Van az úgy, hogy egy történet valahogy felkerül az ember radarjára. Nem tolakodóan, de azért ott csücsül kitartóan és várja a sorát, hátha egyszer odajut az olvasó. Jodi Taylor regénysorozata számomra pont ilyen volt. Már a megjelenése után nem sokkal tudtam, hogy el szeretném olvasni, mert időutazást és humort ígért, szóval olyan dolgokat, amik elég komoly hívószavak tudnak lenni nálam, főleg amikor könnyedebb történetre vágyom. Mint például azon az augusztusi délutánon, amikor tanácstalanul nézegettem a könyvtári szerzeményeimet, s végül arra jutottam, miért is ne kezdhetnék bele végre pont ebbe a történetbe. 

Ha elbizonytalanodsz, főzz egy kis teát!

Hogy az Egyik átkozott dolog a másik után beváltotta-e a hozzáfűzött reményeimet? Sajnos, azt kell mondanom, hogy nem. Minden szempontból kevés volt számomra még úgyis, hogy semmi műfajformálót vagy éppen komoly agymunkát nem vártam ettől a könyvtől. Én csak a szórakozást kerestem, azt a fajta könnyed belemerülést, ami elfeledteti velem a meleg nyári éjszakákat, amit igazán jól esik elővenni egy-egy hosszabb nap után. És az a helyzet, hogy ezt csak nagyon kevés ideig - kábé a könyv első harmadáig - nyújtotta számomra, aztán valahogy nem is tudom, mi történt. Ellaposodott a sztori vagy túl kiszámítható lett, nem tudom. De azt vettem észre, hogy ahogy haladok egyre beljebb a történetben, nem hogy egyre inkább behúzna magába, hanem pont egyre kevesebb érdeklődést mutatok iránta. 

Pedig maga az alapötlet elképesztően bejött, vagyis az, hogy egy titkos történettudományi intézet munkatársai úgy végeznek kutatásokat, hogy az időutazás segítségével felkeresik a vizsgálni kívánt kort vagy eseményt, és megfigyelőként dokumentálják az ott látottakat. Hát mi ez, ha nem nagy ötlet? Főhősünk, Max pedig igencsak hasonlít egyik kedvenc karakteremre, Thursday Nextre sok tekintetben, szóval tényleg nagyon sok minden adva volt ahhoz, hogy kedveljem ezt a könyvet. 

De hogy mi és miért mehetett mégis félre nálam, pontosan meghatározni nem tudom. A számomra indokolatlan és hirtelen felbukkanó szerelmi szálon mondjuk azért sokat húztam a számat, mert ennek nekem elég beszuszakolós érzete volt. Nem láttam jönni, nem is tűnt fel semmi, a pasi nekem olyan jelentéktelen volt, hogy először azt se tudtam, pontosan kiről van szó, mikor a főhősnek éppen elmondták hogy tetszik neki. Aztán az egész olyan kidolgozatlan, felskiccelt, nem is tudom, milyen kapcsolat volt ez. És ez az egész megmondom, miért volt. Hogy lehessen beleírni egy motorháztetős szexjelenetet. Ami számomra szintén olyan random volt, mint az e heti nyerő lottószámok. Amúgy nem tudom, nevezzetek engem nyugodtan prűdnek, de az indokolatlan szexjelenet, ami csak azért van, mert jó olvasni, de amúgy semmit nem tesz hozzá a történethez semmilyen szempontból, szóval nekem az ilyenek mindig nevetségessé teszik a történetet, és nem tudom komolyan venni. Mármint nem atwoodian komolyan venni, hanem értitek... Ha van szexjelenet, az legyen már valaminek az eredménye, valaminek a beteljesedése, vagy akarjon láttatni vagy érzékeltetni valamit a szerző ezzel, és ne csak azt, hogy tud ő ilyet is írni amúgy vagy mert úgy gondolja, hogy nőknek szóló könyvben ez ilyen kötelező kellék, mert különben mit sem ér az egész. Rövidre zárva inkább csak annyit mondok, hogy én meglettem volna enélkül az egész kapcsolat nélkül, és szerintem a történet is. 

