Pages

Búcsú az Óévtől

2012. december 31., hétfő


Valahogy ez az év gyorsabban telt el mint a legutóbbi, kicsit úgy érzem, hogy végigszáguldottam rajta. Annyi mindent elterveztem, annyi mindent szerettem volna csinálni, mégis a terveim nagy részéből igen keveset tudtam csak megvalósítani. Őszintén remélem, hogy a következő évben megtanulom jobban beosztani az időmet. (kieg.: Legalábbis nem adom fel a reményt, hogy egyszer eljön ez a fajta aranykor az életemben. )



A blog közben elmúlt három éves - pontosabban már 3 és fél éves - , eme jeles eseményre való megemlékezésem megint csak elmaradt, de azért pótolva mulasztásomat most jól megveregetem a vállamat, és majd éjfélkor ennek az örömére is koccintok. 107 750 kattintást produkáltatok eddig jelen állás szerint, amit egészen elképesztő mennyiségnek tartok! bár ahogy most rápillantottam a statisztikára, ebből 97en igazából csak Tahitiról szerettek volna olvasni, hét ember meg a sárgaszemű farkasról, és pechjükre engem dobott ki a google. Mi olyan nagy szám a sárgaszemű farkasban? A tahitiseknek meg üzenem, hogy egyszer engem is igazán magukkal vihetnének... Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki legalább egy percet szánt az agymenéseim elolvasására (akár rendszeresen tette, akár csak bizonyos időközönként vagy csak egyszer, esetleg véletlenül), s minden visszajelzésért külön köszönet és ölelés jár mindenkinek. Ma ilyen ölelgetős napom van ugyanis... Ahogy visszatekintettem most az időben - ez most úgy kell vizualizálni, hogy álmodozva felfelé nézek, és aláfestésként valami megható zene szól - , rá kellett jönnöm, hogy az idei év szánalmasan eseménytelenül telt. Legalább egy autósüldözés vagy egy világmentés becsúszhatott volna, de úgy látszik továbbra is azzal a tudattal kell élnem, hogy még mindig nem vagyok szuperhősnő. Roxfortból még mindig nem kaptam meg a levelemet nem fogom feladni a reményt soha , és egy valódi bűntény felgöngyölítésénél sem csillogtathattam meg felettébb briliáns elmémet, és James McAvoy vagy Benedict Cumberbatch sem vallott nekem szerelmet még mindig, pedig ezt a pillanatot továbbra is türelmetlenül várom... és igen uraim, ez célzás volt!

szinte mindegyik idei olvasmányom után így éreztem magam.
S ha még mindez nem lenne elég - bár tudom, hogy ez már így is elég sokkoló - , még olvasás terén sem jeleskedtem ebben az évben. Mármint mennyiségileg értve, ugyanis a tavalyi százhoz képest most csupán hetven könyv szerepel az idei olvasottaim között. Bár meg kell mondanom, ezt mégsem érzem kudarcnak - legalábbis nem annyira mint az autósüldözés vagy a világmegmentés hiányát - , hiszen ennek a 70 olvasmánynak a nagy része, de tényleg nagy része igazán jó élmény volt. Talán ebben az évben avattam a legtöbb új kedvenc könyvet (10 darabot, tejóég!), és tényleg a szokásosnál is elhanyagolhatóbb volt a borzalmas vagy az "egynek-elmegy" típusú könyvek száma. Lehet, ebben az is szerepet játszott, hogy sokat félbe is hagytam, de ez már igazán részletkérdés. Mindenesetre ezt az évet a Szuper Könyvek Évének nyilvánítom most már hivatalosan is, s remélem, ez a tendencia folytatódni fog 2013-ban is. 

Most eme évértékelő bejegyzésemre való tekintettel végignéztem a bejegyzéseim statisztikáját, és kicsi szívem örömtől repesett mikor megláttam, hogy mely' posztjaim voltak a leglátogatottabbak az ideiek közül: első helyen Sir Arthur Conan Doyle: A bíborvörös dolgozószoba című művével kapcsolatos véleményem szerepel, melyre 591en kattintottak. Őszintén remélem, hogy a látogatók nagy része tényleg erről a könyvről akart olvasni, és nem valami lakberendezési tippet keresett - amennyiben mégis, szeretném kinyilvánítani abbéli véleményemet, hogy szerintem a bíborvörös falak nem feltétlen szerencsések, mert túl sötétté teszik a szobát (persze, ezt csak általánosságban mondom, mert végülis megfelelő bútorokkal meg kialakítással akár ellensúlyozható is a dolog). De inkább valami világos, pasztell színt javaslok.  A második helyen az egyik új kedvenc könyvemről írott posztom szerepel, ez pedig Kazuo Ishiguro: Ne engedj el... . Aki még nem tette, tényleg olvassa el ezt a könyvet, mert nagyon jó! Ez év tavaszán volt szerencsém a másik új kedvenc könyvemhez, a Vándorünnephez, amivel kapcsolatban el kell mondanom, hogy annyira örülök, hogy egyre több blogon futok bele a róla szóló dicsőítő énekekbe - persze, nyilván nem miattam van ez, de akkor is úúúgy örülök, mert tényleg fantasztikus könyv! - , na és ennek kapcsán írtam a Párizsban található Shakeaspeare & Co. könyvesboltról, s ez a bejegyzés szerepel a dobogó harmadik helyén. Erről a helyről igazából csak pár kattintás híján csúszott le a könyvértelmezéssel kapcsolatos posztom, s igen kimagasló látogatottságot kapott még a Kedvenc íróimat bemutató bejegyzésem, valamint a könyvbeli Sherlock alakját taglaló írásom.

