Gail Honeyman regényét, ha egy szóval kéne jellemeznem, talán a keserédes lenne a legmegfelelőbb rá. A középpontjában egy különc hölgy áll, aki legtöbbször nem igazán van tisztában a társadalmi szokásokkal, azokkal a kimondatlan dolgokkal, amiknek a segítségével valaki képes betagozódni az őt körülvevő környezetbe. Ez számos komikus jelenetben meg is mutatkozik a történet során. Ám mindemellett végig ott van az az érzés - hol gyengébben, hol erőteljesebben -, hogy rettenetesen magányos. Nem azt értve ezalatt, hogy nincsen párkapcsolata. Eleanor egy sokkal mélyebb, sokkal kilátástalanabb magányt él meg minden egyes nap, amikor végez a munkával. Nincsenek barátai, senkije sincs - amikor péntek délután végez a munkában és hazamegy a lakására, ő egészen hétfő reggelig nem szólal meg, mert nincs kihez.
Az erőteljes városiasodás következtében sok fiatal lehet Eleanorhoz hasonló helyzetben, akik messzire kerülve családjuktól, idegen környezetben kezdve újra életüket - főleg, ha introvertált, esetleg szociálisan szorongó típusok - magányosan élnek. Akik számára a hétvége egyedül telik, akik ha éppen nem dolgoznak, valóban nincsenek emberek között. Eleanor történetét egy, a fiatalok magányáról szóló cikk ihlette, amit az írónő rendkívül érdekesnek talált. Ám jópár évnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy Eleanor annyira kikristályosodjon előtte, hogy valóban beszélni kezdjen Honeymanhez.

Úgy tűnik, nincs olyan Eleanor-formájú nyílás a közösségben, amelybe éppen beleillenék.

Eleanor a regény elején köszöni, jól van. Bár kicsit magának való, az állása fizethetne kicsit jobban, illetve azt is megtudjuk, hogy a munkája is kicsit túl hétköznapi egy valamirevaló hősnőhöz képest: irodista. Nem mintha baj lenne ezzel, de lássuk be, nem pályázhat érte senki a legizgalmasabb állás címért. Ám ahogy Eleanor mesélni kezd magáról, rájövünk, hogy mégsincs annyira rendben minden az életével, sőt. Ahogy mélyebbre és mélyebbre ássuk bele magunkat Eleanor életébe, rájövünk, hogy nagyon-nagyon nincs rendben itt semmi sem, és főhősnőnk sincs jól.
Eleanorral egy terápiás beszélgetéshez hasonlóan megjárjuk életének sötét, rejtett völgyeit is, megkapjuk a miérteket különcségére, és közben észrevétlenül belebújunk a bőrébe. Megtapasztaljuk azt a fajta magányt, amiről sokunknak eddig elképzelése se lehetett.

Ám mindezek ellenére nem szabad azt gondolni, hogy Honeyman regénye olyan olvasmány lenne, ami napokon keresztül lehozná az embert az életről. Valahogy olyan jól lavírozik a humoros jelenetek és gondolatok, valamint a komoly dolgok között, hogy alapvetően mégis egy könnyed regény benyomását kelti nagyon sokáig, ami mégis nyomot hagy bennünk. Amin olvasás közben fuldokolva nevetsz, ám ha nincs a kezedben a könyv, mégse bírod kiverni a fejedből, hogy Eleanor helyzete mégis mennyire szomorú.
És hát mindemellett nemcsak főhősünk számára terápiás ez az olvasás, hanem mi olvasóként is kapunk ezáltal egy alapos leckét arról, hogy mennyire nem érdemes bárkit is felszínesen megítélni. Mert hogy sose tudhatjuk, mi történt vele, mit élt át, mi vezetett odáig, ahol most van. Sokszor változik az, ahogy Eleanorra tekintünk a történet során: fokozatosan mélyül előttünk a karaktere, és a végére eljutunk egészen odáig, hogy teljesen megértjük őt, például hogy miért táplál kissé elrugaszkodottan plátói szerelmet egy vadidegen iránt vagy miért is szinte betegesen szűkmarkúskodik a pénzzel, ami szintén számtalan vicces helyzetet teremt. Nem azért, mert Eleanor változik, hanem azért, mert olyan dolgokba nyerünk bepillantást, olyan lelki mélységeket járunk meg Eleanorral karöltve, hogy azok után már tényleg nem is tehetünk másképp. Hiszen végre teljesen megismerjük.

Honeyman egy olyan modern Jane Eyre-t alkotott meg ebben a történetben, aki ugyan Rochester híján van, ám ez nem válik kárára, hiszen az önmegismerése és önelfogadása kerül jobban a középpontba. És zseniális könyvnek tartom ezért is, mert gyönyörűen modernizálta ezt a klasszikus nőalakot, aki finom utalások szintjén bújik meg a szövegben - ugyanakkor Eleanor mégis kapott egy sajátos színezetet is, ami miatt mégis túllép a "csak" modernizáláson.

