsek neki megtalálni magát, és szembenézni magával. Így aztán az egyetlen igaz dolgot felelem neki, amit felelhetek.
– A szemed – mondom a nővéremnek – annyira szép! Még soha nem tűnt fel, mert mindig eltakarta az a rengeteg hajad.
Most először látom, hogy van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.
– Köszönöm – suttogja.

 

Ám ahogy saját életünk mikrotragédiái esetében, itt sem az a legnagyobb feladat, hogy a nehéz helyzetekben megmaradjunk, hogy nap nap után túléljük a hullámvölgyet, hanem lelkileg fel tudjuk dolgozni azt, ha már elmúlt az az időszak, ami össze akart roppantani minket. Eger sem a koncentrációs táborban szenvedett a legjobban, hanem az utána következő években. Lekerült róla a túlélni akarás, nem tagadhatott tovább, szembe kellett néznie azzal, ami a holokauszt után maradt - neki és benne. Fel kellett dolgoznia, hogy ő túlélő lett. Hogy sokan - köztük családja nagy része is - odavesztek. Hogy a világ ezt tette vele és a társaival, és neki abban a világban kell továbbélnie. Szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy elvették tőle a jövőjét, és hogy az, ami tartotta benne addig a lelket, már nincs többé. Csak egy ábránd volt, ami akkor rengeteget segített, de most, hogy vége a borzalmaknak, szembe kell néznie azzal, hogy nem volt semmi realitása. Új célokat, új életet kell találnia - de hogy lehet ezek után, ha olyan lelki teher van az emberen, amit épésszel felfogni képtelenség? Eger asszony végül kitérőkkel ugyan, de ezt az elképzelhetetlen tragédiát is a javára tudta fordítani. Pszichológus lett, aki más emberek tragédiáin segít túllendülni, feldolgozni azt. Mindezt úgy, hogy közben maga is gyógyul. Mert ez hosszú évtizedeken át tartó folyamat, aminek egyik csúcspontja talán az, amikor hosszú évek után egy konferencia miatt kénytelen Németországba utazni, nem messze attól a helytől, ahol félholtan rátaláltak az amerikai katonák. 


A döntés egy nagyon jól felépített, jól megírt memoár, aminek megvannak a maga tanulságai, és hozhat az olvasójának is ráismeréseket. Persze azt gondolom, hogy aki járt már olyan igazi hullámvölgyben az élete folyamán, amiből sikeresen kikecmergett és némi tudatossággal vissza is tudott tekinteni önmagára és a megélt időszakra, az is hasonló következtetésekre juthatott - legalábbis én így voltam vele. Mindemellett nehéz is volt olvasni, különösen az auschwitzi élményeket - mármint lelkileg volt megterhelő. De pont ezekért a dolgokért tartom egy roppant fontos memoárnak. Hiszen olyan dolgokat őriz meg, amiket nem szabad sosem elfelejtenünk, és rávilágít arra, hogy a legnagyobb sötétségben is megtalálhatjuk azt az aprócska fénysugarat, ami aztán kivilágíthat mindent maga körül. 


Edith Eva Eger: A döntés

The Choice

Fordította: Farkas Nóra

Libri Kiadó

420 oldal

2021. április 16., péntek

 


A történetek sosem állandóak. Folyton változó, formálódó valamik, amik minden egyes újrameséléskor más-más alakot öltenek. A történetek velünk változnak. És persze, az sem mindegy, ki meséli el azt. Jenn Lyons könyve remekül megfogja ezt a formátlanságot még írott szövegként is, hiszen narrátoraink már az elején nem értenek egyet. Melyik momentummal kezdődött az a történet, amit elmesélni kívánnak? Honnan kell a mesélőnek felfejtenie a szálakat, hogy a történet megkapja a valódi elejét? Így kezdődik hát két különböző idősíkon ugyanaz a történet más-más narrátor szemén keresztül. Ezeket a sztorikat aztán olykor-olykor lábjegyzetben félbeszakítja egy harmadik, sokáig névtelenségbe burkolózó narrátor, aki különböző kiegészítéseket, értelmezéseket fűz hozzá, vagy éppen rávilágít arra, hogy mikor hazudik éppen a másik kettő elbeszélő. Bizonyos szempontból egy korrekten összerakott bölcsész fantasy ez, legalábbis ami az elbeszélés módját illeti, mindenképpen. 


