Pages

Sose hagyjon el benneteket a remény!

2011. október 30., vasárnap

Susanne Collins: Az éhezők viadala

Van az a semmihez nem fogható érzés, amikor jó időben és jó helyen találja meg az olvasóját a könyv. Amikor tulajdonképpen annyira mindegy, hogy ez klasszikus, szépirodalom vagy szórakoztató, hogy mennyi eszmei értéket hordoz magában, vagy úgy egyáltalán minden tök mindegy, mert csak a könyv van, és az olvasó, és semmi más.

Olyan ritkán fordul elő velem, hogy valami ennyire, de ennyire rám találjon - sok könyvet szeretek, sok történetet jó volt olvasni, de olyan, hogy teljesen kizárom magamból a külvilágot, és egyáltalán nem érdekel a sok mosatlan edény, vagy a halomnyi koszos ruha, ami éppen mosásra vár a mosógép mellett, vagy hogy lesz-e a főtt kaja ebédre - szóval mindezt tényleg ritkán tudom kizárni magamból, ahogyan az is ritkán fordul elő velem, hogy egész álló nap nem csinálok semmi mást, csak bekucorodok a fotelembe, és olvasok. Most pedig péntek este óta ez van. Mint az idetett borító képéből is sejthetitek - igen, mindezért Az éhezők viadala a hibás.

Már korábban is sok dicsérő véleményt olvashattam a könyvről, de mivel disztópiáról van szó, nem igazán keltette fel az érdeklődésemet - nem tudom megmagyarázni miért, de ez a műfaj elég távol áll tőlem, még ha olyan igazságok is fogalmazódnak meg benne, mint mondjuk Orwell 1984 című regényében. Aztán húgom végül a kezembe nyomta, és mondta, hogy olvassam el, mert nagyon jó. Mennyire igaza volt!

A távoli jövőben, a mai Észak-Amerika térképe némiképp átrendeződött. A bőség országa már nem ugyanaz, mint régen. Az emberek éheznek, alig tudják megkeresni a megélhetéshez szükséges napi betevő falatjukat. A tizenkét körzet lakói ki vannak szolgáltatva a Kapitólium kényének, kedvének, hiszen minden évben minden körzetből kisorsolnak egy fiút és egy lányt, hogy aztán egy arénába eresszék őket, ahol életre-halálra menő küzdelmek árán, végül csak egy győztes maradhat. Az, aki túléli a többieket. S az egész vérengzést élőben közvetítik.
A hetvennegyedik viadal sorsolásán a tizenhat éves Katniss ártatlan húgára esik a választás, aki szelíd, mint egy bárány, és még soha nem ölt. Katniss tudja, hogy a viadalon húgára a biztos halál várna, így önként jelentkezik helyette a viadalra. S persze ő is az esélytelenek közé sorolja magát, de ezzel a döntésével legalább megmenti húga életét - legalábbis a következő viadalig biztosan. A helyzetet tovább nehezíti az a tény, hogy a fiú, akit az ő körzetéből sorsolnak ki Peeta, aki sok évvel ezelőtt megmentette Katniss -t és családját az éhhaláltól... Most pedig versenytársakká válnak. Katniss csak abban reménykedik, hogy a viadalon nem neki kell majd végeznie a fiúval.

A könyv már az első oldalaktól kezdve magához láncolt, és amikor elérkeztünk a Viadalhoz, na onnantól kezdve aztán már tényleg nem hagyott nyugodni. Igazi pörgős cselekményű, belevaló ifjúsági regény ez. A mai ifjúsági regényekre jellemző klisék bár itt-ott feltűnnek: mint például az önálló, felnőttként viselkedő fiatal hősnő, a szinte kihagyhatatlanná vált szerelmi háromszög, de ezt Collins mégis valahogy olyan módon tálalja a regényében, hogy nem éreztem ezeket panelelemeknek, inkább arra gondoltam, hogy ezeket eszméletlenül eredetinek (vagy ha eredetinek nem is, de mindenféleképp indokolt elemként) tűntek fel. Oka van, hogy Katniss miért is olyan amilyen - ez fontos elem a cselekmény alakulásának szempontjából, s maga a szerelmi háromszög is igazán - számomra - érdekes kérdéseket vetett fel bennem.
(forrás: ew.com)

A Viadalra való készülés során, mielőtt bemutatkoznának a versenyzők a közönségnek - Katniss és a többiek igazi átalakuláson mennek keresztül mentoraiknak és stylistjaiknak hála. Tudjátok, kell a show a népnek. S biztosan nem én vagyok az első, aki megjegyzi, de ez az egész kísértetiesen hasonlított a médiában zajló dolgokhoz. Ahol nem elég, hogy ott vagy a magad természetességében, kell valami, amit ki kell domborítanod a személyiségedben, ami miatt emlékezetesség válhatsz a közönség szemében - s ez már iszonyatosan nem lényeges, hogy ez az egész természetességgel jön belőled, vagy mesterségesen kreált. A lényeg: tűnj ki a tömegből, és nyerd meg magadnak az embereket. S ennek érdekében sokszor hazudni kell - hazudni olyan dolgokról, amelyeknek csak a maguk tisztaságában szabadna létezni. S persze, itt jön a kérdés, hogy ilyen egy kitalált, egy eljátszott, egy mű dolog válhat-e valaha őszintévé? S ha igen, képesek leszünk-e felismerni, hogy megváltozott, vagy még mindig csak a szerepünket játsszuk?
És szörnyülködhetünk Az éhezők viadalán - mármint magán az eseményen - , de kérdem én, a mi világunk médiája nem ugyanolyan kegyetlen? Nem hajszol embereket a halálba, vagy a kétségbeesésbe? Nem kell a világsztároknak is ugyanúgy teljesíteniük, megfelelniük az elvárásoknak nap mint nap? A rájuk irányuló folytonos figyelem és elvárások nem hajszolják-e bele őket olyan dolgokba, ami néha az elképzelhetetlenség határát súrolja? Hiszen, ha nem teszik, rájuk is úgymond pusztulás vár - amit nem kell a szó konkrét jelentésében érteni, szimbolikusan is felfogható a dolog.
S persze, ezt nem csak kizárólag a média műveli - hanem mi, a közönség is ugyanúgy benne vagyunk.

De itt azt hiszem, ezt abba is hagyom, mert elég messzire vinne most ez az eszmefuttatás. Persze nem muszáj elvonatkoztatni, a regény így is-úgy is viszi magával az olvasót, és nem ereszti egy percre sem.
Ahogy letettem a regényt, már kapkodtam is a folytatásért - már olvasom is - , mert ezt nem lehet csak így abbahagyni. Azt hiszem, én most rajongok.
A regényből egyébként film is készül, nem is olyan sokára már a mozikban is láthatjuk - ennek egyelőre nem tudom, hogy örülök-e vagy sem.

Eredeti cím: The Hunger Games
Fordította: Totth Benedek
Kiadó: Agave
Oldalszám: 299
Ára: 2680 Ft

A Panemről készült térképet a fanpop.com -on találtam.

Emma szerelme

2011. október 21., péntek

Fábián Janka: Emma szerelme

Fábián Janka regénye nem először lép a nagyközönség elé: a korábbi kiadás egy kis könyvkiadó gondozásában jelent meg pár évvel ezelőtt, fedelén egy gyönyörű Mucha-képpel. Bloggerektől és innen-onnan már akkor is hallani lehetett róla, végül ez év nyarán megújult külsővel már az Ulpius-ház gondozásában látott ismét napvilágot - itt már kevesebb a Mucha-kép, viszont több a lila. S valóban: ahogy ezt a borító kinézetéből, illetve a címből sejteni lehet, ez a regény valóban a női
olvasóknak szól.

Emmával, a regény főszereplőjével tizenhárom évesen találkozunk a regény első lapjain 1907 nyarán, amikor édesapjával, Zoltánnal együtt az Orient-expresszen robognak Budapest felé, hogy aztán az évek óta nem látott Balatonkörtvélyes felé vegyék az irányt, ahol a régi kedves barátok mellett, az itt hagyott fájó emlékek is várják őket. Ám jó okuk van visszatérni, hiszen Emma édesapja halálos betegségben szenved, és már nagyon kevés ideje van hátra: egyetlen leányának további sorsát így hát muszáj elrendeznie még mielőtt túl késő lenne. Zoltán ezért keresi fel Kóthay
Évát, fiatalkori barátja feleségét.
Emma beilleszkedése a Balaton-parti kisvárosba nem éppen zökkenőmentes. A régi sebek még mindig nem gyógyultak be teljesen, ám az igazi bonyodalom akkor következik be, mikor váratlanul ismét felbukkan Kóthay Éva fia, Gábor, akit Emma szívből gyűlöl, ugyanis őt teszi felelőssé édesanyja korán bekövetkezett haláláért. Ám az évek múltával a gyűlölete egyre inkább apadni látszik, és más érzés veszi át a helyét...


