1941. Pearl Harbor-i japán támadás sorsdöntő volt az U.S.A. számára, hiszen ezután döntött úgy, hogy belép ő is a II. világháborúba. Azonban ennek volt egy olyan következménye is, amelyről csak az utóbbi időben kezdtek diskurzusokat folytatni. Ez pedig az, hogy a háborúba való belépést követően a katonai vezetés akkor úgy döntött, hogy az U.S.A.-val hadban álló országok ott élő állampolgárait vagy azoknak leszármazottait koncentrációs táborokba záratja. Ennek a döntésnek az értelmében több százezer japán származásút - akár amerikai állampolgárt is - szakítottak ki otthonaikból, és minden vagyonuktól, egzisztenciájuktól, jogaiktól megfosztva táborokba zárták őket, mint az ország ellenségeit. 

Nem olyan régen olvasgattam pár fejezetet Bruno Bettelheim: Elég jó szülők című könyvéből, és ott az egyik részben arról beszélt, hogy mennyire tudják befolyásolni a szülők azt, ahogy a gyermek a világra tekint.  London bombázását hozta fel Bettelheim példának, hogy amikor évekkel később szemtanúkat kértek, hogy meséljenek arról, mire emlékeznek ezzel kapcsolatban, érdekest megfigyelést tettek. Akik gyerekként élték át a bombázásokat, azok közül nem mindenki megrázkódtató eseményként emlékezett rá vissza, volt aki képes volt ebben a szörnyű dologban is meglátni a csodát. Egy férfi élete egyik legviccesebb élményét is ehhez köti, amikor a parkban arra lett figyelmes, hogy egy fa gyökerestül repülve átszeli a parkot. Anyukájával utána még perceken keresztül alig tudták abbahagyni a nevetést. Vagy az a férfi, akit gyerekként egy este felébresztett az anyukája, hogy együtt nézzék a szemben levő kigyulladt ház lángjait. Anyukája nyugalma rá is rögvest átragadt és alapvetően szép élményként emlékszik vissza arra, hogy a szomszédos ház a tűz martaléka lett. Ezzel szemben akiknek pánikoltak a szülei, maguk is traumaként emlékeznek a bombázások idejére. 

George Takei édesanyja is egy ilyen nyugalmat árasztó szülő volt. Neki köszönhetően a kis George csupán egy ártatlan táborozásként élte meg az amerikai japánok koncentrációs táborokba zárását a II. világháború idején. Számomra ő volt a történet igazi hőse, hiszen ő aztán tényleg bármilyen körülmények között otthont tudott teremteni a családjának. George és a testvérei neki köszönhetően gyerekek tudtak maradni akkor is, amikor sokaknak idő előtt fel kellett nőniük. Elképesztő nő volt, akit végig csodáltam olvasás közben. Anyaságának lényege fonta körbe a történet nagy részét, alakja még ha háttérben is maradt sokszor, végig érződött a hatása, mint egy megnyugtató dallamnak. 

A gyermeki szemszög ellenére persze megszólal elbeszélőnk felnőtt hangja is. Magyarázza a körülményeket, a közhangulatot, illetve hogy pontosan mit is jelentett az számukra, hogy állampolgári jogaiktól megfosztva egy internáló táborba deportálták őket családostul. Háttérinformációkat ad hozzá a narratívához és olyan formán tálalja őket, hogy igazából bármilyen származásúként és akár tinédzserként is felfogható az, amin a Takei család sokezer sorstársával együtt keresztülment ebben az időszakban. 

Már Lucy Strange: A világítótorony legendája című regényében is mélyen megdöbbentett, hogy egyes országok hogyan álltak a bevándorlóikhoz háború esetén. És itt most nem a pár hónapja kivándoroltakról, hanem az évtizedeket ott élő, vagy akár már eleve odaszületett, elvileg teljes jogú állampolgárokról beszélek, akiket egy háború miatt máris jogaiktól megfosztva, népellenségként felcímkézve elkülönítik a lakosságtól. Ez rávilágított számomra arra, hogy bár élhet az ember bármennyire demokratikus országban, elég valami rajtunk kívül álló ok, és máris kívül találjuk magunkat a körön. Hogy sose szűnünk meg idegennek lenni, bármennyi éve is élünk valahol, és ki tudja, hány odaszületett generáció kell ahhoz, hogy az ország is a sajátjának tekintsen minket minden körülménytől függetlenül. 

De George Takei mégsem erre a következtetésre jut, ő sokkal pozitívabban, megbocsátóbban áll ehhez az időszakhoz. Bár évek kellettek hozzá, hogy utólagosan is (amikor felnőttként már tudomást szerzett a velük történt megalázottságról és kisemmizésről) feldolgozza azt, amin átment ő és a családja. Graphic novelje azonban nem egy gyászfolyamat, hanem sokkal inkább egy kerek egész, önmagában lezárt történet. Amiben ott a düh, majd végül a megbocsátás. George Takeiben már letisztázódtak ezek az események, történetének célja inkább a megismertetés. Hogy ez is hozzáíródjon a történelemhez, el legyen beszélve, ki legyen mondva, hogy sok-sok évvel ezelőtt az amerikai japánokra ellenségként tekintettek és ennek megfelelően is bántak velük. 

George Takei: They Called Us Enemy

Illustrations: Harmony Becker

Top Shelf Production

224 oldal

Jane Was Here - An Illustrated Guide to Jane Austen's England

 

 

Három volt egyetemistatárs közös projektje a Jane was Here, ami egy nagyon igényes kivitelezésű, gazdagon illusztrált útikalauz, amelynek középpontjában Jane Austen és a hozzá kötődő helyszínek állnak. Ha egy lapokon keresztüli utazásra vágytok az írónő társaságában, akkor ez a kötet pont ideális lehet erre a célra - s ha egyszer csak lehet majd újra utazni is, akkor is kiváló útitárs lehet a Jane Was Here.  Mondjuk egy tematikus úthoz is kiváló alapot szolgáltathat vagy akár plusz ötleteket adhat egy angliai utazáshoz a szokásos klisés helyszíneken túl.

S ezt nem is véletlen írom, hiszen a három szerző, akinek ezt a kötetet köszönhetjük, valóban bejárta a könyvben említett helyszíneket közösen egy két hetes angliai túra keretében. Szóval valóban kivitelezhető a dolog, és ami engem illet, én az ilyet tematikus utazásokért meglehetősen rajongok. Huszonkét helyszínen keresztül, keresztül-kasul bejárjuk Jane Austen Angliáját: London, Chawton és Bath mellett olyan helyek is szerepelnek a kötetben, mint a Stanage Edge, amely a Keira Knightley-féle Büszkeség és balítélet egyik ikonikus jelenetének helyszíne. Vagy helyet kap még Mr. Collins háza is, amelyben ráadásul meg is lehet szállni. Lizzy szobájában tölthetjük az esténket, és megnézhetjük azt a szobát is, ahol Mr Darcy először megkérte Elizabeth kezét. 

 

A kötetben tehát nemcsak Austen életéhez köthető helyszínek kaptak helyet, hanem a regénybeli illetve az adaptációkhoz használt helyszínek is. Ezek többnyire kétoldalas bemutatásokat kaptak a kötetben, egyik oldalon leírással - miért és hogyan köthető Austenhez, egy rövid útileírással és utazási tippekkel megspkélve - , másik oldalon pedig a szöveget erősítendő és kiegészítendő infografikák és illusztrációk kaptak helyet. 

 

 

A helyszínek mellett a koridézés is megjelenik. Bepillantást kaphatunk abba, hogyan nézhetett ki egy régenskori bál, milyen fontosabb kellékei voltak a teázásnak, olvashatunk részleteket Jane és Cassandra levelezéséből vagy megismerkedhetünk a korabeli kártyajátékokkal. S persze, mindez csalóka lehet, hogy ennyi minden helyet kap ebben a vékony könyvecskében. Csalódások elkerülése végett szeretném azért leszögezni, hogy korántsem egy komoly tanulmányról beszélünk a Jane was Here kapcsán. Mindenből kapunk egy picikét, egy könnyed kis bepillantást. Akik már korábban jobban beleásták magukat Austen életrajzába vagy a régensség korának titkaiba, azok nem fognak sok újdonsággal találkozni. Ami érdekes lehet számukra az talán a tematika, illetve a szemet gyönyörködtető kinézet.

Ugyanis a kötet legfőbb erőssége szerintem maga az illusztráció. Lexi K. Nilson csodálatos munkát végzett, s maga a könyv is erre épít leginkább. Sok-sok oldalon keresztül maga az illusztráció a főszereplő, szövegek valóban inkább csak a helyszínek kapcsán jelennek meg. Ez egy igazi coffe table book: megnyerő külső és belső kivitelezéssel, gyorsan átlapozható szövegekkel. Bevallom, én picit több szövegre számítottam a kötet kapcsán, mikor rábukkantam, de mindennek ellenére azért kellemes emlékként él bennem ez a könyv és örülök, hogy a polcomon tudhatom. És alig várom, hogy pár helyszínt személyesen is meglátogathassak majd innen egyszer. 

Nicole Jacobsen - Devynn Dayton - Lexi K. Nilson: Jane was Here - An Illustrated Guide to Jane Austen's England

Hardie Grant Books

127 oldal

Minden élő az ég alatt

James Herriot szinte minden második történetében könyékig benne van egy éppen ellő tehénben. Mindemellett ez az egyik leggyönyörűbb könyv, amit az utóbbi hónapokban olvastam. Hogy Herriot történeteivel való megismerkedésemet miért is húztam idáig, fogalmam sincs, de most már roppantul örülök, hogy megismertem, mert ennél remekebb kabátkönyvet keresve sem találhattam volna.

Talán a legelső mondatomból mégse a kabátkönyv kifejezés jutna először az ember eszébe. Egy herriottalan olvasó talán nem is érti, hogy egy tehén megelletésének vagy egy ló patkójából egy tályog eltávolításának leírása hogyan és miképp is melengetheti meg az ember szívét olyan módon, hogy utána napokig kereknek érzi a körülötte lévő világot.

Üres volt a táj, egy lélek sem mozdult, némaság honolt, csupán egy madár kiáltott a távolban, engem mégis megindított a magány és bizsergető közelségben éreztem a világ összes teremtményét.

A Minden élő az ég alatt nem egy egybefüggő regény, sokkal inkább novellafüzérnek mondanám, amiben az egyes epizódok nem igazán vagy csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz. Valamiféle kronológiát azért követ persze, de alapvetően inkább történetek gyűjteménye ez egy yorkshire-i állatorvos tollából. S mégis, ezek a lazán egymásba kapcsolódó rövid kis írások gyönyörűen kibontják előttünk ennek a yorkshire-i kisvárosnak és a benne élő, dolgozó (kissé különc) emberek képét. És persze a hamisítatlan yorkshire-i hangulat és táj erőteljesen utat tör magának a történeteken keresztül.
Hogy ennek a könyvnek a titka miben áll is pontosan? Talán abban, ahogy a világot látja maga körül. Hogy az állatok és a hozzájuk kapcsolódó emberek olyan tiszteletteljes, őszinte és szeretetreméltó portréjait tárja elénk a lehető legegyszerűbben. Ne gondoljuk azonban azt, hogy Herriot folyton azon fáradozna a sztorizgatásai alatt, hogy jól meghassa olvasóját. Mert egyáltalán nem fáradozik, a sírás néha csak úgy kibuggyan az emberből, amikor állat és ember különleges kapcsolatáról olvas. De a könyv emellett - sőt leginkább - tele van számtalan humoros jelenettel is, mint például maga a kezdő történet is.
Ám a szórakoztatás mellett a szakmai alázat, az állatok tisztelete és szeretete is átsüt minden során. S mindezt úgy képes átadni, hogy az ember míg olvassa valóban elhiszi, hogy bizony nincs a világon szebb dolog egy tehén elletésénél. 

Mindenfajta szórakoztatás mellett azért szerintem egy meglehetősen valós képet fest a vidéki állatorvosi pályáról, ahol bizony adódnak olykor nehézségek: előfordul, hogy az orvosnak fogalma sincs, mi lehet a beteg valódi baja, vagy hogy számos sérüléssel is járhat egy-egy állat ellátása. A bűzről vagy a kételkedő gazdákról nem is beszélve.
S mégis... nincs is annál csodálatosabb, mint James Herriottal barangolni a yorkshire-i gazdaságokon, érezni, ahogy a csípős reggeli levegő az arcunkba fúj és újra és újra ráébredni vele, hogy mennyire csodás és lenyűgöző igazából minden élő az ég alatt.
Ha ez utóbbit esetleg néha elfelejtenétek, vegyetek kezetekbe ti is egy Herriot könyvet. 

James Herriot: Minden élő az ég alatt
Every Living Thing
Fordította: Majsai Erzsébet és Szentmiklósi Tamás
Ciceró Kiadó
436 oldal

Így lettem

Noha gyakran elfelejtjük, de az éntörténetek nagyon fontosak. Honnan jöttünk, hova tartunk, hol vagyunk most - ezt mindig megtudhatjuk abból, ha elkezdünk mesélni magunkról magunknak. Ezek az éntörténetek azonban sosem állandóak, folyton változnak velünk: nem arról van szó, hogy hazudnánk vagy hogy hamis történetek lennének, hiszen minden valóban megtörtént velünk. Egyszerűen csak az idő távlatából bizonyos események más színezetet kapnak vagy más történések kerülnek hangsúlyosabb szerepbe, és bizonyos, látszólag össze nem függő, időben távoli dolgok kötődnek egyszer csak össze bennünk, fűződnek föl a saját éntörténetünk vázlatára. Időről időre másként éljük meg a múltunkat, másként látjuk a jövőnket vagy a jelenünket - így változik, így mesélődik újra és újrafogalmazva életünk története más üzenettel, más végkicsengéssel, más kezdő- és végponttal. 

Michelle Obama könyve pedig egy igazán inspiráló éntörténet, hiszen nagy utat tett meg ezalatt az idő alatt, amíg Chicago South Side-járól eljutott férjével a Fehér Házig. Lelkileg volt ez nagy út mindkettőjüknek. Elég sok mindent tapasztaltak a világból ahhoz, hogy rájöjjenek számukra nem elég a jól fizető ügyvédi állásuk nyújtotta biztonság, hanem ők valóban tenni is akarnak érte, hogy a világ, az országuk egy jobb hely legyen. Nem volt könnyű, amíg Barack eljutott a szenátori majd elnöki pozícióig - sok áldozatot kívánt mindannyiuktól, a családtól, a házasságuktól. És persze, ezek a nehézségek a Fehér Házban is folytatódtak - más léptékben és máshogy, de tény, hogy családos emberként nem könnyű az ottani életet élni, ahol minden négyzetméterre legalább öt titkosügynök és két golyóálló üvegfelület jut. Nehéz így normális életet élni a két kislánynak, akik még csak most kezdik elhelyezni önmagukat a világban.

" Egy dolgot megtanultam az életben: ha felemeljük a szavunkat, annak ereje van. Amilyen gyakran csak tudtam, megpróbáltam az igazságról szólni, és hallhatóvá tenni azok történeteit, akikre a legtöbbször senki nem figyel." 

Michelle élettörténetében nagyon hangsúlyos dolog, hogy ő, mint egy egyszerű munkáscsaládból származó fekete nő honnan hova jutott. Hogyan lett belőle tanult, Borostyán Ligás egyetemet végzett, keményen dolgozó nő, aki hozzá akar tenni valami jót a világhoz. Rettentően fontos és inspiráló életút ez, hiszen Michelle sokszorosan marginális helyzetből indult, és sok nagy dolgot vitt végbe. Ám mindemellett megmaradt ugyanannak az egyszerű embernek is, aki soha nem felejtette el, honnan jött. És mindezt, amit kapott: minden lehetőséget, bátorítást, odafigyelést hasonló háttérrel rendelkező lányoknak, gyerekeknek szeretné visszaadni. Mert hite szerint ők is elérhetik a változást, belőlük is válhat magasan kvalifikált, sikeres ember, csak a lehetőséget kell megteremteni számukra. Ez már First Ladysége előtt is kardinális kérdés volt számára. Céljaik, motivációik nem felvett pózok tehát, hanem tényleg olyan dolgok, amikben valóban hittek, amiket valóban fontosnak tartottak.
Sok mindenért lehet szidni az amerikaiakat, de az, hogy Obamáéknak feketeként lehetőségük volt elnöki pozícióba kerülni és ciklust is tudtak hosszabbítani, kétségtelenül óriási előrelépést jelentett. Azért beszélek egyébként így ennyire többes számban róluk, hiszen Michelle is rengeteget tett hozzá Barack megválasztásához: nem csupán azzal, hogy aktívan részt vett a kampányban, beszédeket mondott mindenfelé, hanem azzal is, hogy bár nagyon ódzkodott attól, hogy aktívan részese legyen a férje a politikai életnek, mégis aztán teljes mellszélességgel támogatta őt mint társ, mint barát. 

Ami igazán szimpatikus volt Barackban és Michelle-ben, hogy mindennek dacára ők mégsem politikusok voltak azokban az években sem, hanem megmaradtak embernek. Alapszabályuk, hogy feketeként "kétszer olyan jónak kell lenned, hogy feleolyan messzeérj" végigkísérte utukat, és eszerint éltek a Fehér Ház falai között is. Jó volt olvasni arról, ahogy ezt a nagy történelmi múlttal rendelkező épületet és az ottani élet szigorúságát milyen eszközökkel és milyen megközelítéssel igyekeztek lazítani, közelebb hozni az átlag állampolgárokhoz - elsősorban a gyerekekhez. Hiszen fontos volt számukra átadni azt az üzenetet a következő generációnak, hogy bárkiből lehet amerikai elnök, ha megvan hozzá a kellő elszántság, motiváció és üzenet.

"... milyen sokan éljük végig az életünket rejtve maradt történetekkel, szégyelljük vagy félünk, hogy a teljes igazság nem felel meg az elfogadott eszményeknek. Gyerekkorunk üzenetei arról szólnak, hogy csak egyféleképpen lehetünk amerikaiak, tehát, ha sötét a bőrünk vagy széles a csípőnk, ha nem a megszokott módon éljük meg a szerelmet, ha más nyelvet beszélünk vagy más országból érkeztünk, nem tartozunk ide. Ez a helyzet - egészen addig, amíg valaki nem veszi a bátorságot, hogy máshogy mesélje el a történetet." 

Bár Michelle életútja igazán különleges és elképesztő, mégis annyi egyetemes probléma és kérdés fogalmazódik meg könyvében, amivel így vagy úgy, de szembesül az olvasó a saját életében is. Jó volt megismerni az ő látásmódját is, illetve hogyan kezelte a dolgokat, és visszatekintve ezekre mit adtak hozzá a személyiségéhez, másokkal való kapcsolatához. Michelle története így egy lesz közülünk - nemcsak az amerikai, fekete bőrű nők közül, hanem mindannyiunk közül. És azt hiszem, ez ennek a könyvnek az igazi titka, hogy képes elhitetni velünk, mi is tehetünk nagy dolgokat, ha igazán hiszünk. Magunkban, a világban. Hogy elég jók vagyunk.

Őszinte. Végtelenül emberi. Felemelő. Inspiráló. Michelle Obama éntörténete egy olyan történet, ami sokáig velem marad, és legszívesebben mindenkinek a kezébe nyomnám.
Egy nő története, aki Chicago szegénynegyedéből egészen a Fehér Házig jutott.
Egy feleség története, akinek a férje nem mindennapi ember. Akinek az eszméi mögé felsorakozik az Egyesült Államok nagy része.
Egy anya története, aki átlagos és boldog gyermekkort szeretne biztosítani lányainak nem éppen átlagos körülmények között.
A történet, amiből megtudhatjuk, miként lett ő Michelle Obama. És végtelenül örülök, hogy megismerhettem.

Michelle Obama: Így lettem
Becoming
Fordította: Weisz Böbe, dr. Andó Éva
HVG Könyvek
440 oldal

Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? Ezt a kérdést az örökbe fogadó anyja szegezte neki Jeanette Wintersonnak, miután kiderült, hogy Jeanette egy újabb kapcsolatba kezdett egy lánnyal. Ez a filozófia alapvetően meghatározta a gyermekkorát, hiszen Mrs. Winterson ebben a szellemben élt. Mániákusan ragaszkodott a vallási közösség normalitásához, miközben saját boldogtalanságát, saját kudarcait igyekezett elrejteni a világ szeme elől. Ezek a titkok és titkosságuk következményei mindig saját otthonában ütöttek igazán vissza. 

Mivé lehet egy gyermek, aki egy ennyire boldogtalan, saját magát soha fel nem vállaló anya mellett nő fel? Mivé lehet egy gyermek, aki folytonosan szomjazza és vágyja a szerető anya alakját maga mellett, de azt soha sem kaphatja meg? Jeanette Winterson ebben az önéletírásában gyermekkorát idézi fel és Mrs. Winterson alakját és vele való kapcsolatát - nem csak az emlékezés puszta létéért teszi ezt, hanem hogy megtalálja a maga válaszait saját, felnőtt életének egyik mélypontján. Hogy túléljen. Ez az emlékezés ugyan sok fájdalmas dolgot hoz a felszínre, ugyanakkor terápia is. Miért lett Jeanette Winterson az, aki? Miképpen lehet egy ilyen gyerekkorból építkezni a jelenben? 

Szerettem Winterson prózáját olvasni, ami valahogy úgy áradt és zubogott akárcsak Ferrante regényei. Ahogy ráléptem az első sorok ösvényére, szinte képtelenség volt onnan letérni: sodort magával ez az időszakadékokon átívelő sok érzés és gondolat. Nehéz megfogni azt, hogy mitől ennyire brutálisan jó könyv. 

Talán mert kegyetlenül őszinte. 

Nem is lehet más választása, hiszen ahhoz, hogy feljöjjön a mélység wintersoni feneketlen feketeségéből, szembe kell néznie mindazzal, ami idáig vezetett. Mrs. Winterson alakja minden sor fölött ott tornyosul a maga apokalipszist váró mivoltában.

Amikor elmesélünk valamit, saját törvényeink szerint tesszük,  de úgy, hogy nyitva hagyunk egy ajtót. Változatot írunk, de sosem a véglegest. És aztán reméljük, hogy valaki majd meghallja csöndeket,és folytatódhat a történet, újra elbeszélhetô lesz.
Amikor írunk, ugyanúgy fölkínáljuk a csöndet, mint a történetet. A szavak a csönd kimondható részei.

Életünk legmeghatározóbb szereplője az anyánk. Akár vérszerinti, akár nem, ő az, akivel kapcsolatban először tapasztaljuk meg milyen is szeretni, illetve ha szeretve vagyunk. Általa tanuljuk meg, milyen is a szeretet. Ha a szeretet ebben a kapcsolatban folyton változó, nincs benne állandóság, se stabilitás, akkor az későbbi életünkre is kihat: diszfunkcionalitásunk bármely emberi kapcsolatunkban szinte borítékolható. Miközben Jeanette újraépíti önmagát memoárjának köszönhetően, közben igyekszik azt is megtanulni és tudatossá tenni magában, hogy a szeretet igenis lehet kiszámítható, lehet állandó és soha meg nem szűnő. Hogy nem kell feltételekhez kötni ezt az érzést.

Sosem késő megtanulni szeretni.
Csak ijesztő.

Mrs. Winterson alakja kétségkívül a könyv legérdekesebb figurája. Ellentmondásossága, titkai, boldogtalansága és elhallgatásai egy hihetetlenül szomorú élettörténetet sejtetnek. Jeanette ezt nem próbálja megfejteni, hiszen számára Mrs. Winterson egy diszfunkcionális anyafiguraként telepszik rá emlékeire. De ennek a diszfunkcionalitásnak nyilván valami oka van. Sokat gondolkodtam vele kapcsolatban, próbáltam felfejteni a dolgait magamban már amennyit következtetni lehetett az elbeszélésből. S én is arrajutottam, amire Jeanette vérszerinti anyja is végül.
És ebből kiindulva önmagunkkal való kapcsolatunkat és az ennek következtéből kibomló életutakat Jeanette és Mrs. Winterson kitűnően érzékeltetik. Hogy önmagunk el- vagy éppen nem elfogadása hova is vihet minket az életben. Ugyan lehet, hogy az elfogadás nem egy "normális" körülményeket teremt, lehet hogy egy Miniben éli ezután az ember a mindennapjait, de mégis abban a tudatban, hogy önmaga lehet, esélyt kaphat a boldogságra. Míg Mrs. Winterson inkább a külső szemlélő számára látható normalitást helyezi mindenek fölé. Talán, mert ha felvállalta volna magát, igencsak kilógott volna a normalitás kereteiből. És Jeanette-nek ezért nem tudta sose megbocsátani, hogy nem maradt ott vele ebben a választásában. Az apokalipszis utáni folytonos vágya sem lehet véletlen. Bár többször hangsúlyozza, hogy mindenkit el fog sodorni a világvége. De valójában arra vágyik, hogy önmaga semmisüljön meg teljes egészében. Nem azért mert nem önmaga. Hanem pont azért, mert az apokalipszis megmentené őt attól a lehetőségtől, amit eddig az évek során mindenképpen elkerülni kívánt és elutasított.
Mrs. Winterson tehát nem csupán anyaként volt diszfunkcionális, hanem emberként is.

A könyvek számomra otthonok. A könyv nem megteremti az otthont, hanem ő maga az, abban az értelemben, hogy – akárcsak egy ajtót – kinyitjuk, és bemegyünk rajta. Odabent másfajta időt, másfajta teret találunk.

Jeanette számára az irodalom és a könyvek világa jelentette mindig is az otthont. Bár odahaza csupán hat könyv volt található - ebből egy a Biblia, kettő pedig a Bibliát magyarázta - Jeanette már igen korán elhatározta, hogy megismerkedik a teljes angol irodalommal A-tól Z-ig, és ezt az elhatározását igen komolyan is vette. Lelkes olvasója volt a város könyvtárának, és talán ez volt az első lépés íróvá válása útján. Az irodalom szavak adott neki. Olyan szavakat, amikkel az olyan dolgok is kifejezhetővé váltak, amik addig nem. Mrs. Winterson hiába ellenkezett az ellen, hogy Jeanette megtalálja a wintersoni világból kivezető utat, hiába égette el a sutyiban összegyűjtött könyveit. Jeanette magává tette a könyveket. Benne lüktettek tovább azok a sorok, azok a rímek, azok a klasszikussá vált gondolatok, amiknek fizikai teste ott égett egy éjjel a Winterson család udvarán. Szerettem, ahogy az irodalomról és a könyvek jelentőségéről vallott az életében. Hogy mennyiféle menekülőutat biztosítottak neki akkor, amikor úgy érezte, most a legnehezebb. Szeretek ilyen olvasói történeteket olvasni.

Ez a memoár egyszerűen úgy fantasztikus, ahogy van. Rengeteg aláhúzandó, megjegyzendő gondolattal tele. Ez volt az első könyvem az írónőtől, de biztosan nem az utolsó. Hiszen aki így tud magáról és az életéről írni, biztos vagyok benne, hogy fikcióban is remekeket alkot. Úgyhogy nincs más hátra, meg kell ismerkednem a wintersoni életművel.
És hát nyilván azóta szereznem kellett egy saját példányt is magamnak, nem elégedtem meg a könyvtárival. Mert az nem lehet, hogy ne legyen ott a polcomon. 

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Why Be Happy When You Could Be Normal?
Fordította: Lukács Laura
Park Könyvkiadó
260 oldal

Becoming Jane | Jane Austen születésnapjának margójára

Pontosan 243 évvel ezelőtt, 1775. igencsak kemény telének decemberében látta meg a napvilágot Jane Austen. Ki gondolta volna, hogy ez a Steventonban született leánygyermek egy napon világszerte ismert és szeretett írónővé válik, akinek regényeiből majd számtalan filmes feldolgozás készül, illetve rengeteg személyéhez, műveihez kapcsolódó relikviát lehet majd kapni és gyűjtögetni a legelképesztőbb formákban. Jane Austen és regényeinek alakjai visszavonhatatlanul beleivódtak a popkultúrába, neve egybeforrt a Régens kori kosztümös romantikával, férfialakjai a hosszú évek során számtalan női szívet megdobogtattak már és ez a jövőben sem hiszem, hogy nagyon változna. 

De mit tudunk Jane Austenről? Milyen élete volt? 

Miért érdemes megismerkedni a műveivel?

Ebben a bejegyzésben például ilyen kérdésekre próbálok válaszolni.

Egy új élet születése

1775. tele különösen kegyetlen volt, hosszú évek óta nem tapasztaltak ennyire hideget Angliában. Ám a mínuszok ellenére azért akadtak enyhébb napok is. Azon a napon, amikor Mrs. Austen fájásai megkezdődtek, azt írta a naplójába: "Köd, napsütés, szép nap." 

Ebben az időben a nők igencsak nagy része otthon szült, mindenféle szakértő segítség nélkül: se bába, se orvos nem nagyon vett részt az ilyen eseményeken. A steventoni parókia több mérföldre volt a legközelebbi falutól, Basingstoke-tól, így nagy valószínűséggel Austenék nem igazán bajlódtak azzal, hogy a vajúdás alatt orvost kerítsenek. 

A vajúdás és maga a szülés is nagy valószínűséggel Mrs. Austen hálószobájában ment végbe, és nőrokonai segíthettek neki a kislány világrajövetelében. Bizonyos források szerint maga a szülés valószínűleg nem az ágyban zajlott ebben az időszakban, hiszen az ágyneműket valamint a - z igencsak drága - matracokat nem igazán tudták volna megvédeni a szennyeződésektől. 

Az alábbi képen egy 19. századi szülési pozíció látható. Láthatóan a férj is részt vett a szülés procedúrájában: ő az, aki hátulról tartotta a kismamát ebben a félig ülő, félig fekvő pozícióban, miközben a bába és másik két női társa segített a szülésben.

Hogy Mrs. Austennek végül hány órába telt mire életet adott lányának, nem született feljegyzés. Jane születése -  akinek érkezését egyébként novemberre várták -  valószínűleg gyors volt és eseménymentes. George Austen tiszteletes december 17-én keresztelte meg újszülött gyermekét otthonában, ahogy azt Jane testvéreivel is tette. Majd rövid üzenetben tájékoztatta rokonait és barátait arról, hogy családuk immár új taggal bővült. Nyilvánosan ekkor nevezték egyedül Jenny-nek - vajon szűk családi körben rajta maradt később is ez a becenév? [1]

Jane Austen élete - vagyis amit biztosan tudunk

Arra vágyom, ahogy mindenki más is, hogy maradéktalanul boldog legyek; de ahogy mindenki, én is bizonnyal a magam módján leszek az.

Tény, hogy Jane Austen életéről nem sok mindent tudunk, bármennyi és bármennyire alapos életrajzot is olvasunk, alakja a homályba vész, és személyiségére, életének eseményeire, hátterére leginkább csak feltételezések és találgatások alapján következtethetünk. Jane élete során közel 3000 levelet írt, ám ebből csupán alig száz valahány maradt fent az utókor számára - az írónő utolsó kívánsága ugyanis az volt, hogy semmisítsék meg az általa írt leveleket, és testvére - valamint egyben legjobb barátnője -  Cassandra túlságosan is alapos munkát végzett. 

Amit biztosan tudunk, hogy édesapja tiszteletes volt és ugyan meglehetősen tisztességes fizetést kapott, a gyermekeinek nagy száma igencsak megterhelte a családi kasszát, így nagyon szerényen éltek. 

1783-ban Cassandrával együtt Oxfordba mentek tanulni egy nőrokonukhoz, Mrs. Anne Crowley-hoz, aki aztán Southamptonba való költözése után is vitte magával a lányokat. Ám tífuszjárvány tört ki, emiatt végül hazaküldték őket, és Jane majdnem belehalt a betegségbe. Ezután egy ideig otthon tanultak, majd 1785-ben újra beíratták őket egy iskolába, a readingi Abbey kollégiumba. Itt valószínűleg franciát, kézimunkát, táncot, zenét és talán drámát is tanultak. A lányoknak azonban 1786. decemberében végül haza kellett térniük, mert a tandíj túlságosan is magas volt az Austen család számára, így tanulmányaikat kénytelenek voltak ismét otthon folytatni.

Jane már tizenegy éves korától - de még az is lehet, hogy hamarabb - szívesen szórakoztatta családját saját írásaival és verseivel. Mindössze tizennégy éves volt, amikor megírta a Szerelem és barátság című kisregényét, amellyel a szentimentalista regényeket figurázta ki. A rákövetkező évben megírta az Anglia története című művét, melyhez Cassandra készített illusztrációkat. Ezzel a könyvével pedig az igencsak népszerű történelemtudományi írásokat parodizálta. 

Austen ezután megírta a Lady Susant, majd belekezdett első regényébe az Elinor és Marianne -ba. Cassandra úgy emlékszik, hogy ezt még 1796 előtt kezdte felolvasni a családnak, és levélregény formában íródott. Sajnos, az eredeti kézirata ennek a változatnak nem maradt fenn, így nem tudjuk, hogy az első változatból mennyi dolog került át a végleges változatba, amely végül névtelenül jelent meg 1811-ben Értelem és érzelem címen. 

1796-ban belekezdett második regényébe, az Első benyomásokba (később Büszkeség és balítélet), amelynek végleges változatával 1797-ben készült el. Mint ahogy korábbi munkáit, ezt is felolvasta családjának, és osztatlan sikert aratott vele. 1797. novemberében édesapja megpróbálta kiadatni lánya egyik írását, de sajnos nem járt sikerrel - hogy erről a próbálkozásról Jane tudott-e vagy sem, sajnos nem tudjuk. 

1798-ban, miután befejezte az Elinor és Marianne utolsó átírását, belekezdett harmadik regényébe, amely a Susan címet viselte - mi A klastrom titka néven ismerjük - , amely az akkoriban nagyon divatos gótikus történeteket parodizálta ki. A megírása körülbelül egy évig tartott. 1803-ban testvére Henry, elküldte a Susan kéziratát Benjamin Crosby kiadójának, aki £10 fizetett a kiadásért. Crosby megígérte, hogy hamarosan kiadja, ám a reklámozáson kívül végül mégsem került kiadásra. A kiadatlan kézirat Crosby tulajdonában maradt egészen addig, amíg Jane 1816-ben vissza nem vásárolta tőle.

1800-ban George Austen váratlanul bejelentette, hogy nyugdíjazták állásából és Bathba költöznek családostul. Jane éppen a Susan című regényét tökéletesítgette, majd egy új regényötlet is elkezdett fogalmazódni a fejében - amiből később nem lett semmi - , amely a The Watsons címet viselte. A regény befejezetlenségében minden bizonnyal édesapja halála játszott közre. A bathi költözés után soha nem tért vissza az ezt megelőző évek produktivitása.  Claire Tomalin életrajz írója szerint ez Jane depressziójára utalhat, de ezzel nem minden Austen kutató ért egyet. Tomalin elmélete eléggé népszerű, miszerint Jane boldogtalan volt Bathban, ugyanakkor az is lehetséges, hogy csupán annyira fellendült a szociális élete, hogy nem nagyon maradt ideje az írásra. Ezt pontosan már nem fogjuk megtudni.

1806-ban végül a család - családfő nélkül már -  elköltözött Bathból Southamptonba, ahol Frank Austennel és annak új feleségével éltek együtt. 1809-ben Jane bátyja, Edward egy sokkal kényelmesebb házat ajánlott fel édesanyjának és lánytestvéreinek Chawtonban. Bath után egy sokkal csendesebb élet következett. Chawtonban töltött évei során négy regényének a kiadását is megélte, amelyeket nagyon jól fogadott az akkori közönség. Jane 140£ bevételt szerzett az Értelem és érzelem eladásaiból, ami elhozta számára az anyagi függetlenséget. A sikere után megjelent regényeinek borítóján a szerző neve helyett az állt, hogy "Az Értelem és érzelem szerzőjétől". Jane Austen neve soha nem került rá az életében kiadott regényeinek borítójára. A Büszkeség és balítélet 1813. januárjában jelent meg nyomtatásban, és a kiadási jogaiért Jane £110 kapott Egertontól. Elképesztő sikere lett mind a kritikusok, mind az olvasók körében - még hozzá annyira, ha jutalékot kapott volna az eladásokból, akkor akár £475 is hazavihetett volna, vagyis kétszeresét apja évi keresetének. Még ugyanabban az évben megjelent a regény második kiadása is. 1814. májusában Egerton A Mansfield kastélyt is megjelentette, ami ugyan a kritikusok tetszését kevésbé nyerte el, de ez nem tántorította el olvasóit. Hat hónap alatt elkapkodták az összes példányt, és Jane ezen a regényén jóval többet keresett, mint bármelyiken.

1815. -ben Jane kiadót váltott, méghozzá a sokkal népszerűbb John Murray-hez pártolt át, aki 1815. decemberében megjelentette Austen  negyedik regényét, az Emmát, valamint 1816. februárjában A Mansfield kastély második kiadását. Amíg Murray a kiadásra készítette fel az Emma kéziratát, Jane egy új írásba kezdett, ami a The Elliots címet viselte - mi ma Meggyőző érvekként ismerjük, valamint Henry Austen ezalatt az idő alatt visszavásárolta Crosbytól a Susan című regény kiadásának jogait. Ám ezeknek kiadását már nem élhette meg, ugyanis betegsége, az akkoriban ismeretlen Addison-kór egyre inkább elhatalmasodott rajta, majd 1817. nyarán elhunyt. [2.]

Jane Austen - TOP 6 avagy én és Miss Austen

Ami engem illet, én azt a könyvet, amelyik jól van megírva, mindig túlságosan rövidnek találom.

Jane Austen regényeit kamaszkoromban kezdtem felfedezni, és az évek múlásával nemcsak hogy egyre jobban értékelem regényeit, hanem más-más rétegeket is meglátok bennük, amik előtte nem annyira tűntek fel. Kezdetben csupán könnyed romantikus regényeket láttam bennük, amik olyan szívdobogtatóan képesek megidézni a régimódi romantikát. Aztán egyre többször kezdtem meglátni a humort az írásaiban, majd a társadalomkritikai vonal is egyre inkább előtérbe került nálam, mint olvasónál. Gondoljunk csak Mrs. Bennet első pillantásra idegesítőnek tűnő alakjára, akinek a karakterében számos komikus elemet is felfedezhetünk. Ugyanakkor, ha jobban belegondolunk Benneték helyzetébe, hamar rájöhetünk, hogy Mrs. Bennet férjvadászatának sikerén valóban a család, a lányai megélhetése múlott. A férjfogás nem csak romantikus ábránd az austeni világban: a nő biztos hátterét jelenti hátralevő éveiben. A vénlányok ugyanis édesapjuk halála után a férfirokonok kényének, kedvének vannak kiszolgáltatva. Nem örökölhettek, nem rendelkezhettek saját vagyonnal. Ha jóindulatú rokon gyámsága alá került, akkor persze nem volt aggódni való, de ugyan ki garantálhatta ezt a sorsot és meddig? 

Szeretem Austen regényeinek rétegeit, amiket nem feltétlenül kell lefejtenünk ahhoz, hogy élvezhető írásokat olvashassunk. A könnyed kikapcsolódást kereső olvasó ugyanúgy megtalálja számításait az írásaiban, mint az, aki a komolyabb tartalmakat is szereti az olvasmányaiban. Persze, utóbbi esetben érteni kell az iróniát és nem árt kicsit a sorok mögé is nézni. 

Szeretem a regényeiben azt is, ahogy felépíti a karaktereket. Hogy olvasás után is gondolkodhatok egy-egy szereplő tettén vagy rá szabott sorsán; hogy a regény többféleképpen is engedi megítélni alakjait, nem skatulyázza be őket, és akár egy újraolvasáskor is újraértelmezhetem bármelyiket magamban. 

A saját személyes Austen toplistám pont ezért eléggé változó egyébként, egy-egy regényének újraolvasása képes változtatni a sorrenden, szóval ez tényleg nem egy kőbe vésett lista részemről - a könyvek címein levő linkek az általam írt bejegyzésekhez vezetnek.  A Lady Susant nem olvastam egyedül a megjelent regényei közül, de most már ő is egyszer csak sorra fog kerülni hamarosan.

#1. Értelem és érzelem - igazából nagyon szoros versenyben áll a Büszkeség és balítélettel, de mivel ezt olvastam legutoljára, ezért most perpillanat ő a legkedvesebb Austen regényem. A regény egyfajta vitairat, amely azt a kérdést boncolgatja, hogy vajon melyik hozzáállás a helyesebb, illetve a kifizetődőbb? Marianne szenvedélyessége vagy Elinor hűvössége?

#2. Büszkeség és balítélet -  Lizzy Bennet és Mr. Darcy történetét olvastam eddig talán a legtöbbször, és igazából ez volt az a könyv, ami legelőször megdobogtatta a szívemet, és elérte, hogy szakítsak akkori fikítv szerelmemmel, Anyeginnel, hogy ezután Mr. Darcy után epekedjek. 

#3. A Mansfield kastély - igen, tudom, hogy ez most sok Austen olvasónak lehet meglepő, hiszen manapság talán ez a legnépszerűtlenebb regénye mindközül. Pedig szerintem zseniális paródiája a romantikus regényeknek. Azt hiszem ez volt az az Austen könyv, amin a legtöbbet nevettem. 

#4. Meggyőző érvek - Austen kései regényén érződik valami meghatározhatatlan sötétebb, komorabb tónus. Mindezek ellenére mégis pozitív kicsengésű marad. Ebben a regényében igencsak nyíltan és kritikusan szemléli a kor embereinek családi életét valamint házasulási szokásait.

#5. Emma - kicsit túlírtnak éreztem anno, ezért is került a lista aljára. Az első fele nem igazán tetszett, de amint megjelent a színen Mrs. Elton, aki kicsit megkavarta az állóvizet, utána már egy igazán vicces és szórakoztató történet kerekedett ki belőle. 

#6. A klastrom titka - igazából vicces könyv, és imádom a folyton kiszólogató narrátorát is. Viszont biztos vagyok benne, hogy az Austen által elrejtett utalásoknak a felét se értem, és így egy csomó poén se esik le. Kicsit olyan érzés, mint egy belsős viccet hallani úgy, hogy nem vagy benne a körben. De ettől függetlenül ezt is zseniális regénynek tartom, csak ha már sorrendet kell állítanom Austen regényeit tekintve, akkor mégis csak ő kerülne az utolsó helyre. 

Mit vegyünk egy Jane Austen rajongónak?  - Ajándéktippek

Az emberiség egyik fele nem érti meg, amiben a másik fele örömét leli.

Mivel Jane Austen és regényeinek alakjai széles körben ismertek és kedveltek, ezért ha van olyan barátunk, családtagunk, aki odáig meg vissza van a műveiért - vagy a filmes feldolgozásaiért - , akkor szinte biztos vagyok benne, hogy sikerülhet igazán eredeti ajándékkal meglepni őt. Meg persze magunkat is, ha mi is ezt a tábort erősítjük. A teljesség igénye nélkül, pár mostanában talált vagy régóta áhított - esetleg általam birtokolt dolgot - gyűjtöttem most össze. Elsősorban persze külföldi cuccokról lenne szó, mert sajnos valamiért idehaza még mindig nem járunk olyan cipőben, hogy az irodalmi fandom dolgok beszerezhetőek legyenek. Talán egyszer.

A Bookdepository-n például számos különleges vagy éppen gyűjtői kiadványból válogathatunk. Regényei rengetegfajta borítóval jelentek meg, így tényleg mindenki megtalálhatja a saját ízlésének és pénztárcájának megfelelő Austen regény angol kiadását, sőt akár omnibusz kiadást is könnyedén beszerezhetünk elképesztő kidolgozással és nyálcsorgató borítóval. 

kép forrása: ITT

De ha az illető nem olvas angolul, akkor ezt régebbi magyar kiadásokkal is megtehetjük. Magamból kiindulva én legalábbis nem esnék kétségbe, (sőt) ha egy általam szeretett regénynek egy patinásabb kiadását is birtokolnám. Nekem például az Austen regények 1978-as kiadása is a polcomon van, amik a védőborító alatt gyönyörű vászonkötéssel rendelkeznek és egy-egy sziluett ékesíti a borítójukat. (lásd a fentebb levő, általam készített fényképen)

A Büszkeség és balítéletnek számos átirata is született, idehaza talán a Büszkeség és balítélet meg a zombik keltette a legnagyobb visszhangot. De a Bookdepository-n vagy az Amazonon még számos más átirat is elérhető: egy rajongót pedig biztosan érdekelhet kedvenc történetének újragondolása. Különösen, ha az például olyan magas cukiságfaktorral történik, mint a tengerimalacok. Egyik Austen fan barátnőm például egészen odáig volt, mikor ezzel leptem meg őt egyik karácsonykor. 

Átdolgozásoknál maradva szuper ötlet lehet akár az egyik Austen regény képregény változata is, de ha a barátunk, családtagunk vagy mi magunk inkább a mangákat preferáljuk, nos akkor sem kell kétségbeesni, mert olyat is lehet találni. Brigi molyos polcán egyébként még számos ilyen kiadvány közül lehet csemegézni, amik közül néhány magyarul is megjelent.

Ha az illető sütni is szeret, akkor egy Jane Austen inspirálta tésztavágó szintén egy szuper ajándék lehet. Kár, hogy idehaza nem igazán látni ilyesmit, én az etsy-n találtam rá a megfelelőre, de gondolom, ebayen is megtalálható. Az Etsy oldalán maradva számos csodaszépséges ékszert, sálat és egyéb kiegészítőt is találhatunk, a variációk száma tényleg végtelen. Néhányat bizonyára egy hazai ügyes kézművessel is el tudunk készíttetni, talán még árban sem lenne annyira vészes. Hazai kézművesek ügyében érdemes a Meska.hu oldalán keresgélni, sokan vállalnak egyéni megrendeléseket is. 

Külföldön még Jane Austen tematikájú teacsomagokat is találhatunk, de szerintem ezt a dolgot még magunk is meg tudjuk oldani egy kis leleményességgel, ha veszünk teaszaküzletben jó minőségű szálas teát, és hozzá megalkotjuk a saját Jane Austen fantázianevünket, majd ebből elkészítjük a tea csomagolását. Ha mégis a filteres teánál maradnánk, akkor is lehet ötletesen csomagolni, és a filteren lógó vacakság helyett idézeteket érdemes ragasztani egy-egy Jane Austen könyvből. Egyik barátnőmnek ilyet csináltam egyszer karácsonyra, ennek is nagy sikere volt.

Ilyesmit is rendelhetünk külföldi oldalakról. Ezt például innen.

De persze az általam felsoroltakon kívül is rengeteg ötletes lehetőség van, ezek tényleg csupán gyorsan kiragadott példák az óriási választékból. Egy biztos, Jane Austen rajongó esetében képtelenség azt mondani, hogy "nincs ötletem, mit vegyek neki".

[1.] forrás: https://janeaustensworld.wordpress.com/tag/jane-austens-birthday/
[2.] forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Jane_Austen + Claire Tomalin: Jane Austen

A párizsi feleség

"A könyvek által hihetetlen kalandokat éltem át. A takaróm alatt üldögéltem, alig moccantam és senki sem tudhatta, hogy az elmém együtt sodródott és a szívem megtelt a történetekkel. Bármilyen világba belecsöppenhettem, és minden külön értesítés nélkül eltávozhattam.."

Előfordul olykor olyasmi, hogy az ember szinte biztos benne, hogy egy bizonyos könyvért totálisan odáig lesz. Mert olyanok szeretik, akikkel általában megegyezik az ízlése vagy mert olyan dologról szól, ami már önmagában is instantszerelmet kéne kiváltson a fülszöveg elolvasásánál. De aztán nem jön az a bizonyos szikra, nem jön az önfeledt belefeledkezés boldogsága, csak valami megmagyarázhatatlan távolságtartás, és a hűvös idegenség érzése. Paula McLain regényével pontosan ez esett meg. 

Mit lehet tenni ilyenkor? Egyszerű: vagy becsukni az x. oldal után vagy kitartani a végsőkig, "hiszen olyan ígéretesen indult minden" és ebbe az ígéretbe kapaszkodni. Kitartottam Hemingway miatt, a korábbi vélemények miatt. De sajnos nem okozott nagyobb katarzist nekem, mint anno a Napkeringő című regénye. Nem volt rossz, de nem érzem az élmény maradandóságát vagy azt, hogy több lettem volna az elolvasásával.

Paula McLain regénye az egyik legnagyobb amerikai író, Ernest Hemingway első házasságának állít emléket Hadley, a feleség szemszögén keresztül. Elmeséli megismerkedésük történetét, végigkövetjük Hemingway-t az íróvá válás rögös útjain, és mesél azokról a legendás párizsi évekről, amikről maga Hemingway is írt a feledhetetlen Vándorünnep című írásában. 

Beszél a boldogságukról és a nehézségekről is: amikkel együtt néztek szembe, és azokról is, amik közéjük álltak. Hiszen nem könnyű egy olyan ember feleségének lenni, aki az irodalom halhatatlanjai közé szeretne bekerülni. Ez Hadley-től is sok lemondást, türelmet és áldozatot követelt, olykor túl sokat is. De ő vállalta, még ha nehéz is volt - egészen addig, amíg Ernestnek szüksége volt rá.  Két nem éppen átlagos ember kapcsolatának, házasságának a története ez a könyv egy nem éppen átlagos korban. Szabadságok és kötöttségek, célok és áldozatok, hullámhegyek és hullámvölgyek váltogatják egymást az évek alatt, míg végül a mérleg megállapodik az egyik oldalon. 

"Ernest egyszer azt mondta, hogy a paradicsom perzsa eredetű szó, és azt jelenti „fallal körülzárt kert”. Akkor tudtam, hogy érti, milyen fontosak a boldogságunkhoz az egymásnak tett ígéreteink. Az ember csak akkor lehetett valóban szabad, ha tudta, hol áll a fal, és ezt tiszteletben tartotta. A falaknak nekidőlhettünk, mert léteztek; azért léteztek, mert nekik dőltünk. "

Alapvetően érdekes volt, tetszett ez a Vándorünnep más szemszögből elképzelés. A problémát maga a kivitelezés okozta, aminek lektűri egyszerűsége éles kontrasztot alkotott a választott témával. Paula McLain szerintem egy teljesen átlagos szerző, akiből hiányzik az a plusz, amit az általa választott történetek megérdemelnének. Már a Napkeringőnél is kicsusszant a kezei közül Beryl Markham alakja, és most Hadley-vel és Ernesttel kapcsolatban is ezt éreztem kicsit. Bár itt nem volt olyan vészes a helyzet mint a másik regényénél, mert alapvetően jó irányba puhatolózott szerintem, de valahogy mégse sikerült őszintén átadnia a két ember lelki rezdüléseit. Folyton azt éreztem, hogy minden egyszerűsítve van vagy hiányzik a tettek mögött igazán felépített motiváció. A karakterek nekem nem álltak biztos lábon, mintha csak szerepet játszó színészekről olvastam volna, akik nem tudták beleélni igazán magukat a rájuk osztott szerepbe.

Most már világossá vált előttem, hogy Paula McLain egyáltalán nem nekem ír, még akkor sem, ha a könyveinek témáit érdekesnek találom. Van valami, ami nem passzol nálunk sosem, nem találjuk meg azt a közös hangot, ami megalapozhatná a boldog belefeledkezésemet a történeteibe. A párizsi feleség egy tényleg nagyon szomorú csalódás volt nekem, mert annyian szeretik ezt a történetet. Szeretni akartam én is, de nem igazán ment.
Ha Párizsról és Hemingwayről akarok olvasni, inkább megmaradok a Vándorünnepnél.

"Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatérünk, bárhonnan, bármennyit is változott Párizs, és bármilyen nehéz - vagy könnyű - volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk, és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs." (Ernest Hemingway: Vándorünnep)

Paula McLain: A párizsi feleség
The Paris Wife
Fordította: Csonka Ágnes
Alexandra Kiadó
376 oldal

Merész magyarok

Az utóbbi pár hétben Nyáry Krisztián kötetének történeteiből szemezgettem magamnak elalvás előtt, ha nem volt már annyi erőm, hogy az aktuális regényemből egy komplett fejezetet elolvassak. És szerintem ez a kötet pont erre való: mármint a tömény fogyasztását én nem nagyon tudom elképzelni. Olyan ez inkább, mint egy doboz bonbon, amiből jártadban-keltedben szemezgetsz magadnak egy-egy történetet. 

A Merész magyarok valamennyire az előző kötet, az Igazi hősök tematikáját folytatja. Harminc olyan ember történetét gyűjtötte össze, akiket úgy ítéltek meg kortársaik és az utókor is, hogy szembementek az elvárásokkal, és még a legszélsőségesebb történelmi vagy éppen politikai helyzet sem tántorította vissza őket, hogy azt cselekedjék, amit ők helyesnek gondolnak. Még akkor sem, ha végül saját életükkel kellett fizetniük érte. Sokféle élettörténet vonul végig a lapokon, ám a közös pont mindegyikben, hogy ezek az emberek azt tették, amiben hittek és soha nem adták fel céljaikat. Ahogy önmagukat sem.  

Bár élettörténeteket nem szokásom értékelni, hiszen milyen jogon is tenném, azonban kár tagadnom azt a tényt, hogy bizony voltak köztük - számomra -  maradandóbbak, akiknek az élete valamilyen okból kifolyólag jobban magával ragadtak, mint a többieké. Ilyen volt például a kicsit kakukktojásnak mondható Gudbrand Gregersen,  aki származását tekintve ugyan nem magyar, hanem norvég, de végül magyar nemesként halt meg, aki rengeteget tett az országért. A fiatal norvég ácsmester, egy véletlennek köszönhetően került Magyarországra, ahol aztán hatvanhárom évig maradt. Volt ő honvédtiszt a szabadságharc alatt, és aztán az ország legnagyobb vállalkozója lett, aki szinte az összes jelentős építési beruházásban részt vett. Ám amivel igazi hírnevet szerzett magának, azzal szinte egy fillért sem keresett. Amikor Szeged városát elárasztotta a nagy árvíz, Gregersen önként jelentkezett a mentési munkálatokra: ő vízmentesítette a belvárost pumpái segítségével, és háromezer embert alkalmazott azért, hogy segítségükkel feltöltse a mélyen fekvő részeket és körtöltéseket emeljenek a város köré. Igazi tündérmese az élete, hiszen a szegény norvég parasztfiúból sok-sok évnyi újrakezdés után végül az ország legnagyobb adófizetője lett, cégbirodalma pedig az egész Monarchiát behálózta. Becsületességéről legendák keringtek. Egyszerre volt magyar nemes és norvég paraszt - ez a kettősség kísérte végig hátralevő életét. 

De ott volt még a szüfrazsett Bédy-Schwimmer Rózsa is, a meggyőződéses pacifista, akinek nem kisebb ötlete volt arra nézve, hogy befejezzék a világháborút. A Békehajó gondolatának még magát Henry Fordot is megnyerte. Ő volt a világ első női nagykövete, akit később Nobel-békedíjra is jelöltek. 

Különleges történetek ezek egytől-egyig, és a korábbiakban már megszokott olvasmányos stílusban vannak bemutatva ebben a fényképekkel gazdagon illusztrált kötetben. Merészek voltak ők és magyarok, akik emberek tudtak maradni minden körülmények között, és sosem adták fel a hitüket önmagukban. Igazi hősök voltak ők is.

Nyáry Krisztián: Merész magyarok - 30 emberi történet

Corvina Kiadó

272 oldal

Családom és egyéb állatfajták

Ha létezik olyan, hogy tipikus nyári olvasmány, amit egy fa árnyékának hűvösében, limonádét kortyolgatva vagy éppen vízparton elterülve esik igazán jól olvasni, nos akkor Gerald Durrell könyve ilyen. Ám ahogy már előttem jó páran felhívták erre a figyelmet, én is csak ismételni tudom: vigyázat, a könyv igen feltűnő hanghatásokat képes kiváltani olvasójából. Úgyhogy nyilvános helyen csak óvatosan vele!

"– Muszáj így habzsolni és nyelni az ételt? – kérdezte Larry elkínzott hangon, elegánsan piszkálva fogát egy gyufaszállal.
– Egyél lassabban, drágám – mormolta mama. – Nem sürgős.
Nem sürgős? Mikor Roger ott várt a kertkapunál, figyelő fekete alak, s türelmetlen, barna pillantással leste: jövök-e már? Nem sürgős? Mikor az első kabócák már rázendítettek az olajfák között? Nem sürgős? Mikor várt a sziget reggeli hűsével, ragyogóan, hogy felfedezésre induljak? Azonban nem kívánhattam, hogy a család megértse a szempontokat, hát lelassítottam az evést, míg figyelmük másra nem terelődött – azután megint tömtem magamba az ételt.
Mikor végre elkészültem, elosontam az asztaltól, és a kapu felé szökelltem, ahol Roger kérdőn bámult rám. Együtt lestünk ki a csavaros kapurácson a kinti olajfaligetbe."

Gerald Durrell egy olyan éden megvalósulását hirdette mind műveiben, mind életében ahol az emberek és állatok békében élnek egymás mellett. Nem tűnnek el fajok egyik napról a másikra, és ahol az emberek felismerik, hogy az élővilágot megőrizni és átadni a következő generációk számára igencsak fontos feladat. Minden fajt meg akart menteni, nem csak azokat, amikért jó pénzt fizettek az állatkertek. És a fogságban nevelt állatoknak a lehető legjobb körülményeket akarta biztosítani. Ezekért az elveiért sok állatkert nem volt hajlandó együtt dolgozni vele. Megalapította hát a Jersey állatkertet, ahol az oktatásnak is nagy szerepet szánt, és azóta több ezer tanítvány sajátította el az általa vallott elveket.
A Családom és egyéb állatfajták 1956-os megjelenését követően hihetetlen sikert hozott számára, aminek bevételét szintén az állatokkal kapcsolatos tevékenységekre fordította. A történet 1935-ben veszi kezdetét, amikor a család Larry ötletét követve úgy határoz, hogy levegőváltozásra van szükségük. Így hátrahagyják az esős, borongós Angliát és Korfu mesés szigetét veszik célba, ahol mindannyian megélik azt az idilli, paradicsomi állapotot, ami aztán soha többé nem tér vissza. Korfui élményeiből rengeteget merített műveiben, amelyeket mélyen átfon a hihetetlen mértékű természetszeretet. Gerry felfedezi magának a sziget állatvilágát, és a legapróbb élőlényről is olyan plasztikus és érdekes leírásokat ad, hogy még én is élvezettel olvastam akár a pókok életéről is. Durrell nem sokkal a halála előtt azt nyilatkozta: "Ha egy gyermeknek ajándékot kéne adnom, akkor a gyermekkoromat adnám."
De mivel ez sehogy se lehetséges, így a gyermekkorának csodás esszenciáját bedobozolta regényei lapjai közé, átkötötte díszszalaggal és nekünk adta - ami immár hatvanegy éve gyűjt magának rajongókat szerte a világon. Regénye ennyi idő távlatából is még mindig friss és üdítően hat. Nem rakódik rá a hosszú évek pora, mert mindig lesz, aki önszántából forgatja. Miért is ne lenne ilyen ember? Hiszen annyira szórakoztató, annyi napfény van benne, hogy legszívesebben az ember felülne a legközelebbi Korfura tartó repülőre, hogy a hóbortos Durrellék után ő is megélje ezt az édeni állapotot.
Ezt a bohém családot pedig rögtön a szívembe zártam, már attól a pillanattól fogva, hogy egy falkányi kutya ugatásával kísérve vonultak be a szigeten levő villájukhoz. Sajnálom, hogy csak most került a kezembe a könyv, azt hiszem, már gyermekként is rajongtam volna értük.
Gerry, igazából csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm!

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
My Family and Other Animals
Fordította: Sárközi Györgyné
Európa Kiadó
375 oldal

Erzsébet királyné

Schönbrunn naná, hogy megvolt pár évvel ezelőtt meg nagyon-nagyon régen valamikor Gödöllő is. És igen, gyerekkoromban én is megnéztem mindig karácsonykor a Romy Schneider-féle Sissi filmeket. De az igazi rajongás most áprilisban kapott el Erzsébet királyné irányában, amikor Bad Ischlben meglátogattuk a Kaiservillát. Amikor hazatértünk a tavaszolásból, eldöntöttem, hogy mindenképp szeretnék olvasni Sisiről egy alapos életrajzot, mert most már tényleg szeretném megismerni őt. Természetesen, már amennyire egy történelmi személyt meg lehet ismerni. A választásom végül a Brigitte Hamann által írt könyvre esett, a mérete alapján legalábbis elég alaposnak tűnt.

Egy kissé viharvert, ütött-kopott könyvtári példányt emeltem le a polcról, aminek mindig kicsit recsegett a gerince, ha fellapoztam. Látszódott, hogy sokat forgatták már előttem, ceruzás aláhúzogatások, széljegyzetek és egyéb jelölések tarkították olvasásaimat, és igazából innen tudtam, hogy jól választottam. Mármint életrajzot. Meg persze, aztán a saját tapasztalataim is ezt igazolták vissza. 

Brigitte Hamann írása bár olykor elég száraz és egyáltalán nem törekszik az olvasó szórakoztatására, viszont cserébe - én úgy hiszem - mindent megkapunk, amit csak egy Sisi életrajztól várhatunk: erre könnyed 656 oldal és a 80 oldalnyi jegyzet a bizonyíték. Tetszett, hogy egyáltalán nem akarja Erzsébet királynét idealizálni, nem kultuszt akar erősíteni ezzel az írással, hanem Erzsébet alakjának összes ellentmondásosságát akarta egybegyűjteni, hogy megtalálja személyiségét a kultusz mögött. Hamannak nem célja mítosz rombolás sem: "Erzsébet császárné alakját minden ellentmondásosságával, meglepő modernségével és nem mindennapi különcségeivel együtt" akarta olvasói elé tárni, és ez szerintem sikerült is. 

Számomra abszolút bebizonyosodott, hogy Erzsébet koránt sem volt az a bajor Disney hercegnő, akit Romy Schneider jelenített meg a mozivásznon még az ötvenes évek közepén. Intellektusa valóban csodálatra méltó volt, ám császárnéként - Hamann szerint - egyáltalán nem állta meg a helyét. Legendás szépsége pedig nem csupán a természet ajándéka volt, hanem az akarat és az önfegyelem diadala a vágyai felett. Ahogy Hamann írja, Erzsébet egyéniség szeretett volna lenni, és ezért keményen és elszántan küzdött. Már életében is legendák övezték, ám halála után még inkább. Az utókor azonban mégsem az általa várt költői érdemei szerint őrzi emlékezetében, hanem a szabad lelkű nőként, akit fojtogatott a császári udvar szigorúsága.  

Néha tömény, néha kicsit száraz, de ettől függetlenül tényleg nagyon szívesen olvastam ezt az életrajzot. Amennyire egy embert, főleg egy történelmi személyiséget objektívan meg lehet ítélni, úgy Brigitte Hamannak szerintem ez sikerült maximálisan. Nem ítélkezik Erzsébet felett, csak levonja a következtetéseket. Sok érdekes háttérinformációt meg lehet tudni belőle a Habsburg udvari etikett szigorú szabályozásáról, a kor puskaporos hangulatáról, és bizony az osztrák-magyar kiegyezést is kicsit más színben tünteti fel, mint ahogy mi azt történelemórákon tanultuk. De hát nyilván más szemszög ez, így más lesz a színezete is. Mindenesetre erről is nagyon érdekes volt olvasni. Örülök, hogy erre akadtam rá a könyvtárunk polcán, azt hiszem, ennél több információt nem nagyon szereztem volna be életrajzból. Mindenesetre azért majd később nekiesek a könnyedebbeknek is, hátha van olyan - bár nem hiszem - , ami innen kimaradt volna.

Brigitte Hamann: Erzsébet királyné

Fordította: Kajtár Mária

Európa Könyvkiadó

715 oldal

Gyorsan elhadarom

A Gilmore Girls az a sorozat számomra, amiben éppen mindig benne tartok. Ha szomorú vagyok, vagy a világot túl igazságtalannak vagy esetleg túl szürkének érzem, akkor előveszem az egyik DVD-t és Stars Hallowba utazom. Tudom vannak akiknek a hideg futkos a hátukon ettől a sorozattól amit meg én nem értek, de mindegy , de szerintem pedig szuperintelligens és humoros, s bizonyos karakterei abszolút feledhetetlenek számomra (Emily Gilmore például ilyen). Többszöri újranézés után is mindig látok benne új és új dolgokat, amik árnyalnak bizonyos karaktereket vagy történetszálakat, és a poénokon majdnem ugyanúgy nevetek még mindig, mint amikor először láttam. S bizony, vannak olyan jelenetek, amiket még mindig nem tudok megállni sírás nélkül. 

Így hát az új minisorozatot, A Year in Life -ot, el tudjátok képzelni, mennyire vártam. Ha mégsem, akkor elárulom: nagyon. Még a megjelenés napján megnéztem, felszerelkezve pizzával, chipsszel, gumicukrok undorító egyvelegével és táblás csokikkal. Iszonyatosan nagy dolog volt ez részemről, de be kell vallanom, elég vegyesek az érzéseim az új minisorozattal kapcsolatban. Voltak benne szép momentumok, emlékezetes jelenetek és érdekes karakter-újragondolások, de közel sem volt annyira átgondolt, annyira megkomponált, annyira intelligens mint a régi sorozat. Bár Lauren könyvéből most megkaptam erre a kvázi magyarázatot: iszonyatos nagy sietségben voltak.

De mielőtt rátérnénk a könyvére, el kell mondanom nektek még azt is, hogy nem igazán szoktam színészek életrajzait olvasgatni, ahogy a pletykalapokat sem, mert nem igazán izgatnak a hollywoodi sztártitkok. Lauren Graham könyvével a Gilmore Girls miatt tettem mégis kivételt, illetve azért is, mert Lobo is pozitívan nyilatkozott róla. 

És hát valóban: Lauren tényleg igazán humoros, és valahol tényleg ott van benne egy kicsi Lorelai karakteréből - voltak legalábbis részek, ahol határozottan rá emlékeztetett. Tetszett az öniróniája és a folytonos, olvasó felé való kikacsintgatásai is a történetek mesélése közben. Lauren vérbeli komika az írásban is. 

Könnyed könyvecske ez, amit egy szabad szombat délutánon elolvasgathatsz némi kávé mellett. Hogy aztán erős késztetést érezz arra, hogy betedd a DVD-lejátszóba a Gilmore Girls egyik évadát vagy legalább elkezdd nézni a Parenthood-ot. Ahogy Lobo is írta, ebben a könyvben nincsenek szaftos pletykák vagy nagy és meglepő kitárulkozások, önvallomások. Lauren lazán sztorizgat a gyerekkoráról (tudtátok például, hogy Hawaii-on született? És hogy gyerekkora egy részét Japánban töltötte, aztán pedig édesapjával egy lakóhajón élt?) , a karrierje beindításáról (például milyen tapasztalatokat szerzett akkor, amikor a fenekét hívták be meghallgatásra) illetve a Gilmore Girls és a Parenthood díszletei között eltöltött időkről,. 

Nyilván az alcímből is sejthető - A Szívek szállodájától a Szívek szállodájáig, és ami a kettő között történt - , hogy a Gilmore Girls kiemelt figyelmet kap ebben a könyvben. Egy fejezet erejéig például a sorozat újranézése közben felmerülő gondolatait, kommentárjait olvashatjuk, vagy egy másik fejezetben az A Year In Life forgatása közben vezetett naplójának részleteit osztja meg velünk. 

Lauren Graham közvetlen stílusa és humora nagyon bejött nekem - picit sajnálom, hogy nem hangoskönyvben hallgattam az ő hangján, úgy lehet még jobb lett volna. Élvezetes volt olvasni ezt az öniróniában jócskán megmártózó életrajzszerűséget, amiben csöppet sem tolakodóan mesél magáról és életéről. Igazán kíváncsi lettem most már az Egy nap talán című regényére is.

Lauren Graham: Gyorsan elhadarom

Talking as Fast as I Can

Fordította: Szabó Luca

Gabo Kiadó

220 oldal

Én vagyok Malala

Malala történetét olvasva úgy éreztem, hogy sok, számomra magától értetődő dologért is hálás lehetek. Mint például, hogy nőként tanulhattam, és ez senki számára nem volt megkérdőjelezhető. Vagy hogy beszélgethetek olyan férfiakkal is, akikkel nincs rokoni kapcsolatom. S hovatovább, járkálhatok a városban egyedül is, nem kell hozzá férfikíséret. És nem kell tartanom attól, hogy az utcán megkorbácsolnak ezen dolgok miatt. 

Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy ekkora lúzernek régen éreztem magam olvasás közben. Hol voltam én ennyi idősen, miféle problémákkal - és persze, hol vagyok most. De hát ez a fajta egoizmus egy ilyen elképesztő történet olvasása közben óhatatlanul felbukkanhat, úgyhogy felmentem magam ez alól. Úgy értem, nézzétek: itt van egy tizenhét éves lány, aki egy Nobel-békedíjjal büszkélkedhet, és rengeteget tett a nők tanulásához való jogáért és országa oktatási rendszeréért. Őszintén csodálom őt mindenért, és igazán sajnálom, hogy nem hallottam róla korábban, és a megismerését puszta véletlennek köszönhetem.

"Olyan országból származom, amely éjfélkor született, én pedig nem sokkal déli tizenkettő után haltam meg majdnem."

Malala történetét olvasni az otthonom és az azt körülvevő környezet biztonságában olyan volt, mint egy borzasztó utazásra indulni egy számomra elérhetetlen távolságba fekvő éjfélkor született országba, ahol forrongások és békétlenségből fakadó erőszak hasítja fel a mindennapok szövetét. Malala édesapjának  egyetlen vágya volt: tanítani a fiatalabb generációt, mert hitt benne, hogy az oktatás jelentheti a fényt a zűrzavarok sötétségében. Lánya ebben a szellemben nevelkedett, és édesapja üzenetét valódi küldetéssé formálta. Hogy mennyire nevezhetjük Malalát édesapja "eszközének" ebben a tekintetben, az persze már más kérdés, és nem is biztos, hogy igazán lényeges.

Maga a könyv mint olyan, el kell ismernem, nem teljesen hibátlan. Néha kicsit csapongó, kicsit szétfolyó néhol, de talán épp emiatt a hibái, esetlensége miatt tűnik mégis őszintének. Rémisztő és megdöbbentő volt olvasni erről a félelem uralta országról, ahol a terror árnyékában a családi fészek melegében tovább folynak az átlag hétköznapok, már amennyire tudnak és amennyire engedik. Gyermeki vágyak és álmok, emlékek puhasága és a család szerető közege éles kontrasztot alkot a házon kívül eső recsegő, ropogó, rettegéssel átitatott világgal.

"Vannak, akik a kísértetektől félnek, mások a pókoktól vagy a kígyóktól – akkoriban mi az embertársainktól féltünk."

Valamilyen szinten meghatározó könyv volt ez számomra tavaly, sok részletet meséltem belőle az olvasása alatt a körülöttem levőknek - érdekeseket, elgondolkodtatóakat és borzasztóakat egyaránt. De most nehéz mit mondani róla, az az igazság. Lehet butaság, de Malala számomra olyan, mint egy modernkori Jeanne d'Arc alak, aki a lázongó tömegek között sétálva hordozza zászlaját és a csata zajába bele-belekiáltja az üzenetét. És most már végre hallják.

Malala Juszufzai - Christina Lamb: Én vagyok Malala
Fordította: Sziklai István
Libri Kiadó
388 oldal

Puszi, Erzsi!

Vannak, akik mondjuk Sarka Katát vagy Rubint Rékát követik Facebookon, én Erzsit. Bár nem mondanám magam rajongónak; semmi személyeskedés, csak abban az online térben ritkán tudom mondani, hogy valakinek a rajongója lennék. Sőt, most hogy jobban belegondolok, nem is nagyon tudok ilyet. De mindegy, ez már igazán más tészta. 

Szóval, mikor Erzsit úgy kábé egy évvel ezelőtt elkezdtem követni, nem mondanám, hogy a bennem olykor-olykor felszínre törő őrült macskás nő cicanézegető reflexeinél több gondolatiság rejlett a döntésemben. Ez van; ahogy a legtöbb ember, én is igénylem a cukiságfaktort, mit is tagadjam. 

"Ragadozó vagyok, még akkor is, ha tündérbogárnak néznek néha. Ennyi…"

Bár Erzsi Facebook-oldalát jobban megnézve, a cuki talán a sok közül az egyik olyan jelző, amit nem feltétlenül használnék vele kapcsolatban. A csodaszép brit csíkos macska külseje mögött minden felsőbbrendűségű macskasággal megáldott, olykor erősen narcisztikus személyisége rejtőzik.  Olykor azonban nem csak a napi tonhaladagja érdekli, hanem például a melegek jogai is vagy éppen a menekültkérdés - és szerintem ez jó dolog, hogy felismerik és ki is használják ennek a felületnek a szemléletformáló erejét, főleg akkor, ha az üzenetek az emberségesség körül forognak.
S persze, nem Erzsi az egyedüli négylábú Facebook sztár, de ettől még miért ne működhetne a dolog? 

A könyvet, bevallom, nem terveztem megvenni. Mert... hát mert nem. Bár rengetegen rendelték tőlünk, egész kis várólista alakult ki, aminek még mindig nem értünk a végére. Amikor felvittem először a rendszerünkbe, azért csak belelapoztam, hogy vajon milyen is lesz, és pár oldal elolvasása után rá kellett jönnöm, hogy ez bizony egész jól sikerült. Már a műfajához képest. Így hát akkor úgy gondoltam, beállok én is a várólista hosszú sorába, és csak elolvasom végig. 

Bár annyira nem lepődtem meg ezen a felfedezésemen, ugyanis azt tudtam, hogy Gergely bizony tud írni. Pár rövidebb írását olvastam már korábban a személyes Facebook-profilján (fogalmam nincs, hogy és mikor keveredtem oda), és abból azért szerintem lehetett látni, hogy van stílusa és mondanivalója is. Erzsi könyvével kapcsolatban sincs rá panaszom, szerintem egy rendkívül humoros, jól megírt könyv ez, aminek az olvasása közben szinte minden macska tulajdonos talál valami közös pontot Gergely és Erzsi életével kapcsolatban. Mint például nálam is édesanyám hiába próbálkozott 18 éven keresztül megtanítani nekem, hogy pakoljak el mindig mindent magam után... ehhez két macska kellett meg pár szétrágott kábel és jópár asztalról leborított pohár. Engem is ők tanítottak meg úgy igazán, hogy mit jelent felelősséget vállalni és gondoskodni valakiről.

No, de visszatérve a könyvre: a Puszi, Erzsi! egy délután alatt simán elolvasható, rövid olvasmány. Néhányan panaszkodtak is túl rövid hossza miatt, de én mégis azt mondom, hogy inkább legyen rövid, de kerek egész, mint egy túlírt, felesleges és unalmas kitérőkkel tarkított valami, aminek a sztorija szétfolyik a lapokon. Engem nem zavart a széles margó vagy a közel 2-3 óra alatt elfogyasztható szöveg: én ezt így éreztem egésznek és feszesnek, és nem volt hiányérzetem az olvasás után.  Ha nem is vagy rajongója Őcirmosságának, de a macskáknak igen, szerintem olvasd el, hidd el, jól fogsz szórakozni. 

Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi! - A világ macskaszemmel

Libri Kiadó

186 oldal

Napkeringő

"Miwanzo azt jelenti szuahéliül: a kezdetek. Ám van olyan, hogy előbb mindennek véget kell érnie, az alapoknak megrepedeznie, minden fénynek elhalványulnia, majd kihunynia, hogy a megfelelő kezdet teret kapjon."

Sokáig azt hittem, hogy Paula McLain újabb regényének középpontjában Karen Blixen áll, akinek az életrajzi regénye régóta várólistás nálam.  Beryl Markhamről eddig nem is tudtam szinte semmit, ám rendkívül izgalmas életének krónikája most mégis magával ragadott: nemcsak hogy ő volt nőként a legelső lovastréner, hanem ezenfelül ő volt az első nő, aki a Napot követve keresztülrepülte az Atlanti-óceánt is. Paula McLain kicsit naivan egyszerű prózájának végül sikerült felkeltenie bennem annyira az érdeklődést Beryl és az ő élete iránt, hogy az ő memoárja is a várólistámon landolt. Azt hiszem, ez a könyv jó kis bevezetés lesz a Ngong-hegy közelében letelepedők írásaihoz. 

"Amikor Kenya még nem volt Kenya, lándzsát hajítottam és runguval vadásztam. Egy repülő lovat szerettem. Soha nem éreztem magam magányosnak és védtelennek. Én voltam Lakwet."

Beryl még egészen kicsi volt, amikor családjával együtt Kenyába költözött a Green Hills nevű farmra. Itt nekiláttak, hogy élhető körülményeket teremtsenek maguknak, és szembeszálljanak a vad természettel, amely minden rendelkezésére álló eszközzel ellenállt. Birtokuknak nem volt szemmel látható határa, az épületeken nem volt rendes ajtó. Vezetékes víznek pedig nyoma sem volt. Beryl édesanyjának a nehéz körülmények élhetetlennek bizonyultak, így ő két év elteltével visszautazott Angliába, és maga mögött hagyta az épülő farmot, a vad Afrikát, férjét és egyetlen lányát is. 

Beryl tehát itt nőtt fel édesapjával, és Kenya lett számára az új otthon, amely maga volt a mennyország. Az évek során része lett a tüskés fáknak, a magas, csipkézett szélű hasadékoknak és a horzsolt felszínű domboknak. Itt tanulta meg édesapjától hogyan kell bánni a lovakkal, amely egy életre szóló szerelemmé vált számára. 

Kemény és küzdelmes évekbe telt, és jópár férjbe, míg végül elérte azt, amit mindig is szeretett volna: elismert lovastrénerré válni. Számos akadály gördült elé az úton: pénztelenség és bizalmatlanság övezte mindenhol, míg végül learathatta megérdemelt babérjait. Persze, élete ezután sem lett könnyebb, hiszen nőként sose sikerült elérnie a pénzügyi függetlenségét, mindig az éppen aktuális férjére kellett támaszkodnia, és ez mindig kiszolgáltatottá tette őt. Még több mindent elérhetett volna, ha nem nőnek születik - ez az igazság. Hiába adott Afrika nagyobb teret a nőknek és valamennyivel több önállóságot, a berögzült társadalmi szokások mégis ott éltek a kolóniákban, amelyekből szinte lehetetlenség volt kitörni. 

Paula McLain regényéről elmondható szerintem, hogy könnyed és néha egész jó. Bevallom, nem tudott maradéktalanul magával ragadni: sokszor felesleges részleteken időzött sokáig, és amik meg igazán érdekesek lettek volna, egyszerűen átsuhant. Beryl tényleg különleges nő lehetett; vad és öntörvényű mint az ősi kontinens, és megvolt benne a kellő akarat és kitartás, hogy több legyen annál, mint amit akkoriban a nők elérhettek. Lélekben önálló volt és szabad már amennyire a pénztelenség engedte, persze. Éppen ezért nagy kár szerintem, hogy az írónő ennyire alárendelte Beryl küzdelmeit a szerelmi életének - anélkül is megmaradhatott volna szerintem könnyed regénynek, ha kicsit kevesebb benne a Denys utáni sóhajtozások száma. Mert hát persze, nyilván légies kis regénynek lett ez szánva; olyasminek amit a hosszú vonatúton vagy éppen egy lusta hétvégén vesz elő az ember - és tényleg nem is vártam ennél többet, félre ne értsetek, de néha lehetett volna kicsit okosabb történet is. 

Persze, nem ekézni szeretném én ezt a regényt - mielőtt még valaki erre gondolna. Ezt a szájhúzogatásomat leszámítva tényleg egy élvezhető, olvasható könyv volt, ami nélkül nem hiszem, hogy valaha is érdekelt volna, ki volt Beryl és milyen lehetett akkoriban a kolonizált Afrikában élni. 

Paula McLain: Napkeringő

Circling the Sun

Fordította: Frei-Kovács Judit

Kiadó: Alexandra Kiadó

Oldalszám: 392