2019. június 17., hétfő


Noha gyakran elfelejtjük, de az éntörténetek nagyon fontosak. Honnan jöttünk, hova tartunk, hol vagyunk most - ezt mindig megtudhatjuk abból, ha elkezdünk mesélni magunkról magunknak. Ezek az éntörténetek azonban sosem állandóak, folyton változnak velünk: nem arról van szó, hogy hazudnánk vagy hogy hamis történetek lennének, hiszen minden valóban megtörtént velünk. Egyszerűen csak az idő távlatából bizonyos események más színezetet kapnak vagy más történések kerülnek hangsúlyosabb szerepbe, és bizonyos, látszólag össze nem függő, időben távoli dolgok kötődnek egyszer csak össze bennünk, fűződnek föl a saját éntörténetünk vázlatára. Időről időre másként éljük meg a múltunkat, másként látjuk a jövőnket vagy a jelenünket - így változik, így mesélődik újra és újrafogalmazva életünk története más üzenettel, más végkicsengéssel, más kezdő- és végponttal. 

Michelle Obama könyve pedig egy igazán inspiráló éntörténet, hiszen nagy utat tett meg ezalatt az idő alatt, amíg Chicago South Side-járól eljutott férjével a Fehér Házig. Lelkileg volt ez nagy út mindkettőjüknek. Elég sok mindent tapasztaltak a világból ahhoz, hogy rájöjjenek számukra nem elég a jól fizető ügyvédi állásuk nyújtotta biztonság, hanem ők valóban tenni is akarnak érte, hogy a világ, az országuk egy jobb hely legyen. Nem volt könnyű, amíg Barack eljutott a szenátori majd elnöki pozícióig - sok áldozatot kívánt mindannyiuktól, a családtól, a házasságuktól. És persze, ezek a nehézségek a Fehér Házban is folytatódtak - más léptékben és máshogy, de tény, hogy családos emberként nem könnyű az ottani életet élni, ahol minden négyzetméterre legalább öt titkosügynök és két golyóálló üvegfelület jut. Nehéz így normális életet élni a két kislánynak, akik még csak most kezdik elhelyezni önmagukat a világban.

" Egy dolgot megtanultam az életben: ha felemeljük a szavunkat, annak ereje van. Amilyen gyakran csak tudtam, megpróbáltam az igazságról szólni, és hallhatóvá tenni azok történeteit, akikre a legtöbbször senki nem figyel." 


Michelle élettörténetében nagyon hangsúlyos dolog, hogy ő, mint egy egyszerű munkáscsaládból származó fekete nő honnan hova jutott. Hogyan lett belőle tanult, Borostyán Ligás egyetemet végzett, keményen dolgozó nő, aki hozzá akar tenni valami jót a világhoz. Rettentően fontos és inspiráló életút ez, hiszen Michelle sokszorosan marginális helyzetből indult, és sok nagy dolgot vitt végbe. Ám mindemellett megmaradt ugyanannak az egyszerű embernek is, aki soha nem felejtette el, honnan jött. És mindezt, amit kapott: minden lehetőséget, bátorítást, odafigyelést hasonló háttérrel rendelkező lányoknak, gyerekeknek szeretné visszaadni. Mert hite szerint ők is elérhetik a változást, belőlük is válhat magasan kvalifikált, sikeres ember, csak a lehetőséget kell megteremteni számukra. Ez már First Ladysége előtt is kardinális kérdés volt számára. Céljaik, motivációik nem felvett pózok tehát, hanem tényleg olyan dolgok, amikben valóban hittek, amiket valóban fontosnak tartottak.
Sok mindenért lehet szidni az amerikaiakat, de az, hogy Obamáéknak feketeként lehetőségük volt elnöki pozícióba kerülni és ciklust is tudtak hosszabbítani, kétségtelenül óriási előrelépést jelentett. Azért beszélek egyébként így ennyire többes számban róluk, hiszen Michelle is rengeteget tett hozzá Barack megválasztásához: nem csupán azzal, hogy aktívan részt vett a kampányban, beszédeket mondott mindenfelé, hanem azzal is, hogy bár nagyon ódzkodott attól, hogy aktívan részese legyen a férje a politikai életnek, mégis aztán teljes mellszélességgel támogatta őt mint társ, mint barát. 



Ami igazán szimpatikus volt Barackban és Michelle-ben, hogy mindennek dacára ők mégsem politikusok voltak azokban az években sem, hanem megmaradtak embernek. Alapszabályuk, hogy feketeként "kétszer olyan jónak kell lenned, hogy feleolyan messzeérj" végigkísérte utukat, és eszerint éltek a Fehér Ház falai között is. Jó volt olvasni arról, ahogy ezt a nagy történelmi múlttal rendelkező épületet és az ottani élet szigorúságát milyen eszközökkel és milyen megközelítéssel igyekeztek lazítani, közelebb hozni az átlag állampolgárokhoz - elsősorban a gyerekekhez. Hiszen fontos volt számukra átadni azt az üzenetet a következő generációnak, hogy bárkiből lehet amerikai elnök, ha megvan hozzá a kellő elszántság, motiváció és üzenet.

"... milyen sokan éljük végig az életünket rejtve maradt történetekkel, szégyelljük vagy félünk, hogy a teljes igazság nem felel meg az elfogadott eszményeknek. Gyerekkorunk üzenetei arról szólnak, hogy csak egyféleképpen lehetünk amerikaiak, tehát, ha sötét a bőrünk vagy széles a csípőnk, ha nem a megszokott módon éljük meg a szerelmet, ha más nyelvet beszélünk vagy más országból érkeztünk, nem tartozunk ide. Ez a helyzet - egészen addig, amíg valaki nem veszi a bátorságot, hogy máshogy mesélje el a történetet." 

Bár Michelle életútja igazán különleges és elképesztő, mégis annyi egyetemes probléma és kérdés fogalmazódik meg könyvében, amivel így vagy úgy, de szembesül az olvasó a saját életében is. Jó volt megismerni az ő látásmódját is, illetve hogyan kezelte a dolgokat, és visszatekintve ezekre mit adtak hozzá a személyiségéhez, másokkal való kapcsolatához. Michelle története így egy lesz közülünk - nemcsak az amerikai, fekete bőrű nők közül, hanem mindannyiunk közül. És azt hiszem, ez ennek a könyvnek az igazi titka, hogy képes elhitetni velünk, mi is tehetünk nagy dolgokat, ha igazán hiszünk. Magunkban, a világban. Hogy elég jók vagyunk.

Őszinte. Végtelenül emberi. Felemelő. Inspiráló. Michelle Obama éntörténete egy olyan történet, ami sokáig velem marad, és legszívesebben mindenkinek a kezébe nyomnám.
Egy nő története, aki Chicago szegénynegyedéből egészen a Fehér Házig jutott.
Egy feleség története, akinek a férje nem mindennapi ember. Akinek az eszméi mögé felsorakozik az Egyesült Államok nagy része.
Egy anya története, aki átlagos és boldog gyermekkort szeretne biztosítani lányainak nem éppen átlagos körülmények között.
A történet, amiből megtudhatjuk, miként lett ő Michelle Obama. És végtelenül örülök, hogy megismerhettem.



Michelle Obama: Így lettem
Becoming
Fordította: Weisz Böbe, dr. Andó Éva
HVG Könyvek
440 oldal


2019. június 7., péntek


... vagy nem. Mindenesetre úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy ismét összeállítsak magamnak egy évszakos várólistát. Feleannyira átgondolt, mint kellene és duplaannyira engedtem a pillanatnyi szeszélyeimnek, mint szabadott volna. Viszont legalább két várólista csökkentős könyv is benne van, valamint az idei olvasatlan vásárlásaimból is. Szóval, azért azt elmondhatom mindemellett, hogy valahol mégis csak tudatos lista ez, kérem. 

De nem is szaporítom tovább a szót, íme az idei nyári tervem:

Szabó Magda: Régimódi történet
A könyv, amelyben Szabó Magda megírja édesanyja élettörténetét
Várólista csökkentős, plusz már évek óta szeretnék újra olvasni tőle ismét. Csupa jót hallottam róla és a fülszövege is nagyon tetszett, és ráadásul már legalább öt éve a birtokomban van ez a könyv. Szóval, igen... el kéne most már igencsak olvasni.

Pamela Druckerman: Nem harap a spenót
Pamela Druckerman újságírónő Párizsban töltött néhány évet. Nem tervezte, hogy francia anya legyen belőle, hisz francia konyha, francia divat ugyan van, de francia gyereknevelésről nem volt tudomása. Ráadásul a franciák szerint ő k nem csinálnak semmi különöset gyermekeikkel. A francia gyerekek mégis 2-3 hónapos kortól átalusszák az éjszakát, míg az amerikai gyerekeknél az első év az éjszakázásé. A francia gyerekek rendesen esznek, még a zöldségeket is vígan behabzsolják. Mindennek tetejébe pedig, az amerikai szülők azzal töltik az idejüket, hogy szétválasszák veszekedő gyerekeiket, míg a franciák kávé mellett beszélgetnek, míg gyermekeik rendben játszanak. Az anyaság teljesen más Franciaországban. Nincsenek szerepmodellek, követendő szuperanyák, mint Amerikában, a francia nők pedig nem gondolják, hogy 24 órás szolgálat az anyaság, hanem mindig szakítanak időt magukra is. Van tekintélyük a gyermekek előtt és irigylésre méltóan nyugodtak.
Ha nem lenne gyerekem, nagy valószínűséggel nem került volna fel a listámra. Vagy lehet, hogy mégis. Igazából a francia emberek lazaságáról  szól ez a könyv, ami nem csupán a mindennapokban mutatkozik meg nálunk, hanem a gyereknevelésben is. Alapvetően nem tartom magam parás szülőnek meg talán nem görcsölök annyira rá a dologra, de azért jó lenne pár lazasági tippet venni a franciáktól vagy csak egy másik látásmódot vagy egy-két ötletet bármire nézve. Na, szóval remélem, hasznos lesz.

Madeline Miller: Kirké
A leghatalmasabb titán, a Napisten, Héliosz házában egy kislány születik. Kirké furcsa gyermek – nem rendelkezik hatalommal, mint az apja, sem azzal a rosszindulatú vonzerővel, mint az anyja. Ám amikor társaságért a halandók világa felé fordul, felfedezi, hogy mégiscsak van egy különleges tehetsége: a varázslás képessége, amelynek révén szörnyekké tudja változtatni a riválisait, ráadásul még az istenekre is veszélyt jelenthet.
Fenyegetettségében Zeusz száműzi őt egy lakatlan szigetre, ahol az istennő tökéletesíti titkos tudományát, vadállatokat szelídít, és a híres mitológiai alakok közül többel is találkozik: a vérszomjas Minótaurosszal, az ügyes kezű Daidalosszal, a gyilkos Médeiával és persze a fortélyos Odüsszeusszal is.
Ám egy nőnek veszélyes egyedül élni, Kirké pedig akaratlanul is magára vonja mind az emberek, mind az istenek haragját, és végül az egyik legrettegettebb olümposzi istennel találja szemközt magát. Hogy megvédje, amit a leginkább szeret, minden erejét össze kell szednie, és egyszer s mindenkorra választania kell az istenek és a halandók világa között.

Csodálatos könyv, a borítója álomszép. Alig várom, hogy a beltartalommal is megismerkedhessek. De tetszeni fog, tutira - ez az én megérzésem vele kapcsolatban. 

Sarah Perry: Az essexi kígyó
1893, London. Amikor Cora Seaborne és Francis nevű fia megérkezik Essexbe, ott az a szóbeszéd járja, hogy az egykor a lápvidéken garázdálkodó s emberéleteket követelő mitikus szörny, az Essexi Kígyó újra feltűnt Aldwinter egyházközségének partjainál. Lelkes természetbúvárként Corát tűzbe hozza a hír, hisz talán egy eleddig ismeretlen állatfaj példányáról van szó. A lény nyomait követve ismerkedik meg Aldwinter plébánosával, William Ransome-mal, akivel ellentmondásos érzelmeket táplálnak egymás iránt, míg végül a legváratlanabb módon alakítják át a másik életét.
A könyv, amit már szinte mindenki olvasott rajtam kívül. Plusz ez is várólista csökkentős. Meg ez is gyönyörű. És hát amúgy is érdekel és izgatja a fantáziámat. Na... szóval most már de aztán tényleg el fogom olvasni!

