Tracy Chevalier regénye 1901-be repíti vissza az olvasóját, Angliának egy olyan meghatározó évébe, amely után különféle társadalmi, gondolkodásbeli és egyéb változások követték gyorsan egymást. A regény Viktória királynő halálhírével kezdődik, azaz egy meghatározó korszak lezárásával, amelyből fokozatosan alakul majd ki valami nagyon más, valami nagyon új. Chevalier két család szemén keresztül mutatja be nekünk az ezekben az években zajló fontosabb változásokat, s köztük különösen erős hangsúlyt kap a szüfrazsett mozgalom is. 

Ugyan nagyon szerettem az írónő eddig általam olvasott könyveit, azonban a Hulló angyalok számomra nem hozta azt a szintet, amit eddig megszoktam Chevaliertől vagy amit elvártam volna tőle. Bár a korszak maga érdekelt volna nagyon is, de valahogy hiányzott a történetből az az átgondoltság, az a megszerkesztett precízség, amit az eddig olvasott regényeiben megtaláltam. Ahol tudatosan, ám nem tolakodóan használ szimbólumokat és ellenpontozásokat, ahol nem csupán alakjai, hanem maga a szöveg is többrétegű, elgondolkodtató. A Hulló angyalok ezzel szemben számomra egy olyan történet volt, amit már-már faék egyszerűségű lektűrnek mondanék. Nincs íve, nincs igazán kifutása a sztorinak, szereplői pedig klisések és vértelenek maradnak mindenféle komplexitás nélkül. 

Felejthető regény.

Mondom ezt annak ellenére, hogy ugyan az összetettségre való törekvést valamennyire megtaláltam a két család asszonyának alakjában, akik közül az egyik - Gertrude Waterhouse -  a már leköszönőben levő viktoriánus korszak ideálját testesíti meg, míg a másik asszony - Kitty Coleman -  a hagyományokkal szembeforduló, gondolkodásra törekvő modernnek nevezhető edwardiánus korszak képviselőjének tekinthető. A két korszak különbözősége, elkülönülése még egyéb szimbólumokban is megjelenik - például a két család sírszobránál - , de sajnos ezek a kis utalások, rejtett vagy kevésbé rejtett jelképek mégsem olyan gyakoriak, és mégsem működnek annyira jól, hogy a szövegnek valódi komplexitást adjanak. Ott vannak ugyan, de Chevalier most nem használja ki őket eredeti módon - inkább klisésen és unalmasan. És ez igazán kár érte. 

A legnagyobb problémám Kitty Coleman alakjával volt, akivel gondolom szimpatizálnom kellett volna az olvasás során, hiszen ő az, aki egyszer csak rájön, hogy nem feltétlen elég neki a családi élet nyújtotta öröm, hogy egyéniségének kibontakoztatásához többre van szüksége, mint mások szolgálata vagy éppen boldogtalan házasságában való tengődés. De valami elcsúszott. Mert Kittyről én egyáltalán nem hittem el, hogy ő valóban egy szabad szellem lenne. Vagy egy intelligens nő. Csupán egy unalmában senyvedő, jó nagy adag spleennel megáldott feleséget láttam, akinek a viselkedése egyáltalán nem tükrözi a regény szerinti intelligenciáját. Sok olyan butaságot csinál, ami egyáltalán nem viszi előre a történetet, sőt: inkább csak visszafogja. Kitty csatlakozása a szüfrazsett mozgalomhoz ugyan egy új lehetőséget hozhatott volna a sztoriba: esélyt arra, hogy karaktere kevésbé butácska fordulatot vegyen. 

Igen ám, csakhogy Chevalier a várttal ellentétben abszolút nem engedett mélyebb bepillantást a mozgalomba, nem törekedett arra sem, hogy a korabeli nők problémáit közelebb hozza. A szüfrazsettek - Kittyhez hasonlóan - inkább csak unatkozó nőkként vannak ábrázolva, akik csupán a választójog elnyerésének rendelik alá önmagukat, de ezen kívül semmiféle koncepció nem áll mögöttük vagy egyéb távlati célok nem mozgatják őket. A szüfrazsettek - Chevalier története szerint - olyan nők, akik csupán egy jelképes célért küzdenek, miközben családjukat, gyermekeiket félretaszítják az útjukból. És nem tudom, ki hogy van vele, de én eléggé kezdem unni a feministák ilyen egysíkú és démonizáló ábrázolását. Igen, ott is voltak szélsőségesek, akik robbantgattak és egyéb extrém dolgokat csináltak, vagy a regényben szereplőkhöz hasonló szerencsétlen alakok, akik harcoltak ugyan a választójogért, de nem tudták valójában hogy ez mit is jelent és miért is jó dolog, de vegyük már a fáradságot, hogy ne csak ez kerüljön bemutatásra, hanem a valóban elgondolkodtató, előremutató eszmék is. És a mozgalomban résztvevő valóban gondolkodó nők is.

Ezt a regényt leginkább úgy tudnám jellemezni, mint a könyvet, ami fogalmam sincs, hogy mit akart. A legvége talán egy kicsit javított a megítélésemen, de ahhoz mégis csak kevés volt, hogy valamennyire jó élményként maradjon meg bennem. Igazából, ha nem lettek volna jegyzeteim, amiket olvasás közben írogattam, nagy bajban lettem volna a bejegyzés megírásánál, mert szerintem már másnap túlléptem magamban a történeten. 

Kár érte. 

Tracy Chevalier: Hulló angyalok

Falling Angels

Fordította: Kiss Marianne

Geopen Kiadó

368 oldal

Hatalmas kis hazugságok

Valamiért megmagyarázhatatlan módon vonzódom a fehér kerítéses házak lakóiról szóló történetekhez, ahol a tökéletes házasságok és irgylésre méltóan boldog családi életek mögött  ott van valami megfoghatatlan sötétség, ami csak a zárt ajtók mögött hajlandó előbújni igaz valójában. Ahol a lehúzott redőnyök takarásában rémálomba illő szörnyűségek történnek, vagy legalábbis olyasmik, amik egyáltalán nem merítik ki a boldog család fogalmát. Az ilyen típusú történetek nem újkeletű dolognak számítanak az irodalom világában, ugyanakkor a mostani kirakattársadalom fényében - ahol hajlamosak vagyunk túl mű, túl megkomponált képet közvetíteni magunkról a különböző szociális médiák felületein - ezek a történetek mintha még jobban utat törnének maguknak, és mintha méginkább korunk lenyomataként gondolnánk rájuk. 

Liane Moriarty regénye egy ausztrál idilli kisvárosban játszódik, csodálatos tengerparttal, békés kisvárosi élettel - ahol nem mellesleg valószínűsíthető, hogy gyilkosság történt. Hogy kit és miért öltek meg vagy megöltek-e egyáltalán, nem derül ki, csak a történet legvégén. De hogy kezdjük az elejétől: erre az irigylésre méltóan szép helyre érkezik tehát Jane, az éveken keresztül sehol gyökeret verni nem tudó, hihetetlenül fiatal anyuka, hogy kisfiát Ziggy-t a helyi iskola előkészítő osztályába irassa. A beiratkozás napján összeismerkedik Madeline -nel, aki Celeste barátnőjével együtt a szárnyai alá veszi a helyi tökéletes feleségek sorából nagyon is kilógó Jane-t. Együtt kávéznak, sztorizgatnak, nevetgélnek - Jane számára tökéletes lenne a mai nap, egy igazi friss újrakezdés első napja, ha az iskolába visszatérve nem vádolnák meg - az egyébként nagyon szelíd - kisfiát azzal, hogy fojtogatta osztálytársnőjét. Ziggy határozottan tagadja az esetet, a kislány viszont egyértelműen rámutat, hogy ő volt a fojtogató. A két érintett anyuka anyatigrisként védelmezi gyermekét, az indulatok elszabadulnak, míg végül a kislány anyukája bosszút esküszik Jane és Ziggy ellen. 

Liane Moriarty regényéről tudni kell, hogy igazából nagyon addiktív cucc. Az egyik délután elkezdtem olvasni és majdnem huszonnégy óra alatt be is fejeztem. Ez nagyrészt a narráció technikájának köszönhető, ami már az elején lelövi a végkifejletet: vagyis azt, hogy valaki meghalt. Hogy ki és miért, és pontosan hogy is, még nem derül ki. A történet fonalát ott vesszük fel, ahonnan minden elindult, a látszólag legelső lépésnél, ami az eseményeket végül idevitte. Vagyis ott, hogy Jane és kisfia a városba érkezik. Innen robogunk egyre gyorsabban a végkifejlet felé, miközben a fejezetek végén a kívülállók válaszolgatnak egy riporter feltett kérdéseire a feltételezhető gyilkossággal kapcsolatban. A történet elején elég szűken behatárolható számunkra az áldozatok köre, ám ahogy haladunk előre, ahogy egyre jobban betekintést nyerünk bizonyos családok magánéletébe, rájövünk, hogy itt sokkal több rejtett, visszafojtott és eltitkolt konfliktus van, mint amit első látásra gondoltunk. "Bárkiből lehet áldozat" - írja a könyv. És ez nem csupán az életre, hanem a könyv világára is többszörösen vonatkoztatható. A ki? miért? és hogyan? kérdésekre, amik már a történet legeleje óta motoszkálnak bennünk, csupán az utolsó jelenetek adják meg a választ. 

Ám ezek a kérdések egy idő után talán már nem is lesznek annyira égetően fontosak, vagyis nem pontosan úgy, ahogy először gondoltuk. Ugyanis a Hatalmas kis hazugságok számos olyan témát hoz be a történetbe, amik mellett a végkifejlet már-már talán el is törpül. Szinte csak apropónak tűnik, hogy okunk legyen benézni az idilli házak zárt ajtajai mögé. Hogy láthassuk a bizonytalanságokat, a lelki és testi fájdalmakat, tanúi legyünk a szereplők kilátástalanságának és kétségbeesésének. Hogy a felszínen szüntelenül ott levő udvarias mosolyok mögé tekinthessünk. 

A külsőségek, a látszat fontossága végigvonul szinte minden család történetében. Hiszen mindenki meg akar felelni egy ideálnak, ám folyton csak a saját tökéletlenségükkel kénytelenek szembesülni. Szinte kivétel nélkül úgy érzik, hogy azt a tökéletességet, amit közvetíteni szeretnének, képtelenek elérni. Ám ez a ráismerés egyáltalán nem hoz számukra megnyugvást, hanem csak még görcsösebben akarnak eggyé válni ezzel az elérhetetlen ideállal: tökéletes anyák, tökéletes feleségek, tökéletes nők akarnak lenni, és ennek érdekében még jobban igyekeznek palástolni mások előtt hibáikat, titkaikat, valódi érzéseiket.

Az egyedüli kivételt Jane jelenti, aki nem tud ilyen külsőségekben gondolkodni. Ugyan be akar illeszkedni ebbe az idilli közösségbe, ő is teljes jogú tagja szeretne lenni a szülők összeszokottnak vélt társaságának, de a tökéletesség álarca nélkül szeretné ezt tenni. Ő megelégedne a "normális" címkével is. Többek között ezért is nem sikerül igazán a beilleszkedése teljes mértékben.

Illetve ez az anyai közösség már önmagában egy hasonlóan álszent dolog. Amiről az ember első blikkre azt gondolná, hogy tele van szeretettel és cukiskodással, elvégre a gyerekek körül forog itt minden. Vagy mégsem? Azt hiszem, aki már látogatott életében bármilyen okból anyuka fórumot, az előbb-utóbb tapasztalhatta, hogy micsoda vérre menő csaták folynak a legártatlanabbnak tűnő témákban is. Liane Moriarty regényében is hasonlókat tapasztalhatunk ezen a téren is: az irigység és a kicsinyesség bújik meg mindenütt, ami bármelyik percben harctérré válhat, és szinte képtelenség kivonni magát az embernek a csatározásból.

A szülők játszmája mindent körbefon, és ennek a levét a gyerekek isszák meg. 

A könyv még ennél is érdekesebb és meredekebb témákat tartogat, ám azokat inkább saját felfedezésre szeretném hagyni, mert igazán csak ezekkel együtt üt a végkifejlet - szerintem. A sorozatot is hamarosan megnézem, nagyon kíváncsi vagyok rá. Liane Moriarty-tól pedig még biztosan fogok olvasni, mert bár már PuPilla bejegyzésénél is sejtettem, hogy szuper könyv lesz, de nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire vinni fog az olvasásban.

Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok

Big Little Lies

Fordította: Babits Péter

Alexandra Kiadó

445 oldal

A tizedik kör

Volt bennem valami ismerős, régi izgatottság, amikor először fellapoztam ezt a könyvet. Ismét eljött az idő, amikor vártam egy Jodi Picoult megjelenést. Volt ugyanis egy időszakom, amikor egymás után, viszonylag gyorsan pár regényét elolvastam az írónőnek - talán vagy hat évvel ezelőtt. Eléggé szerettem a könyveit - a témákat, amiket választott és az is, ahogy bemutatta őket. Aztán... fogalmam sincs, mi történt. Jöttek más könyvek, más világok, meg talán a könyveinek későbbi témái már nem annyira ragadtak magukkal, nem tudom. Mindenesetre most ismét felkerült a radaromra A tizedik kör című regényével, hiszen elég fontos és bizony nem könnyű témát jár körül: a nemi erőszak témáját.

A nemi erőszak az egyik legkegyetlenebb, legalattomosabb és legmegbocsáthatatlanabb bűn, amit valaki elkövethet embertársa ellen. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a bizonyítása sokszor nehézkes, még abban az esetben is, ha esetleg nem a jelenlegi áldozathibáztató légkör venne minket körbe. Hiszen legtöbbször csupán két ember tudja az igazságot, és mind a ketten az ellenkezőjét állítják. Mi alapján ítélünk? Hiszen a szoknya hosszúsága és a közmegbecsültség tengelye mentén hozott ítéletek  könnyen rossz irányba vihetnek minket. Ugyanis egyik sem releváns dolog az esettel kapcsolatban. De akkor mégis honnan tudjuk, ha mindketten hasonlóan meggyőzően állítják a maguk igazát? 

Trixie Stone esete a kívülállók számára például határozottan a bonyolult esetek kategóriájába sorolható: Trixie-t mióta elhagyta első szerelme, kétségbeesetten igyekszik őt visszakapni. Minden követ megmozgat ezért a célért, még egy házibuliban is hajlandó kicsit kivetkőzni önmagából. Ám ahogy hazaér, édesapját egy megdöbbentő kijelentéssel sokkolja: megerőszakolták a házibulin. Az elkövető pedig nem volt más, mint Trixie volt barátja, Jason. Szülőként mit tennél?

Daniel, Trixie apja, például rögtön kórházba viszi lányát nőgyógyászati vizsgálatra. Ami azonban nem hoz egyértelmű eredményt: a leletek alapján nem állapítható meg teljes bizonyossággal a nemi erőszak ténye. Annyiban hagynád itt a dolgot? Kamaszhisztinek tituálnád vagy kiállnál a lányod állítása mellett? Daniel az utóbbit választja, és ezzel az egész város haragját magukra vonja.

Nehéz ilyenkor a megszokott mederben folytatni az életet még akkor is, ha a megszokottság mindenki lelkét képes lenne megnyugtatni. Ám semmi sem lehet olyan ezután, mint eddig volt. A rossz dolgok, mintha befagyasztanák az időt - a fájdalom és a kétségbeesés, a bűntudat mind-mind odafagy a pillanatba, és nem mozdul. Körbeöleli a végtelenség. Mikor jöhet el végre az a pont, amikor az idő ismét felolvad? Mikor lódulhat meg ismét az óra mutatója? Mikor hagyhatóak az ilyen dolgok magunk mögött?

A nemi erőszak témájához érdekesen asszociálva kapcsolt még sok más dolgot is, amit szintén jól bontott ki a lapokon. A hűtlenség, az idegenség érzése, a magunk mögött hagyott múlt, az eltemetett régi énünk... mind-mind elszigetelnek minket, magányosság tesznek, akárcsak Trixie-t, akit szintén kivet magából a közösség a történtek után.
Persze, ezek mind-mind különböző háttérrel, különböző tőről fakadó nehézségek, de ezek is képesek megteremteni a magunk személyes poklát. Szereplőink valamivel szembenéznek, valami elől elmenekülnek és van olyan is, hogy nem vesznek róla tudomást, hátha úgy könnyebb lesz ezzel élni. Trixie vajon melyik utat választja majd? Hogy lehet túlélni a nehézségeket? És a többiek képesek lesznek felolvasztani majd a saját poklukat?

Picoultnak ez a regénye nagy mértékben különbözött az általam korábban olvasott könyveitől. Határozott írói fejlődést éreztem a szövegen, amit tovább színesítettek a képregény betétek, amelyek izgalmasan reflektáltak a regény történéseire. Akár konkrét fordulópontokat, akár a szereplők lelki világát értve ezalatt. Izgalmas kísérlet volt szerintem ezt a két műfajt így összekapcsolni - a végefele ugyan voltak pontok, amikor kicsit döcögött vagy kevésbé volt ötletes a megvalósítás, de alapvetően sokat tett hozzá szerintem. Tetszett még Dante Isteni színjátékának ez a nagy mértékű megidézése, amely folyton fel-felbukkant a sorok között. Újabb dimenziókat nyitott meg ez is a történet számára, még azt is meg merném kockáztatni, hogy olykor már-már szépirodalmi irányt is vett a dolog.
Szóval, alapvetően izgalmas volt olvasni, nem csupán a témái miatt, hanem az elbeszélés megoldásait tekintve is. Azonban valahol, valami mégis csak félresiklott a végefelé részemről, nem éreztem már benne azt a szuflát, ami korábban hajtott oldalakon, fejezeteken keresztül. Kicsit talán összecsapottnak tűnt számomra a vége, annak ellenére, hogy őszintén szurkoltam mindenkinél, hogy ismét nekilódulhasson az óra mutatója, hogy mindenki ismét tovább tudja folytatni az életét az átélt szörnyűségek ellenére.
Olykor viszont arra gondolok, hogy talán csak túl szigorú voltam a végén a könyvhöz, és valójában semmi gond nincs vele. A könyvből készült filmet szerintem majd megnézem, kíváncsi vagyok hogy sikerült vászonra vinni. 

Jodi Picoult: A tizedik kör
The Tenth Circle
Fordította: Babits Péter
Athenaeum Kiadó
400 oldal

Zárt ajtók mögött

Odakinn a felhajtón kinyitja nekem a kocsi ajtaját, megvárja, amíg beszállok. Amikor rám csukja, önkéntelenül az jut eszembe, milyen kár, hogy szadista vadállat, mert a modora csodás.

 Szóval, ez tényleg egy olyan könyv, amit egy délután alatt simán el lehet olvasni, mert egyszerűen tudnod kell, hogy fog végződni, és ettől még a fáradtság se tud eltántorítani. Hogy izgalmas-e? Naná! Jó könyv? Hát... maradjunk inkább annyiban, hogy izgalmas. Számomra messze elmaradt az Amnézia (korábbi címén: Mielőtt elalszom...) című regénytől, ami szerintem a maga műfajában tényleg frenetikusan jó mind a narráció, mind a történet, mind a szereplők mozgatórugói szempontjából. A Zárt ajtók mögött nem érte el nálam a kívánt hatást. 

De mindjárt elárulom, miért.

Jack és Grace sokak által irigyelt házaspár. Csodás ház, fehér kerítés és cukormázas boldogság a köbön. Körülöttük egyszerűen minden irigylésre méltóan tökéletes. Vagy mégsem? Grace sehova sem megy Jack nélkül, az előre megbeszélt csajos találkozókat sorra lemondja, vagy ha mégis felbukkan, azt csakis Jack társaságában teszi. Nincs mobiltelefonja, és máshogy se nagyon lehet vele kapcsolatba lépni. És vajon miért van berácsozva az egyik szobájuk ablaka? Ha a zárt ajtók mögé pillantunk, akkor bizony eltűnnek azok a képzeletbeli rózsaszín vattapamacsok. 

B. A. Paris regénye tényleg izgalmas, és ha még nem olvastál sokat ebben a műfajban - vagy egyáltalán semmit -, akkor még azt is mondhatnánk, hogy egész jó. Bár korántsem alkalmas a hivatalos fülszöveg által említett őrület előidézésére. Könnyen követhető, kitérők nélküli egyszerű regény ez. Néha már túlságosan is egyszerű egyébként. És persze egy csomó kérdést felvet, mint például ki olyan idióta, hogy három hónap után hozzámenjen valakihez, és még a házasság előtt megengedje, hogy egy kvázi ismeretlen férfi lehessen Grace mentálisan sérült húga gyámja? Vagy hogy a teljes vagyonát átutalja leendő férje számlájára? Mármint három hónapnyi randizgatás után mégis ki az, aki engedi, hogy ilyen mértékű függésben legyen a másiktól?  Grace nem valami intelligens ember, maradjunk ennyiben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy egyből mindenkiről azt kell feltételezni, hogy pszichopata, de három hónapnyi randizgatást akkor sem nevezhetünk a biztos és erős kapcsolat netovábbjának, még akkor sem, ha a pasi szívdöglesztő meg helyes. Igen, sajnos még akkor sem. Grace tipikusan az az áldozat a horrorfilmek gyilkolászós jeleneteiből, aki csakazértis felfut az emeletre és próbál láthatatlan lenni a függöny mögött.

Szóval ezzel a kezdő szituációval akadtak problémáim, és a pasas fenyegetését se nagyon értettem, hogy az hogy lehetett Grace-re hatással (spoiler: nem értem, hogy miért lehetett őt azzal zsarolni, hogy ha nem engedelmeskedik, akkor Millie-t bezáratja egy diliházba. Mármint értem és elfogadom, hogy biztos nem egy kalandpark az a hely, de annak fényében, hogy mi várná Jack házában Millie-t, én ezerszer inkább az elmegyógyintézetet választottam volna.. spoiler vége) , de egyébként a többi részét nagyon jól le tudta írni, és totál át lehetett érezni Grace kétségbeesését és kilátástalan helyzetét. És tudott kegyetlen lenni ez a regény. Nagyon is. Ha egy erősebb alapokra helyezte volna ezt az egészet és kicsit jobban kidolgozta volna, akkor azt mondanám, hogy tényleg szuper, de így - az egészét nézve -  egy kicsit felejthetőre sikerült. Igazából egy gyengébb minőségű pszichothriller, ami oké, lekötött addig amíg tartott, de utána simán átléptem a saját életembe, és nem okozott különösebb felfordulást a lelkivilágomban. 

Egy igazán jó pszichothriller pedig mint tudjuk, nem erről híres.

B. A. Paris: Zárt ajtók mögött

Behind Closed Doors

Fordította: Gálvölgyi Judit

Művelt Nép Könyvkiadó

319 oldal

Amnézia

Azt hiszem, ezzel a kötettel kezdődött az igazi rákattanásom a thriller műfajára. Úgyis mondhatnánk, hogy van az "Amnézia előtt" és "Amnézia után" korszak az olvasói létemben: ez az a könyv, ami után egyre több és több kevésbé kedves regény került a kezeim közé - lassan talán thriller-függőnek is definiálhatnám magam.

"Mindnyájan ezt tesszük. Folyamatosan változtatunk a tényeken, átírjuk visszamenőleg a történteket, hogy igazoljanak bennünket, hogy jobban illeszkedjenek a vágyainkhoz, ahhoz, amit szerettünk volna, ahelyett, ami valójában volt. Ez egy automatikus mechanizmus. Kitalálunk magunknak emlékeket. Anélkül, hogy tudnánk róla. Ha elég sokszor mondjuk magunknak, hogy valami így vagy úgy történt, elkezdünk hinni benne, és innen már csak egy lépés, hogy emlékezzünk is rá."


Emlékszem, totálisan véletlenül került a kezembe az egyik könyvesbolti polcrendezés közben, és valamiért meg akartam tudni, hogy miről is szól. Elolvastam a fülszöveget, utána az első oldalt, és kész, egyszerűen éreztem, ahogy szinte beránt magába a történet és nem ereszt. S miután mintegy kábulatból feleszmélten csuktam be a könyvet, tudtam, hogy nekem ezt egyszerűen el kell olvasnom. 

Azt hiszem, még sose olvastam hasonlót előtte. Mármint nyilván, voltak Stephen Kinges horror regények, lélektani drámák, Agatha Christie-féle szolid gyilkolászós krimik a repertoáromban, no de ekkora feszültséggel, félelemmel és WTF-élménnyel talán én még nem találkoztam könyvben ezelőtt. Meglepett. Egyszerűen meglepett, hogy nekem ez tényleg bejön. Sose gondoltam volna. 

Christine minden reggel idegen ágyban ébred fel, egy idegen férfi mellett. Belenéz a tükörbe, és döbbenete tovább fokozódik: egy középkorú nő arca néz vissza rá. Az ágyból időközben előkászálódó férfi minden reggel elmagyarázza neki, hogy ő Ben, a férje, hogy Christine negyvenkét éves, és két évtizeddel ezelőtt egy szörnyű balesetben szerzett fejsérülése miatt képtelen megjegyezni az új emlékeket. Christine mindennap hihetetlen harcot folytat azért, hogy visszaszerezze emlékeit, vagyis rajtuk keresztül önmagát. Kiderül, hogy semmi és senki nem az, mint aminek látszik, így a nyugodt tempójú, visszafogott történet hamar vérbeli thrilleré változik…

Igen, ez az Adam Sandleres 50 első randi című film történetére hajaz, csak annál jóval darkosabb és kb. 0% adamsandlert tartalmaz szerencsére, viszont annál több fojtogató feszültséget és őrületes döbbeneteket. Christine-nel együtt mi is folyamatosan rakjuk össze a múlt apró darabkáit, mint egy óriási puzzle-t, hogy végül a nagy fináléban összeálljon előttünk egy nagy egésszé, és egy amolyan igazi földbe döngölős ráismerést okozzon. Azt hiszem, kevés félelmetesebb dolog van annál, mint az, hogy akiben megbízunk, akinek testileg-lelkileg kitárulkozunk, aki a legjobban ismer minket, és úgy hisszük, hogy mi is őt, egyszer csak ellenünk fordul.

Manapság amúgy egyre inkább a köztudatba jönnek a házassági élet árnyoldalait mutató könyvek, hol több, hol kevesebb thrilleres benyomással. Mintha a Holtodiglannal kezdődött volna mindez - mármint nyilván nem Flynn találta fel a spanyolviaszt, csak éppen divatba hozta. Szerintem totálisan megvan ennek a műfajnak is a létjogosultsága; és tök jó, hogy ezek valamilyen szinten lélektani szempontból is bepillantást engednek az igazán nagyonnagyon rossz házasságok kulisszái mögé. Érdekes és letaglózó, hogy az ember mennyire ki van szolgáltatva a párja előtt, hiszen annyi mindent tud róla, mint talán senki más.

Ahogy a kezdeti lassú folyású, sejtelmes elbeszélést átveszik Christine töredékes, olykor félbehagyott naplóbejegyzései, annál inkább nő a feszültség az olvasóban, annyira, hogy szinte csoda, hogy nem robban szét a végére. Ez a könyv tényleg még az olyanabbnál is olyanabb - képes belemászni az agyadba, és tényleg nem eresz napokig. Néha hónapokig sem.



S. J. Watson: Amnézia

Before I Go To Sleep
Fordította: Gellért Marcell
Athenaeum Kiadó
464 oldal