Hogy miért érdemes belekezdeni Rowling krimisorozatába? Mert hangulatos. Mert régimódi krimi stílusú. Mert az egyes kötetek mind-mind nagyon érdekes és aktuális társadalmi problémákkal foglalkoznak. És persze ott van Cormoran és Robin, akik ezt az egészet összefogják, és akik miatt szintén érdemes adni a Galbraith regényeknek egy esélyt.  

A Halálos fehér az idei év egyik legjobban várt megjelenése volt számomra a Jim Kay által illusztrált Harry Potter mellett. Rowling még mindig képes kenterbe verni mindenkit. Még akkor is, ha a sorozat legutóbbi része, a Gonosz pálya nem tetszett maradéktalanul. 

És nem mondanám, hogy a folytatás teljesen elhagyta volna azokat a dolgokat, amikért nem szerettem (annyira) az előző részt. Nyomozópárosunk magánélete ott ugyanis túlzottan előtérbe került, a rejtély felgöngyölítése majdhogynem marginális lett ahhoz képest, hogy mi történik vagy mi nem Cormoran és Robin között. És hát ez a másik dolog, ami miatt kicsit megharagudtam a sorozatra a Gonosz pálya olvasása közben: miért kell feltétlenül szerelmi szálat kanyarítani a két főszereplő közé, ha azok ellenkező neműek? Szerintem szuperek a karakterek, ahogy a háttértörténetük is bőven elég érdekes ahhoz, hogy a magánéleti szálakat elvigyék hátukon. Minek kell még ennél is többel túlbonyolítani a dolgokat? Nem a karakterközpontúsággal van hát a bajom (sőt, ezt kifejezetten élvezem a Strike regényekben, mert mint említettem Cormorant és Robint is kellően érdekesnek tartom ehhez), a gondom inkább a szinte kötelező jellegű kollégák közötti plátói vagy nem annyira plátói románccal van.

Szóval ezeknek a dolgoknak a tudatában és az ilyen értetlenségeimmel karöltve vágtam hát bele a Halálos fehérbe, és a többséggel ellentétben én azért imádkoztam, hogy a Strike és Robin között bimbózó románc ne fojtsa el a nyomozós szálat. És bár akadtak fejezetek, amik szinte csak ezzel foglalatoskodtak, de talán mégsem éreztem annyira hangsúlyosnak, mint az előző részben. 

Ellenben most a nyomozásból és a gyanús elemekből kapunk bőven. Olyan szerteágazó az egész, hogy nagyon nehéz volt - sőt, a legvégéig szinte lehetetlen - kitalálni, hogy mi tartozik össze és mi nem. Rowling ismét megcsillogtatta krimiírói tehetségét, csak úgy brillírozott az elterelések használata és a ráutaló nyomok eltűntetése között. Ismét egy meglepő fordulatokkal gazdagított, igazán érdekes nyomozást sikerült neki összehozni. Az utolsó fejezeteket kénytelen voltam hajnalig olvasni együltő helyemben, örömmel vállalva a másnapi zombiállapotot is.
Talán pont ez a szerteágazósága sugallhatja egyeseknek a Halálos fehér túlírtságát. És nem mondom, hogy gyorsan tudtam haladni ezzel a röpke  633 oldalas történettel, de mint minden Cormoran Strike regénynél, úgy itt is jól esett belehelyezkedni ebbe a lassú folyású, olykor kicsit noiros beütésű, vérbeli angol krimibe.