Főszereplőnk és egyben egyik elbeszélőnk, Kihrin, aki rögtön az események közepébe ugrasztja hallgatóságát. Mindenféle előzmény vagy háttértudás nélkül egy rabszolgapiacon veszi kezdetét az a történet, amiről úgy gondolja, hogy mindenki hallani akar. De persze, hogy nem figyel annyira a részletekre, kihagy dolgokat és meglehetősen hanyag elbeszélőnek mutatkozik sok esetben, hiszen nem szabadakaratából mesél nekünk, hanem kényszerítik rá. Ezt a mesét szakítja félbe aztán fogvatartója, Karom - az alakváltó, aki az általa megölt emberek emlékeit és érzéseit magába építi. Kihrin történetét ő máshol kezdi, időben jóval előrébb, és olyan alakok szemén keresztül követi nyomon Kihrint és a vele megesett dolgokat, akik nos, már nem élnek. Karom elbeszélés módja egy majdhogynem mindent tudó narrátoréhoz hasonlatos, hiszen az általa használt narrátoroknak, akik egyben szereplői is a történetnek, mind belelát a fejébe és hátsó szándékaiba. Amit olykor persze megoszt velünk, olvasókkal is, de van, amikor nem. 

Karom története ott kezdődik, hogy Kihrin dalnokként dolgozik egy bordélyházban apjával együtt. Mellékkeresetként némi betöréseket is vállal egy tolvajbandának, hogy végre elég pénzt gyűjthessen és kijusson a város nyomornegyedéből. Egyszer azonban az egyik betörése alkalmából egy démonidézés kellős közepébe csöppen, és hamarosan szembe is kell néznie ezzel a félelmetes teremtménnyel, aki üldözőbe veszi őt. Innentől kezdve az élete gyökeresen megváltozik. 

Ugyanis felfigyel rá egy uralkodóház is, akik biztosak benne, hogy rokoni szálak fűzik őket Kihrinhez, így befogadják őt udvarukba. Ám itt az élet továbbra sem tejjel-mézzel folyó Kánaán, hiszen összeesküvésektől hemzseg az udvar. A brutalitás és a kegyetlenség pedig minden nap kéz a kézben járnak errefelé. Sajnos, Kihrin számára hamar kiderül, hogy elveszett hercegnek lenni korántsem olyan érzés, mint a mesékben szokás. 


Jenny Lyons nagyon jó és okos szerző, aki szuperül kihasználta a narrátorokkal való játékot, s tette ezt úgy, hogy tényleg egy nagyon érdekes összhatást eredményezett vele, ami számomra kiemelte a tucatfantasyk közül. És bár közel ezer oldal, mégis elérte azt, hogy szinte repüljön az idő az olvasása alatt, hamar bevonzott magával ebbe a világba. Ám mindezek ellenére mégis azt mondom, hogy olykor Lyons sok mindent túlságosan is túlgondolt. A könnyednek ígérkező kikapcsolódás egyre bonyolultabb és bonyolultabb szálakat hozott be magával, és amikor már a lélekvándorlásos dolog miatt a nevekre is több névréteg rakodótt, akkor aztán már tényleg elvesztettem a fonalat, hogy most pontosan ki kicsoda és mit és miért csinált. Leginkább a Kihrin által mesélt történet rugaszkodott el szépen, lassan a valóságtól, nehéz volt ott lépést tartanom a történésekkel. És mondjuk ezt nem feltétlenül írom a hibái közé, hiszen miért ne lehetne egy kicsit agyalósabb, mélyebb, összetettebb egy történet, de én addigra már teljesen belehelyezkedtem a kényelmes olvasó szerepébe, akinek nem kell ennyire agyalgatnia dolgokon a történet kapcsán, hogy most akkor ki is az, aki újjáéledt és mit is cipelt magával, milyen konfliktust is kell megoldania a szintén újjáéledt szereplők között. 

Sok tekintetben emlékeztetett engem egyébként Patrick Rothfuss A szél neve című csodás fantasyjére, amit nagyon szerettem olvasni sok évvel ezelőtt. Bizonyos megoldásokban, történetvezetésben és stílusban éreztem rokoni kapcsolatot ezzel a regénnyel, miközben olvastam, de mégsem éreztem a Királyok vesztét egy epigonregénynek. Hiszen mindemellett volt benne saját és - számomra - eredeti ötlet.

Látható, hogy igencsak vegyes érzéseket hagyott bennem maga után ez a történet. Egyfelől csodálom és elismerem, hogy tényleg egy nem mindennapi regény ez, aminek a világában jó ilyen hosszan kalandozni. Ugyanakkor mégse vagyok képes feledni azt az érdektelenséget részemről, ami a végefelé elhatalmasodott rajtam, amikor egyre kacifántosabb és kacifántosabb irányt vett a történet. A folytatását egyszer mindenképp elolvasom, de ehhez pihennem kell, úgy érzem. Jó lett volna "de" nélkül szeretni, mert bizony hiányoznak nekem ezek a belemerülős, komótos fantasyk. 

 

Jenn Lyons: Királyok veszte

The Ruin of Kings

Fordította: Sárpátki Ádám

Agave Könyvek

 719 oldal

2021. április 11., vasárnap

 

 

A költészet számomra sokáig egy mesterségesen tantermi keretek közé szorított dolog volt, amit ha tetszett, ha nem, minden egyes alkalommal a hivatalos iránymutatást követve szanaszét kellett elemezni, mindig azon morfondírozva, hogy mire gondolhatott a költő (de valójában a tankönyv szerzője), mégha ezzel párhuzamosan nyelvtanórákon azt tanultuk, hogy mennyire nem lehet egyébként megérteni a másik ember gondolatait, mennyi minden félremehet a kommunikáció során. Hát még a mindenféle költői képekkel, rímekkel teletűzdelt sorok esetében! A versek számomra sokáig nem éltek. Még annak ellenére sem, hogy évente többször is jártam versmondó versenyekre, ahol olykor - a rutin miatt -  a versválasztásnál és versmondási stílusnál teljesen szabad kezet is kaptam a felkészítő tanáromtól. Nekem a verseny általános iskolásként azt jelentette, hogy kaptam egy teljes szabadnapot egy pár perces szereplésért cserébe, na meg könyvutalványt - jobb esetben. Rosszabb esetben verseskötetet, aminek bár szintén örültem azért, de mégse tudom azt mondani, hogy egy hatodikos lánynak minden vágyálma Petőfi válogatott verseinek birtoklása - különösen úgy, hogy otthon aztán dögivel voltak verseskötetek tanár apukámnak köszönhetően. 


Csokonai, Petőfi, Ady, Radnóti, József Attila - ezen férfiak uralták versismereteim nagy részét, ami aztán gimiben és egyetemen még tovább bővült természetesen. Bejött a világirodalom, a magyar irodalom is árnyalódott, de a versekhez társított hívószavaim továbbra is a ridegség, távolságtartás, szanaszét elemzés és a memoriterek maradtak - még akkor is, ha olykor meg-megszólítva éreztem magam vagy nagyon megtetszett egy -egy költői kép, szófordulat, amit azóta is őrzök az emlékezetemben. 


