Amúgy nem tudom, mi van velem mostanában, de az utóbbi két hónapban több Stephen King könyvet olvastam, mint négy év alatt. Volt először is a Joyland, ami őszintén bevallom, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. (pedig egészen ígéretes volt amúgy... de aztán, hogy őszinte legyek én csak egy langyos szerelmi siránkozásnak éreztem) Lehet, hogy olvasói hiba, lehet hogy nem, de én Stephen Kingtől alapvetően mindig azt a fajta borzongást várom, amit anno még a Borzalmak városával szerzett nekem. Emlékszem, napokig rettegtem alkony idején kimenni a varjaktól hemzsegő utcára. Most azóta vagy megedződtem vagy fogalmam sincs mi van... vagy csak egyszerűen fel kéne már hagynom ezzel a - lehetséges, helytelen - olvasói elvárásommal Stephen King felé.

Na, szóval míg a Joyland alapvetően az "ez mégis mi akart lenni?" - érzést váltotta ki belőlem, A ragyogásnál már 30 oldal után kénytelen voltam elmondani a velem éppen akkoriban szembekerülő embereknek, hogy "ah, ez tényleg zseniális! Olvastad már?". És tényleg, a két könyv között levő minőségbeli különbség iszonyatosan érezhető. Míg a Joylandnél folyton csak ígérgette, hogy egyszer eljön annak a sztorinak a tetőpontja (amúgy nem, nem jött...), addig A ragyogás olyan szépen ívelt az adrenalinlöketet adó csúcspont felé, és aztán olyan gyönyörűen tartotta ott az olvasót - jelen esetben engem -, hogy tényleg: le a kalappal! Iszonyatosan jól megkomponált történet ez. És még ha csak ez lenne benne a jó... - de nem! 

Ám mielőtt még ezt kicsit jobban kifejteném, rátérek a kötelező jellegű mirőlisszólakönyv témára.  Szóval, a totális alkoholizmust maga mögött hagyó, már több éve józan életet élő Jack Torrance eléggé pénzszűkében van. Feleségét és kisfiát jobb körülmények közt szeretné végre tudni, így elvállal egy gondnoki állást a Panoráma Hotelben. A megbízás a téli időszakra szól, amikor a hotel teljesen kiürül, és a hegyekben tomboló hóviharok hetekre, sőt akár hónapokra is elvágják a városba vezető utakat. Fiának, Danny-nek már a beköltözés előtt rossz megérzései vannak a hellyel kapcsolatban: sikolyok hangjai, a vöröslő vér látványa és a végtelennek tűnő folyosókon való reménytelen menekülés érzete kísérti álmaiban. Szülei azzal nyugtatják, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Ám ők - Dannyvel ellentétben - nem számolnak a hotelben lakó mérhetetlen ördögi gonoszsággal...

Az 1977-ben megjelent regény rögtön hatalmas sikert aratott, és Stephen King neve beivódott a köztudatba, mint a horror műfaj mestere. Külön érdekesség, hogy a helyszín illetve a szereplők az író személyes élményein alapulnak.  A mendemonda szerint King és felesége 1974. októberében a coloradoi Stanley Hotelben szálltak meg, ahol ők voltak az egyetlen vendégek. A 217-es szobát kapták - erről később kiderült, hogy a szóbeszédek szerint egyébként kísértet járta szoba. A hatalmas, üres hotel azonnal megihlette Kinget, akinek a fejében már rögtön aznap este kirajzolódott A ragyogás történetének váza.

