Pages

Sorozat gyilkos? - A sorozatkötetek egyenetlen színvonaláról [Témázás]

2020. június 26., péntek


Tudom, hogy könyvmolyként mostanában sokszor hördülünk fel, ha valamiről kiderül, hogy sorozat. Mert várni kell a folytatásokra, amiknek a megjelenése itt a magyar könyvpiacon elég sokszor kétséges. És mert valljuk be, komoly elköteleződés lehet ez olvasóként is. Plusz ott van az is, hogy mennyire volt a történet sorozatvolta az eredeti szerzői szándék és mennyire csak a kiadói vagy rajongói nyomásra írt még történeteket hozzá az író, aki lehet, hogy már a harmadik résztől a háta közepére sem kívánja mindenki kedvenc szereplőit. Például azt tudtátok, hogy Sir Arthur Conan Doyle nem igazán volt egy idő után oda Sherlock Holmesért, akit mellesleg sosem tartott élete fő művének? Vagy hogy Agatha Christie merőben utálta mindenki kedvenc belga nyomozóját? El sem tudom képzelni, milyen lehetett így számukra a munka velük. Mintha egy kellemetlen albérlővel kéne együtt élned muszájból. 

Ám hogy a könyvsorozatok mit is képesek adni az embernek, azt a Harry Potter történetekből tanultam meg felső tagozatos koromban. Bár akkor még csak az első négy rész jelent meg, az ötödikről még semmi hír nem volt, de az, hogy több köteten keresztül egy szeretett világban bolyongtam ugyanazokkal a szereplőkkel, elképesztő élmény volt. A történetnek olyan szövedéke rajzolódott ki előttem,olyan mélységben tudtam belehelyezkedni Rowling varázsvilágába, mint addig semmibe.
S pár évvel később ugyancsak Rowling sorozata volt az, aminek a segítségével megtapasztalhattam azt is, hogy milyen igazán várni egy megjelenést. Újraolvasni emiatt az előző részeket, elmenni a könyvesboltba jóval a megjelenés előtt, hogy előjegyezzek magamnak belőle egy példányt, és szinte szó szerint remegve várni azt a bizonyos dátumot, amikor végre a kezembe kaparinthatom a soron következő részt. S az olvasás után alaposan kivesézni a sorstársakkal, hogy milyen is volt, elméleteket gyártani, hogy miképp folytatódik majd.
Ezeket az érzéseket az önálló kötetek - pont önállóságuk folytán - nem képesek kiváltani az olvasóból, csakis a sorozatok sajátjai. A Harry Potter óta számtalan sorozatot olvastam és olvasok, és mindig ezt az érzést keresem. Azt, amikor bejelölöm a naptáramba az újabb rész megjelenését, amikor az aktuális kötet végén elméleteket gyártok magamban a folytatással kapcsolatban, és amikor a világ, amitben a sorozat játszódik, körbevesz, beburkol és még több mindent akarok belőle felfedezni. Bejárni a szereplőkkel a leghalványabb szegletet is, és hosszan követni kedvenc karaktereim sorsát. 
Nekem ezt adja egy jó sorozat. És nektek?

Most a Témázós bloggerekkel karöltve én is összeszedtem néhány olyan sorozatot, amiket szerettem vagy éppen nem. Amiket kezdetben szerettem és azután már nem, vagy amiket csak később szerettem meg vagy még akkor sem. De egy szó mint száz: íme egy kis válogatás az általam olvasott sorozatokról és azok színvonaláról.

Szerettem/szeretem sorozatok

Igen, ők azok, akiknek repesve várom a megjelenését mindig (ha már nem lezártak persze), amik a sokadik résszel is ugyanúgy elvarázsolnak, mint anno az elsővel. Nyilván a Harry Potter ide is alap, de gondoltam, nem ismétlem magam ennyiszer. Ide tartoznak még a komfortsorozataim is, amikről tudom, hogy bármelyik részt is olvasom el, ugyanazt az élményt adják, mint például Wodehouse Jeeves-sorozata vagy éppen Janet Evanovich Stephanie Plumja

Stieg Larsson: Millenium: A trilógiává rövidült sorozatnak a szerző rövid élete vetett véget. Larsson eredetileg több részesre tervezte Lisbeth és Mikael történetét, de sajnos a sors közbeszólt. Ízig-vérig skandináv krimi ez, ami annyira zseniális, hogy még azt is hajlandó vagyok elnézni neki, hogy a harmadik részre Lisbeth képességei már WonderWomant is megszégyenítik. Ha egy izgalmas krimire vágysz komoly társadalmi problémákkal megfűszerezve, és mindemellett bírod a skandináv környezetet is, akkor Larsson sorozatát szívből tudom ajánlani. 

Elena Ferrante: Nápoly-tetralógia: ugyan az utolsó rész még hátravan nekem, mert szeretném kicsi még húzni magamban a felfedezéseket a sorozattal kapcsolatban, de az eddig olvasott három részt zseniálisnak tartom. Ferrante prózája dübög, lüktet és sodor. A két barátnő, Lila és Lénú történetén keresztül olyan sok mindenről szól ez a sorozat: a kitörésekről, az elszalasztott és megragadott lehetőségekről, a mérgező és építő kapcsolatokról, a nők helyzetéről és az anyaságról. Az eddig olvasott részek mind ugyanazt az élményt adták nekem: hogy ott lehettem ezzel a két lánnyal a napfényes Nápoly szegénytelepén, ami mindig belém ivódott annyira, hogy aztán napokig nem tudtam kimosni magamból. 

Robert Galbraith: Cormoran Strike: Rowling álnéven írt sorozata az egyik legjobb dolog, ami a kortárs brit krimikkel történt mostanában szerintem. Hangulatos, vérbeli angol: minden részben fontos helyszín a pub, ahol Cormorannel és Robinnal közösen tudjuk áttekinteni az ügyet és levonni a konklúziókat, miközben egy pint sört tartunk a kezünkben. Minden ügy nagyon összetett és igazán furmányos, valamint mindemellett a karakterek is elég központi helyet foglalnak el a történetben: személyiségük, múltjuk és jövőjük részről részre bontakozik ki előttünk, ami nem kevésbé izgalmas, mint a megoldandó bűntény. 

Robin Stevens: Murder Most Unladylike: tudom, február óta ez a sorozat mindenféle kontextusban felbukkan nálam, különösen ha valami olyat kell mondanom, amit szeretek. De ha egyszer úgy, ahogy van, zseniális ez a kiskamaszoknak írt krimisorozat? Minden résszel egyre jobban beleszerelmesedem ebbe a történetbe, bár nem tudom, hova lehet még ezt fokozni. Stevens remekül összetett karaktereket alkotott, és mindemelett bár ifjúsági regényről van szó, nem fél komoly témákat behozni a történetbe, mint az idegengyűlölet vagy a bevándorlás. Szeretem a két lány kapcsolatát is, hogy egyenlőek egymás előtt is és hogy mind a ketten elismerik a másik érdemeit. Építik egymást, fejlődnek a másik mellett. Pont olyan, ahogy az igazi barátságoknál ez lenni szokott.

Suzanne Collins: Az éhezők viadala: Emlékszem, hogy Collins trilógiáját majdhogynem együltő helyemben bedaráltam pár évvel ezelőtt. Katniss hangja vitt magával az úton, egészen a viadalig és tovább. Sokan nem szeretik a harmadik kötetet, de nekem mégis a helyén volt benne minden, kifejezetten örültem a nem cukormázas, hanem inkább a nagyon is realitásokhoz ragaszkodó befejezésnek. Szerintem a hatalom természetéről, az elnyomók és elnyomottak viszonyáról hozzáértően és alaposan mesél ez a trilógia. A három kötet újabb és újabb aspektusokat hoz ezekhez a témákhoz, és együtt egy komoly egészet alkotnak. 

Lesz ez még jobb is!

Vagyis ők, akik a bátortalan kezdet után mégis csak belehúztak, és a második vagy éppen az utána következő résszel képesek voltak azért meggyőzni engem, hogy mégis csak megérdemlik azt, hogy elveszejtsem magam bennük olykor.

Christopher Paolini: Eragon : ez a sorozat leginkább kiskamaszoknak lehet tökéletes, mint első összetett és komoly fantasy sorozat. Az első rész miatt számomra Paolini nagyon Tolkien epigonnak tűnt, és hát szerintem valahol az is. De a második rész után egyre inkább kezdte megtalálni szerintem a saját hangját és a saját történetét. Én abszolút javuló tendenciát láttam a kötetek színvonalában, örülök, hogy nem adtam fel az ismerkedést. 

Jessica Townsend: Nevermoor : Morrigan Crowért mindenki rajong, nekem az első rész nem hozott magával lelkesedést. Ha nem olvastam volna a Harry Pottert, lehet, jobban berántott volna. De az első rész számomra egy közepes élvezeti értékkel bíró, semmi extrát nem tartogató történet volt, ami sokat merített Rowling ötleteiből. A második rész azonban már inkább volt morriganes, mint harrypotteres és ezt úgy eléggé díjaztam. Amúgy a könyv nagyon olvastatja magát, ebben nincs hiba, csak az első rész után mégis csak ott volt a hiányérzet bennem.

Sorozat gyilkosok


Az ígéretes kezdet, a kedvenc könyveket idéző bizsergés, ami hatalmába kerít az első rész(ek) olvasásakor, és a remegve várt folytatás aztán orbitális csalódást okoz.  S hogy mi teszi a sorozat gyilkost? 

Fredrick Backman: Björnstad : Az első rész számomra nagyon a helyén volt, mind témáját, mind pedig kisvárosi hangulatát tekintve. Nekem elég közel volt ahhoz, hogy egy Ove szintű élményt nyújtson, azaz instant kedvenc legyen. Aztán a második rész, mintha csak egy Backman paródia lett volna: erőltetett, klisés életbölcsességek voltak beleerőszakolva a szövegbe majdnem minden oldalon, és maga a történet is kicsit bőrlehúzás volt nekem. Igazából magában Backmanban is megrendült picit a hitem, akkora csalódást okozott.

Christelle Dabos: Tükörjárók :Az első két rész olvasása alatt Dabos világa teljesen beburkolt, és majdnem olyan mértékű rajongást hozott, mint kamaszkoromban Rowling sorozata. Legalábbis azóta nem nagyon volt a kezemben olyan könyv, ami miatt képes lennék sietve szaladni a buszmegállóba csak azért, hogy egy-két oldallal többet tudjak olvasni a várakozás alatt. És aztán jött a harmadik rész, ami bárcsak ne jött volna, mert teljesen felesleges volt, és minden olyasmit nélkülözött, amit szerettem az előző részekben. Tele volt sehova sem vivő epizódokkal, olyan dolgok lettek benne elnyújtva, amik unalmasak voltak és érdektelenek, Ophelie pedig nem tudta egyedül a hátán elvinni a történetet.

V. E. Schwab: Gyülekező árnyak : Bár már az első rész sokak számára megosztó volt, nekem tetszett. Szerettem ezt a világot és benne kalandozni Kell és az ő különleges köpenye társaságában. A párhuzamos Londonok szerintem egy nagyon izgalmas téma, és alig vártam, hogy a következő részekben jobban bejárjam őket, és fény derüljön Fekete London igazságára is. És a második rész tökéletes iskolapéldája lett annak, amikor a trilógia középső része teljesen felesleges. A második részt egy vagy két fejezetben is meg lehetett volna írni, helyette kapott saját ötszáz oldalt. Maga a kötet is csupán az utolsó ötven oldalában lett érdekes, addig - magam sem hittem volna - egyszerűen unatkoztam.

Ezeken kívül persze vannak még a tarsolyomban hasonló sorozat gyilkos kötetek, de szerettem volna az egy-két éven belül olvasottakra koncentrálni negatív élmények tekintetében, illetve amik tényleg arcul csapásként értek, mert valóban nagyon szerettem az első köteteiket.



*A többiek vallomása a témában*










TOP 5 | Kedvenc női és férfi szerzőim ¤ Körbeposzt

2020. június 19., péntek


Mivel PuPilla, aztán meg többek is írtak egy ilyen listát a kedvenc szerzőikkel kapcsolatban, gondoltam, én is beállok a sorba, hiszen már egészen régen nyilatkoztam ilyesmivel kapcsolatban. Meg az is eszembe jutott még, hogy régebben milyen sokat körbeposztoltunk itt, könyves blogos körökben.  
Szóval a kedvenc szerző különleges faj, mert pontos meghatározása szerintem nem teljesen létezik. Vannak olyanok, akik amilyen könnyen felkerülnek a listára, olyan gyorsan le is kerülnek róla egy félresiklott történettel ( például esetemben Victoria Schwab), de vannak olyanok is, akik bármit csinálhatnak szinte, egyszer már annyira meggyőztek engem az írásukkal, hogy a listámról lekerülniük majdnem egyenlő a lehetetlennel. Mindenesetre talán az a közös keresztmetszete a kedvenceknek, hogy náluk azt érzem, hogy a bevásárlólistájukat is baromi szívesen elolvasnám.  Érdekes, hogy például Elena Ferranténak a Nápoly tetralógiáját nagyon szeretem, sőt: egyik kedvenc történetem, mégse érzek egyelőre ingerenciát arra, hogy a többi művével is megismerkedjek. Persze, ez lehet változni fog majd az idők során, de most jelenleg úgy vagyok, hogy tőle csupán Lila és Lenu kalandja érdekel.


Legkedvesebb női szerzőim


Igazából ennél a válogatásnál jöttem rá, hogy mennyi szeretett női hangot fedeztem fel az utóbbi időben. Nehéz volt őket leredukálni ötre, sokkal többet is írhattam volna, illetve még sokan ott toporognak a kedvenceim kapujában is. Robin Stevens és Robin Hobb (úgy tűnik, a 2020. a Robinok éve nálam) elég esélyesek, hogy megkapják nálam ezt a címet. De itt van a kedvencek közelében még Angela Marsons, Jeanette Winterson, Máté Angi, Szabó Magda vagy éppen Moskát Anita is. Rajta vagyok az ügyön, hogy az elkövetkezendő időkben jobban beleássam magam a könyveikbe.

Kép forrása: ITT

J. K. Rowling a Harry Potter sorozatával olyan kivételes élményt nyújtott az én generációmnak, amit szerintem azóta se tudott szinte senki elérni. A Roxfort azóta is mindig hazavár mindannyiunkat, és ezt az otthon-érzést én szívesen át is élem, amikor csak tehetem. A sorozat sok mindenen átsegített már és szerintem még fog is, így már tulajdonképpen ezzel beírta magát nálam az örökös kedvenceim sorába. 
Az, hogy Rowling átkozottul jó krimikben, nem is volt kérdés nálam sosem, így amikor először jelentkezett a Cormoran Strike-sorozatának első részével, nagy lelkesedéssel kezdtem bele. Zseniálisat alkotott ismét csak: egy nagyon okosan felépített, karakterközpontú krimit. Az új részeket mindig óriási várakozás előzi meg nálam, és még sosem okozott csalódást. 
Különálló regénye, az Átmeneti üresedés pedig egy szuper társadalomkritika, amely szintén ott van a kedvenc könyveim között. 

Kép forrása: ITT

A krimikirálynő hatalmas életművéből már vagy nyolc éve szinte minden évben előkerül nálam legalább egy, ha nem több. Az utóbbi pár évben leginkább karácsony környékén szoktam Poirot társául szegődni egy-egy bűntény felgöngyölítésében, mert olyan jól hozzák ezeket a történetek azt a jellegzetes brit kisvárosi cozy hangulatot. 
A furmányos bűntények, a szórakoztató kis belga (igen, én Poirot-párti vagyok) és a - jellemzően - angol vidéki élet hangulata mellett még nagyon szeretem a regényeiben azt is, ahogy a bűn témáját olyan alaposan, mindig új és új megvilágításba helyezve körüljárja. 
Mindenféleképpen szeretném elolvasni a teljes életművét, és szerencsére van miből válogatnom. 


Kép forrása: ITT

A kisregénye (Susan) kivételével már mindent olvastam tőle -valamit többször is. Austen fantasztikussága számomra elsősorban a humorában rejlik, és hogy szövegei még ma is nagyon frissnek hatnak. Imádom bennük az iróniát és a bújtatott társadalomkritikát, hogy a karaktereit lehet boncolgatni, olvasásonként másképpen megítélni. S hogy melyik a kedvenc Austen könyvem? Jellemzően éppen az, amit utoljára olvastam. De a Büszkeség és balítélet valamint az Értelem és érzelem mindig ott vannak a dobogósok között.



Kép forrása: ITT

Lucy Strange-től ugyan még csak azt a két könyvét olvastam, ami eddig megjelent a neve alatt, de ezek után már tökéletesen biztos vagyok benne, hogy bármi jöhet tőle, én szeretni fogom őt ezért a két regényéért. A fülemüleerdő titka és A világítótorony legendája olyan jól idézik a klasszikus lányregények imádott hangulatát, ugyanakkor alakjai, témamegközelítései mégis nagyon modernek. Szeretem a szépirodalmi igényességű szövegeit, amik pont annyira választékosak, amennyire ez egy ifjúsági regénynél még elfogadható: nem megy a történet izgalmasságának rovására, de mégis toronymagasan kiemeli a tucatifjúságik közül. 


Kép forrása: ITT
Margaret Atwoodtól ugyan még csak három regényt olvastam, de igazából már az Alias Grace-szel meggyőzött engem, hogy tőle mindent el kell olvasnom. Nála elsősorban a jellegzetes atwoodos témaválasztásai fognak meg, amikben mindig szerepet kap a nőilét, a nőiség. És ezeket aztán úgy veti papírra, hogy az ember olvasás közben azt érzi, átszáguldott rajta egy úthenger. Sok szempontból megterhelő őt olvasni, mert sose szépít semmit. Ugyanakkor olyan gondolatokat indít el az emberben, olyan új megközelítéseket ad, amire csak kevés szerző képes.



Legkedvesebb férfi szerzőim


Hogy őszinte legyek, nagyon megijedtem az elején, mert az első percekben senki se ugrott be, akire igaz lenne az az állítás, hogy a bevásárlólistáját is elolvasnám azon nyomban. S ahogy elkezdtem átböngészni az olvasmánylistámat még nagyobb lett a kétségbeesésem, mert míg női szerzők már szinte az elejétől fogva röppentek fel erre a listára, addig férfi szerzőknél sokat, igencsak sokat kellett legörgetnem ehhez. Erre valőszínűleg egyébként az a magyarázat, hogy mostanában igencsak a női szerzők vannak nálam túlsúlyban, férfi szerzőket tekintve kevés a friss élmény vagy az, ami igazán megszólítana. De azért persze akadnak ilyenek is, és hát kérem, nem is akármilyenek! 


Kép forrása: ITT


Egyetlen regénye, nevezetesen a Családom és egyéb állatfajták emelte őt a kedvenc férfi szerzőim közé. Imádtam a humorát, a fura és imádnivaló Durrell családot, akit életre keltett a lapjain. A tájleírásaival, természetszeretetével nem tudtam betelni, szerelmes lettem minden egyes sorába. A teljes életmű elolvasása fent van a bakancslistámon, igazi napfény számomra ez a könyv, és biztos vagyok benne, hogy a többivel se lenne ez másként. 

Kép forrása: ITT

James Herriot bácsit idén ismertem meg, és instantszerelem lett számomra, mint szerző. Ahogy ezt Durellnél is említettem, a természet és az állatok szeretete úgy árad minden sorából, hogy tényleg jól esik az ember lelkének az olvasása. Ugyanakkor a yorkshire-i kisvárosban élő emberek portréjait is legalább akkora élvezet olvasni, mint a tehénellést az ő tolmácsolásában. Ilyen szépen és igazan, ugyanakkor minden giccstől mentesen kevés könyv tud szólni az életről és annak igazi értelméről. 

Kép forrása: ITT

Tolkien, a nagy mesélő végigkísérte kamaszkoromat. A Gyűrűk Ura elképesztő élményt nyújtott, és olyan szinten felkeltette az érdeklődésemet a nyelvek iránt, hogy tizenhat éves koromban elolvastam egy komplett Finn-magyar szótárat, és a saját képzeletbeli világom térképeit rajzolgattam azon a nyáron, miközben vagy kétszer is elolvastam a trilógiát. Aztán még jó pár nyáron át kötelező program volt számomra A Gyűrűk Ura újraolvasása. Imádtam végnélkül kalandozni Középfölde vidékein, hogy elvigyem Frodóékkal együtt a Gyűrűt Mordorba. Imádom a tájleírásait, a teremtett világának mitológiájának alaposságát. Bár a karaktereket tekintve sosem voltam mindenkivel maradéktalanul elégedett, de szerintem ezt bőven kárpótolja az, amit a mérleg serpenyőjének másik végébe rakott.
 Érik nagyon egy újraolvasás, jó lenne ismét elmerülni ebben a világban. 

Kép forrása: ITT


A tunéziai apa és svéd anya gyermekeként született írónak két regényét olvastam: a Montecore-t és a nem régen megjelent Apazáradékot. Stílusukban ugyan eltérőek, de mégis hasonló tematika mentén mozognak: a bevándorló lét, a vegyes házasságok kisebb-nagyobb mértékben mind a két regényben feltűnnek. Szeretem Khemiriben, hogy a komoly témái ellenére könnyen olvashatóak, befogadhatóak a regényei, ugyanakkor ez mégsem megy a minőség rovására, mert bőven elbírják az újraolvasásokat, annyi minden van bennük. Az Apazáradék a 2020-as évem nagy kedvence lesz, ez már biztos.


Kép forrása: ITT
Kazuo Ishiguro 2017-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, de én már előbb szerettem az írásait. A Ne engedj el és a Napok romjai mind máshogy, de nagyon megszólítottak. Szeretném folytatni vele mindenképpen az ismerkedést, mert olyan igazi beszippantós élményt nyújtottak a történetei számomra, napokig velem maradt regényei hangulata. És mert nagyon úgy tűnik nekem, hogy nem egy komfortszerzővel van dolgom, ha csak a regényei témáit vagy éppen műfaját nézzük. Legalábbis a Ne engedj el és a Napok romjai nem is állhatnának távolabb egymástól, mégis: valami jellegzetesen ishiguros ott volt a sorok között, ami miatt rögtön a szívembe zártam őt. 

Többiek kedvenc szerzői:

Micimackó

2020. június 16., kedd

Hiába sajátította ki mára a Disney ezt  a meglehetősen csekély értelmű medvebocsot magának, bennem mégis E. H. Shepard illusztrációval él a Százholdas Pagony minden lakója. A kötetet még anyai nagymamámtól kaptam, és emlékszem rá, milyen büszkén olvastam el alsó tagozatosként ezt a teljes könyvet egy hétvége alatt. Imádtam az illusztrációit és a könyv elején található térképet, amelyet aztán napokon keresztül böngészhettem, és a segítségével feleleveníthettem az átélt kalandokat. Azt hiszem, itt kezdődött igazán a vonzódásom a könyvekben rejlő térképek iránt. 

– Micimackó – mondta Nyuszi szívélyesen –, te tökéletesen hülye vagy.

S hogy milyen volt visszatérni a Százholdas Pagonyba közel huszonöt év után? Nos bárcsak azt írhatnám, hogy ugyanazt a szórakozást volt képes nyújtani, mint anno sok évvel ezelőtt, de azt hiszem, ez nem lenne teljesen igaz. Kétségtelen, hogy a történet nosztalgiafaktora elég erősen működött, és a könyv fizikai példánya is elég kitüntetett helyet foglal el a szívemben. Az a pillanat, ahogy mamám átadja nekem ezt a kötetet a második részével egyetemben, örökre belémvésődött, és mindig eszembe jut, akárhányszor rápillantok. 
Ezek a lazán összefüggő történetek még mindig rendkívül humorosak voltak számomra, a karakterek olyan jól visszahozták a gyerekkorom légből kapott, ám akkor mégis nagyon komolyan kigondolt játékait: például abban a fejezetben, amikor Róbert Gida elhatározta, hogy expedíciót szervez az Északi-sarkra. De rengeteg ilyen momentum volt még a történet során, ami visszahozott valamit a gyerekkorom képzelt, ugyanakkor nagyon is valós kalandjaiból. 

– Hé, Nyuszi! – kiáltotta. – Te vagy az?
– Tegyük fel, hogy nem – mondta Nyuszi. – Ez nagyon érdekes lenne.
– Üzenetem van számodra.
– Majd átadom magamnak.

Ugyanakkor kár is lenne tagadnom azt a dolgot, hogy Micimackó csekély értelműségének filozófiája olykor fárasztott és picit untatott. Pont ezért voltam képtelen sokat olvasni ebből a könyvből egyszerre, maximum egy vagy két fejezetet, mert míg az első egy-két butácska eszmefuttatásán képes voltam szórakozni, egy idő után kezdtem azt érezni, hogy a jóból is megárt a sok. És hát persze ott voltak a lassan közhellyé váló, Facebookon unásig osztogatott idézetek is a könyvből, amik ezredjére olvasva már tökéletesen elvesztették azt a varázst, amit adhattak volna - és adtak is anno - egyébként. Bármennyire is elitistának hangzik ez a dolog, de igenis sok kárát látom az ész nélkül osztogatott idézeteknek különböző felületeken. Mert bár sok ember képes azonosulni a mondandójukkal, de ez, hogy valami ennyire az ember életének hétköznapjaivá válik, el is vesz belőle valamit. Pont a lényegét: azt az erőt, azokat a ráismeréseket, amiket adhatnának az embernek a könyv olvasása során. És ez persze, nemcsak a Micimackóra igaz, hanem bármilyen örökzölden felkapott irodalmi műre. 

Mindenesetre szerintem A. A. Milne regénye megkerülhetetlen, ha gyermekirodalomról van szó. S bár arról nincs tudomásom, hogy más nemzeteknél milyen fordítókat kapott a történet, de nálunk Karinthy Frigyes olyan játékosan és kreatívan ültette át nekünk magyarra, hogy már maga a fordítás is külön élményt nyújt. A kisfiammal közösen olvasandó könyveink listájára mindenképp rákerül majd, ha ott tart korban, mert szeretném majd vele együtt is átélni ezt az élményt, egy szép időbeli folytonosságot adva ennek a példánynak, amit sok-sok évvel ezelőtt egy nyári délutánon, a buszról leszálló mamám izgatottan adott át nekem, hogy legyen mit olvasnia az iskolás unokájának. 


A. A. Milne: Micimackó
Winnie-the-Pooh
Fordította: Karinthy Frigyes
Magyar Postabank és Takarékpénztár Zrt.
124 oldal

Bűvös hajó

2020. június 14., vasárnap

Az a lassan közhellyé koptatott mondat, hogy "könyvet ne ítélj borítójáról" többszörösen igaz Robin Hobb Bűvös hajó című regénye esetében, ami az Élőhajók-ciklus első kötete. Ha nem kapom meg egy kedves barátnőmtől születésnapi ajándékként, nem hiszem, hogy elolvastam volna valaha is, és akkor egy elképesztő élménnyel lennék szegényebb. 
Robin  Hobb regényének közel ezer oldala egy szempillantás alatt elfogyott, hiszen én valóban ott éltem egy héten keresztül ebben az általa teremtett világban, ahol kalózok, kalmárok, életre kelt hajók és tengeri kígyók történetei örvénylenek és fonódnak össze egymással. Éreztem, ahogy arcomba fúj a sós tengeri levegő, ahogy imbolyog alattam a fedélzet; szerettem vagy éppen szívből gyűlöltem azokat az embereket, akiknek a sorsában osztoztam ezeken az oldalakon.
Szóval, Robin Hobb már ezzel az egy könyvével elérte azt nálam, hogy akarjak olvasni tőle mindent, ami csak megjelent a neve alatt. És a jövőben valóban ezen leszek.

Az élőhajók különleges teremtmények. Mágusfából készülnek, és a tulajdonos családja biztosan eladósodik hosszú nemzedékeken keresztül, mert nem olcsó mulatság beszerezni egy ilyet. Az élőhajó három nemzedéken át szunnyad, s amint a család harmadik tagja is meghal a hajó fedélzetén, az életre kel. Magában hordozza az elhunytak bölcsességét, érzéseit, emlékeit, ugyanakkor tőlük független élőlény lesz.
Az élőhajó fedélzetén mindig lennie kell egy családtagnak ezután, mert csak őt fogadja el vezetőjének. Idegen nem irányíthat élőhajót, az csak a vérszerinti családtagnak engedelmeskedik. S hogy miért is jó egy ilyen élőhajót birtokolni? Mert nincs náluk gyorsabb, megbízhatóbb hajó sehol. Aki ilyennel kereskedik, előtte nincs akadály: olyan helyekre eljuthat, ahová egyszerű hajók kapitányai soha. Egy élőhajó előtt nincs lehetetlen.
A Vestrit család Viviána nevű hajója Efron Vestrit halálával felébred. A kapitány két lánya közül azonban mégse az örökli a hajót, akire mindenki számított: Althea hiába töltötte szinte egész életét a hajón, hiába érzi, hogy már ébredése előtt sikerült összekapcsolódnia a Viviánával, apja halála után kisemmizve marad és a nővére, Keffria örökli a hajót. Ám ez az öröklés inkább csak nevében létezik, hiszen Keffria vagyonával férje, Kyle rendelkezik, így a hajó is kvázi az ő tulajonába kerül. Kyle mit sem tud az élőhajók igazi természetéről, a régi kalmárcsaládok szokásait, döntéseit és elveit sem kívánja betartani: ő minél hamarabb pénzhez akar jutni, hogy a családi adósság minél hamarabb megszűnjön, és végre olyan színvonalon élhessen ő és a gyermekei is, amire mindig is vágyott. A makacs és önfejű Altheát félreállítja, és helyette fiát, a papnak felajánlott Wintrow-t hozza a hajóra, hogy egy vér szerinti Vestrit is legyen a hajón. Ám Wintrow nem akarja a tengerész életet, minden porcikája ellenkezik, ám apja akaratával szemben tehetetlen.
Mindeközben Kennit, a kalóz nem kisebb dologra vágyik, minthogy egyesítse a mindenféle rendszer és egység nélküli kalózokat: ő szeretne lenni az uralkodójuk. S úgy véli, ehhez a legmegfelelőbb eszköz egy élőhajó beszerzése.

Ahogy a leírásból is sejteni lehet, ez a regény nem az a fajta fantasy, amelyben a világ felépítése állna a középpontban, sokkal inkább a karakterek. Érzéseik, vágyaik, motivációik és egymással való kapcsolatuk az, ami a regény fő pilléreit adja. Mindenki annyira élő, annyira valóságos és olyan jól felépített mozgatórugókkal rendelkeznek, hogy az olvasó hamar képes beleélni magát a helyzetükbe. Bár Althea forrófejűsége olykor kicsit az agyamra ment, sőt az elején kifejezetten, de - ahogy mások is, úgy ő is - sokat változott a történet során, s ahogy az életben is lenni szokott, a vele történtek mind hatással lettek személyiségére, felfogására is. A legérdekesebb karakter szerintem Keffria, akinek Kyle mellett nincs más dolga, mint a gyermeknevelés és a háztartás vezetése. Ezt a dolgot kiváltságnak tartotta egészen addig, amíg szépen, lassan nem fogta fel, hogy mivel is jár az, ha kizárólag a férj hordja a nadrágot. Hogy nincs beleszólása semmibe, még a saját örökségébe sem, és Kyle a saját területein is megkerülheti őt, mert Keffria jogai csupán látszat jogok, amik addig működnek, amíg a férje elvárásaival és elképzeléseivel azonosak. Keffria rádöbbenése olyan finoman és hihetően van érzékeltetve: nem fordul ki ezután sem önmagából, hanem észrevétlenül formálja őt és a maga módján, csendesen lázad.
Ugyanakkor gyanítom, hogy Kyle és Keffria elkényeztetett, hamar felnőni akaró lánya, Málta is nagy karakterfejlődésen fog majd átmenni a további kötetekben, A Bűvös hajóban egyelőre csak egy önző, picsáskodó (már elnézést, nem találtam rá jobb szót) akaratos lányt ismertem meg vele, de a tettei szerintem nem maradnak következmények nélkül, és van egy olyan érzésem, hogy a történet igazi végében majd azért máshogy fog ő feltűnni. 

Az eddigi fantasy olvasmányaimhoz képest szokatlanul nagy ebben a regényben a női szereplők aránya, és tényleg üdítő volt ilyet olvasni, ahol a nők is központi szereppel bírnak, ugyanakkor mégsem a pasikon való lamentálás vagy a külsőségekkel kapcsolatos problémák állnak a történet középpontjában, hanem karakterenként változatos témákat vonultatnak fel. S mindemellett a férfi szereplők sem maradnak árnyékban, nekik is megvannak a maguk konfliktusaik, és ezeket sem éreztem kevésbé hangsúlyosnak, és ők is legalább olyan változatosak, mint a női karakterek. Vannak, akikkel szimpatizálni lehet, akiket szívből gyűlölni vagy éppen olyanok is, akiknek kíváncsian követjük a sorsát.

 Azt tudom mondani, hogy Robin Hobb személyében egy nagyon érdekes és igényes fantasy szerzőt ismertem meg, aki merőben más élményt nyújtott karaktereit tekintve a korábbi fantasy regényeimhez képest. Sok kérdés nyitva maradt a Bűvös hajó végével. Néhány szereplő sorsa egy meghatározott irány felé folytatódik, ugyanakkor vannak olyanok is, akikkel kapcsolatban csak találgathatok, miként alakul a későbbiekben. Egy biztos: nem hagy nyugodni ez a történet, el kell olvasnom a folytatásait mindenképpen.


Robin Hobb: Bűvös hajó I-II.
Ship of Magic
Fordította: Horváth Norbert
Delta Vision
1096 oldal

#május

2020. június 10., szerda



A "júniusig nem veszek könyvet" fogadalmam elég érdekesen alakult. De nagyon jól esett mindegyik beszerzés és eleve kívánságlistásak is voltak, úgyhogy valami tudatosság továbbra is megmaradt a vásárlásban. Egyedül az Anne of Green Gablest tekintem kicsit plusz beszerzésnek, mert a Bookdepositoryn 70% leértékelt ára elég motivációt adott a beszerzésére. S bár egyáltalán nem vagyok híve a minden könyvből nyolcszázmillióféle kiadás birtoklásának, de ezt tényleg képtelen voltam ott hagyni. jó, a kivételek erősítik a szabályt
Robin Stevens sorozatának harmadik részének beszerzése elég szükségszerű volt, mert kábé a küszöböt rágtam már, hogy végre olvashassam. Napokon keresztül figyeltem a postásunkat az ablakból vagy éppen a kertből, mint valami unatkozó öregasszony, hogy mikor hozza már, és amikor végre ideért, majdnem a nyakába ugrottam az örömtől. 
Patrick Ness könyve, a Mi, hétköznapi halandók régóta érdekelt és kívánságlistás volt már majdhogynem a megjelenése óta, és a Bookline-on pont volt rá egy csinos 30%-os akció a hónapban, úgyhogy muszáj volt a kosaramban landolnia. 
Igyekszem egyébként ésszerű keretek között maradni az éves könyves beszerzéseimnél, de nehéz megállnom így könyvtárak nélkül a dolgot. Mindenesetre az idén vásárolt könyveim nagy részét már el is olvastam, illetve tervezem olvasni a közeljövőben, hogy azért a lelkifurkámat enyhítsem vele ezáltal. Persze alapvetően nincs baj a könyvvásárlásokkal, csak nem szeretnék a tíz-nyolc évvel ezelőtti énem csapdájába esni, aki csak halmozta és halmozta a könyveket, amiket mostanában próbálok eladogatni, elajándékozni olvasatlanul vagy éppen feleslegesnek érezve, hogy a polcaimra tényleg olyan könyvek férjenek fel, amiket szeretek és szívesen olvasok.

Májusban hat könyvet olvastam el, és még kettő függőben van. Az egyik Martin Gayford művészetelméleti írásokat tartalmazó könyve, ami egyébként jó meg érdekes, de most nem annyira vágyom a témára, úgyhogy kicsit félretettem. Ruth Goodman viktoriánus életről szóló könyve szintén kicsit parkolópályára került, de nem azért mert nem élvezem, egyszerűen most inkább a fikciók erdeje felé szeretem venni az irányt. De majd visszatérek hozzájuk hamarosan.
Május első felében az Arrakison kalandoztam Frank Herbert klasszikusának, a Dűnének köszönhetően. Régi tartozásom volt ez magamnak, igazából már gyerekkorom óta hallgattam apám áradozásait erről a történetről, az új kiadás pedig megadta hozzá a végső lökést, hogy én is megismerjem ezt a történetet. Szuper élmény volt, nem is gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom. Ezután következett Honeyman regénye Eleanor Oliphantról, amit már kábé mindenki olvasott a környezetemben, nálam valamiért kimaradt eddig. Igazán kár volt eddig húzni a dolgot, mert instant kedvenc könyv lett ez is. Ezután következett David Petersen Egérőrség című vizuális csodája, amiből bármelyik random képet szívesen látnám a szobám falán, olyan szépséges. Ian McDonald Síkvándora már kevésbé nyerte el a tetszésemet: elég klisés, a karaktereket tekintve pedig logikátlan és kicsit sótlan regénynek éreztem. Kár érte, pedig az alapkoncepciója érdekes volt. A #haviegyujraolvasaskihivas keretében Marjane Satrapi Persepolis című graphic noveljét olvastam újra, ami megint magával ragadott, és bebizonyította számomra, hogy nem hiába van ott a kedvenceim listáján. A hónapot Klaus Hagerup meséjével A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket cíművel zártam, ami egyszerűen gyönyörű minden szempontból.
Sikerült teljesítenem a májusra előre meghatározott terveimet, egyedül Robin Hobb Bűvös hajója csúszott át júniusra, de folyamatban van az olvasása. Két várólistacsökkentős könyvet is olvastam Honeyman és McDonald regényének személyében, úgyhogy egyelőre úgy tűnik, havi egy vcs-s könyvvel most már tudom tartani az évből hátralevő időt.

A blogon nyolc bejegyzés született, nagyjából azt tudom mondani, hogy utolértem magam, egyedül még az áprilisban olvasott Micimackóról nem sikerült bejegyzést írnom, de talán hamarosan  pótolni tudom azt is.
Júniusra is tele vagyok mindenféle tervvel, például szerintem megint csinálok egy várólistás kupacot: most jól esik a tervezgetés ezzel kapcsolatban, és elég jól is tudom tartani ezt, úgy érzem. Illetve most már ideje ismét beszámolnom arról is, hogy a Fiatalúrnak milyen új kedvenc könyvei akadtak. A könyvtárrendezést is szeretném majd befejezni ebben a hónapban, úgyhogy könyves téren (sem) fogok unatkozni, tényleg. :)


A többiek májusa:
PuPilla
Sister
Theodora
Amadea
Nita


A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket

2020. június 2., kedd

Klaus Hagerup mesekönyve több okból is hívogatott. Először is, mivel Lisa Aisato illusztrálta, akinek a munkáiba mérhetetlenül szerelmes vagyok. Másodsorban azért, mert ez egy olyan mese, ahol a könyvek szeretete áll a középpontban, és ugyan melyik könyvmoly ne szeretné az ilyesmit legyen akár kicsi, akár nagy. És végül harmadjára, a mese főhősét Annának hívják. Innentől kezdve többszörösen is invesztálva éreztem magam a sztorival kapcsolatban. 

Szóval, Anna nagyon szereti a könyveket, mert azok menedéket nyújtanak számára. Rengeteg új barátot szerez a segítségükkel. Anna számára a könyvek ugyanolyan valóságosak, mint az élet. 
Egy könyvtári látogatás alkalmával Monsen nénitől, a könyvtárostól megtudja, hogy azokat a könyveket, amelyeket jó ideje nem kölcsönzött ki senki, megsemmisítik. Anna ezen teljesen felháborodik, és elhatározza, hogy meg fogja menteni ezeket a könyveket. 

Narrátorunk a történet elején elárulja nekünk, hogy Anna rettenetesen fél attól, hogy egyszer felnő. Hogy megöregszik. Ezek a gondolatok bár hajaznak J. M. Barrie: Pán Péterjére, a kisfiúra, aki sosem akart felnőni, de Anna félelme ezen jóval túl mutat: ő nem a gyermeki csodák elvesztése miatt nem akar felnőni, hanem azért, mert fél az elmúlástól. Súlyos gondolatok ezek egy alig tízéves gyerek számára. Anna alighanem gyászol, nem régen veszthetett el valakit a környezetében, ezért se tud örülni a születésnapjának, ami szintén az elmúlást juttatja eszébe. 
Az egyedüli vigaszt a könyvek jelentik számára, mert állandóak, nem változnak és "ha egy könyvben meghal valaki, visszalapozhatott az elejére. És a halottak ismét életre keltek." Ám amint kiderül, hogy Anna életének egyetlen statikus pontja, amely örökké él, mégis megsemmisülhet, kétségbeesetten próbálja megmenteni. 
Kiveszi a könyveket, amiket nem vesz ki senki jó ideje, és olvasni kezdi őket. És úgy érzi, segített a könyveken. Megmentette őket. 
Ám a helyzet az, hogy a két könyvtáros menti meg Annát a könyvek segítségével. Anna új világokat, új szereplőket ismer meg: egy teljesen más fajta lázas olvasás veszi kezdetét az életében. Várni kezdi az újdonság. 

S egyszer csak rátalál A Könyvre. Ami nem hagyja nyugodni, amin folyamatosan gondolkodik, ami nem adja meg készen a válaszait számára. S Anna ezt az élményt nem képes már magában tartani, meg kell osztania másokkal: Anna magányos univerzuma, amelyben csak ő és az olvasmányainak szereplői léteznek, egyszercsak kitágul. Osztálytársak, évfolyamtársak, tanárok és végül az egész iskola osztozik Anna könyvélményében, s ő immár nincs egyedül. 

Hagerup meséje gyönyörűen bemutatja mit képesek adni számunkra a könyvek: menedéket. Hogy a könyvek képesek minket megmenteni a legsötétebb időszakokban is, és új világot nyithatnak előttünk. A könyvek barátokat adhatnak nekünk: a lapokon és a valóéletben egyaránt. 
Anna története szerintem egy kicsit érettebb korosztálynak való, az elmúlástól való félelem ugyanis eléggé rányomja bélyegét a könyv első felére. Inkább kisiskolás kortól tudnám ajánlani, de onnantól mindenképp, főleg ha gyászfeldolgozós olvasmányt kerestek. Hagerup meséje egy szuper kezdet lehet.
Nálam sok szempontból betalált. 

Klaus Hagerup: A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket
Illusztrálta: Lisa Aisato
Fordította: Pap Vera Ágnes
Scolar Kiadó
64 oldal
 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS