Vannak szerzők, akik valószínűleg képtelenek egy féltéglánál rövidebb könyvben megírni a történeteiket. Elizabeth Kostova is hasonló élőlény lehet, hiszen az általam korábban olvasott, A történész című regénye szintén igencsak testes kötetetnek nevezhető. De persze, ne értsetek félre, szerintem ez nem rossz dolog. Különösen akkor, ha valakinek olyan mesélőkéje van, mint Kostovának. Aki úgy tud történetet szőni, hogy megszűnik körülöttünk a külvilág, és észre sem vesszük az idő múlását. 

És igazából a Hattyútolvajok című regényben is hamar elveszti az idő a jelentőségét. A több idősík között ugráló történet pár száz oldal után mintha eggyé olvadna: múlt és jelen összekapcsolódik, egybesimul bizonyos tematikák mentén. Pedig a regény nem kevesebb, mint száz évet ölel fel. S mégis egy idő után rájövünk, hogy a távoli múlt történései mennyire rezonálni tudnak a jelennel. 

Robert Oliver, egy meglehetősen tehetséges festő egy elmegyógyintézetben köt ki, miután egy washingtoni múzeumban késsel szét akart szaggatni egy impresszionista festményt. Azonban Robert nem csupán a szándékáról, hanem egyáltalán nem akar beszélni semmiről az őt kezelő pszichiáterrel. Marlow doktor valamennyire személyes érintettséget is érez Robert esetével kapcsolatban, hiszen szabadidejében őmaga is fest. Robert némasága és az általa újra és újra megrajzolt titokzatos női arcképe hamar rögeszméjévé válik Marlow doktornak. Meg kell tudnia Robert titkát, hogy miért támadt rá a festményre a múzeumban, illetve hogy vajon ki lehet az a titokzatos nő, aki újra és újra felbukkan Robert vásznán. A pszichiáter így hát kicsit kilépve hivatalos szerepéből, a saját kezébe veszi a rejtély federítését, s eközben a Robert által féltve őrzött száz éves francia leveleken keresztül megismerjük annak a nőnek a történetét is, aki festőnk rögeszméjévé vált.

 

"Soha ne feledje, hogy a festő élete pokol."

 

Azt kell mondanom, hogy a Hattyútolvajok a legtöbb helyen egy meglehetősen jól eső bekuckózós olvasmány, de így utólagosan valahogy mégsem tudom azt mondani, hogy úgy igazán élveztem volna, mint a jó történeteket szokás. Szerettem, ahogy egy-egy festményt ábrázolt a szavaival vagy ahogy az alkotás aktusát és a hozzá tartozó átszellemültséget leírta, valamint volt egy-két kétségkívül nagyon erős epizódja is, úgymint például amikor a pszichiáter visszatér saját szülőházába az apjához és az elmúlt gyerekkorról, édesanyja halála miatt érzett gyászáról vagy az apjával való különös kapcsolatáról beszél. Az a fejezet engem nagyon szíven ütött és megszólított, számomra talán ez volt az egész történetben a legemlékezetesebb. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a regény legnagyobb hibájának az érdektelen karaktereket tartom. Valahogy senki nem tudott rám nagyobb hatást gyakorolni, mindenki olyan szinten közömbös maradt számomra, hogy nem igazán érdekelt, kivel mi fog történni vagy egyáltalán történik-e valami valamikor. Az atmoszféra, Kostova stílusa vitt magával előre a történetben valójában, és nem pedig az, hogy bármelyik karakterről is olvassak. 

Robert személye pedig különösen dühített attól a pillanattól kezdve, hogy Marlow doktor elkezdte felgöngyölíteni az életét, és felszínre került az, hogy tulajdonképpen mindenkit, aki közelállt hozzá, tönkre tett maga körül. A feleségét, a gyerekét és a későbbi élettársát is. Én úgy vélem, hogy ezekben a helyzetekben nem lehet a művészi tehetséggel vagy az alkotói rögeszmével takarózni. Robert egyszerűen egy szar ember, akit nem érdekel a felelősség bármilyen formája vagy más ember érzései. Ő csak éli a világát, éppen ahogy gondolja és jól esik, és közben nem érdekli, hogy mit hagy maga után, ha egyszer odébb áll. Én az ilyet képtelen vagyok megérteni, és megbocsátani sem tudom még a fikció szintjén sem. Jöhet itt a narrátor az alkotói lázálommal vagy a zseni meg nem értettségének társadalmi aspektusával, de ettől ez nem változtat azon, hogy Robertnek nem valók az emberi kapcsolatok. Nem szerettem az életéről olvasni, márpedig ez a történet igen nagy százalékát kitette. 

 

Maga a nyomozás, hogy ki is volt ez a titokzatos francia nő, mi történt vele meglehetősen izgalmas és érdekes volt, bár egy picit jobban meg szerettem volna érteni, hogy mégis mi okozott ebben Robertnek egyfajta kattanást. De talán erre a válasz valami olyasmi lehet, hogy azt se igazán tudjuk megérteni, amikor valaki teljes szívéből rajong valamiért, mi pedig nem. Hiába mesél az illető többet és többet nekünk rajongása tárgyáról, ha nekünk nem kattan valami ezzel kapcsolatban, akkor csak kívülállók maradunk és továbbra is értetlenül vonogatjuk a vállunkat. Szóval, nyilván megfogta őt valami a nő történetében, ami később megmagyarázhatatlan mániává alakult nála. A Hattyútolvajok narrátora ezt úgy magyarázza meg olvasóinak egy ponton, hogyha képesek vagyunk megérteni Robert rögeszméjét, akkor eljuthatunk a művészet igazi lényegéhez. S talán ezt ennél igazabban nem is lehetne mondani.

Kostova regénye bár kicsit vegyes érzéseket hagyott bennem, de az elégedetlenségem jó része inkább személyes érintettségű, mintsem objektíven megítélhető hiba a történetben. Aki szeret olvasni a művészetekről, a művészek különcségéről és keresztjeiről, és a lassan csordogáló, ráérős történetektől sem riad vissza, annak mindenképpen tudom egyébként ajánlani ezt a könyvet. Mert a hangulata, atmoszférája azért mégiscsak olyan, amit nehezen lehet elengedni. 

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok

Swan Thieves

Fordította: Siklós Márta

Európa Könyvkiadó

692 oldal

Párizsnak sosincs vége

Végtére ez az én dolgom, és hallgatni sokkal érdekesebb, mint beszélni.

Szóval, én és Hemingway még sok-sok évvel ezelőtt találkoztunk először, és akkoriban valahogy úgy gondoltam, hogy utoljára is. Az öreg halász és a tengerrel nem igazán jött ki tinédzser-énem. Főleg, hogy aztán nem egyszer hallottam innen-onnan, hogy nagyon mély, filozofikus mondanivalója van annak a könyvnek meg minden, és ilyenkor mindig szégyenkezve gondoltam arra, hogy nekem csak annyi maradt meg abból a regényből, hogy az öreg halász kint van a tengeren már napok óta egy szerencsétlen hal miatt, és hogy én ezt a kalandot mennyire untam. Szinte biztos voltam benne, hogy Hemingway nem nekem ír, hiszen ha másoknak ennyit adott az a könyv, és nekem csak a merő unalom csapódott le ebből az egészből, akkor egyszerűen nem vagyunk egymáshoz valók. S így teljesen nyugodt szívvel tettem pontot bimbózó kapcsolatunk végére.

Persze, az évek során sok minden változik... még én is - bármennyire is kapálózok olykor ellene, de azért néha, bizonyos időszakonként rám tör a felismerés, hogy már mennyire másként gondolkodom bizonyos dolgokról. Múltkor mikor a könyvtárunk polcai között bóklásztam, jött számomra a villámcsapásszerű felismerés - amelynek gondolati előzményeitől inkább megkímélnélek titeket - , hogy én már szeretem a krumplipürét. (jah, mert különben nagyon sokáig utáltam, a világ legunalmasabb köretének tartottam) És valahol itt tarthattam a gondolatmenetemben, amikor Hemingway könyveinek sora került szemmagasságba a polcon, és akkor azt mondtam, hogy egye fene, kap egy sanszot Hemingway is.

...ha üres a gyomra és kopog a szeme, minden kép szebb lesz, élesebben és tisztábban ragyog. Én akkor értettem meg mélyebben Cézanne-t, és akkor jöttem rá, hogy miként festette tájképeit, amikor éhes voltam. Szerettem volna tudni, hogy nem volt-e ő is éhes, mikor festett, gondoltam, talán csak elfelejtett enni. Ez is azoknak a beteges, de sokatmondó gondolatoknak egyike volt, amelyek akkor ötlenek az ember eszébe, ha kerüli az álom, vagy éhes.
Később már valószínűnek tartottam, hogy Cézanne éhes volt, csak éppen más értelemben.

A Vándorünnep c. írása 1921 és 1926 közötti, Párizsban eltöltött életéről szól. Amolyan önéletrajzi írás-féleségnek mondanám így hirtelen, de ha jobban belegondolok, ez egyáltalán nem igaz, hiszen a könyv középpontjában inkább Párizs áll és annak korabeli miliője - Hemingway pedig a szem, aki elkalauzolja olvasóit ebben a színes, folyton nyüzsgő városban. A kötet fejezetei különböző helyszínek (kávézók, könyvesboltok stb) vagy a szerző Párizsának meghatározó alakjai köré szerveződnek.
Nem hogy lineáris, hanem úgy egyáltalán: cselekményről nem beszélhetünk ennek a könyvek az esetében. A Vándorünnep sokkal inkább egy lapok közé zárt hangulat. Vagy ha így jobban tetszik: párizsi életérzés. (bár még sose jártam a francia fővárosban, de szinte biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi érzés lehet, mint amit ez a könyv árasztott.) Nyüzsgő kávéházak, kockás terítővel letakart asztalokkal teli éttermek, cigarettafüsttől nehéz levegőjű söntések, művészekkel és művészetkedvelőkkel teli irodalmi szalonok töltik be Hemingway Párizsát, amely olyan sokszínű, mint maga az ősz. Nem csodálom, hogy ekkor játszódik a megelevenített események nagy része - tényleg más évszakot el se tudnék képzelni, ami ennyire passzolna ehhez a könyvhöz. A színek, a hangulat, még a képzeletünkben beszívott ottani levegő is mind-mind az őszt idézi.

S most már abszolút meg tudom érteni a Hemingway-rajongókat is, hiszen kevés író tud ilyen kevés eszközzel ennyi mindent átadni az olvasójának. Az itt megjelenő alakokat éppen hogy csak gyorsan, nagy vonalakban felskicceli, s mégis sokkal teljesebbnek vagy hitelesebbnek tűnő képet kapunk róluk, mint egy több oldalas jellemzésből. S ugyanígy tesz Párizzsal is: az oldalakról csak apró impressziók, jól kiragadott momentumok, gondosan megfigyelt részletek köszönnek vissza - ám az eredmény itt is ugyanaz.

Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem kell tenned, mint leírnod egyetlenegy igaz mondatot. A legigazabb mondatot, amit tudsz.

S mindezek mellett sok érdekes és számomra értékes gondolatot osztott meg soraiban a művészetekről, az irodalomról és az írásról - de természetesen, ezt is csak amolyan szikár stílusban, többet mondva minden felcicomázott szövegnél. Hemingway -nél látszódik, hogy számára maga a mondanivaló a lényeg: ha ez nincs meg, akkor minden hiába.
Úgy érzem, most végre sikerült egymásra találnunk Hemingway-jel. Talán, ez egy gyönyörű barátság kezdete...

Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatérünk, bárhonnan, bármennyit is változott Párizs, és bármilyen nehéz - vagy könnyű - volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk, és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs.

Ernest Hemingway: Vándorünnep
Eredeti cím: A Moveable Feast
Fordította: Göncz Árpád
Kiadó: Fekete Sas
Oldalszám: 224
Eredeti ár: hát, látjátok ez passz.

( a párizsos kép forrása: http://piccsy.com/2012/04/paris-8j7fdftbt/ )

A művészet démona

William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja

kiolvastam: 2010. október 26.

Már húsz perce itt ülök a monitor előtt, s azon gondolkodom, hogyan is kezdhetnék hozzá ehhez a bejegyzéshez. Azt hiszem, ez az igazán jó könyv védjegye, mert olyankor mindig bajban vagyok a bejegyzés elkezdésével: csak halogatom, halogatom, próbálok innen-onnan közelíteni felé, de egyik megoldást sem tartom igazán tökéletesnek. Persze, ilyenkor nem arról van szó, hogy nem gondolok semmit ezzel a regénnyel kapcsolatban, hanem pont az, hogy annyi, de annyi minden cikázik a fejemben, hogy nem tudok egyetlen egy apró kis gondolatszikrát kiragadni, hogy "na, már pedig te fogsz a többiek élére állni". Ha igazán jó könyvet olvasok, akkor ezt nem tudom megtenni.
Talán, akkor most próbáljunk meg belevágni a közepébe:

Maugham regénye, ahogy a fülszövegből megtudjuk, Paul Gauguin életrajzát hivatott elmesélni, akit ha másról nem is, de Tahitin készült csodálatos és meseszerű festményei miatt biztosan ismerjük. Maugham regénye nem igazán ragaszkodik a tényekhez: számára nem az a lényeg, hogy hitelesen és pontosan elmesélje hogyan is élt Gauguin, hanem az, hogy milyen ember is volt. S Maugham ebben iszonyatosan nagyot alkotott! Úgy értem: elég nehéz színre vinni az igazi emberi reakciókat, mert mi van akkor, ha azok nem lesznek szimpatikusak az olvasó számára? Ilyenkor a legtöbb író szépítget, igyekszik megértetni az olvasóval, hogy miért is történt ez vagy miért is mondta. De Maugham nem. Ő nem próbálja hősét mentegetni, még egy kicsit sem. Sokszor mondja, hogy megtehetné, de nem akarja. Ő ilyen és kész, ez van. S ennek ellenére mégsem érezzük azt, hogy le kell tennünk a könyvet, mert nem bírjuk elviselni a főhőst: inkább olvassuk tovább, s elmerülünk a regény világában, és élvezzük azt, hogy itt lehetünk.

A mesék, mondák iránti hajlandóság vele született tulajdonsága az emberiségnek. Mohón csap le mindazokra a csodálatos vagy titokzatos eseményekre, amelyek az embertársaik közül valamilyen okból kimagasló egyének pályafutását tarkítják, ezek köré aztán legendákat sző, amelyekben fanatikusan hisz. Ez a regényesség küzdelme az élet hétköznapisága ellen. A legenda epizódjaiból lesz aztán az az útlevél, amelynek segítségével a hős legbiztosabban éri el a halhatatlanságot.

S Maugham regénye ezért is nyerte el a tetszésemet, mert mindig is úgy gondoltam, hogy szimpatikus főhős nélkül nem lehet jó a regény, nem lesz annyira magával ragadó. Úgy látszik tévedtem: tényleg nem muszáj szimpatikusnak lennie, csak ne legyen buta! Szerencsére, Gauguin esetében butaságról korántsem beszélhetünk: persze, lehet hogy műveletlen, de nem ostoba. Maugham Gauguin alakján keresztül mutatja be számunkra a zseniség mibenlétét, hogy vajon mit jelent az, ha valaki zseni? S milyen lehet egy igazi zseni?

Furcsa módon, én mindig azt gondoltam, hogy a zseniket kiveti magából a társadalom, mert egy egészen természetes emberi reakció folytán, nem képesek elviselni, ha valaki sokkal okosabb, tehetségesebb valamiben, mint az átlag. Persze, erre is számtalan példa van, de az író nem egy ilyen zsenit állít regénye középpontjába, hanem egy olyat, aki saját maga dönt úgy, hogy neki nincs szüksége a társadalomra, mindenki hagyja békén, mert csak nyűgöt jelent számára, ő csak és kizárólag alkotni akar, a többi dolog nem érdekli. Hidegen hagyják a társadalmi konvenciók, az együttérzés, a részvét, a szeretet, s minden olyan emberi érzés, amit nemesnek, szépnek hiszünk. Az elbeszélő többször is úgy beszél a festőről, mint akit valami ősi démon kerített hatalmába, s nem ereszti: talán a művészet iránti igazi elhivatottság tényleg azt követeli meg az embertől, hogy kivonuljon a civilizációból és csak az alkotásnak éljen? Hogy a cél lebegjen mindig a szeme előtt, s ne érdekelje más emberek véleménye?

Érdekes volt az is, ahogy színre vitte a festőnek az életrajzát: nem a kezdet kezdetétől kezdte mesélni, hanem valamikor negyvenéves korától. Az elbeszélő még nyárspolgárként ismerte meg őt, mikor nem volt több egy egyszerű, szürke tőzsdeügynöknél. S meglepődünk narrátorunkkal együtt, mikor ezt az unalmas, csöndes emberkét legközelebb már Párizsban találjuk, ebben a színes kavalkádban, ahová azért jött, hogy végre teljesüljön élete legnagyobb vágya: festhessen. Elbeszélőnk még pár évig nyomon követi Gauguin (a regényben Strickland néven szerepel) életét, majd elvesztik egymást szem elől. A festő utolsó éveit már mások elbeszéléséből rakja össze, akik Marseille -ben és Tahitin találkoztak vele.

Felnéztem és megláttam a sziget körvonalait. Rögtön tudtam, hogy ez az a hely, amit egész életemben kerestem. Amint közelebb értünk, úgyszólván emlékezni kezdtem rá. Most, mikor itt kóborlok, minden olyan ismerősnek tűnik. Meg mernék esküdni, hogy én már éltem itt egyszer.

A regény legszebb részei kétségkívül az egzotikus Tahitin játszódnak: mind cselekményben, mind leírásokban gazdagabbak, megkapóbbak. Ahogy rákerestem a Google -n pár Tahitin készül fényképre, a lélegzetem is elakadt! Az a hely, tényleg maga a Paradicsom! A hófehérben játszó homokos tengerpart, a kristálytiszta, világítóan kék tengervíz egy olyan hihetetlen világot jelenít meg, ami számomra tényleg csak a fényképekről létezhet. S Gauguin bárhogyan is élt itt, azért mégis csak irigylem: hiszen egy ilyen helyen lakni, ahol bár nyüzsöghetnek a turisták, de azért mindig marad olyan része, ami a Nyugalom Szigete marad, tényleg mesébe illő. S korábban tényleg el se tudtam képzelni az ottani tájat, de Maugham leírásai annyira magával ragadóak voltak, hogy olyan érzésem volt, mintha én is ott teremtem volna ezen a csodálatos tengerparton.

Sehogy sem tudok igazat adni azoknak a festőknek, akik dölyfösen kijelentik, hogy a laikusnak sejtelme sem lehet a festészetről, tehát műveik iránt érzett megbecsülését azzal mutatja leginkább, hogy befogja a száját, és előveszi a csekk-könyvét. Ez nevetséges félreértés; eszerint a művészet nem más, mint olyan ügyeskedés, melyet teljesen csak a szakmabeliek érthetnek meg. Holott a művészet az érzések megnyilatkozása, márpedig az érzések olyan nyelven beszélnek, amelyet mindenki megérthet.

Csodálatos könyv volt, finoman árnyalt humorral, gyönyörű leírásokkal, elgondolkodtató mondatokkal az emberekről, a kapcsolatokról, a művészetről, s az alkotásról. Tetszett, hogy nem csupán a festészetre vonatkoztak a gondolatok, hanem Maugham úgy fogalmazott, hogy tényleg bármelyik művészeti ágnál megállja a helyét. Maugham -től az első regényem volt, de biztosan nem az utolsó! Ez a pasas tényleg egy zseni! Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Kulturtrade Kiadó
Eredeti cím: The Moon and the sixpence
Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet
Eredeti ár: 299 - Ft
ISBN: 963 7826 10 6

Fülszöveg:

A regény főhősének sorsa lényeges vonásaiban Gauguin, a tragikus sorsú francia festő életrajzával egyezik, de Maugham nem művészbiográfiát akart írni, hanem egy sajátos emberi magatartást s az úgynevezett „zseni-típust” bemutatni; Gauguin hányatott élete ehhez csak alkalmas nyersanyagul szolgált. A szerző saját életébe fonva meséli el a különös történetet, melynek olykor maga is aktív szereplője. Charles Strickland, az ízetlen, műveletlen tőzsdés 40 éves korában rövidke levelet ír feleségének, melyben közli, hogy örökre elhagyja. A szerző utána megy, hogy visszahozza, s felfedezi a józan polgárok számára hihetetlen valóságot: azért hagyta el biztos megélhetését, kényelmes életét, hogy festő lehessen. Strickland Párizsban öngyilkosságba kerget egy nőt, tönkreteszi a férjét, majd több évi nyomor és éhezés után Tahitiba megy, ahol végre megtalálja, amit keresett: igazi hazáját, a buja tájat, a nyugalmat, a magányt, itt végre elfogadják olyannak amilyen, s bár félbolondnak nézik, dolgozni hagyják. Itt festi meg legnagyobb műveit.