(a kép csak illusztráció! forrás: hg.hu)

Fábián Janka regénye a huszadik század elejére röpíti olvasóit, ám a történelem maga csupán díszlet, a kor eseményei és miértjei nincsenek igazán taglalva, inkább csak említés szinten vannak jelen olyan esetekben, ha a szereplők életére közvetve vagy közvetetten hatással vannak. A középpontban inkább az emberi sorsok állnak, minden nehézségükkel, lemondásukkal, beteljesültségükkel vagy éppen beteljesületlenségükkel együtt.

Az Emma szerelme korántsem egy hibátlan regény, valóban érződik rajta, hogy a szerző első könyvét tartjuk a kezünkben. Felróhatjuk neki a túl egyszerű megfogalmazást, a szereplők elnagyolt ábrázolását, és még ezekhez hasonló első könyves hibákat, de mindezek ellenére szerettem olvasni a regényt, mert az eredeti funkcióját viszont kitűnően betöltötte nálam: kikapcsolt és szórakoztatott. Szerettem a fordulatokat, kíváncsi voltam Emma és szülei múltjának a titkaira, és amit a legfőképp szerettem ebben a könyvben az az, hogy Baráth Katalin könyveihez hasonlóan, itt is magyar emberek közt magyar helyszíneken barangolhatunk, és nyoma sincs a "Barbie és Ken-utóíznek". S igazából ilyenkor jövök rá, hogy mennyire szüksége van a magyar szórakoztató irodalomnak az ilyen könyvekre. Mert lám, itthon, illetve a mi történelmünk köntösébe bújtatva is lehet érdekes izgalmas témákat találni, ami az átlag olvasó igényét is kielégíti - legalábbis én szívesebben kalandozok ilyen világokban, mert ekkor érzem igazán otthon magam.

Fábián Janka regénye - hibái ellenére - aranyos, bájos könyv, amely kiválóan alkalmas a kikapcsolódásra vágyóknak. A trilógia folytatása már szintén megtalálható a boltokban, sőt: az írónő következő regénye, mely Az angyalos ház címet viseli, várhatóan október végén lesz kapható.

Kiadó:Ulpius-ház
Oldalszám: 407
Eredeti ár: 3499 Ft

"hullnak a percek az idő űrjébe"

2011. október 12., szerda

Czóbel Minka: Pókhálók

Czóbel Minka egyszerűen zseniális! - ez lenne az első gondolatom, ha megkérdeznétek, hogy tetszett a Pókhálók című elbeszéléskötete. A csodálatos lírai nyelvezet már az első oldalaktól fogva rabul ejtett, szinte alig volt olyan oldal, ahol ne álltam volna meg egy kicsit, hogy újra és újra elolvassam azokat a sorokat, amelyek akár önálló versként is működhetnének -azért prózában ilyennel is ritkán találkozom. S ahogy egyre jobban beleástam magam a pókhálók sűrű rengetegébe, rájöttem, hogy Czóbel Minka nem csupán lírai, hanem prózában is nagyon jó. Hihetetlen, hogy ezek az elbeszélések a XX. század elejéről valók, és mégis: mennyire modern a történetszövésük.