Nem igazán szoktam olyasmit írni, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia, ám ha valaha írnék is ilyet, akkor az Eleanor Oliphant köszöni, jól van című regény kapcsán biztosan megtenném. Mert a főhősnő szórakoztatóan különc és a legbátrabb ember egyszerre. Mert a történet nem fél lerántani olvasóját a mélységekbe, ugyanakkor tudja, hogyan kell nevetésre is késztetni. És ezt igen gyakran meg is teszi.
Számomra maradandó élmény volt. Ha jelenik meg még valaha Honeymantől történet, én biztosan az olvasói között leszek. Hiszen ha egy szerző első könyve ilyeneket tud, akkor el nem tudom képzelni, hogy a továbbiak már miket.

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van
Eleanor Oliphant is Completely Fine
Fordította: Szalai Virág
Ventus Libro Kiadó
398 oldal

Kirké

Iszonyatosan tudnak vonzani a klasszikus történetek újraértelmezései szinte bármilyen médiumban, de a könyvekben különösen. Még jobban érdekel a sztori, ha mondjuk az eredeti műben marginális szerepben levő karakterek válnak főszereplővé. A női sorsokról szóló könyvek meg úgy általánosságban a gyengéim. Hát kérdés volt ezután bárkinek is, hogy a Kirkét elolvasom-e valaha is? 

Mert nekem egy percig sem. 

Ugyanis ha még hozzávesszük azt a tényt is, hogy Kirké alakja volt - tudomásommal - az első boszorkány a nyugati irodalom világában, akkor ez így aztán tényleg sokszorosan vonzó könyv volt számomra. 

Madeline Miller regénye tehát az Odüsszeiában egy epizódszerep erejéig feltűnő varázslónő, Kirké életét meséli el, aki Helios napisten és egy vízi nimfa gyermekeként született. Az egyes szám első személyben mesélt memoárból megtudhatjuk, milyen volt az élete Aiaiéra kerülése előtt, miért került végül a szigetre, mi történt vele az Odüsszeusszal való találkozása előtt, alatt és persze utána. Egy évszázadokon, vagy inkább évezredeken átívelő élettörténet, amelyet az istenek, héroszok és halandók játszmái fonnak körbe. 

S hogy miért pont Kirké? Miller egyik interjújában azt mondta, hogy azért keltette fel az érdeklődését a varázslónő alakja, mert egy egyedül élő, hatalmas varázserejű nőről van szó, akivel senki se mer ujjat húzni. Továbbá az Odüsszeiában számára a legfőbb kérdés az volt, hogy vajon milyen indíttatásból változtatja a szigetére térő férfiakat disznóvá? Regényében erre is megkísérel egy lehetséges választ adni.

Általánosan ismert mondás, hogy a nők finom teremtmények, akár a virágok, a tojás vagy bármi, amit egy pillanatnyi hanyagsággal tönkre lehet tenni. Ha eddig igaznak is gondoltam ezt, ezután már biztosan nem.

Azonban Kirké története nem csupán egy mitológiai alakról szól, hanem egyben egy nő története is, akinél olyan egyetemes és időtlen problémák, dilemmák és helyzetek bukkannak fel, amivel egy modern kori nő is azonosulni tud. Ami leginkább megérintett engem az a Télegonosz felnevelése közben érzett édes-kesernyés, igazán valóságszagú érzelemmasszája. Kirké egyedülálló nőként néz szembe a gyereknevelés nehézségeivel és csodáival egyaránt, és félisten létére igazán emberien viseli ezt a közel sem könnyű helyzetet. 

De helyet kap még benne az apjának való folytonos megfelelni akarás is, a mellőzöttség érzése, amely aztán szinte minden későbbi kapcsolatára rávetül. 

Úgy vélem, azonban mindentől fontosabb témája a regénynek az önmagunkra találás. Kirké tulajdonképpen egész végig, hosszú évezredeken keresztül önmagát keresi, hogy ki is ő valójában. Minden helyzet, minden egyes találkozás így vagy úgy, de arra az útra tereli őt, ahol végül rátalál igazi önmagára. Kirkének ebben az "utazásban" talán az igazi nehézség az volt, hogy nem volt számára kijelölt út, a lehetőségek végtelensége állt előtte. "Amikor megszülettem, nem létezett szó arra, ami vagyok." - így vezeti be olvasóját életének történetébe. Kirké nem volt igazi istennő, se nimfa - nem volt számára előre megírt élet, amit élnie kellett volna. Erre saját magának kellett rátalálnia, és ez még egy erős közös pont közte és köztünk, modern kori nők között, akik folyton önmagunkat keressük. 

Kirké bár sokban különbözik a szívtelen, intrikákat kergető és okozó istenségektől, ugyanakkor ő is elkövette élete során a maga hibáit, ám később a bűntudat nagyon hosszú ideig elkísérte, emésztette, felfalta őt magányos napjain. A varázslónő története arra is rávilágít, hogy a múlttal egyszer muszáj mindannyiunknak szembenéznünk, hiszen csak így kaphatunk magunktól igazán feloldozást a bűneink alól, így vagyunk képesek valóban továbblépni, megtalálni önmagunk, és így tudunk egy valóban boldog életet felépíteni magunknak. 

Ismerd meg önmagad! Ez van az orákulumok ajtói fölé vésve. De én saját magam számára is idegen voltam, aki kővé dermedt, de nem tudta megmondani miért.

Fontos megjegyezni ugyanakkor azt is, hogy Kirké énkeresése korántsem egy statikus én megtalálásáról szól. A történet folyamán tanúi lehetünk annak, ahogy személyisége fejlődik, átalakul, életének bizonyos történései nyomot hagynak rajta. Nagyon szépen felépített fejlődéstörténet ez, ahol minden egyes megjelenített történés nagyon fontos építőeleme a nagy egésznek. Tetszett benne nagyon, hogy Kirké mindenért megdolgozik, mindent tanul és nem fél energiát belefektetni a számára fontos dolgokba - nem az ölébe csöppennek a képességek tehát, mint ahogy az isteneknél szokás. Kirké mágiája kitartásának és tanulásvágyának köszönhető. Saját magától lett korának legnagyobb varázslója - nem így született, nem így teremtették. Önmagát teremtette azzá. 

Madeline Miller regénye sok fontos üzenetet hordoz tehát, így adva mélységet ennek az egyébként hangulatos, az ókori Görögországot és annak mitológiáját remekül megidéző történetnek. Aiaié szigetére bátran lépjen be hát az, aki erőt szeretne meríteni a saját útkereséséhez vagy éppen csak ebbe a Miller által újramesélt ókori világba vágyakozik. 

A Kirké mindenképpen maradandó élmény lesz. 

Madeline Miller: Kirké

Circe
Fordította: Frei-Kovács Judit
GeneralPress Kiadó
424 oldal

Szép remények

A Szép reményekkel már régóta tartoztam magamnak. Ez a könyv jó példája a terveim és a cselekedeteim közötti disszonanciának. Még jó pár évvel ezelőtt tervbe volt véve, ugyanis kötelező olvasmány volt az egyik egyetemi előadásomhoz, de aztán az idő szűkösnek bizonyult, így ott maradt olvasatlanul a polcomon. Aztán tavaly is elhatároztam, hogy előveszem, és ezzel ünneplem meg Dickens kétszázadik születésnapját, aztán ismét csak maradt, ahol volt eddig is. Elárulom, ebben az évben csupán a hirtelen felindulásból elkövetett olvasásnak köszönhetően jutottam ide, hogy végre az elolvasott könyveim között tudjam.

Dickens regényének első részlete 1860. decemberében jelent meg az író saját folyóiratában, s az olvasók több mint fél éven keresztül követhették nyomon Pip történetét, aki manapság már közvetlenül Twist Olivér és Copperfield Dávid mellett foglal helyet a népszerű Dickens hősök palettáján. A Karácsonyi történet vagy a Feljegyzések fiatal párokról című műveket már korábban az olvasmányaim között tudtam, ám az igazi nagyregényeihez még nem volt szerencsém - talán, mintha a Twist Olivért olvastam volna egyszer egy messzi-messzi galaxisban, de könnyen meglehet, hogy csak a képzeletem játszik velem. A Szép remények igazából teljesen megtestesítette azt a Dickens-regényt, amit mindig is elképzeltem magamban a nagyregényeivel kapcsolatban.

Sok helyen olvastam, hallottam korábban, hogy tulajdonképpen Dickens volt az első brit író, aki felfedezte az irodalom számára a szegényebb rétegek nyomorúságos életkörülményeit - s mindezt mindenféle romantika nélkül, csakis a zord valóságra koncentrálva ábrázolta. A korábbi irodalmi művek főként olvasóközönségük életkörülményeit vették alapul, így a külvárosokban létező nyomorra a jótékony feledés fátyla borult. Dickens azonban pont a nyomorban élők, a bűnözők, a kispolgárok vagy éppen a lelencek életét állította művei középpontjába, megismertetve olvasóival, hogy  egyesek számára az élet nem fenékig csipke és tejes tea.

Pipből, a regény főhőséből, a szegény körülmények között élő árva gyermekből egy szép napon egyszer csak egy igazán szép reményű úriemberré válik. Titokzatos támogatójáról mit sem tudni. Talán élete pálfordulása a több évtizeden keresztül elfoszlott menyasszonyi ruhájában üldögélő, a múlttól szabadulni képtelen Havisham kisasszonynak köszönhető? Vagy életének egy másik emlékezetes szereplője kívánt javítani a fiú sorsán?
Pip mindenesetre maga mögött hagyja azt a kisfalut, ahol eddigi életét töltötte erőszakos nagynénje házában, és Londonba költözik, hogy az úriember-lét minden pillanatát megtapasztalhassa, remélve, hogy ezáltal közelebb kerülhet szíve hölgyéhez Estellához, Havisham kisasszony fogadott lányához.

Dickens humorát már a Feljegyzések fiatal párokról címmel megjelent novelláiban is megtapasztalhattam, ám el kell mondanom, hogy az szinte sehol sincs ehhez a regényéhez képest. Komolyan mondom, én olyan sokat - és jó hangosan -  nevettem míg olvastam, hogy olykor párom megütközve nézett rám, mert nem értette mi lehet olyan vicces egy klasszikus könyvben. jaj, ezek a sztereotípiák! A történet egyébként E/1 -ben van elbeszélve, mely hűen követi Pip kiművelődésének folyamatát, illetve mértékét: kezdetben az a tipikus egyszerű ember jelenik meg a lapokon, aki képtelen megérteni az urak és előkelő hölgyek kacifántos gondolkodásmódját - szerintem ennek a Pipnek a fogalmazásmódjában, reakcióiban vagy éppen csínytevéseiben rejlik a regény jó humora, legalábbis én ez idő alatt nevettem a legtöbbet.  Az idők során ez az egyszerű Pip a szemünk láttára alakul át: nagyra törő vágyai, álmai miatt egyre inkább kezd kilógni környezetéből, egyre kevésbé ért szót velük. Jó ideig az egyszerű emberek és az előkelőségek közt tátongó hatalmas űrben létezik, a "már nem" és a "még nem" közti állapot kínzó bizonytalanságában, mire végül eljut oda, hogy olyan kacifántos gondolkodású, finom úriemberré válik, akit a regény elején megismert egyszerű Pip soha meg nem érthetett.

A főhős története mellett Havisham kisasszony különös figurája is rabul ejtett, akinek a házában mintha megállt volna az idő. Szétfoszlott esküvői ruháját még mindig viseli, egyik cipője már több évtizede arra vár az öltözködőasztal tetején, hogy végre felhúzzák; pókhálók lógnak mindenütt, az asztalon a hajdanvolt ünnepi étel szépen lassan az enyészetté lett, s a megterített asztalon heverő tányérok, poharak is érintetlenül hevernek az egyre vastagabbá váló pókhálóréteg alatt. Mintha egy gótikus regény színterébe kukkantanánk be: leírhatatlan hangulata volt ezeknek a részeknek. Havisham kisasszony időtlen otthona még ma is élénken él a képzeletemben, szerintem ez volt az egyik leghangulatosabb helyszín, amivel csak találkoztam.

Összességében a Szép remények számomra az idei év egyik legjobb könyvélménye - mondom ezt úgy, hogy még jócskán az elején járunk. Csupa olyasmivel volt tele, ami szem-számnak ingere, és mindez olyan lebilincselően olvasmányos stílusban volt megírva, hogy nem is csodálkozom különben, hogy alig három nap alatt elolvastam. Ám érzem én, hogy van még benne potenciál - így biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer újra fogom még olvasni. És most már aztán tényleg ideje a többi nagy Dickens-regénnyel is megismerkednem.

Charles Dickens: Szép remények
Great Expectations
Fordította: Bartos Tibor
Kiadó: Magvető
Oldalszám: 496 oldal
Eredeti ár: 2841 Ft






u.i.: és ha nagy leszek, és gazdag leszek, akkor én aztán úgy összegyűjtöm ezt a Penguin Classics -sorozatot, hogy csuda!

Porszem a napsugárban

Kosáryné Réz Lola: Porszem a napsugárban

elolvastam: 2011. július 3.

Az élet női szemmel, avagy egy nő életének krónikája – talán így lehetne leginkább összefoglalni Kosáryné Réz Lola 1930-ban napvilágot látott regényét, mely most újra kiadásra került, bebizonyítva, hogy bájából és varázsából mit sem vesztett az elmúlt nyolcvan évben. Pedig annyi minden megváltozott ez idő alatt: a divat, az erkölcsök, a női szerepkör, az életkörülmények – de a boldogságot manapság is ugyanúgy keressük, és forduljon bármekkorát a világ, mindig szükségünk lesz arra az álomra, hogy egyszer maradéktalanul elérhetjük, a miénk lehet, s nem csupán apró pillanatokra részesülhetünk belőle.

A regény főszereplője, Annuska, sok más nőhöz hasonlóan a boldogságot a szerelemben keresi, ám természetesen nem csélcsap módon; inkább azt mondanám, a véletlen hozza úgy, hogy egyik szerelem követi a másikat az életében – s persze, a maga módján mindegyik igaz szerelem, legyen bár plátói vagy beteljesült. A férfiak, és az irántuk táplált érzelmei viszik előre az úton, a férfiak azok, akik felcsillantják előtte az örök boldogság lehetőségét, majd a következő pillanatban ugyanolyan könnyedséggel össze is törik ezt az ábrándot, ők azok, akik vihart szítanak lelkében, hogy a következő pillanatban nyugalmat és enyhülést hozzanak számára. A férfiak, akik lehetnek bármennyien, a végén úgyis csak egyvalaki fog számítani…

Az írónő zseniálisan érzékelteti a főhősnő változásait az évek során: hogyan lesz egy naiv, tudatlan vidéki kislányból művelt, finom hölgy, majd megfontolt, büszke asszony; hogyan követi az életében egymást a szegénység és a gazdagság, hogyan válik fiatal leányból ráncokkal barázdált arcú öregasszonnyá, és a szívdobogással teli szerelem utáni vágyakozásból hogyan lesz végül lemondás és megszokás. Az Annus lelkében és életében végbemenő változások olyan természetességgel jelennek meg a lapokon, olyan finoman mennek végbe benne, hogy az olvasó kénytelen leborulni Kosáryné Réz Lola tudása előtt, és még a szárnyas, íjjal felfegyverzett Erósz két, erősen giccsbe hajló jelenete előtt is talán hajlandó szemet hunyni, melyek egyébként a történet keretét képezik.

Kosáryné Réz Lola regénye a mai olvasóközönség számára is a legteljesebb mértékig élvezhető, sőt – patinássága, egy mára már letűnt kor felvillantása révén talán még többet is adhat napjaink olvasóinak, akik így nem csupán a női lélek legféltettebb titkaiba nyernek betekintést, hanem időutazást is tesznek a XX. század eleji Magyarországra.

Egy igaz ember

Victor Hugo: A nyomorultak

kiolvastam: 2011. március 8.

Van valami félelmetes abban, mikor belevágunk egy hatalmas lélegzetvételű regénybe. Legalábbis én mindig így érzek, hiszen tudom, hogy össze leszek kötve vele több hétre, vagy akár hónapokra. A nyomorultaktól is emiatt tartottam, hiszen a maga 1484 oldalával egy egészen tisztességes méretű regénynek számít, ami egy igazán hosszú elköteleződést ígért. S valóban: majdnem pontosan kerek egy hónapig kalandoztam Hugo regényének világában, és most, hogy elolvastam ennek a rengeteg oldalnak az utolsó sorát is, átbogarásztam a könyvek végén található jegyzeteket, elégedetten csuktam be az utolsó könyvet, majd kissé szomorúan utoljára megsimogattam a könyv fedelét. Négy hétig társam volt ez a regény: minden este ott várt engem a párnám alatt, hogy végre ismét kézbe vegyem, kinyissam újra és újra, több éjszakát is átvirrasszak felette vagy éppen pár oldal elolvasása után fáradtan ismét visszategyem a helyére. Viszonyunkban akadtak ugyan hullámvölgyek, de azért mégis azt mondom, hogy jó társam volt ez a könyv.

S ez mindenekelőtt Hugo érdeme. Azt hiszem, kevés író mondhatja el magáról, hogy képes fenntartani olvasója érdeklődését a nem szorosan a cselekményhez tartozó gondolatokkal, történésekkel. Bevallom, néha én is időhúzásnak éreztem ezeket a részeket, néha haragudtam is rá emiatt, mert sokszor pont a legizgalmasabb részbe szúrt bele egy-egy ilyen elmélkedést. De ahogy túltettem magam ezen, Hugo ismét elvarázsolt: rengeteg érdekes kérdés, eszmefuttatás bukkan fel a lapokon, és el tudom képzelni, hogy ez a korabeli olvasóknak mennyivel érdekesebb lehetett - mert sokkal többet megértettek belőle. Persze, az író sok mindent megmagyaráz, így a lényeget én is felfogtam belőlük, de mivel tudom, hogy mennyire hiányos a francia műveltségem, ezért gondolom, hogy a sorok között még jóval több gondolat, kérdés rejtőzik. Ezek megfejtésében sok segítséget nyújthatott volna a könyvek végén található jegyzet, de őszinte leszek: akkor lusta voltam a végére lapozgatni (főleg, mivel nem is jelölték, ha valamihez tartozott lábjegyzet), így ezt az elolvasás utánra halasztottam - ami persze nem ugyanaz, mintha akkor jöttem volna tisztába mindennel, de már mindegy.

Sokszor bánkódtam amiatt is, hogy nem Hugo korának Franciaországában élek: jó lett volna elzarándokolni azokra a helyekre, amelyeket a regényében is megemlít; jó lett volna látni saját szememmel is azokat a dolgokat, helyszíneket, amik vagy valódi történetükkel vagy az író által köré képzelt fikciójukkal bekerültek a regénybe épp' csak pár sor erejéig, vagy fontos, visszatérő helyszínként.

A regény felépítése, a szálak össze-visszacsavargatása, a történet ritmusa mind-mind őszinte csodálatot és tiszteletet váltott ki belőlem. Ez egy igazi nagyregény -bár, tudom nem mondok ezzel új dolgot, hiszen sok hozzáértő ember már megénekelte előttem, de azért gondoltam, én is leírom -, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A nyomorultak nem csupán egy egyszerű történet egy fegyenc erkölcsi felemelkedéséről, hanem vélemény a társadalomról, a törvényekről és a jogról, Párizsról és a francia történelem közelmúlt eseményeiről is. Hugo ebben a regényében sok olyan dolgot mondott ki és olyan kérdéseket tett fel, amiket akkoriban legszívesebben a szőnyeg alá söpörtek volna - nem is csodálkozhatunk, hogy első megjelenésével óriási társadalmi visszhangot keltett, és még a Francia Népgyűlés is napirendre vette a leírtakat.

"Hugo igazán alapos" - emlékszem, ezt egyszer Andiamo jegyezte meg nekem még régebben. Akkor még nem tudtam pontosan mire gondol - bár, voltak sejtéseim. Most, hogy elolvastam ezt a könyvét, azt hiszem én se jellemezhetném jobban az író mindent leíró, gondosan részletező stílusát: tényleg alapos. Például ha a főhőst egy szobában látjuk viszont, akkor annak a szobának minden zegzugát megismerjük a székektől egészen a sarokban lógó pókhálóig - s lehet, hogy még az ott gubbasztó pók történetét is megismerjük. Ez persze, lehetséges hogy ijesztően hat egyesek számára, de higgyétek el, hogy csak az első pár ilyen okozhat nehézséget. Ahogy haladunk az oldalakkal, mi is lelassulunk az elbeszélés ritmusára, és megtanuljuk, hogy mindent ki kell várni. És higgyétek el: megéri!


Na de, hogy ne csak dicsérgessem Hugo bácsit, azért azt is el szeretném mondani, hogy a szereplőkkel nem voltam teljesen kibékülve. Túl szélsőségesek, túlságosan egy eszmének vannak alárendelve. Néha Jean Valjean -ban felcsillan ugyan néha olyan érzés is, ami nem illene a karakteréhez, de cselekedni sose cselekszik máshogy: csak olyan jean valjean-osan.
De a legidegesítőbb mégis Cosette volt a számomra - ó, tudom: szentségtörés. bocsi érte- : ő egyszerűen egy olyan szereplő volt végig, akit csak sodort az ár; fogalma nem volt, hogy mi folyik körülötte, de nem is volt rá kíváncsi; alig cselekedett magától mindenféle külső behatás nélkül. Cosette olyan volt mint a Catherine nevezetű babája: mindenki csodálja, kézbe venné, és ha lerakják a földre, egyszerűen ott marad. De ennyi erővel bárhova tehetnék, mindenhol ott maradna. Mert ő csupán egy baba. Cosette is az volt, szerintem.

Szóval, mindent összevetve Hugo regényét igazán megszerettem, örülök, hogy elolvashattam. Azt hiszem, ha nem lett volna ez a Várólista csökkentés, még mindig olvasatlanul a polcomon lenne, és felháborodva követné minden mozdulatomat, mikor éppen a következő olvasmányomat választanám ki magamnak.
Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Európa
Eredeti cím: Les Miserables
Fordította: Lányi Viktor, Révay József, Szekeres György
Oldalszám: 1484 oldal
Eredeti ár: 100 Ft (1967-es kiadásról van szó)

Zarándokok

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

kiolvastam: 2010. december 4.

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én általában igyekszem jónak lenni - s nem, most ezt nem a közeledő karácsony miatt mondom :-) . Bár, nagyon sokszor - sőt, az esetek nagy százalékában- csak az igyekvésem van meg, eredmény nem igazán. Mert bármit is mondanak, igazán jónak lenni nehéz dolog, talán nincs is ennél nehezebb. Bár, vannak "fogódzók" - ami bármi lehet a vallás, vagy egy anyai jótanács - , amik sok kis millió apró gyertyaként világíthatják meg előttünk az ösvényt, amin haladnunk kéne, de ennek ellenére nem mindig azon az úton haladunk. Talán, mert rögös? Mert meredek vagy fárasztó? Vagy mindez egyszerre.

Én sokszor csak szemlélem ezt az ösvényt, de rálépni nincs merszem. Néha teszek felé egy-egy óvatos lépést, talán már egyszer-kétszer tapostam is a köveit, de tartósan nem mertem vagy tudtam rajtamaradni. Azt hiszem, könnyebb szemlélni, s rácsodálkozni a nehézségekben megbúvó gyönyörűségre.

A Kisasszonyok olvasása közben is csupán szemlélő voltam. Valahogy úgy, ahogy Laurie, aki az egyik jelenetnél egy bokor mögül leste meg az árnyas lugasban szorgosan dolgozgató kisasszonyokat, miközben körülöttük ugrándoztak a napsugarak és az árnyékok, s az illatos szélfuvallatok néha bele-belekaptak a hajukba. Látom magam előtt, ahogy Meg, a legidősebb nővér, a párnáján ülve komoly arccal varrogat valamit, miközben csodaszép bálokról és hintókról álmodozik. Beth egy kicsit távolabb a többiektől épp' tobozokat gyűjtöget, miközben halkan dalolászik egy bájos kis dalt, amivel mindenkit felvidít maga körül. Amy biztosan valami csodaszépet rajzolhat - talán a testvéreit? vagy a gyönyörű tájat? vagy valami képzeletében felröppent dolgot? - , miközben Jo Meg mellett varrogat, s előtte hever egy könyv - biztosan egy kalandregény- amiből a vicces vagy az izgalmas részeket felolvassa testvéreinek. Ez a kép szerintem mindig előttem lesz, ha visszagondolok a Kisasszonyokra.

Legyen meg az ideje a munkának és a játéknak is, tegyetek minden napot hasznossá és kellemessé, s bizonyítsátok be, hogy ismeritek az idő értékét, mert okosan használjátok ki. És akkor fiatalságotok örömteli lesz, öregségetek elégedett, életetek pedig minden szegénység ellenére sikeres.

Ám, Laurie-hoz hasonlóan, én is egyre vágytam ott lenni köztük, kimozdulni a szemlélésből, a tétlenségből, végre hosszú hónapok után én is tenni akartam valamit. Nem, nem... azért nem alapítottam egy új szeretetszolgálatot vagy ilyesmit. Egyszerűen csak annyi, hogy végre én is nekiálltam a dolgaimnak, most már tényleg, és véresen komolyan. Nem lustálkodom, nem heverészem, elkezdtem én is tenni a dolgom - s azt hiszem, most már a kedvem is jobb, és egyre jobban megnyugszom.

Mint ebből a hosszabb-rövidebb agymenésemből is láthattátok, a Kisasszonyok belopta magát a szívembe minden egyszerűségével, néhol kissé klisészerű üzenetével együtt. Bár, az elején aggódtam, hogy talán mégse nekem való ez a könyv vagy nem ennyi idősen kellett volna olvasnom, de amikor az első " nem-akarom-letenni" érzés elkapott, vagy amikor az első könnycsepp legördült az arcomon, akkor tudtam: ez mégis az én könyvem.

Az előttünk álló úton mindannyian terheket cipelünk, és a bajainkon meg a hibáinkon a jó és boldogság utáni vágyaink segítenek át bennünket, hogy eljussunk a békességig

A történet az amerikai polgárháború idején játszódik, s a March család egy évét meséli el nekünk. A négy gyermekével otthon maradt Mrs. March, miközben várja haza férjét a frontról, nagy nélkülözések közepette él, de ennek ellenére mindig segít másokon, akik rászorulnak - hol anyagi, hol lelki támogatásra. A négy lány (Meg, Jo, Beth és Amy) nehezen viseli a szegénységet és olykor nagyon gyerekesen viselkednek, de édesanyjuk útmutatása és az élet megpróbáltatásai segítségével végül mégis sikerül rálépniük arra a bizonyos ösvényre, amit a bejegyzésem elején emlegettem.

Jó volt ismét egy olyan korról olvasni, amiben a mai világra annyira jellemző elidegenedés, nem egymásra figyelés még nem létezett, bátran számíthatott az ember a másikra, és a családtagok tényleg ismerték egymást, nem csupán felszínesen - nem mondom, hogy ez a felszínes ismertség minden mai családnál előfordul, de sajnos egyre gyakoribb jelenség.

A Kisasszonyok egy valódi tanmese a hibákról, a jóra való törekvésről, a szeretetről és az otthon melegéről. Szerettem olvasni, még hozzá annyira, hogy úgy érzem, kedvencet avattam ismét. Az értékelésemben 10 pontot ért el! Kicsit sajnáltam, hogy a könyvben rengeteg elütést találtam, ez néha kicsit rontott az élményen....

Kiadó: Ulpius -ház
Eredeti cím: Little Women
Fordította: Barta Judit
Oldalszám: 317 oldal
Eredeti ár: 2999 Ft
ISBN: 978 9 632524 138 9

Egy lowoodi árva története

Charlotte Bronte: Jane Eyre

kiolvastam: 2010. január 25.

Jane Eyre története már a maga korában is igen nagy népszerűségnek örvendett, egy igazi bestsellerré nőtte ki magát, olyannyira hogy még maga az angol királynő is nagy rajongója lett. Charlotte úszott a dicsfényben, s úszik azóta is: emberek millióit hódította meg a lowoodi árva története, amely példát ad az embereknek bátorságból és tartásból egyaránt.

A regény középpontjában maga az elbeszélő, azaz Jane áll, aki az évek távolából jegyzi le történetét: megismerteti velünk, olvasókkal az idegen családba való bekerülés borzalmait, milyen úgy élni, hogy nem látnak otthon szívesen. Aztán ízelítőt kaphatunk a nevelőintézet borzalmaiból, embertelen környezetéből. Az itt történt borzalmakat Charlotte valós forrásból merítette: édesapja Charlotte -ot és testvéreit beíratta egy, a szegény lelkészek lányai számára létrejött iskolába, melynek a vezetője egy bizonyos Wilson tiszteletes volt. Ott is igyekeztek a lányokat a szegény életre felkészíteni, habár a korabeliek szerint Charlotte a regényében sokat szépített a módszereken. Az bizony ennél is keményebb volt és embert próbálóbb... Mikor felütötte a fejét a tífusz, sokáig nem is akarták elhinni, hogy a leányok tényleg megbetegedtek, azt hitték csak lustálkodnak. És mire felismerték a dolog súlyosságát, az egész iskolát be kellett záratni, s a tanulókat hazaküldeni. Ebben a betegségben hunyt el Charlotte két nővére is.

Jane Eyre is egy fontos személyt vesztett el a nevelőintézetben, még hozzá Helen Burnst -öt. Ő az a lány, akinek a gondolatait nem csak Jane csodálja, hanem az olvasó is: mennyivel másabb lenne a világ, ha mindenki Helen tanácsait követné! Mikor olvastam ezeket az oldalakat sokszor megálltam és jól megrágtam magamban, de rájöttem képtelen lennék ezeket követni, nem vagyok én annyira jó. De ennek ellenére, vagy talán éppen ezért ez a pár fejezet lett az egyik kedvencem a könyvből, s Helen Burnst alakját rögtön a szívembe zártam, s az utolsó jelenetét pedig alaposan megkönnyeztem.

A másik szereplő, akit most már a kedvenceim között tartok számon az nem más, mint Mr. Rochester. Róla teljesen Byron személye ugrott be: ez a világjáró, borús hangulatú ember megfestése folyton őt jutotta eszembe. Élvezettel olvastam hogy mennyit ármánykodott, csak hogy kiugrassza a nyulat a bokorból: azaz végre Jane is kimutassa iránta az érzelmeit. Igazi taktikus veszett el ebben az emberben, én mondom (na, meg persze Zenka is :-) )! És a végére kicsit fordult a kocka: a kapcsolatban Jane lett inkább a dominánsfél, hiszen ő lett a mankója, a szeme és a szíve is.

Jane függetlenségében a mai szemlélő számára nincsen semmi különös, de akkoriban szerintem meglepődést válthatott ki az emberekből. Ő egy igazi újrakezdő alkat, aki sokszor kerül ugyan a padlóra de mindig talpra áll, s ugyanolyan erővel elölről kezdi az életét. Szépségének hiánya többször is hangsúlyozva van a regény során, de az olvasó, aki beletekint Jane lelkébe, egyáltalán nem "látja" csúnyácskának: épp ellenkezőleg! S én például mindig megütköztem azokon a mondatokon, amikor a szereplők nyilatkoztak külsejéről: ahogy az ember egyre jobban megismerte őt, megszépült a szemében. Persze nem a konkrét kinézet, hanem az az összhatás, ahogy az ember csak akkor láthatja a másikat, ha ismeri a belső tulajdonságait is: így a látszólagos világszépe ronda banyává válhat, s a csúnyácska lány pedig szépséges hercegnővé.

Minden karakternek megvan az a vezető eszméje, amely uralkodik a viselkedésén, megmagyarázza tetteit, s persze ha az eszme rossz, akkor a karakter viselkedése sem helyénvaló. De igazából én abszolút meg vagyok elégedve a szereplőkkel, engem nem zavart az ilyesmi, egyedül talán St. John karaktere volt egy kissé túl irracionális, elrugaszkodottabb a többinél, de még megbocsájtható.

Összegzés:
Egy remek történet, de sajnos nem a legjobb időpontban. Valahogy még mindig a Hász Róbert regényének a hatása alatt voltam, nehezen tudtam emiatt belerázódni a stílusába, és magába a történetbe. De pedig tudom, hogy ha nem így lett volna, akkor eszméletlenül tetszene. Néhol egy kicsit túlírottnak éreztem, de lehet hogy ez is Hász számlájára írható. Majd legközelebbi olvasásnál kiderül, mert bizony tervbe van véve. Az értékelésemben 7 pontot kapott.