Nos, a díjkiosztós báliruhám sajna most éppen mosásban van, szóval most csak levélben értesítem a nyerteseket. Majd aztán személyesen kapnak egy leporolást is.
Lássuk először is az Év Könyve - kategóriát, aminél még a tavalyinál is nehezebb helyzetben vagyok, ugyanis - mint említettem - rengeteg fantasztikus könyvhöz volt szerencsém. Igazából szinte mindegyiknek köszönettel tartozom, de azért mégis megpróbálok valami sorrendet felállítani:

1. Szabó Magda: Abigél - még mindig úgy érzem, hogy nincs rá szó mekkora élményt adott. Ez a regény megnyert magának testestül-lelkestül. Imádtam!

2. Ernest Hemingway: Vándorünnep - lapok közé zárt igazi párizsi életérzés. "Párizst látni és meghalni" -  szól a mondás, ám Párizst a Vándorünnep nélkül szerintem nem is lehet igazán látni. Nagy álmom, hogy egyszer a francia fővárosban olvashassam újra ezt a könyvet - remélem, addigra lesz belőle saját példányom. 

3. Kazuo Ishiguro: Ne engedj el... - imádtam azt a szuggesztív atmoszféráját, ami körbevont olvasás alatt méghozzá annyira, és olyan hamar, hogy már az első oldal olvasása után képtelen voltam letenni. 

Az Év Felfedezettje számomra Virginia Woolf volt, akitől nagyon sokáig tartottam, hogy vajon csekély értelmi képességeim ellenére mennyit tudok a műveiből felfogni - lehet, így is csak töredékét értettem meg mondanivalójának és zsenialitásának, ám hömpölygő gondolatfolyamait olvasva tényleg hallottam a hangját a fejemben - s meg kell mondjam, gyönyörű hangja van. Szeretem őt hallgatni. A polcomon már egyre több könyve várakozik olvasásra, s bevallom, alig várom, hogy nekikezdjek. 

Az Év Sorozata - kategóriában Kerstin Gier-trilógiája kapja meg a leporolt, Prontoval lefújt díszpolcot. Kellemes délutánokat szerzett nekem ez a sorozat, roppant jól szórakoztam Gwendolyn és Gideon szurkapiszkás párbeszédein, s Gwen esetlenségein. S bár ez csöppet sem számít, de a borítói is szemet gyönyörködtetőek - csak mondom. 

A Legötletesebb Történet díját pedig Lakatos István Dobozváros című regénye kapta, amelyik szintén külön díszpolcot érdemel. Hihetetlenül fantáziadús, kalandos, jól megírt regény - ahogy Anne Shirley barátnőm mondaná, igazán tág teret enged a képzeletnek. 

Az idei Citrom-díj pedig, szinte ellenfél híján, Julie Orringer: Láthatatlan híd című regénye kapja, amely fárasztóan és idegesítően túlírtnak bizonyult, a banális párbeszédekről és a Júlia-regénybe illő szerelmi senyvelgésekről ne is beszéljünk. Végezetül csak annyit mondanék még, hogy: blöeh! - s ezt teljes szívemből. 

Nos, aki végigbírta szenvedni ezt a bejegyzést, annak köszönöm az olvasást, plusz mindenkinek köszönöm, aki velem tartott ebben az évben, s szeretettel várlak titeket jövőre is ide, a viktoriánus szalonomba.

Ez évben ismét majdnem dalra fakadtam, már éppen rögzítettem volna is a kamerámmal, hogy aztán felrakjam a youtube-ra, de úgy döntöttem, mégis csak megkíméllek titeket, ha már a Világvége is még várat magára... szóval búcsúzóul inkább ezt a dalt választottam Nektek - sajnos a beágyazást letiltották, így csak linkelem ITT -  és csak úgy mondom, hogy stippistoppi James McAvoy!

Igazán Boldogságos, Szuperkönyves, Könyvesakciós, Dalolászós, Táncolós, Világotlátós, Szeretőemberekkelkörülvevős, Kacagós, Sikerekbengazdagos, Gondoktólmentes - s aki szeretné, annak Világmegmentős - Új Évet Kívánok mindenkinek!







Smaragdzöld

2012. december 30., vasárnap


Még emlékszem az első találkozásunkra, mikor kicsit kétkedve vettem kezembe a Rubinvöröst, hiszen aminek az az alcíme, hogy Időtlen szerelem, attól nem számíthatok semmi jóra. Legalábbis így gondoltam. Aztán mégis félretettem miatta a szakdolgozatírást, majd egy évvel később a második rész megjelenésénél úri hölgyhöz egyáltalán nem méltó módon hisztérikusan letámadtam az egyik könyvesbolti eladót, s a befejező kötetet is szinte rögtön a megjelenés után megvettem (kissé méltóságteljesebben viselkedve). S azt hiszem, ezzel tényleg mindent elmondtam a sorozattal kapcsolatos érzéseimről. A Smaragdzöldtől kicsit tartottam abban a tekintetben, hogy vajon képes-e hozni azt az általam elvárt színvonalat, amit az előző kötetekben megszoktam, ám ez sem tartott vissza attól, hogy a karácsony előtti hétvégén rá ne vessem magam iszonytató mohósággal...

Igazából külön ennek a kötetnek a történetéről nehéz írni - mindig így van ez a befejező részekkel. Nyilván a cselekményből nem szeretnék semmit sem elárulni, hiszen aki még nem olvasta az első részt annak nem szeretnék spoilerezni (ám egyben üzenem neki, hogy olvassa el a Rubinvöröst!), aki pedig épp a megfelelő pillanatra vár, hogy kezébe vehesse a befejező kötetet, attól meg nem szeretném elvenni azt az örömöt, hogy saját maga fedezze fel hogy alakul ebben a részben Gwendolyn és Gideon közös kalandja. Szóval, én erről nem fogok most írogatni, aki esetleg kíváncsi rá, olvassa el a fülszöveget. Pont. Vagy magát a regényt. (az úgy még jobb ám) Szóóval, hol is tartottam? Ja, a befejező rész...