A Pókhálók című kötet, ha csupán röviden, néhány szóban jellemeznem kéne, akkor valami olyasmiket mondanék, hogy szürkeség, csendesség és szenvedély. Persze, ezek a szavak így nem igazán érthetőek, szóval ezt kicsit bővebben kifejtem: szürkeség - nem pejoratív értelemben mondom, ez inkább ahhoz a látványhoz hasonlít, mikor a padláson rátalálunk egy por és pókháló lepte kopott könyvre, ami valamikor még a nagypapáé, dédpapáé volt, s tele van egy már letűnt és ismeretlen világ történeteivel. S igen, Czóbel Minka kötete pont ilyen: régi korok őrzője, elmúlt titkok tudója. Legalábbis én valahogy így éreztem.
Csendesség és szenvedély - ez a két, látszólag ellentétes fogalom tökéletesen egyesül itt. Az elbeszélések szereplői csendes, látszólag érzéketlen figurák, akikre akár a jelentéktelen jelzőt is simán ráaggathatnánk. Ha leülnénk velük beszélgetni egy kávé mellett, két perc múlva el is felejtenénk a találkozót. Ám a felszín alatt elképesztő szenvedélyek tombolnak, amelyeket ez a csendes és látszólagos jelentéktelen álca nem enged a felszínre törni, s így szép, lassan minden kihuny bennük - még az élet is.

"Lassan hullott a hó napról-napra, milliónyi ezüst csillagával, sűrű puha takarót vont a földre. Néha szél kavarta meg, ilyenkor kilátszott a fagyos föld, mint egy csontváz megsárgult darabja, aztán sűrűn szitált a hó ismét reá. Fehérség, elterjedő fehérség a földön, szürkeség az égben, s a fehérség és szürkeség közt fekete varjúk libeg, kavarodtak, szálltak. "

Minden egyes novella zseniális a maga módján, s a maga teljességében, ám a kötet mégis egy kerek egészet alkot, hiszen az itt található elbeszélések nem csupán egymás után sorakoznak, hanem beszélgetnek is egymással. Beszélgetnek az elmúlásról, a beteljesületlenségről, a szerelemről, az elszalasztott lehetőségekről és a szenvedélyekről.
S nyilván elég merész összehasonlítás, ami nagy valószínűséggel egy kicsit figyelmesebb olvasattal már meg is dőlne, de amikor olvastam néha arra gondoltam, hogy olyan, mintha egy Brontë-könyvet olvasnék.

Számomra a legkiemelkedőbb mind közül, a kezdőnovella volt, amelynek címét maga a kötet is viseli. A történetben látszólag semmi különös nincs: egy lány, aki szeret egy fiút, de nem meri neki megvallani, s később már nem is teheti. Az élet megy tovább, mások házasodnak, boldogok, de Annuska csak hagyja, hadd menjen el mellette az élet egyetlen szó nélkül, miközben körülötte a pók egyre szövögeti hálóját. S persze, elgondolkodtató meg megható meg minden, de valljuk be, ilyen történetből van már egy tucat. Amik igazán érdekesek benne azok a szimbólumok, a párhuzamosságok, a víziók és a történetszövés: valóban olyan, mint egy pókháló.
Az apró kis négyzetekben egy-egy kép van Annuska életének fordulópontjairól, s a szálak, amelyek ezeket a négyzeteket körülfonják, a mondatok. Egy-egy ilyen kis képecske (a szövegben ez fejezetszerű részként bukkant fel) utolsó mondata megegyezik a következő kép első mondatával. Bár ahogy látom, ez most kicsit hülyén hangzik így leírva...

S persze, voltak még kedvencek, de ezt az (szerintem) erős kezdést, végül egy novella se tudta felülmúlni. Talán egyedül a Miter menyasszonya című novella nem tetszett annyira, az már tényleg egy igazán konvencionális féltékenykedéses sztori, amiben tényleg csak annyi különlegesség van (szerintem), mint az ilyen sztorikban általában: csattanó és tanulság is ugyanaz. Viszont a nyelvezete ennek is csodálatos.

Kedves Czóbel Minka, igazán nagy öröm volt olvasni Öntől!

Kiadó: Jelenkor
Oldalszám: 142
Eredeti ár: 590 Ft

Képek forrása:
1. imdb.com
2. http://unpluggedincalifornia.tumblr.com/post/10211963825

Indul a küszöbről az út...

