Pages

Sherlocked

2012. január 27., péntek


Szépirodalom: semmi
Bölcselet: semmi
Csillagászat: semmi
Politika: egy kevés
Botanika: részleges; jól ismeri általában a mérgeket és azok hatásait
Geológia: kevés, de gyakorlati; különösen a talajfajtákat ismeri jól; a járás közben felfröccsent sárból megmondja, London mely részéből származik
Kémia: jelentős
Anatómia: széles körű, de rendszertelen
Bulvársajtó: minden jelen és múlt századbeli bűntényt ismer.
Zene: szépen hegedül
Sport: kitűnő boxoló és kardvívó
Jog: jól ismeri az angol törvényeket

Ez lenne Sherlock Holmes felskiccelt tudománya Dr. Watson tollából, A bíborvörös dolgozószoba című kisregényben. Érdekes egyébként, mert amíg csupán a filmfeldolgozásokból ismertem a személyét, valahogy úgy képzeltem, hogy Sherlock esetében nincs olyan tudomány, ami egyáltalán nem, vagy csak részleteiben lenne ismert. Valami nagyon alapos, mindenre kiterjedő tudást tulajdonítottam neki - de ő már az első történet elején megmagyarázta számomra, hogy miért is tartja lényegtelennek az olyan általános dolgokat is, mint például, hogy a Föld a Nap körül forog. "Mit törődöm én azzal? Ön azt mondja, hogy mi a Nap körül forgunk. Ez rajtam és a munkámon kívül egy cseppet sem változtathat, tőlem foroghatnánk a Hold körül is!"

Sir Arthur Conan Doyle tudvalevőleg két élő emberből gyúrta össze Sherlock Holmes alakját: az egyik Dr. Joseph Bell, kora egyik nevezetes orvosa, aki még azelőtt képes volt diagnosztizálni pácienseit, mielőtt akár egy szót is szóltak volna. A másik pedig egy bizonyos Sir Henry Littlejohn, aki törvényszéki orvoslástant tanított Doyle -nak, és igen mély benyomást tett rá ezen idő alatt.
Különben érdekes tény, hogy Sir Arthur Conan Doyle mindig is történelmi regényeit tekintette fő műveinek, míg Holmes és Watson kettőse csupán pénzkereseti forrás volt. S ez utóbbit igazából olyan jól összehozta, hogy nyomozója nem csupán a viktoriánus kor irodalmának vagy a krimi ikonjává vált, hanem általános értelemben véve is pop ikon lett, hiszen manapság boldog-boldogtalan meghallja a Sherlock Holmes nevet, tudja, hogy egy fiktív angol detektívről van szó.
Ám nem csupán a detektív lét fonódott szorosan össze a nevével, különböző emblémák is társultak hozzá: úgy mint a vadászsapka, a pipa és a nagyító.

r, vadászsapkáról konkrétan nem esik szó a történetekben, de Dr. Watson egy olyan sapka leírását adja, ami állítólag csakis erre a típusú tökfedőre illik. Így nem csoda, ha Sidney Edward Paget a Holmes történetek illusztrátora így ábrázolta nyomozónkat a Boscombe völgyi rejtélyhez készített rajzokon, ami azóta védjegyévé vált. Paget egyébként véleményem szerint legalább annyira megalapozta a manapság bennünk élő Sherlock-képet, mint maga Conan Doyle. Ha valami béna hasonlattal szeretnék élni, akkor valahogy úgy képzelem el ezt a dolgot, hogy Doyle az írásaival csupán durva skicceket készített ennek a karakternek a külsejéről, Paget pedig ezeket a skicceket jobban körvonalazta, látványra kicsit részletgazdagabbá tette. Később a filmes feldolgozások is kialakították a maguk Sherlockját (mind kinézetre, mind belső tulajdonságait tekintve) : rengeteg feldolgozás született, és születik még a mai napig is, újabb és újabb réteget rakva rá az eredeti, Doyle által megalkotott karakterre. Bevallom, hogy olvasás közben - én legalábbis - szinte képtelen voltam levetkőzni azon képzeteimet, amiket a filmes feldolgozások plántáltak belém az évek során. (de erről majd egy később posztban, ha lesz rá türelmem/kedvem)

Visszatérve Sherlock Holmes úgynevezett emblémáira: nem hiába van köztük a nagyító. Kedvenc nyomozónk ugyanis a részletek megszállottja: " egy csepp vízből következtetni lehet egy óceánra" - írja Az élet könyve című művében, amelyet Dr. Watson A bíborvörös dolgozószobában felháborodottan olvasott. Sherlock ebben a tanulmányában tulajdonképpen kifejti nyomozásának és gondolkodásának alapelveit, miszerint a kis dolgokból levont következtetések elvezetnek az általánosabb, nagyobb területet lefedő megállapításokhoz. A titok tehát, a részletekben rejlik.