Mindemellett bepillantást kapunk a politikusok világába is, ahol mindenki azon van, hogy vagy minél ügyesebben rejtegesse a saját mocskát a nagy nyilvánosság elől, vagy pedig minél hatékonyabban rántsa le a leplet a másik botrányos vagy kétes ügyleteiről. Ez a macska-egér játék folyik a színfalak mögött: mindenki titkol valamit, már csak az a kérdés, hogy vajon meddig sikerül. Ezeknek a befolyásos embereknek a magánélete sem sokban különbözik: az otthon nem egy meleg családi fészek, ahova jó megérkezni. Zűrös ügyeket, sötét családi titkokat, elhidegült kapcsolatokat lehet csak szinte találni. A gazdag és befolyásos emberek élete egyáltalán nem fenékig tejfel, és ezt Galbraith kíméletlenül meg is mutatja nekünk ismét.
Mindemellett nagyon érdekes volt Robin szála is, ahol a lelki abúzus témája ismét csak erőteljesen jelen volt Matthewnak köszönhetően. Amellett, hogy azt a srácot minden Strike-olvasó legszívesebben képen törölné ahányszor megszólal, nagyon jó bepillantást enged az ilyesfajta kapcsolatba, és hogy a bántalmazott miért is képtelen otthagyni partnerét még akkor is, ha mindenki számára totálisan nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem jó irányba tart ez az egész. A regény most még erőteljesebben kihangsúlyozta Robin magánéletének és munkájának kontrasztját, ahol míg utóbbiban abszolút sikeres és talpraesett, szinte egyenrangú partnerként létezik, addig Matthew közelében egy óvatoskodó, feszült és lelkileg megalázható nőként. És bár lehet, hogy ez a kettősség ellentmondásosnak tűnik első hallásra, de szerintem egyáltalán nem az. Matthew esetében Robin beleragadt egy sok-sok éve fennálló szerepbe, ahonnan nehéz kitörni úgy, hogy az évek és megszokás rárakódtak. Nehéz ennyi évet eldobni, még akkor is, ha kényelmetlen. De Robin munkahelyi sikerei és az ott átélt tapasztalatai az idő elteltével a magánéletébe is változásokat hoznak, és ő is kezdi másképp látni a dolgokat. Érdekes volt megfigyelni ezt a folyamatot nála, kicsit persze sajnálom, hogy erre nem hamarabb került sor.

Nagyon szerteágazó, sok mindent felölelő történetre sikerült ez, ami talán egyesek szemében pont az élvezhetőségére nyomja rá a bélyegét. Ha az előző három részt lassan csordogáló történetvezetésként jellemezzük, akkor ez inkább gleccser lassúságú. Oké, ennyire azért nem.... de tény, hogy lassabban bontakozik ki, mint az előző részeknél. Mindenesetre én baromira élveztem elmerülni a könyvben, újra beülni Strike-kal és Robinnal egy pubba ls együtt nyomozni velük. Hihetetlen hangulata van ezeknek a regényeknek, és ez erre a részre is abszolút igaz.

Robert Galbraith: Halálos fehér
Lethal White
Fordította: Nagy Gergely
Gabo Kiadó
640 oldal

Gonosz pálya

Ha megkérdeznétek tőlem, mit vártam a legjobban ebben az évben a könyvmegjelenések közül, akkor az egyik válasz a Gonosz pálya lenne, a másik meg az illusztrált Harry Potter és a titkok kamrája, ami nagyon remélem, hogy még meg fog jelenni az idén. Még pár ilyen, és lassan levonhatjuk azt a konzekvenciát, hogy Rowling igazából bármibe foghat könyvek terén, én biztosan imádni fogom. S hát mit is tagadjam, tényleg zseniálisnak tartom őt, hiszen nagyon kevés író tud ennyire eltérő regényeket igazán jól megírni. 

Cormoran Strike és az ő Robinja már a Kakukkszó alatt megnyert magának, és igazából már azóta várom folyton szinte tűkön ülve a következő részeket. Egyszerűen szeretem, ahogy Rowling ír: ahogy a karakterek személyiségét és kapcsolatait szépen-lassan kibontja a szemem előtt; ahogy végigkalauzol az angol tájakon és ahogy felépíti gyönyörű ívesen a történetek feszültségét. Robert Galbraith-et határozottan más okok miatt szeretem, mint a Harry Potterek íróját, de szerintem ez így is van jól. Igazából, már tényleg le is kéne szoknom a Cormoran Strike-os posztokban a harrypotterezésről, mert tényleg megérdemelné... 

Pedig a Gonosz pályával kezdetben - bevallom - kicsit nehezen barátkoztam meg. A magyar címe például nagyon nem tetszik, és tudom, hogy a legkönnyebb dolog a világon csak kijelenteni valamiről, hogy nem tetszik, amin a fordító biztosan nagyon sokat agyalhatott, de nekem a Gonosz pálya kifejezés vagy nagyon idegenül hangzik, vagy pedig egy gonosszá változott focipálya képét hívja elő bennem. És higgyétek el, egyik sem valami jó érzés! De aztán jött az első pár mondat: "Nem sikerült teljesen lesikálnia magáról a lány vérét. A bal kezén, a középső ujja körme alatt sötét sáv maradt, mint egy zárójel." - és innentől kezdve tudtam, hogy nehezen fogom tudni letenni. És nagyjából tényleg így is lett. 

Azért mondom, hogy nagyjából, mert be kell vallanom, hogy talán az eddigi három rész közül ez tetszett a legkevésbé. Mármint ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy nem tetszett - mert egyébként ezt is szerettem, ó de még mennyire! - , de ha sorrendet kéne állítanom, biztosan ez a rész kerülne az utolsó helyre, kétségtelenül. Hozzátenném, hogy nagyon bírom Robin és Strike kettősét, de most valahogy a magánéleti válságok és egyebek szerintem sokkal több helyet kaptak itt, mint maga a nyomozás - kicsit megbillent most az eddigi kötetekben olyan jól megtartott egyensúly, és ez szerintem most nem vált a könyv előnyére. Vagyis legalábbis nem mindig. Matthewt pedig még mindig elmondhatatlan módon utálom.

Mindenesetre maguk a témák, amiket itt felvetett - családon belüli erőszak, gyerekek szexuális bántalmazása, nők elleni erőszak stb. - elég súlyosak, de szerintem nagyon jól nyúlt hozzájuk. És érdekes volt Robin múltjába ez a kis betekintés is, szerintem sokat adott pluszban még a karakteréhez.  Jócskán voltak a regényben olyan megdöbbentő momentumok, amikről bár hiába tudtam, hogy fikcióról van szó, mégis felfordult tőlük a gyomrom. Azt hiszem, jóval sötétebb regényre sikeredett ez, mint az előző részek - vagy csak régen olvastam őket? Nyomasztó volt, olykor kicsit fojtogatott is a Gonosz pálya hangulata, de most ezt abszolút pozitívan mondom  - már amennyire a nyomasztó hangulat pozitív lehet.
Zseniálisak voltak még a gyilkos által elmesélt fejezetek is: egyszerűen félelmetesen hihető volt benne minden. Tényleg a hideg futkosott a hátamon.

Sok olyan momentum volt még, amelyek miatt a fáradtságom ellenére mégis csak éjfélig olvastam a könyvet esténként, és másnap alig vártam, hogy folytathassam. S bár a sztori nekem néha kicsit leült, de ettől függetlenül ez is egy igazán remek Galbraith-regény lett. Remélem, nem kell sokat várni a folytatásra.

Robert Galbraith: Gonosz pálya
Career of Evil
Fordította: Nagy Gergely
Gabo Kiadó
565 oldal

A selyemhernyó

Ez volt az idei év beszerzései közül az a bizonyos, amit már november óta nagyon, de nagyon vártam, és amiben totálisan biztos voltam, hogy nem fogok csalódni. És ó, mennyire igazam lett! Cormoran Strike újabb bűnügye elképesztően magával ragadott, volt hogy hajnali egyig is olvastam esténként, mert nem bírtam elszakadni tőle - aztán persze, a másnap reggel ezt az addikciómat keményen megbosszulta. De hát Istenem! Figyelem, bevallottan elfogult bejegyzést következik...

Cormoran Strike nyomozói irodája fellendült a Lula Landry-ügy megoldása után. Sorra jönnek az ügyfelek, akik Strike felbérlésével szeretnének ezt vagy azt megtudni üzlettársukról, házastársukról vagy éppen erről vagy arról. Egy nap egy megtört asszony állít be hozzá, aki az eltűnt férjét szeretné megtalálni. Fizetni valószínűleg nem tud érte, viszont ragaszkodik Strike-hoz. A nyomozó - maga sem tudja, pontosan miért is -, de elvállalja így is az ügyet, és Owen Quine, a botrányos könyveiről hírhedt író nyomába ered. Miközben bepillantást nyer a könyvkiadás képmutató világába, rájön, hogy mégsem csupán egy egyszerű, spontán eltűnésről van szó az író részéről, hanem emögött egy sötét, undorító titok lappang, ami London irodalmi világát fenekestül felforgatja.

