Sally McBride íres temperamentuma, vörös hajúsága és óriási szíve, lelkesedése kiabál ki a lapok közül, ha fellapozzuk Jean Webster levélregényét, a Kedves Ellenségem!-et. Sally és az ő árváinak no meg skót doktorának kalandjai már az első levelek után megfognak maguknak minden egyes alkalommal, és meg kell mondjam, igazán nehéz elszakadni tőlük. Talán azért is, mert humoros sorok közé némi komolyság is vegyül, úgymint a nők korabeli helyzete vagy hogy hogyan is álltak hozzá a férfiak a XX. század elején a dolgozó nőkhöz. Jean Webster ezt a regényét is az ifjúságnak szánta elsősorban, de felnőttként is ugyanannyi élvezetet lehet találni ebben a bájos-komoly történetben, és valószínűleg más jelentésrétegek csapódnak le nekünk. 

Ha az ember gyerekekkel dolgozik, abban van valami építő, valami derűlátó – mármint ha az ember az én derűs életszemléletemmel nézi.

A Kedves Ellenségem! bár a Nyakigláb apó folytatásának tekinthető, élvezetéhez mégsem feltétlenül szükséges az előzménytörténet ismerete. Bár Judy Abbott későbbi életét nyomon követhetjük Sally levelein keresztül - hiszen elsősorban ő a levelezőtársa - , de az igazi történet valójában arról szól, hogy az előkelő társasági életben jártas Sally McBride, Judy korábbi iskolatársa és barátnője, miképp boldogul árvaház-igazgatóként komornájával és pekingi palotapincsijével karöltve na meg a rengeteg kisestélyi ruhájával felszerelkezve, ahová Judy kifejezett kérésére kerül. Sally eleinte nem szívesen vállalja ezt a feladatot, ám látva az ott uralkodó szörnyű állapotokat és megszánva, megszeretve az ottani kisárvákat, egyre több reformot vezet be, hogy melegebb hellyé varázsolja a gyerekek számára ezt az intézményt. S hamarosan igazán megszereti ezt a szerepet, az árvaházat és még azt a folyton morgó skót doktort is. 

A történet maga inkább emlékeztet engem Jane Austen méltán híres klasszikusára, a Büszkeség és balítéletre, mintsem a Nyakigláb apóra, hiszen az Ellenség és Sally között meglehetősen hasonló kapcsolati dinamika figyelhető meg, és személyiségüket tekintve is igencsak közel állnak Lizzy Bennet és Mr. Darcy kettőséhez. S most, hogy jobban belegondolok, némi Dr. Szösziség is vegyül a sorok közé - vagy a Dr. Szöszibe vegyül némi Sally McBride-ság, ha pontosabban akarunk lenni - , hiszen Sallyt első pillantásra sokan inkább egy csinos arcocskának tartják, aki inkább való a kissé felszínes előkelőségeknek való társasági összejövetelekre, mintsem egy árvaház igazgatói székébe. De Sally hamar megmutatja még a legkételkedőbbeknek is, hogy esze, lelkesedése, jó megfigyelőképessége folytán nem is találhattak volna alkalmasabb igazgatót. Aki lehet, hogy nem sokat tud ugyan a szociológiáról, a genetikáról vagy az alapvetői orvostudományokról, viszont beleérző készségének köszönhetően rögtön tudja, hogy mire van szüksége ezeknek az elhagyott, család nélküli gyermekeknek, és éles eszével, temperamentumával meg is szerzi nekik azokat a dolgokat. 

S mindemellett örökös témaként felbukkan a történetben a  - korábban emlegetett - nők korabeli helyzete. Leginkább a házasság és munka kettősségére hegyezve ki a dolgot. Hogy a nőt, mint fizetett munkaerőt furcsa dolognak tekintették. A legtöbb férfi szemében a nő inkább karitatív jellegű munkát végezhet, ingyen és bérmentve, hiszen az ő eltartását a férje vagy a családja oldja meg. A munka a nő számára nem komoly dolog, csak hobbi, amit bármikor elhagyhat a férje vagy a családja kedvéért. Sally is hasonló választás elé kényszerül, hiszen udvarlója, nem igazán nézi jó szemmel, hogy választottja ennyire belebonyolódott egy árvaház életébe, és láthatólag sokkal nagyobb lelkesedéssel végzi azt, mint a szerelmes levelek írását. De nemcsak Sally, hanem a körülötte dolgozó férjes asszonyok is hasonló kommentároknak vannak kitéve, különösen amikor a fizetésekről van szó. 

A házasság pedig Sally világában nem egy végtelen happyend, mint Judy esetében. Judy és Jervis házassága inkább kivételes, mint átlagos. Számtalan rosszul végződött házasságot mutat fel a történet: válással vagy éppen végtelen boldogtalansággal. Sally, mint egy igazi modern szemléletű nő, abban látja leginkább a sikertelen házasságok okát, hogy sokszor csak beleugranak ebbe a helyzetbe a fiatalok, anélkül, hogy valóban időt szánnának a másik megismerésének. Formalitások, álarcok mögé bújva nehéz megismerni azt a másik felet, akivel későbbi életünket kell együtt eltölteni. Sally igazán modern módon a házasságon kívüli együttélés mellett érvel ( ne feledjük, hogy a XX. század elejéről beszélünk), hiszen ez valóban így van, hogy csak együtt lakva, szoros napi kapcsolatban lehet csak igazán kiismerni a másikat. 

Vajon képes lesz-e Sally a felismeréseit a saját életére vonatkoztatni?

Sally McBride története egy igazi napsugár lehet mindenki számára a szürke napokon. Nem rózsaszín bájolgó történet ez, csak épp annyira, amennyire kell, de mindeközben mégis ott vannak benne a komolyságok és a nagy gondolatok, miközben látjuk magunk előtt Sally kezét, amely hol indulattól fűtve szorítja a tollat, és nyomja rá nyomatékosan kacskaringós betűit a papírra, vagy éppen holtfáradtan, kapkodóan kanyarítja a rövid sorokat, máskor meg érezzük a mosolyát a papír felett, látjuk a mögötte futkorászó árvákat. Akárhogy is, a levelek tele vannak élettel - azzal a fajtával, ami képes megmelengetni bármikor a fázós lelket.  Anne Shirley rajongóknak szívből tudom ajánlani ezt a kötetet, vörös hajból itt sem szenved hiányt az olvasó. 

Jean Webster: Kedves Ellenségem!

Dear Enemy

Fordította: Borbás Mária

Könyvmolyképző Kiadó

260 oldal

Nyakigláb apó

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam elég sok olyan könyv van, ami miatt eléggé szomorkodom, hogy kimaradtak a gyermekkoromból. Persze, anyukám folyton ajánlgatta a pöttyös meg csíkos könyveit, de valamiért akkoriban az ismeretterjesztő könyvek kötöttek le. Így maradt ki például a Nyakigláb apó is. Bár helyette az Usborne Természettudományi kisenciklopédiával keltem és feküdtem. Nem tudom, ebből milyen konklúziót lehet levonni, de tény, hogy Judy Abbott kisasszonyt és az ő Apókáját jóval a könyv célközönségének korát meghaladóan ismertem meg. 

És ez nem vált a kapcsolatunk hátrányára. 

Az okos és eleven Judy Abbott minden vágya, hogy végre maga mögött hagyhassa a John Grier Otthon szürke falait. Egy nap egy fantasztikus lehetőséget kap az egyik támogatótól, akinek nagyon megtetszett Judy egyik fogalmazása: elhatározza, hogy írót farag belőle, és ezért állja tanulmányainak valamint az ezzel járó költségeket. Ezért cserébe csak annyit kér, hogy Judy rendszeresen számoljon be neki leveleken keresztül. hogy hogy halad a tanulással. Továbbá ne firtassa támogatójának kilétét, mert ő nem szeretné felfedni magát. Így a levelezésük csakis egyoldalú lehet. Judy teljesíti titokzatos támogatójának óhaját, ám mégsem hagyja teljesen nyugodni a kérdés, hogy mégis kinek írja ezeket a leveleket.

"Én azt hiszem, Apókám, hogy az ember legnagyobb kincse a képzelőerő. Az teszi az embert képessé arra, hogy beleélje magát mások helyzetébe, együttérzővé és megértővé váljék. Ezért kellene fejleszteni a gyerekekben ezt a tulajdonságot. De a John Grier Otthonban a fantázia legkisebb szikráját is eltapossák. Az egyetlen dolog, amire ott ránevelik az embert: a kötelességteljesítés. Nem hiszem, hogy a gyerekek fel tudnák fogni ennek a szónak az értelmét: utálatos, gyűlöletes szó. Hiszen nem kényszerből, hanem szeretetből kellene cselekednünk."

Sok mindent szeretek Judy Abbottban, de a legfontosabb talán mégis az, hogy imádom olvasni a leveleit. Amik néha viccesek, olykor mérgesek, de leginkább hálásak és lelkesek. Leveleiben nyomon követhetjük, ahogy kinyílik számára a világ: a szürke árvaházi világból egy teljesen más életbe csöppen bele, ahol rengeteg olyan élmény szerez, amiről árvaként soha nem is gondolt, hogy részese lehet valaha is. Ez a kettősség, a két világ kontrasztja végigvonul Judy levelein: Anne Shirley-hez hasonlóan Judy is egyhangúnak, túl kiszámíthatónak találja a lelencház világát, ahol Anne szavaival élve egyáltalán nem nyílik tere a képzeletnek. Ezzel szemben a kollégium világa azonban élettel teli, vibráló, színes-szagos, ahol mindig történik valami. Judyt bár teljesen megbabonázza ez a világ, mégsem felejti el, hogy honnan jött, és szerencsésnek érzi magát, hogy mindezt megtapasztalhatja. Az egész történetet pontosan ezért átitatja a hihetetlenül pozitív életszemlélet, és képtelenség nem mosollyal olvasni a leveleket. Továbbá tetszik Judyban az is, hogy korántsem hibátlan. Néha igenis picit önző, picit hazudós és a harag se áll tőle távol, ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarja. S utóbbit nem is fél kimutatni támogatója felé, akitől egész ottléte függ. Pont ettől lesz az egész igazán emberi számomra, hogy nem egy túlidealizált főhős leveleit kell olvasnom.

Bár a Szép reményekbeli Pippel vagy a Pygmalionból ismert Eliza Doolittle-lel ellentétben Judy nem megy keresztül jelentős személyiségváltozáson kitaníttatása során, nem látja másképp a helyzetét vagy önmagát, a világot éppen annyira, hogy megtalálja a hozzá leginkább illő szemléletet. Persze, ez nem feltétlen hibája a regénynek, hiszen nem is erről szól ez elsősorban, de valahol mégis csak egy Pygmalion történetről beszélünk. Judy bájos története a rendkívül szerethető pozitív szemlélete mellett elsősorban mégiscsak egy lányregény némi krimi beütéssel, ami egy kicsit izgalomban tartja az olvasót. Vajon kiderül végül a titokzatos támogató személye?

* Hogy őszinte legyek így újraolvasva és kicsit felnőttebb fejjel nem is tudom mit gondoljak Jervie úrfiról. Nekem ez az egész kapcsolat kicsit túl fura vagy creepy vagy nem is tudom mi lenne rá a megfelelő szó. Vajon mikor az árvaházban eldöntötte, hogy őt fogja kitaníttatni már akkor is tetszett neki Judy? Vagy tényleg csak egy esélyt akart neki adni, hogy kiszabaduljon onnan? Nem tudom, nekem ez nem teljesen tiszta, és pont ezért nem igazán tudok erre annyira sóhajtozós szerelemként gondolni. 

"Rájöttem az igazi boldogság titkára, Apókám, és ez az: hogy az ember a jelenben éljen. Ne bánkódjék a múlton, ne építsen túlságosan a jövőre, de élvezze és használja ki a jelent a legfokozottabb mértékben."

A Nyakigláb apó egy nagyon szerethető történet. Ha szeretted Anne Shirleyt, őt is tutira szeretni fogod. És ha imádod az igazi levélregényeket, akkor feltétlen el- vagy újra kell olvasnod. Meg úgy egyébként is, receptre kéne felírni rosszkedv ellen.

Jean Webster: Nyakigláb apó
Daddy-Long-Legs
Fordította: Altay Margit
Könyvmolyképző Kiadó
166 oldal

* itt egy spoileres rész van, amit fehérrel írtam. Ha egérrel kiemeled, láthatóvá válik a szöveg.

Drága Nyakigláb Apó!

Jean Webster: Nyakigláb apó

kiolvastam: 2010. január 13.

Nagyon szeretem az ifjúsági regényeket, különösen a régi pöttyös könyveket. Ezekben megvan az a báj, ami meghatározó és kedves olvasmánnyá teheti egy kislány vagy egy kamaszlány számára. Valahogy manapság eltávolodtak ettől a vonaltól, másfajta történetek dívnak: kiveszett belőlük a bájosság. Persze, nem siránkozom ezen, hiszen a világunk is gyökeresen kifordult magából mindössze néhány évtized alatt, s az emberek, köztük a gyerekek és a kamaszok igényei is megváltoztak. Így van ez, s ebbe bizony bele kell törődni!

De azért néha jó elővenni a régi könyveket, s jó érzés a kezünkbe fogni egy olyan művet, ami már lassan száz év leányait szórakoztatta! Bizony, bizony: Jean Webster műve 1912-ben jelent meg, s habár nem ez volt az első műve, de ma már méltán mondhatjuk hogy nevét ezzel a könyvével és ennek második részével (Kedves Ellenségem!) írta be nevét a szórakoztató irodalom történetébe, s számos kislány illetve nő szívébe is.

Ugyanis egy igazi lányregénnyel van dolgunk: nincs benne akció, illetve bármi olyasmi, amit egy fiú vagy férfi elvárna egy regénytől. Ez kizárólag a gyengébbik nem könyve! Egy bájos történet egy árva kislányról, akit egy nap egy titokzatos idegen a pártfogásába vesz, s elvállalja, hogy fizeti a taníttatását az egyetemen, cserébe annyit kér, hogy minden hónapban számoljon be tanulmányi előmeneteléről, de válaszlevelet ne várjon. Judy hirtelen egy olyan környezetbe csöppen, ami merőben eltér az árvaházban megszokott nélkülözéstől: ezentúl nem kell megosztania szobáját tizenakárhány gyerekkel, nem kell használt ruhákat hordania, s figyelmét teljes egészében a tanulásnak szentelheti, hogy aztán egy nap igazi íróvá válhasson.

Az egész könyv, az első fejezet kivételével Judy leveleiből áll, amiket a titokzatos idegen számára küldözget. Webster szerintem nagyon jól oldotta meg ezt, hiszen Judy levelei sokszor tanúskodnak a hangulatáról, Nyakigláb Apóhoz való viszonyulásáról, mert egyre nehezebben viseli el a válasz nélküliséget: hiszen valljuk be igen nehéz úgy levelezni valakivel, hogy sosem kapunk tőle választ, maximum a titkárán keresztül egy rövid utasítást.

Judy, ahogy a levelekből kiderül, egy igazán életteli, kreatív, értelmes, szeretni való lány, aki egyre jobban igyekszik beilleszkedni ebbe a számára merőben új környezetbe, s közben Nyakigláb Apónak tett ígéretét is szeretné beváltani. A kezdeti nehézségek után képes túljutni az akadályokon és a kis árva az egyetem mintadiákjává válik, s egyre jobb úton halad az íróvá váláshoz. Nagyon tetszettek a leveleiben azok a mozzanatok, amelyek a levélírásra mint folyamatra vonatkoztak: például a tintapacákra panaszkodás, a rajzok, a félbemaradt levelek meg hasonlók. Hiszen ezzel Webster tökéletes megteremti az olvasójában azt az illúziót, hogy egy igazán és valóban megírt levelet olvasunk. Szeretem az ilyen gondosan kigondolt fikciókat! És tetszett az is, hogy ahogy haladtunk előre az időben, s Judy egyre felnőttebbé vált, a leveleinek témái is úgy komolyodtak.

S azt hiszem Nyakigláb Apó jól választotta meg a módot, hogy megismerkedjen védenceivel: a levélírásnál szerintem nincs jobb módszer, hogy valaki lelkébe belelássunk. Hiszen találkozások alkalmával az ember felvehet álarcokat: ki direkt, ki nem, s valódi gondolatai legtöbbször rejtve maradnak a beszélgetések alkalmával. De a levélben, ahol ott áll előtted a kitöltésre váró üres papír, s ezt neked kell megtöltened, akkor bizony az ember kénytelen megmutatni valamit magából: mi foglalkoztatja, mit gondol stb. Azt hiszem ezt az állításomat a regény vége igazolja a legjobban.

Fülszöveg:

Judy Abbottnak mindig veszedelmesen élénk volt a képzelőtehetsége, de bármily merész volt is, az árvaházon kívülre, igazi családi otthonba nem tudta elrepíteni. A kifürkészhetetlen sors azonban kegyes, de titokzatos jótevővel áldja meg, aki segíti sorsa alakulását. Az ifjú lány csak Nyakigláb Apónak nevezi a rideg ismeretlent, s neki ír vidám és borongós, hosszú és összefirkantott leveleket az intézeti életről, vívódásairól, szerelméről és a sürgető kíváncsiságról, amely majd kifúrja az oldalát pártfogója kiléte iránt.

Összegzés:

Miután beleolvastam, kiderült számomra, hogy valaha egyszer már a kezembe volt ez a történet. De igazából mit sem számított, hiszen huszonéves fejjel, és mint kiderült másodjára életemben, is legalább ugyanannyira tudtam élvezni az olvasását, mintha fiatalabb lennék és most kerülne hozzám először. Egy valóban bájos kis történet, ami kellemes órákat szerezhet minden kislánynak és nem kislánynak. Bátran ajánlom mindenkinek, mert tényleg nagyszerű regény! És ráadásul most a Könyvmolyképző Kiadó egy igen szép kiadásában kapható a könyvesboltokban! Az értékelésemben 10 pontot ért el