Én megköszönöm ennek a fura hotelnek ezt a dolgot egyébként, de tényleg - hiszen egy remek regény kerekedett ki ebből a látogatásból (ami lehet, hogy csak írói legenda, lehet tényleg igaz - nem tudom). Igazából nem is annyira maga az ötlet a jó ebben az egészben, hanem ahogy King a témához nyúlt. Mesterien felépítette az egész folyamatot, ahogy az apa egyre inkább eszét veszti ezen az ördögi helyen, és ahogy az első oldalakon valamennyire harmonikus egésznek tűnő család szépen, lassan darabjaira hullik: ahogy megjelennek a múlt okozta, soha be nem gyógyuló sebek; ahogy a máz alatt rejlő elfojtott vágyak és félelmek repedezve utat törnek maguknak, míg végül be nem kebeleznek mindent maguk körül. A jellemek, az indítékok, a karakterek mozgatórugói mind-mind precízen kigondoltak és kivitelezettek. Szóval, én tényleg amondó vagyok, hogy ez egy remek regény, bárhogy is nézzük. Nyugodtan levehetjük a misztikus, természetfeletti csomagolást a sztoriról, igazából szerintem még akkor se bomlana meg benne semmi... És kérem, én ezt nevezem jó és hiteles horrornak. (SPOILERFÉLESÉG egyedül annyi bánatom van, hogy a vége lehetett volna katartikusabb is. De hát ez van...)

Az újonnan megjelent folytatását, az Álom doktort nem tudom, el akarom-e olvasni... szerintem egyébként nem. A Carrie és a Borzalmak városa óta találtam végre megint egy jó King regényt, ezt a felismerésemet pedig inkább nem akarnám most elrontani. Most szeretnék egy kicsit megmaradni abban a hitben, hogy jó viszonyban vagyok vele. 

Stephen King: A ragyogás

The Shining

Fordította: Prekop Gabriella

Kiadó: Európa Kiadó

Oldalszám: 500

Borzalomváros

Stephen King: Carrie

kiolvastam: 2009. december 15.

Egyik "kis" hugocskám nagy Stephen King rajongó. Gyűjti, gyűjti a könyveit és falja az oldalakat, s aztán nagy, kerek szemekkel és átszellemült hangon meséli nekem azokat a történeteket, amik legutoljára rabul ejtették. Így néhanapján én is elcsábulok egy könyvre, hogy megnézzem mégis miket olvas az én hugicám.

Eddig két könyvhöz volt szerencsém King úrtól: a Borzalmak városa volt az első (pont tavaly novemberben olvastam), ami tényleg nagyon félelmetes volt. Odáig jutottam vele, hogy ha egyedül voltam és kint már sötétedett, nem mertem olvasni, annyira féltem. A másik könyvet nyáron vettem elő, ez a Halálos árnyék volt. Na, ez annyira már nem jött be, mert a fülszövegből megtudtam minden lényegi dolgot, és így sokat vesztett az értékéből a szememben. Meg a vége se tetszett. Habár, később tesóm elmagyarázta, hogy Kinget nem úgy kell felfogni, mint ahogy én teszem... úgy látszik, még nem olvastam tőle eleget.

Na, és most a Carrie -t kértem kölcsön. Amiről tudni kell, hogy ez volt az a regény, amely az író számára meghozta az áttörést 1974-ben. A könyv hatalmas sikerének köszönhetően a továbbiakban főállású íróként tudott tevékenykedni. Ezt pedig nagy részben feleségének, Tabithának köszönheti, hiszen King számos interjúban rendszeresen emlékeztet arra: ő maga elégedetlen volt a félkész regénnyel, ezért kidobta a szemétbe a még el nem készült kéziratot, amelyet felesége megtalált, kihalászott és elolvasott. Tabitha annyira ígéretesnek tartotta a regényt, hogy ezt követően folytatásra biztatta a férjét.

A véleményem a könyvről eléggé felemás. Egyrészről nagyon érdekesnek találtam azt, ahogy megírta. Ezt az egészet úgy kell elképzelni, mintha lenne egy történetről négy-öt könyved, s ebből egyet úgy mond mérvadónak tekintesz, s a többit mellette olvasnád, tehát együtt haladnál az összes könyvvel: mindig amikor történik valami fontos a "főkönyvedben", akkor megnéznéd, hogy a többi kötet mit ír erről. Először nehéz volt megszokni, mert folyton megszakította a tulajdonképpeni cselekményt, de aztán szépen belerázódtam. Nagyon érdekes játék ez a szövegekkel, mellyel igyekszik az író minél pontosabb képet adni a történésekről. És külön tetszett benne az is, hogy a különböző szövegekhez különböző írási stílus társult. Például egy bulvár lap cikke, tényleg olyan igazi szenzációhajhász stílusban íródott, divatos szavakkal megtűzdelve. De szerepeltek benne tudományos cikk -utánzatok, amik valóban olyan stílusban voltak megírva, sok-sok terminussal.

Igazából, a végkimenetelét már a regény elejétől fogva tudjuk, s azt is, hogy Carrie különleges képessége fog ebben nagy szerepet játszani. De nem is ez benne az érdekes, hanem hogy hogyan, mi módon jut el odáig ez a szegény lány, hogy egy egész várost a semmivel tegyen egyenlővé. Mi az a pont, ahonnan már nincs visszalépés.

Carrie White nem igazán nevezhető egy átlagos kamaszlánynak, hiszen már kiskorától kezdve telekinetikus képességekkel bír, habár ez csak a regény során tudatosodik benne. Édesanyja egy igazi vallási fanatikus, aki mindenhol az ördög jelenlétét érzékeli, s épp ezért lányát igen szigorúan neveli, napi többszöri imádkozást ír elő, s olykor-olykor egy cellabezárást Carrie lelki üdvéért. De persze, mintha ez szegény lánynak nem lenne elég, még az iskolában is a gúnyolódások céltáblája: csúfneveket aggatnak rá, folyton megalázzák és kinevetik. Én végig nagyon sajnáltam szegényt, hiszen semmi baj nem volt vele, egyszerűen csak annyi, hogy az anyja másképp nevelte, más normákat igyekezett átadni neki, miközben nem ismertette meg az átlagos emberek szokásaival, s emiatt vált a fiatalok kedvelt céltáblájává.

Carrie igazi tragédiája pont a két környezet eltéréséből fakad, illetve hogy igazából egyikkel se tud azonosulni. Próbál kitörni anyja zsarnoki fegyelme alól, de a szülők megtagadása (bármilyen kegyetlenek is) a legnehezebb feladat. A gimnazista társaihoz igyekezne tartozni, de eltérő kultúrális különbségeik miatt ez teljességgel lehetetlen. S ezekből az ellentétekből következik be a tragédia.

Az író stílusa egész jó, habár férfi mivolta néha nagyon érezhető. Ezt főleg Billy és Chris jeleneteinél vettem észre. No, de egyébként semmi panasz! :-)

Fülszöveg:

A chamberlaini gimnáziumban közeleg az érettségi. A tizenhat éves, esetlen Carrie White-ot nemcsak bigottan vallásos anyja terrorizálja, hanem diáktársai – főként a lányok – gúnyolódásának is állandó céltáblája. Egy különösen megrázó esemény után a főkolomposokat megbüntetik, Carrie-ben pedig nőttön nő az indulat, elégtételt akar venni az őt ért sérelmekért. Egyre inkább tudatosul benne, hogy félelmetes telekinetikus képessége micsoda hatalom! Elérkezik a nagy nap, az érettségizők bálja. Csodák csodája, a rút kiskacsa Carrie-t bálkirálynővé választják a csinos és népszerű Tommy oldalán. Ám néhány diák nem bír magával, a végsőkig meg akarja alázni a lányt, s szörnyű tervet eszel ki. Válaszként Carrie szabadjára engedi pusztító erejét, melynek nyomán kő kövön nem marad…

Összegzés:

A könyv egész jó volt, habár nem éreztem a várt borzongást, inkább csak szegény Carrie -t szántam végig, s nem értettem hogy lehetnek valakivel ennyire kegyetlenek. Néha, néha ellankadt a figyelmem, de ez inkább a könyv elejére volt jellemző, s a stílus még-nem-megszokásának a számlájára írható. Aki szereti King bácsit, az szerintem ne hagyja ki, rajongóknak ugye kötelező (mert hát mégis csak ez volt az első átütő sikere). Még azoknak ajánlanám elolvasásra, akik szeretik a lélektani regényeket egy kis horrorral megfűszerezve.
Az értékelésemben 6 pontot ért el.