Már több mint egy éve annyira szerencsés vagyok, hogy öt percnyi sétára lakom egy óriási erdőtől, amiben napokon keresztül bolyonghatnék anélkül, hogy emberlakta településbe botlanék. Túraútvonalak sűrű hálózata szövi be, számtalan sétát tehetek benne úgy, hogy mindig tudok beletenni újdonságot, olyan kitérőt, amin még nem jártam. Pedig rendszeres látogatója vagyok, kevés olyan hét van, amikor ne bóklásznék benne akár kisebb vagy sokórás időtartamra. 

És gondolhatjátok, hogy mennyivel másabb életérzés ez nekem, pusztákkal körülvett alföldi lánynak, akinek a legközelebbi nagyerdő is legalább 3 órás autóútra volt. Pedig istenbizony, én már gyerekkorom óta imádtam az erdőt, amit mindig is valami misztikus, titkokkal teli helynek éreztem és érzek ma is. Talán Tolkien entjeivel való első találkozásom óta vettem észre máshogy a fákat. Mert persze, sok mindent tanul az ember a suliban biológiaórán, ám Tolkien mégis más megvilágításba helyezte őket számomra. Így amikor Peter Wohlleben neve feltűnt a radaromon Esztinek hála, nem is volt kérdés, hogy a fákkal foglalkozó kötetét biztosan be fogom szerezni magamnak. 

Wohlleben erdőgazdálkodást tanult, és húsz éven keresztül dolgozott a németországi tartományi erdőfelügyelőségnek, jelenleg pedig egy saját erdőgazdaságot vezet saját ökológiai elképzelései szerint. S hogy mik is ezek? Hát laikus szavakkal elbeszélve az, hogy meghagyja az erdőt a maga létezésében, nem ritkít, hogy a fiatalabb fák több fény kapjanak, nem avatkozik bele az életébe munkagépekkel, hogy néhány évente a fák 10%át kivágja. Az erdőnek ugyanis megvannak a miértjei, és ezek nagy része még a mai napig is rejtettek a tudósok, erdészek előtt is. Például egy ausztrál kutató, bizonyos dr. Monica Gagliano mimózákkal kísérletezve arra jutott, hogy a növények képesek emlékezni és tanulni. Ám hogy pontosan hogyan is raktározzák el ezt a tudást, arra még nem tudtak fényt deríteni. A kutatók egy része úgy véli, hogy információtárolásra a gyökérzet lenne a legalkalmasabb, hiszen az a növény legstrapabíróbb, legtovábbélő része.

Wohlleben egyébként könyvében gyakran használ olyan kifejezéseket a fákkal kapcsolatban, mint hogy képesek gyászolni, aszociálisan viselkedni vagy éppen gondolkodni. Ezek a fogalmak első hallásra meredeknek tűnhetnek, és mivel nem vagyok képzett természettudós, nyilván igazán mélyreható rálátásom nincs a dolgokra. De mindenesetre én ezeket a fogalmakat nem úgy képzelem el a fáknál, mint egy ember vagy állat esetében tenném - de a folyamatokat, amik Wohlleben szerint végbemennek a fákban talán így lehet a legjobban megérteni nekünk laikusoknak, ha valamiképp az általunk ismert érzésekhez, viselkedési módozatokhoz hasonlítjuk. 

Nagyon érdekesek voltak még a falültetéssel kapcsolatos meglátásai is, ahol a városokban lehelyezett fákat az utcagyerekekhez hasonlította, akik anya és tágabb rokonság nélkül kénytelenek boldogulni az idegen földben, és többek között ezért igen kevesen, szinte elenyészően kevesen élik meg a fák által számított valódi felnőttkort. S ráadásul a faiskolai előkezelések, amelyek keményen megnyirbálják a gyökérzetet a könnyebb kezelhetőség érdekében, olyan mintha vakká és süket-némákká tennék őket. Hiszen a fák a gyökérzetük segítségével tájékozódnak és létesítenek kapcsolatot a szomszédos fákkal. Persze, mindemellett még ott van az is, hogy a városi környezet mennyire nem fáknak való vidék. A keménnyé döngölt földben mennyire nehezen lélegzik az a pici gyökérzet is, és a fák metszése pedig mennyire gyakori az ilyen helyeken. A metszés sok esetben csupán szépészeti célokat szolgál, ám annál nagyobb károkat okozhat a fáknak. Wohlleben nagyon megindítóan ír ezekről a fákról, akiket a városi szürkeségünk kis zöld szigetei miatt telepítenek a mi otthonainkhoz. Érzékletesen és igen meggyőzően rávilágít arra, hogy mennyire idegen ezeknek a növényeknek a mi városunk, mennyire barátságtalan környezetet biztosítunk nekik. Hiába vágyjuk a természetet ilyen természetellenes helyekre, nem sokat teszünk érte, hogy ők tényleg jól érezhessék magukat ott is. 

Wohlleben nézetei talán egy igazi természettudós számára kicsit (vagy éppen nagyon) elrugaszkodottnak tűnhetnek. És nem mondom azt, hogy bizonyos szempontból nem azok, viszont szeretek én is úgy gondolni a természet élőlényeire, hogy azok mindannyian érző, gondolkodó lények - mégha ezek a fogalmak nem is teljesen az általunk ismertekként és tapasztaltakként léteznek bennük. Szóval Wohlleben könyve úgy érzem, megszólított, és sok érdekességet tett hozzá az erdei kirándulásaimhoz. Azóta kicsit más szemmel járom az erdőket, és gyakran eszembe jut egy-egy megfigyelése vagy elmélete. Fogok még olvasni tőle mindenképpen, szeretnék még jobban nyitottabb szemmel járni odakint. 

Peter Wohlleben: A fák titkos élete

Das geheime Leben der Baume

Fordította: Balázs István

Park Könyvkiadó

216 oldal

Lányok és asszonyok aranykönyve

Vajon milyen lehetett nőként élni a XIX. - XX. század fordulóján? Mi volt akkoriban egy lány legfőbb értéke? Milyen volt a nők viszonya a munkához vagy éppen a sporthoz? Hogyan tudtak érvényesülni az egyetemet végzett nők? Hogyan festett női szempontból a házas élet? Szécsi Noémi kultúrtörténeti könyve ezeket és ezer más hasonló kérdést válaszol meg elképesztő alapossággal és rettentően élvezetes stílusban.  

A könyv alapvetően dr. Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő hagyatékában fennmaradt rendelési naplóin alapul. Ezek a feljegyzések számos korabeli levéllel, naplórészlettel, orvosi és ismeretterjesztő forrásokkal valamint irodalmi művekkel kiegészítve azt mutatják be, hogy hogyan is tekintettek akkoriban a nők testére, és hogyan tekintettek ők önmagukra egy olyan korban, ahol éppen minden változóban volt a kibontakozó emancipáció miatt. 

A doktornő betegei között szinte minden társadalmi osztályból találunk példát: a gyermekágyas bárónőtől a nőgyógyászati betegségben szenvedő szakácsnőig szinte minden osztály képviselteti magát. Érdekes volt emellett magáról a doktornőről olvasni a bevezetőben, hogy milyen élete volt, milyen utat is járt be mire végre honosíthatta idehaza a Svájcban megszerzett diplomáját és praktizálni kezdhetett. 

Szécsi Noémi könyvében a könnyedebb témáktól (mint például a szépségideál a századfordulón vagy a fűzőviselés) eljutunk a jóval komolyabb és komorabb témákig. Mint például, hogy mennyire tiltott dolog volt a nők számára a szexuális felvilágosítás, hogy egészen a nászéjszakáig a jómódú lányoknak fogalmuk sem volt, hogy mi fog ott pontosan történni. Mindemellett viszont a cselédek teste szinte használati tárgy volt, amihez a ház ura illetve annak fia(i) bármikor hozzáférhettek, ha úgy tartotta kedvük. S ehhez nem volt szükség a cselédek beleegyezésére. Vagy hogy míg a lányok legnagyobb kincse szüzességük volt - s erre leendő uraik nem átallottak olykor orvosi igazolást is kérni - , addig a férfiak kedvükre kalandozhattak, aminek persze meg is lett az eredménye: a nászéjszakáig érintetlen nők igen nagy többsége a nagy múltú férjükkel való első együttlét után szinte biztos, hogy elkapott valami nemi betegséget, ami igen nagy fájdalmakat, súlyos esetben akár meddőséget is eredményezhetett. 

Nagyon érdekes volt a terhességet taglaló fejezete a könyvnek, hogy akkoriban mennyire másként fogták fel az áldott állapotot. Mivel a várandósság számukra erősen kötődött a szexualitáshoz, ezért a terhes nők, amint áldott állapotukra fény derült (ez akkoriban igen későn kb. 4-5 hónapos terhesen történt általában), el is vonultak a társadalomtól. A terhességet, a gyermekvárást még mindig misztikum övezte, hiszen kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan volt a végkimenetelét tekintve. S talán maguk a nők is érezhettek valamiféle viszolygást saját testüktől, hiszen mint azt ahogy Szécsi Noémi könyvéből megtudhatjuk, nem igazán örökítették meg képeken ezt az állapotot. Az akkori fényképészet elvétve mutat csak terhes nőket. A XIX. században a terhesség inkább abnormális, titkolandó állapotnak számított, nem pedig a büszkeség tárgyának mint manapság. 

Rettentő sok érdekességet megtudtam ebből a könyvből, hiánypótló szempontból dolgozta fel a szerző ezt a korszakot szerintem. Persze az érdekességek mellett számos elborzasztó dologgal is találkoztam az olvasásom közben (például a csecsemők korabeli táplálásával kapcsolatos tévhitek vagy hogy a szoptatódajkák, akik jómódú házakhoz szegődtek, kénytelenek voltak saját gyerekeiket anyatej nélkül hagyni, és nagyon sok újszülött emésztőrendszere nem bírta elviselni a higított tehéntejet, így sokan közülük hamar elhaláloztak stb.), és őszintén bevallom, a magzatelhajtásos fejezetet csak felületesen futottam át, mert mióta anya lettem, képtelen vagyok bizonyos témáknál elvonatkoztatni a gyerekemtől, képtelen vagyok bármilyen általános gyerekes témával kapcsolatban nem őt látni bele a feltételes helyzetekbe. Igazán itt értem tetten, hogy valóban változott bennem valami fontos ezalatt a több mint egy év alatt. 

Mindenesetre Szécsi Noémi újabb könyve is tiszteletet érdemel. Végre valaki érdemben megírja a női szemszögű hazai társadalom- és kultúrtörténetet. Érződik mögötte az alapos kutatómunka, a rengeteg forrás és a szerző kompetenciája a témában. Igazán ideje lenne már elolvasnom a budapesti úrinős könyvét is, már évek óta a polcomon csücsül.

Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve
Park Könyvkiadó
384 oldal

Egy feminista nem jár rózsaszínben és egyéb hazugságok

Feminista vagyok.

Ha ezt a mondatot olvasva némi szájhúzogatással azt gondolod, hogy én akkor tuti félmeztelenül vonulok fel különféle rendezvényeken, miközben mélyen megvetek minden férfit, és soha nem sminkelek, nem szőrtelenítek, és női mivoltomnál fogva többnek érzem magam a másik nemnél, akkor neked nagyon el kéne olvasnod ezt a könyvet. 

Kezdésnek.

"– Én feminista vagyok, Anya? – kérdeztem kertelés nélkül. Őt is annyira megdöbbentette a kérdés, mint engem, és hangosan gondolkozva megkérdezte, miért is ne lehetnék.
– Hiszel abban, hogy a nőknek és férfiaknak egyforma jogaik vannak?
– Hiszel abban, hogy a nők dolgozhatnak?
– Hiszel abban, hogy nőknek és férfiaknak egyforma szellemi képességeik vannak?
– Igen! Igen –  (...)
– Akkor feminista vagy – hagyja jóvá Anya."
(Evanna Lynch)

Scarlett Curtis válogatásában esszéket, verseket, rövid és hosszabb gondolatokat olvashatunk erről a férfiak és nők által is sokszor félreértett világnézetről. Szuper bevezetés lehet azok számára, akik ódzkodnak a feminizmustól, mert azt valami nagyon radikális, gyűlölködő vagy netalán felesleges (hisztinek) dolognak képzelik; akik mielőtt elvből elutasítanának valamit, amire valamiért ilyen sok pejoratív jelentésréteg tapadt, először inkább megismerkednének vele közelebbről is. Ebben a kötetben színésznők, írónők, énekesnők, újságírók, aktivisták, "különböző mozgalmak és alapítványok vezetői szólalnak meg, hogy elmeséljék, számukra mit is jelent a feminizmus, mit jelent nőnek lenni ma a saját hazájukban, szakmájukban, családjukban, illetve hogyan élik meg nőiségüket. 

Ahány szerző annyiféle megközelítése akad ennek a témának, és legalább annyiféle feminizmus fogalmazódik meg az írásokban. Néha ellentmondanak egymásnak, máskor meg erősíti az egyik a másikat. S ebből is érezhetjük, hogy a feminizmus nem fekete vagy fehér, hanem rengeteg színben játszik - akár rózsaszínben is. 

Női sorsokkal, női történetekkel ismerkedhetünk meg az olykor egészen hétköznapi, számunkra is könnyen ismerős helyzeteken keresztül, de elméletibb, komolyabb szövegek is helyet kaptak itt. És szerintem az olvasó, igenis tud találni ebben a válogatásban olyan gondolatot, amivel azonosulni képes. És ami talán a legfontosabb, elindíthat benne gondolatokat a saját (vagy éppen mások) nőiségéről, a nemek egyenlőségéről vagy éppen különbözőségéről. S ha már ezekről tudatosan gondolkodni kezdünk, ha már ilyen szemmel kicsit körbenézünk a világban (akár közvetlen környezetünkben, akár tágabban), akkor igenis láthatjuk, hogy bizony van miről beszélni és gondolkodni, és a feminizmus bizony a mai világban sem felesleges hiszti.  

Scarlett Curtis válogatása szerintem több szempontból is szuperül átgondolt és megvalósított. Például tényleg nagyon jó, hogy nemzetközi hírű sztárok is szerepelnek a kötetben egy-egy írással, megosztva saját tapasztalataikat a témában. Mert szerintem amellett, hogy húzónevekként is jól működnek, magát a feminizmust már ezzel, hogy ilyen kaliberű sztárok is annak vallják magukat, közelebb hozhatják a fiatalabb korosztályhoz. Jó, hogy a könnyedebb, már-már csacsogó hangnemű szövegek mellett azért ott vannak a komolyabb, társadalmi szintű problémákra is rávilágító írások is. Nem mondom, hogy mindegyik szöveg hozzám adott valamit, mert az hazugság lenne. Voltak, amik számomra teljesen érdektelenek, vagy hovatovább értékelhetetlen írások voltak, de azért így is számos emlékezetes, érdekes gondolatot ismerhettem meg a válogatás által. 

Ebből szeretnék most a teljesség igénye nélkül párat kiemelni:

"Feminizmusom sürgető, folyamatosan jelenlévő, szívként dobogó központja, hogy megosszam a nők történetét." - Alice Wroe, A Herstory-projekt alapítója

Alice Wroe esszéjében arra hívja fel a figyelmet, hogy a történelem, az irodalom mennyire férfiközpontú az oktatásban. Hogy a nők történelemben elfoglalt szerepe igencsak marginálisként jelenik meg, ha egyáltalán megjelenik az iskolai tananyagban. Pedig ugyanúgy voltak női írók, tudósok, felfedezők, akik mégis láthatatlanok maradtak. Mégpedig azért, mert úgy véli, hogy a legtöbb történelmi női mérföldkő nem egy ember nevéhez köthető, hanem valójában nők együttmunkálkodásáról szól egy változás eléréséért. Míg a jelenlegi történelemszemlélet inkább kulcsfigurákhoz szereti kötni magát. Esszéjében öt női csoportosulást mutat be a világ minden tájáról, akik "változást értek el és örömöt, tartalmat és jelentést találtak az együttműködésben.

"A férfiakat szinte megfojtják ezzel a mérgező maszkulinitással, és kitalált ideákat tárnak eléjük arról, hogy milyennek kéne lenniük. Lealázzák és elutasítják őket, amint az érzékenység legkisebb jelét is mutatják. Gúnyolják és sértegetik őket, ha túlságosan kimutatják a fájdalmukat..." - Jameela Jamil, színész, aktivista

Jameela Jamil, akit én a Good Place című sorozatból ismerek, esszéjében a férfiak felől közelíti meg a feminizmust. Hogy egy kisfiú édesanyjaként az ember mit tehet azért, hogy a gyerekből váló majdani férfi egyenlőként kezelje a nőket és ne szorítsa be őket a sztereotíp keretek közé. Érdekes és nagyon szép írás. 

"... mindenütt azt tapasztaltam, hogy a női szerzőknek többet kell letenni az asztalra ahhoz, hogy meggyőzzék a szerkesztőséget, a kiadókat. Ha pedig már népes olvasótábora alakul ki egy adott (női) szerzőnek, rögtön azt hallgathatja, hogy hát persze, hiszen csinos, jól érvényesül a külsejével, biztosan így ért el mindent, különben is, a női szerzők manapság olyan divatosak, mindenki politikailag korrekt akar lenni, és a kiadóknak is jól jön egy-egy ilyen üde színfolt a palettán." - Tóth Krisztina, író, költő

Tóth Krisztina esszéje a nők és az irodalom felől közelítette meg a kérdést, sok-sok saját (és igencsak elszomorító) tapasztalatával a hazai irodalmi életből. Tetszettek a meglátásai, a konklúziói, és a végén a megcsavart interjú még inkább megmutatta, hogy pontosan milyen elemi problémák is vannak a nők szempontjából az irodalmi életben. Nagyon tanulságos esszé. 

Persze emellett még számos kedvenc, elgondolkodtató vagy éppen az én érzéseimet, gondolataimat tükröző írást olvashattam az Egy feminista nem jár rózsaszínben című kötetben. Így még inkább sajnálom, hogy a magyar kiadás borítója egy komolytalan kiadvány képét közvetíti. Sokkal szerencsésebb lett volna az eredeti kiadás letisztult megjelenésénél maradni, ami mondjuk sokkal vállalhatóbb egy húszas, harmincas nő számára. Ne adj isten, talán férfiak számára is. Mindenesetre örülök, hogy megjelent idehaza, és annak még inkább, hogy magyar szerzők is helyet kaptak benne. Így sokkal közelebb érzem magamhoz ezt a kiadványt, és sokkal aktuálisabbnak, mint egyébként. 

Scarlett Curtis válogatását pedig mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani, mert szuper az elgondolása, az alapvető üzenete pedig igencsak szép.

Scarlett Curtis (vál.) Egy feminista nem jár rózsaszínben és egyéb hazugások

Fordította: Diószegi Dorottya

Feminists Don't Wear Pink and Other Lies

Menő Könyvek

486 oldal

Harry Potter: A History of Magic

A British Library a jubileumi Harry Potter-év alkalmából egy igencsak szuperséges kiállítást rendezett, amire mindenképp el szerettem volna jutni, ám az élet aztán mást dobott. Miközben azért titokban erősen szurkolok azért, hogy esetleg úgy döntenek a kurátorok, hogy márciusig vagy esetleg áprilisig meghosszabbítják a kiállítást, már valahol lemondtam erről a dologról, hogy Rowling illusztrációit, kéziratait élőben láthatom. S pont ezért igazán szerencse a szerencsétlenségemben, hogy ennek az igazán nagyszabású kiállításnak az anyagát könyvre vitték, hogy a hozzám hasonlóak is valamilyen szinten részesei lehessenek ennek az élménynek. 

Kicsit aggódtam, hogy milyen is lesz ez a könyv: elvégre a múzeumi anyagokat feldolgozó kiadványok elég változatosak lehetnek - a sima brossúrától kezdve a csupán képeket tartalmazó albumig bármi. Ha bárki a fenti okok miatt hezitálna a könyv kapcsán, most már képes vagyok meggyőzően megnyugtatni bárkit. A British Library kiadványa ugyanis egy nagyon igényes, gondos és alapos munkával összeállított kötet, ami magyarázatokat, történeteket, történelmi tényeket és összefüggéseket is tartalmaz a csodálatos képek és illusztrációk tömkelege mellett. A kötet szerkezetét és tartalmát Harry Potter roxfortos tantárgyai tematizálják, mint például Jóslástan, Sötét varázslatok kivédése, Bűbájtan vagy az Átváltoztatástan. S alapvetően ezeken a témakörökön belül még további két részre bomlik a kötet, amely össze-összefűződnek az oldalakon: ez pedig egyfelől maga a mágia és a varázslók helye a kultúrában és a történelemben, illetve másfelől ott van Rowling világhírűvé vált regényfolyamának születési körülményeinek bemutatása. A kötet megvételében engem az utóbbi szempont motivált, de ezek a kulturális és történelmi adalékok is iszonyatosan érdekesnek bizonyultak számomra végül. 

A kötetben például ilyen dolgok is helyet kaptak, mint Rowling korai tervrajzai. Itt a Roxfort legelső térképét láthatjuk, amit még a Bölcsek köve megírásának idején rajzolt magának.

Rowling saját illusztrációiból is rengeteget közreadtak a kötetben. Itt például az első jelenetek egyike látható.

A kötet a Harry Potter könyvekre építkezik témaköreiben, az indokolt helyeken idézetek olvashatunk valamelyik részből, valamint Jim Kay és Rowling illusztrációi is gyakran felbukkannak, de emellett olyan érdekességek is helyet kaptak, amik tovább mélyítik a sorozatban található kultúrtörténeti utalások ismeretét, és olyan dolgokra is felhívták a figyelmemet, amik eddig mindig elkerültek. Például láthatunk egy fényképet egy igazi bezoárról, megismerhetjük a boszorkányok jóslótükrének használatát, érdekes történeteket olvashatunk egy felrobbantott üstről vagy éppen Keplerről, és megtudhatjuk, mi fán terem a teajóslás. És ez még csak tényleg egy kis szelete annak a hatalmas anyagnak, ami helyet kapott ebben a kötetben. Régi kéziratokat is olvashatunk itt, például kódexek, 18. - 19. századi könyvek oldalait is megtekinthetjük, és emellett rengeteg ritka és lenyűgöző tárgyról láthatunk fotókat, amiket eddig maximum leírások alapján ismerhettünk.
Elképesztő munka lehetett összehozni ezt a kötetet. Igényes és alapos könyv, érződik a belefektetett energia és a lelkesedés. Szerettem olvasni még a témakörökhöz írt előszavakat is, amelyek mind egyfajta tiszteletadások voltak Rowling sorozatának.

 I could never have imagined I was about to embark on a remarkable journey, that I was but one of a legion of fellow travellers around the world embarking on the same journey, all of us falling under the spell of this unknown author, J. K. Rowling, a spell that, twenty years on, only grows more powerful.

Ez például egy gyógynövényekkel foglalkozó könyv 1597-ből.

Egy bezoár

Egy fejezet a Harry Potter és a Félvér hercegből Rowling szerkesztőjének javításaival

Jim Kay és Rowling által elképzelt Piton.

A kötet a rajongóénemet is abszolút mértékben kielégítette, hiszen rengeteg olyan plusz anyag bukkan fel, ami számomra igazi csemege volt. Kimaradt fejezetek, Rowling illusztrációi, kéziratai, tervei, valamint azok a vázlatai, amik alapján kipattantak a fejéből az ötletek. Például a beosztási ceremónia részletei sokáig fejtörést okoztak számára, hogy mi alapján történjen a házak szerinti beosztás. Sokféle ötlet megfordult a fejében, mint például hogy a prefektusok választják ki maguk számára a gólyákat, vagy hogy az alapítók szobrai életre kelnek a ceremónia idejére, és ők szortírozzák házak szerint az elsősöket. Biztos a bölcsészénem okozza, de én odáig meg vissza vagyok az ilyenfajta érdekességekért, hogy hogyan körvonalazódott Rowling fejében egyre inkább ez a varázsvilág vagy hogy milyen ötleteket vetett el útközben. A kötet pedig tele van ilyen információkkal, szóval talán így már igazán érthető, hogy miért is vagyok ennyire büszke tulajdonosa ennek a könyvnek. Most már van fogalmam arról, hogy micsoda eszméletlen kiállítás lehet az, amit a British Library szervezett, és talán egy kicsit még jobban bánom, hogy nem jutottam el végül oda.

Harry Potter: A History of Magic
British Library
Bloomsbury Publishing
248 oldal

Kilátás az erkélyről

Gaimannel az a baj, hogy ugyan tök királyságos ötletei vannak, a megvalósításuk nagy része mindig valahogy félrecsúszik. Legalábbis számomra. De mindig rá tud venni, hogy olvassak tőle újra, mert amikor én és a szövegei klappolunk egymással, akkor az nem csak olyan langyos, egynek elmegy módon történik ám, hanem akkor egész lényemmel odaadom magam a történetének, és éveken keresztül képes vagyok ezzel bezzegelni. Mint például az Óceán az út végénnel vagy a Szerencsére, a tejjel. Mind a két történet azt a Gaimant testesíti meg, akit folyton keresek a többi történetében, de nem találom sehogyse. 

A Kilátás az erkélyről című esszékötetével is így jártam, amely Gaiman összegyűjtött beszédeit, cikkeit, elő- és utószavait tartalmazza. Akárhogy is állok a történeteinek megvalósításához általában, azt semmiképpen sem szeretném tagadni, hogy Gaimant mennyire érdekes figurának tartom. Ezért igazán kíváncsi voltam arra, hogy ő vajon mit gondol az irodalomról, a könyvekről, a világról vagy úgy egyáltalán mi érdekli őt. S arra is kíváncsi voltam, hogy hogyan fogja ezt elmesélni. 

Nem mondanám, hogy rossz volt vagy hogy nem érte meg volna elolvasni, mert az hazugság lenne. Gaiman iszonyatosan nagy könyvmoly láttátok már azt az elképesztő könyvtárszobáját?, és a könyvszeretőktől én mindig szeretek olvasni olyan történeteket, amelyek elmesélik, hogy hogyan váltak azzá, akik most; milyen hatással voltak bizonyos könyvek az életükre, miért rajongtak, mit gyűlöltek. Az elolvasott könyvek által kreált élettörténetek is vannak olyan érdekesek szerintem, mint bármelyik király regény.  Ennek jegyében is voltak érdekes történetek a kötetben, mint például hogyan töltötte gyerekként a nyarait a könyvtárban, hogyan változott könyvtárazás közben az ízlése, vagy például melyek voltak életének legmeghatározóbb könyvesboltjai. Szerettem, amikor arról írt, mit jelent neki az olvasás vagy éppen az írás. Szerettem, hogy ő is ennyire hisz egy jó történet - vagy egyáltalán a szavak erejében. És szerettem azt is, amennyire ezekért a dolgokért lelkesedett. Ez minden soron átsütött. 

"Miközben e sorokat írom, megelevenedik előttem az összes könyvesbolt, polc és eladó. De legfőképpen a könyveket látom magam előtt, rikító, tarka borítóikat, lapjaikat, amelyeken végtelen számú lehetőség sorakozott. Vajon milyen ember vált volna belőlem ezek nélkül a polcok, emberek, helyek nélkül? Milyen lettem volna könyvek nélkül?"

Nem szerettem viszont azokat a dolgokat, amiket már sokan említettek előttem. Például, hogy sokszor ismételte önmagát. Hogy három-négy írás után megint szembejött velem ugyanaz a történet, ugyanazzal a konklúzióval. Vagy csak ugyanaz a megállapítás. Nyilván, ezek az írások különböző alkalmakra, eseményekre készültek, és legalább a fele beszéd volt az eredeti szándék szerint. Szóval, persze hogy vannak benne ismétlések (és ezzel alapjáraton nem lenne baj), de én olvasóként jobb szerettem volna, ha ezeket akár Gaiman akár egy szerkesztő lekezeli. Nem szerettem, hogy elég random módon lettek összeválogatva a szövegek, hogy nem láttam a gyűjteményben a koherenciát - természetesen Gaiman személyét leszámítva. Nem szerettem, hogy voltak ezek a dolgok, mert amúgy tök jó lett volna. 

Volna... Tessék, Neil már megint itt tartunk! Olyan jó ötlet volt ez a kötet, szóval nem értem, miért nem figyeltél arra, hogy ezek a szövegek tényleg egy igazi kötetet alkossanak. Miért nem alakítottál, húztál vagy toldottál vagy csak szelektáltál egy picit... Tudom, hogy jó lett volna, mert alapvetően érdekes és jó szövegek voltak ezek. 

Mindenesetre még mindig tartom azt az állításomat, hogy nem bántam meg.  Mentálisan rengeteg sok gondolatát aláhúztam, feljegyeztem, és mint írtam, azért szerettem is. Néhány történetéhez érdekes háttérinfókat is mondott, hogyan érlelődött benne, mi volt az elképzelése vagy egyáltalán hogy jött az ötlet. Szóval, így vagy úgy, azért mégis csak jó, hogy összegyűjtötték ezeket a szövegeket - kávézások mellé, úton-útfélen jól esett, ha kezembe akadt. 

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről

The View from the Cheap Seats

Agave Kiadó

414 oldal

Határtalan nyelv

Mindig is érdekelt a nyelvészet. Oké, bevallom: nagyon szerettem. Sokszor az irodalomelméleteknél is jobban. Az egyik ága, amitől azonban oda meg vissza voltam egyetemi tanulmányaim alatt az a szociolingvisztika volt, vagyis a nyelvhasználat és a társadalom kapcsolatát vizsgáló tudományág. A másik pedig a pszicholingvisztika Szerintem itt jön át leginkább, hogy a nyelv mennyire egy élő, folytonosan változó, mozgásban lévő valami, amire igenis hatnak a használói, bármennyire is keseregnek ezen egyesek. Én viszont úgy vagyok vele, hogy ez igenis érdekes és egyben csodálatos dolog. Látni a folyamatokat, kutatni a mögöttes okokat - mert bizony a változások rengeteg mindent elmondanak a társadalomban zajló folyamatokról vagy éppen magáról az egyénről. 

Én mindig is a leíró és nem pedig az előíró nyelvészet pártján voltam és vagyok még most is - bevallom, a nyelvhasználattal kapcsolatban kesergőktől a falnak tudok menni, akik folyton "bezzegrégen"-eznek meg akik biztosak benne, hogy a nyelvünk egyre inkább romlik (vagy fejlődik) vagy egyáltalán, akik azt feltételezik, hogy létezik olyan, hogy helytelen nyelvhasználat egy anyanyelvű beszélőnél - jaj, istenem... a nyelv nem fejlődik, nem romlik, hanem idomul a használóihoz. Nincsen nyelvi aranykor és nem lesz valaki attól több, hogy azt hiszi, "őrzi" a nyelvet. Legszívesebben amúgy az ő kezükbe is odanyomnám Sándor Klára könyvét - másképp tekintenének a nyelvre (nyelvekre) utána. 

A Határtalan nyelvet amúgy tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom: akár nyelvészettel foglalkozó egyetemistáknak, akár csak érdeklődő laikusoknak. Nagyon jól áttekinti a főbb kérdésköröket, elméleteket, amiket rengeteg érdekes példával támaszt alá és ráadásul mindezt teljesen olvasmányos stílusban teszi. "[ennek a könyvnek]nem az a célja, hogy helyettesítse a társnyelvészet szakirodalmának olvasását, hanem hogy kedvet csináljon hozzá. Úgy épül föl, hogy az egyetemisták jól hasznosíthassák - de nem akar jól jegyzetelhető tankönyv lenni, sem lexikális ismereteket listázó telefonkönyv, mert nem akarja megfosztani az olvasót a gondolkodás élményétől." - írja Sándor Klára a könyv bevezetőjében, és szerintem ennek maradéktalanul eleget tesz. Tényleg sikerül megmutatnia, hogy a nyelv az egyik legérdekesebb dolog a világon, és hogy a nyelvészet nem azonos a dögunalmas szaggatott meg hullámos aláhúzogatással. A nyelvészet igenis izgalmas és elgondolkodtató, és a nyelvhasználat pedig egy teljesen más és sokkal összetettebb dolog, mint ahogy a nyelvművelők képzelik és próbálják különböző fórumokon az emberekbe sulykolni. 

Hogy példákkal alátámasztva is bebizonyítsam, mennyire igaz, amiket fentebb írtam, pár érdekességet összeválogattam a könyvből. Ha még ezek után sincs kedved előkapni Sándor Klára könyvét, akkor sajnos nem tudok veled mit kezdeni. :)

• A nyelvi relativizmus elmélete szerint az eltérő nyelveket beszélők világképe és világértelmezése különbözik. Tehát a nyelv a gondolataink formálója is, és a világot ennek a szűrőjén keresztül látjuk, s azt a világot tartjuk természetesnek, amelyet saját nyelvünk felépít. A magyar anyanyelvűeknek egyértelműen más gyümölcs a meggy és a cseresznye, hiába hasonlítanak egymáshoz - az angol anyanyelvűeknek viszont ugyanannak a gyümölcsnek a fajtái. Nálunk viszont "belső" kapcsolat fűzi össze a sárga- és az őszibarackot, sok más nyelvben viszont egymástól teljesen független nevük van. A szókincs jelentéshálói mellett még az is érdekes, hogy a nyelvtani kategóriák hogyan befolyásolhatják az automatikus gondolkodásunkat. Mint például az időszemléletünket. Ezt vizsgálva a "sztenderd európai" időszemléletet vetették össze egy indián nyelv, a hopi tulajdonságaival. A hopi nyelvben nincsenek az európai nyelvekben megszokott igeidők, mint múlt, jelen, jövő. Ezzel szemben a jelen idő kifejezésére sokkal szélesebb választék áll a rendelkezésükre. Mindezek a nyelvi szerkezeti különbségek arra utalnak, hogy az európai nyelvekben tükröződő nyugati kultúrával szemben, amelynek centrális tengelye az idő és a tér, a hopi kultúrában élő emberek nyelvükből eredően az események egymásra következésének fogalmaiban gondolkodnak. Az időt nem tekintik mérhetőnek vagy olyasvalaminek, aminek határpontjai lehetnek. 
•  Norvégiának nem csupán demokráciája vagy jómódja irigylésre méltó, de még a nyelvészek is mintaországnak tartják, hiszen ott megvalósult az, amit sok országban lehetetlennek gondolnak: mindenki bármilyen helyzetben olyan nyelvváltozatot használ, amilyet csak akar, egyetemi előadáson, tévében, vizsgán, parlamentben, bárhol és senki nem gúnyolódik rajta. A szülők választhatnak, hogy a gyerek melyik sztenderd változatot tanulja meg elsőként, továbbá a megyék és a járások szintén választhatnak sztenderd változatot maguknak, de tisztviselőknek a többi sztenderdet is ismernie kell,  mert bárki bármelyik hivatallal a tetszőleges választott sztenderddel érintkezhet. A magánemberek úgy írnak hivatalos levelet, ahogy csak akarnak: szigorúan tilos bárkit diszkriminálni, nemcsak az általa használt sztenderd miatt, hanem akkor is, ha saját nyelvjárásában ír. A norvégok tehát büszkén védik saját nyelvi sokszínűségüket - és közben jól beszélnek angolul, lényegében majdnem kétnyelvűnek nevezhető a teljes lakosság. Nekik érdekes módon nem jut eszükbe az a félelem, amivel az idegen nyelvet alig beszélő magyar népességet riogatják, hogy majd a nagy nyelvek - élükön az angollal - kiszorítják, elpusztítják a magyart. 
• Apropó nyelvcsere. Bár sokan a csángókat a magyar nyelv patinásan régi képviselőjeként, a romlatlan magyarság megtestesítőjeként látják, a valóság sajnos ettől igen csak távol áll. A csángók többsége már egynyelvű román, és az a kevés ember, aki még beszéli az egykori anyanyelvet, sokaknak már a domináns nyelve a román. Szó sincs azonban arról, hogy a csángók morális hiányosságok miatt tértek át a román használatára - ahogy más népcsoportok sem erkölcsi deficit okán cserélnek nyelvet amúgy. Az iparosodás, urbanizáció is nagyban közbe szólt, ám valójában az áttérítés már sok száz évvel ezelőtt megkezdődött. És azt például tudtad, hogy a csángók nyelvcseréje pont hogy fordítva zajlott, mint ahogy a nagykönyv szerint kellett volna? Ugyanis a nyelvcseréknek van egy folyamata: általában a formális helyzeteknél kezdődik (pl. hivatalok) és aztán fokozatosan kúszik be az egyre informálisabb, bensőségesebb használatba (pl. otthon). A csángók nyelvcseréjében az az érdekes, hogy ez a folyamat pont fordítva, vagyis egy bensőséges helyzetből indult, abból a beszédtartományból, amely a legtovább szokta őrizni a régi anyanyelvet, ez pedig a valláshoz kapcsolódó nyelvhasználat. A csángók vallásossága egyébként is legendás, ez szorosan hozzátartozik identitásukhoz, nagyon erős náluk a hit szerepe. A román állam asszimiláló politikája igazán furmányosan oldotta meg a helyzetet. A legnagyobb köztiszteletben álló moldvai papok (akik egyébként nem csángók) egyszerűen tiltják  a csángó változat használatát, sőt az ördög nyelvének nevezik. És ezen túlmenően 1990-es években a magyarországi kapcsolatokat ápoló, vagy csak Magyarországra látogató híveket a moldvai papok iszonyatos megszégyenítés mellett kiközösítették az egyházközösségből. Ilyen és ehhez hasonló dolgoknak volt nagy szerepe abban, hogy elinduljon innen a nyelvcsere. 

 A Határtalan nyelv még sok-sok érdekességet tartogat példák, történetek, felvetett kérdések formájában. Imádtam még például a nyelv és a gondolkodás kapcsolatát boncolgató fejezeteket, a kreol és a pidzsin nyelvek elméleteit vizsgáló részeket vagy annak a vizsgálatát, hogy egy bizonyos fajta nyelvhasználat kialakulása, eltűnése mögött milyen társadalmi folyamatok húzódnak. A kötet ára kicsit ugyan borsos, de én azt mondom, megéri. Legalábbis annak, aki hasonlóan szereti a nyelvészetet. Vagy még jobban.

Sándor Klára: Határtalan nyelv

Szak Kiadó

488 oldal

Hogyan legyünk tökös csajok?

A magyar címmel vannak fenntartásaim. Gondoltam, ezt már az elején közlöm mint tényt. Kiegészítve azzal, hogy körülbelül ez az egyetlen dolog, amit kifogásolok ebben a könyvben. 

Meg még pár meredekebb dolog.

De lényegében azt mondhatom, hogy képzeletben eléggé lepacsiztam Caitlin Morannel. 

A feminizmus valódi szellemisége Virginia Woolf írása óta érdekel. Azóta gondolkodom rajta, olvasok és befogadok. Sok könyv szerepel még a terveim között ebben a témában, s a tételek egyre csak gyarapodnak az idő előrehaladtával, ám Moran könyve most kicsit beelőzte mindet, és felborította a nem létező ütemtervemet. Ám kezdjük azzal, hogy miért nem akartam ezt a könyvet se megvenni, se elolvasni: először is maga a cím. Mikor először megláttam a boltok polcain, azt gondoltam, hogy köszönöm, én már pedig nem kérek olyan könyvet, aminek a borítójára olyasmit nyomatnak, mint a Hogyan legyünk boldogok, szerelmesek, sikeresek, családanyák, feleségek stb. ... vagy jelen esetben éppen tökös csajok. Mert hogy az elvek, ugye. Nekem ne akarja megmondani egy totál ismeretlen ember, hogy hogyan éljem az életem helyesen vagy hogyan teljesítsem be önmagam meg a hasonló blablák. Mert ezt így ne már... Tökös csaj meg köszönöm, végképp nem akarok lenni. Először is azért, mert nos... nő vagyok. Töketlenül. S ez így nekem teljesen megfelel. Se fizikailag, se lelkileg nem akarok tökös lenni. Egyszerűen nem szerepel az önmegvalósítási listámon.

Szemforgatva és fanyalogva hagytam ott érintetlenül a bolt polcán, s inkább továbbálltam a gyerekkönyves részlegre.

S aztán hogyhogy nem, egy nap mégis egyszer a pénztár előtt találtam magam, ahogy ezt a könyvet szorongatom. Mert hogy hallgattam az okosabbakra (jelen esetben Bridge-re és Lobora), és hajlandó voltam egyáltalán leemelni a polcról. Most mondanám, hogy már az első oldalak megfogtak, mikor leültem a boltban beleolvasni, de nem mondom, mert nem így volt. Inkább az segített a mérleg serpenyőjét elbillenteni, hogy fellapoztam a későbbi oldalakat, ahol ha jól emlékszem éppen a pornóiparról és annak hatásairól elmélkedett. Ebből elolvastam féloldalt, majd határozott mozdulatokkal a pénztárhoz battyogtam. Hát valahogy így volt. 

Nos, a címével ellentétben Caitlin Moran nem kívánja megmondani, hogy hogyan legyél tökös csaj. Vagy bármi más. Legalábbis nem egészen. Ő csupán mesél a saját élményeiről, miközben elmélkedik a nőiség mibenlétéről és a nők jelenlegi, illetve múltbéli helyzetén. Könyvében végigjárja a nőiség legfontosabb állomásait - az első menstruációtól kezdve a karrieren, a szerelmeken, a házasságon és a gyerekszülésen át egészen az öregedésig - , s minderről saját szemszögén keresztül beszél, ám mindezt valahogy mégis úgy teszi, hogy a sok röhögés közepette (mert bizony elég gyakran sitcomba illő jelenetek bukkannak fel), azért mégiscsak elgondolkozzon az ember egy-két dologról. 

Moran nyíltan beszél mindenről: nem szépít, nem hallgat el. Még az olyan kínos témánál sem mint az abortusz, a szexuális zaklatások vagy éppen a a rejtett szexista megjegyzések, amik lehet hogy elsőre nem is esnek le nekünk - vagy akár később se. Volt hogy szinte pofán csapott, megijesztett, megdöbbentett, de a legtöbb esetben mégis csak hevesen bólogattam. Utóbbit leginkább az esküvő témája váltotta ki belőlem. Sokáig én is úgy voltam, mint a legtöbb lány és nő: hittem, hogy ez lesz a legszebb nap az életemben, aminek "meg kell adni a módját." Az utóbbi hónapokban valahogy mégis inkább úgy vagyok, hogy egyszerűen sajnálnám azt a rengeteg pénzt egyetlen nap alatt elbulizni. Főleg úgy, hogy belegondolok, hogy azt mennyi minden más, értelmesebb dologra is elkölthetném. Utazásra (egy angliai körtúra simán kijönne belőle!), bútorokra, házra vagy akár fotós felszerelésre is. Bár ez eléggé prózai, és talán jogosan kérdezhetitek tőlem, hogy hova tűnt belőlem a romantika... De ez a nap szerintem nem erről szól. Erről kéne, hogy szóljon valóban, de a gyakorlatban mégsem így van. A gyakorlatban tényleg az van, hogy mindenkitől csak azt hallgatod, mit és hogyan kéne csinálnod, hallgatod a fanyalgásokat, és igen, a vendégek 75%-a az óráját fogja bámulni, hogy mikor léphet már le valami kifogással... s persze, a tervezgetés és megvalósítás fázisaiban rá kell hogy jöjj, hogy bizony ha egyediséget szeretnél vinni az esküvődbe (és nem a szocis művházas, piros-fehér szalagos, mulatós zenés, pörköltes és töltött káposztás hagyományos valamit szeretnél), akkor 

1. menj hozzá egy milliomoshoz 

2. legyen lelkierőd megküzdeni a hagyománypártolókkal

... és akkor még nem is beszéltem arról, hogy úgy egyébként is mekkora lehúzás ez az egész esküvő dolog. Minden tekintetben. Egyszerűen illúzióromboló. Akárhányszor ezt előadtam valakinek vagy komplett idiótának tartottak vagy nem vettek komolyan. Tényleg kezdtem furának érezni magam és nem normálisnak, aki folyton csak a problémát és a kifogásokat keresi mindenben, de most azért egy picit megnyugodtam, ahogy olvastam Moran eszmefuttatását a témában. Legalább nem egyedül vagyok nem normális.

 Bár az öltözködés... az öltözködés más kérdés. Itt valahogy nem mindig értettünk egyet. Félre ne értsetek, nem vagyok az a fajta, aki hetente tesz egy nagy bevásárló körutat, s hazaérkezik egy lényegesen vékonyabb pénztárcával és vagy tíz, nadrágokkal és szoknyákkal tömött szatyorral. Nem. Viszont szeretek öltözködni - s az utóbbi évben jöttem rá, hogy igazából mennyire. Bár továbbra is az ésszerű határokon belül vagyok, ám ha belebotlok egy olyan igazán nekem való darabba, nem sokáig gondolkodom, hogy megvegyem-e. Mert tényleg rájöttem, hogy szeretem kifejezni magam a ruháimon keresztül; önmagam minden árnyalatát, amit csak ismerek: s ehhez nem elég egy négy darabból álló ruhatár.  

S talán azóta szeretem ezt, mióta kezdek rájönni, hogy ki is vagyok valójában. S a legújabb felfedezésem, hogy a magassarkúkat is szeretem. Sokáig lázadtam ellenük a lábammal együtt, de az utóbbi időkben nem csupán megbékéltem velük, hanem egyenesen imádom őket. Tényleg. Valahogy magabiztosabbnak érzem bennük magam; kecsesebbnek és nőiesebbnek. Lehet, hogy ez hülyeség egyébként, és túl sok mindent próbálok ebbe belemagyarázni, de tényleg így érzem. 

A táskamániám pedig egyidős velem, de sose volt rá lehetőségem, hogy igazán megéljem. 

De amúgy a méregdrága cuccok feleslegességét tekintve egyetértek. 

S itt van az anyaság kérdése is, ami egyszerre megrémít és érdekel. Megrémít, mert iszonyat felelősséget és odaadást követel, és mert tudom, hogy az egész nem csupán rózsaszín csillámpor. Tudom, hogy fel kell adni érte a jelenlegi életemet, és tudom, hogy meg kell erősödjek annyira önmagamban, hogy az évek alatt később ne vesszen el a személyiségem az anyaság dzsungelében. Szeretnék még akkor is önmagam maradni, de úgy, hogy emellett jó anya is legyek. Jelenleg ez az egész még ijesztőnek tűnik számomra.

Viszont olyan szempontból nagyon is érdekel, hogy vajon milyen érzés lehet valakit annyira és feltétel nélkül szeretni. Milyen érzés, ha valaki ennyire tőlem függ. Ha valakinek én vagyok a példakép, és ameddig csak lehet, a kezét fogva vezetem az útvesztőkön keresztül. Az anyaság megváltoztatna, egy új arcomat mutatná (önmagamnak is), és egyre kíváncsibb vagyok erre a soha nem látott oldalamra. 

Moran se a szülést, se az anyaságot nem csomagolta rózsaszín díszdobozba, ahogy a legtöbben teszik. Nyíltan beszélt a nehézségekről - amik engem leginkább érdekelnek - , s persze arról, hogy vajon egy nőnek mennyiben lehet kizárólagos életcélja a gyerekvállalás. Erről sokat beszélgettünk korábban egyik barátnőmmel - aki azóta boldog anyuka lett :-)  - , s valahogy sose tudtunk dűlőre jutni a kérdésben. Mert bizony ketyeg az a biológiai óra, tehát van egy időintervallum, amin belül meg kell hozni ezt a döntést. Ám ha az ember nem biztos magában, nem feltétlen jó, ha mégis a gyerekvállalás mellett dönt, mert nem biztos, hogy úgy fogja megélni, ahogy azt kell. S az se neki nem jó, se a gyereknek. Másfelől viszont az is igaz, hogy ebben a kérdésben bizony nehéz magabiztosnak lenni... ördögi kör.

Moran a könyvében egy egészen érdekes és szimpatikus női képet állított elém. Magyarán, "legyél az, aki lenni akarsz" - ami bár eléggé közhelyesnek hangzik (és hát valahol tényleg az is), de ha jobban belegondolunk, a társadalmi elvárások miatt ez mégsem olyan egyszerű. Tetszett a nyíltsága és szókimondása - pedig voltak fenntartásaim, hogy be tudom- e fogadni ezt a fajta kendőzetlenséget -, és elég sok gondolata beindította a fogaskerekeimet, méghozzá annyira, hogy aztán még napokig kattogott rajtuk az agyam. A humora és a stílusa pedig csak hab volt a tortán. Nekem totálisan bejött, és tényleg egy percig nem bántam meg, hogy végül a vásárlás mellett döntöttem.

Caitlin Moran: Hogyan legyünk tökös csajok?
How To Be a Woman?
Fordította: Bakonyi Berta
Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 311

Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől

Az e-könyvek, e-könyvolvasók rohamos terjedésével talán jogosan teszi fel a kérdést a könyvmoly, hogy vajon hova vezet ez az út? Az olvasmányok ennyire különböző médiumai mennyi ideig lesznek képesek egymás mellett élni? Vajon előbb-utóbb kiszoríthatja-e egyik a másikat? Mindenki kedvenc Umberto Ecoja barátjával, Jean -Claude Carriére -rel beszélgetett erről ebben a kötetben - de szerencsére, azért más dolgok is szóba kerültek. 

Azért mondom, hogy szerencsére, mert bár volt benne egy-két kifejezetten érdekes dolog, de ennél a témánál legtöbbször vagy nyilvánvaló vagy éppen üres frázisokat csattogtattak (esetleg mindkettőt egyszerre) - és az ismétlés is elég sok volt.. S mindennek a tetejében én ezt túlságosan is vezetett beszélgetésnek éreztem. A későbbi témákhoz képest itt jóval kevésbé szárnyaltak Ecoék. Végig az motoszkált a fejemben, hogy annyira nem is szívesen beszélnek erről, mintha ez csak valami kötelező bemelegítés lett volna, hogy aztán végre érdekesebb témákra térhessenek rá. Legalábbis nagyon reménykedtem benne, hogy a következő részek bőven kárpótolni fognak ezért. Mert komolyan erősen csábítani kezdett harminc oldal után az a gondolat, hogy szépen kivegyem belőle a könyvjelzőt és egy laza mozdulattal valamelyik felső polcra elrakjam. 

Valahol az emlékezésről, a kollektív emlékezetről szóló eszmefuttatás során kaptam fel legelőször úgy igazán a fejemet. Azt hiszem itt volt az a pont, ahol az elégedetlenségem már végleg elhagyott, mert itt vette igazán kezdetét az a fajta bölcsészkedős diskurzus, amit én igazán szeretek.

" [...]a kollektív emlékezetnek, azaz a kultúrának kettős szerepe van. Az egyik valóban az, hogy megőrizzen bizonyos adatokat, míg a másik az, hogy engedje feledésbe merülni azokat, amelyek csak feleslegesen terhelnék az agyunkat. [...] Számos modern tanulmány olvasható erről a jelenségről, amelynek a lényege a hallgatólagos lemondás a múlt bizonyos emlékeiről, s egyúttal a kultúra más elemeinek egyfajta fagyasztóládába zárása a jövő számára." - bár ez a megállapítás is valóban közismert, ám amikor a modern világ ezzel kapcsolatos problematikájára világított rá, na akkor ott... húúú! Hiszen ma az internetnek köszönhetően mindenféle információ elérhető bárki számára - szűretlenül, hierarchia nélkül vagy egyáltalán bármiféle rend nélkül. Manapság, akár úgy is mondhatjuk, az információk káoszában sodródunk. Képtelenség hát a jövő nemzedéke számára úgy megszűrni ezeket az emlékeket, ahogy az elődeink tették; s ez azért problematikus, hiszen így a kollektív emlékezet mint olyan, a mai formájában megszűnhet előbb-utóbb létezni -  bár aztán ugye ki tudja... Mindenesetre akár ezt az emlékezet dolgot nézzük, akár bármi mást: elképzelhetetlenül hatalmas változások előtt toporgunk.

Szerintem ez a könyv legalább szól annyira a kulturális átalakulásokról; a régi idők, a jelen és a jövő kapcsolatáról vagy éppen különbségeiről, mint - a címből sejthető -  irodalomról. S tudjátok ez nem is baj, hiszen az irodalomban vagy a könyv életében végbemenő változásokat butaság lenne csak úgy magában vizsgálni, hiszen ezek mind-mind a kultúránk részei. Részek pedig nem alakulnak csakúgy át, mert attól az egész kép megváltozik. S igazából ezért is csodálom ennyire Ecot persze iszonyatos műveltségét is beleértve, mert az sem semmi - illetve most már barátját, Carriére -t is - , mert hol aprólékosan, hol globálisan nézi a dolgokat, és keresi közöttük az összefüggéseket, s ebből következőleg olyasmiket tud mondani, hogy elalélok.

Igazán tetszettek még az emberi butaságról, idiotizmusról szóló okfejtéseik, mert ez is egy olyan téma, ami engem iszonyatosan érdekel, mert hát ez is egy fontos mozgatórugója a kultúrának, bármennyire is szeretnénk ha nem lenne. A másik dolog pedig, hogy bármennyire is arculcsapósan idegesítő dolog, azért azt ne felejtsük el hozzátenni, hogy épp' annyira szórakoztató is. Azt hiszem, hamarosan el is fogom olvasni Ráth-Végh István emberi butaságról szóló trilógiáját, mert most egészen rákaptam a témára. 
Eco és Carriére a butaságot sem csupán globálisan vizsgálják mint olyat, hanem kitérnek a történelem vagy éppen az irodalom idekapcsolódó pontjaira is, mint például hogy hány ma már klasszikusnak számító szerzőt utasítottak el a kiadók, és milyen indoklásokkal - s ezek az érvek, a szóban forgó költők, írók mai irodalomban elfoglalt helyüket tekintve, eléggé nevetségesen hatnak.

A későbbiekben még szó esett e két bibliofil uraság elképzelhetetlenül hatalmas és értékes könyvtáráról, amikhez foghatókat én még csak el sem tudok képzelni. Könyvritkaságok sokasága sorakozik polcaikon különböző századokból (vannak XIV. , sőt XII. századi kézirataik is! Elképesztő, komolyan!). Ahogy itt ülök életem és ízlésem összevisszaságát reprezentáló könyveim között, és belegondolok, hogy ez a két zseni bizonyos gyűjteményeinek köteteit (jah, mert hogy nem úgy kell elképzelni a könyvtáraikat, hogy egy-két szoba és hello... házak!! Értitek? Külön házak a könyveiknek) micsoda tudatossággal válogatják össze, hát..... nem is tudom mit gondoljak. Úgy értem, mekkora jó dolog már ha az ember a világon teljesen egyedülálló mese-és mítoszgyűjteménnyel rendelkezik-  a világ minden tájáról és mindenféle korokból! Ez a lehető legmenőbb dolog a Supermanköpeny után.

Ha egyszer okos és művelt leszek, akkor én Umberto Eco barátja szeretnék lenni. Erre jutottam a könyv elolvasása után.

Jean-Claude Carriére- Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől
N' espérez pas vous débarrasser des livres
Fordította: Sajó Tamás
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 290
Eredeti ár: 3200 Ft

Saját szoba

Virginia Woolf nem kisebb vállalkozásba fogott, minthogy a nők és a regény (vagy úgy egyáltalán az irodalom) helyzetét bemutassa: mi volt, mi van és mi lehet. Persze, már önmagában ez a cím, hogy a Nők és a regény többféle módon is értelmezhető: a regény, amit nők írnak; regények a nőkről vagy milyennek látszanak a nők a regények tükrében? Ez a három szempont tulajdonképpen szorosan összefonódik Virginia Woolf esszéjében.

Alaposan körbejárja azt a témát is, hogy vajon egy shakespeare-i tehetséggel rendelkező nő, a híres-neves drámaíró kortársaként vajon mennyire érvényesülhetett íróként, eljuthatott-e a világhírnévig, vagy egyáltalán addig, hogy papírt és tollat ragadva írjon. S mindezt nem csupán társadalomelméleti kérdésként teszi fel, hanem valódi koordinátarendszerben gondolkodva az irodalomelméletet is figyelembe veszi. Először furcsának és nagyon elrugaszkodottnak tűnhet, amikor azt pedzegeti, hogy vajon az irodalmi műfajok mennyire a férfi gondolkodásmód szerint lettek kialakítva, és hogy vajon ezek képesek-e arra, hogy egy női író gondolatait befogadja? De aztán arra jutottam, hogy végül is ez tök jogos kérdés. Akárhányszor női írók regényeit elkezdem olvasni, rögtön érzek valami megmagyarázhatatlan különbséget mind kifejezésmódjukban, mind témamegragadásukban, vagy akár a karakterizációikban. Tényleg mások. Nem jobbak vagy rosszabbak, egyszerűen mások.
Most gondoljunk bele: szerintetek egy tolsztoji tehetséggel rendelkező női író vajon mennyire másként írta volna meg az Anna Kareninát? Szerintem sokkal csapongóbb lett volna a regény szerkezete, jóval emocionálisabban lettek volna ábrázolva a viszonyok, és a filozofálás témája is teljesen más lett volna, ahogy a végső kinyilatkoztatás is.
S ebből a másságból adódik az is (ami számomra a leghangsúlyosabb ebben az esszékötetben), hogy hiába az irodalom több ezer éves múltja, ha egyszerűen a női irodalmi hagyományok nem rendelkeznek (pontosabban rendelkeztek) valódi elődökkel - és ez nagy hiányosságokat okozott. Virginia Woolf ugyanis nem önálló műremekekben, hanem időben elnyúló, hosszú narratívákban gondolkodik - és ezt az elgondolását teljes mértékű ovációval fogadtam.

"Ezek nélkül az előfutárok nélkül Jane Austen, a Brontë nővérek és George Eliot nem írhattak volna többet, mint Shakespeare írhatott Marlowe nélkül, vagy Marlowe Chaucer nélkül, vagy Chaucer azok nélkül az elfeledett költők nélkül, akik az utat kikövezték, és megszelídítették a nyelv eredendő vadságát. Mert a remekművek nem egyedi, magányos szülemények, mindig sokéves együttgondolkodás gyümölcsei: ilyen formán tömegek tapasztalata van ott minden magányos hang mögött."

Hát ez mennyire gyönyörű és igaz gondolat, nem? S látható, nem ostorozza a férfi alkotókat, szó sincs az elítélésükről. Woolf szerintem nem vádolja őket, nem ítélkezik róluk, csupán a lehetőségek nem létét kéri számon - de nem rajtuk. A társadalmon.
De igazán az esszé legvégső következtetése tetszik igazán, miszerint az alkotás folyamatában az alkotó lelkének androgünnek kell lennie. "... végzetes bárkire, aki ír, ha a nemére gondol. (...) Létre kell jöjjön a szellemben valami együttműködés a nő és a férfi között ahhoz, hogy a teremtés műve teljes legyen", illetve hogy az író azt írja, amit írni akar. Ne foglalkozzon a mércékkel, az elvárásokkal, mert "ha csak egy hajszálnyit is feláldozol a látomásodból, ha színeinek csak egyetlen árnyalatát is feláldozod (..) az a legnyomorúságosabb árulás." De mindez csak úgy lehetséges, ha mindenki számára biztosított a szemlélődéshez és a független gondolkodáshoz való jog... vagyis az az évi ötszáz font és a saját szoba.

Szerettem olvasni ezt az esszékötetet. Woolf csudajó szimbólumokkal, érdekes asszociációkkal tarkított szövege látszólag csapongó, ám valójában nagyon is lényegre törő gondolatokat rejt. Fontos és érdekes gondolatokat, amik továbbgondolásra sarkallják az olvasót - persze nem feltétlenül kell vele egyetérteni. Mindenesetre szerintem így vagy úgy, de igenis maradandó olvasmány. Nekem mindenképp.

Virginia Woolf: Saját Szoba
Eredeti cím: A Room of One's Own
Kiadó: Európa
Fordította: Bécsy Ágnes
Oldalszám: 164
Eredeti ár: 18 Ft (hajdanában. Most az antikokban valami kétezer forint feletti árért vesztegetik.)

(a posztban található kép forrása: http://allixcat.tumblr.com/post/17442183872)