Cornelia Funke: Tintaszív

Elolvastam: 2011. május 15.



Sokszor ábrándoztam azon, miközben egy izgalmas, letehetetlen könyvet olvastam, hogy vajon mennyire jó lenne belecsöppenni az események sűrűjébe, küzdeni együtt a főhőssel, legyőzni a gonoszok ármánykodásait, bátran harcolni a barátok oldalán. Milyen lehet felfedezni az ismeretlen világokat, kirándulni más fantáziája által teremtett erdőkben, hegyekben, képzeletbeli lények között... Sokszor vágytam rá, hogy bárcsak együtt mehetnék Frodóval a Végzet Hegye felé, vagy Lizzy Benneth jó barátnője lennék, együtt sétálnék Jane Eyre -rel Galagonyás parkjában Mr. Rochester után kutatva a távolban... s még annyi, de annyi mindent szeretnék olvasás közben!

De a Tintaszív elolvasása után, azt hiszem kétszer is meggondolom, hogy vajon tényleg szeretném-e a saját bőrömön megtapasztalni a fantáziadús izgalmakat? Biztos, hogy olyan bátor lennék, mint ahogy elképzelem, vagy magamra húznám a takarót, és felőlem aztán jöhetne az Armageddon? Nagy valószínűséggel az utóbbi lehetőség történne... Bár a képzelet sem utolsó edzésprogram a bátorság tekintetében, azért mégis azt kell mondjam, valószínű több engedményt tennék magamnak, mint amire a valóélet képes lenne. A kalandok, izgalmak maradjanak csak a lapokon!

S hogy miért is írom ezt? Tanultam Mortimer esetéből... Az ügyes kezű könyvgyógyász ugyanis nem csupán a könyvek szépségének visszavarázsolásához ért, hanem a felolvasáshoz is. De nem ám úgy, ahogyan édesanyánk vagy az óvónéni tette annak idején az ágyunk mellett arra várva, hogy végre lecsukódjon a szemünk! Nem ám! Mortimer, rövidebben csak Mo, olyan csodálatosan formálja a szavakat, mikor felolvas egy könyvből, hogy a történet megelevenedik, testet ölt – szereplők szabadulnak ki a regényekből, jók és rosszak egyaránt. Egy ilyen felolvasással hozta el a világra a gonosz Kaprikornuszt és hírhedt bandáját még sok évvel a regény kezdete előtt. Kaprikornusz ebben a világban sem hazudtolta meg önmagát: falvakat tett a földdel egyenlővé, családokat tett tönkre, nőket és férfiakat egyaránt szolgaságba hajtott és még tovább sorolhatnám, de az túl borzalmas lenne.
Sok évvel Kaprikornusz kivarázsolása után, Mo és kislánya Maggie viszonylag békés életet élnek, továbbra is a könyvek és az irodalom szeretetében – ám érthető módon, a felolvasások azóta elmaradnak. Egy nap végül azt a hírt kapják, hogy a Mo által világra szabadított gonosz elhatározta, hogy szüksége van Mo tehetségére – így apa és lánya kénytelen hátrahagyni otthonát, és bujdosásra kényszerülnek. De vajon hová mennek? És képesek-e megmenekülni Kaprikornusz kezei közül?

"...ahol mások házában, lakásában tapétás fal ékeskedik, Elinornál ott is könyvespolcok sorakoztak. Könyvek gerincei tarkállottak, piroslottak, voltak feketék, fakók... könyvek, könyvek. Már az előtérben is - egészen fel a mennyezetig. "

Cornelia Funke könyve letehetetlenül izgalmas, szívszorítóan szép, olykor irtózatosan kegyetlen, s minden sorából süt a könyvek iránti mérhetetlen szeretet. Gyönyörű történet a regényekről, a képzeletbeli világokról, az olvasás és a könyvek szeretetéről, és magukról a könyvekről is. A Tintaszívben több regény is szót kap egy-egy fejezet elején, úgy mint a Szép remények, a Pán Péter, Narnia krónikái, a Végtelen történet és még sokan mások – e könyvek talán régi jó barátként köszönnek vissza, de az is lehet, hogy új kalandokra csábítanak...

De az írónő bármennyire is jó munkát végzett ezzel a könyvével kapcsolatban, a magyar kiadással én annyira már nem vagyok megelégedve: először is, a fordítás hagy némi kívánnivalót maga után – akár azt a szót is használhatnám rá, hogy borzalmas -, a mondatok olykor magyartalanok és a szöveg néhol döcögős. A kiadó sem végzett tökéletes munkát, legyen bármennyire is szép a borító, az illusztrációk szemet gyönyörködtetőek, de fájdalmasan sok benne az elütés.

A Tintaszív egy trilógia első része lenne, de a magyar kiadó nem igazán szorgalmazza a további kötetek megjelenését, de még bizakodhatunk ez ügyben. Mindenesetre ez ne riasszon vissza senkit a könyv elolvasásától, mert attól még ugyanolyan kerek egész történet. Kár lenne kihagyni. Vagy olvassátok angolul :-) Én a folytatások esetében biztosan így fogok tenni - persze, sok választásom nincs.

A könyv pedig a Csökkentsd a várólistádat-2011 játék része volt.

Kiadó: M&C Kft
Fordító: Tandori Dezső
Eredeti cím: Tintenhertz
Oldalszám: 623
Ára: 3990 Ft

(képek forrása: weheartit.com)

Ott fönn a magasban

Victoria Forester: A lány, aki tud repülni

Elolvastam: 2011. május 21.

Az első megállapításom a könyvvel kapcsolatban az volt, hogy milyen furcsa címe van! Úgy értem, ehhez hasonlóval eddig nem nagyon találkoztam, és persze rögtön felkeltette az érdeklődésemet, vajon milyen lehet egy olyan lánynak a története, aki tud repülni? A furcsa cím furcsa gyerekek, állatok és növények történetét takarja, akik valamiben mások mint a többiek. De talán nem is a más a legjobb szó erre, hanem a különleges. S a különlegességről mindenki tudja, hogy egyaránt lehet áldás és átok is, hiszen a többség nem biztos, hogy tolerálni képes azt, ha valaki különbözik tőlük.

"Könnyű vagyok, mint a felhő és szabad, mint a madár,
Része vagyok a kék égnek, s tudok repülni már."

Piper McCloud -nak hívják a könyv címében szereplő lányt, aki képes arra, amire az emberek nagy többsége nem: repülni tud. Eleinte megzabolázhatatlannak tűnő lebegés formájában jelentkezett nála, amit képtelen volt kontrollálni, bármikor rátörhetett csak úgy. Ahogy teltek az évek, egyre jobban zavarta, hogy nem képes uralni a saját testét, és úgy döntött, hogy a saját akaratával szeretné irányítani különleges képességét. Kitartó munka árán végül sikerült megtanulnia, szülei legnagyobb bánatára, akik a természet ellen való dolognak tartották a repülést. Ezzel nem csak ők voltak így, hanem az egyszerű kisváros egyszerű lakói is, akik egy piknik során tanúi lehettek Piper különleges képességének. Pletykák röppentek fel, újságírók hada rohamozta meg a McCloud farmot, és mikor feltűnt egy elegáns hölgy azzal az ajánlattal, hogy Pipert egy neki való különleges iskolába vinné, ahol megvédenék a veszélyes helyzetektől - nos, abban a kellemetlen helyzetben ez egy nagyon kiváló ötletnek tűnt. Piper így maga mögött hagyta a búzamezőkkel együtt szeretett szüleit is, hogy tagja lehessen ennek a különleges iskolának... Eleinte minden szép és jó, ám hamarosan nagy turpisságokra derül fény...

A regény eleje nekem nem igazán tetszett, az írónőnek nem igazán sikerült a vidéki emberek ábrázolása. Kicsit elnagyoltnak, kicsit mesterkéltnek hatott számomra, valószínűleg azért, mert nálam ebben L. M. Montgomery az etalon, és valljuk be, őt nehéz túlszárnyalni. Vártam, hogy előtörjön bennem az az érzés, ami az Anne-könyveknél szokott, a vágy, hogy milyen szívesen élnék egy ilyen vidéken. De nem, ez nem igazán jött össze, sőt... néha az volt az érzésem, hogy az írónő az a tipikus nagyvárosi ember, aki előszeretettel nézi le a vidékieket, és mást nem is tud róluk mondani, csak azt, hogy milyen egyszerű emberek. Tudjátok, olyan lekezelő hangsúllyal...
Továbbá az elején az is idegesített, hogy minden érzést és gondolatot az én ízlésemnek túlságosan szájbarágósan akart megmagyarázni, ugyanazok a dolgok többször is feltűntek egymás után, kicsit más szavakkal, kicsit más mondatban, de a lényeg mindig ugyanaz volt. Az első pár fejezetnél nagyokat sóhajtoztam, nem tudtam hogyan lehetünk jóban ezek után.

Aztán ahogy megérkeztünk az intézetbe, már más lett a könyvvel a viszonyom. Ahogy eltűnt a vidéki élet túl műnek ható bemutatása, egy igazán élvezetes regényvilág bontakozott ki előttem. Persze, a fordulatok sokszor kiszámíthatóak voltak, de ez nem érdekelt, egyszerűen csak átadtam magam az élvezetnek. Imádtam Piper -t, a tücsköt, akit Sebastian névre kereszteltek, a szintén különleges képességekkel rendelkező osztálytársakat, és később még Conradot is, a hihetetlenül eszes kisfiút.

"Létezik egy hely, valahol mélyen minden ember bensőjében, amely mindentől el van rejtve, és nagyon nehéz megtalálni. Ha a dolgok rosszra fordulnak, és az élet túlságosan nehéz, megesik, hogy az ember elbujdosik erre a helyre, és soha többé nem tér vissza onnan (...) ezen a titkos, roppant mélyen fekvő helyen rejtőzködik, ahol senki nem érheti el, és senki sem bánthatja soha többé."

A sok érdekesség és megmosolyogtató jelenetek mellett (persze itt nem olyan értelemben megmosolyogtató jelenetekre kell gondolnunk, hogy "haha, de vicces!" inkább olyan "jaaaaaj, de ééééédes!" - szóval értitek) azért bőven akadt olyan is, ahol volt okom a szomorkodásra, és ezt nem is rejtettem véka alá - értsd: bőgtem, mint egy nem-normális. Nem tudom eldönteni, hogy ez vajon az én extra érzékenységemnek a számlájára írható, vagy tényleg ennyire képes megríkatni az embereket, mindenesetre nálam elérte a hatását.
A regény üzenete, miszerint el kell fogadni azt, ha valaki különbözik másoktól, illetve a különlegességnek csak áldásnak kéne lennie, és hogy ne adjuk fel önmagunkat mások kedvéért - amit kicsit klisésnek is nevezhetnénk, de azt mondtam magamban, hogy "Egye fene! Ha egyszer jól esik most ilyet olvasnom, miért ne élvezzem?"

Most ahogy írom a posztot, rájövök, mennyi mindent bocsátottam meg a regénynek olvasás közben - pedig fel se tűnt, hogy ennyi minden lett volna. S az, hogy sikerült a végére feledtetnie velem a hibáit, azért ez csak jelent valamit. Igazából aranyos, bájos kis ifjúsági regény, megható jelenetekkel tarkítva, amely egyaránt szól az elfogadásról és az önmagunk mellett kiállásról.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: The Girl Who Could Fly
Fordította: Pásztor Judit
Oldalszám: 296
Eredeti ár:2999






képek forrása:
1. http://justmeandmyfashion.deviantart.com/art/come-fly-with-me-170637053?q=&qo=
2. http://www.flickr.com/photos/86885725@N00/380982914/

A hónap írója - Stephen Fry

"Stephen Fry a XX. században született és a XXI. században fog eltávozni. Nyolc könyve megírása közben négyszáztizenkétezer csésze kávét kortyolt, másfél millió cigarettát füstölt és tizenkilenc nadrágot nyűtt el. Csillagjegye nincs. " - ezek voltak az első sorok, amiket elolvastam Stephen Fry első magyarul megjelent könyvében, A vízilóban - azt is írhatnám, így kezdődött ismeretségünk. Nem mondhatnám, hogy a könyv fanatikus rajongást generált bennem, mindenesetre azt elérte, hogy jobban felfigyeljek rá. Majd a múlt hónapban a Csináljunk történelmet! című regényével végül totálisan meggyőzött.

Az életben minden dolgot ki kell próbálni, kivéve a vérfertőzést és a néptáncot. Ahogy egy kicsit alaposabban utánajártam az életrajzának, rájöttem, hogy Stephen Fry (szül.: London, 1957. augusztus 24.) egy hihetetlen sokoldalú ember, már-már decagonnak is elmehetne, hiszen író, újságíró, színész, rendező (filmekben és színdarabokban egyaránt), tévés, rádiós, futballklub-igazgató, blogger és még sorolhatnánk, hogy mi minden, talán csak az űrhajós hiányzik a felsorolásból.

Gyermekkora tipikusan angolosan telt: vidéki kúria, kertésszel meg minden egyébbel, amit az ember csak odaképzel egy felső-középosztálybeli angol család otthonába; bentlakásos iskola a gyerekeknek. Talán csak annyiban hiányzott a nagyon-angolosság gyermekkorának hétköznapjaiból, hogy édesanyja nem egy tipikus brit asszony volt. Bár ő már Angliában született, de családja a mai Szlovákia területéről (akkor még Magyarország) származott. Fry elmondása szerint édesanyja hihetetlenül vidám asszony volt, és ő állt hozzá a legközelebb. Édesapja az a tipikusan őrült tudós ember volt, aki naphosszat csak a kísérletezgetéssel foglalkozott, és a család istállóját laboratóriummá alakította át. Elgondolva ezt, bevallom őszintén, nagyot mosolyogtam magamban, egészen addig, amíg meg nem tudtam, mivel jár a tudós ember a családban...

Televíziós karrierje 1982-ben vette kezdetét a The Cellar Tapes -szel, amiben Emma Thompson-nal és Hugh Laurie -vel dolgozott együtt. 1986-ban indult hódítóútjára az A Bit of Fry and Laurie című sketch sorozat, ami négy évadot élt meg, és nagy sikert aratott. Eközben Lord Melchett -ként szerepet kapott az általam is nagyon kedvelt sorozatban, A Fekete viperában, amiben többek között Rowan Atkinson, nálunk leginkább Mr. Beanként elhíresült színésszel játszott együtt. 1990-1993-ig a Majd a komornyik című sorozatban szerepelt, ismét Hugh Laurie-val karöltve. A sorozat P.G Wodehouse Jeeves-sorozatát dolgozza fel, s én aki mindig nagy fanyalgója vagyok a feldolgozásoknak, azt kell mondjam, hogy nagyon jól sikerült ez a sorozat! Hugh Laurie-nál jobb Bertie Wooster -t el sem tudnék képzelni, akárcsak Jeeves szerepében Stephen Fry is telitalálat.

Akárcsak a sorozatai esetében, filmszerepei is megérnének egy hosszabb bejegyzést, ám én most gonosz leszek, és csupán az Oscar Wilde szerelmei című filmjéről szeretnék beszélni. Pontosabban nem is arról beszélni, inkább Wilde -dal való kapcsolatáról, aki Fry személyét illetően megkerülhetetlen alak. Talán nem túlzás azt mondani, hogy jelenleg Fry a legnagyobb élő Wilde-rajongó. Az iránta való rajongása 11-12 évesen kezdődött, amikor ráébresztette arra, hogy a nyelv nem csupán prózainak ható kommunikációs funkcióval bír, hanem gyönyörködtetni is lehet vele - s ez a felfedezés hihetetlen erővel hatott rá, ahogy ezt olvasóként a könyveiben is megtapasztalhatjuk. Fry nyelvezete játékos és lenyűgöző egyszerre - s azt, hogy magyar olvasóként is megtapasztalhatjuk ezt, Fry könyveinek magyar fordítójának, Pék Zoltánnak az érdeme.
Wilde szerepének eljátszása nem csoda, hogy nagy örömmel töltötte el, és persze egyben félelemmel is, hogy vajon mennyire fog megfelelni a szerepre - az évek során egyre jobban elhatalmasodott rajta a rajongás, első kiadású könyveit gyűjtötte, sőt külsőleg is egyre jobban kezdett rá hasonlítani, amit többen meg is jegyeztek számára.
Fry -ról és Wilde -ról bővebben ITT olvashatsz.

Fry -nál először tizenöt éves korában diagnosztizálták a mániás depressziót, amivel nem könnyű együtt élni. Ez egy úgynevezett érzelmi hullámvasúttal járó betegség: egyik pillanatban a depresszió lehangolt periódusát tapasztalja meg a beteg, ahol önmagáról egy hihetetlen negatív képet alkot: érdektelennek, kitaszítottnak, alacsonyabb rendűnek tartja magát, súlyos alvászavarok lépnek fel ilyenkor és a figyelemzavar is elég gyakori. Majd ezt követően mindenféle ok nélkül különösen emelkedett hangulatba kerül: a kirobbanó jókedvtől a szélsőséges elragadtatottságig terjedő felhangoltság jellemző. A mániás depresszió problémájáról rengeteget beszél, sőt egy tévéműsort is készített ezzel kapcsolatban, és a hasonló cipőben járó betegeknek is szívesen segít, ha tud. Fry miként nyilatkozott erről a betegségéről, arról ITT olvashatsz.

Igazából Stephen Fry-ról még annyi, de annyi mindent lehetne mesélni, hiszen munkássága valóban széleskörű, és ráadásul nem is tegnap kezdte. A bejegyzés végén majd felsorolok pár linket - a teljesség igénye nélkül - , ahol kicsit jobban utána lehet szaglászni személyének. Könyveiről még annyit meg szeretnék jegyezni, hogy érdekes kérdéseket boncolgatnak, akár tabudöngetőknek is lehetne nevezni őket. Olykor az emberek prűdsége egy jó nagy pofont kaphat tőlük, szóval tessék vigyázni vagy lelkileg felkészülni, ha nem olyan fából faragtak - én szóltam. Bár a Csináljunk történelmet! nem tartozik ebbe a kategóriába, legalábbis szerintem.
Viszont ahogy a nyelvvel bánik: nos, az egészen elképesztő, és szemet/fület gyönyörködtető, igazán leleményes megoldásai vannak. Szóval, wow! Ja, és olvassatok Fry-t!

Regényei:

Stephen Fry in America (2009)
The Ode Less Travelled (2005)
Rescuing the Spectacled Bear (2002)
The Stars’ Tennis Balls (2000)
Moab Is My Washpot (1997)
Making History (1996)
The Hippopotamus (1994)
Paperweight (1992)

The Liar (1991)

Ezek közül magyarul a Kult Könyvek kiadásában elérhető:
A víziló
A hazudozó
Csináljunk történelmet! - ez tényleg ütős regény!

Hasznos linkek (ahonnan az információkat szedtem, de még többet is tartogatnak):
http://www.stephenfry.com/ - The New Adventures of Mr. Stephen Fry
http://stephenfry.hu/category/interju/ - Fry interjúk magyarul
http://en.wikipedia.org/wiki/Stephen_Fry - Fry wiki
http://twitter.com/#!/stephenfry - Fry a Twitteren

Kötelékek

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány

Elolvastam: 2011. május 8.


Vajon melyik lehet a nagyobb varázslat? Ha képesek vagyunk megérezni a hazugságot, ha látjuk mások álmait? Vagy megtapasztalni az emberi kapcsolatok törékenységét és a megbocsátás képességét, esetleg elég lelki erővel rendelkezni az újrakezdéshez? Azt hiszem, bármennyire is varázslatos dolgok a Sparrow család nőtagjainak nem mindennapi képességei, azért a hétköznapi életben is ugyanúgy találhatunk csodákat. Igaz, nem feltétlenül tűnnek kívülről annyira izgalmasnak, de ettől függetlenül jottányival sem kevesebbek. Mágia ez is. Olykor ólomsúlyú, iszonyúan nehéz, s talán pont ezért varázslatos.

"… az ég a föld felszínén kezdődik, de erre senki sem gondol így; a legtöbb embernek csak a jó öreg levegőt jelenti. Nem veszik észre, hogy az égen járnak…"

Alice Hoffman könyveire már régóta nagyon kíváncsi vagyok, olyan sok lelkesítő blogbejegyzés született már a könyvei kapcsán, hogy ezt egyszerűen képtelen voltam otthagyni a könyvtár polcán árválkodni. Ám ahogy lenni szokott, azért óvatosan közelítettem felé, hiszen mi lesz akkor, ha már megint túlságosan is, már -már elképzelhetetlenül jónak képzelem, és csalódást okoz? Jó, oké - persze semmi se fog történni, gondolom senki nem veszi majd a fejemet vagy ilyesmi. De annyira akartam én is lelkendezni, imádni, hogy ez már kezdett egészen veszélyes méreteket ölteni. Így amikor először kinyitottam a könyvet, magamban elhatároztam, sok bólogatás közepette, hogy kiverem a fejemből a sok Hoffman rajongót, a nagyszerű bejegyzéseket - úgy fogok hozzáállni, hogy ez egy átlagos, semmiféle plusz töltettel rendelkező könyv. A számításom persze bejött: imádtam a könyvet, az első szavától egészen az utolsóig; egy-egy fejezetet többször is elolvastam, hogy magamba szívhassam ezt az atmoszférát, a gyönyörű szavakat, a varázslatot, és közben azt kívántam, bárcsak sose lenne vége! Tökéletes könyv úgy, ahogy van. Tényleg semmi kivetni valót nem tudnék vele kapcsolatban említeni. Ja, de mégis: hogy vége lett.

A tizenharmadik boszorkány nemzedékek története, egy családé, ahol a női ágon különleges képességek öröklődnek: Elinor, a nagymama szó szerint megérzi a hazugságot, Jenny mások álmait álmodja éjszakánként. Lánya, Stella pedig mások halálát látja előre... A család története szorosan összefonódik Unity nevű kisváros történetével is, így ez az ott lakók múltjának a krónikája is.


Be kell vallanom, hogy eszméletlen nehéz erről a könyvről írni számomra. Csak keresem a szavakat, kutatok a gondolataim után, de valahogy most nem jönnek... Nem tudom megfogni azt az érzést, ami állandóan körüllengett olvasás közben. Olyan volt, mintha egy buborékban lennék, a külvilág morajai tompán csengettek odabent, elhatárolódtam az odakint zajló eseményektől. Valami olyan helyen jártam, ami tele volt rózsa - és levendulaillattal, éreztem az esővel öntözött fű tavaszt idéző illatát, láttam az ég kékjét és komor szürkeségét, éreztem, amikor ragyogtak a nap sugarai, ugyanúgy, ahogy a hűsítő esőt is. Ez a világ ugyanúgy tele van rossz döntésekkel, csalódásokkal, fájdalmakkal, hiszen a szereplőket nem igazítják útba a jelzőtáblák, csak állnak az élet útkereszteződéseiben, és reménykednek, hogy jó irányba fordulnak, vagy ha mégsem, bizakodnak, hogy nem egyirányú utcába léptek. Ahogy mi is ezt tesszük folyton.



Kiadó: Geopen
Eredeti cím: Probable Future
Ár: 2990 Ft
Oldalszám: 416 oldal
Fordító: Szűr-Szabó Katalin

Képek forrása:
1. http://www.flickr.com/photos/64188695@N04/5851712225/in/photostream
2. http://pinterest.com/pin/11664518/

A gyűrű keresése

Pierrot - Szélesi Sándor: Jumurdzsák gyűrűje

Elolvastam: 2011. május 1.

Figyelemfelkeltő cím, szubjektíven igényesnek tartott borító, rajta rengeteg évszám és egy kék szempár. Vajon mi lehet a könyv titka? Ezen morfondíroztam, mikor először megpillantottam Christina/Pöfivonat molyos polcán, még a megjelenése előtt. Be is ütöttem a google-be, mert az mindig segít az ilyen nehéz helyzetekben, ám nem álltam meg a fülszöveg elolvasásánál – többet akartam tudni róla. Szóval, görgettem lejjebb az oldalakat, fáradhatatlanul nyomozva utána, hátha megtudok róla egy-két érdekességet. Nos, nem is kellett sokáig keresnem, az internet rögtön szolgált olyan információkkal, amikkel a kíváncsiságomat csillapíthattam: a regény, egy már létező számítógépes játék, pontosabban egy interaktív film történetéből íródott. Valahogy ez az információmorzsa talán mégsem hiányzott nekem – nem igazán adott bizodalmat a könyvben. Valahogy a film, számítógépes játék sikerén felbuzdulva megírt könyveknek elég erős marketing bűze van, és nagyon sokszor nem is érdekli őket a minőség, mert úgy vannak vele, hogy a rajongók úgyis megveszik. Persze nem tudom, hogy a Jumurdzsák gyűrűje nevű játék mennyire sikeres, hogy őszinte legyek még nem is hallottam róla előtte, de akkor is tartottam tőle.

Pár héttel később a fentebb említett kék szempár már az éjjeliszekrényemen várt rám, hogy elolvassam, de a megtudott információk fényében, nem igazán akartam nekivágni rögtön az elolvasásának, nem tudtam, hogy mit várhatok ebben az esetben egy regénytől. Aztán egy délután mégis csak kezembe vettem, félre minden előítélettel, minden félelemmel! – most csak a könyv legyen és én.

Eger várának ostroma, Gárdonyi Géza és egy Jonathan Hunt nevű New York-i újságíró – vajon mi a közös bennük? Jonathan Hunt a New York Times riportere költözése során nagyapja leveleire bukkan a rongyosra olvasott Egri csillagokban, amelyekben egy bizonyos Ábray professzor különös találmányáról van szó, aminek segítségével lehetséges az időben utazni. Egy furcsa és titokzatos merénylet folytán, vélhetően nem összefüggésben a megtalált levelekkel, Huntnak el kell utaznia New York-ból, és hát hová is menne, mint Magyarországra, édesanyja szülőföldjére, ahol végül úgy dönt, hogy utánajár ennek az Ábray professzornak és az ő állításainak. A nyomok Egerbe vezetnek, és valamilyen összefüggésben állnak Gárdonyival – ám valakik nem nézik jó szemmel privát kis nyomozását. Követik, fenyegetik – de Jonathan hajthatatlan. Eldöntötte, hogy a végére jár a titoknak.... És mi köze ehhez az egészhez Jumurdzsáknak, az Egri csillagok című regény egyik szereplőjének?

A könyv első negyedén kicsit elégedetlen voltam, mert bár az izgalmak megvoltak, és érdekes is volt, mégis sokszor éreztem azt, hogy döcög a szöveg. Ennek ellenére az oldalak csak fogytak, és fogytak rendületlenül, és amikor Jonathan elérkezett Egerbe, már az a maradék ellenérzésem is elszállt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy én is ott akarok lenni, látni akarom újra az egri várat, az óvárosban akarok sétálni, keresni a jeleket, és az Egri csillagokat is újra szeretném olvasni (pedig nagyon nem szerettem általános iskolás koromban, nagyon rossz emlékeim vannak róla). Jonathan kalandja egyszerűen megfogott, és nem eresztett. Valahogy úgy éreztem magam, mint amikor Dan Brown egyik könyvét olvastam még sok-sok évvel ezelőtt. Ez az összehasonlítás részemről nem dicséret, de nem is szidás, hogy őszinte legyek baromira régen olvastam Dan Brown regényt (most hirtelen utánaszámoltam, és már 8 éve!) ahhoz, hogy ez most bármiféle negatív vagy pozitív mérce legyen a részemről. Egyszerűen csak az van, hogy olvasás közben sokszor akaratlanul is eszembe jutott, hiszen titkokból nincs hiány: folyton jön egy újabb és újabb, miközben megállíthatatlanul pörög a cselekmény, az ember szeme pedig villámgyorsan cikázik a sorok között, hogy végre kiderüljön minden, és a titkoknak írmagja se maradjon.

És amit igazán élveztem ebben a könyvben, az az volt, hogy nem Párizsba, vagy Amerikába, vagy a világ más, általam nem ismert szegletébe vágyódtam olvasás közben, hanem ide Magyarországra. A regény helyszínein már mind jártam – egyszer vagy éppen többször is, így ismerősként üdvözölhettem őket, emlékek jöttek elő az osztálykirándulásokról, a nyaralásokról, és amit még nagyobb örömmel konstatáltam, hogy rájöttem, nem fejeződött be a kalandom véglegesen az Egri csillagokkal.

A Jumurdzsák gyűrűje a legszigorúbb értelemben vett szórakoztató irodalom - de ezt gondolom mindenki sejtette valamennyire - egy könnyed és izgalmas kis krimi, némi fantasztikummal vegyítve, ami tökéletesen megfelel egy lazítós, fotelben heverészős, csokit zabálós délutánra.

"Ó, szellemtelen és bolond e század!"

Theresa Révay: Párizs fehér fényei

Elolvastam: 2011. május 1.

Elképzelni is képtelenség manapság, hogy micsoda bolond idők jártak cirka száz évvel ezelőtt. Kifordult magából a világ, az erkölcsök, a szép eszmék valahogy semmivé váltak és a kegyetlenkedések, az embertelenség furakodott be a helyükre. Szenvedés, halál és nyomor kéz a kézben jártak ekkor, a szenvedők jajgatása süket fülekre talált, a világra démonok szabadultak, fegyverek ropogása hallatszott fel a néma éjszakában. A történelemkönyvet lapozgatva is hideg borzongás futott rajtam végig, mikor ezekről tanultam, pedig akkor nem bontakoztak ki előttem személyes sorsok - csak számok, törvények, évszámok és események voltak szárazan, felsorolásszerűen leírva a lapokra. Theresa Révay könyvét olvasva viszont emberek szemén keresztül éltem át a cári Oroszország bukását, a zsidók meghurcoltatását, a világháború félelmeit - és micsoda hatása volt ennek olvasás közben!

"Bátraké a szerencse! Nem hagy nyugtot az embernek, minduntalan győzedelmeskednie kell felette, egyszóval, ki kell érdemelni, akár a Szent György-keresztet. Xénia Fjodorovna pedig nem is tudta magát másképp elképzelni, csakis győztesként."

A Párizs fehér fényei már az első oldalaktól kezdve elvarázsolt, hiszen a cári Oroszország az egyik kedvenc témám: levesz a lábamról az az elegancia, amely az arisztokráciájukat áthatotta, és emellett valami más, megmagyarázhatatlan vonzódást érzek irántuk - különleges, távoli, csillogó és mesés számomra ez a kor, amelyben ők éltek, és mindig azt kívánom, bárcsak tanúja lehettem volna az ő idejüknek!

A regény tehát itt kezdődik: a cári Oroszország utolsó éveiben, amikor a bolsevikok úgy döntenek, hogy földbe tiporják ezt a világot, mert nincs szükségük többé sem a cárra, sem az arisztokráciára. Véres forradalom veszi kezdetét, a kegyetlenkedések, üldözések szinte mindennaposakká válnak, az arisztokratákat megfosztják jogaiktól, legyilkolásuk, palotáik kirablása, vagyonuk teljes elkobzása veszi kezdetét. Xénia Osszolina, az alig tizenöt éves arisztokrata származású lány nagy nehézségek árán kimenekíti családját Oroszországból, hogy végül Párizsban letelepedjenek - ám itt is nélkülözéssel kell szembenézniük, de legalább az életük biztonságban van. Hamarosan megismerkedik egy német fotóssal, Max von Passau - val, és szenvedélyes szerelem bontakozik ki közöttük. Ám Európa is lassan veszélyes eszméknek a fészkévé válik - közeledik a második világháború...

"Nem sírt. Majd annak is eljön az ideje, néhány hónap, vagy néhány év múlva. Talán soha. Az érzelmek túlságosan is sok helyet foglalnak el az ember lelkében. Ezt a luxust nem engedheti meg magának."

Theresa Révay regényét nevezhetjük lektűrnek, azonban azt meg kell hagyni, hogy nagyon igényes lektűr. Hihetetlenül jó korrajzot ad nem csak a bolsevik forradalomról, a két háború közti átmeneti időkről, hanem a német nép megbabonázásának időszakáról és a második világháború vészterhes idejéről is. Sokszor szorult ökölbe a kezem a dühtől és a tehetetlenségtől, a legkegyetlenebb évekről szóló részeket torkomban dobogó szívvel, körmömet rágva olvastam, és sokszor legszívesebben becsuktam volna a szemem is, hogy ne lássam magam előtt a zsidó üzletek betört kirakatát, az éjszaka közepén ágyukból kirángatott apákat, az orosz arisztokraták kincseit elhurcoló, fegyvert viselő katonákat, az emberek kiszolgáltatottságát, és a többiek közönyét. Szinte már a hihetetlenség határát súrolja, hogy mennyire bolond idők jártak ekkor - egyszerűen túl borzasztó ahhoz, hogy elfogadjuk.

A szerelmi szálat én igazából csak egy apropónak éreztem, ami köré meg lehetett írni ezeknek az évtizedeknek a történetét. Nem is voltam igazán kíváncsi, hogy vajon hogyan alakul majd Xénia és Max kapcsolata - és szerencsére nem is éreztem, hogy ezt a könyv rám akarná erőltetni, néha elszórt egy-egy morzsát ennek a szerelemnek a történetéből, néhol kicsit hosszabban időzött náluk, de az igazán lényeges, az igazán borzasztó történések sose sikkadtak el a történetben. S pont ezért, egyszerűen beleszerettem ebbe a könyvbe! Lehet, hogy voltak hibái, de én őszintén megmondom, nem vettem őket észre, hagytam, hogy sodorjon a történet, ahogy száz évvel ezelőtt sodródtak az emberek a történelem viharos tengerében.

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: La louve blanche
Fordította: Kiss Kornélia
Eredeti ár: 3999 Ft
Oldalszám: 565

"Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?

Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.

Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, -
s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.

S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?
szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.

Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán.

Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,
mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. -
Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában
és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak."
(Radnóti Miklós: A'la recherche... )

Képek forrása:
1. http://girlychic.tumblr.com/page/6
2. http://www.polyvore.com/favorite_backgrounds/collection?id=895147
3. http://fuckyeahalltheprettythings.tumblr.com/