Természetesen, Sherlock tisztában van vele, hogy zsenialitásának szintjét nem mindenki éri el. Nem csupán a hivatásos nyomozók, rendőrök, vagy éppen Dr. Watson kapja meg egyenesen a képébe ezt a kijelentést, de Poe Dupin nyomozóját is megkapja a magáét: " ... ki kell jelentenem, hogy az a Dupin e tekintetben igen hétköznapi felfogást tanúsított. Abban, hogy egy félórai csönd után fennhangon folytatja barátja gondolatait, nem találok semmi különöset, s bár némi ügyességet nem lehet elvitatni tőle, korántsem volt olyan lángész, mint amilyennek Poe képzelte őt." Poe nyomozójának ez a verbális pofoncsapása nem hiába került bele az első Sherlock történetbe. Doyle ugyanis egyáltalán nem volt megelégedve az éppen akkoriban kibontakozó krimiirodalom nyomozóival - úgy gondolta, ő sokkal jobbat írna. Vezérelve az volt kedvenc detektívünk megalkotásánál, hogy Sherlock a saját érdemei miatt kapja el a rossz fiúkat, s ne azok tévedései vagy éppen mulasztásai miatt.
Talán nem mindennapi szellemi képességei okán, aminek nagyon is tudatában van, ragadhatott rá többek között a vélt mizantrópia - plusz ugye ott van a munka iránti elköteleződése is - és ezt, ami a könyvekben csak árnyalatnyiban érzékelhető, némely filmes feldolgozások aztán tovább mélyítették (gondoljunk például Dr. House -ra). Valamelyik kutató egyébként a novellák és kisregények alapján 190 -re becsülte Sherlock Holmes IQ -ját. Ez azért nem semmi, nem?

Sherlock Holmes 1887-es felbukkanása óta komoly kultusza alakult ki - még Sir Arthur Conan Doyle életében történt, amikor is a rajongók képtelenek voltak beletörődni kedvenc hősük halálába: (teljesen érthető módon) az utcára vonultak fekete karszalaggal a karjukon, és újrázásokat követeltek. Valószínűleg kellően vérmes rajongók lehettek, hiszen Doyle végül meghajlott az akaratuk előtt, és visszahozta Sherlockot a halálból.



Népszerűsége egyébként még ma is töretlen: Sherlock Holmes Társaság alakult; a svájci Meiringen -ben (SPOILER :ahol Az utolsó eset című novella játszódik, és ahol Sherlock majdnem halálát lelte) Sherlock Holmes-szobor díszeleg az íróról elnevezett főtéren, emlékmúzeuma is van a kisvárosnak, sőt: a nevezetes vízeséshez egy sikló viszi fel az érdeklődőket, és a dulakodás helyét pedig egy fehér csillag jelzi. Természetesen, a Baker Street-en is nyílt egy hozzá címzett múzeum, ami ráadásul London első olyan múzeuma volt, ami egy fiktív karakter emlékére jött létre. Alakja az irodalom, és a filmek számos későbbi szereplőjének szolgált mintájául.

S most már én is bekapcsolódtam a rajongótáborba, mert ahogy a BBC legújabb Sherlock Holmes sorozatában Irene Adler is mondta, és amivel mélységesen egyetértek: "The brainy is the new sexy."



(kép forrása: milkbubble.tumblr.com )



A bejegyzésemben felhasznált források:
Sir Arthur Conan Doyle: A bíborvörös dolgozószoba, A négyek jele
Wikipédia angol és
magyar szócikke

A négyek jele

2012. január 25., szerda

Dr. Watson és Sherlock Holmes nagy találkozása után nem tudtam megállni, hogy ne vegyem elő rögtöndeazonnal a folytatást, A négyek jelét. Ez a kisregény kalandosabbnak bizonyult az előzőnél, volt itt minden az elásott kincstől kezdve a titokzatos segítőig minden, ami csak a kalandregények kedvelői szemének-szájának ingere.

Ha jobban belegondolok, ez kicsit kevertebb műfajú A bíborvörös dolgozószobához képest. Persze, a krimiszál továbbra is domináns marad, de a gyilkos kiléte már egészen az elején kiderül - vagyis hát nagyjából - , a történet további részét már az elkövető felkutatása, és üldözése tölti ki. Juj, főleg az üldözős rész volt a legizgalmasabb, hát én tényleg szó szerint rágtam a körmömet az olvasása közben. (tudom, fúj...) Visszatérve a holttest felfedezéséhez meg a helyszíneléshez, különben biztos csak az én szerencsétlen asszociációm, de ahogy Holmes kereste a nyomokat meg következtetéseket vont le a tett helyszínén, nekem rögtön beugrott Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság című története - annak ellenére, hogy majom közel s távol nem volt. De egy picit szerintem tényleg hajazott rá, nem?

De emellett volt egy kis thrilleres beütés is - ismétlem: csak egy pici. Például számomra tiszta hátborzongató volt, amikor mesélte az egyik szereplő, hogy az egyik viharos este egy kócos, szakállas szellemalak nézett be az ablakukon - ami persze, így ahogy én leírom nem tűnik valami szívbajos jelenetnek, de ahogy Doyle leírta... hát, higgyétek el, hogy az.

Az első részben megszokott felépítés itt is visszaköszön: az ügy felgöngyölítése után maga az elkövető veszi át az elbeszélés folyamát, ő meséli el az egész gyilkosság hátterét. Hát, itt ez most egy kicsit hosszabbra sikeredett, a mesélő szinte majdnem Ádámtól és Évától kezdte a dolgokat, ami eleinte egy csöppet sem érdekelt. Ám ahogy közeledtünk a bűntény tényleges előzményéhez, na onnantól egyre izgalmasabb, kalandregénybe átcsapó történet vette kezdetét. Mondjuk Dr. Watson -t még mindig jobb szeretem mesélőnek, mert olyankor több benne a Sherlock :-)

"Mialatt néztem, önkéntelenül az a gondolat villant át az agyamon, milyen rettenes gonosztevő lett volna belőle, ha ezt a bátorságot, ravaszságot és kitartást a törvény szolgálata helyett a bűn szolgálatába állította volna."


Különben itt már maga a bűneset is jobban tetszett, mint az első könyv esetében. A tetthelyszínen történő nyomozásba, mi olvasók is akarva-akaratlanul is bekapcsolódunk, és egyszer csak azt vesszük észre, ahogy olvasunk, közben nyomozunk is. Akárcsak Sherlock mi is végigzongorázunk magunkban minden lehetőséget, aztán a végén kiderül. hogy mennyire van igazunk. Ja, és közben végre megtudhattam, hogy Sherlock miért is nyúl olykor a drogokhoz... ezt régebben nem igazán vágtam, nekem kicsit kilógott a karakteréből. De most, hogy már tudom, teljesen egybevág a figurával.

Nos, hát ez is izgalmas volt, nem csalódtam, s mint említettem: jobban tetszett mint az első rész. De érzem, lesznek még itt ennél is kacifántosabb, ötletesebb történetek. Találkozunk még, Sherlock!

Sir Arthur Conan Doyle: A négyek jele
Eredeti cím: The Sign of Four
Fordította: Mikes Lajos
Oldalszám: 134 oldal
Kiadó: Szukits Kiadó
Eredeti ár: 498 Ft

A bíborvörös dolgozószoba

2012. január 23., hétfő

Ezzel a könyvvel kezdődött minden, ami Sherlock. Így azt gondoltam, stílusosan ezzel a kötettel fogom kezdeni a híres detektív történeteinek a megismerését. Mondjuk, én kicsit előrébb voltam, mint Dr. Watson: ezt meg azt azért már tudtam Mr. Holmes -ról, hála a különböző filmes feldolgozásoknak meg a legújabb BBC sorozatnak. És hogy őszinte legyek, pont az utóbbi indította el nálam a Sherlock Holmes -mániát - de erről részleteiben majd egy külön rajongóposztban fogok megemlékezni.

Szóval, Dr. Watson hazatér a második afgán háborúból, amelyben mint katonaorvos tevékenykedett. Az egyik ütközetben egy golyó fúródott a vállcsontjába, és szinte a véletlennek köszönheti megmenekülését. Ezután kénytelen hazatérni Angliába, ahol szűkössé váló anyagi körülményei nem igazán engedik meg a szállodai életmódot, és így olcsóbb szállás után szeretne nézni. Szerencséjére véletlenül összefut réig ismerősével, Stamforddal, és ő ismer valakit, aki lakótársat keres magának. Hát, ez a jövendőbeli lakótárs elég fura egy szerzet, ezt már rögtön az első lapokon bebizonyítja, a későbbiekben pedig csak tovább fokozódik a dolog. Végül, miután megtörtént a boldog összeköltözés, Sherlock a jó lakótársi viszony reményében meghívja Dr. Watson -t, hogy vegyen részt az egyik gyilkossági ügy felgöngyölítésében. A holttestre egy bíborvörös szobában találtak rá: gyilkos fegyver sehol, nincs külső sérülés, és a falra a titokzatos 'rache' szót vésték fel...

"Tudja, én úgy képzelem az emberi agyat, mint egy üres szobát, ahová tetszése szerint hord be bútort az ember. A bolond sok mindenfélét kever össze válogatás nélkül, kihagyva a nélkülözhetetleneket, míg a munkásember csupán a szerszámait hordja be, melyekre feltétlenül szüksége van, és azokat a legnagyobb rendben tartja. "


Igazán örülök, hogy végre megismerhettem Mr. Holmes - t igaz valójában - már ha lehet ezt így mondani egy könyv esetében. Tényleg igazán érdekes és ötletes karakter, és nem utolsósorban humoros is a sok furcsaságával. És mit ne mondjak: lenyűgöző is. De tényleg. A részletekből levont következtetések, fontos megállapítások nagy szerephez jutnak Holmes esetében, és néha tényleg pofon egyszerű rájönni ez vagy amaz mire is utalhat pontosan, hogy pont az egyszerűsége folytán nem jutna eszünkbe. S igazából, Holmes -ot bármennyire is mizantrópos beütésűnek érzem, azért a szereplőkre vonatkozó következtetései mégis csak alapos emberismeretre utalnak. Bár ha jobban belegondolok tényleg össze is függhet ez a két dolog...

Dr. Watson elbeszélőként nagyon jól működik, vele együtt ámulunk Holmes zsenialitásán, és Watson legyezgeti helyettünk is kedvenc nyomozónk egóját. Úgy éreztem, hogy a középpontban egyébként inkább Sherlock áll, mintsem a bűntény: amaz csak egy eszköznek tűnt számomra, hogy Holmes ábrázolása még jobban teljes legyen. Maga a bűntény nem volt valami fenomenális az én meglátásom szerint, nem volt benne semmi extra... Ezt az úgynevezett pluszt tényleg Sherlock személye szolgáltatta, illetve az a módszer, ahogy felgöngyölítette az ügyet. Watson egyébként szinte minden sallangtól mentes mesélése csupán a lényegre szorítkozik. Ami persze, nem jelenti azt, hogy stílustalan. Itt a lényegre szorítkozást a történetépítkezésre értem: nem tesz bele felesleges elemeket, minden okkal kerül bele. Ennek köszönhetően a történet elolvasása nem tesz ki két óránál többet - elalvás előtt ideális kis olvasmány.

Sir Arthur Conan Doyle: A bíborvörös dolgozószoba
Eredeti cím: A Study in Scarlet
Kiadó: Sensus Kiadó
Fordította: Tury Gyula
Oldalszám: 144
Eredeti ár: 1690 Ft

A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt

2012. január 21., szombat

Oké, őszinte leszek: ilyen ordenáré borítót adni ennek a könyvnek bűn rossz választás volt. Ez az óriási, színes betűtípus, ami agresszíven nyomul bele az ember látómezejébe egyszerűen kikészített, akárhányszor megláttam. A szintén az ízléstelenség fogalmát kimerítő rajzolt dinamitról meg aztán ne is beszéljünk, aminek köszönhetően rögtön Tréfi törpre asszociáltam a Hupikék Törpikékből. Bármennyire is szerettem ezt a mesét gyerekkoromban, azért valljuk be, egy könyv esetében – még ha vicces történet is –, nem a legszerencsésebb asszociációnak nevezhető. Komolyan mondom, nem ezt vártam az Athenaeum Kiadótól. Az egész kötet valami olcsó, bóvli kiadvány benyomását kelti bennem, ami agresszívan rám akarja tukmálni magát. Legszívesebben sikítva menekülnék előle.

Még az a szerencse, hogy a jópofa címválasztás megmaradt – és ezért, ismétlem: csakis ezért figyeltem fel a könyvre. Ha ezen a gusztustalan borítón múlt volna, még csak pillantásra se méltatom – és akkor milyen sokat vesztettem volna! Mert bármennyire is próbál a kiadó az ellenkezőjéről meggyőzni, Jonas Jonasson könyve nagyon intelligens és figyelemre méltó regény.

A regény főhőse Allan Karlsson, aki éppen századik születésnapját ünnepelné az öregek otthonában. Ám valahogy nincs kedve az egész hajcihőhöz, így a nagy készülődés közepette egyszer csak fogja magát, és kimászik az ablakon. Maga se tudja még pontosan merre menjen, mihez kezdjen a hirtelen jött szabadságával, de egy biztos: nem akar visszatérni a harapós természetű Alice nővérhez, és a többi öreghez. És ekkor kezdetét veszi Allan hihetetlen kalandja, melyben nagy szerephez jut egy nagy rakás pénz, ráadásul üldözni kezdi őt a rendőrség és egy Never again nevezetű bűnszövetkezet is, mindeközben összebarátkozik egy tyúktolvajjal és egy utcai büféssel is...

Ezzel a történettel párhuzamosan pedig figyelemmel kísérhetjük Allan izgalmas és érdekes életét, egészen a születésétől kezdve. S ezt olvasva rájövünk, hogy Allan mostani kalandja, ami az öregek otthonából való szökésével vette kezdetét, kevésbé meglepő – mert talán még ez az öregkori története a legszolidabb mind közül.

Abszurdabbnál abszurdabb helyzetek követik egymást, és egyre hihetetlenebb fordulatokat vesznek a különböző történetek: hamar rájövünk, hogy teljesen kiszámíthatatlan mi fog a következő fejezetekben történni. Erre a könyvre teljesen igaz az a borzalmasan kliséssé vált kifejezés, hogy váratlan fordulatokban gazdag. Mert most őszintén: mégis ki gondolná, hogy egy 6 osztályt végzett svéd fiatalember egyszer csak egy orosz kutatóközpontban találja magát, és ő magyarázza el az orosz kutatóknak hogyan kell atombombát készíteni? Az elefántról a hátsó kertben pedig már ne is beszéljünk....

A történetet ezenkívül még átitatja a nyelvezetben megjelenő irónia, akárcsak Henry Fielding A néhai nagy Jonathan Wild... című regényénél: a narráció a maga választékosságával, finomságával, könnyed stílusával éles kontrasztot alkot a néha, szinte véletlenszerűen felbukkanó valódi párbeszédekkel, ahol a durvább, szlenges kifejezések sem ritkák. S így a végeredmény valóban egy vicces, szórakoztató könyv lesz, de korántsem olyan módon, ahogy azt a borítóból sejteni lehet. Nem szól olvasás alatt a képzeletbeli műnevetés, a narrátor nem kacsingat ki, hogy most és itt kell nevetned: aki egy olcsó poénos, „serpenyővel fejbe verés”-típusú vicces történetre vágyik, az csalódni fog.

Jonasson könyve az intelligens, abszurd helyzetekbe átcsapó humort használja, ennek segítségével kalauzol végig minket a huszadik század történelmén, illetve annak fontosabb eseményein. S valóban: ha jobban belegondolunk, nagyon passzol ehhez az időszakhoz ez a fajta humor. Hát nem egy bolond, kiszámíthatatlan, abszurd századot hagytunk magunk mögött?