És hát továbbá az is kár, hogy a beígért Douglas Adamset idéző humor nem, vagy csak nagyon  lightosan és ritkán bukkant fel. Amiért alapvetően nem szoktam haragudni egyébként, csak ha már ezzel van reklámozva, akkor mutasson már ebből valamit a narrátor.

Plusz sajnos felejthető is volt nekem az egész, hiányzott ebből az egészből valami olyan, ami megadja azt az extra érzetet, amitől azt érzem, hogy én feltétlenül akarom a következő részt belőle - és nem Jodi, ez nem a szexjelenet. Az ötletes és izgalmas alapötlet szerintem kevés volt, pedig nagyon ígéretesnek hangzott. 

Jodi Taylor: Egyik átkozott dolog a másik után

Just One Damned Thing After Another

Fordította: J. Magyar Nelly

Metropolis Media

376 oldal

Az időutazó felesége

Tíz évvel ezelőtt ha volt könyv, ami minden akkori magyar könyves blogon megjelent és rajongásig szeretve volt, akkor az tutira vagy Audrey Niffeneggertől Az időutazó felesége volt vagy pedig Carlos Ruiz Zafóntól A szél árnyéka. Pontosabban mindkettő. Niffenegger regénye engem is teljesen magával ragadott anno, sokáig ott volt a képzeletbeli legjobbjaim között. Persze, aztán kopott az érzés, a rajongás. Tíz év távlatából már nem is emlékeztem, pontosan miért is szerettem annyira ezt a történetet. Így amikor újra a látóterembe került Lobo korábbi évtized könyvei listájának köszönhetően, akkor elkezdett bennem újra motoszkálni az az érzés, hogy jó lenne megint megismerni ezt a regényt. Kicsit más fejjel, más ízléssel, legalább tíz évvel idősebben. Hogy megtudjam, mit tud adni ma nekem ez a történet. 

– Volt már déja vu élményed? – kérdezem tőle.
Henry sóhajt.
– Az egész életem egyetlen hosszú déja vu .

Niffenegger regénye Henry és Clare történetét meséli el nekünk. Henry egy különleges genetikai rendellenességnek köszönhetően képes az időben utazni. Az időutazás sosem tervezett, sosem kiszámítható és egyáltalán nem kellemes. Henry egyik pillanatban összeszedetten látja el könyvtárosi teendőit, hogy aztán egy szempillantással később anyaszült meztelenül tizenöt évvel ezelőtt találja magát egy forgalmas sztráda kellős közepén. Lássuk be, ha az ember képtelen magával vinni a ruháit ezekre az utazásokra, hamar elvész a dolog romantikája. Az időutazás váratlanul és teljesen irányíthatatlanul csap le Henry-re, aki ilyenkor életének valamilyen szempontból egy-egy fontos momentumához utazik vissza vagy olyan emberekhez toppan be, akik fontos szerepet játszottak az életében. Így ismerkedett meg az akkor hatéves Clare a harmincéves Henry-vel. Mikor összeházasodtak, Clare már huszonkét éves volt, Henry viszont még mindig harminc. 

A regény egyaránt szól kettőjükről, ahogy arról is, hogy egyenként hogyan is élik meg Henry nem mindennapi betegségét. Hogyan igyekeznek mindezek ellenére mégis az átlagos párok mindennapi életét élni.

Számomra is meglepő módon az újraolvasással kicsit vegyes érzések maradtak bennem.  A hangulat, az időutazás misztikuma és Henry élete ezzel a betegséggel úgy, ahogy van teljesen magával ragadott. Tetszett az írónőnek ez a naturalista elképzelése az időutazással kapcsolatban: hogy Henry szervezetét mennyire megviseli egy-egy út, hogy egy-egy ilyen "roham" sok szempontból mennyire hasonlít az epilepsziás rohamokhoz. Tényleg érdekesnek és nagyon eredetinek tartottam ezt az egész vonalat a történetben, amit valóban alaposan átgondolt. 

Persze, a misztikum mellett az emberi kapcsolatok, illetve az ott febukkanó problémák, megélt helyzetek mégis teljesen hétköznapiak - olykor a maguk tragikus módján is. Hogy milyen érzés olyan emberrel élni, aki a múltban ragadt és nem a jelenben létezik. Vagy hogy mennyire mámoros tud lenni egy olyan pillanat egy valóban hosszú kapcsolat során, amikor a másikat nézve felsejlik lelki szemeink előtt az az önmaga, akit első találkozásunkkor megismertünk. Hogy az együtt töltött idő miképp rétegződik bennünk; hogy egy kapcsolat nem csak linearitásában létezik, hanem az együtt töltött napok, hónapok, évek mind egyszerre vannak velünk, így léteznek bennünk. Örvénylenek, hullámzanak közöttünk az emlékek, az érzések, s mindaz, ami az idők során ránk rakódott. Hogy a megélt, belénk épült idő teljesen másként működik, mint amit az órával mérünk.

Ugyanakkor mindezek mellett Henry és Clare kapcsolatának egy-egy momentuma bőven okozott nekem szemöldökráncolásokat. A való életben teljesen hihetetlen és életképtelen történet - vagyis hogy a rossz fiúból egyszer csak a Végzetnek köszönhetően mégis szerető, gondos férj válik, aki probléma nélkül hagyja ott egyik napról a másikra a Nagy Ő kedvéért az alkoholt, a drogokat és a kicsapongó életmódot - egyáltalán nem illik ehhez az egyébként szép megoldásokat és jó meglátásokat közvetítő, bizonyos szempontból szépirodalmi vágányon haladó könyvhöz. 

S emellett bár értem azt is, amit Henry mond a történet során, hogy az ő életében az ok és okozat kapcsolata teljes mértékben értelmét veszti, de mégsem tudok eltekinteni attól, hogy kettejük esetében a könyv mégis olyan ódivatú felfogást képvisel, amit picit talán jobban át lehetett volna gondolni vagy nem is tudom. Nekem az egyáltalán nem volt oké, hogy míg Henry élhette világát a házassága előtt, addig Clare teljesen arra lett predesztinálva, hogy csakis egyedül Henryé legyen. Se előtte, se utána neki nem lehetett senkije, mert Henry úgy alakította a dolgokat. Clare élete alapvetően a várakozás már hatéves korától kezdve, ahogy először megpillantotta majdani férjét. Ez is egy olyan vonal ebben az alapvetően szuper történetben, amiért én azt mondom, hogy nagyon kár. Mert ez nem végtelenül romantikus, hanem... hát nem is tudom, mi a jó szó rá, de nekem ez távol áll a romantikától. És ez így számomra sok mindent megkérdőjelez kettejükkel kapcsolatban. Úgy mint, hogy Clare valóban szabadakaratából választotta így Henry-t? És honnan tudja, hogy Henry az Igazi, ha semmiféle összehasonlítási alapja nincs? És számomra néha az is megkérdőjeleződött, hogy ők ketten alapvetően jól működnének együtt, hiszen sok-sok elhallgatás, meg nem beszélt probléma bukkant fel náluk.

Szóval Niffenegger könyve vegyes érzéseket hagyott bennem. Igaz, hogy teljesen beszippantott a stílusa, az elképzelése, bizonyos meglátásai az emberi kapcsolatokról, de ezek a filléres romantikus könyveket idéző vonulatok a történetben kicsit elkeserítettek. Mindenesetre örülök, hogy újraolvastam, mert még így is rengeteg szép pillanatot okozott.

Utálok ott lenni, ahol ő nincs, amikor ő nincs. Mégis mindig elmegyek, és ő nem képes utánam jönni.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
The Time Traveler's Wife
Fordította: Gálvölgyi Judit
Athenaeum Kiadó
564 oldal

A Jane Eyre-eset

Szóval Jasper Fforde regénye olyan, mintha egy nyolcvanas évekbeli amerikai zsarus film forgatókönyvét odaadták volna egy irodalomprofesszornak, hogy kezdjen vele, amit csak akar. És tegyük fel, hogy ez az irodalomprofesszor nem adta volna tovább a szöveget egy filmelméletekkel foglalkozó kollégájának, nem is írt volna belőle tanulmányt se - bár megremegett a keze azért az írógépe felett -, hanem valóban kicsit átírta és felturbózta volna a dolgot a saját szája íze szerint. 

Aki így megalkotott volna egy olyan alternatív világot, ahol az irodalom központi jelentőséggel bír. Olyannyira, hogy nem a vallási felekezetek kopogtatnak az ajtókon, hanem irodalmi csoportosulások, akik arról akarnak mindenkit meggyőzni, hogy a Shakespeare-daraboknak ki is volt valójában a szerzője. Vagy a speciális ügynökök nem drogok vagy más hasonló, „hétköznapi” holmik után kutatnak, hanem hamisított regények, ellopott kéziratok után.

Itt az igazi, velejéig romlott bűnöző nem plázákat vagy iskolákat robbantgat, hanem könyvszereplőket gyilkol, hogy az olvasóknak ne legyen többé örömük kedvenc regényükben. S Acheron Hades, e világ legmegátalkodottabb bűnözője nem is kisebb karaktert szemel ki magának, mint a mindenki által olyannyira kedvelt Jane Eyre -t… ám tervét nem lesz olyan könnyű megvalósítania, mint hitte, mert egy olyan ügynökkel találja szembe magát, akit nem ejtettek a fejére. Ő Thursday Next, aki szabadidejében mellesleg szenvedélyes III. Richard rajongó és akivel mindig ott van az Erő (vagy ha az nem is, de legalább a pisztolya biztosan…)

"A kormányok és a divatok mulandók, de Jane Eyre örök."

Emlékszem, hogy sok-sok évvel ezelőtt mennyire levett a lábamról ez a könyv. Mindenkinek erről meséltem, és ahogy múlt az idő, az élmény, a rajongás egyáltalán nem halványodott bennem. A mai napig az egyik legnagyobb talány számomra, hogy a sorozat miért nem folytatódott idehaza. Hiszen ez az univerzum tényleg a könyvszeretőknek íródott - csak mindenféle nyálas, instant könyvmoly-közhelyet nélkülöz. Helyette van viszont Irodalmi Detektívcsoport, klónozott dodók, könyvmoly-lárvák, amik nyilván kevésbé fennköltek, de legalább szórakoztatóak. Ez a világ vicces, eredeti és kellően agyament. És ezeket a megállapításaimat az újraolvasás után is tartom. És Acheron Hades még mindig a legmegátalkodottabb alternatív erkölcsű férfi, aki tudja miképpen lehet egy olvasni szerető embert szíven döfni. Már jelképesen (is) értve.
A könyv talán egyetlen hibája, hogy maga a cselekmény viszont tényleg olyan, mint egy nyolcvanas évekbeli amerikai zsarus film, annak minden kliséjével együtt. És ez néha picit kínos volt szerintem, főleg azért, mert maga a világ tényleg annyira egyedi és kreatív. További nagy kár, hogy  ez magáról Thursdayről valamint a háttértörténetéről sem mondható el. Kapásból vagy három karaktert is tudnék mondani, aki sokkal érdekesebb és eredetibb főszereplő lehetett volna. Thursday a leggyengébb pontja az egész regénynek, de ez se vegye el senki kedvét, mert ez az eszement könyvmoly világ szerintem bőven kárpótolja a klisés és kissé érdektelen főszereplőt.
És persze Fforde humora pedig az igazi díszkötés a történeten. Nem az a minden mondatban felbukkanó, a sztori végére kifáradó és erőltetett vicceskedés ez, hanem a pont jó helyen, pont megfelelően tálalt, amitől az éjszaka közepén is képes voltam röfögő nevetést produkálni.

Kétféle felfogás van érvényben az idő rugalmasságát illetően. Az egyik szerint az idő messzemenően hajlékony, a legapróbb esemény is megváltoztatja a Föld jövőjének lehetséges alakulását. A másik nézet szerint az idő merev: hiába próbáljuk eltéríteni, visszakanyarodik a determinált jelen felé. Megjegyzem, engem nem izgatnak az efféle részletkérdések. Én nyakkendőket adok el azoknak, akiknek nyakkendő kell.
Nyakkendőárus a Victoria állomáson, 1983 júniusa

Szóval, ha egy fantáziadús, igazán eredeti történetet keresel, és amúgy szereted mondjuk a Halálos fegyver akárhány részét, és eléggé bírnád, ha egy irodalomprofesszort rászabadítottak volna egy zsarus film forgatókönyvére, akkor Jasper Fforde sorozatát neked írták.
Meg nekem.
És amúgy mondtam már, hogy a második részben a Szép reményekbeli Ms. Havisham lesz Thursday nyomozópartnere? Gondoltam, azért megemlítem, ha esetleg a bejegyzés nem csinált volna kellően kedvet.

Jasper Fforde: A Jane Eyre-eset
The Jane Eyre Affair
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Láva Könyvkiadó
382 oldal

A körző titka | Időfutár 1.

A kortárs magyar ifjúsági irodalom elég meghatározó sorozata a Gimesi Dóra, Jeli Viktória és Tasnádi István nevével fémjelzett Időfutár. A sorozat 2012-ben indult rádiójáték formájában, majd ezt követően alig egy évre rá a Pozsonyi Pagony Kiadó könyvformájában is megjelentette. Nagyon régóta kíváncsi voltam rá, hiszen a célközönség (12-14 éves korosztály) körében elég nagy sikere van, plusz ez a többszerzős dolog is foglalkoztat, hogy vajon mennyire tud érződni az ilyesmi egy regény esetében.

Elárulom már itt az elején: nem érződött.

*

És most, hogy nem rágjátok emiatt tovább a körmötöket, inkább térjünk át a történetre:
Szóval, ott kezdődik, hogy Hanna és családja (ismét) egy új helyre költözik. Ezúttal Szegedről Budapestre. Hannának hátra kellett hagynia legjobb barátnőjét, hogy ismét egy új suliban kezdje előlről a beilleszkedést. Minden új, mindent meg kell szokni, de Hannának nem igazán van ehhez kedve.
Aztán talál egy rozsdás körzőt az utcán, és attól kezdve elkezdődnek a furábbnál furább események. Úton-útfélen egy fura öregemberbe ütközik és a számítógépe is megbolondul. És mi köze mindehhez Bécshez, egy vén ócskáshoz, a Sakkozó Törökhöz és Bujdosónéhez, a töritanárhoz?

Az új osztályomat elnézve azt hiszem, hivatalosan is kijelenthetem: Pesten mindenki idióta. Van például három lány, képtelenség őket megkülönböztetni, és valami olyan frekvencián visítanak, hogy én olyat még nem hallottam. Előző életükben nyilván denevérek voltak. 

Hanna... szóval Hannát eléggé utáltam. Nyafogós, hisztis, akaratos és bosszantóan előítéletes mindenkivel. Kezdek egyébként egyre inkább megharagudni az ilyen ifjúsági regényekre, amelyek nem hogy rávilágítanának az ilyen viselkedés hibáira, hanem még rá is erősítenek a főszereplőn keresztül, viccesnek álcázva az észrevételeit. Például, ahogy kineveti a félénk fiút az osztályában; ahogy gúnyolódik az eminens tanulón; ahogy lenézi a szép osztálytársnőit - és mindezt még azelőtt, hogy egyáltalán hozzászóltak volna. És tudom, hogy mindenkiben - főleg a tinédzserekben - sokfajta előítélet van másokkal szemben, de könyörgöm, ne ez legyen már a humorforrás egy történetben, főleg úgy ne, hogy ennek semmifajta előzménye nincs. Hanem csak simán az van, hogy Hanna mindenkinél felsőbbrendűnek gondolja magát már az első másodperctől kezdve.
Mivel egy sorozat első részéről van szó, ezért eléggé remélem, hogy azért fejlődni fog ilyen tekintetben (is) a későbbi részekben, és nem lesz ennyire kis gonosz és idegesítő.

– Szakkör vagy egylet, tök mindegy! Most meg kell tanulnom csipketerítőt hímezni! – fakadt ki Hanna. Sándor nyögve feltápászkodott.
– Remek. Akkor hát első óra: a csipkét azt nem hímezzük…

Mert egyébként neki köszönhetően eléggé nagy hátránnyal indult nálam a történet, és csak nagy nehezen sikerült túllendülnöm rajta. De abszolút vállalom, hogy talán azért is viseltem őt nehezen, mert már sok-sok évvel elhagytam a célközönség korosztályát. Mindenesetre amikor végre sikerült egy időre elnyomnom magamban a tömény Hanna-utálatot, akkor meglepően élvezni kezdtem a történetet. Szerettem az ötletességét, a humorát, az izgalmakat és azt is, hogy egy csomó történelmi érdekességet adtak a sztorihoz, és ezek egyáltalán nem fárasztó magyarázósan vagy didaktikusan voltak belefűzve, hanem nagyon szépen bele voltak simulva az egészbe.
Valahol ott tudatosult bennem, hogy mégis csak megszerettem ezt a könyvet, amikor azon kaptam magam, hogy Kempelen Farkas titokzatos sakkozógépéről olvasok a neten. Sajnáltam is kicsit, hogy ez az egész rejtélyesdi leginkább a végére csúcsosodott ki, mert ez viszont tök jól ellensúlyozni tudta Hannát és az ellenszenvemet iránta. Plusz hangulatában is sokkal jobban tudta hozni a regény ezt a vonalat, mint a gimiben játszódóakat. Nekem - mint nagyon régóta nemgimisnek - borzasztóan mesterkéltnek, klisésnek és hát ebből fakadóan kicsit unalmasnak is tűntek azok a részek, számomra egyáltalán nem hozta azt a feelinget, amit a gimis történetektől elvárnék. Jön az új lány, vannak klikkek, az osztálytársak mind egysíkúak és durván karikírozottak ( a stréber, a laza, a szép stb. - és igen, pont úgy viselkednek, ahogy a klisék megkívánják) - röviden ez Hanna új iskolája.

Meglepő egyébként, ahogy most utánagondolok a dolgoknak, mennyi negatívum jut eszembe a könyvvel kapcsolatban, pedig alapvetően azért kellemes olvasmányélményként gondoltam rá. Talán azért, mert a végére mégis csak felhozta nálam magát. Mindenesetre, most hogy így átgondoltam, kicsit vegyes lett nálam a végeredmény. Az biztos, hogy a folytatást is ki fogom kölcsönözni a könyvtárból, mert hát végre élvezni kezdtem és arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon Hanna továbbra is ennyire idegesítő marad vagy azért változik a történet során. Őszintén remélem, hogy az utóbbi.
Mindettől függetlenül én azért maradok annál, hogy inkább ajánlom a célkorosztálynak, mint nem. Hiszen tényleg sok izgalmat és érdekességet tartogat a történet, biztosan lehetne velük miről beszélni olvasás után. És abban is biztos vagyok, hogy jobban csúszna mint egy Légy jó mindhalálig vagy egy A kőszívű ember fiai.

De a kalandot ki kell élvezni, nem csak úgy túlesni rajta! Az életben olyan ritka, szép, sűrű pillanatok ezek!

Gimesi Dóra - Jeli Viktória - Tasnádi István: A körző titka
Tilos Az Á Könyvek
399 oldal

Harry August csodálatos élete

Veszélyes dolog lehet az elvárás, ami óhatatlanul is kialakul az emberben. Például a Harry August csodálatos élete kapcsán elvitt egy olyan irányba, ahova jobb lett volna, ha nem megyek. Másnak képzeltem a könyvet: többnek, mélyebbnek, és vártam, hogy valami nagy hatást gyakoroljon rám. Ezt a prekoncepciót a közepe után valamikor tudtam elengedni, és akkor már végre tudtam élvezni az olvasását.
Addig meg csak a csalódást éreztem. 

Mert szerintem Claire North könyve igazából egy könnyed, szórakoztató regény. Amivel abszolút nincs baj - főleg, ha erre számít az ember. Amikor a könyvtári céltalan keresgélésem során ráakadtam a könyvre, jobb ötlet híján, gyorsan végigpörgettem a molyos értékeléseket róla, és az a kép alakult ki bennem erről a történetről, hogy ez bizony olyan elementáris hatással lesz rám, hogy juj...! Alig vártam ezt a katartikus élményt, amit hetekig kell majd feldolgoznom meg emésztenem meg minden, és aztán, mikor úgy éreztem, én erre tényleg felkészültem, elkezdtem olvasni magát a könyvet. Mint az elején írtam, kétszázötven oldalnak kellett eltelnie, hogy végre levetkőzzem ezt az elvárást.
Bevallom, addig dühös voltam a regényre: nem szerettem a narrátort, aki olyan szenvtelenül beszélt mindenről, és egyáltalán nem engedett belehelyezkedni a történetbe; nem szerettem a szereplőket sem, akiken sohasem éreztem semmiféle fejlődést, ugyanolyanok maradtak sok élet után is. A történeten pedig nem tudtam kiigazodni, nem éreztem, hova fogunk tartani vele. 

De miután csupán egy könnyed, szórakoztató regényként kezdtem kezelni, és az események is elkezdtek kicsit felpörögni benne, akkor végre megbékéltem. A fentebb említett nem-szeretem dolgok nagy része maradt egyébként, csak már nem hőbörögtem rajtuk. És egyébként nagyon tetszett a regény alapötlete, hogy vannak bizonyos emberek (kálacsakrák), akik ugyanazt az életet élik újra és újra, azaz miután meghalnak újjászületnek régi életükben, emlékeikkel együtt. Érdekes volt látni, hogy egy életben mennyi lehetőség lehet vagy hogy ugyanaz az élet hányféleképp élhető. Jó lett volna, ha a kálacsakrák mibenlétére kicsit jobban kitér, mert engem tényleg érdekelt ez a téma. Ahogy persze, azt se sajnáltam volna, ha jobban kifejti, hogy pontosan mi is az a szerkezet, amit a főgonosz  készít, és hogy ez miért is veszélyes pontosan a világra.

Kikapcsolódós, laza könyvnek teljesen jó szerintem, ami remek ötleteket tartogat és különösen a közepétől kezdve válik izgalmassá. Én meg igyekszem ezentúl leépíteni magamban az előzetes elvárásokat, mert óhatatlanul is csalódásokhoz vezethetnek olyan könyvek esetében is, amiknél nem feltétlen kéne.

Claire North: Harry August csodálatos élete
The First Fifteen Lifes of Harry August
Fordította: Szieberth Ádám
Athenaeum Kiadó
480 oldal