V

annak ezek az irreális és teljesen alaptalan félelmeim a hosszú történetekkel kapcsolatban. Pedig alapvetően, ha belegondolok, egészen sokszor olvasok 400 oldalnál hosszabb könyveket, mégis gyakran félek nekivágni ezeknek a regényeknek, ki tudja, miért. Michael Chabon neve nem volt ismeretlen számomra, annak ellenére, hogy semmit sem olvastam tőle korábban, viszont a végtelen várólistámon továbbra is ott csücsül tőle a Jiddis rendőrök szövetsége. Ám váratlan fordulatként az olvasói létemben, mégsem azzal a könyvvel kezdtem az ismerkedést az írásaival, hanem a Kavalier és Clay bámulatos kalandjaival.

Hogy erre a kötetre felfigyeltem, azt teljes mértékben Theodorának köszönhetem, aki olyan lelkesen írt erről a regényről, és ráadásul megtudtam, hogy a képregény műfajának keletkezésének idejében játszódik a történet, akkor rögtön pakoltam is fel a kívánságlistámra. Persze aztán ahogy távolodtam el időben a hirtelen feltámadt lelkesedésemtől és kíváncsiságomtól, úgy rémített meg egyre inkább ez a majdnem 900 oldalas regényhosszúság.

Pedig igazán kár volt, mert így utólag azt tudom mondani, hogy gyorsan repültek az oldalak. Különösen az első száz oldal volt számomra az, ami igazán behúzott a történetbe, és onnantól kezdve tudtam, hogy nekem innen nincs menekvésem, meg kell tudnom, hogy végződik ez a történet. Bár azt is hozzá kell tennem, hogy aztán egy rész se volt, ami annyira magával ragadott volna, mint a prágai epizód, mert az úgy hangulatilag nekem nagyon-nagyon betalált. Persze, aztán voltak benne még izgalmas vagy éppen hangulatos momentumok, meg aztán olyanok is, amiket egyáltalán nem olvastam szívesen. Utóbbi kategóriába egyértelműen az antarktiszi rész tartozik, mert hogy utálok az állatokkal történt kegyetlenségekről olvasni. Persze, nem mintha egyéb kegyetlenségekről szeretnék, nyilván mindegyik felkavar kellőképpen, de a gyerekekkel vagy állatokkal szemben elkövetett dolgok különösen. 

De engem felkavaró tartalmak ide vagy oda, érdekes volt ott lenni a képregény aranykorának kezdetén, a szuperhősök megszületésének és felemelkedésének idején. Bármennyire is irodalmi szemétnek, nem komolyan vehető műfajnak gondolták ezt akkori alkotói és kiadói, mégis sok fontos dolgot képviselt ez a II. világháború kétségbeesett időszakában. Amikor a kimenetel annyira bizonytalannak tetszett, és az egész háború végét még egyáltalán nem lehetett látni, jó és fontos volt arról ábrándozni, hogy egy szuperhős képes lenne véget vetni ennek az egésznek. Jó lehetett arról álmodozni, hogy létezik még az az abszolút Jó, aki mindenféle nemes eszmékkel van felvértezve, és képes a valóságot olyan mesévé változtatnia, amelyben végül a jó győzedelmeskedik. 

Erre különösen Joe-nak, a Szabadulóművész grafikai megalkotójának volt első látásra szüksége. Ő, aki saját börtönében rekedt egészen attól a pillanattól kezdve, hogy hátrahagyta zsidó családját a nácik által megszállt Prágában. Aki bármennyi évet élt is Amerikában, mindig idegennek érződött számára az a világ. Hiába találta meg ott önmagát, hiába bontakoztathatta ki ott tehetségét, hiába talált társakra és barátokra. Képtelen volt elszakadni attól a tudattól, hogy mit hagyott maga mögött. 

A regény narrációjában különösen érdekes volt, ahogy ez a képregényszerűség megjelent Sam és Joe történetében. Különösen Joe alakja hasonlított egy bosszúálló szuperhős történetéhez, akit hiába vesznek körbe hűséges segítői, mégis a magány az egyetlen társa. Aki igazságot oszt, és minden sarkon ellenséget lát maga körül. S ha már elfogytak, akkor felkutatja őket, bárhol legyenek is a világban, még az Antarktiszon sem menekülhetnek előle. Joe addig nem találhat otthonra, amíg lelke nem lel békét, nem talál megnyugvást. 

Sammy ezzel szemben pont hogy ebből a nyugalomból, az egyhangúságból szeretne szabadulni, de erről ő sem tud mindig. Sammy életének nagy nehézsége, hogy képtelen elbírni azt, hogy ő kicsoda valójában. Az átlagosságba menekül inkább, beletakarózik, annyira amíg végül már valóban kényelmesnek érzi azt. Vajon lesz-e mersze ahhoz, hogy a saját maga alkotta szuperhőshöz hasonlóan, kiszabaduljon ezekből a láthatatlan béklyókból? 

Chabon regénye egyszerre mesél a képregényes szuperhősök aranykoráról és egy, a menekülésben létező generációról. Bevallom, nem mindig voltunk azon a hullámhosszon, amin szerettem volna, hogy vagyunk, de alapvetően azt mondom, hogy örülök, hogy elolvastam ezt a történetet. Bámulatosan megidézte az az érát, amikor a szuperhősök először mentettek világokat. 

Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai

The Amazing Adventure of Kavalier and Clay

Fordította: Soproni András

21. Század Kiadó

848 oldal

Jenny Lee: Anna K.

Ahogy a mesék átiratai, úgy a klasszikusok modernizálása is mindig izgalmas téma számomra. Legyen szó akár színházi előadásról vagy éppen regényről. Hiszen egy régi történet átültetése a jelenünkbe mutatja meg azt, hogy bár az idők változnak, de a minket körülvevő problémák akár minket, akár a kapcsolatainkat tekintve ugyanazok még ennyi idő után is. Legalábbis szerintem erről ismerkszik meg egy történet időtlensége és örökérvényűsége, hogy vajon tud-e mondani valami személyeset a száz-kétszáz vagy akár háromszáz évvel későbbi olvasójának. És hogy vajon az ott fellelhető problémák ma is megállnák-e a helyüket.

Anna Karenina történetéről nem feltétlen gondoltam volna, hogy modern környezetben, a mi időnkben képes lenne ugyanazt a kétségbeesést közvetíteni, mint Tolsztoj klasszikusa. Főleg nem tinédzser főszereplőkkel. Jenny Lee viszont jött, látott és győzött. Az Anna K. nemcsupán egy ötletes modernizáció, hanem egy nagyon okos, értő és emellett mégis egyedi feldolgozása a nagy orosz klasszikusnak, ami nemcsak a sztori elemeit tekintve, hanem kulcsjelenetek szintjén is egyezik Tolsztoj művével. Sőt olykor pedig felfedezhetünk apró kikacsintásokat is magára az orosz szerzőre vonatkozóan. Mindemellett persze az Anna Karenina ismerete nélkül is egy nagyon élvezhető young adult regényt kapunk. 

 

Every happy teenage girl is the same, while every unhappy teenage girl is miserable in her own special way.

Anna K. éppen tizenhét éves, félig koreai- félig amerikai és a manhattani valamint a greenwichi társaság egyik előkelősége (még akkor is, ha kutyái és lovai társaságát sokkal jobban élvezi, mint az emberekét). Van egy tökéletes (és meglehetősen unalmas) barátja, Alexander W. . Bár koreai édesapja igazán szigorú, de Anna mindig azon van, hogy megfeleljen számára. Testvére Stephen és annak barátnője, Lolly éppen egy drámai szakításban vannak, amikor történetünk elkezdődik. Anna siet a segítségükre. Lolly húga, Kimmie pedig éppen azon van, hogy betagozódjon a sulis társaságba, vissza az "átlagos" (és persze gazdag) tinédzserek hétköznapjaihoz, hiszen komoly sportsérülése miatt többet nem jégkorcsolyázhat versenyszerűen. És persze ott van Stephen egyik régi barátja, Dustin, a középosztálybeli örökbefogadott srác, aki fülig beleszeret a szépséges Kimmie-be. 

Amíg barátai a gazdag tinédzserek életének nehézségeivel néznek szembe (megcsalások, szerelmek, pletykák, kavarások) , addig Anna ezek fölött áll. Egészen addig, amíg a new york-i Grand Centralon nem találkozik a véletlennek köszönhetően Alexia Vronskyval, a helyi sármőrrel, akiért minden lány odáig és visszavan. Aki bármelyik lányt megkaphatja, és a szóbeszéd szerint elég gyakran él a lehetőséggel is. Ő, aki soha nem érzett szerelmet egészen addig, amíg meg nem látta Annát. És valószínűleg Anna is hasonlóan lehetett, mert amint megpillantotta Vronskyt, olyan érzés kerítette hatalmába, mint előtte soha.

A regénybeli fiatalok szinte egytől egyig borzasztó magányosak a családjukban, és szinte senki sem kapja meg azt a szeretet a szüleitől, amire szüksége volna. Menő cuccokkal, hatalmas partikkal és persze drogokkal próbálják elfedni magukban saját szülő-alakú ürességeiket. A Tolsztoj által megfestett boldogtalan családok itt is jelen vannak, és a gyerekek szemszögéből tekintve erre a diszfunkcionalitásra még szomorúbb, még fájóbb mint a nagy orosz klasszikus maga módján boldogtalan családjai. 

 

Jenny Lee szereplői alapvetően ugyanazokkal a problémákkal küzdenek kapcsolataikban, ám az őket körülvevő környezet, saját hedonizmusuk itt sokkal magasabb szintre lép: központi elemmé válik itt a drog, a nagy mennyiségben fogyasztott alkohol, a szex és hát tulajdonképpen bármi, ugyanis Jenny Lee kamaszainak nincsenek anyagi határai. Luxusékszerek, VIP partyk, ilyen-olyan márkás kütyük vagy éppen táskák - zsebpénzeken megvehető dolgok ezek, amiken az olvasón kívül egyedül Dustin (aka Levin) képes hüledezni még. 

Szerettem a könyv kikacsintásait Tolsztoj művére. Szerettem, ahogy újragondolta a karaktereket és sikerült valódi drámát kerekítenie ugyanabból a kiindulásai helyzetből napjainkban játszódó környezetben. Szerintem ez egy, az eredeti művet valóban ismerő és értő feldolgozás, amit csak ajánlani tudok mindenkinek. 

Jenny Lee: Anna K - A Love Story

Penguin Publishing

400 oldal

A gólem és a dzsinn

Sajnálom - mondta -, csak...csak tudni akarom... hogy hívják?

A férfi, mintha egy pillanatig elgondolkodott volna a kérdésen, majd azt mondta:

- Ahmadnak. 

- Ahmad - ismételte el Sophia. - Honnan jött?

- Maga Szíria néven ismeri.

- Én Szíriaként ismerem? Miért, maga milyen nevet használ rá?

- Otthon.

Kezdhetném azzal például, hogy ez a könyv rajta volt ugyan a radaromon, de egy kedves ismerősöm folytonos unszolása nélkül lehet, hogy még jó pár évig várakozott volna rám a könyvtár polcán. Általában az unszolások pont az ellenkező hatást érik el nálam, de ez most jókor jött, mert szokásomhoz híven, éppen azon szenvedtem napokig, hogy mi legyen a következő történet. Három tök más könyv között vacilláltam - és aztán ez lett. Körülbelül a huszadik oldal után jöttem rá, hogy mennyire szuperül választottam végül.

Sokáig olvastam ezt a történetet, mert ez tipikusan olyan könyv, amire rá kell szánni az időt. Idő kell, hogy minden egyes oldalnál egyre jobban és jobban belemerülj a történetbe, hogy már azt érezd, nyakig benne vagy. Kevesek voltak hozzá az esti alvásokból lecsippentett félórák vagy a tíz-húsz perces várakozások. Ennek a történetnek meg kell adni a módját: a lelassult délutánokat vagy a nyugodt kora estéket. És akkor ez a könyv tényleg beborít téged a világával, amibe aztán folyton visszavágysz.
A gólem és a dzsinn egyébként Helen Wecker első regénye volt, amely 2013-ban jelent meg először, és műfaját tekintve fantasy elemekkel fűszerezett történelmi regényként aposztrofálják. De lehet, maradjunk inkább az urban fantasynál. A történet két emigráns varázslény, egy gólem és egy dzsinn történetét meséli el, akik a többi bevándorlóhoz hasonlóan a helyüket keresik a XIX. század New Yorkjában. A történet a gólem felélesztésével kezdődik, akit gazdája, a lengyel Otto Rotfeld kelt életre az Újvilágba tartó hajón. Egy feleséget szeretett volna magának ebben az új életében, így még Lengyelországban egy kabbalista mágiát űző rabbihoz fordult segítségért ez ügyben. Rotfeld azonban hamarosan életét veszti még mielőtt partra érnének, így a gólem gazda nélkül, elveszetten kénytelen New Yorkba érkezni. Szerencséjére egy rabbi rátalál, és rögtön felismeri micsoda ő. Elhatározza, hogy elpusztítja őt, ám látva ártatlanságát, inkább úgy dönt, megtanítja élni az emberek között, és a Chava nevet adja neki.
Ezalatt New York kis Szíria nevezetű részében egy bádogos véletlenül egy dzsinnt szabadít ki egy lámpásból, amely évszázadok óta börtönéül szolgált. A csuklóin levő törhetetlen vasbilincsek azonban továbbra is ehhez a világhoz láncolják őt, és most hatalmas erejétől megfosztva kénytelen emberformájában létezni. A bádogos Ahmadnak nevezi el és segédjévé fogadja őt műhelyében.

Chava és Ahmad története párhuzamosan fut, majd találkozásukat követően egyre gyakrabban összekapcsolódik, míg valamilyen szinten egybeforr. Chava és Ahmad története sok szempontból gyönyörű kontrasztot alkot a regényben, ám mégis sok hasonlóságot találnak egymásban ennek ellenére. Például Chava, akit szolgálni teremtettek, nem tud mit kezdeni a váratlanul nyakába szakadt szabadságával. Nem tudja mit jelent úgy élni, hogy nem valaki más óhajait és vágyait teljesíti - hirtelen cél nélkül találja magát, s ezt haszontalan életként éli meg. Ahmad viszont a végtelen szabadságból  lett vaspántokba kényszerítve, óriási erejétől megfosztva tengődik egy idegen világban, és csak a szabadulás lebeg a szeme előtt - bár az idővel egyre inkább belátja, hogy lehetetlen. Egyikük sem ezt az életet választotta, nem erre lettek predesztinálva, és most mégis ebben a helyzetben kell újra magukra találniuk. New York nem csupán a kultúrák olvasztótégelye itt, hanem az énkeresés helye is.
A gólem és a dzsinn története mellett azonban még számos más kisebb-nagyobb történet is felbukkan a lapok között, beleszövődnek a szálaikba. Wecker igazából csak mesél és mesél: hol Chavaról, hol Ahmadról, hol másokról. És ez az igazán szép, ahogy ezek a kisebb-nagyobb történetek alkotnak egy nagy egészet; ahogy a különféle életek drámái kapnak hangot ebben a nagy olvasztótégelyben.

Helen Wecker regénye egy szépirodalmi igényességgel megírt, sokrétegű történet, ami meseszerű, de talán pont ettől még igazabb. Szerettem. Még ha csak ilyen  hevenyészetten is sikerült írnom róla. De higgyétek el, tényleg szuper. Olvassátok!

Helene Wecker: A gólem és a dzsinn
The Golem and the Jinni
Fordító: Tamás Gábor
Gabo Kiadó
504 oldal