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt
Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Hundraåringen som klev ut genom fönstret och försvann
Fordította: Kúnos László
Oldalszám: 415
Eredeti ár: 3990 Ft

Két Agatha Christie

2012. január 19., csütörtök

Igazából az van, hogy jelenleg iszonyatos Sherlock Holmes -lázban égek, és ezért egyáltalán nincs kedvem most hosszan írni a legalább egy évezrede (igen megint túlzok, tudom...) elolvasott Agatha Christie könyveimről. Hál' Istennek nincs olyan sok, csak kettő. (és már csak két könyv kell, hogy teljesítsem az AC kihívást! Juhúúúú! ) Szóval ezért ez amolyan sebtiben összegyúrt poszt lesz - az alant előforduló értelmetlenségekért, felszínességért, meg minden egyéb ilyenért nem vállalok felelősséget. Szerintem amint leírtam az utolsó karaktert sietek is vissza kedvenc nyomozómhoz, aki ott vár türelmetlenül az éjjeliszekrényem tetején. Talán, majd egy hosszabb posztban rátok szabadítom a jelenleg bennem tomboló fanatizmust, ami kezd elég félelmetes méreteket ölteni... na, majd meglátom. De most térjünk rá inkább a lényegre, jó?


Agatha Christie: A karácsonyi puding

No, ilyet se olvastam még Agatha Christie -től, de valamikor el kell kezdeni, nem? Ja, ezt azért mondtam, hogy "még ilyet se olvastam", mert ez kivételesen nem egy darab regény, hanem hat rövidebb történet. A kötet címadó története igazán kiváló kis karácsonyi nyomozós történet Poirot-val a főszerepben, no meg persze egy karácsonyi puding is felbukkan (minő meglepetés), aminek később nagy szerepe lesz. Emlékszem, ezt pont akkor hallgattam (Ja, mert nem mondtam, hogy ez hangoskönyv? Na akkor most mondom: szóval ezt a könyvet hangosként hallgattam), mikor már lement a nap, kigyúltak a karácsonyi fények, én pedig idebent ültem a meleg szobában, cicákkal körülvéve, az asztalon illatozott a fahéjas süti, miközben a vadiúj pizsamám szárát varrtam fel (ó, mert vettem egy tök aranyos Snoopy-s pizsit, csak mivel kissé alacsony vagyok, mindig fel kell varrnom a nadrágok szárát...), na szóval már így is megvolt az ünnepi hangulat, és ez a kis történet még rátett egy lapáttal, hiszen a hamisítatlan hagyományos, vidéki angol karácsonyba nyerhettem bepillantást. Persze, a "bűntény" is izgalmas volt, de hogy őszinte legyek, a körítés jobban lekötött. És amennyire megtalált akkor ez a történet, és amennyire szerettem - nos, majdnem az ellenkezője igaz a kötet többi részére. Jó, nem utáltam azokat, de az az igazság, hogy nem zártam őket a szívembe.
A spanyol láda rejtélye például, már nem annyira tetszett – de még ez is jó volt, Az elnyomott esetében viszont kitalálható volt szerintem a megoldás közben elolvastam a többi értékelést is, és ezek szerint nemcsak szerintem.. , ráadásul elég könnyen. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy egészen feledhető volt a történet.... Az utolsó három novella pedig még annyira sem tetszett, mint az előző kettő. Ezekre meg már tényleg alig emlékszem.
De A karácsonyi puding annyira vitte a prímet nálam, ezért a közepesnél egy picit jobbra értékelem.


Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen

Ez pedig a legújabb Agatha Christie olvasásom volt, amit fogalmam sincs miért is halogattam idáig. Talán valami olyasmi lehet a dologban, hogy ez a krimikirálynő legjobban ismert könyve, amelyet még az is ismer legalább címről, akinek foggggalma nincs, hogy eszik-e agy isszák ezt az Agáta Krisztit. No, és hát emiatt bizonyos elvárásokkal indultam neki ennek a könyvnek - és bevallom, kicsit féltem is, hogy majd jól belebukok, de szerencsére nem így történt. Teljes mértékben megfelelt az elvárásaimnak, és tényleg van olyan jó könyv, mint a Tíz kicsi néger, bár kicsit más szempontból.
Az Orient expressz egyáltalán nem thrilleres beütésű, viszont maga a bűntett és annak felgöngyölítése egyszerűen zseniális! Folyton azon agyaltam, hogy melyik az igazi és melyik a hamis nyom - próbáltam ezek mentén elindulni, de aztán mindig zsákutcába futottam, hogy aztán a végén áll leesés-szerűen meglepődjek, és a legutolsó mondattal aztán még nagyobbat koppanjak. Hát, én csak hűűűű-zni meg hááááá-zni tudok most is, annak ellenére, hogy biztos tök érdekes lenne alaposabban megvizsgálni ezt a szöveget - de az az igazság, hogy most sokkal jobban esik felszedegetni az államat a földről. Nem is csodálkozom, hogy egy éjszaka alatt befaltam az egészet, szerintem megpusztultam volna, ha nem tudom meg még aznap, hogy ki a gyilkos.
Nagyon jól felépített, összetett krimi - tuti, hogy még újra fogom olvasni!

A Dickens bicentenáriumról

2012. január 14., szombat

Az van, hogy a The Guardian már a decemberben megnyitott londoni kiállítás óta a 2012-es Charles Dickens bicentenáriumtól hangos, és nagyon kíváncsi lettem, hogy ez az egész mit is takarhat valójában, így utánanéztem a dolgoknak.

Hát, kérem szépen, kutatásaim szerint (aki esetleg nem tudná) most teljes mértékben kitört a Dickens-mánia az egész világon - amibe majd reményeim szerint én is bekapcsolódom egy csöppnyit. Nem a divat kedvéért, egyébként is terveztem már a Karácsonyi ének óta olvasni valami mást is az írótól. Habár, ahogy magamat ismerem, lehet, hogy a Dickens-mánia majd akkor fog rajtam kitörni, mikor elmúlik ez a tobzódás... (különben marhára nehéz legépelni azt, hogy bicentenárium. De komolyan. Állandóan félrenyomom a betűket....próbáljátok csak ki!)



Hol tartottam? Ja, igen: szóval kitört a Dickens-láz, tombolnak a rajongók világszerte, és a 2012-es év végéig rengetegsok csuda klassz esemény meg egyebek keretében emlékeznek meg az angol irodalom egyik legnevesebb írójára. Az ereszd-el-a-hajamnak még külön honlapot is készítettek, ahol mindenről tudomást szerezhetünk. Így például az éppen futó, vagy a közeljövőben megrendezendő kiállítások listáját is megtekinthetjük (és tényleg sok ország részt vesz benne, úgy mint pl. Svájc vagy éppen a U.S.A. ) És például milyen tuti dolog már, hogy az egyik könyvtár olyan Dickens könyvklubot szervez, ahol a megjelenés csakis viktoriánus ruhában engedélyezett.... oda én is el akarok menni! De a modern kor vívmányainak hála, internetes könyvklubok is létrejöttek, így például a (z igazán meglepő elnevezésű) Dickens Book Club, amelyhez a Twitteren és a Facebook-on keresztül is lehet csatlakozni.

De nem csupán kiállítások és könyvklubok alkotják a programot, rengeteg fesztiválra és egyéb ünnepségekre is ellátogathatunk (vagyis -hatnánk, ha arrafelé élnénk...) . Február 7-én például beszélgetésekkel, filmnézéssel, zenével és tánccal egybekötött hatalmas születésnapi tomboláson vesznek részt a szerencsés vendégek, vagy pár kilométerrel arrébb, a Shrewsbury-ben található Lion Hotelben pedig Dickens ük-ükunokájával találkozhatnak, aki színész lévén, egy egyszemélyes előadással fogja szórakoztatni a közönséget. (reméljük, szórakoztatóbb lesz, mint ahogy ez első hallásra hangzik... )

És persze, a színházi előadásokról, filmekről, tévéműsorokról pedig ne is beszéljünk, amik majd egész évben kiszolgálják a Dickens-lázban tomboló emberek/országok ízlését.

Egyébként ez olyan jó bulinak hangzik, nem? Nekem legalábbis annyira megtetszett ez a dolog. Tudom, elcsépelt befejezésnek tűnik, de úgy szeretném, ha egyszer itthon is lenne valami hasonlóan nagy tombolás valamelyik írónk/költőnk tiszteletére... (és igen, tisztában vagyok vele, az ilyesmiken tök felesleges keseregni, de hát ez van.)

Stella zuhan

2012. január 12., csütörtök

Linn Ullmann -nal már legalább egy éve szemezek, az általam kitűzött legújabb szent cél, az "ismerdmármegazokataskandinávokat" jegyében. Eredetileg egy másik regényét akartam fellapozni, de aztán állandóan feljöttek olyan molyos értékelések, amelyek a Stella zuhan címűt dicsérték, és ráadásul tök érdekes dolgokat mondtak róla - így inkább Stella lett a nyertes.

És igazából, tök jól indult az egész. A videofelvétel, a fentről lefelé haladó kameramozgás, és hogy tulajdonképpen ebben a pár oldalban összesűrít szinte mindent, amolyan mise en abyme módon. Kibontakoznak a kapcsolatrendszerek, megjelennek a legfőbb jellemvonások, közös történetük főbb vonalai is előbukkannak - és Stella már itt is zuhan. (bár, ezt akkor még nem tudjuk)

Aztán jönnek ezek a különféle narrációk, amelyekben különféle emberkék (szemtanúk, barátok, családtagok) mesélik el egy rendőrségi kihallgatáson, hogyan is zuhant le Stella annak a magas épületnek a tetejéről. (ám kérdem én: valóban onnan zuhant le? ) És aztán, igazából tökre az van, amit a molyos értékelések, meg blogbejegyzések is emlegettek: és ez kicsit rosszul esett. Mármint, hogy egyáltalán nem éreztem többet, mint amire egyébként is számítottam, amit egyébként is tudtam erről a könyvről. És ez így a könyv részéről szerintem gáz... vagy pedig a korábbi értékelések sikerültek eszeveszettül jóra. Ez tehát, egy tipikusan olyan könyv, amit ha élvezni szeretnél, inkább ne olvass róla előzetesen alapos véleményeket.

"Míg ott üldögéltünk, felötlött bennem, hogy mi ketten összerakunk ugyan egy történetet, ám a tényszerű valóság kisiklik a kezeim közül." - na, szerintem ez az egésznek a lényege. A szereplők leülnek egy nagy kerekasztalhoz, megkérjük őket, meséljenek már erről a Stelláról, és persze, mesélnek is, de emellett még annyi minden más is szóba kerül. Valaki azt írta a molyon (ha jól emlékszem egy_ember volt), hogy Stella inkább egy apropó arra, hogy a szereplők önmagukról meséljenek, amivel valamilyen szinten egyet is értek. Ám én inkább azt mondom, hogy ez a sok sallangnak titulálható történet inkább azt a célt szolgálja, hogy elhelyezze Stellát a különböző szereplők univerzumában, hogy igenis, teljes alapossággal megtudjuk, milyennek is látta/ismerte ez vagy az a szereplő.

(kép forrása: crazythaughts.blogspot.com)

És hogy Stella milyen is volt valójában? Nem tudom. Komolyan mondom, nem tudom, annak ellenére, hogy vagy 250 oldalon keresztül a legkülönbözőbb módokon próbálták nekem bemutatni ezt a nőt. Mondjuk volt egy nagyon érdekes (szerintem elég hátborzongató) jelenet, amikor a saját tükörképét bámuló Stella, egyszer csak levetkőzi a mások előtt felvett maszkját: arca eltorzul, néma sikolyt hallat, körmeivel végigszántja az arcát, tépni kezdi a haját. De ez az egész csak egy pillanatig tart. Aztán elfordul a tükörtől, és visszarendezi az arcvonásait, összekócolt haját pedig lesimítja.

Amúgy meg voltak érdekes, agytekervényeket mozgató szimbólumok, mint például az óriáskerék, a zuhanás vagy éppen a repülés, illetve szerintem Bi, Stella kisebbik lánya is idesorolható. Az ő alakja olykor kísértetiesen emlékeztetett Doris Lessing Benjére Az ötödik gyerek című regényből.
De voltak még különböző népek mitológiájára való utalgatások, úgymint a Moirák egyikének felbukkanása Ella Dalby alakjában, aki éppen akkor vág ketté egy kötelet, amikor Stella lezuhan a bérház tetejéről. Aztán ott van még a Stella és Martin elbeszélésének a vége felé egyre sűrűbben felbukkanó Ammut (nevének jelentése: felfaló, elnyelő), akiről kicsit megtudtam ezt-azt a wikipédiának hála. Például, hogy jellegzetes ábrázolása meg is jelenik az egyik allegorikusnak mondható fejezetben, mikor Stella szívét egy mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig strucctollat helyeznek - az egyiptomi mitológia szerint ide az igazság istennőjének tolla kerül. Ez szolgált mérceként: ha a szív ugyanannyit nyomott, mint a toll, akkor az illető átkerült a túlvilágra, ha nem, mert túl sok volt az illető bűne: akkor Ammut felfalta.

De egyébként nemcsak ezt a Stellát nem tudom hova tenni, hanem ezt a könyvet sem. Legtöbbször tényleg nem mutatott többet, mint az általam olvasott értékelések - amik egyébként tök jók és érdekesek, szóval nem azért mondom. Csak a felfedezés izgalma hiányzott így - , de voltak olyan pillanatok, amikor egy picit többet is megcsillogtatott. Különben meg azzal a szóval tudnám leginkább leírni ezt a könyvet, hogy: kikészített. Olyan volt, mintha egy fekete-fehér nagyon elvont művészfilmet bámulnék négy órán keresztül, miközben a kólám felvizesedett, a popcornom is kihűlt, és arra várok, hogy mikor ülhetek már be valami lightos romantikus vígjátékra.
(tudom, gáz vagyok, de ez van)
Ja, és köszönöm még egyszer Amadeának, hogy kölcsönadta! :-)

Linn Ullmann: Stella zuhan
Eredeti cím: Nar jeg hos deg
Fordította:Földényi Júlia
Kiadó: Scolar
Oldalszám: 254
Eredeti ár: 3250 Ft

Ne engedj el...

2012. január 4., szerda

Az az igazság, miközben olvastam ezt a könyvet csak úgy cikáztak össze-vissza a gondolataim vele kapcsolatban, de most hogy itt ülök a laptopomnál azzal az elhatározással, hogy írok róla ezt-azt, de most egyszerűen semmi nem jön.

Mondjuk, emlékszem arra, hogy nagyon sokáig nem érdekelt ez a könyv. Nem is tudom pontosan már miért is, de ha jól emlékszem, maga az író, vagyis pontosabban a neve riasztott vissza. Tudnotok kell rólam, hogy szinte már fájdalmasan európai gondolkodású vagyok - ezt utálom is magamban. Igyekszem befogadni a különböző kultúrákat, meg szeretek róluk olvasni, mert érdekesnek találom (a kultúratudományos szakirányt is ezért vettem fel anno), de megélni, teljesen befogadni nem tudom őket. Egyszerűen képtelen vagyok rá, és ez zavar. Még az észak-amerikai irodalom - ami a legközelebb áll az európai irodalmi hagyományokhoz - , szóval ezt még viszonylag gond nélkül fogyasztani tudom, de a távol-keleti irodalom.... hát, az nem csúszik le a torkomon. Na, és ezért is történt az, mikor megláttam Kazuo Ishiguro nevét a borítón, nemes egyszerűséggel ignoráltam ezt a könyvet - mert ez nekem úgyse menne. A csöppet sem európaian hangzó névre pedig még rátett egy lapáttal maga a cím is (bevallom, bennem valami csöpögős love story képe élt: jaj, Jose Armando ne engedj el! - De igen, Fernanda Lucrezia, mert megcsaltál Rodrigoval miközben amnéziád volt...), és még ott volt az előző kiadás borítója egy csomó fura, és számomra félelmetes gyerekfejjel... szóval, ez aztán triplán a nem, köszi - kategória.

Ám hogy pontosan mikor és miért meg hogy is kezdett érdekelni engem ez a történet, nem tudom a választ. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nagy lendülettel ráklikkeltem a molyon a könyv adatlapjára, és kívánságlistára tettem. Azt tudom, hogy magabiztosabb lettem a könyvvel kapcsolatban, mikor megtudtam, hogy bár a szerző származását tekintve valóban japán, de hatéves kora óta Angliában él, és ráadásul a regénye angol nyelven íródott - gondoltam, akkor ez valami olyasmi lehet, amit talán képes vagyok befogadni, vagy legalább az emészthető kategória. És aztán jött a fülszöveg elolvasása, amiben felbukkantak olyan kifejezések, mint a világtól elzárt magániskola (juj, imádom a magánsulikról szóló történeteket) , a diákok furcsa módon a külvilágról szinte semmi sem tudnak (wow, ez az elszigeteltség még érdekesebb) , félreértések, zavaró ellentmondások meg sötét titok (áh! ) - ugye milyen izgalmasan meg érdekesen hangzik? Tudtam, innen már nem lesz menekvésem.

Igazából, nem is most rögtön terveztem elolvasni ezt a könyvet. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer - a közeljövőben valamikor. Aztán rájöttem, hogy hogyan képes az ember teljesen véletlenül és akaratlanul elolvasni egy könyvet - hát így, ahogy én csináltam: éppen a karácsonyra kapott könyveimnek kerestem helyet a polcaimon - köztük ennek is - , és valamiért kinyitottam az első oldalán, és megakadt a szemem az első mondaton... és aztán már csak arra ocsúdtam fel, hogy ott ülök az ágy szélén, a karácsonyra kapott könyveim teljesen neheztelve bámulnak rám (és még ráadásul az Anna Karenina is, aki aztán meg pláne nagyon mérges volt rám ), mert még mindig nem csináltam nekik helyet, én pedig Ishiguro könyvében a 134. oldalon tartok. hátizé...




Kathy H., a történet elbeszélője igazán tud mesélni. Jól kiragadja az idő végtelen teréből a megfelelő pillanatokat, eseményeket, mint apró színes gyöngyöket, hogy azokat az olvasóval együtt kösse össze egy képzeletbeli fonal mentén. Az elején szinte semmit sem tudunk, hogy mi fog ebből az egészből kisülni - de szépen, lassan összeáll a kép. Szerettem Kathy -t hallgatni, igazából nem is tudnám megmondani, hogy miért... egyszerűen csak szerettem. Talán jó meglátásai voltak. Talán, mert kevés szóval mégis képes volt sokat mondani. Nem ragozott semmit sem túl, nem nyúlt teátrális eszközökhöz, mégis (vagy éppen ezért?) végigsöpört rajtam ez a könyv.

De az az igazság, hogy azt sem tudnám pontosan megmondani, mit is éreztem olvasás közben. A történetben megjelenő rengetegsok elfojtott, mélyre temetett érzelem, és a tabutémák tömkelege miatt valami csendes, lélegzet visszafojtós, szinte definiálhatatlan hangulat telepedett rám... talán egy icipicit feszélyezett az egész regény, pont az előzőleg említett dolgok miatt. Itt senki nem beszélt szinte semmi lényegesről, állandóan tabutémák akasztották meg a beszélgetéseket, rengeteg fontos dolog végig kimondatlan maradt - s talán ezeknek a mozgatórugóiba való bepillantás, talán a szereplők közt kimondatlan dolgok kimondása előttem, mint olvasó előtt - szóval talán ezek miatt éreztem úgy magam végig, mintha titokban leskelődnék valaki után.

Persze, ezek után lehet hogy nem egyértelmű, szóval ezért leszögezném: nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet. Tényleg. Habár, még azt nem tudom eldönteni, hogy a fentebb említett dolgok ellenére, vagy éppen ezek miatt - mindenesetre örülök, hogy a kezembe került. Szerintem sokat vesztettem volna, ha nem....

u.i. tök kíváncsi vagyok most a filmre, mert ezt a regényt el nem tudom képzelni a mozivásznon... úgy értem, ez inkább amolyan belső történet, vagy hogy is mondjam. Muszáj megnéznem, hogy megtudjam, hogy oldották meg...

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...
Eredeti cím: Never Let Me Go
Kiadó: Chartaphilus
Oldalszám: 304
Eredeti ár: 2990 Ft
 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS