2019. január 24., csütörtök

Andri Snær Magnasonról már sok jót hallottam, különösen a LoveStar című regénye kapcsán. Így tehát logikus és kiszámítható módon egy totálisan más regényével kezdtem a vele való ismerkedést, még pedig az Időládával avagy - ahogy az izlandi címe szól - Tímakistannal, amely eddig számos gyerek- és ifjúság irodalmi díjat zsebelt már be 2013-as megjelenése óta. 
És bár engem olvasóként nem igazán szoktak lázba hozni ezek az ilyen-olyan címek, de így utólagosan megállapíthatom, hogy teljesen megérdemelten kapta őket, hiszen sok fontos dologról beszél a lapjain. 

Bár a történet szerintem inkább szól nekünk, felnőtteknek azt hiszem. Akik minden rossz élménytől meg szeretnénk óvni gyermekeinket. Akik nem szeretnénk sohasem, hogy felnőjjenek. Nekünk, akik annyi mindent meg szeretnénk adni nekik, de éppen ezért pont a legértékesebbtől, az időnktől vonjuk meg őket. Nekünk, akik olykor szem elől tévesztjük az igazi célt, hogy mit és miért csinálunk valójában, és az eszköz válik végül valójában rögeszménkké. 
Nekünk, akik nem akarunk igazán foglalkozni a világunk problémáival, mert ez már tényleg sok, és inkább abban reménykedünk, hogy valaki más megoldja majd. Helyettünk.
Igen ám, de mi történik, ha végül mindenki így gondolkodik majd? Ha mindig mindenki mástól várja a megoldást, a tetteket? Mi lesz akkor a világgal? 

Az életének egyhetede hétfő. Az életének egyhatoda február és november, egynegyede pedig rövid napokból álló, hosszú, sötét tél. Halálakor azt gondolja magában: Jóságos Isten, harminc évet az életemből záporokra és szitáló esőre pazaroltam! Ó, micsoda napok! Ó, élet, hová tűntél!

A regény kerettörténete szerint a világon élő emberek egyszer csak úgy döntenek, hogy elég volt a problémákból. Az időládák iránti kereslet hihetetlenül megnőtt, hiszen ezek a furcsa szerkezetek képesek arra, hogy a benne elhelyezkedőket kivegyék az idő sodrásából. A ládákban ugyanis nem telik az idő. Az emberek napokat vagy akár több száz évet is eltölthetnek bennük, számukra csupán egy szempillantásként fog érződni - miközben a világban minden megy tovább a maga tempójában. A végén úgyis minden megoldódik magától is, nem? A rossz dolgoknak maguktól is végük lesz, csak győzze az ember kivárni. De az időládák segítségével igazából még várni sem kell erre, hiszen egy szempillantás alatt ott lehetünk, abban az időben, amikorra már minden megoldódott.
Ám ezúttal sokkal tovább tart a dolgok rendbejövetele, hiszen mindenki úgy döntött, hogy nincsen kedve a problémákkal foglalkozni. Az időládák így hát száz évig nem nyitódnak ki  vagy még annál is tovább. Az emberi civilizációnak lassan leáldozott, a természet visszafoglalta a tőle elvett területeket. Végül pár gyermek időládája mégis valahogy kinyitódik, és azt tapasztalják, hogy magukra maradtak a világban. Az események szálai végül egy ősi legendához vezetnek, mely egy mesés hatalmú királyról és egy szépséges hercegnőről szól. Sigrúnnak és barátainak kell megtalálniuk a kapcsolatot a jelenlegi események és az ősi történet között, hogy rájöjjenek, miként menthetik meg a világot.



Amúgy lehet, hogy előzetesen nem olvastam el elég figyelmesen a fülszöveget, hiszen én sokkal inkább erre a disztópiás történetre számítottam, ami végül csak kerettörténetként volt jelen. A regény maga leginkább az ősi legenda elmesélésére fókuszált, aminek nyelvezete, története és alakjai a mesékéhez voltak hasonlatosak. Annál is inkább, hiszen maga az alapja is tulajdonképpen egy nagyon eredetin újragondolt Hófehérke sztori volt. Érdekes élmény volt belépni ebbe a világba, ami remekül mutat görbe tükröt a modern szülők számára. 

Mások is hasonlították már, és hát nekem is nyilván eszembe jutott olvasás közben Michael Ende Momója, ami szintén az idő fontosságáról értekezik, illetve, hogy mennyire el tudunk feledkezni erről. Kicsit közhelyesen hangozhat, hogy az időnk az egyik legnagyobb kincsünk, de úgy vélem, hogy a mai fegyorsult világban ez talán többszörösen igaz. És igenis szükség van ilyen könyvekre, amik emlékeztetnek erre minket, hogy a szeretteinkkel töltött időnél nincs értékesebb. Hiszen ezek pótolhatatlanok és vissza nem hozhatók - még időládákkal sem. 

Andri Snær Magnason: Időláda
Tímakistan
Fordította: Patat Bence
Gondolat Kiadó
282 oldal

2019. január 15., kedd



Thi Bui képregénye egyszerre letaglózó és felemelő.  Ez az illusztrált memoár a szerző vallomása a szülei számára: olyan dolgokat szeretett volna ebben elmondani nekik, amiket szavakkal képtelen volt. Például hogy mennyire nehéz volt olykor számára olyan szülők gyerekének lennie, akik olyan sok kegyetlenséget és borzalmat tapasztaltak meg hátrahagyott országuk háborús évei alatt. Ennek az érzésnek az elbeszélésének szükségességét Thi Bui fiának születése váltotta ki belőle. Hiszen a gyermekből immáron szülő (is) lett, és fontosnak tartotta, hogy rájöjjön, milyen emberek voltak a szülei, mit hagytak maguk mögött és az ő életükben megtapasztalt dolgok hogyan formálták a szerző személyiségét, a szülők által megélt dolgok milyen hatással voltak az ő későbbi életére. 
Thi Bui műve egyfajta énkeresés tehát a sok elhallgatott, el nem beszélt családtörténet között. 

I grew up with a terrified boy who became my father.

 A szerző igyekszik tudatosan közelíteni saját szülővé válásához. Nem szeretné elkövetni a szülei hibáját, vagyis azt, hogy a fel nem dolgozott, meg nem értett tragédiák vagy a múlt bármilyen negatív lenyomata visszaköszönjön fiával való kapcsolatában. Így hát nyomozásba kezd. Elkezdi kutatni szülei életét, mesélteti őket a vietnámi évekről és arról, hogyan élték meg ezeket a dolgokat. Ám nem csupán terápiás módszerként alkalmazza történetük megismerését - amely mindidáig rejtve maradt előtte -, hanem azért is, mert felismeri a múlt ismeretének szükségességét. Múlt nélkül ugyanis nincsen jövő. Bevándorlóként pedig többszörösen is hátrányos helyzetben van ebből a szempontból, hiszen hiába született Vietnámban, alig pár éves volt, amikor Amerikába került. 
A migráns történetekre jellemző gyökértelenség érzése erősen jelen van tehát itt is. Amikor a felnőttek hiába adják át gyermekeiknek régi országuk szokásait, viselkedésmódjait (ha átadják egyáltalán), azok ebben az új kontextusban - vagyis új országukban - egyszerűen értelmüket vesztik, nem adják ugyanazt az érzést, mint abban az országban, ahonnan származnak. És a felnőttek számára az új otthonuk szokásai sokszor érthetetlenek, idegenek: hogy adhatnák így át ezeket gyermekeiknek, ha ők sem értik pontosan? A folytonos kívülállóság érzése pedig tovább mélyíti a szakadékot köztük és új otthonuk között. Vajon hány generációnak kell eltelnie, hogy egy bevándorló magáénak mondhassa a választott országot? 

Fontos, hogy szüleit nem hibáztatni szeretné az általa megélt dolgokért, hanem megérteni. Megérteni, hogy miért tartották a távolságot gyermekeiktől, hogy miért nevelték őket annyira másként, mint amerikai társaikat. Ez a szándék és ezeknek a dolgoknak a megértése és elfogadása hozza meg számára az igazi felszabadulást a memoár végén. Amikor végre képes lesz egyesíteni magában mindenféle frusztráció nélkül az általa és a szülei által megélt múltat saját maga és gyermeke jelenével valamint jövőjével.

Alone with my son and feeling COMPETENT about it for the first time, I relaxed and started speak to him.
– Con oi, Me ne. (Child, it's Mother)
I could hear echoes of my mother's voice speaking to me in my own childhood… but I could feel the voice coming from my own throat.
As a child, I thought my mother's voice was beautiful. She hated it, but I loved its raspiness. (…) When my mother spoke to me, she spoke softly, the tones of Vietnamese giving it music – not high and reedy, but scratchy and bluesly. I always wished I had her voice.

 Ezen dolgok mellett még nagyon érdekes volt olvasni a Vietnámi háborúról, amiről nem valami sokat tudtam azelőtt, azt a keveset is csak az amerikai filmekből, sorozatokból, tehát úgymond egy nézőponton keresztül. Érdekes és tanulságos volt most ezt az egészet egy vietnámi család szemén keresztül megélni, nagyon másként csapódott le, mint korábban és elég sok dolgot megtudtam az akkori helyzetekről. Érződött a mögötte meghúzódó alapos kutatómunka, és lenyűgöző volt megtapasztalni ennek az alapos háttértudásnak a képkockákba való sűrítését. Rengeteg mindent átadott velük. Thi Bui az egyik vele készített interjún még azt is elmondta, hogy a mostani menekültválság idején kiemelten fontosnak tartotta, hogy a menekültek szemszöge is helyet kapjon a történetben. Hogy átérezhessük, mennyire nehéz is hátrahagyni azt az otthont, ami már nem biztonságos többé. Átutazni a világon, hogy egy élhetőbb világba kerüljenek, ahol a rettegés, a terror nem üldözi őket nap mint nap. És fontos tudnunk azt is, hogy ezek a történetek a mai napig meg- és megismétlődnek, csak más nevekkel, más országokban. De a történet ugyanaz.

Thi Bui memoárja azt hiszem, az idei év egyik legfontosabb olvasmánya lett számomra. Igazi művészi képregény, zseniális koncepcióval és kivitelezéssel. És még ha saját történetünk első pillantásra nagyon távolinak is tűnik ettől, ha kicsit jobban belegondolunk, rájövünk, hogy talán ez nem is igaz. Hiszen a szülővé válás, a szülő-gyermek kapcsolat olyan egyetemes vetületeiről is beszél, amit lehet, hogy máshogy és máskor, de talán mindenki megtapasztalt valamelyest. 
Ha most megkérdeznétek tőlem, hogy van-e olyan könyv, amit mindenkivel elolvastatnék, hát ez lenne az. 
Zseniális.


"Writing about my mother is harder for me - maybe because my image of her is too tied up with my opinion of myself."

Thi Bui: The Best We Could Do
 Harry N. Abrams
330 oldal

2019. január 13., vasárnap



Ennél lélekgyűrögetősebb, szívfacsaróbb és a tehetetlenség érzése miatt dühítőbb olvasmányt azt hiszem, nem is választhattam volna magamnak. Nem egyszer undorodva olvastam benne bizonyos jeleneteket, és az is elég gyakran előfordult velem olvasás közben, hogy annyira dühös voltam, hogy még a pulzusom is felgyorsult. 
Ha valakinek ebből mondjuk nem jönne le teljesen egyértelműen: remek könyvnek tartom Hosseini regényét. Pont ezekért a dolgokért. Mert olyan indulatokat korbácsolt fel bennem és olyan élethű módon, hogy képtelen voltam semleges maradni a szereplőkkel történtek iránt. A jó könyvek ugyanis nem csak kellemes élményeket adnak vagy megnyugtató gondolatokat: hanem ilyen élményeket is. Hogy például ennyire felforgatják a világodat, az érzelmeidet, és hogy az olvasottak után képtelen vagy csak úgy belekezdeni egy másik könyvbe. Mert ezt, amit a történettől kaptál, le kell zongoráznod magadban. Kicsit fordul ilyenkor a világ veled. 

Az 1980-as évek Kabuljában járunk, a tálibok, a terror és a háború uralta Afganisztánban, ahol sok ember próbálja átvészelni valahogy ezt az időszakot. A fegyverek ropogása, bombák robbanása szinte mindennapos, ahogy az is, hogy házak néptelenednek el, vagy régi ismerősöket ragad el a halál egyik pillanatról a másikra. A könnyek egy idő után elfogynak, és az emberek csak a saját túlélésükre koncentrálnak: valaki menekül, valaki marad. De a legtöbben inkább a másvilágra távoznak. Az emberélet fogyó eszköz, ahogy a személyes szabadság is.
Bár az utóbbi már a tálibok előtt se létezett mindenki számára. Bizonyos nők számára legalábbis semmiképpen. A törvénytelen leánygyermeket már kiskorúként, akarata ellenére hozzá lehetett kényszeríteni akár egy negyven évvel idősebb, ismeretlen férfihoz is. Csak hirdetni kellett, és várni a megfelelő - vagy inkább:  az első - jelentkezőre. Ez történt az egyik főszereplővel, Marjammal is, aki így került végül Kabulba, még kiskorúként, de már férjezett asszonyként. Erőszakos, hirtelen haragú férje mellett kénytelen újra rádöbbenni, hogy létezése még férje számára sem kívánatos, ahogy anno ezt apjánál is megtapasztalta.
Leila Kabulban nevelkedett, ahol az iskolában nem csupán tanárai, de diáktársai is elismerték éles eszét, és tudták mindannyian, hogy valami nagy dologra hivatott. Ám odahaza nem volt ennyire támogató a légkör, hiszen már egészen kisgyermekkorától kezdve bátyjai árnyékában élt, majd azok halála után, édesanyja súlyos depressziója miatt, amitől sokszor hetekig ki sem mozdult a szobából, kénytelen volt felnőni ahhoz a feladathoz, hogy egészen kislányként vezesse az otthoni háztartást. Édesapjával való szoros kapcsolata és legjobb barátjához fűződő mély érzelmiség volt az, ami képes volt feledtetni vele azt a tényt, hogy édesanyja számára gyakorlatilag láthatatlan volt mindig is. Ám a háború mindent elvett tőle. A családját is. Abban a végzetes pillanatban fonódott össze Marjam és Leila sorsa, ami az évek során ritka és pótolhatatlan, mély kötelékké alakult át. Egy olyan női kapcsolattá, ami azelőtt egyiküknek se adatott meg.

Hosseini regénye egyáltalán nem kegyes a szereplőihez. Olyan dolgokon kell keresztülmenniük egészen a kezdetektől fogva, amik egyenként is komolyan embert próbálóak. Marjam és Leila életében már megismerkedésük előtt megfigyelhetőek bizonyos hasonlóságok. Anyjukkal való kapcsolatuk egyiküknél sem nevezhető ideálisnak: mindkét anya mélyen bevonja lányát személyes tragédiáikba, megmártóztatják gyermekeiket a lelkeik legsötétebb zugaiban, és hagyják, hogy a sok keserűség és elkeseredettség állandó árnyékként húzódjon meg lányaikkal töltött mindennapjaikon. Nem szolgálnak számukra útmutatásul, nem adják meg nekik szeretetük melegét - talán, mert már valóban kihűlt belőlük. Nem kegyetlenségből teszik ezt, és még talán nem is szándékosan. Egyszerűen az élet annyira elbánt ezekkel az anyákkal, hogy a végtelen bánaton és elkeseredettségen kívül nem tudnak már mást érezni. Még lányaik jelenlétében sem.
Hogy ez felmenti-e őket tetteik - pontosabban tétlenségük - alól? Szerintem nem. Hiszen pont Marjam és Leila a példa arra, hogy a szeretet kiirthatatlan, elpusztíthatatlan - csak nyitottnak kell lenni az érzésre. Ők a legnagyobb sötétség közepette is képesek voltak érezni, s azok lenni egymás számára, amiknek valódi anyjuknak kellett volna lenniük. Támaszoknak. Biztos pontnak. Bensőségességnek.

Dühítő volt emellett olvasni a nők ottani helyzetéről. Amit ugyan eddig is tudott az ember - vagy körvonalaiban vagy részleteiben, de Hosseini annyira közel hozta ezt a világot és közben nem engedte becsukni az olvasó szemét. És ennél talán még dühítőbb volt látni azt a lemondó beletörődést ebben a hihetetlenül igazságtalan világban. Hogy a férjek tulajdonképpen bármit megtehetnek az asszonyaikkal. Bármit. Mert nem többek egy puszta berendezési tárgynál. Nem lehet akaratuk, nem lehetnek kívánságaik, nem beszélhetnek, nem tehetnek semmit sem férjeik beleegyezése nélkül. És ha a férj kegyetlenül veri őket, többször szexuális erőszakot követ el rajtuk, büntetésből éhezteti őket ők akkor sem menekülhetnek el. Egyszerűen nem. A férj beleegyezése nélkül még csak az utcára sem léphetnek ki. A házasságból nincs menekvés. Itt a nőket nem csupán a lelki abúzus következményei fogják vissza attól, hogy maguk mögött hagyják börtönük őreit, hanem maga a vallás sem áll az ő oldalukon.
És a tálibok uralma után ez az egész csak fokozódik. A vallási szélsőség törvényi szintre emelkedik, nem csupán bizonyos - a hagyományokat követő - háztartásokra lesz ez jellemző, hanem egész Afganisztánra. Fegyveres rendfenntartók vernek agyon egyedül járkáló nőket, ahogyan azokat is, akik nem hordanak burkát. A tálibok a vallás zászlaja alatt azonban nem csupán a nőktől vesznek el mindent, hanem mindekitől. A könyveket, a tévét, a színházat és mindenfajta szórakozást betiltanak, az ebből élőket kegyetlenül kivégzik vagy agyonverik - az emberek csak a vallásnak élhetnek. Minden más világi hívság, és minden más világnézet istenkáromlás. Mint például a Kabul határában található, Világörökség részét képező, IV. századi Buddha szobrok, amiket egy szempillantás alatt, mindenféle bűntudat nélkül felrobbantanak pár nap leforgása alatt.
És megannyi pusztítás, megannyi vér és szenvedés... És nem a távoli múltban, nem sokszáz évvel ezelőtt, hanem akkor, amikor már én is éltem, iskolába jártam. Néhány hírre emlékszem még abból az időből, de akkor térben annyira távolinak tűnt ez az egész, és a tízperces hírösszefoglalóban leadott pár mondat és képkocka egyáltalán nem tudta ezt közelebb hozni hozzám. Hosseini könyve viszont ezt tette.

És brutálisan húsbavágó volt sok szempontból. Mind a szereplők sorsát tekintve, mind az országgal történt események miatt. Képtelenség ezt a könyvet csak úgy letenni és továbblépni. Meggyűri az ember lelkét ez a sok kegyetlenség, ami nem hatásvadász módon van jelen, hanem a háború és a vallási fanatizmus, valamint az emberi könyörtelenség természetének okán. Ám ebben a vérrel teli sötétségben, ha felbukkan mégis valami szép, az egyezer tündöklő nap fényességével ragyogja tele a lapokat.

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
A Thousand Splendid Suns
Fordította: Bobory Dóra
Libri Kiadó
480 oldal

2019. január 10., csütörtök

A tavalyi év utolsó előtti hetében, amikor leesett a hó, éreztem, hogy északra, pontosabban Björnstadba vágyom. Ebbe az isten háta mögötti kisvárosba, ahová a rossz nyelvek szerint nem vezet út, csupán elmegy mellette. Ahol kemények a telek és az ott élő emberek messzeföldön híresek szívósságukról és hokiszeretetükről. Ez a sport jelenti számukra szinte az egyetlen örömöt a természet kegyetlenségével szemben; ez a dolog az, amiért képesek bármit feláldozni. Erre már a sorozat előző részéből is fény derült. 

A folytatásban az előző szezonban történt tragikus események utáni hónapokban járunk. Ana feledni szeretne, továbblépni - ahogyan családja is, de ez nem olyan egyszerű. Nem csupán a saját belső démonaival kell megküzdenie, hanem a városlakók megítélésével és ismeretlen egyének zaklatásaival. Valamint a tudattal, hogy a vele történt szörnyűségek családtagjaira is kihatással vannak. Ana barátnője, Maya társaságában próbál feledni és elbújdosni a város szeme elől. A björnstadiak hamarosan új célpontokat találnak maguknak: közeledik a szomszéd várossal, Heddel való mérkőzés. Új edző érkezik a városba, aki nemcsak különc módszereivel hívja fel magára a figyelmet, hanem női mivoltával is. A konzervatív björnstadiak nem éppen ujjongva fogadják, ahogy azt sem, ami az egyik fontos játékosukról napvilágot lát.
Björnstad és Hed egymás ellen sorakozik. A feszültség tetőfokán pedig egy újabb tragédia rázza meg a kisváros életét. 

Backman könyveivel kapcsolatban elmondható, hogy eléggé rajongva imádtam eddig az összes könyvét, amit csak olvastam: a mogorva, ámde igencsak szerethető Ove alakjától kezdve a sokkal összetettebb és igencsak sokrétű Mi vagyunk a medvékkel bezáróan. Nagy lelkesedéssel vetettem hát bele magam a Björnstad sorozat második részébe, hiszen tudtam, hogy biztosan megugorja az első rész színvonalát. Sajnos, azonban nagyot koppantam. Ugyan jól és fontos problémákról beszélt az Egymás ellen, viszont olvasás közben gyakran éreztem a keserű szájízt.

Hány órán át várunk a gyerekeinkre mindenféle előszobákban ? Hány ősz hajszálat köszönhetünk nekik? Hány életet szentelünk az ő egyetlen életüknek? Mi kell ahhoz, hogy jó szülők legyünk ? Nem sok. Csak minden. Minden.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, nekem ez picit izzadságszagúra sikerült. Volt egy alapvetően jó ötlete a folytatással kapcsolatban, de ez a kötet mintha nem teljesen belső kényszer, hanem inkább külső nyomásra született volna meg. Erőltetett életbölcsességekkel volt tele - legtöbbször totálisan random helyeken. Mintha a szöveg utólagos átfutása közben észrevette volna vagy ő vagy a szerkesztő, hogy az elmúlt tíz oldalban semmilyen nagy gondolat nem került kifejtésre, és gyorsan írjunk be valahova valamit. Nem volt számomra teljesen koherens a szöveg így, és ezért nagyon haragudtam. Ugyanis az eddigi könyveiben ezek a jó gondolatok szépen, szinte észrevétlenül kerültek belefűzésre, a helyüknek és a mondanivalójuknak oka volt, és sokszor tényleg annyira szíven ütötték az embert, hogy utána szinte szó szerint kongtak benne a szavak. Most pedig úgy éreztem, mintha a regénybe csukott szemmel bemásolgattak volna egy komplett füveskönyvet. 

A másik dolog, ami nekem még kilógott és erőltetettnek hatott, az Maya és Ana barátsága volt. Nekem ez most nem volt hiteles, inkább olyasmihez hasonlított, mintha egy szülő a lánya instagram posztjai és az alatta levő, barátnőktől érkező hozzászólások alapján próbálna papírra vinni és rekonstruálni egy lánybarátságot. És amúgy fogalmam sincs, miért volt itt ez a szál, mert alapvetően azonkívül, hogy az oldalakat töltötte, szerintem semmit nem adott hozzá a történethez, se a karakterekhez. 
Inkább csak kínos volt ezeknek a jeleneteknek az olvasása. 
Ahogy a szövegbe beszúrt dalszövegeké is. Mondjuk ez már tényleg egyéni nyavalyám, de én veszettül utálom, ha egy regényben dalszövegek vannak, mert én ezekkel sose tudok mit kezdeni. Verseknek általában pocsékak, dallam nélkül meg nem nagyon van értelmük. Szerintem.

Két dolog mentette meg számomra a regényt, ezek közül az egyik Zackell alakja volt, a Björnstadba került női edzőé. Szuperül bemutatta, hogy egy alapvetően férfiszakmában mennyi dologgal kell megküzdenie egy nőnek azért, hogy elfogadják. Nemcsak a csapat, hanem a város, a szurkolók, a munkáltatók is. Hogy mennyivel többet kell letennie az asztalra, mennyivel több elvárásnak kell megfelelnie, és mennyivel jobbnak kell lennie egy férfi edzőnél, hogy elismerjék a legitimitását. Még akkor is, ha Zackell esetében nem egy tipikus feminin karakterről beszélünk. Zackel tudatossága az edzősködésben nagyon tetszett, ahogy az is, hogy az általa egyébként érthetetlen érzelmi dolgokat felhasználta a csapatépítéshez. Érdekes volt ez a sportpszichológiai vonal, amit bemutatott a kemény fizikai edzések mellett. 

A másik szereplő pedig, akire talán kicsit nagyobb hangsúlyt fektettem volna, az a négyéves Alicia, aki a családi erőszaktól menekülve szerelmesedik bele a hokiba. Még igazán apró gyermek - ráadásul lány is - , de minden gondját és fájdalmát a hokiba öli. Sune, a björnstadi csapat régi edzője hamarosan pártfogásába veszi, ahogy anno Peterrel is tette. Alicia eltökéltségét és kitartását bármelyik hokijátékos megirigyelhetné. Sajnos az ő története nagyon háttérben marad, pedig biztosan lett volna mit mesélni róla. Én legalábbis kíváncsi voltam rá. 

Szóval, összességében az Egymás ellen nem hozta számomra a Backmantól elvárt szintet. Lehet, mégse kéne annyira ragaszkodnia ehhez a "minden-évben-írok-egy-regényt" elvhez, hanem csak hagyni, hogy jöjjön az ihlet, amikor jön és olyan tempóban megírni a történetet, ahogy valóban jól esik neki. Mert különben sajnos ez lesz: erőltetettség. De remélem, hogy ez csak valami átmeneti zavar volt nála, és legközelebbre kicsit összekapja magát. 
Kár volt ezért.



Fredrik Backman: Egymás ellen
Vi mot er
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
414 oldal

2019. január 7., hétfő

Christelle Dabos ismét játszi könnyedséggel elérte nálam, hogy esténként pár oldal után rögvest kihajtsa a szememből a legmakacsabb álmosságot is, hogy aztán napközben zombiként is a jeges Sark világában kalandozzak képzeletben, valamint a címben is említett rejtélyes eltűnéseken agyalgassak. Micsoda erős évkezdő olvasmány! Hatszáz oldal egy szempillantás alatt elrepült, és most azt kívánom, bárcsak tudnék franciául, hogy a harmadik résszel folytathassam az olvasást rögtön, de azonnal és ne kelljen a magyar megjelenésre várnom. 

Szóval, mint ebből a kicsit sem lelkes, kicsit sem elfogult felvezetésből sejthető, A Tükörjáró sorozat második része is elég hamar előhozta belőlem a rajongót. Dabosnak annyi szuper eredeti ötlete van, annyira jól kanyarítja a szálakat, valamint olyan árnyalt és összetett karaktereket alkot, hogy egyszerűen képtelenség nem a hatása alá kerülni. Nagyon szeretem ebben a sorozatban, hogy egyik szereplőt sem ismerjük meg teljes valójában már az első fejezettől kezdve, hanem fokozatosan bontja ki előttünk a személyiségüket és fedik fel valódi motivációikat. És mégsem a mozdulatlanságukba bebetonozott alakokról van szó, hiszen a velük történt események, az egymás közötti interakciók változtatnak a személyiségükön, néha látványosan, valamikor azonban csak lassan és észrevétlenül.

Legnagyobb kedvencem továbbra is Thorn és az ő zordsága, ami olykor már felenged picit, de azért alapvetően még mindig az angolos távolságtartás a jellemző rá - viszont rengeteget fejlődött ebben a kötetben sok szempontból. Szeretem, hogy olvasóként is egy nagyon nehezen kiismerhető karakterről van szó, akiben tényleg több van, mint ami első megítélésre látszik. Ő a Sark világának Mr. Darcy-ja, csak kevesebb sármmal és több sebhellyel az arcán.
Ophélie -t viszont amennyire kedveltem az első részben, most annyira fárasztott néha, és bizony nem egyszer kaptam azon magam, hogy elfog az érzés, hogy legszívesebben megráznám a vállánál fogva. Bár többször is ki volt hangsúlyozva az első részben is, hogy - vőlegényéhez hasonlóan - nem igazán ért az emberekhez, inkább a tárgyak nyelvén tud beszélni - de néha annyira nyilvánvaló dolgokat nem vett észre másokkal kapcsolatban, és annyira nem tudott a dolgok mögé látni, hogy az már tényleg idegesített picit. Thorn viszont szerintem rengeteget fejlődött az empátia terén a hűvös angolsága mögött, ő ebben (is) valahogy sokkal előrébb tartott mint Ophélie.


"– A sértettsége roppantul megnehezíti az életemet, muszáj kibékülnünk. A hárembe nincs bejárásom, ezért kérem, hogy jöjjön el hozzám a kincstári hivatalba; vágjon a képembe, amit csak akar, pofozzon fel, törjön el a fejemen egy-két tányért, állok elébe, csak lépjünk már túl ezen! Alkalmazkodom az időbeosztásához, de a magam részéről nekem a csütörtök megfelelne (...) Mondjuk, tizenegy és fél tizenkettő között. Beírhatom a naptáramba? "

Ophélie ebben a kötetben bizonyos szempontból talán kicsit kevésbé lett naív és egyre jobban feltalálja magát az udvari intrikák közötti lavírozásban, de a legnagyobb pálfordulás a személyiségében inkább a kötet utolsó oldalain történik meg. Ez a nagyjelenet egy gyönyörű, szépen ívelt előkészítés eredménye, egyáltalán nem éri villámcsapásként az olvasót, inkább végig azt vártuk, hogy mikor jön már el ez a pillanat végre. És igazából szerintem ez (is) az, amit annyira kedvelek Dabos sorozatában, hogy minden szépen előkészített, valamikor egyértelműen látható, hogy merre tartunk, valamikor pedig csak később esik le nekünk olvasóknak, hogy mi és hogyan is vezetett pontosan idáig.

De persze az általa megalkotott világ sem utolsó. Tetszik, hogy az itt jelenlevő mágiába is lassan és fokozatosan enged csak bepillantást, igazából a szereplők által csepegtet el információkat a különleges képességek mikéntjéről és azok használatáról. Az olvasás finomságairól és nehézségeiről is egyre többet megtudunk ebben a részben, ahogy Thorn páratlan emlékezőtehetsége is jobban a középpontba kerül most bizonyos okok miatt.
Ám nemcsak a mágia miatt annyira különleges ez a világ, hanem a darabokra szakadt világszilánkokon jelenlevő családfők is legalább annyira érdekesek, valamint az is, hogy pontosan mi is történhetett itt a Nagy Szakadás előtt. Mert hogy ezt se lehet tudni teljesen pontosan. A Sark családfője, Faruk nagyúr sokak által rettegett alakja is nagyobb szerepet kap ebben a részben, amivel egy újabb talányos szereplő kerül középpontba. Faruk bár sokak szerint félelmetes, hiszen a puszta tekintetével is képes valakit ott helyben megölni, és bizony, eléggé szeszélyes családfő is, akinek a memóriája egy alzheimeresével vetekszik. De emellett néha előbukkan egy-egy emberibb vonása is, és amikor a történet végére képesek leszünk megérteni őt, amikor sok minden értelmet nyer előttünk, akkor bizony rájövünk, hogy tulajdonképpen nem is félni kéne tőle, hanem segíteni neki. Thorn és Ophélie első pillantásra egyszerűnek tűnő kényszerházasságának szokványos története fokozatosan alakul át valami sokkal egyetemibbé, valami sokkal nagyobbá. Ahogy egyre tágul előttünk ez a darabokra szakadt világ, úgy jövünk rá, hogy a Dabos által írt történet mennyivel óriásibb és összetettebb dologról szól, mint amit még az első rész alapján hittünk.

A Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban ahogy a címéből is sejthető, egy kis krimiszálat is behoz ebbe az intrikákkal teli steampunkos történetbe, amolyan klasszikus nyomozók és gyanúsítottak felállással. Valamennyire hasonlít a zárt térben elkövetett gyilkosságokról szóló krimikhez, hiszen ebben a leszakított világszilánkon, a Sarkon történik mindez, a lehetséges elkövetők száma tehát bizonyos szempontból véges. Ophélie és Thorn vállalja fel elsősorban a nyomozó szerepét, ám egymástól függetlenül dolgoznak. Dabos a krimiszálat is egészen jól használta, bár maga az elrablásokhoz használt módszer igazán könnyen kideríthető volt, hiszen ezt a szöveg több ponton is kihangsúlyozta, szóval ebből a szempontból elég volt egy picit figyelmesebben olvasni, és az olvasó rögtön rájöhetett a módszer titkára. Maga az elkövető személyét viszont nagyon jól titkolta egészen a legvégső leleplezésig, én már annyi mindenkire gondoltam, de rá pont nem.

– Valami leveleket is említett – tért vissza egy korábbi részletre Thorn.
– Ja, igen, azokat megtaláltuk a főszerkesztő személyes holmija közt. Tolerancia!
– Végtelenül toleráns vagyok önnel – mondta Thorn, aki szemmel láthatóan fogytán volt a türelemnek.
– Ez nem önnek szólt, hanem a kishúgomnak. Tolerancia, kérlek, hozz ide egyet azok közül a levelek közül…

Szóval elmondható, hogy nagyon sok mindent szerettem ebben a részben is (például a humort is), egyedül Ophélie szerencsétlenkedését kevésbé tudtam most tolerálni. De érzem, hogy nehezen tudom magamban elengedni ezt a világot, nem tudom mi lesz itt velem a következő rész megjelenéséig. 
De örülök, hogy ennek is sikerült előhoznia a rajongói énemet, egyre biztosabbá válik számomra, hogy ez egy új kedvenc sorozat lesz. Ha még gondolkodsz, hogy belevágj-e Dabos regényeibe, én azt mondom, ne habozz! Hidd el, fantasztikus lesz!
Nekem pedig soha jobb évkezdő olvasmányt!


Christelle Dabos: Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban (A Tükörjáró 2.)
Les disparus du Clairdelune
Fordította: Molnár Zsófia
Kolibri Kiadó
664 oldal

2019. január 5., szombat

Szóval itt vagyunk az új évben, magunk mögött hagytuk 2018.-at. Könyves szempontból számomra a múlt év nem pontosan úgy sikerült, ahogy terveztem. Egy közel három hónapig tartó olvasási válság tehet mindenről, illetve egyéb dolgok az offline életemben, amik elvonták olykor-olykor a figyelmemet a könyvek világától. De ezúttal ezeket abszolút pozitív élményekként kell érteni.

Mondanám, hogy sokat tanultam a félresikerült tervezgetéseimből meg egyebek, de valószínűleg ez úgyse lenne igaz. Írhatnám azt is, hogy majd 2019-ben sokkal következetesebb meg nem tudom még milyenebb leszek, de hát ugyan, kit akarok én becsapni? Nyilván vannak hosszú oldalakat kitevő terveim - főleg így év elején - , meg olyan célkitűzésem is akad rengeteg, amik most perpillanat jó ötletnek tűnnek.

De mielőtt ezekbe beleugranék, lássuk mik voltak a terveim 2018-ra és azok hogyan alakultak végül.

  • Várólista csökkentés: sajnos, ezt mint említettem az évösszegző bejegyzésemben, elbuktam. A kiválasztott tizenkettőből végül csak hatot tudtam abszolválni. Viszont ez a hat még mindig több, mint a semmi, szóval azért nem volt ez annyira gázos. 
  • Goodreads Reading Challenge: tavaly év elején, ahogy azelőtt is ötven darab könyvet tűztem ki célul magamnak. Mert ezt teljesíthetőnek tartom akkor is, ha kicsit nekilódul az offline élet, és nincs hangulatom vagy erőm a könyvekhez. 2018-at végül kereken ötven olvasmánnyal zártam, szóval éppenhogy és kicsit utolsó pillanatosan, de végül összejött. 
  • Újraolvasás: Büszkén jelentem, hogy sikerült a tavalyi évben egyszer-kétszer újraolvasnom régi kedvencet, ami most nem a Harry Pottert jelentette. (Persze, Rowling sorozata sem maradhatott ki azért a sorból) Elolvastam ismét Philip Pullman: Az arany iránytű című regényét illetve Daphne du Mauriertől A Manderley-ház asszonyát is.  
  • Titkos projekt: sajnos, ezt nem sikerült véghez vinnem, pedig nagyon lelkesen készültem rá még májusban is, de aztán az offline életem eseményei miatt sajnos háttérbe szorult ez a dolog. Még mindig nem adtam egyébként fel, mert rengeteg jegyzetem van hozzá, már közel másfél éve készülök rá. Szóval, ez egyszer valamikor majd valósággá válik szerintem - vagyis nagyon remélem. Ez a rossz egyébként abban, ha az ember nagyon maximalista és valami komolyat akar csinálni. Egyszerűen sosem érzem úgy, hogy most készen állok. Mindig csak azt érzem, hogy még mennyi minden hiányzik, hogy ez tényleg alapos dolog legyen. 
  • Megvett könyvek három hónapon belüli elolvasása: hahahahaha, persze! Nyilván nem lett ez így, de csodás volt elképzelni, hogy ennyire következetes olvasó leszek. Hát nem lettem. Viszont a tavalyi beszerzéseimre nagyon büszke vagyok, hiszen összesen huszonhat könyvet vettem, és ebből azt hiszem nagyjából majdnem mind tökre átgondolt beszerzés lett.


Nos, a tavalyi évre vonatkozó jóindulattal is kissé vegyesnek nevezhető célkitűzések megvalósulása után, térjünk át az idei célokra és tervekre!
Alapvetően nem akarom komolyan venni az idei évet olvasás szempontjából. Mondanám, hogy totálisan spontán leszek és ahogy esik, úgy puffan majd minden, de nem fogok ilyet mondani, mert kicsit kontrollmániás vagyok és a listákat is nagyon szeretem. Úgyhogy inkább úgy fogalmazok, hogy íme az abszolút komolytalan, egyáltalán nem fontos és különben is kicsit felesleges terveim listája:

  • Várólista csökkentés: Idén is, újra. Összeállítottam a saját tucatomat, és szerintem egészen király listát sikerült felstócolnom 2019-re. >> ITT << Aztán majd meglátjuk, mennyit sikerül elolvasottnak mondanom jövőre, mindenesetre én abszolút hiszek ennek a sikerében. Nem lesz itt semmi gond.
  • Goodreads Reading Challenge: Meglepő módon ismét ötven könyvet szeretnék idén is elolvasni, mert ezt továbbra is teljesíthetőnek tartom. Nem akarok változtatni rajta, mert nem szeretném, ha az elvárt mennyiség frusztrálna engem bármilyen módon. Ezt az irányszámot én igazából csak arra használom, hogy az olvasás jelen lehessen az életemben kényelmes olvasási tempóban. 
  • Újraolvasás: Ismét csak szeretnék idén is elővenni egy régebbi kedvencet, ami nem Harry Potter. Egyet, kettőt - nem sokat. Amennyit hoz az élet. 
  • Változatosabb nemzetiségű szerzők: az angolszász illetve az amerikai irodalom nálam kicsit túlsúlyban van, ezt tudom és érzem.  Szoktak ugyan előkerülni skandináv szerzők, néha egy-egy olasz vagy francia is becsusszan, de igazából ez eléggé a véletlennek köszönhető. Szeretnék idén kicsit tudatosabban nyitni más nemzetek felé. Örülnék, ha mondjuk akár öt könyvvel növekedne az egyéb nemzetiségű szerzők száma 2018-hoz képest. 
  • Átgondolt vásárlások: Nem, most nem viszem túlzásba, hogy mindet el kéne olvasnom még abban az évben meg egyebek, mert sajnos ezt tényleg be kell látnom, én nem tudok ennyire következetes lenni. Inkább arra finomítanám az év eleji fogadalmamat, hogy inkább tényleg csak olyan könyveket szeretnék megvenni, ami tartósan és tényleg érdekel, és olyan emberek tetszését nyerte el, akiknek bízom az ízlésében. 
  • Felesleges könyvek kiszanálása: nyugodtan lehet erre felhördülni meg ilyesmi, de az az igazság, hogy a mostani várólista csökkentős könyveim összeválogatásánál eléggé feltűnt, hogy sok olyan könyvem van, amiket hét vagy nyolc évvel ezelőtt vettem, de ma már ab-szo-lút nem hoznak lázba. Kicsit se. Csak a helyet foglalják a polcomon. Elhatároztam, hogy könyörtelen leszek, és tavasszal megszabadulok tőlük. De mivel túl lusta vagyok az eladásokkal bajlódni meg kedvem sincsen kivárni, amíg valaki megveszi őket, így inkább elviszem ezeket az itteni könyvtárakba, illetve a lakóhelyünk közelében csomó "Végy egy könyvet - Hozz egy könyvet" típusú szabadpolcos ingyenkönyvtár van, szóval ezekhez is fogok vinni. Azért ha valakit esetleg érdekelnek ezek a könyvek, még tavaszig tudok küldeni egy listát róluk meg a kért könyvekhez állapotfotókat. 



 És azt hiszem, ennyi idénre. Mindenkinek hajrá a komoly és komolytalan célkitűzésekkel egyaránt, vagy ha azok nincsenek, akkor éljen a spontaneitás!

2019. január 2., szerda

2018-ra vonatkozóan rengeteg tervem volt a könyveket és az olvasást tekintve, ám ahogy összegeztem magamban az elmúlt évet, rájöttem, hogy nagyon kevés dolgot sikerült igazán megvalósítanom belőle. Ezt nem feltétlenül tekinteném amúgy kudarcnak, inkább csak jót mosolygok magamon, hogy mindig ez történik, hogy az életemnek valamelyik szegletét megpróbálom betervezni, biztosan nem úgy alakulnak végül a dolgok. Lehet, néha túl kéne már lépni a tervezgetéseken. 

Mielőtt ránéztem volna a tavalyi olvasmánylistámra, az volt a benyomásom, hogy az igazán jó könyvek mintha elkerültek volna abban az évben: mintha több lett volna a lapos vagy feledhető élményem. Ám amikor átfutottam az olvasott könyveimet, meglepő módon jöttek egyre másra az emlékek a szuper könyvélményekről: például Az ötödik évszak szuggesztív hangulata, ami aztán napokig nem eresztett; vagy ott volt például Ivy Pocket rettentően szórakoztató karaktere, akinél kedvesebb és viccesebb antihősnővel még nem találkoztam. Végre elolvastam egy régóta halogatott klasszikust is E. M. Forster: Szoba kilátással című regényét, ami alighanem egy új kedvenc is lett számomra.  Új és instantmegszeretett szerzők között üdvözölhetem Margaret Atwoodot, Christelle Dabost, Liane Moriartyt valamint Katherine Ardent is. Kellemes meglepetést okozott számomra Leiner Laura is a vadiúj, Az Iskolák Versenye sorozatának első részével, valamint Nicola Yoon második regénye is elnyerte a tetszésemet. Ott volt még az 50 elszánt nő című kötet is, ami az év egyik legszuperebb magyar kiadványa címet simán megkaphatná - mert hiánypótló, fontos könyv és nem mellesleg gyönyörű. Magyaroknál maradva Csepella Olivér képregénye, a Nyugat + Zombik az eredetiségével és humorával szintén dobogós helyen végzett nálam.  És tényleg, rajtuk kívül is jöttek szembe velem még szuper könyvek, úgyhogy mégis csak azt mondom, hogy egy sikeres évet tudhatok magam mögött.

 

Nézzünk mindent számokban! - Avagy a szokásos statisztika


Tavaly kereken ötven darab könyvet sikerült elolvasnom, amivel éppenhogy és eléggé utolsó pillanatban sikerült teljesítenem a Goodreadses kihívásomat, miszerint évente ötven könyvet szeretnék elolvasni. A nagy nyári olvasási válság vett vissza jócskán a lendületemből, hiszen ezután hiába is olvastam többet, nem tudtam behozni azt a három hónapos lemaradásomat. Nem mintha annyira fontos lenne az elolvasott könyvek száma, mert szerintem tényleg az a lényeg, hogy mindenki a lehetőségeihez, életstílusához és idejének megfelelően olvasson - ez valakinek több, valakinek kevesebb olvasmányt eredményez. Az összehasonlítgatás másokkal teljesen felesleges. A lényeg inkább az, hogy a jó olvasmányélmények legyenek túlsúlyban, hiszen elsősorban ezért olvasunk.
2018-ban is volt pár könyv, amiről végül nem született nálam bejegyzés, mert vagy nem volt róla annyi gondolatom vagy pedig mire a bejegyzés megírásához kerültem, totál elfelejtettem, mit is szeretnék arról a könyvről írni. Úgyhogy ezeket inkább nem is erőltettem. De most azért mégiscsak megemlékezek róluk pár sor erejéig:

Colin Duriez: Tolkien & C. S. Lewis - Egy barátság története : Nagyon kíváncsi voltam a könyvre, de sajnos csalódást okozott, mert nem igazán értettem magát a koncepciót. Én azt hittem, hogy itt tényleg a két író barátsága lesz a középpontban, de valójában csak két egymás mellett futó életrajzot olvashattam, amik olykor-olykor összekapcsolódtak egy bekezdés erejéig. És amilyen jó stílusban indult az egész, olyan száraz és érdektelen lett a végére - mondom ezt úgy, hogy egyébként mindkét szerzőről olvastam már életrajzot és szerettem, érdekesnek tartottam őket. De itt ez egyáltalán nem jött össze, plusz semmilyen új perspektívát nem adott hozzá az eddigi életrajzokhoz.

Tittel Kinga: Mesélő Budapest : Imádtam ezt a csodaszép kiadványt, amire Nikkincs bejegyzése hivta fel a figyelmemet anno. Még tavasszal egyszer, kétszer feljutottunk Budapestre, és nagyszerűen tudtuk használni a városi sétákhoz.  Rettentően informatív, érdekes és gyönyörű kivitelezésű kötet, aminek a segítségével még jobban megismerhetjük a fővárost. Nekem mondjuk nem volt nehéz új információkkal szolgálnia, mert bevallom őszintén budapesti ismereteim eléggé szegényesek, az utóbbi egy vagy két évet leszámítva nem igazán jártam arra. De Tittel Kinga könyve elérte nálam, hogy tudatosan és tényleg meg akarjam ismerni ezt a várost, mert rengeteg történetet rejtenek az utcái, terei, házai...

J. K. Rowling: Az élet dolgai : Terveztem, hogy írok majd róla, mert hát mégis csak egy Rowling könyvről van szó, de az az igazság, hogy nem jött össze annyi gondolat erről az igencsak rövidke, gazdagon illusztrált kötetről. Ballagási ajándéknak szerintem szuper volt és annak is örülök, hogy egy példányt a saját polcomon tudhatok.

Kerstin Gier: Silber - Az álmok harmadik könyve : Féltem ettől az utolsó résztől, mert sokan fanyalogtak rá, hogy ez nagyon gyengécskére sikeredett a szériából. Kellemes meglepetésként ért, hogy engem viszont totálisan magával ragadott, akárcsak a második rész. Sajnos, pont akkortájt nem volt kedvem nagyon írogatni a blogra, erőltetni meg nem akartam, így aztán végül elmaradt a róla szóló poszt, amit így utólag eléggé sajnálok. Mindenesetre a Silber-trilógiát is jószívvel ajánlom Gier rajongóinak. Igaz, nem annyira szuperséges és vicces és zseniális mint Az Időtlen Szerelem sorozata, de azért pótléknak szerintem megteszi. Az első rész nem valami jó, azon túl kell lendülni, meg kicsit lejjebb tornászni az elvárásokat, és akkor szuper lesz.

Philip Pullman: Az arany iránytű :  újraolvasás volt, ami aztán nem hozta magával azt a fajta rajongást mint sok-sok évvel ezelőtt. Ez volt a harmadik újraolvasásom, de sajnos csalódást okozott most. Lehet, hogy én változtam, lehet csak az időzítés nem volt megfelelő - sajnos konkrét dolgot nem tudok írni. Mindenesetre a jövőben valamikor azért majd adni fogok az újbóli újraolvasásának egy esélyt a nosztalgia kedvéért.

2018-ban ezen felül elmondható még, hogy - a Goodreads szerint - 15.622 oldalt olvastam el, és a legrövidebb könyvem a fentebb is említett J. K. Rowling: Az élet dolgai című kötet volt, a leghosszabb pedig Christelle Dabostól A tél jegyesei a maga 584 oldalával. Nem nagyon vittem túlzásba a vastag könyveket, igazából a közepes hosszúságú olvasmányok voltak most leginkább túlsúlyban. Voltak újraolvasásaim is, ami idén nem csak a Harry Pottert jelentette. Elővettem Philip Pullman Az Úr Sötét Anyagai sorozatának első részét, valamint Emma Watson könyvklubja apropójából egy régi nagy szerelemem, a mesterdiplomás szakdolgozatom alapjául szolgáló regény is előkerült, Daphne du Mauriertől A Manderley-ház asszonya, amiről három bejegyzésen keresztül is értekeztem. Az ötven elolvasott könyv mellett hetvenhárom írás jelent meg a blogon. Most jobban igyekeztem kicsit nyitni a nem hagyományos olvasónaplós bejegyzések felé, hanem próbáltam könyvekkel, olvasással kapcsolatos általánosabb témákról is írni, valamint 2018-ban többször is csatlakoztam a Témázós bloggerek csapatához.

Az év leglátogatottabb posztjai a következők:
1. Könyvtári kalandozások - Az én könyvtáram
2. Amikor egy jó könyv... | Christelle Dabos: A tél jegyesei
3. Csalódások könyvei | Témázás


A 2018-as olvasmányok témáját tekintve most talán a kicsit könnyedebb olvasmányok voltak túlsúlyban - legalábbis ami az év első felét illeti. A női sorsokkal, női kapcsolatokkal foglalkozó könyvek tavaly is igencsak túlsúlyban voltak. Ez a téma számomra talán a legérdekesebb mind közül, hiszen elgondolkodtató összefüggésekre világítanak rá, valamint jól esik a ráismerés bizonyos átélt vagy akár csak másoktól hallott esetekre. Gyakran kerültek még elő a gyásszal és annak feldolgozásával kapcsolatos regények is, amiket tavaly már tényleg direktbe kerestem. Sokat segít, ha az ember legalább olvasni olvas róla és azon keresztül beszél a témáról szerintem. Sok szuper young adult könyvbe is belefutottam 2018-ban, amikben ugyan semmi paranormális akármicsoda nincsen, viszont tök jól beszélnek az olyan énkeresési problémákról és beilleszkedési gondokról, amik a tinédzsereknél igencsak kardinális dolgok szoktak lenni. Felbukkant újabb témaként a nemi erőszak is az olvasmányaimban, ami a lelki oldala és a feldolgozása miatt érdekel leginkább - annak ellenére, hogy szerencsére a témához semmiféle személyes dolog nem fűz. A zárt közösségek dinamikája mint téma 2018-ban eléggé háttérbe szorult, de azért egy vagy két könyvet mégiscsak sikerült találnom.

A beszerzéseket egyáltalán nem vittem tavaly se túlzásba, huszonhat könyvvel gazdagodott a polcom. Ebből a legtöbbet a Könyvfesztivál idején szereztem be, akkor elég sok cím csábított a megvételre. Az önmegtartóztatás terén  bevált módszernek bizonyult a házfelújítás. Így tényleg elmondható hogy olyan köteteket vettem meg, amik tényleg nagyon érdekeltek. Remélem ezt a szerzetesi módszert jövőre is tudom alkalmazni - felújítás nélkül is.

2018. TOP 5 olvasmányai



Christelle Dabos: A tél jegyesei - A tükörjáró : Christelle Dabos regénye az első fejezetek után magával ragadott. Imádtam ezt a különös, steampunkos világot, a kicsit Büszkeség és balítéletre hajazó sztorit, ami tele van udvari intrikákkal. Ugyan márciusban olvastam, de olyan mértékű rajongást váltott ki belőlem, hogy már akkor tudtam, hogy ez a regény ott lesz az évvégi TOP 5ös listámban.

Katherine Arden: The Bear and the Nightingale - Katherine Arden regénye az egyik legnagyobb élményem volt a tavalyi évben. Olyasmi hangulata volt, mint Naomi Novik Rengeteg című regényének a jobb részeiben, és legalább úgy volt tündérmese, mint Valentétől A lány, aki körülhajózta Tündérföldet. Sötét, ősi és nagyon orosz világ ez, ami a hasonlítások ellenére azért mégis csak különbözött minden eddigi fantasy olvasmányomtól.

Elena Ferrante: Az új név története -  Elena Ferrante neve is kezd felvésődni a fejemben azon szerzők listájára, akiknek a regényeire instant szükségem van. A Nápolyi-tetralógiájának első része, a Briliáns barátnőm teljesen megvett magának, és azóta alig várom, hogy a két lány történetének további részeivel is megismerkedhessek. Beleszerettem szövegeinek zubogásába, amelyek észrevétlenül bevonnak magukba, majd sodornak és csak sodornak mint a szaladó folyók, amelyek megállíthatatlanul rohannak valahová - valahová, ahova majd mi is megérkezünk. Csak győzzük kivárni. 

Margaret Atwood: Alias Grace - Az Alias Grace történetének ötletét Atwood a valóságból merítette. Központi alakja Grace Marks az egyik leghírhedtebb nő volt Kanadában az 1840-es években, miután tizenhat évesen elítélték gyilkosság miatt. Állítólagos szeretőjével együtt kegyetlenül végeztek munkaadójukkal és annak házvezetőnőjével - és egyben szeretőjével - is. A hosszas tárgyalás után McDermott végül kötél általi halálra ítélik, Grace-t pedig - ügyvédje bámulatos érvelésének köszönhetően - életfogytiglanra. Grace sokak számára a kor talánya maradt: számító hidegvérű gyilkosnő vagy ártatlan lány, aki a körülmények áldozata lett? Mindkét oldalnak megvan a maga megdönthetetlennek hitt érvelése. Egy fiatal és feltörekvő orvos végül úgy dönt, hogy kideríti az igazságot Grace Marksszal kapcsolatban. Miután elnyeri a lány bizalmát, az szépen-lassan megnyílik neki, és elmeséli az ő történetét.

Naomi Alderman: A hatalom - Néha utáltam olvasni. Mert kegyetlen, mert erőszakos. Néha be kellett csuknom a fejezet közepén, mert nem bírtam tovább. Mégis itt van a TOP 5 olvasmányaim között, mert folyamatosan elgondolkodtatott, és nem hagyott nyugtot se olvasás közben, se azután. Ez a hihetetlenül erős könyvek sajátsága. Alderman regénye úgy szól az egyenlőségről, hogy látszólag nem is. A másik nem megszerzi a hatalmat, és pontosan ugyanazokat a hibákat, ugyanazokat a technikákat alkalmazza a férfiak ellen, amiket ők is megtapasztaltak a saját bőrükön. Mindemellett nagyon jól bemutatta azáltal az aktuálproblémákat, hogy a szerepek megcserélődtek nála. 

És persze vannak olyan könyvek is, amik szintén nagyon szuperek voltak, de a hely szűkössége és hihetetlen vasszigorom okán mégsem kerültek bele a TOP 5 listámba. Nekik viszont csináltam molyos polcot, hogy azért mégse menjen el mellettük az ember teljesen szó nélkül. Szóval, íme az egyéb szuper könyvek listája:
N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
Harry Potter - A History of Magic
Csepella Olivér: Nyugat + Zombik
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
Ali Benjamin: Suzy és a medúzák
Leiner Laura: Ég veled
Patrick Ness/Siobhan Dowd: Szólít a szörny
Angela Marsons: Egy élet ára
Fodor Marcsi - Neset Adrienn: 50 elszánt magyar nő
E. M. Forster: Szoba kilátással
Sue Townsend: The Secret Diary of Adrian Mole Aged 13 3/4
Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok
Y. S. Lee: Spy in the House - The Agency 1.
Matt Haig: A fiú, aki Karácsonynak hívnak
Caleb Krisp: Ivy Pocket és az Óragyémánt

És végezetül, de nem utolsósorban szeretnék megköszönni minden egyes kommentet, csillagozást, mindenféle visszajelzést, ami a blogos, Facebookos, Instagramos vagy molyos posztjaimhoz érkezett. Külön köszönök minden egyes blogos, könyves vagy/és baráti levélváltást is. Szuper érzés hasonszőrűekkel beszélgetni a könyvekről, olvasásról vagy az éppen aktuális kihagyhatatlan és muszáj-elolvasnod könyvről. Szeretném elmondani, hogy jó, hogy vagytok! De tényleg.

Mindenkinek csupa szépet és jót kívánok 2019-re! Legyen olyan, amilyet elképzeltetek magatoknak :)


A többiek évzárása:
Amadea
Theodora
Nima
PuPilla
Zenka
Nita
Larawyn
Ilweran
Könyvkuczkó
A Szofisztikált Macska

Follow Me @photos_from_anna