Egyszerűen muszáj már most elmondanom, hogy Rowling krimijében mennyire minden, de minden a helyén van! Komolyan, szuperlatívuszok nélkül képtelen vagyok beszélni róla - visszafordíthatatlanul Cormoran Strike-rajongó lettem. A megoldandó bűnügy ismételten zseniális és csavaros - illetve elég brutális is- , csak mozgatja és mozgatja az agytekervényeket, miközben Cormoran Strike és asszisztense, Robin magánéletébe is egyre több bepillantást enged.

Vannak itt karakterdrámák szép számmal, és ráadásul nem csupán a megoldandó bűnügy oldaláról. Például Robin vőlegénye, Matthew szerintem alapvetően egy idióta, akivel nem is tudom, hogy miért akar belemászni egy házasságba. Olyan alapvető problémáik vannak, amiket szerintem csak nagy nehézségek árán lehetne megoldani, de mivel szinte egyikőjük se látja a fától az erdőt, és leginkább a szőnyeg alá söpörnek mindent, ezért nem hiszem, hogy ez egy boldog és hosszan tartó házasság lenne kettejük között. Robin egy okos és hihetetlenül talpraesett nő, és ezt a nyafogós, beképzelt vőlegénye alapvetően képtelen elismerni. Mintha igazából csak azt várná el a menyasszonyától, hogy hozza haza a kis keresetkiegészítést, de legyen otthon, és ujjongjon Matthew munkahelyi sikerein.
Strike szerelmi élete sem a legjobb, ha úgy vesszük. Bár megvolt az esze hozzá, hogy az előző részben kiszálljon abból a betegesen ragaszkodó, romboló kapcsolatából, de ennek emlékét kitörölni máig nem tudta. Nem tudom, nekem ez a Charlotte egy iszonyúan beteges, szinte a nem-normálisság határát súroló, ideggyenge nőnek tűnik, aki folyton csak a drámákat keresi az életben. Kísértetként még most is felbukkan ebben a regényben is, Strike még láthatóan nem tudta őt teljesen elengedni.
Amúgy Strike és Robin abszolút ideálisak lennének egymásnak, és erre a narrátor több ponton is utal, illetve azért érezni olykor azt is, hogy izzik kettejük között a levegő... viszont szerintem az engem eléggé zavarna, ha végül úgy alakulna a dolog, hogy ezek ketten összejönnek. Akkor valami fontosat elveszítene ez a sorozat, és én ennek nem igazán örülnék. Másfelől olykor elég fájdalmas és dühítő azt nézni, ahogy ezek ketten a nem megfelelő ember után vágyakoznak...

Amúgy - teljesen új téma - azért arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon Rowling a saját könyvkiadási tapasztalatait írta ki magából ebben a könyvében? Persze, nyilván némi írói túlzásokkal értve. Bár azt eddig is tudtam és tapasztaltam, hogy bizony az irodalmi élet nem fenékig habostorta, és nem abból áll, hogy könyvszerető emberek ujjonganak egy-egy könyv miatt, hanem bizony ott is eléggé keményen megy a taposás, és némi gyomor sem árt, hogy az ember elviselje az ott történő dolgokat. De hát nyilván én kicsiben és más aspektusból tapasztaltam ezeket - de amúgy egy-egy momentum nagyon is ismerős volt.

Érdekes amúgy, hogy mivel a borítón ott díszeleg Robert Galbraith neve, mennyire külön kezelem ezt a sorozatot a Harry Pottertől. Mindig erőnek erejével kell emlékeztetnem magamat, hogy ezt bizony J. K. Rowling írta. Annyira új oldalát mutatja itt be az írónő, és annyira sikerült elrugaszkodni a 2000-es éveket meghatározó sikersorozatától, hogy folyton csak ámulok és bámulok, hogy mekkora írónő is Rowling. Legalábbis szerintem az.

A Cormoran Strike -regények alapvetően a klasszikus krimi műfaját követik, némi Sherlockos hangulattal. Nem pereg gyorsan a cselekmény, és nem is kizárólag a megoldandó bűntényre koncentrál, hanem ennél sokkal többet akar markolni. És szerintem ez sikerült is neki. Ezért is kedvelem ezt a sorozatát (is) annyira.

Robert Galbraith: A selyemhernyó
The Silkworm
Fordította: Nagy Gergely
Oldalászám: 510
Kiadó: Gabo Kiadó

Kakukkszó

Rowling és Harry Potter története számomra annyira összefonódott, hogy az írónő újabb felnőtteknek íródott regényeinek híre hallatára mindig csalódottan konstatáltam, hogy "már soha nem tudhatok meg új dolgokat a Harry Potter-univerzumról". Persze, ettől függetlenül begyűjtöttem magamnak ezeket a regényeit is, de a késztetés mindig hiányzott belőlem, hogy Rowling nevét leválasszam a fantasztikus regényfolyamáról. Úgy tűnik, tényleg nehéz kitörni a skatulyából. Cormoran Strike története azonban mégis megfogott, sőt mi több, bebizonyította számomra, hogy Rowling nem csak a Roxfort falai között zseniális író, hanem bizony mást is tud mutatni.

Az, hogy az írónő kiváló krimiíró, ehhez korábban sem fért kétségem, elvégre már Harryék története alatt is bebizonyította, hogy milyen zseniálisan képes elterelni az olvasó figyelmét a nyomokról, milyen könnyen tévútra tudja vezetni az embert. Így hát a Kakukkszó kiválasztásánál valamiképp biztosra mentem, tudtam, hogy a krimiszállal semmi probléma nem lesz, bőven okoz majd nekem fejtöréseket. S ez így is lett. 

Igazából már az első pár oldal után megvett magának a könyv, valami olyan atmoszférát teremtett Rowling, hogy úgy éreztem, mintha csak egy jobbfajta Agatha Christie - regényt olvasnék. Megérintett a takaróbaburkolozós-teátszürcsölgetős olvasás hangulata, amit annyira nagyon imádok, és igazából két fejezet után már totálisan ki is zártam magamból a külvilágot - ami szerencsére, azon a hétvégén különösebben zaklatni sem akart. 

A történetről igazából annyit, hogy adott egy bűneset - jelen esetben egy híres modell gyanús körülmények között elhalálozott - mindenki öngyilkosságra gyanakszik, ám a modell mostohatestvére mégis felkéri Cormoran Strike-ot, az Afganisztánban megsérült háborús veteránt (aki nem mellesleg egy adósságokban úszó magánnyomozóirodát működtet), hogy vizsgálja meg újra az ügyet, mert ő úgy véli, gyilkosság történt. Cormoran kelletlenül belefog a nyomozásba - hiszen a pénzre szüksége van - ideiglenes titkárnőjével közösen. Azonban ahogy egyre inkább bogozza ki a modell halálát körülövező szálakat, hamarosan ráeszmél, hogy talán tényleg nem csupán öngyilkosságról van szó...

 Én mindig azt mondom, hogy a jó krimihez nem csupán a jó helyen elhelyezett nyomok és feszültség kettőse kell, hanem egy olyan alak is, aki kellően érdekes, akinek a karaktere átüt a sorok közül. Cormoran Strike szerintem pedig pont ilyen: nem csupán gondolkodásmódja, nyomozási technikája az, ami lenyűgözi az olvasót, hanem a múltja is, amely a nyomozás alatt szépen, lassan feltárul előttünk. Cormoran Strike szerintem egy klasszikus Sherlock Holmes-figura, szóval bármennyire is modern a történet köntöse, alatta mégis egy ízig-vérig hamisítatlan brit krimi rejtőzik. Rowling azonban még ennél is messzebb ment, hiszen a társadalomkritika sem elhanyagolható mértékben van jelen a regényében. A hírességek kívül csillogó-villogó, azonban belülről rothadó világa szerintem krimi műfajához képest szépen terítékre kerül - nyilván nem egy Bret Easton Ellis szinten, de azért mégis csak hitelesnek tűnően ad bepillantást a szemfényvesztés és áskálódás világába, ahol a hírnévnek bizony komoly ára van.

Nem tudom amúgy, hogy csinálta, de olyan plusz dolgokat adott hozzá,, hogy több lett ez számomra egyszerű kriminél. Rowling, megint megcsináltad! Visszavonhatatlanul a rajongód lettem. És türelmetlenül várom az újabb Cormoran Strike-könyvet.

Robert Galbraith: Kakukkszó

Cuckoo's Calling

Fordította: Nagy Gergely

Oldalszám: 546 oldal