Panemben nem egyszerű az élet, főleg, ha az illető nem a Kapitóliumban, hanem valamelyik körzetben él. A nélkülözés mindennapos, a birodalom által kontrollált élet pedig természetes. Azt is csendes megadással tűrik, hogy minden évben egy valóságshownak álcázott viadal keretein belül a körzetből származó kamaszok kénytelenek legyilkolni egymást a kapitóliumiak szórakoztatására. Vajon mikor jön el az a pont, amikor ebből elég lesz?

Suzanne Collins trilógiája megkerülhetetlen sarokköve a kortárs young adult irodalomnak, hiszen ezekkel a könyvekkel robbant be igazán a disztópia-láz a kamaszok számára írt regények világába. Nyilván előtte is létezett már disztopikus környezetben játszódó YA történet, de igazán Az éhezők viadala hozta be a divatba, háttérbe szorítva ezzel a vámpír-vérfarkas és egyéb csodalényes vonalat, s ma már az egyik legsikeresebb és legütősebb young adult műfajnak titulálhatjuk. Ez persze nem lehet véletlen, hiszen a műfaj sajátosságai nagyon jól illenek a lázongással, a szülői hatalom folytonos megkérdőjelezésével, a világ megváltoztathatóságába vetett hittel nyakon öntött tinédzserkorhoz. Talán nem véletlen, hogy az utóbbi években ez a korcsoport sajátította ki igazán ezt a műfajt magának, hiszen alapvető szellemisége talán hozzájuk áll a legközelebb.

És mindez kezdődött azzal, hogy egy napon egy tizenhat éves lány önként jelentkezett szeretett húga helyett a viadalra. Katniss Everdeen már abban a pillanatban lázadt, hogy ezt megtette. A passzív, mindent eltűrő körzeti életben egyszer csak valaki azt mondja, "Állj! Őt nem veheted el tőlem!" és akkor megmozdul valami, a korábbi passzivitás eltűnik és a cselekvés lép a helyére. Katniss ezzel a tettével egy előre meg nem jósolható láncreakciót indít be.
Azzal, hogy ő választotta a sorsát és nem a sors választotta őt, másként lépett be a viadal világába. Meg tudta őrizni önmagát, miközben a túlélésért küzdött és végig tudatában tudott maradni, hogy a viadal tulajdonképpen micsoda is a valóságban: egy látszólag kulturált keretek között végrehajtott mészárlás, ami megosztja a körzeteket. Hiszen közvetlenül maguk a körzetek ölik egymást. A Kapitólium közreműködését ügyesen elrejti a mészárlás köré rendezett nagy show.

Collins regényének a sikerének szerintem az a legfőbb titka, hogyha lehámozzuk a tipikus YA kliséket a sztoriról, - mint a szerelmi háromszög, az érzelmi lamentálás hosszú oldalakon keresztül, a hétköznapi főhős, akiről mégis kiderül, hogy különleges hópihe stb - akkor egy nagyon okos és jó regényt kapunk, ami alapvetően a hatalom működéséről, valamint az elnyomó és elnyomottak viszonyáról mesél. És kétségkívül ez a legerősebb része az egésznek, mert mindezt nagyon realistán mutatja be, mellőzve mindenféle finomkodást és romantikus ábrándokat a szép és csodálatos jövőről.
A tipikus YA kellékek ugyan kicsit rontják az egész színvonalát, de mivel ezek a YA sajátosságai, ezért nem igazán róhatom fel őket, azt hiszem. De azért szeretném megjegyezni, hogy Katniss a mostani újraolvasásomnál rendkívül idegesített sokszor. Ő a lány, aki lángra lobbant, mégis az esetek nagy részében érzelmileg egy teáskanál szintjén van. Hihetetlen számomra, hogy valaki ennyire ne legyen tisztában önmagával és az érzéseivel. Persze, elképzelhető, hogy ez azért van így, mert túl hamar volt kénytelen felnőni. Olyan feladatot kellett ellátnia apja halála után, ami egyáltalán nem állt összhangban évei számával. A körülmények igazi túlélővé tették, aki a jég hátán is képes megélni. Talán, ezért is lett tökéletes jelkép ő bármelyik oldal számára, ezért voltak képesek alakját sokfajta üzenethez felhasználni: mert Katniss csak túlél mindenféle ideológia vagy magasabb cél nélkül. Pont ezért volt képes hiteles jelképpé válnia sokak szemében.
És ezt az üzenetet vagyis lehetőséget talán Cinna, Katniss stylistja fedezte fel legelőször a fiatal lányban. Cinna tisztában volt vele, hogy a vizuális megjelenés mennyire fontos, mennyiféle asszociációt és gondolatot képes elindítani az emberekben egy-egy ötlet a megjelenésben. Cinna volt, aki Katnisst lángra lobbantotta és vele a remény lehetőségét is az elnyomott körzetekben élő emberek lelkében. És számomra most ez volt igazán a fő kérdés, hogy vajon miért tette? Cinna éles esze és végtelen kreativitása már a vele való első találkozáskor feltűnt, valamint az is, amit csak sejtetni engedett, hogy ő valóban annak látja a viadalt, ami: mészárlásnak. Vajon az embersége tiltakozott ez ellen az esemény ellen? Vagy volt valami személyes kötődése is hozzá?

Az ókori római gladiátor harcokat idéző éhezők viadalát ugyanis a legtöbb néző - különösen a kapitóliumi polgárok - leginkább csak showműsornak látják, ami az ő szórakoztatásukra készül. Azzal, hogy az események nézői, a kamera által eltávolodnak az arénában történtektől. Szemlélőkké válnak és nem résztvevőkké. Számukra ez nem vérengzés, nem élet-halál harc, hanem egy verseny, amiért lehet izgulni. A műsor, amit a viadal köré szerveznek - interjúk, bemutatók, felvonulások - egy teljesen más fajta történetet kreál a valóság köré: és az arénában is a nézők csak azt látják, amit a kamerák mutatni akarnak, ráadásul azt is kommentárral. Bármi történik is, bárhogyan is éreznek a viadal résztvevői, ebből csak annyi jöhet át a nézőknek, amennyit a műsor készítői engednek és akár átértelmezve, más kontextusba helyeződve. Mert ez a hatalom (is) felismerte, hogy nem csupán panem et circenses kell a népnek, hanem történetek is.
Mert a történetek azok, amikből felépül a valóságunk. És ha a történeteken csavarnak, ferdítenek, átírnak, akkor az emberek valósága is változik vele, pontosan olyan irányban, amerre csak akarják. A történetek a legnagyobb politikai erők, amikkel tömegeket lehet mozgatni vagy éppen lenyugtatni. A történetek a valóság ragasztói.

Mindenki emlékezni fog ránk. Az emberek megjegyzik az arcomat, és a nevemet. Katniss. A lány, aki lángra lobbant.

Suzanne Collins trilógiájának az újraolvasása sok újabb ráismerést hozott a számomra, s mindeközben megőrizte azt a fotelba szegezős élményt is, ami anno hatalmába kerített az első olvasáskor. Nem hibátlan könyv, a young adult máz sajnos sokat ront az értékén, de ennek ellenére, ha hajlandóak vagyunk mögé látni, akkor egy tényleg érdekes történetet kapunk a hatalom működéséről és természetéről. Örülök, hogy újraolvastam.

Suzanne Collins: Az éhezők viadala, Futótűz, A Kiválasztott
The Hunger Games, Catching Fire, Mockingjay
Fordította: Totth Benedek
Agave Könyvkiadó

A lány, aki lángra lobbant

A Futótűz elolvasása után alig vártam, hogy a kezembe vehessem a sorozat befejező részét. Annyi kérdés tolongott a fejemben, annyi lehetséges véget végiggondoltam, de bevallom, erre és így, nem számítottam...

Magától értetődően, aki nem olvasta a sorozat második részét, de szerepel a tervei között, kérem, ne olvassa el az alábbi bejegyzést, de lehet, még annak se kéne elolvasnia, aki bár olvasta a második részt, de a harmadikat még nem (de szeretné), mert óhatatlanul is elárulok itt olyan dolgokat, amiket inkább jobb a saját felfedezésünkre hagyni. Cselekményt egyébként nem írok, csak pár gondolatot, amik az olvasás közben keringtek a fejemben. És igen, ezek a gondolatok akár spoileresek is lehetnek.

A kiválasztott már az első oldalain meglepett, mert a Tizenharmadik körzet, ahová Katniss került, és ami az ellenállás központja lett, korántsem olyan idilli, mint ahogy én azt elképzeltem. Azt hittem, hogy a Kapitóliumtól levált körzet egy teljesen más, jobb hely lesz, és teljes szívemből szurkolhatok nekik, hogy megnyerjék a háborút. De már az első fejezet elolvasása után leesett a dolog: egyáltalán nem különbözik semmi lényegesben a Kapitóliumtól, sőt! Véleményem szerint a Tizenharmadik körzet sokkal inkább kontrollálja az embereket, hiszen életük minden egyes percét a vezetőség irányítja, és a kegyetlenkedés sem áll tőlük távol. Te jó ég, ki mellé álltak Katnissék? - kérdeztem magamtól nem is egyszer olvasás közben. Itt semmi se jobb: ugyanúgy irányítják, manipulálják a népet, Katniss továbbra is egy eladható termék marad, és itt még annyi boldogság sincs, mint a Kapitólium által irányított Tizenkettedik körzetben volt. A napok monotonságban telnek, nincs szórakozás, se vidámság, se színek... csak a föld fojtogató mélye, és az állandó kontroll.

Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon egy igazán szép és jó rendszer, ahol minden tökéletes, valóban szembeszállt volna a Kapitóliummal? Egy olyan világ, ahol az emberek valóban szabad akarattal rendelkeznek, ahol a boldogság mindenki számára elérhető, ahol a kegyetlenkedés ismeretlen fogalom, szóval egy ilyen világ valóban véres háborúba kezdett volna egy másik hatalommal? Hát nem. Egyáltalán nem. Éldegéltek volna szépen tovább a maguk boldogságában, és kész.
Elnyomó hatalommal csak egy másik elnyomó hatalom képes birokra kelni, egy idilli rendszer nem lett volna képes elviselni a háború borzalmait - rögtön vesztettek volna. Tehát a Kapitólium versenytársa csak és kizárólag egy ahhoz hasonlatos hatalom lehet. Voltak egyébként erre utaló jelek már az előző részben is, amikor Katniss tudtán és akaratán kívül a forradalom jelképévé vált, egy olyan forradalomévá, amihez Katniss csupán az arcát adta, beleszólása nem igen volt. De ezeket a jeleket, bevallom, akkor még nem vettem észre, csak a harmadik könyv elolvasásával világosodott meg minden előttem.

És aztán azon is gondolkodni kezdtem, hogy az ellenállás, a forradalom mikor csapott át demagógiába? Már a kezdet kezdetén az volt? Katniss is ellenálló volt vajon? Az utolsó kérdésre szerintem igen a válasz. Katniss valóban ellenálló lett már az első könyv végén, amikor új szabályokat erőltetett rá a viadalra. Ám Katniss ezt nem az egyetemes jó érdekében tette, vagy nem az elnyomottaknak akart ezzel üzenni: ő csak magára és Peeta-ra gondolt. Nem volt benne semmi magasztos, társadalmat jobbá tevő gondolat - ő csak élni akart. S ebben, illetve a további tetteiben sok más ember is megtalálta a saját élni akarását: nem a társadalomét, a sajátját. S a sok ember közös akarata végül egy nagy masszává alakult, amit egy másik hatalom igyekezett meglovagolni - és valahol itt kezdődött szerintem az egész... Mert amint valami egyetemessé, közösségé alakul, óhatatlanul elveszik benne az egyén - beleértve az egyéni vágyakat, célokat, akaratot - , és ha az egyén elveszik, amikor már nem számít, hogy én mit akarok, vagy te és te meg te mit akarsz, hanem "mi mit akarunk" lesz belőle, akkor az már nem ugyanaz. Első pillantásra egyszerű összeadásnak tűnik az egész egyenlet, de vigyázzatok, mert csalnak! Az egyenletben nagyon apró, szabad szemmel alig látható számokkal még is le van írva, hogy milyen óriási kivonások történnek az egyéni célokból, hogy az egyenlőségjel másik végén ott díszeleghessen a "mi célunk"...

Egy háború sosem hozhat megnyugvást, nem hozhat magával boldogságot, sem felszabadulást. A háborúknak mindig lesznek vesztesei, köztük ártatlanok is, akik már soha nem élhetik nyugodtan az életüket, akik a győztesek felől mindig atrocitásoknak, kegyetlenkedéseknek lesznek kitéve - és vagy alkalmazkodnak, vagy meghalnak. S ez az egyetemes cél, aminek eredménye a háború, az egyénre is visszahat. Ami ellen Peeta még az első részben foggal, körömmel küzdött az éhezők viadalának előestéjén, hogy az arénában is ugyanaz maradjon, aki most, hogy megmaradjon embernek...
Nos, ez nem mindig és nem mindenkinek sikerült.

Igaz, hogy nagyon szomorú voltam A kiválasztott olvasása közben, és végig csak sajnálkoztam és dühös voltam a kialakult helyzetre, és teljes mértékben kiütött, mikor elolvastam az utolsó oldalakat is, de! Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy ez a legzseniálisabb befejezés, ami történhetett volna. Így Collins sorozata már egyértelműen és magasan kiemelkedik a tucat ifjúsági regények közül. Ez azoknál sokkal több.
Zseniális!

Suzanne Collins: A kiválasztott
Eredeti cím: Mockingjay
Fordította: Totth Benedek
Oldalszám: 352
Kiadó: Agave
Eredeti ár: 2980 Ft

"Én vagyok a poszáta"

Suzanne Collins: Futótűz

Ahogy elolvastam Az éhezők viadalát, szinte abban a minutumban vettem is elő a következő részt - képtelenség volt vele leállni, annak ellenére, hogy viszonylag egész sztoriként ért véget az előző rész. Persze, csak azért mondom, hogy viszonylag, mert azért így is elég sok elvarratlan szál maradt, de mégis kerekebb történet volt, mint a Futótűz, ami aztán tényleg úgy ért véget, hogy képtelenség megállj!-t parancsolni magamnak, és most kénytelen vagyok tűkön ülve várni a folytatásra. Amadea pedig nem rég megsúgta nekem, hogy november 17-ig leszek fakírságra ítélve - be is jegyeztem a naptáramba.

Nos, mivel nem tudok úgy beszélni erről a részről, hogy Az éhezők viadalának végére ne utalnék, ezért aki még nem olvasta az első részt - de feltett szándéka -, akkor az kérem, ne olvassa tovább a bejegyzést.
Véget ért az Éhezők Viadala, Katniss és Peeta a győzteseknek kijáró gondtalanságban tengetik napjaikat. A családjukkal együtt szép, új házba költöztek, bőven van pénzük, és az élelemnek sincsenek hiányában. Ám Peeta, Gale és Katniss közti kapcsolat már feszültségekkel terhes - sok minden megváltozott a Viadal óta. Katniss a két fiú közt őrlődik, nem mer lépni igazából egyikük felé sem, és még ha mindez nem lenne elég, Peeta -val újra el kell játszaniuk a szerelmesek szerepét, hiszen elindulnak a Győzelmi Körútra.
Eközben Katniss -t meg is fenyegeti Snow elnök, hiszen a Körzetek egyre elégedetlenebbek, néhányan már lázadozni kezdtek - s ezért Katniss -t teszi felelőssé, aki a Viadalon nyíltan szembeszállt a Kapitólium akaratával, és győzött. Legalábbis egyelőre. Ám a Kapitólium tudja, hogy hogyan bosszulja meg Katniss ellenszegülését.

Sokan panaszkodtak arra, hogy ez a kötet kicsit nyögvenyelősebben indult, mint az első, és a regény kezdése már-már az unalmas kategóriába sorolható. Én viszont ezzel egyáltalán nem értek egyet, azért szerintem itt is bőven lehetett találni izgalmas vagy éppen érdekes dolgokat. Igaz, nem úgy izgis, mint az arénában - hanem kicsit máshogy. Az eleje inkább rejtett feszültségekkel teli: a folytonos lehallgatások, kémkedések, a tizenkettedik körzetben véghez vitt szigorítások mind-mind valóban nem adrenalin növelő események, viszont az ezekből fakadó tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése bőven kárpótolnak a várt izgalmakért. Legalábbis engem. A regény közepén felpörgő eseményekről pedig már ne is beszéljünk.

Az előző kötetben szintén nagy szerephez jutó Kapitólium, most még hangsúlyosabbá lesz. Hogy úgy mondjam, az ő vasmarkára van kihegyezve a történet - hogy hogyan tartja sakkban a körzetek lakóit; hogyan manipulálja az embereket; hogyan zsákmányolja ki a dolgozókat, és miféle demagógiával él az emberek megtévesztésére. Az összes körzet tulajdonképpen azért jött létre, hogy a központ, vagyis a Kapitólium igényeit kielégítse: miközben emberek halnak éhen a mezőgazdasági szektorban, a Kapitóliumban élő emberek degeszre tömik magukat a finomabbnál finomabb ételek tömkelegével, hogy aztán valami speciális lötty segítségével kihányhassák, és üres hassal folytathassák tovább a lakomát... ám a Kapitóliumban élő emberek nem csupán az élelemben, hanem minden luxus cikkben dúskálnak - nincs hiányuk semmiben, így az ő problémáik leginkább csak a külsőségekben nyilvánulnak meg, s képtelenek egy hullámhosszra kerülni a körzetekben élő emberekkel, akik nap mint nap a megélhetésért dolgoznak keményen, és a szemöldökük kiszedése, vagy a szőrtelenítés problémájának nagysága valahol a béka popsija alatt foglal helyet náluk. S ha belegondolok, ebben is mennyi igazság van... hány fejlődő ország van most kiszolgáltatva a fejlett országok kényének-kedvének? Hány afrikai országot használnak most ipariszemét-lerakónak? Hány országban éheznek, miközben nálunk bőven van választék a hazai és egzotikus termékekből egyaránt? Nem mi is a külsőségekkel vagyunk elfoglalva, ahelyett hogy figyelmet szentelnénk ezekre a problémákra?
Mi is a Kapitóliumban élünk...

Ám a társadalom-kritika csak egy nagyon halvány vonalon jelenik meg a könyvben, és egyáltalán nem szájbarágósan. Éppen annyit kapunk belőle, hogy ez a löket elég ahhoz, hogy tovább gondoljuk ezeket a dolgokat.
Emellett persze ugyanúgy izgulhatunk Katniss -ért, Peeta -ért és Gale -ért - szóval, ismét: aki nem akar elvonatkoztatni, annak továbbra sem szükséges, anélkül is élvezhető a történet. Bár szerény véleményem szerint, ha nem gondoljuk tovább, sokat veszíthetünk.
S persze, tudom, hogy az a tény, hogy valamiről elkezdünk gondolkodni, vagy elkezd minket érdekelni, még nem változtatja a világot egy jobb hellyé. De azt hiszem, legalább az első lépést megtesszük.
A Futótűz kiváló átvezető kötet volt, az első részben megismert viszonyok, jellemek, problémák és az ellenük való lázadás egyre tovább és tovább mélyed, még maga a Viadal eseménye is egy egészen új színezetet kap az előző részhez képest. Én pedig egyre izgatottabban várom, hogy végül hogyan is ér véget ez a trilógia, és hova fajulnak majd az események.

Eredeti cím: Catching Fire
Fordította: Totth Benedek
Kiadó: Agave
Oldalszám: 320
Ára: 2980 Ft

képek forrása:
1. http://district12.be/gallery/displayimage.php?album=5&pid=178#top_display_media
2. http://hongerspielen.hyves.nl

Sose hagyjon el benneteket a remény!

Susanne Collins: Az éhezők viadala

Van az a semmihez nem fogható érzés, amikor jó időben és jó helyen találja meg az olvasóját a könyv. Amikor tulajdonképpen annyira mindegy, hogy ez klasszikus, szépirodalom vagy szórakoztató, hogy mennyi eszmei értéket hordoz magában, vagy úgy egyáltalán minden tök mindegy, mert csak a könyv van, és az olvasó, és semmi más.

Olyan ritkán fordul elő velem, hogy valami ennyire, de ennyire rám találjon - sok könyvet szeretek, sok történetet jó volt olvasni, de olyan, hogy teljesen kizárom magamból a külvilágot, és egyáltalán nem érdekel a sok mosatlan edény, vagy a halomnyi koszos ruha, ami éppen mosásra vár a mosógép mellett, vagy hogy lesz-e a főtt kaja ebédre - szóval mindezt tényleg ritkán tudom kizárni magamból, ahogyan az is ritkán fordul elő velem, hogy egész álló nap nem csinálok semmi mást, csak bekucorodok a fotelembe, és olvasok. Most pedig péntek este óta ez van. Mint az idetett borító képéből is sejthetitek - igen, mindezért Az éhezők viadala a hibás.

Már korábban is sok dicsérő véleményt olvashattam a könyvről, de mivel disztópiáról van szó, nem igazán keltette fel az érdeklődésemet - nem tudom megmagyarázni miért, de ez a műfaj elég távol áll tőlem, még ha olyan igazságok is fogalmazódnak meg benne, mint mondjuk Orwell 1984 című regényében. Aztán húgom végül a kezembe nyomta, és mondta, hogy olvassam el, mert nagyon jó. Mennyire igaza volt!

A távoli jövőben, a mai Észak-Amerika térképe némiképp átrendeződött. A bőség országa már nem ugyanaz, mint régen. Az emberek éheznek, alig tudják megkeresni a megélhetéshez szükséges napi betevő falatjukat. A tizenkét körzet lakói ki vannak szolgáltatva a Kapitólium kényének, kedvének, hiszen minden évben minden körzetből kisorsolnak egy fiút és egy lányt, hogy aztán egy arénába eresszék őket, ahol életre-halálra menő küzdelmek árán, végül csak egy győztes maradhat. Az, aki túléli a többieket. S az egész vérengzést élőben közvetítik.
A hetvennegyedik viadal sorsolásán a tizenhat éves Katniss ártatlan húgára esik a választás, aki szelíd, mint egy bárány, és még soha nem ölt. Katniss tudja, hogy a viadalon húgára a biztos halál várna, így önként jelentkezik helyette a viadalra. S persze ő is az esélytelenek közé sorolja magát, de ezzel a döntésével legalább megmenti húga életét - legalábbis a következő viadalig biztosan. A helyzetet tovább nehezíti az a tény, hogy a fiú, akit az ő körzetéből sorsolnak ki Peeta, aki sok évvel ezelőtt megmentette Katniss -t és családját az éhhaláltól... Most pedig versenytársakká válnak. Katniss csak abban reménykedik, hogy a viadalon nem neki kell majd végeznie a fiúval.

A könyv már az első oldalaktól kezdve magához láncolt, és amikor elérkeztünk a Viadalhoz, na onnantól kezdve aztán már tényleg nem hagyott nyugodni. Igazi pörgős cselekményű, belevaló ifjúsági regény ez. A mai ifjúsági regényekre jellemző klisék bár itt-ott feltűnnek: mint például az önálló, felnőttként viselkedő fiatal hősnő, a szinte kihagyhatatlanná vált szerelmi háromszög, de ezt Collins mégis valahogy olyan módon tálalja a regényében, hogy nem éreztem ezeket panelelemeknek, inkább arra gondoltam, hogy ezeket eszméletlenül eredetinek (vagy ha eredetinek nem is, de mindenféleképp indokolt elemként) tűntek fel. Oka van, hogy Katniss miért is olyan amilyen - ez fontos elem a cselekmény alakulásának szempontjából, s maga a szerelmi háromszög is igazán - számomra - érdekes kérdéseket vetett fel bennem.

(forrás: ew.com)

A Viadalra való készülés során, mielőtt bemutatkoznának a versenyzők a közönségnek - Katniss és a többiek igazi átalakuláson mennek keresztül mentoraiknak és stylistjaiknak hála. Tudjátok, kell a show a népnek. S biztosan nem én vagyok az első, aki megjegyzi, de ez az egész kísértetiesen hasonlított a médiában zajló dolgokhoz. Ahol nem elég, hogy ott vagy a magad természetességében, kell valami, amit ki kell domborítanod a személyiségedben, ami miatt emlékezetesség válhatsz a közönség szemében - s ez már iszonyatosan nem lényeges, hogy ez az egész természetességgel jön belőled, vagy mesterségesen kreált. A lényeg: tűnj ki a tömegből, és nyerd meg magadnak az embereket. S ennek érdekében sokszor hazudni kell - hazudni olyan dolgokról, amelyeknek csak a maguk tisztaságában szabadna létezni. S persze, itt jön a kérdés, hogy ilyen egy kitalált, egy eljátszott, egy mű dolog válhat-e valaha őszintévé? S ha igen, képesek leszünk-e felismerni, hogy megváltozott, vagy még mindig csak a szerepünket játsszuk?
És szörnyülködhetünk Az éhezők viadalán - mármint magán az eseményen - , de kérdem én, a mi világunk médiája nem ugyanolyan kegyetlen? Nem hajszol embereket a halálba, vagy a kétségbeesésbe? Nem kell a világsztároknak is ugyanúgy teljesíteniük, megfelelniük az elvárásoknak nap mint nap? A rájuk irányuló folytonos figyelem és elvárások nem hajszolják-e bele őket olyan dolgokba, ami néha az elképzelhetetlenség határát súrolja? Hiszen, ha nem teszik, rájuk is úgymond pusztulás vár - amit nem kell a szó konkrét jelentésében érteni, szimbolikusan is felfogható a dolog.
S persze, ezt nem csak kizárólag a média műveli - hanem mi, a közönség is ugyanúgy benne vagyunk.

De itt azt hiszem, ezt abba is hagyom, mert elég messzire vinne most ez az eszmefuttatás. Persze nem muszáj elvonatkoztatni, a regény így is-úgy is viszi magával az olvasót, és nem ereszti egy percre sem.
Ahogy letettem a regényt, már kapkodtam is a folytatásért - már olvasom is - , mert ezt nem lehet csak így abbahagyni. Azt hiszem, én most rajongok.
A regényből egyébként film is készül, nem is olyan sokára már a mozikban is láthatjuk - ennek egyelőre nem tudom, hogy örülök-e vagy sem.

Eredeti cím: The Hunger Games
Fordította: Totth Benedek
Kiadó: Agave
Oldalszám: 299
Ára: 2680 Ft

A Panemről készült térképet a fanpop.com -on találtam.