2011. október 4., kedd

J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura I. - A Gyűrű Szövetsége


A régi kedvencekről nehéz írni. Nekem legalábbis. A Gyűrűk Ura és én már lassan kilenc éve ismerjük egymást, és a mostani volt a hetedik vagy a nyolcadik újraolvasásom, és hihetetlen, de még mindig, teljes szívből rajongok. Tinédzserként nagyon meghatározó olvasmányom volt, és a Harry Potter után ez volt a második könyv (könyvsorozat), ami teljesen magába szippantott. Gondolatban, álmaimban folyton Középföldén kalandoztam, órákon keresztül bámultam a könyvbe rajzolt térképeket, és elképzeltem azokat a helyeket, tájakat, amikről maximum pár sornyi említés van csupán a trilógiában. Bár fanatizmusom odáig nem terjedt, hogy tündéül megtanuljak, de egy teljes magyar-finn szótárt magamévá tettem, illetve egy rövidke óangol szószedetet is összeszedtem valahonnan (erre már pontosan nem emlékszem, hogy vajon ezt is egy szótárból jegyzeteltem ki vagy máshonnan szedtem...). Tolkien -nak köszönhetően tinédzserkorom utolsó éveit a nyelvek, a szavak és a különböző népek mitológiájának bűvöletében töltöttem, és így visszagondolva erre az egészre azt kell mondjam, hogy jó volt így rajongani - ez az érzés azóta pedig minden egyes újraolvasáskor visszaidéződik bennem. Így A Gyűrűk Ura (akárcsak a Harry Potter-sorozat) tényleg különleges helyet tölt be a kedvenc könyveim között.

Igaz, az újraolvasásaim eddig mindig nyáron történtek, mert a megismerkedésünk is valamelyik nyári hónapban történt - így a fejemben a vakáció és Középfölde teljesen összemosódott. De tavaly elhatároztam Zenka egyik kedvcsináló posztjának a hatására, hogy az idei GYU olvasás másként lesz: nem nyáron, hanem szeptember 22-én, Bilbó és Frodó születésnapján fogom elkezdeni a történetet, akkor amikor elindult a küszöbről az út...

Tolkien 1937-ben fogott hozzá A Gyűrűk Ura megírásához, mely sok utalással kapcsolódik az író korábban megjelent A hobbit című, gyermekeknek íródott regényéhez. Az oxfordi nyelvészprofesszor írás közben rengeteget merített a Kalevala és a Beowulf világából, ezek is nagyban alakították regényvilágának mitológiáját, amelyet hihetetlen és elképesztő részletességgel teremtett meg Középfölde történelmével egyetemben. Tolkien álmodott egy világot: tündékkel, törpökkel és hobbitokkal telit; énekekkel, mondákkal és mesékkel együtt. Egy olyan világot, amely csupán az ő képzeletében létezett - és a könyvek segítségével ezt velünk, Olvasókkal is megosztotta.

A Gyűrűk Urát sokan akarták vagy szerették volna allegóriaként értelmezni, különösen a a '60-as '70 -es évek hippi nemzedékének szemében vált ikonikus jelképpé ez a trilógia. Tolkien az Előszóban ezekre a következőképpen reagált: " Ami a könyv belső jelentését vagy eszmei mondanivalóját illeti, a szerzőnek nem állt szándékában, hogy ilyesmi is legyen benne. Se allegóriát írni, se aktuális célzásokba bocsátkozni nem kívánt. (...) Akik szeretik az allegóriát vagy az aktuális utalásokat, még sok más fordulatot is kitalálhatnak ízlésük vagy felfogásuk szerint. De én a magam részről szívből utálom az allegóriát minden formájában. (...) Sokkal jobban szeretem a történelmet, akár valóságos, akár kitalált, éspedig azért, mert igen változatosan alkalmazható az olvasók gondolataihoz és élményeihez. Sokan bizonyára összetévesztik ezt az alkalmazhatóságot az allegóriával, de az egyik az olvasó szabadságából fakad, a másik az író uralmi törekvéseiből."

Igazából bármennyire is szeretem ezt a könyvet, azért bevallom, hogy a mások által is emlegetett hibáit is látom. Tolkien lett légyen bármennyire is fantasztikus mesemondó, regényíróként mégis elkövetett pár hibát, amiket korábban is, most is fel szoktak emlegetni: így például a szereplők egysíkú ábrázolása; a párbeszédek túl műnek hatnak, nem igazán életszerűek: túl fennköltek, s olykor túlcizelláltak; itt van még a szerelem túl leegyszerűsített bemutatása vagy éppen a nőalakok hiánya - akik bár vannak, de olyanok, mintha nem is lennének. S persze, tudom én ezt - s gondolom, a rajongók igen nagy százaléka is tisztában van ezekkel, de mégis hajlandó vagyok elnézni, mert a világ, amit a képzeletével teremtett, egyszerűen lenyűgöz. Újra és újra.

A sokak által, fentebb felsorolt hibái közt egyedül a "túl sok a tájleírás" -részt nem tudom megérteni. Mármint érteni értem, csak éppen felfogni nem vagyok képes - de lehet, hogy igazából nem is akarom. Ahogy most olvastam A Gyűrű Szövetségét, próbáltam erre is odafigyelni, de őszintén megmondom, én ezt egyáltalán nem találtam soknak vagy éppen unalmasnak - bár gondolom ezt is olvasója válogatja. Kinek mi a sok, ugye.
Tolkien tájelírásai jóval elmaradnak Jókaitól - hosszúságukban mindenképpen, bár én Jókai tájleírásait is nagyon szeretem.. - , s úgy érzem, hogy szükségesek is ahhoz, hogy valóban képesek legyünk belépni Tolkien képzeletébe. Enélkül nem megy. Hát hogy a mókusba tudnám elképzelni Völgyzugolyt vagy Lothlórien gyönyörűséges erdejét, ha csak annyit írna, hogy "Szép táj, sok a fa." ? Ez nekem nem elég! Látva látni szeretném a lothlórieni fák ezüst kérgét, az arany levelekből szőtt lombkoronákat tengerét, az Óidők tavaszának zöldjét a bársonygyepen, telehintve csillagforma arany virágocskákkal, megannyi tündöklő csillaggal...

Kedvenc szereplőt nem tudom, hogy tudnék -e mondani egy olyan regényben, amelynél nem a történet előtt, hanem a világ, s annak történelme, mitológiája előtt borulok le legfőképpen. Talán, de tényleg csak talán, Samu fogott meg legjobban ebben a részben a maga egyszerűségével, rettenthetetlen hűségével Frodó iránt, s egyben hihetetlen ragaszkodásával otthonához, a Megyéhez. Egy igazi hobbit, egy igazán szerethető figura.
De emellett még ott van Bombadil Toma is, akit négy vagy öt évvel ezelőtt Édesapámmal kineveztünk az első rész "legjófejebb szereplőjének". S hát persze, hogy az - ez azóta sem változott. Ám hogy ő pontosan kicsoda és micsoda is - ez teljesen homályban marad, csupán halovány utalások vannak kilétére; ha jól emlékszem, még A Gyűrű keresésében (angol címe: The Unfinished Tales) sem kapunk választ erre a kérdésre - de talán pont ettől olyan érdekes és izgalmas. Kilétéről egy nagyon érdekes eszmefuttatást olvashatsz a Könyvvizsgálók blogon ITT .A regény iránt érdeklődőknek a többi, Tolkien világával, mitológiájával foglalkozó posztjaikat is szívből ajánlom.

A fordítással kapcsolatban még annyi megjegyzésem lenne, hogy az első 11 fejezettel, melyet Réz Ádám fordított, olykor akadtak problémáim, néha egészen új szókapcsolatok születtek nála (így például a "tőrbe esett" kifejezés -tőrbe csalt, csapdába esett lenne inkább. A tőrbe esés nagyon fájna.) , és ha nem is ég és föld, de nagy különbséget éreztem az ő és a Göncz Árpád által fordított részek közt - utóbbi valahogy gördülékenyebb. Viszont a Réz Ádám által fordított versek sokkal jobban tetszettek, mint Tandori versfordításai.

És hát igazából ennyi. A lényeg, hogy még mindig imádom ezt a történetet, ennyi év után is.

Eredeti cím: The Lord of the Ring - The Fellowship of the Ring
Fordította: Réz Ádám (1.-11. fejezet), többi: Göncz Árpád
Oldalszám: 540
Kiadó: Európa
Eredeti ár:

Képek forrása:
Lothlórien: fan.theonering.net
Völgyzugoly: arnor.extra.hu - Rodney Matthews illusztrációja
 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS