Anna és én már nagyon régóta kerülgetjük egymást, igazából meg sem tudnám mondani, miért. (mármint, hogy miért is nem került rá sor még eddig az olvasásaim során.) Aztán persze jött Andiamo kihívása, ami ugyan nagy löketet adott (és tényleg köszönet érte!), de mégsem sikerült teljesítenem a feltételeket, mert addig húztam-halasztottam (hivatalosan december 1-jén kezdtem el az olvasást, gyakorlatilag pedig december közepén valamikor *fejcsóválás* ), hogy végül lecsúsztam az össznépi határidőről, és körülbelül egy hónapos késéssel sikerült befejeznem. De igazából, kellett nekünk ez a két hónap. Ez így volt jó. Mindkettőnknek.
A könyv első kétszáz oldala szinte egy este alatt elrepült, annak ellenére, hogy a könyv első oldalát ha hússzor nem olvastam el, akkor egyszer sem. Nem azért mert szövegértelmezési gondjaim voltak, csak folyton megzavarta valami az olvasásomat még azelőtt, hogy a második oldalra lapozhattam volna. (sebaj, Zenka azt mondta, menő dolog Tolsztojtól idézni :-) )
Később Levin oldalakon át tartó filozofálgatásai kicsit lassították az olvasásom sebességét, de igazából korántsem azért mert untam. Szerintem nagyon érdekes és értékes gondolatok voltak ezek többnyire, mégha nem is értettem mindennel egyet. Levin gondolatait emészteni kell, nem lehet csak felszínesen átsiklani felettük, mert akkor a regény nagyon sokat veszít az értékéből véleményem szerint, és nem lenne más, mint egy szerelmi dráma. Levin filozófiával, társadalomelmélettel tölti meg a lapokat, amelyek nem csupán egy letűnt világ messzi országának korabeli gondjai, hanem annál sokkal egyetemesebb, örök érvényű, nagyon is emberi kérdéseket boncolgatnak, amelyek időtlen idők óta foglalkoztatják az emberiséget, és minden kor másként próbál rájuk választ adni.
A gondolatfolyam közül talán csak egy részlet zavart igazán, a könyv legutolsó levines része. A történtek után nem éreztem azon gondolatok súlyát, fontosságát, képtelen voltam áttérni a filozofikus síkra. Talán, nem kellett volna rögtön elolvasnom azután, kicsit félre kellett volna tennem a könyvet pár napra. Mert most délután, mikor újra átlapoztam Levin hömpölygő gondolatfolyamának utolsó részét, rájöttem, hogy ezek voltak a legfontosabb, legértékesebb gondolatok mind közül, itt jutott el Levin a lényeghez. A mindenség lényegéhez.
(a kép csak illusztráció! Forrás: www.flickr.com/photos/milkpockets/2110424211)
Különben, hogy mire számítottam ezzel a könyvvel kapcsolatban már nem tudnám megmondani pontosan. De mindenesetre folyton vártam arra a pillanatra, hogy Tolsztoj mikor fogja felkorbácsolni az indulataimat annyira, hogy hangos veszekedésbe kerülök a könyvvel, vagy nemes egyszerűséggel a sarokba hajítom, vagy esetleg imádatom tárgyaként szorosan magamhoz ölelem, vagy hogy pityeregni kezdek a lapok fölött. És én csak vártam, vártam..... már tényleg felkészültem lelkiekben az indulatkitörésre (még papírzsebkendőt is magam mellé készítettem), de nem jött semmi (maximum a nátha miatti orrfújás). Meg a sajnálat, és a szánalom.
Én tényleg sajnáltam szinte mindenkit a szereplők közül: a szemét Vronszkijt, az unalmas Karenint, az önző Annát, a tutyimutyi Levint és néha Kitty-t is, bár ő volt talán a legeszmeibb (vagy mi is erre a jó szó? Na, mindegy - így marad) a bandából. Különben az itt említett eposzi jelzőkkel nem feltétlen értek ám egyet, ezeket csak azért említettem meg, mert a tavalyi év nagy Anna Karenina-dömpingje közben ezek a jelzőpárosítások jöttek velem szembe általában, és ezért így maradtak meg bennem. És persze, van bennük némi igazság, de az én olvasatomban nem ilyen egyszerű a helyzet. Szerintem Tolsztoj úgy írta meg ezt a regényt, hogy az egész történetet drámának érezzük minden szereplő szemszögéből, és pont ezért képtelen vagyok elítélni akár egy szereplőt is.
Ott van például Anna, aki már a regény elejétől kezdve szomjazza az érzelmeket. Ő egy olyan nő szerintem, aki az életet megélni akarja, nem csupán létezni benne. És ennek ellenére mégis kénytelen takaréklángon égni egy olyan férfi mellett, aki a túlzott érzelemnyilvánításoktól elhatárolja magát. Nem csoda hát, hogy az első szikra, amivel szembetalálja magát futótűzzé válik benne, és eléget mindent maga körül. Egy olyan nő, aki melegségre vágyott egész életében, de azt nem kapta meg - legalábbis semmiképp sem olyat, amit az ő személye igényelt volna - , nem lesz képes bánni a tűzzel. Nem tudja hol van az a pont, amin túl a tűz pusztítóvá válik, és elemészti őt.
És szerintem Karenin attól nem volt rossz ember, hogy nem nyújtotta azt Annának, amire szüksége volt. Nem azért nem tette, mert nem akarta, hanem egyszerűen nem tudta. Karenin olyan ember szerintem, aki az életet nem kívül éli meg, hanem a saját belső világában. S persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy érzéketlen - igenis dúlnak benne a viharok. Sokszor szenved, dühöng, csalódott, és igen: szeret is - de ezt sosem mutatja. Kareninnak is fájt, ami történt, és nem a társaságbeli hírneve aggasztotta vagy a pletykák. Szerette Annát, és úgy érezte mindent megadott neki - és ezt én is így gondolom. Mindent megadott neki, amit csak adhatott, csak ez Annának kevés volt.
S persze, Vronszkij lehet szemét... hiszen, ha ő nem bukkan fel, maradhatott volna minden a régiben: Anna tovább ég a takaréklángon, Karenin pedig továbbra is abban a hiszemben van, hogy minden perfekt. De vajon Annának nem ez lett volna a sorsa egyébként is? Most gondoljatok bele: egy olyan ember, aki nem akar, nem tud érzelmi vegetációban élni, nem ugyanoda jutott volna végül? Igaz, lassabban, és talán kevesebb horzsolással, sebbel, de ugyanakkor szinte semennyi boldogsággal a háta mögött. A másik dolog szerintem, hogy Vronszkij őrülten, tiszta szívvel beleszeretett Annába. Ő volt az első és egyetlen szerelme, nem csupán holmi futókaland vagy kihívás. Annát az első perctől fogva, ahogy meglátta, komolyan vette. Már onnantól kezdve képtelen volt lemondani róla.
Szóval, szerintem több tényezős dolog ez, és ezt Tolsztoj nagyon jó érzékkel rajzolta meg a lapokon. Mindenki álláspontját igyekszik megértetni, és úgy gondolom, ezek után nem is történhetett volna másként. Mindegyik szereplő olyan, mint gyalogok a sakktáblán, amelyek nagy körültekintéssel lettek elhelyezve, hogy mihelyst elkezdődik a játék, önállóan araszolgassanak a végzetük felé. S ilyenkor érzem vagy látom (?) igazán olvasóként, hogy az írás egyáltalán nem csupán intuíciókból és fantáziából felépített dolog, hanem vaslogika és precizitás is kell hozzá szép mennyiséggel. Az Anna Karenina egy olyan feszesen, gyönyörűen felépített regény, hogy bármennyire is hiányoltam a saját olvasásomból az indulatkitöréseket, ez azért bőven kárpótolja azt a pici csalódásom. Olyan sokrétegű ez a mű, annyi minden benne van és annyira realista, miközben legalább annyira filozofikus, és ahogy telik az idő, ahogy egyre távolabb kerülök időben attól, hogy elolvastam az utolsó oldalt is, egyre zseniálisabbnak tartom, egyre inkább összeáll valami egésszé.
Valami olyasmi ez, mint mikor egy minden részleteiben, aprólékosan megfaragott szobrot szemlélünk közelről: csodálkozunk a részletgazdagságán, néha kicsit húzzuk a szánkat egy-egy részletén, hogy ez miért meg hogy, meg nem is olyan jó, minek.... aztán egyre hátrébb és hátrébb lépünk, és valami egészen elképesztő látvány tárul elénk. Most valahogy én is így vagyok az Anna Kareninával. Kettős érzésekkel tettem le, de ahogy távolodok tőle az időben, és egyre inkább egészében kezdem látni, újra és újra rádöbbenek, hogy mennyire zseniális.
N. B. : újraolvasni
Lev Tolsztoj: Anna Karenina
Eredeti cím: Анна Каренина
Fordította: Németh László
Kiadó: Európa
Oldalszám: 1064
Eredeti ár: 1800 Ft