Aztán a könyves blogolásnak köszönhetően felfedeztem azt is, hogy a verseket lehet csak úgy szórakozásból olvasni is, és nem kell a hivatalos kánonban levő férfiakkal foglalkozni feltétlenül, hanem van női költészet is, ami nem csupán Nemes Nagy Ágnesből áll (bár őt tényleg zseniálisnak tartom egyébként). És persze, ne értsetek félre, szeretem, sőt imádom én Radnóti Miklóst, Juhász Gyulát, Simon Mártont, Fodor Ákost, de ahogy a próza esetében is, úgy a költészetnél is észrevettem, hogy a női szerzők jobban meg tudnak pendíteni bennem valamit, jobban vagy több helyen érzem azt esetükben, hogy engem szólítanak meg, olyan témákról beszélnek, amikkel nekem is szembe kell néznem. Szóval a kis privát felfedezéseim alatt bukkantam rá Emily Dickinsonra vagy éppen Szabó T. Annára, akik tényleg mindenestül megnyertek maguknak. Korábban azt hittem, hogy rajongok Radnótiért vagy éppen Fodor Ákosért, de ennek a két fantasztikus nőnek a költészete jobban megragadott, mint eddig bármi más a költészetben. 


És aztán a Fiatalúr érkezése a költészethez való viszonyulásomat is alaposan megváltoztatta. Neki köszönhetően fedeztem fel ugyanis, hogy a költészet mennyire egy élő valami. Ami nem némán épül belém, hanem hangosan kimondva létezik. Nem mesterkélten, műpátosszal telve, hogy a versmondó verseny zsűrijét lenyűgözze az ember, hanem játékosan, kacagósan él, és mégis sokkal, de sokkal komolyabb a tétje, sokkal fontosabb embert kell vele lenyűgözni, mint anno sok-sok évvel ezelőtt. Nem könyvutalvány vagy verseskötet a nyeremény, hanem egy, a magyar nyelvet valóban élvező, minden szavát mélységesen átélő kis felfedező, akinek a nyelvtanulás fázisában rengeteget tud adni egy Varró Dani, egy Tóth Krisztina vagy egy Szabó T. Anna. Merőben más élmény számomra az utóbbi időkben a költészet, ami végigkíséri a napjainkat. Velünk van evés közben, sétáláskor, utazáskor vagy éppen lefekvéskor. Beépült a napjaink rutinjába, csupa mókát és kacagást hozva magával, és én csak nézem a kis közönségemet, akit megszólít egy-egy vers, ki tudja, miért. Gondolatokat, szavakat, képeket ültetek vele a fejébe, miközben nevetünk vagy éppen áhítattal hallgat csendben, és újra és újra kéri ugyanazt a verset, és századjára is ugyanolyan élvezettel hallgatja, mintha csak először mondanám. És számomra most ez a költészet igazi ereje. Lüktet, árad, belénk épül - ez az, amit egy tanóra se tudott volna átadni nekem, azt hiszem. Legalábbis az irodalomoktatás mai formájában biztosan nem. 


Úgyhogy ha nem érted, mi az a költészet, olvass verseket. Hangosan. 

Főleg gyerekeknek.

2021. április 10., szombat

 

 

 

Igazából csak akkor realizáltam valójában, hogy ez a képregény mennyire művészi a megjelenésében, amikor végre a kezembe foghattam. Láttam ugyan számos belső képet, olvastam mások áradozásait a grafikák színezéséről és art decot idéző formavilágáról, mégis kellett ez a személyes találkozás is, hogy valóban felfogjam, mennyire nem voltak túlzóak a megjelenést illető dicséretek és áradozások. 

Persze, ez nem mostanában volt, hanem a magyar megjelenés után pár hónappal, és érdekes, amennyire lenyűgözött akkor, mégsem került sor az elolvasására egészen mostanáig. Amit persze, eléggé megbántam, mert így a következő részek beszerzésével jó sokat kell várnom. 

 

A világban több az éhség, mint a szeretet.

 


A Monstress története egy olyan képzeletbeli világba kalauzolja el az olvasóját, ahol emberek és arkánok (vagyis félvérek) állnak szemben egymással. Főszereplője, Maika aki a háború borzalmai által okozott traumákat képtelen feledni, és ráadásul egy borzalmas szörny lakozik benne, aki olykor előtör belőle, és mindent elpusztít maga körül. 

 

Mindenekelőtt azt meg kell jegyeznem, hogy aki egy cuki macskás képregényre számít, az eléggé mellélő a Monstress olvasásával. Bár megjelenésükben vannak kifejezetten aranyos, kissé mangaszerű alakok, maga a történet - és hát a képkockák is ennek megfelelően - egy eléggé sötét világot idéznek meg, amitől a brutalitás sem áll távol. Öldöklések, csonkolások, kínzások és más kegyetlenkedések tűnnek fel a történetben igen gyakran, amit a rajzok is meglehetősen naturalistán mutatnak be. Szóval, aki nem nagyon szeretne ilyesmivel találkozni, hanem csak az aranyos cicák miatt jött, annak nem igazán való ez a történet. Mindenesetre azt is el szeretném mondani, hogy nem éreztem túlzottnak vagy zavaróan öncélúnak a lapokon megjelenő brutalitást, számomra inkább komolyságot adott a sztorinak, némi grimdarkos beütést kölcsönzött ennek a távol-keleti steampunk fantasynek. 

A történettel kapcsolatban elég vegyes véleményeket hallottam korábban másoktól, voltak, akik szerint a szép külső mögött egy meglehetősen üres vagy nem teljesen jól összerakott történet lakozik. Én az első kötet olvasása után azt tudom mondani, hogy abszolút kellemes meglepetés volt számomra az, hogy a történetnek, a világnak egy olyan atmoszférája volt, ami már szinte az elejétől behúzott magába, és nagyon kíváncsi lettem a folytatásokra. Valahogy nehéz volt kilépni ebből a hangulatból, és tényleg nagyon sok potenciált látok a sztoriban. Aztán persze, hogy ez miképpen alakul a későbbi kötetekben, arról egyelőre nincs személyes véleményem, de eléggé bizakodóan tekintek a folytatásokra. 


- Félsz tőlem? 

-  … Igen.

-  Ebben hasonlítunk. Én is félek magamtól.


Számomra ennek a kötetnek a legfontosabb témája a bennünk lakozó traumákkal való együttélés volt. Azok, amelyek nem hagynak minket nyugodni, amiket fel kell fejtenünk, a végére kell járnunk, amik örökre ott hagyták nyomukat a személyiségünkön. Ezeknek a traumáknak való kivetüléseként is felfoghatjuk a bennünk lakozó szörny tematikáját, amely időről időre felbukkan az irodalomban - gondoljunk csak Jekyll és Mr. Hyde -ra például. Maikában is egy ilyen szörny lakozik. Egy ősi, pusztító szörnyeteg, ami mindent megsemmisít maga körül, ha tombolni hagyják. 


Egy ígéretes kezdésnek gondolom a Monstress első részét, sok érdekes szálat felvillantott, amiknek kíváncsian várom, hogy lesz-e folytatása, illetve merre fog a sztori kifutni. A kötet természetesen - és ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni - egy vizuális gyönyör már önmagában is, szóval ha másért nem is, de már ezért megérte beruháznom rá anno. Szerencsére azért maga a sztori is eléggé bejövős volt, úgyhogy most gyűjtögetek, hogy a többi kötetet egyben tudjam beszerezni, és ne kelljen még egyszer ennyit várnom. Ha szereted a steampunk fantasyket, a kicsit sötétebb vonal sem riaszt vissza vagy ha odáig vagy a szép grafikákért, akkor a Monstressel bátran tehetsz egy próbát. A magyar fordítás ráadásul Kleinheincz Csilla munkáját dicséri, ami nálam mindig garancia az igényes fordításra.


Marjorie Liu - Sana Takenada: Monstress - Az ébredés

Monstress - Awakening

Fordította: Kleinheincz Csilla

Fumax Kiadó

208 oldal

 



Follow Me @photos_from_anna