Jeanette Winterson: Az időszakadék
Új-Bohémia, Egyesült Államok. Vihar. Egy fekete férfi fehér leánycsecsemőt talál egy kórház babamentő inkubátorában. Magához veszi, maga sem tudja, miért, hazaviszi – és felneveli.
London, Anglia. Leo Kaiser remekül érti a pénzcsinálás módozatait, de nem tud mit kezdeni mérhetetlen féltékenységével. Legjobb barátját azzal gyanúsítja, hogy születendő gyermekének valójában ő az apja.
Új-Bohémia, 17 év múlva. Egy fiú és egy lány egymásba szeretnek, de fogalmuk sincs, kik is ők valójában – a felfedezés új világot nyit meg előttük.
Winterson prózájába beleszerettem, amikor elolvastam az önéletírását. Rendkívül érzékeny és érdekes embernek tartom a könyve alapján, így hát elhatároztam, hogy minél több művével szeretnék majd megismerkedni. Kezdetnek mondjuk ezzel, mert ez egyébként is megvolt itthon. 

Alice Walker: Bíborszín
A történet főhőse, az afroamerikai gettó patriarchális, szexista szabályainak fogságában vergődő Celie a kiúttalanságból kezdetben a spiritualitás világában próbál megnyugvást és feloldozást keresni. Az események sodrában azonban két szeretett nő hatására fokozatosan felismeri az egyház fehér férfiak által uralt álszent, képmutató világát. Ráébred, hogy az emberi lét értelmét nem kizárólag a túlvilágban, hanem esetleg a jelenben is érdemes megtalálni. Celine emberi, női, szexuális és kreatív öntudatra ébredése izgalmas és megrázó olvasmány. Walker klasszikusa biztos iránytűt ad mindazok kezébe, akik úgy érzik, hogy reménytelennek tűnő helyzetükből nem találják a kiutat.
Régóta várólistás volt nálam a Kedves Jóisten!, és üdvözítve fogadtam tavaly a hírt, hogy újrafordítják és újra kiadják. Iszonyatos lelkesedéssel meg is vettem, aztán.. szóval aztán olvasatlanul a polcomon landolt. És ez meg nem maradhat sokáig így. 

Mindezek mellett tervezek újraolvasásokat is, de ott tényleg inkább a pillanatnyi szeszélyeimnek szeretnék engedni. Nagyon ott van a látómezőmben most Stockett regénye, A segítség, Puskin Anyeginje (éljen a NIOK ehavi témája!), Orwelltől az 1984 vagy a Ne bántsátok a feketerigót! De ez kábé naponta változik, hogy mit szeretnék újraolvasni, szóval ezeket inkább le se írom most. Mondjuk a Hamuváros eléggé sanszos, mert a Csontváros újraolvasása közben rájöttem, hogy egy csomót felejtettem ezekből a könyvekből. 
Majd kiderül, mik lesznek. De a lényeg, hogy a nyáron nagyobb hangsúlyt szeretnék fektetni az újraolvasásokra. 



*** Nektek milyen nyári terveitek vannak? ***

2019. június 5., szerda

Régebben, ha egy nyilvános téren elhajítottál volna egy Twilight könyvet, tuti fejen találtál volna két Árnyvadász rajongót. Köztük engemet is. * Bár nem tetováltattam magamra rúnajeleket vagy ilyesmi, de azért elég rendesen magával ragadott anno Cassandra Clare világa, és alig vártam, hogy a folytatásokkal visszatérhessek majd ide, ahol menő cuccokban flangáló Árnyvadászok gyilkolásznak mindenféle démonokat és közben szellemes replikákkal szórakoztatják egymást. Azóta eltelt pár év, és a rajongás kikopott. Jöttek más könyvek, és hát változtam én is. Egy hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem mégis az újraolvasás mellett, és közben eléggé izgultam azon, hogy vajon most milyen érzéseket fog belőlem kiváltani a Csontváros; vajon képes-e még szórakoztatni engem Cassandra Clare?
Történetünk főszereplője, a tizenöt éves Clary Fray, aki gyilkosság tanúja lesz.  Aligha számít erre, amikor elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba. Az elkövetők: három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser.
A holttest aztán eltűnik a semmibe. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi, még egy vércsepp sem bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? 
 
Olvasás közben jöttem rá, hogy a történet mennyire csupán nagyvonalakban maradt meg bennem, és nem hogy az apró (ámde mégis lényeges) részletekre nem emlékeztem, de igazából jó pár nagyobb fordulatra sem. Úgyhogy majdnem olyan volt ez az egész, mint egy friss olvasás, hiszen elég sok meglepetéssel szolgált nekem.
Például nem is emlékeztem rá, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektet a könyv a másság témakörére. Mennyi szempontból és módon szóba kerül, hogy milyen érzés a nagy átlagtól különbözni ilyen vagy olyan módon. Hogy a másság kezdetben egyáltalán nem kiváltság, hanem kereszt, ami nehéz, és amit cipelni kell és ami rengeteg gondot okoz. És hogy csak úgy tudod megtalálni ebben a kirekesztő világban a helyedet, ha elfogadod magadat és megbékélsz ezzel a kereszttel. A megtagadás, a hátat fordítás csak átmenetileg működhet: az, ami valójában vagy, kísérteni fog mindig, amíg meg nem szelídíted önmagad számára. 

Kár egyébként, hogy ezt a fontos témát és üzenetet nem valami jó szöveg közvetíti felénk. Az alapvetően egyszerű megfogalmazással nincsen problémám, elvégre nem Esterházyt olvasok, hanem egy YA urban fantasy-t. És pont ezért hatott számomra viccesen, amikor az elbeszélő költőinek szánt random hasonlatokkal és képekkel próbálta szofisztikáltnak feltűntetni a szöveget. Ez nekem nem működött, maximum szórakoztatás szintjén. De ami valóban idegesítő volt, hogy a szereplők öltözetét, hajszerkezetét és sminkjét túlságosan is nagy élvezettel ecsetelte, akár bekezdéseken keresztül. Clary és a többiek outfitjeiről többet megtudtam, mint szerettem volna.

És ha már itt tartunk, ez a lány többször is kiakasztott olvasás közben. Ami igazán meglepő, mert valahogy úgy maradt meg az emlékeimben, mint egy kivételesen nem idegesítő YA főszereplő. Nem tudom, mit is gondoltam anno, de Clary hihetetlen módon önző, hisztis, buta és könnyen manipulálható. Érdekes, hogy az Árnyvadászok félvérek iránti gyűlöletét milyen gyorsan magáévá tudta tenni, pedig nem ilyen közegben nőtt fel. Ahogy az is érdekes, hogy bár Simonról végig azt hangoztatja, hogy csak a barátja és nem érez iránta mást, mégis ha valaki más felfigyel rá vagy Simon figyelme akad meg máson, ez máris hihetetlenül rosszul esik neki... Szerencsétlen Simont sunyi módon kihasználja már szinte az első fejezetektől kezdve, és ez mit sem változik a későbbiekben sem. Simon mindig ott van tartaléknak, mert jól jön, ha szívességet kell tőle kérni, de alapvetően igazából mindegy is, mi van vele vagy merre van. Ez különösen szomorú dolog, főleg ha azt vesszük, hogy gyerekkoruk óta elválaszthatatlan "barátok."

Voltak még egyes pozitívnak beállított szereplőkben hasonlóan ellentmondásos. sőt egyenesen taszító tulajdonságok és tettek, viszont ezeket a spoilerek miatt inkább nem ecsetelném. Mindezt leszámítva - vagy szemet hunyva felette -  azonban azt kell mondanom, hogy egy kalandos, pörgős és sok helyen vicces történetet kaptam, amit gyorsan végig lehet pörgetni. Nem különleges a műfajában, nem számít mérföldkőnek sem, ám mégis ez a szappanoperai összetettségű sztori valahogy könnyedén magával tudja ragadni a kikapcsolódni vágyó olvasót.
Jó tudni, hogy Cassandra Clare még mindig tud engem szórakoztatni.


*(és itt megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem, hogy nem dobáltál nyilvános helyen könyveket)

Cassandra Clare: Csontváros
City of Bones
Fordította: Kamper Gergely
Könyvmolyképző Kiadó
468 oldal 

u.i.: igen, ezen az általam birtokolt kiadáson még A Halál Ereklyéiként futott a sorozat.  :D 

2019. június 2., vasárnap

Ez az esős május igazán kitett magáért, én mondom. Rengeteg programomat és találkozómat húzta keresztbe az időjárás, és úgy érzem, ennek még mindig nincs vége. Bár talán ennek köszönhetően kicsit aktívabb is tudtam lenni a blogon, mint előző hónapban. Bár az öt darab közzétett bejegyzéssel még mindig elég csendesnek számítok, főleg ahhoz képest, hogy ezen kívül még legalább ugyanennyi bejegyzés hever piszkozatban - olvasásélményekről és kicsit általánosabb témákról is. Csak hát idő vagy éppen energia nincs megírni őket. Talán majd ebben a hónapban. 

Májusban ugyanis sokszor éreztem azt, hogy nem jönnek azok a kezdőmondatok. Megvolt, hogy mit akarok mondani a szóban forgó könyvről, de az első bekezdés, ami aztán mindig megadja nekem a lendületet, iszonyatosan nehezen jött. Aztán végül megpróbáltam inkább mindenféle sorrendiség nélkül megírogatni a bejegyzések elemeit, és utólag fűztem őket csak össze. Meglepően hatékony volt így az írás, hiszen - mint láthattátok-  öt bejegyzés is megszületett ennek a módszernek a segítségével, és mindegyik könyvről sikerült írnom, amit ebben a hónapban olvastam. 

A Halálos fehér volt az első. Ez az olvasásom még áprilisból maradt. Ám nem azért olvastam olyan lassan, mert nem élveztem volna, inkább az április maga szorította háttérbe az olvasást. De erről az előző havi zárásban már értekeztem. Az új Cormoran Strike könyv szuper volt és nagyon összetett, és jól egyensúlyozott a magánéleti szálak és a nyomozás között. Pedig a Gonosz pálya után eléggé tartottam tőle, hogy rossz felé fog billenni a mérleg. Ahogy néztem sokaknál megosztó lett ez a rész, de én nagyon élveztem az aprólékosságát, illetve a hangulata még mindig magával tud ragadni. 
Végre megírtam a könyvajánlót az áprilisban olvasott Six of Crowsról, így legalább ez már nem lebeg a fejem felett súlyos és borzasztó elmaradásként. Sajnáltam volna, ha nem emlékezek meg erről a könyvről egy bejegyzés erejéig, mert iszonyatosan tetszett ez a fantasy beütésű Ocean's Eleven sztori. Aki szereti az ilyesmit, annak szívből tudom ajánlani.  
Aztán egy újabb ifjúsági regényt olvastam ebben a hónapban, méghozzá egy magyart: az Időfutár sorozat első részét. Voltak ugyan kifogásaim a megvalósítással kapcsolatban, viszont kétségtelenül kalandos és izgalmas a történet, nem csodálom, hogy a célközönség odáig van érte. Terveim között szerepel a sorozat többi részét is elolvasni majd. 
Jessica Townsend nagyon hypeolt könyvével, a Nevermoorral is megismerkedtem végre. Alapvetően egy aranyos történetnek tartom, viszont azt az őrült rajongást mégsem éreztem, amit vártam volna magamtól a rengeteg lelkendező vélemény után. Ez van, ha az ember túl magasra teszi a lécet így ismeretlenül is. De amúgy ne higyjetek nekem, szuper kis olvasmány, a célközönségnek (12-14 éves korosztály) pedig tényleg garantált szerelemkönyv lehet!
Emellett még hirtelenjött nosztalgiából belekezdtem a Csontvárosba is, Cassandra Clare-től. Alig száz oldal van már csak hátra, és nem tudom, hogy is írjam, de baromira jól esik most elmerülni az Árnyvadászok világába. Tök jó, hogy ennyi év után is élvezem - annak ellenére, hogy már jobban látom a hibáit. 

Venni most nem vettem könyvet... Ja, de mégis! Szóval Ian McDonaldtól A dervisház jött haza velem ismét csak egy liter tej és némi gyümölcs társaságában kemény 590 forintért. Jó pár évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy Ad Astrás könyveket fogok venni fillérekért egy vegyesboltban. Mindenesetre azt hiszem, ez valahol szomorú is. 

A nyárra rengeteg tervem van az olvasásaimmal kapcsolatban is plusz júliusban lesz tízéves a blogom, aminek örömére pár speciális bejegyzést szeretnék majd hozni. A nyári terveimről majd egy külön posztban értekezek, remélem, egy-két napon belül. Pontosabban mihelyst rá tudom magam venni, hogy csináljak a kupacokról képeket. Az ehavi beszerzésről se volt kedvem, ezért lett inkább egy pipacsos kép a bejegyzésben még a tavalyi villásreggeli fesztiválról. Igen, nem hogy nem könyves, de ráadásul még tavalyi is... 
És igen, tudom most tökre nyűgös vagyok... 

Így búcsúztak a többiek a májustól:

2019. május 29., szerda

Morrigan Crowról tudni kell, hogy el van átkozva, ugyanis Napszálltakor született. Ezek a gyermekek okoznak aztán minden rosszat a világban és az emberek életében. Akaratlanul is. Ha szívrohamot kap a kertész, vagy ha valaki mégsem nyeri meg a betűző versenyt, akkor tudható, hogy Morrigan Crowt kell érte okolni.
Morrigan Crowról még emellett azt is tudni kell, hogy csupán tizenegy éves koráig fog élni. Mert pontban Napszálltakor meg kell halnia.
Azonban mielőtt ez bekövetkezne, mielőtt éppen éjfélt ütne az óra egy különös alak jelenik meg a Crow család birtokán, és életet ajánl Morrigannek. A lány, mivel egyáltalán nincs kedve meghalni, kíváncsian követi őt Nevermoorba. Ahhoz azonban, hogy maradhasson, és felvételt nyerjen a Csudálatos Társaságba, a lánynak négy próbát kell kiállnia.
Az élete a tét: ha sikerül, biztonságban élhet tovább Nevermoorban, ha nem, el kell hagynia a várost, és szembenéznie a végzetével.

Egy mesterséges család. Életre szóló testvérek.
    Most már értette. Jupiter azért viselkedett úgy, mintha király lenne, mintha láthatatlan buborék venné körül, ami megvédi minden rossztól az életben: mert tudta, hogy vannak emberek a világban – valahol odakint –, akik szeretik. Akik mindig szeretni fogják. Akármi történjék is.
    Ezt ajánlotta fel neki. Mintha csak egy tál forró húslevest nyújtana tálcán az éhezőnek – hiszen Morrigan semmire sem vágyott jobban.

Elképzelhető, hogy párszor említettem mindenféle platformon, hogy mennyire odáig vagyok a jó ifjúsági regényekért, és hogy ezeknek a felkutatása egyik szent célkitűzésem olvasói létemben. Ha esetleg erről lemaradtál volna, hát akkor most neked írom, hogy ez bizony így van.
Jessica Townsend könyve pedig egyszer csak berobbant a könyvpiacra, és mindenki róla beszélt. Arról ment a suttogás, hogy megvan Harry Potter méltó utódja Morrigan Crow kisasszony személyében. Persze, ezt már sokan ígérték sok könyv esetében. Olyanoknál is, amelyeknél még csak a célközönség sem egyezett. A Rowling által írt regények valahogy mindig felmerülnek, ha egy ifjúsági sorozat sikeres lesz - de még akkor is, ha csak szeretne az lenni. A radaromra végül nem a sokak által emlegetett párhuzam miatt került fel, hanem sokkal inkább a rengeteg elismerő vélemény adta meg számomra a végső lökést.
De vajon tényleg olyan, mint a Harry Potter? Igen is meg nem is. Nem tagadható és eléggé szembetűnő a hasonlóság sok tekintetben, gondolok itt például a történet szerkezetére, valamint bizonyos karakterek mintha valóban egy kicsit átgyúrt másai lennének Rowling alakjainak. Hawthorne Swiftben a humoros és hamar hűségessé váló, valódi barátban én folyton Ron Weasley-t láttam, igaz egy kicsit talpraesettebb és magabiztosabb kiadásban. A kissé kívülálló, morcos, olykor kissé kioktató és folyton a könyvei felett görnyedő Jackről pedig egy-egy pillanatban beugrott Hermione, akit az első könyvben egy jó ideig csupán egy kis idegesítő, mindenlébenkanál stréberként láttak Harry-ék.
Bár ezek miatt nem gondolnám a könyvet se szolgai másolatnak, se egy új Harry Potternek. De Townsend kétségtelenül merített Rowling regényéből, viszont ez kétségtelenül előnyére vált.

Morrigan egyébként egy nagyon szerethető karakter, akit már az első fejezetek után legszívesebben megölelgettem volna. Nagyon szomorú volt látni, ahogy egy ilyen kislányt hibáztatnak minden rossz dologért, és az a rövid kis élete másról sem szól, csupán a bocsánatkérésekről. Mellesleg ez az átok dolog nagyon jól leképezi a kissé eleven, ám alapvetően jószándékú gyerekek lelkivilágát valamint azt, hogyan is érezhetik magukat, amikor a szokásosnál gyakrabban előfordul esetükben, hogy valami balül üt ki. Biztosan sokan vannak, akik lelki rokonságban állnak Morrigannel, és könnyen azonosulnak ezzel az elátkozott gyermek titulussal.

Mindemellett sajnos azt kell mondanom, hogy engem a világ felépítése korántsem ragadott annyira magával, mint vártam volna. Talán, ez betudható annak, hogy kevésbé volt itt kibontva, szinte csak skicceket láttunk - de mivel egy sorozat első kötetéről van szó, ezért én úgy vélem, hogy megbocsátható. Mindenesetre így is volt pár dolog, amit zseniálisnak tartok, mint az, hogy Jupiter North által birtokolt hotelben a szobák az ott élők jellemének függvényében rendeződnek be és alakulnak ki. Legkedvesebb szereplőm Morrigan mellett pedig természetesen Fenestra, a macskarizma volt, aki minden macskaságot magán hordozott és ezáltal nekem még szerethetőbbé tette a történetet. Oké, macskákkal nekem mindent el lehet adni, ezt vállalom.

Fenestra hallgatott egy ideig. Morrigan azt hitte, állva elaludt, de akkor egy meleg, nedves és smirglis valami végignyalta a jobb orcáját. Megint szipogott, mire Fen szeretettel hozzádörgölte nagy, szürke fejét a vállához.
    – Kösz, Fen – mondta halkan. Hallotta, hogy a macska az ajtó felé caplat. – Fen?
    – Mm?
    – A nyálad szardíniaszagú.
    – Ja, hát macska vagyok.
    – Most szardíniaszagú az arcom.
    – Nem érdekel. Macska vagyok.
    – Jóccakát, Fen.
    – Jó éjt, Morrigan.
Szóval, Jessica Townsend regénye egy ígéretes kezdet egy fantáziadús middle-grade sorozathoz. A stílusa igazán remek, a cselekménye pedig fordulatokkal teli, és sok jó ötletet valamint izgalmat tartogat. Biztos vagyok benne, hogy a célközönséget könnyen magával ragadja. Úgyhogy ha 10-14 évesnek keresnétek könyvet, a Nevermoort mindenképpen vegyétek fel a listátokra.



Jessica Townsend: Nevermoor 1. - Morrigan Crow négy próbája 
Nevermoor - The Trials of Morrigan Crow
Fordította: Pék Zoltán
Kolibri Kiadó
380 oldal

2019. május 23., csütörtök

A kortárs magyar ifjúsági irodalom elég meghatározó sorozata a Gimesi Dóra, Jeli Viktória és Tasnádi István nevével fémjelzett Időfutár. A sorozat 2012-ben indult rádiójáték formájában, majd ezt követően alig egy évre rá a Pozsonyi Pagony Kiadó könyvformájában is megjelentette. Nagyon régóta kíváncsi voltam rá, hiszen a célközönség (12-14 éves korosztály) körében elég nagy sikere van, plusz ez a többszerzős dolog is foglalkoztat, hogy vajon mennyire tud érződni az ilyesmi egy regény esetében.

Elárulom már itt az elején: nem érződött.

*

És most, hogy nem rágjátok emiatt tovább a körmötöket, inkább térjünk át a történetre:
Szóval, ott kezdődik, hogy Hanna és családja (ismét) egy új helyre költözik. Ezúttal Szegedről Budapestre. Hannának hátra kellett hagynia legjobb barátnőjét, hogy ismét egy új suliban kezdje előlről a beilleszkedést. Minden új, mindent meg kell szokni, de Hannának nem igazán van ehhez kedve.
Aztán talál egy rozsdás körzőt az utcán, és attól kezdve elkezdődnek a furábbnál furább események. Úton-útfélen egy fura öregemberbe ütközik és a számítógépe is megbolondul. És mi köze mindehhez Bécshez, egy vén ócskáshoz, a Sakkozó Törökhöz és Bujdosónéhez, a töritanárhoz?

Az új osztályomat elnézve azt hiszem, hivatalosan is kijelenthetem: Pesten mindenki idióta. Van például három lány, képtelenség őket megkülönböztetni, és valami olyan frekvencián visítanak, hogy én olyat még nem hallottam. Előző életükben nyilván denevérek voltak. 

Hanna... szóval Hannát eléggé utáltam. Nyafogós, hisztis, akaratos és bosszantóan előítéletes mindenkivel. Kezdek egyébként egyre inkább megharagudni az ilyen ifjúsági regényekre, amelyek nem hogy rávilágítanának az ilyen viselkedés hibáira, hanem még rá is erősítenek a főszereplőn keresztül, viccesnek álcázva az észrevételeit. Például, ahogy kineveti a félénk fiút az osztályában; ahogy gúnyolódik az eminens tanulón; ahogy lenézi a szép osztálytársnőit - és mindezt még azelőtt, hogy egyáltalán hozzászóltak volna. És tudom, hogy mindenkiben - főleg a tinédzserekben - sokfajta előítélet van másokkal szemben, de könyörgöm, ne ez legyen már a humorforrás egy történetben, főleg úgy ne, hogy ennek semmifajta előzménye nincs. Hanem csak simán az van, hogy Hanna mindenkinél felsőbbrendűnek gondolja magát már az első másodperctől kezdve.
Mivel egy sorozat első részéről van szó, ezért eléggé remélem, hogy azért fejlődni fog ilyen tekintetben (is) a későbbi részekben, és nem lesz ennyire kis gonosz és idegesítő.

– Szakkör vagy egylet, tök mindegy! Most meg kell tanulnom csipketerítőt hímezni! – fakadt ki Hanna. Sándor nyögve feltápászkodott.
– Remek. Akkor hát első óra: a csipkét azt nem hímezzük…

Mert egyébként neki köszönhetően eléggé nagy hátránnyal indult nálam a történet, és csak nagy nehezen sikerült túllendülnöm rajta. De abszolút vállalom, hogy talán azért is viseltem őt nehezen, mert már sok-sok évvel elhagytam a célközönség korosztályát. Mindenesetre amikor végre sikerült egy időre elnyomnom magamban a tömény Hanna-utálatot, akkor meglepően élvezni kezdtem a történetet. Szerettem az ötletességét, a humorát, az izgalmakat és azt is, hogy egy csomó történelmi érdekességet adtak a sztorihoz, és ezek egyáltalán nem fárasztó magyarázósan vagy didaktikusan voltak belefűzve, hanem nagyon szépen bele voltak simulva az egészbe.
Valahol ott tudatosult bennem, hogy mégis csak megszerettem ezt a könyvet, amikor azon kaptam magam, hogy Kempelen Farkas titokzatos sakkozógépéről olvasok a neten. Sajnáltam is kicsit, hogy ez az egész rejtélyesdi leginkább a végére csúcsosodott ki, mert ez viszont tök jól ellensúlyozni tudta Hannát és az ellenszenvemet iránta. Plusz hangulatában is sokkal jobban tudta hozni a regény ezt a vonalat, mint a gimiben játszódóakat. Nekem - mint nagyon régóta nemgimisnek - borzasztóan mesterkéltnek, klisésnek és hát ebből fakadóan kicsit unalmasnak is tűntek azok a részek, számomra egyáltalán nem hozta azt a feelinget, amit a gimis történetektől elvárnék. Jön az új lány, vannak klikkek, az osztálytársak mind egysíkúak és durván karikírozottak ( a stréber, a laza, a szép stb. - és igen, pont úgy viselkednek, ahogy a klisék megkívánják) - röviden ez Hanna új iskolája.

Meglepő egyébként, ahogy most utánagondolok a dolgoknak, mennyi negatívum jut eszembe a könyvvel kapcsolatban, pedig alapvetően azért kellemes olvasmányélményként gondoltam rá. Talán azért, mert a végére mégis csak felhozta nálam magát. Mindenesetre, most hogy így átgondoltam, kicsit vegyes lett nálam a végeredmény. Az biztos, hogy a folytatást is ki fogom kölcsönözni a könyvtárból, mert hát végre élvezni kezdtem és arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon Hanna továbbra is ennyire idegesítő marad vagy azért változik a történet során. Őszintén remélem, hogy az utóbbi.
Mindettől függetlenül én azért maradok annál, hogy inkább ajánlom a célkorosztálynak, mint nem. Hiszen tényleg sok izgalmat és érdekességet tartogat a történet, biztosan lehetne velük miről beszélni olvasás után. És abban is biztos vagyok, hogy jobban csúszna mint egy Légy jó mindhalálig vagy egy A kőszívű ember fiai.

De a kalandot ki kell élvezni, nem csak úgy túlesni rajta! Az életben olyan ritka, szép, sűrű pillanatok ezek!

Gimesi Dóra - Jeli Viktória - Tasnádi István: A körző titka
Tilos Az Á Könyvek
399 oldal

2019. május 21., kedd


A könyves világ jelenlegi nagy szupersztárja a Six of Crows (magyarul a Hat varjú címen jelent meg). Ez a könyv szembejön az emberrel szinte mindenütt, ahol olvasók megfordulnak, és mindenki megőrül érte. És ráadásul nemzetközi vizeken évek óta tartja ezt a státusát, és elég nagy esélye van rá, hogy ez a magyar piacon se legyen másként. Azt hiszem.
S bár a fantasy/urban fantasy vonalon mozgó young adult regények egyre kevésbé keltik fel az érdeklődésemet, Leigh Bardugonak ez a duológiájának mégis sikerült még a magyar megjelenés előtt, azon egyszerű oknál fogva, mert a fülszöveg elolvasása után Ocean's Eleven utánérzésem támadt. És mivel eléggé szeretem az ilyesfajta történeteket még Brad Pitt és George Clooney nélkül is, ezért a radaromon jó sokáig rajta volt.

„I'm a business man,” he'd told her. „No more, no less.”
„You're a thief, Kaz.”
„Isn't that what I just said?”

Kaz Brekker és bandája ugyan nem egy kaszinó kirablását vette a fejébe, csupán egy nagyon értékes és az egész világra veszélyes tudás birtokában levő ember kimenekítését a valaha volt legszigorúbban őrzött börtönből. Megbízója a lehető legnagyobb diszkréciót kérte tőle, és az akció sikeressége esetén pedig mesés gazdagságot ajánlott neki.
Kaz tisztában van vele, hogy ez nem lesz egyszerű feladat, sőt: annak az esélye, hogy ép bőrrel megússzák, szinte a nullához konvergál. De mégis úgy dönt, hogy belevág, és ehhez megpróbálja a lehető legjobb csapatot összehozni az akcióhoz, mégha ez azt is jelenti, hogy nem csupán a külső veszélyektől kell tartaniuk, hanem a csapaton belüli feszültségek is problémát okozhatnak. 

Leigh Bardugo könyve zseniális. Ötletes. Izgalmas. És minden olyan tulajdonságot magán hordoz, ami egy könnyed, kalandos fantasy regénytől elvárható. Szóval, igen - én is csak megerősíteni tudom a rajongó olvasókat: a Six of Crows olyan könyv, ami megérdemli a figyelmet. A váltott nézőpontokon keresztül elmesélt történeten kívül amik igazán addiktívvá teszik ezt a könyvet, azok a főbb karakterek, akiknek háttértörténete fejezetről fejezetre rajzolódik ki előttünk, és kivétel nélkül elég érdekesek mindannyian ahhoz, hogy még többet akarjunk megtudni róluk.
Azonban kétségkívül Kaz Brekker alakja a legeredetibb és legmegragadóbb mind közül, aki valóban képes a könyörtelenségre és alapvetően semmiféle munkától nem riad vissza, ha az jól fizet - legyen az bármennyire is tisztességtelen. Ám Kaz csak a legutolsó esetben folyamodik saját maga a fizikai bántalmazáshoz. Ő sokkal inkább az emberek elméjével szeret játszadozni. Meggyőző képessége páratlan, ügyesen képes manipulálni bárkit. Jól tudja, hogy mindenkinek van egy gyenge pontja - csak ezt kell megtalálni, és bárki rávehető bármire. Ő a XXI. század (anti)hőse, aki nem fizikai főlényével, hanem az intellektusával kerül ki győztesen a csatából.

Kedveltem, hogy a young adult regényekben ritkán használt témák, problémafelvetések is helyet kaptak ebben a kalandos rablósztoriban. Ilyen volt például, hogy hősei közül nem mindenki volt fehérbőrű - Inej fekete hajával és olajbarna bőrével, karavánban élő családjával egy óriási hiátust tölt be főszereplőként a young adult irodalomban. Mert szerintem igenis fontos, hogy más népcsoportok is reprezentálva legyenek ezekben a regényekben, hiszen az olvasók se csupán a fehérbőrűek közül kerülnek ki.

“I’ve never sent a Grisha to the pyre. Grisha are given a fair trial—”
She turned on him, goggles up, tears frozen on her cheeks.
“Then why has a Grisha never been found innocent at the end of your supposedly fair trials?”
“I—”
“Because our crime is existing. Our crime is what we are.”

A különböző népcsoportoknál maradva a fajgyűlölet valamint az ezen való felülemelkedés is rettentően fontos szerepet kap Matthias és Nina kapcsolatában. Matthias ugyanis úgy élte le az életét fjerdai katonaként, hogy a grishák iránti mérhetetlen gyűlölet határozta meg alapvető érzéseit. Mert a grishák könyörtelenek. Félelmetesek. Mások. Kiirtásuk minden fjerdai érdeke. Aztán jött Nina, és a Matthiasba belenevelt előítéletek lassan kezdtek megkérdőjeleződni. Érdekes volt látni, ahogy a grishák Ninának köszönhetően egyre inkább arcot kaptak és megszemélyesültek Matthias előtt, hogy épült le benne a sok éven keresztül belétáplált harag. Hiszen a fajgyűlölet pontosan így működik: csak az arctalan, ismeretlen tömegeket lehet zsigeri módon utálni. Amint arcuk lesz és történetük, amint már nem csupán tömegként, hanem egyénként léteznek, meglátjuk bennük a hasonlóságot önmagunkkal, s így már képtelenek leszünk gyűlölni.

Leigh Bardugo regénye emellett persze még sok mindenről szól, úgymint a múltbeli tragédiák jelenre való hatásairól, a fogyatékossággal való együttélésről, és hat teljesen különböző ember közötti kapcsolati dinamikákról.  Igazi minőségi kikapcsolódást képes nyújtani, hiszen a remek karakterek, a fontos témák mellett rendkívül olvasmányosan megírt történet, amit képtelenség letenni és óhatatlanul is bevonja még a legszkeptikusabb olvasóját is a világába. Egyedüli kifogásom talán az volt, hogy nem is értem, miért kellett ezt a regényt young adultnak kikiáltani, hiszen bár a szereplők hivatalosan tinédzserek, de valójában nagyon nem úgy viselkednek, ahogy nem is olyan problémákkal szembesülnek a történet során, ami erre a korosztályra jellemző lenne. Mindannyian kiforrott személyiségek, akik nem igazán az önkereséssel vannak elfoglalva, sokkal inkább a múlt traumatikus élményeit próbálják túlélni, beépíteni a jelenükbe. Ezek pedig nem igazán tinédzser problémák. De a young adult irodalom kerülőknek ez bizonyára jó pontként aposztrofálódik.
S hogy kiknek ajánlanám ezt a duológiát? Az olyan könnyed fantasy fogyasztóknak, akik különösen szeretik a karakterközpontú történeteket, biztosan nem fog csalódást okozni.



Leigh Bardugo: Six of Crows
Orion Press
493 oldal

2019. május 13., hétfő


Hogy miért érdemes belekezdeni Rowling krimisorozatába? Mert hangulatos. Mert régimódi krimi stílusú. Mert az egyes kötetek mind-mind nagyon érdekes és aktuális társadalmi problémákkal foglalkoznak. És persze ott van Cormoran és Robin, akik ezt az egészet összefogják, és akik miatt szintén érdemes adni a Galbraith regényeknek egy esélyt.  
A Halálos fehér az idei év egyik legjobban várt megjelenése volt számomra a Jim Kay által illusztrált Harry Potter mellett. Rowling még mindig képes kenterbe verni mindenkit. Még akkor is, ha a sorozat legutóbbi része, a Gonosz pálya nem tetszett maradéktalanul. 

És nem mondanám, hogy a folytatás teljesen elhagyta volna azokat a dolgokat, amikért nem szerettem (annyira) az előző részt. Nyomozópárosunk magánélete ott ugyanis túlzottan előtérbe került, a rejtély felgöngyölítése majdhogynem marginális lett ahhoz képest, hogy mi történik vagy mi nem Cormoran és Robin között. És hát ez a másik dolog, ami miatt kicsit megharagudtam a sorozatra a Gonosz pálya olvasása közben: miért kell feltétlenül szerelmi szálat kanyarítani a két főszereplő közé, ha azok ellenkező neműek? Szerintem szuperek a karakterek, ahogy a háttértörténetük is bőven elég érdekes ahhoz, hogy a magánéleti szálakat elvigyék hátukon. Minek kell még ennél is többel túlbonyolítani a dolgokat? Nem a karakterközpontúsággal van hát a bajom (sőt, ezt kifejezetten élvezem a Strike regényekben, mert mint említettem Cormorant és Robint is kellően érdekesnek tartom ehhez), a gondom inkább a szinte kötelező jellegű kollégák közötti plátói vagy nem annyira plátói románccal van.
Szóval ezeknek a dolgoknak a tudatában és az ilyen értetlenségeimmel karöltve vágtam hát bele a Halálos fehérbe, és a többséggel ellentétben én azért imádkoztam, hogy a Strike és Robin között bimbózó románc ne fojtsa el a nyomozós szálat. És bár akadtak fejezetek, amik szinte csak ezzel foglalatoskodtak, de talán mégsem éreztem annyira hangsúlyosnak, mint az előző részben. 

Ellenben most a nyomozásból és a gyanús elemekből kapunk bőven. Olyan szerteágazó az egész, hogy nagyon nehéz volt - sőt, a legvégéig szinte lehetetlen - kitalálni, hogy mi tartozik össze és mi nem. Rowling ismét megcsillogtatta krimiírói tehetségét, csak úgy brillírozott az elterelések használata és a ráutaló nyomok eltűntetése között. Ismét egy meglepő fordulatokkal gazdagított, igazán érdekes nyomozást sikerült neki összehozni. Az utolsó fejezeteket kénytelen voltam hajnalig olvasni együltő helyemben, örömmel vállalva a másnapi zombiállapotot is.
Talán pont ez a szerteágazósága sugallhatja egyeseknek a Halálos fehér túlírtságát. És nem mondom, hogy gyorsan tudtam haladni ezzel a röpke  633 oldalas történettel, de mint minden Cormoran Strike regénynél, úgy itt is jól esett belehelyezkedni ebbe a lassú folyású, olykor kicsit noiros beütésű, vérbeli angol krimibe.

Mindemellett bepillantást kapunk a politikusok világába is, ahol mindenki azon van, hogy vagy minél ügyesebben rejtegesse a saját mocskát a nagy nyilvánosság elől, vagy pedig minél hatékonyabban rántsa le a leplet a másik botrányos vagy kétes ügyleteiről. Ez a macska-egér játék folyik a színfalak mögött: mindenki titkol valamit, már csak az a kérdés, hogy vajon meddig sikerül. Ezeknek a befolyásos embereknek a magánélete sem sokban különbözik: az otthon nem egy meleg családi fészek, ahova jó megérkezni. Zűrös ügyeket, sötét családi titkokat, elhidegült kapcsolatokat lehet csak szinte találni. A gazdag és befolyásos emberek élete egyáltalán nem fenékig tejfel, és ezt Galbraith kíméletlenül meg is mutatja nekünk ismét.
Mindemellett nagyon érdekes volt Robin szála is, ahol a lelki abúzus témája ismét csak erőteljesen jelen volt Matthewnak köszönhetően. Amellett, hogy azt a srácot minden Strike-olvasó legszívesebben képen törölné ahányszor megszólal, nagyon jó bepillantást enged az ilyesfajta kapcsolatba, és hogy a bántalmazott miért is képtelen otthagyni partnerét még akkor is, ha mindenki számára totálisan nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem jó irányba tart ez az egész. A regény most még erőteljesebben kihangsúlyozta Robin magánéletének és munkájának kontrasztját, ahol míg utóbbiban abszolút sikeres és talpraesett, szinte egyenrangú partnerként létezik, addig Matthew közelében egy óvatoskodó, feszült és lelkileg megalázható nőként. És bár lehet, hogy ez a kettősség ellentmondásosnak tűnik első hallásra, de szerintem egyáltalán nem az. Matthew esetében Robin beleragadt egy sok-sok éve fennálló szerepbe, ahonnan nehéz kitörni úgy, hogy az évek és megszokás rárakódtak. Nehéz ennyi évet eldobni, még akkor is, ha kényelmetlen. De Robin munkahelyi sikerei és az ott átélt tapasztalatai az idő elteltével a magánéletébe is változásokat hoznak, és ő is kezdi másképp látni a dolgokat. Érdekes volt megfigyelni ezt a folyamatot nála, kicsit persze sajnálom, hogy erre nem hamarabb került sor.

Nagyon szerteágazó, sok mindent felölelő történetre sikerült ez, ami talán egyesek szemében pont az élvezhetőségére nyomja rá a bélyegét. Ha az előző három részt lassan csordogáló történetvezetésként jellemezzük, akkor ez inkább gleccser lassúságú. Oké, ennyire azért nem.... de tény, hogy lassabban bontakozik ki, mint az előző részeknél. Mindenesetre én baromira élveztem elmerülni a könyvben, újra beülni Strike-kal és Robinnal egy pubba ls együtt nyomozni velük. Hihetetlen hangulata van ezeknek a regényeknek, és ez erre a részre is abszolút igaz.

Robert Galbraith: Halálos fehér
Lethal White
Fordította: Nagy Gergely
Gabo Kiadó
640 oldal

2019. május 9., csütörtök


Az április posztokban szegényen telt, mert nagyon máshol járt egész végig az eszem, és egyszerűen képtelen voltam leülni és összefonni koherens szöveggé az olvasmányélményeimet. De azt hiszem, kellenek az ilyen időszakok is, amikor az ember minden tekintetben csak a pillanatban szeretne élni, mindenféle utólagos gondolkodás nélkül. Ez az olvasásaimra nagyon igaz volt most: mindenféle gondolatok vagy megfogalmazott vélemény nélkül szabadon és önfeledten lubickoltam a könyvek által nyújtott élményekben, miközben ámultam és bámultam azon, ahogy egyre inkább nyiladozik a Fiatalúr értelme, alakul a személyisége és a világgal való kommunikációja is egyre árnyalódik. Úgyhogy áprilisban nem csoda, hogy szinte semmit sem írtam a blogra, azt hiszem. 

Olvasás ügyileg se tudok sok mindent felmutatni, csupán három darabot, viszont azok a könyvek mind szuper olvasmánynak bizonyultak. Befejeztem egy újabb várólista csökkentős könyvet Anita Diamanttól A vörös sátort. Nem lett annyira felemelő és nagyszerű élmény, mint vártam és amilyen lehetett volna számomra, de azért sok mindent tudtam benne értékelni.  Utána jött Leigh Bardugo idehaza is nagysikerű könyve, a Six of Crows, amiért eléggé odáig voltam. Hasonlóan éreztem magam olvasás közben mint Christelle Dabos könyveinél, hogy mindig alig vártam hogy olvashassam, ugyanakkor nem is akartam sose a végére érni, mert úgy hozzámnőttek a karakterek, ahogy a világ is. Megoldhatatlan könyvmoly probléma. 
S miután megérkezett az online könyvrendelésem, rögtön rá is vetettem magamat az idei év egyik legjobban várt megjelenésére, az új Cormoran Strike regényre, amit végül a hét elején sikerült elolvasnom. Kicsit ugyan lassan haladtam vele, de egyáltalán nem okozott csalódást, szuper rész lett ez is. 
Meg volt még ezeken kívül pár gyerekkönyv is, de azokat inkább nem számolom ide. Majd májusban tervezek írni róluk azért egy összegző posztot meg úgy arról is, hogy minek is olvasok még egy alig három hónapos babának. 

Beszerzések tekintetében is szintén három könyv landolt áprilisban a polcaimon. Érkezett ugye a Halálos fehér, és ha már neten keresztül rendeltem, gondoltam, akkor még hozzácsapok pár könyvet, hogy a postaköltséget megússzam. Így lett még az enyém Madeline Millertől a Kirké valamint Naomi Novik Ezüstfonása, amit bár nem terveztem megvenni, mert a Rengeteg nekem oltári nagy csalódás volt anno, de Amadea meggyőzött arról, hogy ez igenis tetszene nekem is.
Könyvfesztiválra idén nem jutottam ki, úgyhogy csak olvasgattam mások szuper beszámolóit róla, és közben azért landolt az újabb megjelenések közül pár a kívánságlistámra. Naiv, aki azt hiszi, hogy meg lehet úszni a Könyvfesztiválos megjelenéseket vásárlás nélkül. 

A májusi terveimre rátérve, mindenképpen szeretném behozni a lemaradásomat, és kisajtolni magamból értelmes mondatokat az áprilisi olvasmányaimról. Mert mindegyik mindenképpen megérdemli, hogy beszéljek róla, és tudom - ismervén magam - utólag nagyon bánnám, ha nem írnék róluk. Úgyhogy majd nekiveselkedem. Olvasmányokra nézve is vannak terveim, de aztán majd kiderül mi lesz belőle. De könyvtárból végre sikerült megszereznem a Nevermoort, úgyhogy az tutira mindenképpen sorra fog kerülni. 

2019. április 7., vasárnap

Úgy tűnik, mostanában megtalál engem az anyaság, a szülőség témája, még akkor is, ha nem is feltétlenül keresem. Furcsa összejátszása ez az univerzumnak, úgy érzem. Vagy csak ösztönösen, tudat alatt közelítek így a könyvekhez, és mondjuk olyanokban is azt találom hangsúlyosnak, amiben csak halványan van jelen ez a témakör. Vagy talán mindkettő egyszerre. Az Elhagy esetében talán az előbbi történt.
Mindenesetre Szabó T. Annával régóta meg szerettem volna ismerkedni. Aztán a legutóbbi könyvtárazásom alkalmával hirtelen elhatározásból jött haza velem ez a verseskötete, mondván legyen a nappaliban is egy rövid olvasmányom. 

És bár valóban rövid volt, ám annál többet, annál mélyebbet mondott. Átlapoztam magam a kötettel az anyaméhtől egészen az időskorig, majd a halálig. Ebben az alig százhúsz oldalban ez mind benne van: olyan szépen, olyan igazan. Sűrítve, ám mégis találóan. Női témák vonulnak végig ezen a lírai, rímekkel és ritmusokkal teli életen: az anyaság, a kapcsolat és szerelem női szemmel, illetve maga a női test is központi szerepet kap. Legyen az akár a férfiak szemében vágyat gerjesztő vagy éppen a gyermek számára korábban hajlékul, majd később táplálékul szolgáló test. Test, ami másokat is kiszolgál, nemcsak a tulajdonosát. 
Érdekes dolog ez a multifunkciósság. 

csak a vérben és a lázban, nászágyban, szülőszobában
érezzük meg az időtlen hullámzás igézetét

Létünk ereje és végtelensége ugyancsak központi szerepet kap a kötetben: azok a nagy fordulópontok és azok az apró kis pillanatok életünkben és lelkünkben, amik ezernyi napként tündökölnek a létnek abban a bizonyos pontjában. Ami eltelít minket, akárcsak az igaz szerelem. Amik még inkább felragyognak a mulandóságu(n)k árnyékában. Ahogy a kötet címe is utal rá, tele vagyunk apró és nagy elhagyásokkal: hátrahagyunk otthonokat, kapcsolatokat, szüleinket és magát az életet is. Az élet rendjének természetességében történnek ezek. Apró és nagyobb tragédiák ugyan, ám valahol szükségesek és el nem kerülhetők. Ez a mulandóság adja meg az élet igazi értékét. 
Tetszett, hogy a körforgás nem csak az életünk újból és újból megismétlődő pillanataiban van jelen, hanem sokkal egyetemesebb, sokkal nagyobb dologban is. Hogy a halált születés követi. Hogy az újjászületéssel, a másokban tovább éléssel soha nem érünk véget mégsem. 

A kötet számomra legerőteljesebb verse a címadó vers volt, ami az apró anyai elhagyásokkal foglalkozott, amik bár jelentéktelennek vagy éppen szükségszerűnek tűnnek, a gyermek szempontjából komoly megpróbáltatások. Ahogy az anya-gyermek egysége a születés után egyre jobban lazul, majd bomlik; ahogy a gyermek az idő során egyre jobban ráeszmél, hogy ő és az anya már nem eggyek. S ez az első nagy elválás miként készíti fel a gyermeket a későbbi életére. 
S hogy az anya utolsó nagy, visszafordíthatatlan elhagyása az ő legnagyobb árulása. 

Szabó T. Anna: Elhagy
Magvető Kiadó
127 oldal

2019. április 3., szerda


Ahhoz képest, hogy ez a könyv valamiért taszított korábban és egyáltalán nem volt tervben az elolvasása sosem, iszonyatosan megszerettem. Ez a könyv pont olyan, mint a belőle készült netflixes film: bájos és kedves. Igazából az adaptációjának köszönhetem azt, hogy végül mégis úgy határoztam, meg kell ismerkednem a regénnyel is. Innen szép nyerni egy történetnek, azt hiszem.
És kérem, ez tényleg tökéletes lazulós tavaszi olvasmány. Semmi komolyság, csupán az olyasfajta feelgood élmény, amit a romantikus gimis filmek adnak. Úgyhogy ha ilyesmit keresel magadnak egy kikapcsolódós hétvégére, akkor megtaláltad a megfelelő könyvet.

Történetünk főszereplője a kissé introvertált, folyton álmodozó Lara Jean Covey, aki ahelyett hogy gimis létére különféle bulikra vagy meccsekre járna, inkább süteményeket süt otthon, kötöget és romantikus regényeket olvasgat. Élete során már többször is szerelmes volt, és ugyan mindegyik csupán plátói maradt, ennek ellenére szívesen írt szerelmes leveleket ezeknek a mit sem sejtő fiúknak. Bár sosem merészkedett odáig, hogy ezeket a leveleket eljuttassa a címzettekhez. Ezeket az évek során írt leveleket egy pávakék kalapdobozban őrzi a lehető legnagyobb titokban. 
Ám egyszer egy napon valaki mégis csak feladja Lara Jean szerelmes leveleit. Ez már önmagában is kínos, hiszen az öt fiúból három ugyanabba a suliba jár, mint ő. Ám a legrémesebb mégis az benne, hogy az egyik levél a szomszéd fiúnak, Joshnak szól, aki Lara Jean nővérével jár. Pontosabban járt, de pár hete szakítottak, amikor Margot elment Skóciába tanulni. De a két fiatal nyilvánvalóan még nem zárta le ezt az ügyet teljesen egymás között. 
Hogy lehetne ebből a kínos szituációból kikeveredni? Csakis úgy, ha elterelést alkalmaz. Kell egy fiú sürgősen az életébe! Szerencsére Peter Kavinsky, a levelek egyik címzettje vevő arra az ötletre, hogy látszatkapcsolatot tartsanak fenn: vele nem régen szakított ugyanis a barátnője, és ő pedig féltékennyé szeretné tenni, hogy visszakaphassa. Lara Jean pedig reménykedik benne, hogy így Joshnak meg se fordul a fejében, hogy még mindig őt szereti. 

A történet mögött Lara Jean csonka, ám mégis rendkívül harmonikus családja szolgáltatja azt a hihetetlenül bájos, ám mégsem tömény cukormázas hátteret, ami miatt a szememben még szerethetőbb könyvvé vált. Jól esik olvasni az olyan családokról, ahol habár mégsem felhőtlen a boldogság, de azért mégis csak képesek a tragédia után továbbélni és egymásra támaszkodni. Tetszett, hogy ennyire kihangsúlyozta a testvéri összetartás fontosságát, hogy tényleg ekkora szerepet kapott a lányok kapcsolata. Amit mellesleg szerintem abszolút hitelesen ábrázolt.

– Azt hiszem, azért utasítottam vissza, mert féltem.
(…)
Tommytól?
– Nem. Kedvelem Tommyt. A helyzet az, hogy félelmetes, amikor valódi helyzettel találom szembe magam. Amikor nem csupán gondolok valakire, hanem hogy is mondjam, ott áll előttem és tele van elvárásokkal. És igényekkel.

Lara Jean legnagyobb problémája, hogy fél az élettől. Ezért menekül és él inkább a saját kis álomvilágában, ahol nyugodtan és minden következmények nélkül írhat srácoknak szerelmes leveleket. Félénkségét és hogy nem szívesen éli meg a valóságot, valószínűleg a családjából hozza, ahol bár a testvérek kapcsolata harmonikus és erős, mégsem mondanám azt, hogy jól vészelték át az édesanya elvesztését. Margo, a legidősebb nővér szinte mániákusan igyekszik fenntartani azt a látszatot, hogy minden képes visszazökkenni a régi kerékvágásba. A gyászát beleöli a házimunkába és apjáról valamint a testvéreiről való gondoskodásba. Hogy olyan családjától távoli iskolát választott, talán mégsem csak a kalandvágy motiválta döntésében: szerintem szeretett volna ő is átlagos fiatal lenni, de ezt a családja közelében nem tudta megtenni. Nem azért, mert erre bárki is kényszerítette volna, hanem csupán még erősebben érezte volna azt a fájdalmas hiányt, ha édesanyjuk halálával a régi szokásaik és mindennapjaik is elhaltak volna. 
Az apa a munkába menekül. A lányait emellett rajongva imádja, ám az apaszerep és a munka kettősébe az ő személyisége és egyéb igényei háttérbe szorulnak. Képtelen új kapcsolatba kezdeni, mintha nem is vonzaná egy ilyen lehetőség. A gyász még annyira mélyen él benne, hogy képtelen más nőre gondolni. A nagymama fogalmazza meg végül Mr. Covey hátralevő életének legnagyobb és egyben legszomorúbb problémáját: mi lesz akkor, ha a lányok megkezdik az önálló életüket szép sorjában? Mi lesz vele, amikor teljesen kiüresedik a ház?
Talán egyedül a legkisebb testvér, Kitty az, akit a legkevésbé tépázott meg lelkileg a tragédia. Egyfelől mert nem nagyon van emléke az édesanyjáról, annyira kicsi volt, amikor történt, másfelől pedig Margot tökéletesen betölti az anya szerepét Kitty életében, így talán a hiánya mégse érződik annyira számára.

Azonban ne gondoljátok azt, hogy depresszív könyvről lenne szó. Ezek a dolgok igazából nagyon halványan, szinte észrevétlenül kucorognak bent a történet sarkában, amitől, ha el akar tekinteni az ember, akkor simán eltekinthet. Alapvetően egy kellemes, bájos és nagyon szerethető regény ez, ami olyan jól eső, mint a tavaszi napsütés. Mosolyt csal az ember arcára.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog. Sőt, a folytatását is hamarosan kiveszem a könyvtárból.


Jenny Han: A fiúknak, akiket valaha szerettem
To All The Boys I've Loved Before
Fordította: Tóth István
Könyvmolyképző Kiadó
358 oldal

2019. március 31., vasárnap

Az idei március igazi szerelemhónap lett számomra. Kezdek egyre inkább ha nem is a megszokott, de határozottan valamilyen kerékvágásba kerülni. A fiatalúrral egyre inkább összehangolódunk, kezdem utolérni magam az itthoni teendőkben plusz az olvasás sem lett elhanyagolva. Azt hiszem, ezt sikeres hónapnak nyilváníthatom. 

A fenti kép becsapós, ugyanis márciusban valójában négy könyvet szereztem be, de A tökéletes várost sajnos lefelejtettem a képről, de ezt csak most, a bejegyzés írásakor vettem észre. Szóval azt még képzeljétek oda a kupac tetejére. Helena Duggan könyvét egyébként nőnapra kaptam a férjemtől, és már nemcsak hogy elolvastam, hanem meg is született róla a bejegyzés is. A Six of Crows volt a következő a sorban, amin már hosszú hónapok óta gondolkodtam, hogy megvegyem-e vagy sem, mindenesetre azt elhatároztam, hogy mindenféleképpen egy gyönyörű külföldi kiadásban szeretném polcomon látni, úgyhogy a Bookdepository-ról végül a The Collector's Editiont rendeltem meg, és amikor a héten végre meghozta a posta, perceken keresztül csak ájuldoztam a gyönyörűséges kivitelén. Kétségkívül az egyik legszebb könyv, ami a birtokomban van. Amint elolvastam a jelenlegi aktuálisomat (Anita Diamant: A vörös sátor), akkor tutira ez fog következni a sorban. Jessie Lamb testamentuma nem mondanám, hogy az átgondolt vásárlás eredménye, sokkal inkább egy "290 Ft-ért ezt tuti nem hagyom ott" -érzés eredménye. Így jött velem a pénztárhoz egy liter tej, félkiló rozskenyér és egy vajkrém társaságában. Michelle Obama könyvére  pedig az utóbbi hetekben kezdtem felfigyelni igazából, így amikor végre eljuthattam odáig, hogy mindenféle vizsgát lezártam a jogosítványommal kapcsolatban ( még az elsősegély vizsga volt hátra), úgy döntöttem, ezzel jól megjutalmazom magam. 

A blogon hat bejegyzés született, ebből egy foglalkozott a tavaszi megjelenésekkel, a többi mind az ehavi olvasmányélményeimről mesélt. Valójában meglepően jól állok az elolvasott könyveimről írott bejegyzéseimmel, már csak kettő hever piszkozatban. De szerintem azok is kikerülnek majd jövő héten. Mind közül Jeanette Winterson önéletírása, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? volt a legkedvesebb olvasmányélményem. Annyira gyönyörű, annyira őszinte és annyira érdekes, hogy úgy éreztem, képtelen vagyok saját példány nélkül élni. Így hát szereztem magamnak gyorsan egy példányt. Hopp, akkor ez is lemaradt a fotózásról... Mégis csak öt könyv landolt a kosaramban márciusban. 
Továbbá ebben a hónapban egy várólista csökkentős könyvet olvastam, pontosabban olvasok: ez pedig Anita Diamant könyve, A vörös sátor. Az első harmada valamiért nem annyira tetszett, de most már határozottan jó viszonyt ápolok a történettel, és minden nap alig várom, hogy megint olvashassam. 
Közben a moly.hu -n elkezdtem újra felvinni a birtokomban levő olvasatlan könyveimet - amiből amúgy meglepően kevés van, én azt hittem, jóval több számszerileg. De ezek szerint jól sikerült a szelektálás. 
Tele vagyok amúgy olvasós tervekkel, többek között most elkapott az újraolvasás hangulata is, úgyhogy szerintem hamarosan előkerülnek majd olyan könyvek is, amiket régebben nagyon szerettem. Például a Jane Eyre eset vagy a Büszkeség és balítélet. De majd persze, meglátjuk, inkább nem tervezek nagyon, mert úgy tűnik, ilyenkor vagyok a leghatékonyabb. Mármint tervek nélkül.

A többiek márciusa:
Nikkincs
Amadea
Sister
PuPilla
Nita
TheoDora

2019. március 28., csütörtök

Alapvetően igyekszem nem ráizgulni a gyereknevelésre, miközben azért mégis csak a szemem előtt lebeg, hogy mekkora felelősséggel tartozom most már egy kis életért. Hogy milyen ember lesz majd belőle, hogy látja a világot és benne önmagát, képes lesz-e a boldogságra és tud-e bízni önmagában... És ez még csak a jéghegy csúcsa, de mégis nagyjából ezek azok a dolgok, amik így két hónapos szülőként folyton eszembe ötlenek, miközben - mint említettem - próbálok nem rágörcsölni erre a dologra és önmagamat adni ebben az újfajta szerepemben is. Igyekszem a bettelheim-i értelemben elég jó szülőnek lenni. 

Dr. Sandra Aamodt és Dr. Sam Wang könyve jó és hiteles bevezetésnek tűnt ehhez a témához, hiszen a szerzők már kábé negyven évet töltöttek idegtudományi kutatásokkal, illetve maga Wang a Princeton Egyetem kutatója és professzora. Hiszen szerettem volna első körben egy olyan, tudományos bizonyítékokkal alátámasztott, ám mégis nagyjából laikusoknak szóló könyvet olvasni, ami jó alapot adhat számomra, ha nem is feltétlenül a gyerekneveléshez, de mondjuk az olyan kattintásvadász cikkek kiszűréséhez, amik fennenhangoztatják, hogy ők aztán megmondják a tutit, hogy mit kell tenned annak érdekében, hogy a gyereked ilyen vagy olyan legyen. Például okos, tehetséges, jó nyelvérzékű és a többi és a többi. Nem mintha nekem lennének elvárásaim a gyermekemmel kapcsolatban. Nem szeretnék belőle kis Mozartot nevelni és nem várom el azt sem, hogy tízéves korában már legalább három nyelven beszéljen folyékonyan. De nem vagyok ellene az egészséges mértékű fejlesztésnek: aminek köszönhetően nem kis zsenit nevelek, csak alapot szolgáltatok számára ahhoz, amiből aztán később saját maga építkezhet, és sikeres, boldog felnőtt válhat belőle. A siker szót pedig természetesen a lehető legtágabb értelemben értem. 
Visszatérve a könyvhöz: szóval a szerzőpáros az agykutatások eredményeinek köszönhetően egy csomó gyereknevelési mítoszt tudományos érvekkel megcáfol. Mint például hogy a gyerekek okosabbak lesznek a zenehallgatásnak köszönhetően vagy azt, hogy valaki hanyadikként érkezik a családba, hatással van a személyiségére vagy hogy a szoptatott csecsemők IQ-ja jóval magasabb lesz, mint a cumisüvegből etetetteké.

Persze, a könyv nem csupán mítoszrombolásból áll, hanem egy csomó érdekes és hasznos dolgot is tartalmaz, ami bármely leendő vagy már gyakorló szülő hasznára válhat. Saját megközelítésük alapján egy egész fejezetet szentelnek például a természet vagy nevelés? témakörének. Ebben az örökös vitában sokan azon az állásponton vannak, hogy a fejlődést alapvetően a gének határozzák meg, a környezet pedig rugalmasan járul hozzá ehhez a folyamathoz. Például különböző neműek viselkedése is örök vitatéma ebben a kérdéskörben: vajon eredendően, biológiailag térnek el egymástól vagy a szocializáció felel a nemek közötti eltérő viselkedésért? A szerzőpáros szerint ez abszolút meddő vita, ugyanis mindkét feltevés helytelen. 
Az agy építkezésének programját a gének alapozzák meg, de az agy folyamatosan reagál a világra, és erőteljesen ráhangolódik a helyi feltételekre. Az embernek az a képessége, hogy a lehető legváltozatosabb körülmények között képes élni, a gének természetének és a viselkedés rugalmasságának köszönhető. A viselkedést meghatározó gének szinte mindegyike úgy működik, hogy egy adott fejlődési kimenetnek változtatja meg valamely tényezőjét, nem pedig úgy, hogy pontosan meghatározza azt. 
Valójában az egyes neuronok szempontjából nehéz különbséget tenni a genetikai és a környezeti hatások között. Azok a jelzések, amelyek az agyat érik a szem és a fül révén, kémiai jelek útján módosítják a géneket - hasonlóan a genetikai hatásokhoz. E változások némelyik visszafordítható, mások pedig nem - de nem az a lényeges momentum, hogy a hatások a testen kívülről vagy belülről érkeznek. 

"Miközben a gyerekek vígan növekednek, mint gaz az árokparton, agyuk olyan hévvel égeti az energiát, mint egy fáklya."

Alaposan kifejtik például az ún. érzékeny korszakok jellemzőit és fontosságát. Ezek az érzékeny korszakok azok az időszakok ugyanis, amelyek különösen meghatározóak az idegrendszeri pályák kialakulásában. Az ebben az időben szerzett tapasztalatok megalapozzák bizonyos viselkedésformák kialakulását, és tartós hatást fejtenek ki. Ilyen például a nyelvtanulás is. Még az egyetemen pszicholingvisztika órán tanultuk, hogy bizony az anyanyelv elsajátításának van egy végső életkori határa. Ez pedig a hatodik-nyolcadik életév között van valahol. Ha a gyermek addig nem hall emberi beszédet, utána képtelen lesz megérteni és elsajátítani bármilyen nyelvet. De vannak olyan érzékeny korszakok is, amik már a születés előtt végbemennek: ilyen például a tapintási érzék kialakulása.
Persze, a korai fejlődésnek nem minden aspektusa függ a külső hatásoktól, tapasztalásoktól. Például a retinában és a gerincvelőben található idegpályák előre kódolt program szerint alakulnak ki. És vannak területek, amik alakíthatóak tapasztalás révén, de nem rövid távon, hanem az egész élet során. Alaposan, példákkal alátámasztva magyarázzák ezen fejlődési típusoknak a különbségeit illetve egymásra épülését. 

A szerzőpáros szerint azonban a legnagyobb ajándék, amit a szülő adhat gyermekének, az az önfegyelem képessége. Mivel az önfegyelem számos képesség hátterében húzódik meg, a szocializációtól az iskolai feladatvégzésig, azt mondják, hogy ez sokkal inkább hozzájárul a szellemi sikerességéhez, mint az IQ-értékei. Fontos még azt is hozzátenni, hogy Sandra Aamodt és Sam Wang nem hisz a gyereket asztalhoz szegező önfegyelem-javító technikákban, hanem ehelyett inkább a játékot pártolják: "amíg a gyerekek el tudnak merülni egy tevékenységben és csak arra figyelni, azalatt biztosan fejlődik önszervező képességük és jó kilátásokkal néznek a jövöbe."

Tetszett ebben a könyvben, hogy az agyműködés ennyire központi szerepet kapott, és mindezt le tudták vezetni a szülők által is hasznosítható tudássá. Hogy mertek mítoszokat rombolni, még az olyanokat is, amiket már-már tényként kezelünk, meg sem kérdőjelezve annak hamisságát. Valamint az is nagyon tetszett ebben a kötetben, hogy bizonyos konkrét gyereknevelési irányzatokat is alaposabban kiveséztek neurológiai szempontból. Például a pozitív fegyelmezés hatásosságát, néhány tippet is adva, hogy ezt hogyan  is lehetne alkalmazni vagy a dicséret és az önbizalom kapcsolatát. 
Ez a könyv alapvetően nem paráztatja agyon az egyébként is komplexusokkal teli szülőket sem. Hiszen, mint azt ahogyan több ponton is hangsúlyozza, a gyermek agya önállóan fejleszti magát olyan helyzetekben is, amikben nem is gondolnánk. 

Dr. Sandra Aamodt - Dr. Sam Wang: Üdvözöllek a gyereked agyában
Welcome to Your Child's Brain
Fordította: Buda Júlia
21. Század Kiadó
399 oldal

2019. március 27., szerda


Ahhoz képest, hogy azt hittem, az idei tavaszi megjelenések közül nem sok lesz, ami az érdeklődésemre tarthat számot, egészen sokat írtam fel magamnak végül. Természetesen ezek közül az új Robert Galbraith regény a legvárósabb. 
Szóval, akárcsak a korábbi években, most is csináltam egy kis szubjektív válogatást azokból a könyvekből, amik mostanában vagy az elkövetkezendő egy-két hónapban fognak megjelenni.

Fantasy/Sci-Fi


Octavia E. Butler: Hajnal


Lilith ​ismeretlen helyen ébred fel. Hamar megtudja, hogy az oankáli nevű idegen faj űrhajóján tért magához, ahol több száz évig tartották mélyalvásban. Találkozik a földönkívüli lényekkel is, akik megosztják vele a tudásukat: a nukleáris holokauszt idején vették fel a kapcsolatot a kipusztulásra ítéltetett emberiséggel, megmentették, akit lehetett, majd az évszázadok alatt meggyógyították a Földet. Kifejlesztették a rák ellenszerét is, és olyan genetikai módosításokat végeztek az embereken, melyek eredményeként nemcsak, hogy nem lesznek betegek többé, de a mentális és fizikai képességeik is egyaránt javultak. Az oankálik úgy érzik, eljött az idő, hogy felébresszék az embereket, és visszavezessék őket a Földre.
Lilith az egyik első ébredő, az ő feladata lesz egységet kovácsolni a többiekből, és megkezdeni a visszatérést. De ahogy a nő idővel megismeri az oankálikat és a kultúrájukat, rádöbben, hogy az idegenek nagy árat kérnek a segítségükért cserébe. Talán akkorát, hogy az embereknek nem is kellene elfogadniuk.

Megjelent.


Moskát Anita: Irha és bőr

Alig ​két évtizede állatok milliói bábozódtak be világszerte, hogy aztán félig emberré alakulva bújjanak elő. Az emberiségnek hozzá kellett szoknia, hogy többé nem a Homo sapiens az egyetlen értelmes faj, és hogy a teremtés újabb hullámai megállíthatatlanok. A fajzatok élethez való joga azóta is heves viták tárgya, és amikor Magyarországon népszavazásra kerül a kérdés, hogy az itt élő, gettókba zárt és bérmunkásként dolgoztatott fajzatokat törvényileg embereknek tekintsék-e, a fal mindkét oldalán kiélesedik a helyzet.
August, a Nemzetközi Fajzatügyi Szervezet kampánymenedzsere minden eszközt megragad, hogy a közvéleményt a fajzatok oldalára állítsa, de hamarosan ő kerül kínos vizsgálódások kereszttüzébe. Pilar, a világtól elzártan, televízió előtt felnőtt borz minden állatnak segítene, ám barátait és feladatát is rosszul választja meg. Kirill, az őzfajzat blogger a fajzatok történeteit írja meg, hogy hangot adjon az elnyomottaknak, a gettó mélyén pedig mindent elsöprő sztorira bukkan.
Moskát Anita, a Horgonyhely szerzője harmadik regényében brutálisan eredeti és kíméletlen világot tár elénk, amelyben szervesen összeolvad az állat és az ember. Ez a történet garantáltan sokáig velünk marad: bekúszik a bőrünk – vagy irhánk – alá.

Megjelenés: április 25 

Ted Chiang: Kilégzés és más novellák


Az Életed ​története (Érkezés) többszörös Hugo- és Nebula-díjas szerzőjének régóta várt új novelláskötete kilenc történettel.
Egy kereskedő megépíti a korai középkori Kairóban az első időgépet. Egy idegen tudós sokkoló felfedezést tesz, aminek a következményei nem csak a saját népére, hanem a valóság egészére érvényesek. Egy nő több mint húsz éven át viseli gondját egy mesterséges intelligenciának, ami digitális háziállatból végül igazi élőlénnyé fejlődik. A viktoriánus kori Angliában mechanikus gépek nevelik a gazdag elit újszülötteit. Egy modern felfedezés nem csak a tudomány, de a vallások alapjait is megkérdőjelezi.
Ted Chiang régóta várt második novelláskötete formabontó ötleteivel és emlékezetes szereplőivel ismét elemében mutatja be korunk legfontosabb tudományos-fantasztikus szerzőjét. A Kilégzés és más novellák egy lehengerlő és időtálló gyűjtemény, mely egyaránt keresi a választ a legfontosabb kérdésekre – mi az univerzum természete? mit jelent embernek lenni? –, és olyanokra, amikre soha nem gondolnánk.

Megjelenés: május 7.  

J. R. R. Tolkien: Az Elveszett út és más írások (Középfölde históriája 5.)

A Középfölde históriája (eredetileg The History of Middle-earth) egy 12 kötetes könyvsorozat, melyet Christopher Tolkien állított össze apja munkái alapján. A sorozat bemutatja Tolkien mitológiájának fejlődését, változásait a kezdeti koncepción (Anglia mitológiája) keresztül A szilmarilok, A hobbit illetve A Gyűrűk Ura megalkotásáig.
Megjelenés: április 15.



S. A. Chakraborty: Bronzváros


Nahri ​sosem hitt a mágiában, de megvan a tehetsége hozzá: a 18. századi Kairó utcáin nem találni nála kiválóbb szélhámosnőt. Ám mindenkinél jobban tudja, hogy amivel a kenyerét keresi – tenyérjóslás, zár-szertartások, gyógyítás –, az egytől egyig szemfényvesztés, bűvészmutatvány, tanulható képesség. Eszköz arra a csodás célra, hogy kizsebelhesse az oszmán nemeseket.
De amikor Nahri véletlenül megidézi maga mellé Dárát, a hozzá hasonlóan dörzsölt és sötéten rejtélyes dzsinn harcost, akkor kénytelen elismerni, hogy a varázsvilág – melyről szentül hitte, hogy csupán a gyerekmesékben létezik – valódi. Mert Dára megoszt vele egy lélegzetelállító történetet: a tűz lényeitől hemzsegő forró, szélfútta sivatagon és a rejtélyes máridok nyughelyének otthont adó folyókon, az egykor szemkápráztató emberi világvárosok romjain és a hegyeken túl – ahol még az égben köröző ragadozó madarak sem azok, aminek látszanak – terül el Dévábád, a legendás bronzváros, melyhez Nahrit eltéphetetlen kötelék fűzi.
Dévábád bűbájokkal átitatott díszes bronzfalai és a hat dzsinntörzs kapui mögött régi ellentétek húzódnak. Amikor Nahri úgy dönt, hogy belép ebbe a világba, az érkezése egy évszázadok óta fortyogó háború kirobbanásával fenyeget. Nahri hamarosan kénytelen megtanulni, hogy az igazi hatalom kegyetlen és könyörtelen. Még a mágia sem védheti meg a nemesi intrikák veszélyes hálójától, és a legagyafúrtabb cselszövések is végzetes következményekkel járhatnak.

Megjelenés: április 23.

John Scalzi: Vének háborúja - Díszdobozos kiadás


Az Agave lehozza Scalzit a Könyvfesztiválra, és ráadásul a rajongóknak még egy ilyen limitált példányszámú díszdobozos kiadással is kedvez. Előrendelni a kiadó webshopján lehet, ráadásul 35% kedvezménnyel. 

Megjelenés: április 23. 




Kortárs irodalom


Elena Ferrante: Tékozló szeretet


A Nápolyi regények szerzőjétől
Delia édesanyja temetésére érkezik Nápolyba, a fullasztó légkörű városba, ahonnan egész életében menekült. Miközben igyekszik rekonstruálni Amalia különös halálát, próbál rájönni arra is, milyen őrületes szenvedélyek és elfojtások tették őt magát azzá a rideg, saját testével állandóan hadakozó, szeretetre képtelen nővé, akivé az évek során vált.
A Nápoly omladozó színfalai előtt játszódó Tékozló szeretet valódi nyomozás a múltban, a tudatalatti ködképeiben, ahol fékezhetetlen vágyak tombolnak, ahol nincs remény megnyugvásra, szeretetre, legföljebb csak a felismerés gyötrő élményére.
Anya és lánya gyűlölettel vegyes szeretetéről Mario Martone rendezett filmet.

 Megjelenés: március 29.  (Új kiadás)

Kazuo Ishighuro: Árva korunkban


A ​huszadik század elején egy üzletember-misszionárius házaspárnak váratlanul nyoma vész Sanghajban. Fiuk, Christopher Banks Angliába kerül, s a 30-as években már ünnepelt magándetektív Londonban. 1937-38-ban Japán a második világháború nyitányaként sorra foglalja el a kínai nagyvárosokat. Sanghaj sorsa is hamarosan beteljesedik. Titkos brit diplomáciai tárgyalások kezdődnek Japánnal, az egész londoni divatos társaság a fenyegető világégésről beszél- főleg, úgy tetszik, Chirstopher Banks fantáziájában, aki egyre inkább úgy gondolja: ha nem megy vissza gyerekkora színhelyére, és nem oldja meg életet legfontosabb ügyét – szülei eltűnésének rejtélyét-, semmi sem akadályozhatja meg a keleti béke összeomlását, s vele együtt a nyugatiét sem, hiszen Sanghaj a maga európai negyedeivel valóságos szikra a lőporos hordón.
Politikai alivilág (kínai kommunisták és nacionalisták, szovjet kémek, veszélyes angol amatőrök) és üzleti alvilág (ópiumcsempészet) kusza köreibe vész bele Christopher nyomozása során, s ahogy a világ halad a pusztulás felé, úgy hatalmasodik el rajta a rögeszméje – az olvasónak pedig végül magának kell eldöntenie, mennyire megbízható forrásból származik ez az egész történet, és a megoldás csakugyan megoldja-e a rejtélyt.

Megjelenés: április 18.  (Új kiadás)

Katlin Kaldmaa: Izlandon nincsenek lepkék


Egy különleges sziget. Egy ház. Egy család. Egy egész évszázad.
A sziget kopár, gyönyörűséges és kiszámíthatatlan. A család időszámításának kezdőpontja a fjord partján álló fehér ház, melynek lakói nemzedékről nemzedékre szerelembe esnek, tengerre szállnak, járják a hegyeket, vágyakoznak, tűrnek, álmodoznak, hazavárnak, történeteket mesélnek és heringet sóznak. A kis halászfalu életét, miként az egész szigetét is, a föld, víz, levegő és tűz négyessége határozza meg.
A családi saga Jónsival és Gudrunnal, a ház építőivel kezdődik, s eljut egészen a 21. századig. A történet egyik főszereplője maga az óceán, amely ad és elvesz, összeköt és elválaszt, s a kérdésekre súlyos hullámokat görget válaszul.
A mélyen az izlandi hiedelemvilágban gyökerező, mágikus és meseszerű elemekben bővelkedő regény szálai egészen a görög mitológiáig vezetnek.

Megjelent! 

Fredrik Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról


„Amikor gyerekünk lesz, az olyan, mintha markológépet próbálnánk vezetni egy porcelánboltban. Begipszelt lábbal. Fordítva felvett símaszkban. Részegen.”
Hogy milyen szülőnek lenni, arról mindenkinek más a véleménye, de azt, hogy a gyereknevelés számos nehézséget, buktatót, vicces és megható fordulatot tartogat, senki sem vitatja.
Fredrik Backman, Az ember, akit Ovénak hívnak szerzője ebben a briliáns kis kötetben éppen ezeket a fordulatokat veszi sorra. Szó esik itt repülőterekről, műanyag zsiráfokról, együttesalapításról, pankrációról és még sok más hasznos és haszontalan dologról. Személyes, szókimondó, tiszteletlen, és rendkívül szórakoztató.

Megjelenés: április 15.

 

Krimi/Thriller/Horror


Robert Galbraith: Halálos fehér


Egy ​zavart fiatalember, Billy felkeresi Cormoran Strike-ot, hogy a segítségét kérje egy bűnügy felderítésében, aminek azt hiszi, gyerekként tanúja volt. Strike-ot mélységesen felzaklatja a történet. Bár Billy nyilvánvalóan mentálisan beteg, és nem is emlékszik sok konkrét részletre, van benne és a történetében valami nagyon őszinte. Csakhogy mielőtt Strike alaposabban is kikérdezhetné, Billy rémülten elrohan.
Strike és Robin Ellacott (aki eredetileg a titkárnője volt, mostanra pedig a társa a nyomozóiroda vezetésében) igyekeznek a történet végére járni: az ide-oda kanyargó nyomozás pedig elvezeti őket London kis sikátoraitól a Parlament titokzatos legbelső irodáin keresztül egy gyönyörű, de vészjósló vidéki kúriáig.
Ráadásul a nyomozás labirintusában dolgozó Strike magánélete sem olyan egyszerű: újdonsült magánnyomozó-sztárként már nem tud olyan észrevétlenül dolgozni, mint valaha. Egykori titkárnőjével is bonyolultabb a viszonya, mint eddig bármikor. Robin már a nyomozóiroda pótolhatatlan dolgozójává nőtte ki magát, de személyes viszonyuk ennél sokkal összetettebb…
Az eddigi legnagyobb léptékű Robert Galbraith-regény, a Halálos fehér egyszerre érdekes krimi és letehetetlen újabb fejezet Cormoran Strike és Robin Ellacott történetében.

Megjelenés: április 10. 


Caroline Erikkson: Eltűntek


Egy szép nyári este Greta, Alex és Smilla csónakba ül a rejtélyes hírű tó partján, hogy beevezzenek a tó közepén fekvő kis szigetig. Greta a csónakban marad, Alex és Smilla pedig kiszáll, hogy körülnézzen a szigeten. Telnek az órák, de a két fölfedező nem tér vissza. Greta segítséget hív, és lázas keresés kezdődik, ám a két eltűntnek nyomát sem találják. Az eltűntek keresésének történetéről számol be lélegzetmegállítóan izgalmasan, a feszültséget a végletekig fokozva a svéd krimi új generációját képviselő szerző.
Megjelenés: április 16.


Victor Lavelle: Bölcsőrablók

Hátborzongató ​hajsza egy asszony és egy megbocsáthatatlan bűn nyomában. A 2018- as World Fantasy-Díj, a Locus-díj, a Brit Fantasy-Díj a legjobb horror regényért, és még számos díj nyertese!
Apollót, mióta gyermekkorában apja eltűnt, különös rémálmok kísértik. Felnőttként sikeres könyvkereskedővé vált, és saját családot alapított szerelmével. Boldogan élnének gyermekükkel, amikor felesége, Emma egyre furcsábban kezd viselkedni. Kiszámíthatatlan és egyre kevésbé törődik az újszülöttel, a szülés utáni depresszió jeleit mutatja, ám hamarosan egyértelművé válik, hogy a baj ennél jóval komolyabb. Mielőtt Apollo segíthetne rajta, a nő iszonyatos, felfoghatatlan tettet követ el, majd köddé válik. Apollót őrült és szürreális események sodorják magukkal az egyre ellenségesebb New Yorkban-amely többé nem az a város, amit eddig ismert. Már nincs más célja, mint hogy felesége nyomára bukkanjon, és valamiféle magyarázatot találjon a történtekre.
A Bölcsőrablók nagyívű, mellbevágó regény a kegyetlen szerelemről és az abban rejlő sötét
titkokról, ahol LaValle mesterien vegyíti a modern történetmesélést az ősi mítoszok időtlen
rettenetével.

Megjelenés: április 25.




Ifjúsági regény


Jennifer Chambliss Bertman: Könyvvadászok


Az élet egy játék, amelyben a könyvek a zsetonok!
Emily bohém szüleinek mániája, hogy minden évben új helyre költöznek. Most éppen San Francisco következik, ami legalább jó hír, hiszen itt van a Könyvvadászat központja. Emily lelkes könyvvadász: a játék lényege, hogy bárki bárhol elrejthet egy könyvet, a megtaláló pedig egy online rendszer alapján pontokat kap.
Amikor Emily a városba érkezik, a Könyvvadászat kitalálóját, aki éppen egy új játék bejelentésére készül, megtámadják. Ijedtében elrejti a nála lévő, teljesen egyedi kiadású könyvet. Emily újdonsült barátjával véletlenül bukkan a könyvre, és a csapat a könyvvadászaton keresztül nyomozni kezd. Az értékes könyvre azonban másoknak is fáj a foga, így indul a versenyfutás. Vajon kinek sikerül előbb megfejtenie a rejtvényeket?

Megjelenés: április 1.

Chloe Benjamin: A halhatatlanok


1969-ben, ​New York City Lowe East Side-ján terjed a hír egy rejtélyes nő érkezéséről, egy utazó médiumról, aki állítja, hogy bárkinek meg tudja mondani a halála időpontját. A Gold gyerekek – négy kamasz az öntudatosság fordulópontján – ennek hallatára ki is szöknek, hogy szembesülhessenek a jövőjükkel.
A jóslatok a következő öt évtizedről szólnak. Az aranyifjú Simon elszökik a nyugati partra, hogy a ’80-as évek San Franciscójában keresse a szerelmet; az álmodozó Klara egy Las Vegas-i bűvész lesz, a valóság elködösítése, a fantáziák és illúziók megszállottja; a legidősebb fiú, Daniel háborús orvosként próbál biztonságra lelni 9/11 után; a könyvmoly Varya beleveti magát a hosszú élet rejtélyeinek kutatásába, és próbára teszi a tudomány és a halhatatlanság közti vékony vonalat.
Elsöprő regény figyelemre méltó ambícióról és mély érzelmekről. A halhatatlanok a sors év választás, valóság és illúzió, jelen élet, világ és a következő közti határokat vizsgálja. Mélyen megrendítő testamentuma ez a történet erejének, a hit természetének és a család hajthatatlan vonzásának.

Megjelenés: április 25.

Ismeretterjesztő/ Kordokumentum


Jan Stocklassa: Stieg Larsson titkos írásai


1986. február 28-án, éjfél előtt pár perccel dördült el a halálos lövés. A gyilkos kiléte azóta ismeretlen.
Vajon miért kellett meghalnia az egykori svéd miniszterelnöknek?
Tíz évvel Stieg Larsson halála után megnyitják a Millenium-trilógia szerzőjének archívumát.
Jan Stocklassa író, újságíró mintegy húsz költöztetődobozban bukkant iratokra, az Olof Palme-gyilkossággal kapcsolatos átfogó kutatás anyagára.
Vajon a mozaikokból összeáll a kép?
Megdöbbentő adatok, új információk…
Honnan kerülnek elő az új bűnjelek?
Harminc éven át senki nem hitte el. És most végre itt a legvalószínűbb megoldás.
Áldozatok, gyanúsítottak, összefonódások. A megdöbbentő valóság.
És egyetlen kulcsszereplő, aki eltűnt a rendőrség szeme elől…
Hol van most?
Vajon ki ő?
Jan Stocklassa a valaha élt egyik legnagyobb svéd krimiíró segítségével az igazság nyomába ered: könyve nem csupán egy kegyetlen gyilkosság természetrajza, hanem egy vérbeli skandináv krimibe oltott, pontos és fontos kordokumentum is.

Megjelenés: április 15.



Mindent az emberi testről


A legátfogóbb és leglátványosabb útmutató az emberi testről
Az autóhoz, a mosógéphez, a számítógépes játékokhoz mindig kapunk használati útmutatót – a testünkhöz azonban nem. A megoldás ez a kézikönyv, amely mindent tartalmaz, amit a testről tudni kell.
Honnan tudjuk, hogy éhesek vagyunk? Miért szorul össze a gyomrunk, ha idegeskedünk? Mi az oka az emésztési problémáknak, miért alakul ki rövidlátás és allergia?
Világos, könnyen érthető ábrák és elképesztő adatok. Minden, amit tudni szeretnénk a testünkben zajló rejtélyes, összetett folyamatokról.

Megjelenés: május 1.

Follow Me @photos_from_anna