Már a második rész kapcsán leírtam még anno, hogy mit is imádok annyira ebben a sorozatban: azt, hogy egyáltalán nem veszi komolyan magát. Hozza a divatos young adult regények megszokott klisés jeleneteit, a főhősnő zsebkendőitató szerelmi senyvelgéseit, és aztán jól az olvasó képébe vágja valamilyen módon, hogy ez A) mennyire szánalmas B) iszonyatosan klisés - nem csupán saját magát figurázva ki ezáltal, hanem szerintem az egész műfajt. Ez a dolog a Smaragdzöldben sincs másképp, abszolút hozta az általam elvárt színvonalat, nagyon jól rájátszott ezekre a dolgokra, sőt bizonyos jelenetekben erre még erősebben és direktebben rájátszott, mint az előző részeknél. Azt hiszem, szerelmi bánatban szenvedő főhősnőről rég' olvastam ennyire vidáman és nagy röhögések közepette.

Maguk a szereplők is rettentő mód szórakoztatók, különösen Gwendolyn a kedvencem, aki mikor éppen nem értetlenkedik (na jó, meg akkor is) igazán vicces dolgokat tud mondani, meg úgy egyébként is jó ifjúsági narrátornak tartom, aki pontosan tisztában van vele, hogy mikor és hol elég a cukorból meg a világfájdalomból. Gideonban én folyton Mr. Darcy ifjúságizált de ronda szó!  változatát látom - és azt hiszem, ez többet mond minden bekezdésnél - , ámbár hozzá kell tennem, hogy a harmadik részben sajnálatos módon némileg visszavesz sznobizmusából és arroganciájából, amit roppantul sajnáltam, mert szerintem ez adta ennek a szereplőnek a sava-borsát. Ebben a részben úgy éreztem, hogy már csupán Gwendolyn imádata tárgyává lényegült át, az az idegesítően szórakoztató jelleme pedig már csak nagyon-nagyon halványan volt jelen. Nyilván minden arrogáns bunkónak egyszer meg kell szelídülnie - különösen ha egy lányregény szereplőjeként kell tengetnie életét - , szóval nem is igazán haragszom emiatt, inkább csak némi hiányérzetet éreztem. Ugyanis Gwendolyn hiába próbálja fenntartani közöttük azt a megszokott szurkálódós, paprikás hangulatot, ami a közöttük levő kémiának a lényege, mégis azt mondom ezt egyedül képtelen olyan szórakoztatóan kivitelezni, mint amikor mindketten benne voltak a "játékban". 

Xemerius alapvetően ebben a részben már túl sok(k) volt nekem... nos, ezért viszont eléggé haragudtam. Annyira erőltetetten akart vicces lenni, mint a Sas Kabaré, s ahogy ebből sejthetjük: marhára nem jött össze. Helyette fárasztó beszólogatások és lapos poénok egész garmadáját olvashattam tőle, s ha nem lett volna vízköpődémon, én Gwendolyn helyében jól rásóztam volna egyet a légkalapáccsal. Meg még egyszer. És még egyszer. Pedig olyan jól megtalálta az előző részekben az írónő azt az egyensúlyt, hogy a végeredmény egy tényleg üdítően vicces regény legyen mindenféle túlzások nélkül, ám úgy tűnik ez az egyensúly tényleg kényesnek bizonyult. Ahogy Xemerius kicsit jobban előretolakodott a poénokat szóró szereplők sorában, már átbillent a mérleg nyelve sok helyen - legalábbis nálam. Persze, félre ne értsetek, ez is jó meg vicces rész volt, és én tényleg élveztem meg imádtam, csupán annyi, hogy jobb lett volna ha Xemeriusból kicsit kevesebbet kapok.

Az időutazásos szálakat Gier végül nagyon jól összeillesztette a végére, tényleg minden a helyére került, és persze izgalomnak se voltam híján ebben a részben sem, mondanom sem kell szerintem, hogy alig bírtam letenni a kezemből. Ez a pár negatívum pedig ne szegje senki kedvét, mert tényleg elhanyagolhatóak a sorozat fantasztikusságához képest - én még mindig továbbra is imádom. Ezt a részt is. Aki egy igazán vidám, könnyed ifjúsági regényt keres, szerintem ne is menjen tovább, mert ez tényleg maradéktalanul teljesíti ezeket a kívánalmakat, sőt. 
Hát, viszlát kedves Gwendolyn! Még biztosan találkozunk!


Kerstin Gier: Smaragdzöld
Smaragdgrün
Fordította: Szakál Gertrúd
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 444



Napok romjai

Kazuo Ishiguro immár kitörölhetetlenül beírta nevét az emlékezetembe. Minden a Ne engedj el! című könyvével kezdődött, ami a kezdeti ódzkodásom ellenére már az első oldalaknál levett a lábamról azzal a különös, szuggesztív hangulatvilágával. Így hát nem is csoda, hogy ezután szinte rögtön repült is a kívánságlistámra a Napok romjai című regénye, amit aztán egy kedves barátnőm orvul kifigyelt, és nem átallott meglepni vele születésnapom alkalmából. Ahogy kezembe vettem, szinte megcsapott egyfajta elmúlásos, őszies hangulat, így tudtam, hogy ezt a könyvet pontosan mikor is kell elővennem, hogy testestül-lelkestül át tudjam magam adni az élménynek. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem tévedtem az időzítéssel kapcsolatban. Ishiguro megint csak elvarázsolt.

Két nap. Csak ennyit mondok. Két nap alatt faltam be ugyanis ezt a könyvet, velem utazott a villamoson, ezzel a könyvvel keltem, feküdtem, s ha éppen nem volt a kezemben, akkor is rágondoltam.  S ettől mindig olyan szomorúság lett rajtam úrrá... Tudom, elég fura, de Ishiguro úgy ír az elmúlásról, a korok változásairól ebben a regényében, hogy még az az olvasó is mélységesen együttérez, akinek köze sincs az angol kultúrához. Valami elmúlt, valami átalakult... valami örökre elveszett. Stevens, a komornyik - regényünk főhőse - pedig ennek a letűnt kornak az utolsó létező bástyája, aki mindenét, de tényleg mindenét annak a világnak adta. S most, hogy ez elmúlni látszik, kénytelen szembenézni azzal, hogy mi maradt számára: semmi.  Ebben rejlik Ishiguro regényének igazi drámája, ami engem mélyen megérintett, s az elolvasása után is sokáig bennem maradt.

Ahogy a Ne engedj el!, úgy ez a regény is E./1 személyben íródott. Elbeszélőnk, és egyben főhősünk Stevens, a nagymúltú Darlington Hall komornyikja. A valaha fényes esteket, világfontosságú tárgyalásokat tartó úriház mostanra egy amerikai milliomos kezébe került: a személyzet már jóval kisebb létszámú, mint fénykorában, s a rengeteg szoba nagy része kihasználatlanná vált. Stevens, mint vérbeli angol komornyik Darlington Hall elengedhetetlen tartozékaként csapódik hozzá az új tulajdonoshoz, az amerikai milliomoshoz, aki egy nyáron különös kéréssel fordul Stevens felé: menjen el egy kis szabadságra, kapcsolódjon ki, utazza be a környéket. Egy átlagember számára ez a kérés teljesen természetes, sőt... de Stevens nem átlagember, ő komornyik. Komornyiknak lenni pedig nem munka. Az egyfajta létezés.
Stevens a kérésnek engedelmeskedve így nyakába veszi Angliát - de természetesen, Darlington Hall-hoz méltóan jól öltözötten - , ám mégsem nyaralni indul. Úticélja Little Compton, ahol Miss Kentonnal lesz találkozója, amely tisztán szakmai jellegű: meg szeretné győzni a hölgyet - aki korábban éveken keresztül a munkatársa volt Darlington Hall-ban -, hogy jöjjön vissza házvezetőnőnek. Stevens az út során sokféle emléket felelevenít a múltról. S mire útjának végére ér az olvasó megismeri a komornyik-lét lényegét, s ezt az első pillantásra különös figurát is, aki útitársául választott minket Olvasókat ezen az úton.

Ishiguro olyan finoman ábrázolta főhősét, és a körülötte levő, változó világot, hogy egyszerűen megint fejet kell hajtanom előtte. Az emberi kapcsolatok árnyaltak és leheletnyien finomak: szinte semmi sincs kimondva, nincsenek drámai ráismerések, mindenki csak hallgat, miközben valahol a lelkek mélyén iszonyatos viharok tombolnak.  Az emberi méltóság, az elvesztegetett lehetőségek és egy mára letűnt kor regénye ez, amely épp' annyira lenyűgöző, mint amennyire fájdalmas. Nem Mr. Stevens csinál belőle drámát, inkább úgy vélem mi Olvasók: ő csupán méltóságteljesen, szinte sztoikusan felidézi Darlington Hall fénykorát, azt az időt, amikor a komornyik és a kiszolgáló személyzet nem valamiféle nosztalgikus státuszszimbólumok voltak, hanem egy jól működő gépezet szerves részei, s ez a felidézés az, ami - többek között - megcsinálta a saját drámámat ebben a regényben.

Darlington Hall



Egy zseniálisan megírt, iszonyatosan összetett regény ez (ismét) - élmény volt olvasni. Egyszerűen imádom ezt a szuggesztív atmoszférát, amelyet itt is megteremtett; egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy ez amolyan sajátossága a regényeinek. Akit érdekel a komornyikok világa, vagy úgy egyáltalán az angol kultúra rabja, vagy csak szereti a lélektani regényeket, annak szívből ajánlom elolvasásra. Végezetül pedig csak annyit mondok: ide nekem a többi regényét is!

Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Remains of the Day
Fordította: Kada Júlia
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 272













A fehér ruhás nő

2012. december 28., péntek


Wilkie Collins nevéről bevallom nem sokat hallottam korábban, ám érdemes róla tudni, hogy a viktoriánus Angliában nagy hírnévnek örvendett, és Charles Dickens -szel igen jó barátságban volt. Számos írása a Dickens által vezetett újságokban jelent meg, s legtöbb drámáját is az ő színtársulata vitte színpadra. A fehér ruhás nő Collins egyik legismertebb műve az Egyesült Királyságban, mely 1860-ban jelent meg először, s az utókor a detektív történetek egyik korai példájaként emlegeti. 

A regény többek elbeszéléséből épül fel. Mint később kiderül ezek nem csupán egyszerű elbeszélések, hanem tanúvallomások, melyek Laura Fairlie -vel kapcsolatos tragikus és megdöbbentő eseményekre igyekeznek rávilágítani, s ezekben az elbeszélésekben a társadalom több rétegének képviselői is megszólalnak: gazdagok, szegények, tanultak és tanulatlanok, nők és férfiak egyaránt kiveszik a részüket, hogy az egyenként hiányos történetek összeálljanak egy kerek egésszé. A történet ott veszi kezdetét, mikor Mr. Hartright rajztanárként szegődik a Fairlie -ház szolgálatába, ahol megismeri a két ott élő fiatal kisasszonyt, Mss Halcombe-ot és Miss Fairlie -t. Utóbbival hamarosan kölcsönös vonzalom alakul ki,, ám természetesen egyikük sem tud a másik valódi érzéseiről. Ám mielőtt ez mind valósággá válna közöttük, Laurát – vagyis Miss Fairlie -t – férjhez adják egy igen előkelő, látszólag finom modorú úriemberhez, Sir Percival Glyde-hoz, így Mr. Hartright nagy szerelmi bánatában ott hagyja a birtokot. Laura és Miss Halcombe baljóslatokkal telve tekint a hamarosan kötendő frigy elé, s a házasság után kiderül, hogy rosszérzéseik nem voltak alaptalanok. Ugyanis Sir Glyde nem csupán távol áll a finom modorú úriember fogalmától... Barátjával, Fosco gróffal ugyanis Laura hatalmas vagyonára vetettek szemet, amit csak a lány halálával kaparinthatnak meg. 

Collins regényét olvasni meglehetősen szokatlan élmény volt, hiszen korához képest, úgy vélem, hogy egy meglehetősen modern alkotás. Nem csupán a hagyományos elbeszélői módtól való eltérése miatt – vagyis a több, E/1. narrátor használata, akik csak néhány részinformáció birtokában vannak, és csupán közösen képesek kiegészíteni a történetet kerek egésszé - , hanem Marian Halcombe figurája miatt is, aki abszolúte a meglepetés erejével hatott számomra, hiszen nem csupán egy viktoriánus korban íródott műről beszélünk, hanem ráadásul férfi író teremtette meg alakját. S persze, ezek után jogosan gondolhatnánk, hogy a női szereplők szempontjából ez duplán hátrányos helyzet, ám Collins Marian figurájával – mint említettem – egy igen modern nőalakot teremtett. Miss Halcombe korántsem egy halvány, papírmasé figura, aki női mivoltából adódóan önállótlan és behódoló a férfialakokkal szemben. Ő egy hihetetlenül talpraesett, intelligens vénkisasszony, aki a legnagyobb veszélyektől sem riad vissza, hogy kiderítse ki és hogyan akar ártani szeretett testvérének. Még Fosco gróf – a regény egyik legsötétebb és legdörzsöltebb figurája – is méltó ellenfelének találja őt, s őszinte szívből csodálja bátorságát, kiváló emberismeretét: „Újfent sajnálatomat fejezem ki, hogy a kegyetlen sors az ellenkező oldalra állított bennünket, és szembefordította érdekeinket. Boldogabb időkben megbecsülhettük volna egymást.” 
Ha egy korai detektív regényként gondolunk a műre, akkor maga a nyomozó nem is lehet más, csakis Miss Halcombe – hiszen ő az a szereplő, akinek figyelmét nem kerülhetik el a baljóslatú jelek, és megpróbál a végére járni a dolgoknak - saját testi épségét kockáztatva ezáltal. Ám a történet előrehaladtával Miss Halcombe egészsége valóban megromlik, s ezután – sajnálatos módon – mint narrátor a későbbiekben megnémul, s már csupán csöndes szereplőként vesz részt az elbeszélésékben. 

A regény másik „nyomozója” Mr. Hartright, Laura szerelmese, aki szintén szembeszáll a nőt fenyegető erőkkel. Ám meglepő módon Mr. Hartright korántsem annyira hidegvérű és eszes nyomozó, mint Ms. Halcombe. Laura iránt érzett érzelmei sokszor átveszik az uralkodó szerepet elbeszélésében, többet – és látszólag szívesebben – időz érzelmei boncolgatásánál, mint az ügy felgöngyölítésénél. Számára ez inkább tragikus szerelmi történet, ellentétben Miss Halcombe -bal, aki számára inkább egy olykor thrillerbe átcsapó krimi, tele félelemmel és üldözéssel. Azt hiszem ezek után nem is lehet csodálkozni azon, hogy az ő naplóbejegyzéseit olvastam szívesebben. 

Wilkie Collins regénye meglepően izgalmas és korához képest újszerű, s engem kicsit Anne Brontë művére, a Wildfell asszonyára emlékeztetett olyan szempontból, hogy a korabeli házasodási szokásokat – vagyis a ranghoz való kötődés szükségessége és a nő házasságba kényszerítése – feltűnően bírálja azáltal, hogy egy igencsak balul elsült házasságot, és egy aljas, agresszív, gonosz férjet állít a középpontjába. Collins regénye izgalmas, váratlan fordulatokban bővelkedik, s olvasóként igazi élmény részt venni abban a folyamatban, ahogy a regény a sok apró részletből építkezve egy egész történetté áll össze. Bátran ajánlom a viktoriánus irodalom vagy éppen a krimik kedvelőinek, garantáltan kellemes élményben lesz részük.

Wilkie Collins: A fehér ruhás nő
Eredeti cím: The Woman In White
Fordította: Béresi Csilla
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 510
Eredeti ár:  3400 Ft

(a posztban található festmény Edward Killingworth Johnson: Gathering Lavander c. műve )

Örömhozó, bánatrontó

2012. december 27., csütörtök


Szabó Magda életművével még csak az ismerkedési fázisban vagyok szégyenszemre, ám az Abigél óta iszonyatosan eltökélt vagyok. Az ezévi töltött káposzta zabálós, mézeskalácsillatú karácsony alkalmából pedig ezt a könyvet kaptam Édesapámtól ajándékba, ami higgyétek el ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna. A boldog, ám kissé fárasztónak mondható kétnapos szocializációt ezzel a könyvvel pihentem ki ma délután a kanapénkon elterülve, miközben a két cicám a hasamon/fejemen elhelyezkedve hangos dorombolással nyugtázta, hogy ezt a napot már semmiféle idegen embertömeg meg nem zavarja, s egy roppant idilli, csendes délutánnak nézhetünk elébe.  

Az Örömhozó, bánatrontó tulajdonképpen nem is regény, mégcsak levélregény sem, sőt még csak nem is könyvnek készült eredetileg. Csak a sors - és az olvasók szerencséje - hozta úgy, hogy végül mégiscsak azzá lett. Szabó Magdáék még 1960-ban költöztek a Júlia utcába cicájukkal, Évukával együtt, ahol amarosan jó barátságba kerültek a szomszéd házaspárral, akik szívesen gondoskodtak Évukáról, mikor az írónőék bokros teendőik miatt kénytelenek voltak elutazni; még egy pallót is tettek a két erkély közé, hogy ilyen alkalmakkor Évuka akárhányszor egyedül érzi magát, át tudjon menni a szomszédba. Szabó Magda jó néhány levelet írt nekik cicája nevében, megköszönve óvó gondoskodásukat és hogy olyan fantasztikus pótgazdik Évuka számára. A kötet nagyrészt ezeket a leveleket tartalmazza, de helyet kapnak még benne Konstantin - az írónő későbbi cicája - levelei is, melyeket a Pomogáts házaspárnak küldött.

Bevallom, korábban fogalmam sem volt arról, hogy Szabó Magda ennyire állatbarát volt - így már még jobban tisztelem őt. Hihetetlen megértéssel és szeretettel ír ezekben a levelekben kedvenceiről, ahogy csak egy igazán jó gazdi képes. Kicsit intimebb élmény is olvasni ezeket a sorokat, hiszen itt nem írónőként szól, s ráadásul nem is nekünk, olvasóknak... s emiatt lehet, nincs akkora irodalmi értéke, mint a Régimódi történetnek vagy Az ajtónak, mégis ott van benne az a megfoghatatlan báj és kedvesség, amely engem, mint fanatikus állatbarátot és boldog cicatulajdonost, rögtön levett a lábamról. Sokszor nyerítve nevettem fel egy-egy számomra is ismerős szituáción, különösen a cicák vízipálmák iránti gyengéd vonzalmaikat ecsetelő részeknél - Marcipán cicámnál ez már-már beteges méreteket öltött. Szegény Peti! tudniillik ő a vízipálmánk. Mármint a Peti - vagy éppen azon, hogy a macskák vajon mit gondolnak a ruhákon jelentkező hatalmas cicaszőr mennyiségről. Bár őszintén hiszek abban, hogy minden állat egyedi és megismételhetetlen személyiség, azért Évuka leveleit olvasva néha-néha bizonyos lelki rokonságot is felfedeztem közte és az én paMacskáim között. 

Minikém a kissé fóbiás, s rettentő manipulatív cicám


Szó mi szó, igazán csodás olvasmány volt, amely még közelebb hozta hozzám Szabó Magdát; azt a Szabó Magdát, akit szerető állatok vettek körül egész életében, beleértve az utolsó napjait is.  A kötetben található számos fénykép még jobban erősítik az írások intim jellegét, s a Tasi Géza által írt bevezetőt elolvasva jól el tudjuk helyezni magunkban Szabó Magdának ezen írásait. Én amondó vagyok hogy akár állatbarátok, akár Szabó Magda-rajongók vagyunk, mindenképp élmény olvasni ezt a kis könyvecskét - persze nyilván más szempontok vezérlik ilyenkor az embert, az biztos hogy így vagy úgy, de különleges... 
No, be is fejezem mert már kezd rám jönni a késztetés, hogy a cicáimról szóló történetekkel traktáljalak titeket, amit szerintem csak én élveznék. Mégis úgy érzem, ez az a könyves bejegyzés, ahová abszolút nyugodt szívvel és indokoltan berakhatom az én csodás kedvenceim fényképét még ha csak én egyedül olvadozom ettől a dologtól , hiszen olvasás közben olyan sokszor eszembe jutottak, hogy nem átallottam két oldalanként megölelgetni őket, amit ők roppant kegyesen fogadtak. Ez a mi könyvünk volt, a mi délutánunk.

Marcipán, a vízipálmazabáló. Itt éppen ártatlan cica benyomását kelti.

Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó - Levelek a szomszédba
Kiadó: Európa
Oldalszám: 132

u.i.: s végezetül pedig álljon itt az a vers a kötet végéről, amelyen én annyit, de annyit sírtam... A könyv alapvetően vidám különben, csak hát itt... itt törött el a mécses.

Sírfelirat Ifinek

Én sose jártam nélküled,
Csak most jöttem előre;
Az ifjúságod elgurult,
Azt őrzöm itt a földbe.

A szál, mely fogta lelkemet,
A fényes szál kibomlott,
Ne sírj, ha e kövek felé
Hajolsz, s nevem kimondod.
Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
Mint otthon, odafenn,
S nem tudta más, hogy közeledsz,
Csak szívem és fülem.
Majd rád nézek, mint annyiszor,
Hogy mit hoztál nekem,
Ó, hozd magaddal a napot!
Hideg van idelenn.




Karácsonyi üdvözlőlap

2012. december 24., hétfő


Kedves Olvasóim (és véletlenül idekattintók)!

Lassan itt a Szenteste - bár a hónak legnagyobb sajnálatomra nyoma sincs - , így szeretnék mindenkinek békés és igazán meghitt karácsonyi ünnepeket kívánni! Legyen minden szép és jó a családi körben: vigadjatok, mulassatok, egyetek sok finomat, s remélem, hogy egy-két (három-négy-öt) igazán szuper könyv is ott vár majd rátok a fa alatt.
(jut eszembe, most rohanok is ajándékokat csomagolni... hiszen mindjárt itt a Jézuska)

Üdvözöl Titeket,
Heloise

Scott Westerfeld: Leviatán

2012. december 21., péntek


Még anno Patriciánál figyeltem fel erre a trilógiára, aki csupa szép dolgokat mondott róla, és tudtam, hogyha egyszer egymást keresztezik útjaink bizonyosan jó barátok leszünk. Ahogy terjedni kezdett a hír, hogy az Ad Astra Kiadónak hála megjelenik magyarul is, izgatottan néztem első találkozásunk elébe. S már itt az elején meg kell vallanom - mert magamban tartani képtelen vagyok - , hogy iszonyatosan odáig voltam érte! Végre egy év után ismét találtam egy olyan ifjúsági sorozatot, amiért rajonghatok teljes szívemből és tűkön ülve várhatom a következő részt! És ez tényleg olyan jó érzés... Bár a beszámolóm szempontjából nem annyira, hiszen ezt már megfigyeltem magamon, hogy ami annyira, de annyira tetszik, arról sokkal nehezebben tudok írni bármit is. Legszívesebben csak annyit írnék, hogy "óóó, ez mennyire jó volt!" - de gondolom, ez így édeskevés... Oké, megpróbálom kifejteni, de nem ígérek semmit.
(Az elfogultságomért előre is elnézést.)


Scott Westerfeld regénye egy olyan alternatív világba kalauzolja olvasóit, ahol a gőzgépekkel felszerelkezett, gépiesített országok - vagy ahogy nevezik őket: Barkácsok - és a biotechnológia segítségével génmódosított teremtményeket hadba állító országok - vagyis a Darwinisták - közötti feszültség egyre inkább pattanásig feszül.
A történet 1914-ben veszi kezdetét, méghozzá azon az éjszakán, amikor Ferenc Ferdinándot meggyilkolták. A főherceg  fiát, Sándor herceget  kimenekítik a palotából, hogy egy olyan helyre vigyék, ahol biztonságban lehet ezekben a vészterhes időkben. Ugyanis Ferenc Ferdinánd meggyilkolása mintha egy lavinát indított volna el az európai politikában, és ezzel Sándor herceg élete is veszélybe kerül... Ám a svájci úticéljuk eléréséig számos akadály gördül útjukba, hiszen Sándor üldözői sem tétlenkednek...
Eközben valahol Londonban Deryn Sharp lány létére nem kisebb álmot dédelget magában, minthogy csatlakozzon a brit légierőhöz. Ám a felvételihez nem csupán az elméleti alapokat kell elsajátítania, hanem meg kell tanulnia fiúnak lenni. Ha kiderül a csalás, Deryn az életével fizethet érte.  Ám szerencséjére - egy kissé ijesztő kaland után - végül teljesülhet az álma: a lány a Leviatán fedélzetére kerül, mely a közelgő háború kitörésének hírére Törökországba indul, hogy egy szupertitkos küldetést teljesítsen.

Keith Thompson illusztrációja
Tudjátok, mostanában sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy vajon a női szereplők  miért csupán "trófeák" sokszor, akiket megnyerhetnek az erős, izmos férfiszereplők, miután megmentették őket a hatalmas veszedelemtől. Mert hát így van szerintem a legtöbb young adult regényben. Hiába "kiválasztottak", hiába különlegesek, akkor is csetlő-botló királykisasszonyok, akik folyton belesétálnak a legnagyobb veszélybe, és egyedül képtelenek kimászni onnan. Persze, nem szeretnék általánosítani vagy egy-egy konkrét regényre mutogatni ezzel kapcsolatban (meg persze, tudom hogy vannak kivételek is), mindenesetre nekem az összbenyomásom mostanában ez. S valahol ez szerintem picit szomorú dolog...  így biztosan nem is csodálkoztok, ha azt mondom, mennyire üdvözítően fogadtam Deryn Sharp figuráját: hiszen ő egy nagyon belevaló női szereplő, aki férfiakat megszégyenítő bátorságáról tesz tanúbizonyságot nem is egyszer a regény során. Szerettem benne, hogy nő létére mégsem a "megmentett" szerepét tölti be, hanem inkább ellenkezőleg: nemcsak kiáll saját magáért, hanem másokat is képes kihúzni a bajból - mindenféle nyafogás nélkül, pedig szerintem bőven kijutott neki is a gondokból. Persze, azt sem szabad gondolni, hogy mindenféle érzelem nélkül éli meg a tragédiáit vagy mindennapi gondjait, mert ez tévedés lenne. Az olvasó tudtára adja ő is az érzelmeit, egyszerűen csak annyi, hogy nem csinál belőle négy fejezetes litániákat. Deryn Sharp esetében az író olyan hihetetlenül jól megtalálta azt a kényes egyensúlyt a szereplő belső vívódásai és a tettei között, hogy tényleg egy percig se éreztem azt, hogy külön kéne töltenünk egy kis időt, hanem inkább valami olyasmi járt a fejemben végig, hogy "hé, jó lenne vele egyszer összefutni"
Sándor herceg viszont már nem tudott ennyire közel kerülni a szívemhez, s talán pont Deryn karaktere miatt: így hogy felváltva követhettük végig történetüket, s bele-belekukkanthattunk a mindkettőjük fejébe, Sándor az én szememben sokszor alulmaradt - bár hibái, illetve az olykor meghozott rossz döntései nem csak olyan légből kapott dolgok: neveltetése, a palotában élt élete, s hogy ki is ő s mire hivatott mind-mind nagy szerepet játszanak abban, hogy Sándor miért is olyan, amilyen, és hogy miért is kell  - olykor Harry Potter stílusú - hibákat elkövetnie. S én őszintén remélem, hogy majd a következő részekben ezekből mind tanulni fog, s lassan leveti magáról ezt a "burokban-nőttem-fel" életstílust. Szerintem erre minden esély megvan, hiszen az első rész utolsó néhány fejezetében én azt tapasztaltam, hogy igazán ígéretes tettei és monológjai voltak, szóval én abszolúte bizakodó vagyok Sándorral kapcsolatban. 

Maga a világ egyszerűen lenyűgöző! Pedig mielőtt még a kezembe került volna, voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy mennyire fogom otthon érezni magam ebben az alternatív világban, de rögtön kiderült - szinte már az első oldalakon - , hogy ez a félelmem teljesen alaptalan. A Westerfeld fejéből kipattant világ annyira magával ragadó, hogy akárhányszor felnéztem a könyvből, mindig csalódottan konstatáltam hogy a tigrisfogatok és repülő medúzák helyett az emberek autókkal és repülőkkel közlekednek...
A Barkácsok és Darwinisták világa ugyanis nem csupán hátterként szolgál a klasszikus kalandregénybe illő cselekménynek, hanem elég erősen jelen van (de nem megy annak rovására sem). Bár szerintem a további részekben még tovább fog árnyalódni ez a különös világ, egyre több és több réteget fogunk róla lefejteni a kalandok előrehaladtával. Mindenesetre tetszik, hogy nem egyoldalúan láttatja ezt vagy amazt a kultúrát: a két teljesen külön világból származó főszereplők segítségével megismerjük a Barkácsok és a Darwinisták nagyszerűségeit, ugyanakkor  a velük kapcsolatos előítéletekkel és valós hiányosságaikkal is szembekerülünk.

A Leviatán világa: Barkácsok és Darwinisták szembenállása.


Ami mellett még nem tudok szó nélkül elmenni, az a könyv kivitele: a védőborítótól való ódzkodásomat el is feledtették velem a könyvben található csodaszép illusztrációk, melyek egy-egy fontosabb jelenetet  ragadnak ki a cselekményből. Ezek az akár egész oldalakat is elfoglaló fekete-fehér rajzok még inkább ráerősítettek arra az érzésemre, hogy most egy amolyan igazi régimódi ifjúsági kalandregényt olvasok. S hát arról a különleges térképről, amely a fedőlap belső lapján van, ne is beszéljünk... nemcsak hogy könnyen bele lehet feledkezni, hanem ráadásul tök jó segítséget is nyújtott abban, hogy hamar tisztába jöjjek azzal, hogy ebben az alternatív világban melyik ország melyik oldalon áll.

Most pedig ott tartok éppen, mint a bevezetőmben említettem, hogy tűkön ülve várom a trilógia következő részét, ami jövő tavasszal fog megjelenni. Szerintem addig még párszor újraélem majd Sándor és Deryn kalandjait, s találgatok, hogy vajon milyen irányt fog venni a történet. Szerintem, ha tehetitek, ne hagyjátok ki Scott Westerfeld trilógiáját, mert tényleg klassz! Én szívből ajánlom mindenkinek.


Scott Westerfeld: Leviatán
Eredeti cím: Leviathan
Illusztrátor: Keith Thompson
Fordította: Kleinheincz Csilla
Kiadó: Ad Astra
Oldalszám: 539
Eredeti ár: 3990 Ft












Micisapka és Bolyhos Zokni

2012. december 4., kedd

Alex T. Smith Claude-sorozata már csupán a borítók miatt is belopta magát a szívembe. Mert hát most őszintén, ki ne olvadozna egy micisapkás, csinos pulcsis, dundi kutya láttán? Akárhányszor a kezembe került - mert elég sokszor a kezembe került mintegy véletlen - , nem tudtam ellenállni annak, hogy legalább a fülszöveget el ne olvassam. Így amint adódott egy kis alkalom, gyorsan kölcsön is kértem, s még aznap délután rég nem látott mohósággal bele is vetettem magam Claude kalandjaiba. 


Sajnos a sorozat első része - Claude a városban - nem szerepelt a délutáni repertoáromban, de a veszteségemért azt hiszem, bőven kárpótolt a másik három rész, amire hát nincs jobb szó: úgy cukiságos, ahogy van. No meg - nem utolsó sorban -  vicces is, szóval szinte minden adott, hogy egy igazán jó gyerekolvasmány legyen. A történet minden részben hasonló felépítést követ: az első oldalakon megismerjük Claude -ot, aki a Csóválós sugárút 112-es szám alatt lakik jófej barátjával - és személyes kedvencemmel - Bolyhos Zoknival, és gazdáival: Suvikszcipő úrral és Suvikszcipő asszonysággal. 

Claude a micisapkájában és az igazán csodás pulcsijában



Claude gazdái mindennap magára hagyják a kutyust, s a legszebb ruhájukat magukra öltve dolgozni indulnak. Ám a micisapkás kutyát nem kell félteni, hiszen amint a Suviszkcipő házaspár elhagyja a házat, Claude és Bolyhos Zokni uraság számára kezdetét veszi a nagy kaland: hol nyaralni indulnak a tengerpartra, hol a cirkuszba tévednek be, hol pedig egy kis vidéki kiruccanást tesznek Tehénlepény asszonyság birtokára. S persze mindig adódnak kisebb-nagyobb kalamajkák és kalandok, ám számomra minden részben a humor vitte a prímet. Legalábbis elsőre. Aztán később képtelen voltam nem észrevenni azt, hogy Alex T. Smith - aki írója és illusztrátora a köteteknek - milyen jól összekapcsolta a szövegeket és képeket: ugyanis itt korántsem arról van szó, hogy a szöveg az uralkodó, és ahhoz mintegy mellékesen oda van csapva pár illusztráció. Nem. A képek szerves részei a szövegnek: hol csupán szemléltetés gyanánt  vannak jelen, hol a szövegben le nem írt dolgokat ábrázolják, s ezzel valami pluszt adnak hozzá, s van olyan is, hogy a szöveg magyarázza a képet (pl. hogy a Suvikszcipő házaspárnak miért csak a lábaik vannak ábrázolva). S persze az is nagyon érdekes, ahogy a képek elhelyezésével és a szöveg tagolásával egyfajta kellemes ritmust ad az olvasásnak. Maga a képi világ minden kötetben egységes: az uralkodó szín végig a fehér-piros-rózsaszín-szürke-fekete kombinációja, amely kellemes, kicsit olyan retros hangulatot áraszt magából.

A három könyv közül nekem a Claude nyaral tetszett legjobban, itt szerintem az író tényleg sziporkázott a humoros leírásokban, és a képek és szöveg közötti összhang is itt működött a legjobban - ellentétben a cirkuszos résszel, ami ugyan továbbra is cuki volt, de csak egy vagy két helyen tudtam rajta elmosolyodni. Claude történetei egyszerűek és bájosak, szerintem a célcsoportot (kb. 6-9 éves korosztály) gond nélkül leköti, hiszen az elbeszélés amellett, hogy könnyen követhető, rettentő szórakoztató is. A nagybetűk, a széles sorközök és az egyszerű mondatok pedig tényleg ideális első olvasmánnyá is teszik. 

Alex T. Smith: Claude nyaral, Claude a cirkuszban, Claude vidéken
Eredeti cím: Claude on Holiday, Claude at the Circus, Claude in the Country
Fordító: Totth Benedek
Kiadó: Manó Könyvek
Ára: 1290 Ft körül 



 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS