Januárban három könyvet zsákmányoltam be magamnak. Mindegyikről elmondhatom szerintem, hogy viszonylag átgondolt volt meg minden, nem estem bele most az impulzív vásárlás csábításába - ám nem mondanám, hogy nem akadtak gyenge pillanataim, különösen az utóbbi pár napban, amikor már túl voltunk a téli leltáron, és az motoszkált bennem, hogy igazán megérdemelnék ezért egy könyvet csak úgy. De mivel rájöttem, hogy igazából nem konkrét könyvre ácsingózom, hanem csupán a vásárlás aktusára, így ezt az érzést inkább átmentem februárra. Akkor úgy is lesznek olyan könyvek, amik mondhatni kihagyhatatlanok. Gondolok itt például Gaiman Északi mitológia című könyvére. 

De mivel még ott nem tartunk, inkább számba veszem, mely könyvek is jöttek velem haza ebben a hónapban.

Sir Arthur Conan Doyle: Összes Sherlock Holmes története II. kötet - régóta vártam, hogy újra megjelenjen ez a gyűjteményes kiadás, szóval amikor decemberben megérkezett hozzánk, azonmód meg is vettem magamnak az első kötetet gondolkodás nélkül. A második résznek még várnia kellett egy hónapot arra, hogy magaménak tudhassam, de fizetés után szinte rögtön be is következett. 

Cassandra Clare: Lady Midnight - ez már tavaly nyár óta várakozik rám a boltban, és csak most jutottam oda, hogy megvegyem. Igaz, már megjelent magyarul, de ezt a történetet inkább már angolul szeretném olvasni. Bevallom, Cassandra Clare az én guilty pleasure-öm... tudom, hogy vannak hibái, de az az igazság, hogy én eddig minden történetét rajongásig szerettem. Lehet, hogy mindig csak jókor, jó helyen találtak meg, de ez szerintem mindegy is. Szeretem és pont, erre pedig nagyon kíváncsi vagyok... 

Michael Cunningham: Az órák - Emlékszem, a filmet mennyire szerettem még egyetemista koromban, többször nézős volt. Aztán Amadea posztja annyira fellelkesített Cunninghammel kapcsolatban, hogy éreztem, muszáj vele megismerkednem. 

Oh, és el ne felejtsem, hogy egy nagyon kedves barátnőmtől utókarácsonyi ajándéknak megkaptam Sarah Andersen: Felnőni kiábrándító című képregényét, amit még aznap este magamévá is tettem. 

Négy könyvet sikerült ebben a hónapban elolvasnom, és ebből kettőről írtam bejegyzést... Rettentő lassan őrölnek a malmaim mostanában, sok mindent szeretnék csinálni, de legtöbbször csak fejből kibámulás a vége, vagy ott találom magam a Dawson és a haverok című sorozat előtt, amit az utóbbi két hétben kezdtem el nézni. amúgy nem is rossz sorozat, nem nagyon emlékeztem rá tinikoromból, pedig rémlik, hogy nézegettem

 Lehet, nem ártana kicsit feltöltődnöm vagy ilyesmi. 

 Douglas Adams Dirk Gentlyről szóló regénye a várólistacsökkentős listámban is benne van, és hát szerintem tök jó vagyok magamhoz képest, hogy már januárban sikerült elolvasnom. Bár írni még nem sikerült róla... de majd ennek is eljön az ideje. Elöljáróban annyit, hogy nyomokban douglasadamset tartalmazhat.

 

Stieg Larsson könyve nagyon szeretős volt és roppant izgalmas. Kíváncsian várom a David Lagercrantz által megálmodott folytatást is. Most értelmesebbet nem sikerül kinyögnöm róla, elég fáradt vagyok... 

 David Benioff regénye egy nagy ÓÓóóóó..... szívbemarkoló és néha fájdalmas. De olyan jó értelemben. Ez is várólistacsökkentős volt, örülök, hogy elolvastam, még ha közel másfél évet is várt erre türelmesen.

 Ez a kötet valahogy eddig mindig kimaradt nekem. Olvastam A kviddics évszázadait anno meg a Legendás állatokat is (sőt, meg is vannak), viszont valamilyen úton-módon elbújt előlem. A boltban megvolt az angol nyelvű változata, úgyhogy az utóbbi két nap ebédszüneteit ezzel töltöttem.

Többiek a januárról:

Amadea

Dóri

Nikkincs

Nita

PuPilla

Tolvajok tele

Valahogy így érezhetett Kolja és Lev - gondoltam, amikor a csontig hatoló, sivító hidegben baktattam a buszmegállóba, és igyekeztem nem odafagyni a járdához. Aztán egy órával később az otthon melegében mégis csak megtagadtam előző gondolatomat, hiszen a közelében sem voltam annak, ahogy ők éreztek. Hideg volt ugyan, majdnemhogy szibériai hideg, de nem láttam annyi és olyan mértékű borzalmat mint ők, sőt egyáltalán azokhoz foghatót sem, és ráadásul volt egy meleg hely, ahova hazamehettem. Ők viszont ezeket nem mondhatták el magukról.

A Tolvajok tele számomra egy iszonyúan brutális regény volt. Jól megírt ugyan, de brutális. Vannak jelenetek, amik totálisan belém égtek, mint a fagyos lakásban a ki tudja mióta halott nagyapja mellett ülő, semmibe bámuló fiú képe, aki az utolsó életben maradt szárnyast próbálja rögeszmésen életben tartani a kabátja alatt. A kegyelmet sosem ismerő halál ott bujkál szinte minden oldalon, ráteszi a kezét majdnem mindenre, és eltöröl és bekebelez, semmi és senki nincs tőle biztonságban. A halál árnyékában minden felgyorsul: életre szóló barátságok szövődnek alig pár óra leforgása alatt, és a felnőtté váláshoz is csak néhány nap szükséges; hosszú évtizedek gondolatai érlelődnek meg az emberekben szempillantások alatt - az élet próbál versenyt futni az idővel, mert sose lehet tudni, mikor jön el az utolsó pillanata. Emberöltőnyi érzés és gondolat sűrűsödik bele ebbe a bizonyos télbe, csontig hatol a hideggel együtt.

Ebben a kegyetlen és fagyott világban számomra minden abszurdnak hatott, ami nem a borzalmakkal volt kapcsolatos -  pedig az élet folyik tovább ekkor is, bármilyen mederben is. Legalább olyan abszurd ez, mint Lev és Kolja megbízatása, miszerint tojást kell találniuk az éhező, lesoványodott Leningrádban, hogy lehessen torta az ezredes leányának esküvőjén.

"– Mi nem vagyunk tolvajok – mondta Kolja méltóságteljesen, az ezredes szemébe nézve. Legszívesebben pofán vágtam volna. Már rég halottnak kellett volna lennünk, keményre fagyva, fölpakolva a napi hullaadag közé valami szánra. Ehelyett kegyelmet kaptunk. Megkímélték az életünket, és csak egy apróságot kérnek cserébe. Furcsa feladat, persze, de egyszerű. És most Kolja mindent elront; agyon akarja lövetni magát, ami rémes, de engem is agyon akar lövetni, ami még rémesebb."

Ám a feladat mégsem bizonyul olyan egyszerűnek, sőt... majdnem a lehetetlenséggel vetekszik. Népmesékhez hasonló kalandjuk során azonban számos sors kerül útjukba: megmentők és megmentésre várók, kedvesek és kegyetlenek, üldözők és üldözöttek, halottak és élők lesznek társaik a történetben -  s ebben a szinte kibírhatatlanul realista tablóba majdhogynem szürreálisan illeszkedik bele Lev és Kolja Szent Grálja, amiért képesek felkutatni Leningrád eldugott szegleteit, követni a mendemondák bizonytalan nyomait, nekivágni a frontvonalaknak, hogy akár életük kockáztatásával megszerezzék azt. A tojást.

Fogalmam sincs, hogy lehet túljutni lelkileg az ilyen kegyetlen időkön. Hogy lehet az életet visszaterelni a hétköznapok medrébe, hogy lehet begyógyítani ezeket a sebeket, amiket az a sok embertelenség okozott.
Egy biztos: amikor végeztem a történettel, muszáj volt visszalapoznom az első fejezethez, és újra elolvasnom. Látnom kellett, hogy átélték; hogy túlélték és hogy emberek maradtak ezután is. Talán, ez lehetett a legnehezebb mind közül.

David Benioff: Tolvajok tele
City of Thieves
Fordította: Gy. Horváth László
Fumax Kiadó
281 oldal

Millenium-trilógia

Vannak ezek a szomorú dolgok, amikor például egy iszonyatosan tehetséges író nem éri meg műveinek sikerét. Stieg Larssonról beszélek most konkrétan, akinek a soha be nem fejezett, így trilógiává rövidült sorozata az író halála után jelent meg, és iszonyatos sikert aratott szerte a világon. Hozzám kicsit késve ért el ugyan, de most már én is elmondhatom, mennyire szerettem ezeket a könyveket olvasni, és vérzik a szívem, hogy a Larsson által megálmodott folytatásokat már sohasem ismerhetem meg. 

Pedig a Millenium-trilógiáról baromi nehéz leállni. Egyszerűen beránt az örvényébe, és szinte lehetetlenség kikecmeregni onnan - vagyis... nálam legalábbis így volt. Larsson remekül ír szerintem, és igazán tudja, hogy kell az információkat óvatosan csepegtetni vagy miként kell észrevétlenül körbefonni a hurkokat bizonyos szereplők körül - ez különösen a harmadik részben volt igazán zseniális. De ezt inkább nem fejteném ki bővebben most, mert nem szeretnék spoilerezni.

Emlékszem, hogy az első rész már a második fejezet után megnyert magának, és minden kétségem szertefoszlott afelől, hogy vajon kedvelni fogom-e. Mert kétségek... nos, azok azért voltak. Larsson igazából itt annyira összehozott mindent, amit csak kedvelhetek egy krimiben: fifkáns rejtély, elzárt sziget, családi titkok és érdekes, ám korántsem hétköznapi értelemben vett nyomozó karakterek - csak ennyit mondanék címszavakban. Már mindhárom résszel a hátam mögött továbbra is azt mondom, hogy szerintem az első rész volt a legnyerőbb, de a harmadik is szorosan ott van mögötte.
Ha már a részeknél tartunk, el kell árulnom kizárásos alapon, hogy a másodikat élveztem a legkevésbé, ahol a főhősnő Lisbeth Salander igazi legyőzhetetlen szuperhőssé vált és ez már nekem túl hihetetlen volt néha - kicsit átesett itt szerintem a ló túlsó oldalára, viszont a múltjával kapcsolatos titkok eléggé lekötöttek ahhoz, hogy ezen ne bosszankodjak olyan sokszor.

"Lisbeth Salander súlyos betegségben, információfüggőségben szenvedett, a morállal és etikával kapcsolatban pedig meglehetősen liberális elveket vallott."

Egyébként még azért is szeretem ezeket a könyveket, mert nem csupán egy egyszerű thrilleres beütésű krimiről beszélünk a Millenium-trilógia kapcsán, hanem olyan komoly témák is központi helyet foglalnak itt, mint például a nők bántalmazása. A szóbeszéd szerint Larsson fiatalkorában tanúja volt annak, hogy három barátja csoportos erőszakot követett el egy Lisbeth nevű lányon, és ő semmit sem tett hogy megakadályozza. Ez az eset éveken át kísértette őt, és végül ez vezetett Lisbeth Salander karakterének megalkotásához. Ám később kiderült, hogy ez a megdöbbentő sztori mégsem Larssonnal esett meg, hanem csak hallotta valakitől, és sajátjaként adta elő. Az egyetlen interjújában, amit íróként adott, elárulta, hogy Salander karakteréhez a legfőbb inspirációt Harisnyás Pippi adta: elképzelte, milyen lehet ő felnőttként, továbbá hogyan és egyáltalán sikerülne-e beilleszkednie a társadalomba... Ellenpontként pedig megalkotta Mikael Blomkvist alakját, akit ugyancsak Astrid Lindgrentől kölcsönzött Az ifjú mesterdetektív című regényéből.
Egyébként - akit érdekel még a téma - szerintem érdemes elolvasni Lasse Winkler Telegraph-nak írott cikkét, amelyben a Larsson által adott interjúra emlékszik vissza, és sok érdekességet elmond a sorozatról vagy éppen magáról az íróról is, hogyan látta őt akkor és hogy fogadta a három héttel későbbi halálhírét.

Visszatérve a sorozatra, valahogy mindig is így képzeltem el azt, hogy milyennek is kéne lennie egy vérbeli skandináv kriminek, és végre megkaptam. Természetesen tervbe veszem majd David Lagercrantz folytatását is, kíváncsi vagyok, ő hogy álmodta tovább a történetet.

Stieg Larsson: A Tetovált lány
                        A lány, aki a tűzzel játszik
                        A kártyavár összedől
Animus Kiadó
Fordította: Péteri Vanda, Torma Péter

Moleskine - Book Journal

Szóval az úgy volt, hogy mindig is szerettem volna egy könyves jegyzetfüzetet, ám úgy igazából sosem jött össze. Talán a legsikeresebb ilyen irányú próbálkozásom még általános iskola első osztályának végén volt, amikor azt a házi feladatot kaptuk a nyárra, hogy írjunk tele egy vonalas füzetet a nyári olvasmányainkkal. Minden olvasmánynak két oldalt kellett szentelni: az első oldalon egy jelenetet kellett lerajzolni a történetből, a másikra pedig ilyesmik kellett hogy felkerüljenek, mint a könyv címe, mikor olvastam és pár mondatban összefoglalni, hogy miről szólt. Néha borzalmasan utáltam ezt a nyári házi feladatot, de megtöltöttem a füzetet és mondanom sem kell, hogy azon a nyáron tanultam meg gyorsan, folyékonyan és igazán értőn olvasni. 

De olvasmányokról szóló füzetet azóta se sikerült így vezetnem, pedig mindig is szerettem volna. Van az úgy, hogy egyszerűen nincs kedvem bekapcsolni a gépet és felpötyögni a dolgaimat vagy up-to-date-elni a listáimat, és így egy csomó minden ki- és elmarad. Meg olykor van az úgy is, hogy olvasás közben jön egy gondolat, amit próbálok megjegyezni, de mire odajutok, az istenért nem emlékszem rá... S hogy miért nem csináltam magamnak ilyen füzetet? Az az igazság, hogy mindig már azelőtt túlgondoltam a dolgokat, mielőtt elkezdhettem volna: előre megcsinálni a betűrendet (igenám, de miszerint? szerző? cím?), hogy írjam a listáimat? stb. Túl nagy rendszert akartam vinni bele, de a kialakításához lusta voltam, és így mindig abbamaradt a dolog. Megrémisztettek a fehér lapok végtelen lehetőségei. 

Szóval ilyen előzményekkel most már ti is beláthatjátok, miért is volt nekem égetően szükségem egy ilyen füzetre. A tökéletes választást a Moleskine Book Journalja hozta meg számomra. Azon felül, hogy a borítója szerintem meseszép könyvcímek vannak belegravírozva, minden általam megfogalmazott elvárást maradéktalanul teljesít. Az olvasmányokat cím szerint lehet betűrendbe tenni: egy-egy olvasmányra körülbelül egy oldal jut, ahol van hely idézeteknek, jegyzeteknek és egy rövidke kis véleménynek is. Persze, a terjedelem nem nagyon engedi a bővebb véleménykifejtést, de ahhoz hogy az ember felskiccelje a fontosabb gondolatokat, bőven elég. Hátránya, hogy hossza miatt nem lehet ezt a végtelenségig használni, én úgy számolom, hogy a saját olvasási tempómmal mérve kb. másfél-két évig tudom bele vezetni az elolvasott könyveimet. Nagyobb léptékkel élő könyvmolyok nyilván hamarabb kivégezhetik az oldalakat. De én úgy vagyok vele, hogy kezdetnek megteszi.

Az olvasmányok vezetése mellett még hagytak helyet benne egyéb listáknak is, amiket te magad választhatsz ki - adtak hozzá egy rakás matricát is, amiket fel lehet ragasztani a kis fülecskékre. Vezetheted benne a kölcsönadott illetve - kapott könyveidet, az e-könyvtáradat, várólistádat, kívánságlistádat, megjelenéseket, könyvklubozásokat, ajánlásokat, hasznos webcímeket stb. - szóval még nagyon sok mindent, amit csak szeretnél. Igazából ez is nagyon tetszik benne, hogy vannak olyan kategóriák, amiket én választhatok meg szabadon, és így tényleg azoknak jut hely, amiket én szeretnék. 

Ám ha még ez sem elég, vagy még ezekbe a kategóriákba sem férsz bele, az utolsó 15 oldal totálisan üres lap, amiket aztán tényleg akaratod szerint alakíthatsz. Én például ide vezettem fel a várólista csökkentésemet, a könyvtári zsákmányaimat és egy másik könyves kihívás szempontjait, amit nem annyira terveztem komolyan venni. 

Szerintem a listamániás, ámde lusta könyvmolyoknak tökéletes választás - legalábbis nekem eddig nagyon bejött. De majd év végén tudósítok, mennyire vezettem becsületesen :)

Én vagyok Malala

Malala történetét olvasva úgy éreztem, hogy sok, számomra magától értetődő dologért is hálás lehetek. Mint például, hogy nőként tanulhattam, és ez senki számára nem volt megkérdőjelezhető. Vagy hogy beszélgethetek olyan férfiakkal is, akikkel nincs rokoni kapcsolatom. S hovatovább, járkálhatok a városban egyedül is, nem kell hozzá férfikíséret. És nem kell tartanom attól, hogy az utcán megkorbácsolnak ezen dolgok miatt. 

Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy ekkora lúzernek régen éreztem magam olvasás közben. Hol voltam én ennyi idősen, miféle problémákkal - és persze, hol vagyok most. De hát ez a fajta egoizmus egy ilyen elképesztő történet olvasása közben óhatatlanul felbukkanhat, úgyhogy felmentem magam ez alól. Úgy értem, nézzétek: itt van egy tizenhét éves lány, aki egy Nobel-békedíjjal büszkélkedhet, és rengeteget tett a nők tanulásához való jogáért és országa oktatási rendszeréért. Őszintén csodálom őt mindenért, és igazán sajnálom, hogy nem hallottam róla korábban, és a megismerését puszta véletlennek köszönhetem.

"Olyan országból származom, amely éjfélkor született, én pedig nem sokkal déli tizenkettő után haltam meg majdnem."

Malala történetét olvasni az otthonom és az azt körülvevő környezet biztonságában olyan volt, mint egy borzasztó utazásra indulni egy számomra elérhetetlen távolságba fekvő éjfélkor született országba, ahol forrongások és békétlenségből fakadó erőszak hasítja fel a mindennapok szövetét. Malala édesapjának  egyetlen vágya volt: tanítani a fiatalabb generációt, mert hitt benne, hogy az oktatás jelentheti a fényt a zűrzavarok sötétségében. Lánya ebben a szellemben nevelkedett, és édesapja üzenetét valódi küldetéssé formálta. Hogy mennyire nevezhetjük Malalát édesapja "eszközének" ebben a tekintetben, az persze már más kérdés, és nem is biztos, hogy igazán lényeges.

Maga a könyv mint olyan, el kell ismernem, nem teljesen hibátlan. Néha kicsit csapongó, kicsit szétfolyó néhol, de talán épp emiatt a hibái, esetlensége miatt tűnik mégis őszintének. Rémisztő és megdöbbentő volt olvasni erről a félelem uralta országról, ahol a terror árnyékában a családi fészek melegében tovább folynak az átlag hétköznapok, már amennyire tudnak és amennyire engedik. Gyermeki vágyak és álmok, emlékek puhasága és a család szerető közege éles kontrasztot alkot a házon kívül eső recsegő, ropogó, rettegéssel átitatott világgal.

"Vannak, akik a kísértetektől félnek, mások a pókoktól vagy a kígyóktól – akkoriban mi az embertársainktól féltünk."

Valamilyen szinten meghatározó könyv volt ez számomra tavaly, sok részletet meséltem belőle az olvasása alatt a körülöttem levőknek - érdekeseket, elgondolkodtatóakat és borzasztóakat egyaránt. De most nehéz mit mondani róla, az az igazság. Lehet butaság, de Malala számomra olyan, mint egy modernkori Jeanne d'Arc alak, aki a lázongó tömegek között sétálva hordozza zászlaját és a csata zajába bele-belekiáltja az üzenetét. És most már végre hallják.

Malala Juszufzai - Christina Lamb: Én vagyok Malala
Fordította: Sziklai István
Libri Kiadó
388 oldal