Az augusztus mondhatni iszonyatosan gyorsan elröppent - legalábbis így visszagondolva. Könyves beszerzések terén most elég alacsony létszámot produkáltam. Köszönhető gondolom annak, hogy most nem töltöttem a napjaim nagy részét a könyvesboltban, illetve az új házunk felújítása is elég sok pénzt kivett most a zsebünkből. 

Az Alexandra nagy nyári akciója persze engem is elcsábított, három Agatha Christie -kötettel szaporodott a gyűjteményem (közel 700 Ft-okért persze, hogy nem hagyhattam ott őket), illetve Apukámtól kaptam Alexandrás könyvutalványt még a múlt havi szüli- és névnapomra, ami szintén felhasználásra került.

Szóval, a zsákmányok név szerint:

Agatha Chrisite: ABC-gyilkosságok - ezt még anno a boldog békeidőkben olvastam az Agatha Christie-kihívás kapcsán, és nagyon szerettem, azóta vágytam egy saját példányra, de valahogy mindig elmaradt a beszerzése, úgyhogy ezt most pótoltam. A lelkemben most már béke van.

Agatha Christie: Találkozás a halállal - erről Bridge kolléganő áradozott, és mivel bízom az ízlésében, különösen krimik terén, ezért persze, hogy muszáj volt.

Agatha Christie: A titokzatos styles-i eset - Agatha néni első megjelent detektívregénye, és Poirot első felbukkanása a krimiirodalomban. Hát persze, hogy nem volt kérdés, hogy kell-e. 

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem - olyan sok jót írtatok erről korábban. Meg hát tudvalevő, hogy az amerikai Dél említése is pavlovi reflexeket vált ki belőlem. Megláttam, volt utalványom is, a többi már sejthető. 

Janikovszky Éva: Mosolyogni tessék! - mert úgy éreztem, kell az életembe egy kis mosoly meg Janikovszky.

Janikovszky Éva: Égigérő fű - a könyvből készült film hatalmas kedvencem, még gyerekként láttam nyaranta a tévében, és imádtam. A könyv eddig kimaradt az életemből, de már nem sokáig. Addig is a polcomon (khm, elnézést az egyik fiókomban :/ ) tudhatom.

Ezen kívül augusztusban három hétig szabadságon voltam, amit eleinte nehéz volt megszokni. Az első héten továbbra is pörögtem, mint a motolla; takarítottam ezerrel, főztem, sütöttem muszáj volt bebizonyítanom magamnak, hogy még mindig tudok ehető dolgokat készíteni a konyhában :D, rendezgettem a kis életem, és emellett próbáltam a legtöbbet kihozni a rám szakadt nyugalommal - és igazából ezzel el is teltek a napjaim, délutánonként kicsit olvastam kint a kertben, egészen addig, amíg a szúnyogok meg nem rohamoztak. A második héttől már kezdtem kicsit jobban átérezni a szabadság-feelingjét, egyszer tartottam egy pizsama-napot is: pizsamában minő meglepő voltam itthon egész nap, ettem a sütiket, és Downton Abbey-t néztem. Egyik legklasszabb napom volt. De voltam ezenkívül biciklizni is a környéken: körbebicóztam a falut, mentem a töltésen is, meg tervbe vettem, hogy majd valamikor bekerekezek a városba is, de ez aztán valahogy elmaradt. De erről még mindig nem mondtam le. Egyszer, majd ez is összejön. :) Meglátogattak még anyukámék is (áradoztam neki Ovéról, azóta ő is nagy Backman-rajongó lett :) ), meg elmentem egy nagyon kedves ismerősömmel moziba is, hogy megnézzük a Kis kedvencek titkos életét, ami végül egy nagy csalódás lett. Szerintem kicsit mást ígért a trailer...De legalább az előtte levő dumcsizós-limonádés kiülés szuper volt.

Csináltunk még kerti partykat - rokonoknak, barátoknak, meg olyan is volt, hogy mi mentünk másokhoz. És ez az a hónap, amikor megejtettük életünk legelső bográcsozását is, és bár eléggé elfogult vagyok, de irtó finomra sikerült. Azóta már még egy ilyen happeningen túl vagyunk. Én is megsütöttem életem legelső csokis-kávés kuglófját, és meglepő módon elsőre kuglóf lett. Ami az én világomban már valami! Azt hiszem, mégis csak esélyem van arra, hogy tisztességes kertvárosi asszony legyek egyszer. Az őszi projekt az almás pite megalkotása lesz.

Fotós túrákra végül mégse jutottam el, pedig mindig terveztem, de vagy a programok vagy a lustaság közbeszólt - ezt pedig nagyon sajnálom. Azonban mégis csak fel tudok mutatni egy fotósorozatot a szabadságom jegyében, ami viszont megrendelésre készült: egy anya-lánya fotózásra kértek most fel, amit a csodás füvészkertben ejtettünk meg. A végeredménnyel én is, ők is elégedettek lettünk, szóval legalább a portrézással foglalkoztam - ha már a saját kedvemre való kattintgatás elmaradt. 

Múlt héten pedig ismét visszatértem a mókuskerékbe, és hát rögtön a nyakamba szakadt szinte minden. A nyári kötelező szabadságolásunk alatt rengeteg visszáru gyűlt össze, legalább 4 napig folyamatosan csak ezzel foglalkoztam - de tényleg folyamatosan. Aztán a héten már elkezdtünk készülni a jövő heti akciónkra, rengetegsok könyvet kellett bevételezni, amik hétfőn érkeztek meg, ma végeztem (végre!) velük. A hetünk most kb. úgy néz ki, hogy este 8 előtt nem is igen jutunk haza - vagy Ő túlórázik, vagy én tartok munka után angolórákat. Kicsit fárasztó és lehangoló is ez, amikor az ember kb. csak vacsorázni és aludni jár haza. És még csak jövő héten kezdődik a nagy vásárlódömping! Jesszus.... Ezen majd persze úgyis túllendülünk meg minden, reméljük csak ez a hét lesz ennyire pörgős. Mármint ami a hazaéréseket illeti.
Kicsit hiányozni fognak a nyári kerti partyk, a ráérős-csacsogós limonádézgatások és a kellemes nyári esték.

Mignon cica a legszebb könyvjelző a világon

De végre jön a várva várt színes, szagos, esős ősz. Hihetetlen, mennyire várom már a forró teákat és a csípős reggeleket. Ez az az évszak, amikor folyton Avonlea-be vágyom....   

Többieknél az augusztus:

Theodora, PuPilla,  Amadea, Nita

Persepolis 2. - A visszatérés

Marjane, ezt odatetted! - ez volt a legeslegelső, korántsem szofisztikáltan megfogalmazott gondolatom, miután elolvastam az utolsó képkockákat is, és perceken keresztül csak meredten bámultam magam elé. Annyi elmondhatatlan gondolat és érzelem cikázott rajtam végig olvasás közben és után is, hogy szinte mondhatni egy amorf érzésmasszában léteztem. Igazán nem csoda hát, hogy eleinte csak ennyit tudtam kinyögni erről a történetről. 

Ez a kötet pontosan ott folytatódik, ahol az előző lezárult: az utolsó képkockákon egy új reményekkel teli, szabadabb élet lebegett a szülők szeme előtt, mikor lányukat Európába küldték tanulni. 

Márdzsi tehát megérkezett a nyitott és világi Európába, ami korántsem annyira nyitott és nem is annyira világi - legalábbis egy apácák által vezetett internátus ablakából, ahová végül az európai ismerősei elhelyezték Márdzsit. A teljesen más kultúrába való beilleszkedését nem csupán a vallási, kulturális és nyelvi különbségek és a származására irányuló negatív előítéletek nehezítik, hanem bizony még a kamaszkor kétségbeesett és bonyolult én-keresése is. Sok vicces és kevésbé vicces történet szól ezekről az időkről - a kamaszkori elveszettségen osztozni tudtam Márdzsival, és így nem volt nehéz az egyéb beilleszkedési nehézségeit is átélnem. Satrapi nagyon jól nyúl ezekhez a témákhoz is: zseniális ahogy néhány képkockába sűrítve át tudja adni ezeket, a szavakkal sokszor nehezen kimondható érzéseket.  

Egyfajta coming-of-age történet ez is: Márdzsi keresi önmagát és helyét a világban. Talán sikerült is olykor valamennyire megtalálnia. Közben lázad, szerelmes lesz, majd egy összetört szívvel lesz gazdagabb. Végül, amikor már minden veszni látszik, hazatér családjához Iránba. 

Ám a visszatérés sem könnyű. Irán megváltozott, és itt is, akárcsak Európában, idegennek érzi magát. S talán, ez a legfájdalmasabb: mert míg a külföldi idegenérzés talán valahol elfogadhatóbb - még ha nehéz is elviselnie ezt a kívülállóságot, viszont a saját szülőországában átélni ezt az érzést még szörnyűbb. Hiszen, ha nem a saját hazájában, akkor mégis hol érezze azt az ember, hogy megértik? S tegyük hozzá, hogy Irán nem az a hely, ami megkönnyítené számára az újbóli beilleszkedést. A rengeteg, az állampolgárok saját szabadságát, gondolkodását szabályozó törvény átszövi az átlagemberek mindennapjait.

Ezeken túl még fontos témája a könyvnek a szexualitás, illetve hogy milyen is lehet nőként élni egy olyan országban, amely egyre azon fáradozik, hogy elkendőzhesse a nőiséget; ahol nőnek lenni egyet jelent az illetlenséggel. A nőkérdés témaköre ennél fogva ebben a kötetben kicsit markánsabban jelent meg, és sok gondolkodnivalót hagyott maga után.

"A rezsim rájött, hogy ha egy nőnek otthonról kilépve azt kell végiggondolnia, hogy
– elég hosszú-e a nadrágja?
– rendesen kötötte-e be a kendőjét?
– látszik-e a sminkje?
– meg fogják-e korbácsolni?,
akkor már nem azon gondolkozik, hogy
– hová lett a gondolatszabadsága?
– mi van a szólásszabadságával?
– élhető-e így az élete?
– mi történik a politikai foglyokkal?
Érthető! Félelmünkben nem vagyunk képesek sem elemezni, sem gondolkodni. A rettegés megbénít. A megfélemlítés egyébként minden diktatúrában a megtorlás alapja.
Ebből logikusan következik, hogy lázadásnak számított az is, ha kilógott a hajtincsünk, vagy kifestettük magunkat."

A második kötet is volt olyan jó, mint az első. Más témákat dolgoz fel, olykor még jobban belemászik a dolgok sűrűjébe, és Márdzsi már nem ártatlanul szemléli a körülötte levő, érthetetlen világot. Elképesztő élettörténete egyszerűen lenyűgözött. Újra. Imádom, ahogy Satrapi ennyi sok fontos gondolatot, érzést beleszőtt ezekbe a könyvekbe - s mindezt nyakon öntötte még sok öniróniával és humorral, amitől még szerethetőbb lett a történet. Azt hiszem, nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire fontos könyveknek is tartom a Persepolis-történeteket, és elképesztően jó dolognak tartom, hogy megjelentek magyarul. 

Azonban még mindig nem nagyon tudom megfogalmazni azt az érzést, amit kiváltott belőlem ez a könyv, úgyhogy inkább csak annyit mondok megint: "Marjane, ezt odatetted!"

Marjane Satrapi: Persepolis 2.  - A visszatérés

Fordította: Rády Krisztina

Nyitott Könyvműhely

192 oldal

A nagymamám azt üzeni, bocs

Vannak azok a könyvek, amelyek megmelengetik a fázós lelkedet. Fredrik Backman úgy tűnik, pont ilyeneket ír, ugyanis minden előzetes fenntartásomat legyőzve - miszerint Ovét nem lehet túlszárnyalni -, újra megnyert magának totálisan, és ez a könyve is felkerült a legkedvencebb könyveim -listára. Azt hiszem, elárulhatom, hogy az Ove óta nem nevettem és sírtam könyvön ennyiszer.
Szóval, Backmannak ezúton üzenem, hogy bocs. Bocs, hogy kételkedtem benned.

Elsa ​​majdnem nyolcéves, és „különleges”. Nagymamája hetvennel több, és némileg őrült. Hogy mennyire, azt ki-ki másként értékeli. Másként a szomszéd, akit nagymama mintegy véletlenül eltalál egy paintballfegyverrel, máshogy a saját lánya, aki (többek között) dohányzási szokásai miatt neheztel rá, és megint másképp az ingyenújság terjesztője, aki nem ért a szép szóból, hogy nagymama nem kér reklámot. Olykor Elsa is őrültnek tartja őt, pedig neki nagymama az egyetlen barátja. Az iskolában ugyanis inkább csak zaklatókat tud szerezni az, aki mások szerint nem tud alkalmazkodni a többiekhez, és amúgy is túl érett a korához képest. Nagymamával azonban bármelyik este elutazhat Félálomországba, ahol Elsa mássága ünnepelt erény, és ahol lovagként bátorságot gyűjthet. Amire hamarosan minden eddiginél nagyobb szüksége lesz. Nagymama ugyanis meghal, és leveleket hagy hátra, amelyekben bocsánatot kér azoktól, akiket életében megbántott. Ezeket a váratlan helyeken felbukkanó üzeneteket Elsának kell eljuttatnia a címzettekhez – jobbára házbéli szomszédaikhoz –, akikről olyan meglepő dolgok derülnek ki, amelyek nem csupán a kislány, de az egész közösség életét felbolygatják.

Ebben a könyvben egyszerűen minden megvolt, de úgy tényleg minden - tudom, mennyire nagy szavak ezek, de higgyétek el, én ezt minden bennük rejlő végtelenségükkel együtt igaznak érzem. Úgy zongorázott végig az érzelmeim széles skáláján, hogy komolyan mondom, szabályosan hülyének éreztem magam olvasáskor. Sírtam és nevettem - néha felváltva, olykor egyszerre. Úgy, ahogyan Ovenél, sőt néha még kicsit annál is jobban. Ritkán érzem azt, hogy az utolsó oldalaknál nem akarom elengedni a könyvet, de itt totálisan ez volt. Volt, hogy egy-egy fejezetet még egyszer elolvastam, de csak azért, hogy tovább tartson. Hogy melegítsen, karcolgasson kicsit még.

Az elején kicsit nehezen barátkoztam meg ezzel a bolondos, öntörvényű nagymamával, és hogy őszinte legyek jó pár fejezetig nem is tudtam igazából. Kicsit úgy éreztem, hogy Backman túllőtt vele a célon, olyan erőltetetten jófejre sikerült vagy nem tudom - de aztán ahogy szépen, lassan megértettem őt, meg is szerettem. Ami nekem sok volt - és igazából ez majdhogynem az egyetlen negatív észrevételem a könyvvel kapcsolatban - az a mesés betétek aránya. Lehetett volna kevesebb belőle; nem volt a mesékkel amúgy bajom, csak néha úgy éreztem, hogy a hangsúly eltolódott.

Mert hogy ezen kívül tényleg nem tudnék mondani semmit, de tényleg semmit, ami miatt ne ragadott volna totálisan magával. Azt hiszem, nincs az a szuperlatívusz mennyiség, ami kellően kifejezné, hogy mennyire, de mennyire imádom minden furcsaságával, megbánásával, fájdalmával, tragédiáival, boldogságával és a lapok között megbúvó feltétel nélküli szeretetével együtt. Kicsit biblioterápiás élmény volt ez számomra egyébként, hiszen voltak hasonlóságok benne a saját életemmel kapcsolatban, és nálam sok olyan dolog volt, ami sose volt kimondva mert hát mégse egy tökéletesen megkomponált regényben élek vagy éltem , és jó volt, hogy ott voltak leírva ezek a soha ki nem mondott, talán örök némaságra ítélt, talán nem is létező mondatok.

Mégsem mondom, hogy jobb volt, mint Ove története. Más volt. Mást adott teljesen, és ezt se bírtam ki sírás nélkül. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékeny lelkületű vagyok.
Britt Marie, te leszel a következő! Már alig várom.

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs
Min mormor hälsar och säger förlåt
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
384 oldal

Facebook

Sziasztok,

csak gondoltam, szólok, hogy csináltam a blognak végül egy Facebook oldalt is - igazából fogalmam sincs, milyen indíttatásból igen, vasalnom kéne.. , de biztosan hatalmas piaci rés.

 Terveim szerint az ottani oldal csak a blog feederjeként fog funkcionálni, illetve egy-egy hírmorzsa maximum még, ami felkeltette az érdeklődésemet, de nincs kedvem róla posztot írni - szóval aki inkább ott szeret blogokat követni, annak jelzem, hogy már ott is megtalál. 

Ígérem, nem fogom napi nyolcszor telespammelni a hírfolyamotokat. 

Szóval a facebookos elérhetőségem: https://www.facebook.com/konyvekkelsuttogo/

A kép saját.

Addig is: Az Earl Grey legyen veletek!

* most már tényleg mennem kell vasalni... :/

We Were Liars - Hazudósok

ez nem az én könyvem volt
nagyon nem
jött be
nem
kellett volna
olvasnom

Most úgy érzem magam, mint egy kakukktojás, aki csak úgy kakukkolva kering az éterben, és nem akarja ennyire mostohán kezelni ezt a regényt, de hát egyszerűen nem megy. Vannak ugyanis azok a könyvek, amikről talán a legjobb nem tudni az égvilágon semmit sem, de tényleg semmit - csak vágják eléd a kanapén fekve, hogy eztolvasdelmost vagy fedezd fel tök önállóan a boltban kóborolva vagy ilyenek, és úgy elég jó lesz. azthiszem Máskülönben csak egy nagy csalódás. Azt hiszem, Emily Lockhart regénye, a We Were Liars pont ilyen. 

Én pedig most nagyon posztmodernnek érzem magam, hogy arról beszélek a blogbejegyzésemben, hogy ne olvass ezzel kapcsolatban se blogbejegyzéseket, se cikkeket, se semmit. Igen, ezt se. Csukd be nyugodtan a böngészőt.

Amúgy nem fogok spoilerezni, de pár mondatban gyorsan ledarálom a történetet:

Szóval, Sinclairék. Gazdagok, szépek plusz van egy saját szigetük is. Már csak egy Forbes magazin címlap hiányzik. 

Az egyik Sinclair lányt, Candance-t folyamatos migrén gyötri a balesete óta.

Biztos azért

ír ennyire

töredezett

en.

Vagy a feszültség érzékeltetése miatt, ki tudja. Mindenesetre tény, hogy történt egy baleset, ami baljós árnyékot vet a Sinclair család körében eltöltött gondtalan nyarakra. 

A "titok", "az óriási csavar, amire nem is számítasz", "az állad leesik, ha elolvasod" - ezek voltak a hívószavak nálam. Hát persze, hogy akarok olvasni egy óriási, nem várt fordulattal végződő regényt! Hát persze, hogy azt akarom, hogy az állaim apró darabjait majd seprűvel kelljen feltakarítanom a padlóról! Hát persze! Akkora elánnal és annyi képzeletbeli felkiáltójellel kezdtem neki ennek a regénynek, és már az első oldalaktól annyira túlpörgött az agyam, hogy mi lehet az a fenomenális, tökre nem várt meglepetéses fordulat, miközben a seprűt odakészítettem a kanapém mellé elővigyázatosságból, de igazából baromira nem volt rá szükségem, hiszen mivel annyira ezen pörögtek a fogaskerekeim, mert nem akartam a becsapott olvasó lenni, így körülbelül az első negyedénél sikerült kitalálni, hogy mi lehet az a baromi nagy, tökre nem várt fordulat. A felkiáltójelek a fejem körül szépen lelohadtak, és már egyáltalán nem volt számomra érdekes ez a könyv - mert szerintem ezen kívül tényleg nincs benne semmi érdekes. Lennének benne ugyan drámák meg ilyenek (Lobo ezt kicsit jobban részletezi a bejegyzésében, én most nem fogom), de a narrátort igazából nem érdekelték, szóval ezeken csak szépen átlibbent. Én meg csak szenvedtem rajta. Utáltam ezt a töredezettséget, az elképzelhetetlenülrengetegsok ismétlést - egyszerűen az agyamra mentek komolyan, már azt hittem, én is migrént kapok tőlük. Bár alig volt ez a regényke 200 oldal, mégis túl hosszúnak találtam. A végén pedig még szomorúbban konstatáltam, hogy tényleg igazam volt a tudjátokmivel kapcsolatban, mert valahol azért mégis reméltem, hogy sikerül a könyvnek becsapnia. Szerettem volna megvezetett olvasó lenni - miközben persze mindent megtettem annak érdekében oldalakkal korábban, hogy ne legyek az. Ah, ez a szörnyű kettősség!

Azt hiszem, a We Were Liarsre csak rá kellett volna bukkannom valahol; mondjuk pofán csaphatott volna vele valaki véletlen a trolin, felbukhattam volna benne a boltban vagy valami hasonló, és akkor én is megkaptam volna azt a várva várt tökre nem várt fordulatot, és lehet, hogy most pozitívabban értékelném. De így nekem ez a könyv csak egy üres lufi lett. 

E. Lockhart: We Were Liars

Hot Key Books

225 oldal

Sherlocked 2. - A viktoriánus Londonról, a bűnözésről és a szenzációkról

Négy évvel ezelőtt Sherlock Holmes karakteréről írtam ezt-azt, és aztán hatalmas lelkesedéssel nekikezdtem ennek a bejegyzésnek, ami egészen eddig piszkozatban hevert, félig megírva. Azonban most, hogy újra elkezdtem nézni a BBC Sherlockját, úgy gondoltam, mivel újra aktuálisnak nevezhető az életemben a híres detektív, közzéteszem ezt a bejegyzést.  Szóval folytatva a sorozatot, újra Sherlock Holmes korára fordítjuk figyelő szemeinket. Megtudhatjuk milyen illatok (vagy inkább szagok?) terjengtek a viktoriánus Londonban, ki is az a Joseph Bazalgette, miért is hívták a korabeli Londont a bűnözők Paradicsomának, és hogyan is válhatott egy-egy gyilkosból celeb. Gyertek, ugorjunk fel együtt a hintóra! Útitársunk és idegenvezetőnk pedig nem más, mint mindenki kedvenc detektívje: Sherlock Holmes.

"Eleinte tudtam követni az irányt, amerre haladtunk, de csakhamar - vagy a gyors vágtatás vagy a köd következtében, és mivel amúgy sem ismertem alaposan London utcáit - végképp elvesztettem a fonalat, csak annyit tudtam, hogy jó nagy távolságot tettünk meg. Holmes ellenben egy percre sem zavarodott össze, mialatt a hintó a legkülönbözőbb tereken, utcákon és szűk sikátorokon száguldott keresztül; ő egyhangúan dörmögte az utcaneveket.

- Rochester Row, Vincent Square! Most jön a Bridge Street. Úgy látszik, áthajtunk a surrey-i oldalra. Csakugyan, mindjárt gondoltam! Most a Vauxhall hídon vagyunk. Amott csillog a folyó! - Egy pillanatra csakugyan megcsillant a lámpafényben a Temze széles, hömpölygő vize, kocsink továbbgördült, s csakhamar belekeveredtünk az utcák tömkelegébe a túlsó parton.

- Wordworth Road - folytatta lakótársam. - Priosy Road, Larkhall Street. Úgy látszik, kalandunk nem a legelőkelőbb városrészbe visz bennünket."

Szinte látom magam előtt egy-egy Sherlock történet olvasása közben London utcáin végigszaladó gázlámpák füzérének fényét, vagy a járda mellett felcsapó fehér gőzök oszlopát, a házak kéményéből kanyargó-csavargó füstöt... Na, de ne legyünk ennyire idealisták, hiszen a könyvek sem azok. 1891-ben Sherlock Holmes nagyon is saját korának embere volt, aki szinte szembesítette olvasóit azzal a változó világgal, amiben éltek. Hiszen Doyle ahelyett, hogy hősét valami idealizált, régi környezetbe helyezte volna - mint ahogy sok kortársa tette ezt annak idején karaktereivel-, a viktoriánus Londont tette regényeinek, novelláinak helyszínévé, annak minden szépségével és mocskával együtt.

A XIX. századi Londont ugyanis elképesztő ellentétek jellemezték. Egyfelől ott volt, mint kozmopolita nagyváros, amelyben a jómódú középosztály polgárai elegáns kávézók bársony székeiben ülve, apró porceláncsészéikből szürcsölték teájukat, miközben a város másik felén tombolt a kolera- és tífuszjárvány, és a dülöngélő, összetákolt kalyibákban egymás hegyén-hátán éltek az emberek. Főként a Temze szolgált ivóvízzel London lakosai számára, annak ellenére, hogy a csatornák minden mocska is beleömlött, szinte tonna számra. A kormány régóta próbált megoldást találni erre a problémára, de sokáig sikertelenül. Végül 1858 forró nyarán a medrében levő rengeteg szemét miatt lassan csordogáló, erősen szennyezett folyó bűze annyira elviselhetetlenné vált, hogy ezrek menekültek el a városból. A korszerű csatornázás egyre inkább létszükségletté vált, amire aztán egy bizonyos Joseph Bazalgette talált megoldást 1866-ban. Ám a Temzénél London levegője sem volt sokkal tisztább... gyakran leszállt a városra a szinte átláthatatlanul sűrű, sárgás köd, ami a fűtéshez, főzéshez használt szén elégetése miatt keletkezett.

"Senki sem ismeri olyan pontosan London nagy bűnözőinek világát, mint én, és ezt maga is tudja, Watson."

Bár sejthető, hogy az egészségtelen környezet csak a legkisebb gond volt. A szegényebb rétegeknél a napi betevő falat megszerzése szinte általános problémát jelentett, nem meglepő tehát, hogy sokan a bűnözés útjára léptek. A kisebb lopások, rablások szinte mindennaposak voltak - valószínűleg ezért válhatott bevett gyakorlattá a Metropolitan Police -nél, hogy a bejelentett lopások nagy részét csupán "elvesztett tárgyak" -ként jegyzőkönyvezték. Ez egészen az 1930-as évekig folyt így... De emellett persze még virágzott a prostitúció is, és erőszakos bűncselekmények is akadtak szép számmal, plusz bizonyos városrészek különböző bűnbandák uralma alá tartoztak. Nem csoda hát, hogy a városlakók nagy többsége ódzkodott a magányos éjszakai sétáktól. 1859-re már több mint kétszáz rendőrőrs létezett Anglia szerte. S ahogy Doyle történeteiből kiviláglanak, ezek valóban erősen bürokratikus szervezetek voltak, és ahogy az lenni szokott ilyen esetekben: iszonyatosan lassan őröltek malmaik, és (részben emiatt is) nem is mindig jártak sikerrel a bűnözők kézre kerítésében.

A XVIII. században szinte minden bűncselekmény esetében osztogatott halálbüntetések a viktoriánus kor elején visszaszorultak, és már csupán a gyilkosokra és az árulókra vonatkoztak. Ám a rengeteg bűnözővel mégiscsak úgy gondolták, hogy kezdeniük kell valamit - mert hát tényleg rengetegen voltak- , így a rabokat elkezdték Ausztráliába szállítani. Számuk az 1830-as évek elején érte el a csúcsát (becslések szerint szinte minden harmadik rabot hajóra raktak), majd az 1860-as években végleg leálltak a börtön-szigetre szállítással. A cellákban raboskodó embereknél sokféle bánásmódot is kipróbáltak: az 1830-as és 1840-es években például elszigeteltségben, és csendre kárhoztatva kellett élniük, magukra hagyva őket saját gondolataikkal, és az erkölcsi vezetőként szolgáló Bibliával. Később már munkára is kötelezték őket, és rendszeres találkozásokat biztosítottak nekik a lelkésszel, elősegítve ezzel javulásukat. Ám század végén, ahogy a bűntettek okait elkezdték megérteni, az orvos és a pszichiáter is legalább annyira fontos látogatóvá vált, akárcsak a lelkész.

A nyomtatott sajtó terjedésének nagy része volt abban, hogy a komolyabb bűnesetek, mint a hidegvérű gyilkosságok, széles körű érdeklődésre tartsanak számot. Az írástudók számának emelkedése, a sokszorosítás elterjedése valamint a közlekedés felgyorsulása mind-mind hozzájárult a hírek gyors terjedéséhez, így könnyen lehetett egy véres gyilkosság igazi szenzáció. A viktoriánus kor emberei szinte szomjazták a rémhíreket, és ezt az újságok ki is használták. 1842-ben a Punch magazin így viccelődött ezzel: "Kereskedő közösség vagyunk - kalmárnép. A gyilkosság kétségkívül egy rendkívül sokkoló bűn, ugyanakkor viszont ha már megtörtént, ami megtörtént, akár pénzt is kereshetünk rajta." - irodalmi és valódi gyilkosok árasztották el az újságok hasábjait, és a nép borzongva imádta. Dalokat is írtak az esetekről - olykor némi erkölcsi tanulsággal, de leggyakrabban inkább komikus hangvételűeket, amelyeket aztán az emberek otthon a család körében vagy a kocsmákban énekelhettek egy pint sör felett.  Ha a valódi gyilkosságokat tekintve éppen uborkaszezon volt, akkor az újságírók nem restelltek kitalálni nem létezőeket is. 
1849-ben Maria és Fredrick Manning által elkövetett gyilkosság a kor egyik legnagyobb szenzációja lett. Egy barátjukat ölték meg a pénzéért majd a holttestet a konyhájuk padlója alá rejtették. A kivégzések akkoriban már egyre ritkábbak voltak, a nőké még ritkább, de egy házaspáré viszont már tényleg az elmondhatatlanul ritka kategóriába volt sorolható. Elképesztően nagy példányszámban keltek el a róluk szóló hírek és pamfletek, és kivégzésükön a szép számmal összegyűlt érdeklődők helyjegyeket vásároltak nem csupán a tömlöcük ablakánál, hanem még a tetőkön is. Az amerikai regényíró, Hermann Melville, naplójában leírta, hogy társával fejenként félkoronát fizettek egy-egy állójegyért az egyik tetőn, hogy láthassák a kivégzést. Azonban mivel sokan csak álmodozhattak arról, hogy eljutnak ide, nekik is kitaláltak valamit kíváncsiságuk csillapítására: Manchesterben például viaszbábukat készítettek a Manning házaspárról, sőt Madame Tussaud is megígérte, hogy elkészíti kivégzésük reprodukcióját.
1888. őszén Hasfelmetsző Jack bár egy viszonylag kis területen végezte ámokfutását a londoni East Enden, mégis hamar irtózatos pánikot okozott szerte Angliában az újságoknak köszönhetően. Az erőszak, különösen némi szexuális borzongással, hamar eladta a lapokat. Hasfelmetsző Jack minden rémtette ellenére jó üzlet volt - és még ma is az.

Maria and Frederick Manning

Maria and Frederick Manning

Olvasgatnivaló:
Drew D. Gray: Crime, Policing and Punishment in England
http://www.bbc.co.uk/history/british/victorians/crime_01.shtml
http://www.loyno.edu/~history/journal/1999-2000/Kinsler.htm
Victorian Crime &Punishment: http://vcp.e2bn.org/justice/ --> ez amúgy egy nagyon király weboldal, tele érdekesebbnél érdekesebb esetekkel a viktoriánus korból.

Könyvesbolti morzsák

- Szia! Delfin könyvetek van?
- Igen, mindjárt mutatom.

- Ahan... (elgondolkodik). És olyan nincs, amin a delfin a másik irányba ugrik?
- ...... Így gondolod?

Vének háborúja

A várható élethossz már jó ideje felkúszott a kilencvenéves határig, és azóta is ott stagnál. Kihoztunk magunkból mindent, amit lehetett, de aztán Isten megmakacsolta magát. Az emberek tovább élhetnek, és tovább is élnek, csakhogy öregemberként élik azokat az éveket. Ebben nem változott igazán semmi.

Vannak olyan témák az irodalomban, amelyekről pár évvel ezelőtt sose gondoltam volna, hogy érdekelni fognak valaha is. Ilyen például a science-fiction, amely jó sokáig kimaradt az életemből mint műfaj, ám az utóbbi időben egyre jobban érdekel - akár filmen, akár könyvben. Gondolom, sokat köszönhetek e téren Stephen Hawkingnak és egy hobbifizikus pajtimnak - utóbbival egy üveg bor mellett órákon keresztül beszélgetünk a párhuzamos univerzumokról, a húrelméletről vagy éppen a Higgs-Bozonról...  és gondolom ezeknek köszönhetően egyre inkább érdekel a csillagászat és az elméleti fizika is. Ezt tényleg nem gondoltam volna, hogy valaha leírom... Innen meg gondolom, egyenes út vezet a sci-fihez.

John Scalzi regényét sokan ajánlották nekem az "Ismerkedj sci-fi könyvekkel" nevezetű projektem keretében. Military science-fictiont már olvastam tavaly Orson Scott Card: Végjáték című regényének köszönhetően, és az úgy eléggé bejött, így hát nem is kellett sokáig győzködniük a többieknek, hogy ezt is mindenképp olvassam el. 

John Perry, a regény 75 éves főszereplője, még a történet elején csatlakozik a Gyarmati Véderőhöz, amely az emberiség űrbéli gyarmatait hivatott védeni és újabbakat szerezni számára. Az a szóbeszéd járja, hogy a GYV képes megfiatalítani az öregkort elérő újoncait, így ez eléggé csábítóan hangzik nem csupán John Perry, hanem nagyon sok idős ember számára. Perry, ahogy eléri az elvárt 75 éves kort, kilátogat pár éve elhunyt felesége sírjához, majd azonmód belép a hadseregbe, hogy felajánlja szolgálatait a GYV-nek. Ám a kiképzés utáni éles bevetéseken rájön, hogy a háború iszonytató brutalitásán nem lehet csak úgy továbblépni, és bizony nehéz embernek maradni ilyen körülmények között.

A Vének háborúja roppant mód szórakoztató regény volt: vicces és ötletes, továbbá izgalmakban sem volt hiány. Sok elgondolását felfedeztem egyébként a később írott Partials-trilógiában, különösen a Részlegesek tekintetében. Lehet, hogy Dan Wells innen merített ihletet? 
Bírtam Scalzi humorát is, amit elég sokszor megcsillogtatott a történet során - és én még az olvasás előtt azt hittem, hogy ez egy véresen komoly sci-fi regény lesz. Jó, persze - valahol komoly ez a maga módján meg alapvetően a feldolgozott témák is: öregség, háború, gyász stb. , de sokkal könnyedebb és hamarabb befogadható szerintem a hozzám hasonló kezdő sci-fi olvasók számára, mint ahogy korábban hittem.  A tudományos részek meg igazából nagyon elenyészőek, szinte mondhatnám, hogy nagyon nincsenek is - szóval ez tényleg egy habkönnyű sci-fi regény. 

John Perry egyébként jóarc, nagyon bírtam a karakterét: egy született vezetőalkat és harcos. Jól feltalálta magát a legváratlanabb helyzetekben is, bár sajnáltam, hogy itt - a Végjátékkal ellentétben - nem helyezett az író nagy hangsúlyt Perry katonai fejlődésére. Ő egyszerűen csak kiváló lett meg ügyes, és szinte egyik oldalról a másikra nem volt számára olyan stratégiai feladat vagy hirtelen döntés, amit ne tudott volna jól meghozni. És ez egy picit zavart. Jobban örültem volna, ha Scalzi fektet ebbe egy kis energiát, hogy kibontsa. 

Mindent összevetve jó volt, hogy elolvastam, de ha már military science fiction, akkor én mégis csak a Végjátékra szavazok. #TeamEnderWiggin meg ilyenek. Amúgy aki hozzám hasonlóan ismerkedni szeretne a sci-fi regényekkel, annak ezt egy jó kezdésnek tartom: könnyed, érthető és humoros is, garantáltan nem üli meg a gyomrot. Nekem kicsit felejthető kategória is volt, ezt már most érzem. Olyan egyszer-elolvasod-pár-hét-múlva-elfelejted típusú szerintem, de azért kellenek az ilyenek is olykor. igen, tudom.... már megkaptam a Scalzi-fan ismerőseimtől, hogy izé vagyok.

John Scalzi: Vének háborúja
Old Man's War
Fordító: Pék Zoltán
Agave Kiadó
252 oldal 

 

Könyvesbolti morzsák

 - A nyári leltár margójára -

Azt hiszem, életemben nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire meg akarok találni egy Danielle Steel könyvet.

Gonosz pálya

Ha megkérdeznétek tőlem, mit vártam a legjobban ebben az évben a könyvmegjelenések közül, akkor az egyik válasz a Gonosz pálya lenne, a másik meg az illusztrált Harry Potter és a titkok kamrája, ami nagyon remélem, hogy még meg fog jelenni az idén. Még pár ilyen, és lassan levonhatjuk azt a konzekvenciát, hogy Rowling igazából bármibe foghat könyvek terén, én biztosan imádni fogom. S hát mit is tagadjam, tényleg zseniálisnak tartom őt, hiszen nagyon kevés író tud ennyire eltérő regényeket igazán jól megírni. 

Cormoran Strike és az ő Robinja már a Kakukkszó alatt megnyert magának, és igazából már azóta várom folyton szinte tűkön ülve a következő részeket. Egyszerűen szeretem, ahogy Rowling ír: ahogy a karakterek személyiségét és kapcsolatait szépen-lassan kibontja a szemem előtt; ahogy végigkalauzol az angol tájakon és ahogy felépíti gyönyörű ívesen a történetek feszültségét. Robert Galbraith-et határozottan más okok miatt szeretem, mint a Harry Potterek íróját, de szerintem ez így is van jól. Igazából, már tényleg le is kéne szoknom a Cormoran Strike-os posztokban a harrypotterezésről, mert tényleg megérdemelné... 

Pedig a Gonosz pályával kezdetben - bevallom - kicsit nehezen barátkoztam meg. A magyar címe például nagyon nem tetszik, és tudom, hogy a legkönnyebb dolog a világon csak kijelenteni valamiről, hogy nem tetszik, amin a fordító biztosan nagyon sokat agyalhatott, de nekem a Gonosz pálya kifejezés vagy nagyon idegenül hangzik, vagy pedig egy gonosszá változott focipálya képét hívja elő bennem. És higgyétek el, egyik sem valami jó érzés! De aztán jött az első pár mondat: "Nem sikerült teljesen lesikálnia magáról a lány vérét. A bal kezén, a középső ujja körme alatt sötét sáv maradt, mint egy zárójel." - és innentől kezdve tudtam, hogy nehezen fogom tudni letenni. És nagyjából tényleg így is lett. 

Azért mondom, hogy nagyjából, mert be kell vallanom, hogy talán az eddigi három rész közül ez tetszett a legkevésbé. Mármint ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy nem tetszett - mert egyébként ezt is szerettem, ó de még mennyire! - , de ha sorrendet kéne állítanom, biztosan ez a rész kerülne az utolsó helyre, kétségtelenül. Hozzátenném, hogy nagyon bírom Robin és Strike kettősét, de most valahogy a magánéleti válságok és egyebek szerintem sokkal több helyet kaptak itt, mint maga a nyomozás - kicsit megbillent most az eddigi kötetekben olyan jól megtartott egyensúly, és ez szerintem most nem vált a könyv előnyére. Vagyis legalábbis nem mindig. Matthewt pedig még mindig elmondhatatlan módon utálom.

Mindenesetre maguk a témák, amiket itt felvetett - családon belüli erőszak, gyerekek szexuális bántalmazása, nők elleni erőszak stb. - elég súlyosak, de szerintem nagyon jól nyúlt hozzájuk. És érdekes volt Robin múltjába ez a kis betekintés is, szerintem sokat adott pluszban még a karakteréhez.  Jócskán voltak a regényben olyan megdöbbentő momentumok, amikről bár hiába tudtam, hogy fikcióról van szó, mégis felfordult tőlük a gyomrom. Azt hiszem, jóval sötétebb regényre sikeredett ez, mint az előző részek - vagy csak régen olvastam őket? Nyomasztó volt, olykor kicsit fojtogatott is a Gonosz pálya hangulata, de most ezt abszolút pozitívan mondom  - már amennyire a nyomasztó hangulat pozitív lehet.
Zseniálisak voltak még a gyilkos által elmesélt fejezetek is: egyszerűen félelmetesen hihető volt benne minden. Tényleg a hideg futkosott a hátamon.

Sok olyan momentum volt még, amelyek miatt a fáradtságom ellenére mégis csak éjfélig olvastam a könyvet esténként, és másnap alig vártam, hogy folytathassam. S bár a sztori nekem néha kicsit leült, de ettől függetlenül ez is egy igazán remek Galbraith-regény lett. Remélem, nem kell sokat várni a folytatásra.

Robert Galbraith: Gonosz pálya
Career of Evil
Fordította: Nagy Gergely
Gabo Kiadó
565 oldal