Úgy tűnik, az idei évet a jövöben majd úgy fogom hívni, hogy az év, amikor elkezdtem belebolondulni a képregényekbe. Egyre több kerül a látóterembe, egyre inkább izgatnak az általuk nyújtott történetek. Mert valami más, valami új érzés ezeket olvasni, és kénytelen vagyok megfeddni korábbi (mondjuk egy nyolc évvel ezelőtti) önmagamat, aki azt hitte, hogy egy képregény nem tud felérni a regények nyújtotta történetekkel. Pedig ó, dehogynem! Ez az előítéletem már a Persepolis olvasása alatt fel is került Életem legnagyobb tévedései listájára. 

Noelle Stevenson képregényét ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy übercuki. Elnézést, ha esetleg fennköltebb jellemzést vártál. Ez a történet szerethető, vicces, könnyed, ám mindemellett nagyon eredeti is. Nimona egy független online képregényként kezdte életét a szerző tumblr oldalán mielőtt a HarperCollins lecsapott volna rá. Egy interjúban Stevenson elmondta, hogy Nimona történetével kapcsolatban a végét már kezdettől fogva tudta, és az elején csupán egy, maximum két oldal hosszúságú történetként indult, ám ahogy egyre inkább körvonalazódott benne Nimona alakja, úgy érezte szükségét a történet kibővítésére, illetve hogy bebizonyítsa magának, hogy ingenis tud alkotni egy hosszabb lélegzetvételű képregényt. Hogy egy olyan nagy kiadó felkarolja, mint a HarperCollins, a legvadabb álmaiban se fordult elő. 

Nimona világa érdekes egyvele a fantasynek és a sci-finek, mindkét műfaj jellegzetes elemei fellelhetők a történetben. Úgy mint az őrült tudós figurája, a tudományos kísérletek vagy éppen a népi hiedelmek itt nagyon is létező megtestesülései. Meg persze sárkányok! És mindehhez némi középkori feeling is társul lovagokkal és lovagi tornákkal. Azt hiszem, engem már ezzel a koncepcióval megvett magának.

De a szereplők is rendkívül érdekesek meg cukiságok mindenféle ármánykodásuk vagy éppen gonoszkodásuk ellenére. Érdekesek, hiszen mindenkiről kiderül, hogy alapvetően más karakter, mint amit a történetben elfoglalt eredeti szerepe vagy amit a toposzok alapján várnánk az illetőtől. A jó és rossz oldala ide-odaugrál a szereplők között: események, vélemények és személyek tükrében cserélődnek ezek a fajta szerepek is. Minden csak nézőpont kérdése.
Legalábbis a legtöbb esetben.
A legkedvencebb karakterem azonban kétségkívül Nimona volt, ez a titokzatos múltú lány, akinek a valódi kilétét és valódi képességeit is homály fedi. Annyit tudunk róla, hogy alakváltó - dehogy pontosan honnan jön ez a képessége és milyen természetű, arra nem kapunk választ. Szerettem benne, hogy egyszerre volt meg nála a gyermeki lelkesedés és a nehezen megzabolázhatóság. Nimona és Ballister Blackheart kapcsolatának dinamikája egy gyermek-szülő kapcsolatéra emlékeztetett, annak minden humorával, nehézségével, szeretetével és törődésével. Amúgy erre az analógiára jó párszor utalnak is szövegszinten.
Blackheart és Nimona kapcsán egyébként érdekes elgondolkodni a történetekben fellelhető gonoszokról és azok motivációiról. Ebben a képregényben a hagyományoktól eltérően nem a szőke herceg, vagyis a jófiú a főhős, hanem ellensége, a birodalom gonosztevőjeként ismert Blackheart. Mindkettőjüket - mármint Blackeartot és Nimonát is -  a bosszú hajtja, amikor ellenségeik orra alá szeretnének borsot törni. De míg Blackheart szigorú szabályok szerint gonoszkodik, és alapelveihez ragaszkodik, addig Nimona a káoszban szeret létezni, és nem törődik semmiféle következménnyel, mondván, az nem a gonoszok dolga. És ebben valamilyen szinten igaza is van, azonban Stevenson picit csavart egyet a gonosztevők toposzán azzal, amit már fentebb is említettem: a jó és rossz ebben a történetben szemszögenként változik. És itt fel is vetül a kérdés, hogy vajon mi határoz meg igazán minket? Milyen narratíva mentén létezünk? Ha a többség valaminek gondol minket, akkor azok vagyunk? Vagy a tetteinkre kell figyelnünk? Blackheart ugyanis a történet végéig meg van győződve arról, hogy ő a rosszfiú a történetben, hiába bizonyítja számos mondata és tette ennek ellenkezőjét. 

kedvenc jeleneteim egyike

Maga a történet egyébként meglehetősen karakterközpontú, szóval ha nagyobb volumenű világépítést várnál ettől a középkori fantasy/sci-fi képregénytől, akkor el kell keserítselek, ez nem az a történet. Sok egyéb kérdést is nyitva hagy bizonyos szereplőkkel kapcsolatban, ám ennek ellenére mégis lezártnak érezhetjük a történetet. A Nimona alapvetően inkább egy kedves, könnyed történet - maguk a rajzok is ezt az érzést erősítik - , ami nem is akar több lenni, mint ami. És pont ezért lehetetlen nem imádni.

Noelle Stevenson: Nimona
HarperCollins
272 oldal

A szenvedély

Jeanette Winterson önéletírása olyan szintű rajongást váltott ki belőlem, hogy tudtam, feltétlenül meg kell ismerkednem a fikciós írásaival is. Mert aki így tud írni az irodalomról és az olvasmányairól, annak csakis jó könyvei lehetnek. A szenvedély című regénye pedig pontosan ezt az előfeltevésemet támasztotta alá. 

A szenvedély nem érzelem, inkább elrendeltetés. 

Két ember, két világ fonódik össze ebben a történetben, amely a napóleoni háborúk idején játszódik. Egyik szereplőnk Henri, a tizenéves parasztfiú, aki szenvedélyesen szereti Napóleont, és szakácsaként bárhová, akár a hideg orosz télbe is hajlandó őt követni. Napóleon pedig a csirkékért rajong szenvedélyesen bármilyen formában. Meg persze a háborúkért, amikben mindig győz. 

Másik szereplőnk Villanelle, egy velencei csónakos lánya, aki apjához és más velencei csónakosokhoz hasonlóan lábujjai közötti hártyával született. Villanelle sokáig csak szemlélője a városában tomboló szenvedélyeknek, azonban amikor megismeri őt, egy előkelő úr feleségét, attól a pillanattól fogva másra sem tud gondolni, csak arra a szenvedélyes szerelemre, amit iránta érez. 

Ennek a két embernek a sorsa fonódik össze a napóleoni háborúknak köszönhetően, az ő történetükön keresztül mesél Winterson erről a lángoló, bekebelező, megszállottá tevő érzésről, amit röviden csak szenvedélynek hívunk. 

Henri szála a napóleoni háborúk fájóan realista világával veszi kezdetét, ahol az emberekben az évek alatt már csak a gyűlölet és éhség érzése maradt, mert a háború és az ott látott borzalmak minden mást kiöltek belőlük. Előbb-utóbb megtanulják, hogy amikor Napóleonnal újabb csatába indulnak, szívüket otthon kell hagyniuk, mert ez nem az a hely, ahová az ember magával viheti. És ezeknek az újabb és újabb háborúknak nagyon úgy tűnik, hogy soha nem lesz vége. Mindig akad ok, amiért harcolni kell, Napóleont mindig fűti rögeszméje és nyerni akarása. Csak még egyet és még egyet kell megnyerni. Majd azután is. A háborúk alatt Henri sok más társával egyetemben folyton vándorol, nem sokáig maradnak egyhelyben, és emellett a csaták, a harcok mégse mutatnak egy idő után újdonságot. Legyen az bár Egyiptom perzselő homokjában vagy Oroszország fogcsikorgatóan jeges telében, mindig ugyanaz történik mindenütt: kegyetlenség és halál. S a katonák mindig kénytelenek otthon hagyni szívüket, hogy a gyűlölet és éhség érzése zabálja fel őket; hogy lelkük kietlen pusztaságával járják meg a harcterek poklait. 

A háborúban nem az volt a legszörnyűbb, hogy láttam, hogyan halnak meg társaim, hanem hogy láttam, hogyan élnek.

Mindezzel szemben, éles kontrasztként ott van Villanelle Velencéje, ez a folyton változó, vibráló, színes-szagos város, ami bár fizikailag tekintve mozdulatlan - hiszen itt nincs vándorlás, szereplőink egy helyben vannak úgymond - , mégis tele van meglepetésekkel, és a szerencsejáték, szerelem és szenvedély járja át az utcáit. A másik szál túlságosan is realistán ábrázolt világával szemben itt belefonódik a valóság szövetébe a mágikus realizmus, minden sarkon bele lehet botlani egy tündérmesébe. Henri később az őrültek városaként hivatkozik rá, hiszen itt mindenkit hajt a maga szenvedélye. Maga a város talán pont ezért egy sosem nyugvó, örökkön változó, térképét folyton átrajzoló hellyé vált, tükrözve lakóinak nyugtalan és felfokozott lelkiállapotát. Kedvencem a város a városban elgondolás volt, vagyis hogy Velencének van egy rejtett, sötét és mocskos arca mélyen eldugva a csatornák útvesztőjében, és csak kevesen tudnak róla. Itt tanyáznak az üldözöttek és az elfeledettek, vagyis a társadalom peremére szorult, tragikus történettel rendelkező emberek. Velence maga akárhogy is nézem, sokkal inkább egyfajta lelkiállapot ebben a regényben, mintsem egy konkrét hely. Mintha Velence magának a szenvedélynek lenne egyfajta fizikai kivetülése. 

Aki egyszer itt jár, örökre itt ragad - nem feltétlen saját akaratából. Ez a hely bekebelezi az embert, és nem ereszti el. Ám a szenvedélyben senki se élhet hosszabb ideig - erre minden szereplő rájön végül a maga módján, mert egy idő után felemészti őket.  

Velencében régen, amikor még saját naptárunk volt, és távol tartottuk magunkat a világtól, az éjszakával kezdődött a nap. Mi haszna lett volna számunkra a napnak, amikor minden, a kereskedelmünk, a titkaink, a diplomáciánk a sötétségtől függött. A sötétben minden álarcot visel, és ez az álarcok városa.

A szenvedély egy nagyon okosan és nagyon szépen megírt könyv erről a kegyetlen és mégis csodálatos érzésről, ami emberré tesz minket. Wintersonnak sok életrajzi eleme visszaköszön ebben a kötetben, ami a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című önéletírásából már ismerős volt számomra. Így például Henri vallásos családja vagy Villanelle leszbikus viszonya a patríciusnővel. Érdekes volt az ilyen momentumokat a saját életének tükrében olvasni, illetve hogy a saját megélt élményeit miképpen adaptálta a fikciójába. Persze a regény ezeknek az ismerete nélkül is abszolút élvezhető, ez igazából csak még egy új dimenziót nyit meg az olvasói élményben. 

Nincs mese, szerettem ezt a történetet. Különösen Velencét szerettem benne, ezt a mesékkel és mágiával átitatott nyüzsgő várost, ahol élmény volt a szereplőkkel kalandozni. Winterson prózája pedig csodálatos, tőle akarok még, még. 

Jeanette Winterson: A szenvedély

The Passion

Fordította: Lengyel Éva

Park Kiadó

224 oldal

Csontváros

Régebben, ha egy nyilvános téren elhajítottál volna egy Twilight könyvet, tuti fejen találtál volna két Árnyvadász rajongót. Köztük engemet is. * Bár nem tetováltattam magamra rúnajeleket vagy ilyesmi, de azért elég rendesen magával ragadott anno Cassandra Clare világa, és alig vártam, hogy a folytatásokkal visszatérhessek majd ide, ahol menő cuccokban flangáló Árnyvadászok gyilkolásznak mindenféle démonokat és közben szellemes replikákkal szórakoztatják egymást. Azóta eltelt pár év, és a rajongás kikopott. Jöttek más könyvek, és hát változtam én is. Egy hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem mégis az újraolvasás mellett, és közben eléggé izgultam azon, hogy vajon most milyen érzéseket fog belőlem kiváltani a Csontváros; vajon képes-e még szórakoztatni engem Cassandra Clare?

Történetünk főszereplője, a tizenöt éves Clary Fray, aki gyilkosság tanúja lesz.  Aligha számít erre, amikor elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba. Az elkövetők: három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser.
A holttest aztán eltűnik a semmibe. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi, még egy vércsepp sem bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? 

 

Olvasás közben jöttem rá, hogy a történet mennyire csupán nagyvonalakban maradt meg bennem, és nem hogy az apró (ámde mégis lényeges) részletekre nem emlékeztem, de igazából jó pár nagyobb fordulatra sem. Úgyhogy majdnem olyan volt ez az egész, mint egy friss olvasás, hiszen elég sok meglepetéssel szolgált nekem.

Például nem is emlékeztem rá, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektet a könyv a másság témakörére. Mennyi szempontból és módon szóba kerül, hogy milyen érzés a nagy átlagtól különbözni ilyen vagy olyan módon. Hogy a másság kezdetben egyáltalán nem kiváltság, hanem kereszt, ami nehéz, és amit cipelni kell és ami rengeteg gondot okoz. És hogy csak úgy tudod megtalálni ebben a kirekesztő világban a helyedet, ha elfogadod magadat és megbékélsz ezzel a kereszttel. A megtagadás, a hátat fordítás csak átmenetileg működhet: az, ami valójában vagy, kísérteni fog mindig, amíg meg nem szelídíted önmagad számára. 

Kár egyébként, hogy ezt a fontos témát és üzenetet nem valami jó szöveg közvetíti felénk. Az alapvetően egyszerű megfogalmazással nincsen problémám, elvégre nem Esterházyt olvasok, hanem egy YA urban fantasy-t. És pont ezért hatott számomra viccesen, amikor az elbeszélő költőinek szánt random hasonlatokkal és képekkel próbálta szofisztikáltnak feltűntetni a szöveget. Ez nekem nem működött, maximum szórakoztatás szintjén. De ami valóban idegesítő volt, hogy a szereplők öltözetét, hajszerkezetét és sminkjét túlságosan is nagy élvezettel ecsetelte, akár bekezdéseken keresztül. Clary és a többiek outfitjeiről többet megtudtam, mint szerettem volna.

És ha már itt tartunk, ez a lány többször is kiakasztott olvasás közben. Ami igazán meglepő, mert valahogy úgy maradt meg az emlékeimben, mint egy kivételesen nem idegesítő YA főszereplő. Nem tudom, mit is gondoltam anno, de Clary hihetetlen módon önző, hisztis, buta és könnyen manipulálható. Érdekes, hogy az Árnyvadászok félvérek iránti gyűlöletét milyen gyorsan magáévá tudta tenni, pedig nem ilyen közegben nőtt fel. Ahogy az is érdekes, hogy bár Simonról végig azt hangoztatja, hogy csak a barátja és nem érez iránta mást, mégis ha valaki más felfigyel rá vagy Simon figyelme akad meg máson, ez máris hihetetlenül rosszul esik neki... Szerencsétlen Simont sunyi módon kihasználja már szinte az első fejezetektől kezdve, és ez mit sem változik a későbbiekben sem. Simon mindig ott van tartaléknak, mert jól jön, ha szívességet kell tőle kérni, de alapvetően igazából mindegy is, mi van vele vagy merre van. Ez különösen szomorú dolog, főleg ha azt vesszük, hogy gyerekkoruk óta elválaszthatatlan "barátok."

Voltak még egyes pozitívnak beállított szereplőkben hasonlóan ellentmondásos. sőt egyenesen taszító tulajdonságok és tettek, viszont ezeket a spoilerek miatt inkább nem ecsetelném. Mindezt leszámítva - vagy szemet hunyva felette -  azonban azt kell mondanom, hogy egy kalandos, pörgős és sok helyen vicces történetet kaptam, amit gyorsan végig lehet pörgetni. Nem különleges a műfajában, nem számít mérföldkőnek sem, ám mégis ez a szappanoperai összetettségű sztori valahogy könnyedén magával tudja ragadni a kikapcsolódni vágyó olvasót.
Jó tudni, hogy Cassandra Clare még mindig tud engem szórakoztatni.


*(és itt megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem, hogy nem dobáltál nyilvános helyen könyveket)

Cassandra Clare: Csontváros
City of Bones
Fordította: Kamper Gergely
Könyvmolyképző Kiadó
468 oldal 

u.i.: igen, ezen az általam birtokolt kiadáson még A Halál Ereklyéiként futott a sorozat.  :D 

Six of Crows

A könyves világ jelenlegi nagy szupersztárja a Six of Crows (magyarul a Hat varjú címen jelent meg). Ez a könyv szembejön az emberrel szinte mindenütt, ahol olvasók megfordulnak, és mindenki megőrül érte. És ráadásul nemzetközi vizeken évek óta tartja ezt a státusát, és elég nagy esélye van rá, hogy ez a magyar piacon se legyen másként. Azt hiszem.
S bár a fantasy/urban fantasy vonalon mozgó young adult regények egyre kevésbé keltik fel az érdeklődésemet, Leigh Bardugonak ez a duológiájának mégis sikerült még a magyar megjelenés előtt, azon egyszerű oknál fogva, mert a fülszöveg elolvasása után Ocean's Eleven utánérzésem támadt. És mivel eléggé szeretem az ilyesfajta történeteket még Brad Pitt és George Clooney nélkül is, ezért a radaromon jó sokáig rajta volt.

„I'm a business man,” he'd told her. „No more, no less.”
„You're a thief, Kaz.”
„Isn't that what I just said?”

Kaz Brekker és bandája ugyan nem egy kaszinó kirablását vette a fejébe, csupán egy nagyon értékes és az egész világra veszélyes tudás birtokában levő ember kimenekítését a valaha volt legszigorúbban őrzött börtönből. Megbízója a lehető legnagyobb diszkréciót kérte tőle, és az akció sikeressége esetén pedig mesés gazdagságot ajánlott neki.
Kaz tisztában van vele, hogy ez nem lesz egyszerű feladat, sőt: annak az esélye, hogy ép bőrrel megússzák, szinte a nullához konvergál. De mégis úgy dönt, hogy belevág, és ehhez megpróbálja a lehető legjobb csapatot összehozni az akcióhoz, mégha ez azt is jelenti, hogy nem csupán a külső veszélyektől kell tartaniuk, hanem a csapaton belüli feszültségek is problémát okozhatnak. 

Leigh Bardugo könyve zseniális. Ötletes. Izgalmas. És minden olyan tulajdonságot magán hordoz, ami egy könnyed, kalandos fantasy regénytől elvárható. Szóval, igen - én is csak megerősíteni tudom a rajongó olvasókat: a Six of Crows olyan könyv, ami megérdemli a figyelmet. A váltott nézőpontokon keresztül elmesélt történeten kívül amik igazán addiktívvá teszik ezt a könyvet, azok a főbb karakterek, akiknek háttértörténete fejezetről fejezetre rajzolódik ki előttünk, és kivétel nélkül elég érdekesek mindannyian ahhoz, hogy még többet akarjunk megtudni róluk.
Azonban kétségkívül Kaz Brekker alakja a legeredetibb és legmegragadóbb mind közül, aki valóban képes a könyörtelenségre és alapvetően semmiféle munkától nem riad vissza, ha az jól fizet - legyen az bármennyire is tisztességtelen. Ám Kaz csak a legutolsó esetben folyamodik saját maga a fizikai bántalmazáshoz. Ő sokkal inkább az emberek elméjével szeret játszadozni. Meggyőző képessége páratlan, ügyesen képes manipulálni bárkit. Jól tudja, hogy mindenkinek van egy gyenge pontja - csak ezt kell megtalálni, és bárki rávehető bármire. Ő a XXI. század (anti)hőse, aki nem fizikai főlényével, hanem az intellektusával kerül ki győztesen a csatából.

Kedveltem, hogy a young adult regényekben ritkán használt témák, problémafelvetések is helyet kaptak ebben a kalandos rablósztoriban. Ilyen volt például, hogy hősei közül nem mindenki volt fehérbőrű - Inej fekete hajával és olajbarna bőrével, karavánban élő családjával egy óriási hiátust tölt be főszereplőként a young adult irodalomban. Mert szerintem igenis fontos, hogy más népcsoportok is reprezentálva legyenek ezekben a regényekben, hiszen az olvasók se csupán a fehérbőrűek közül kerülnek ki.

“I’ve never sent a Grisha to the pyre. Grisha are given a fair trial—”
She turned on him, goggles up, tears frozen on her cheeks.
“Then why has a Grisha never been found innocent at the end of your supposedly fair trials?”
“I—”
“Because our crime is existing. Our crime is what we are.”

A különböző népcsoportoknál maradva a fajgyűlölet valamint az ezen való felülemelkedés is rettentően fontos szerepet kap Matthias és Nina kapcsolatában. Matthias ugyanis úgy élte le az életét fjerdai katonaként, hogy a grishák iránti mérhetetlen gyűlölet határozta meg alapvető érzéseit. Mert a grishák könyörtelenek. Félelmetesek. Mások. Kiirtásuk minden fjerdai érdeke. Aztán jött Nina, és a Matthiasba belenevelt előítéletek lassan kezdtek megkérdőjeleződni. Érdekes volt látni, ahogy a grishák Ninának köszönhetően egyre inkább arcot kaptak és megszemélyesültek Matthias előtt, hogy épült le benne a sok éven keresztül belétáplált harag. Hiszen a fajgyűlölet pontosan így működik: csak az arctalan, ismeretlen tömegeket lehet zsigeri módon utálni. Amint arcuk lesz és történetük, amint már nem csupán tömegként, hanem egyénként léteznek, meglátjuk bennük a hasonlóságot önmagunkkal, s így már képtelenek leszünk gyűlölni.

Leigh Bardugo regénye emellett persze még sok mindenről szól, úgymint a múltbeli tragédiák jelenre való hatásairól, a fogyatékossággal való együttélésről, és hat teljesen különböző ember közötti kapcsolati dinamikákról.  Igazi minőségi kikapcsolódást képes nyújtani, hiszen a remek karakterek, a fontos témák mellett rendkívül olvasmányosan megírt történet, amit képtelenség letenni és óhatatlanul is bevonja még a legszkeptikusabb olvasóját is a világába. Egyedüli kifogásom talán az volt, hogy nem is értem, miért kellett ezt a regényt young adultnak kikiáltani, hiszen bár a szereplők hivatalosan tinédzserek, de valójában nagyon nem úgy viselkednek, ahogy nem is olyan problémákkal szembesülnek a történet során, ami erre a korosztályra jellemző lenne. Mindannyian kiforrott személyiségek, akik nem igazán az önkereséssel vannak elfoglalva, sokkal inkább a múlt traumatikus élményeit próbálják túlélni, beépíteni a jelenükbe. Ezek pedig nem igazán tinédzser problémák. De a young adult irodalom kerülőknek ez bizonyára jó pontként aposztrofálódik.
S hogy kiknek ajánlanám ezt a duológiát? Az olyan könnyed fantasy fogyasztóknak, akik különösen szeretik a karakterközpontú történeteket, biztosan nem fog csalódást okozni.

Leigh Bardugo: Six of Crows
Orion Press
493 oldal

Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? Ezt a kérdést az örökbe fogadó anyja szegezte neki Jeanette Wintersonnak, miután kiderült, hogy Jeanette egy újabb kapcsolatba kezdett egy lánnyal. Ez a filozófia alapvetően meghatározta a gyermekkorát, hiszen Mrs. Winterson ebben a szellemben élt. Mániákusan ragaszkodott a vallási közösség normalitásához, miközben saját boldogtalanságát, saját kudarcait igyekezett elrejteni a világ szeme elől. Ezek a titkok és titkosságuk következményei mindig saját otthonában ütöttek igazán vissza. 

Mivé lehet egy gyermek, aki egy ennyire boldogtalan, saját magát soha fel nem vállaló anya mellett nő fel? Mivé lehet egy gyermek, aki folytonosan szomjazza és vágyja a szerető anya alakját maga mellett, de azt soha sem kaphatja meg? Jeanette Winterson ebben az önéletírásában gyermekkorát idézi fel és Mrs. Winterson alakját és vele való kapcsolatát - nem csak az emlékezés puszta létéért teszi ezt, hanem hogy megtalálja a maga válaszait saját, felnőtt életének egyik mélypontján. Hogy túléljen. Ez az emlékezés ugyan sok fájdalmas dolgot hoz a felszínre, ugyanakkor terápia is. Miért lett Jeanette Winterson az, aki? Miképpen lehet egy ilyen gyerekkorból építkezni a jelenben? 

Szerettem Winterson prózáját olvasni, ami valahogy úgy áradt és zubogott akárcsak Ferrante regényei. Ahogy ráléptem az első sorok ösvényére, szinte képtelenség volt onnan letérni: sodort magával ez az időszakadékokon átívelő sok érzés és gondolat. Nehéz megfogni azt, hogy mitől ennyire brutálisan jó könyv. 

Talán mert kegyetlenül őszinte. 

Nem is lehet más választása, hiszen ahhoz, hogy feljöjjön a mélység wintersoni feneketlen feketeségéből, szembe kell néznie mindazzal, ami idáig vezetett. Mrs. Winterson alakja minden sor fölött ott tornyosul a maga apokalipszist váró mivoltában.

Amikor elmesélünk valamit, saját törvényeink szerint tesszük,  de úgy, hogy nyitva hagyunk egy ajtót. Változatot írunk, de sosem a véglegest. És aztán reméljük, hogy valaki majd meghallja csöndeket,és folytatódhat a történet, újra elbeszélhetô lesz.
Amikor írunk, ugyanúgy fölkínáljuk a csöndet, mint a történetet. A szavak a csönd kimondható részei.

Életünk legmeghatározóbb szereplője az anyánk. Akár vérszerinti, akár nem, ő az, akivel kapcsolatban először tapasztaljuk meg milyen is szeretni, illetve ha szeretve vagyunk. Általa tanuljuk meg, milyen is a szeretet. Ha a szeretet ebben a kapcsolatban folyton változó, nincs benne állandóság, se stabilitás, akkor az későbbi életünkre is kihat: diszfunkcionalitásunk bármely emberi kapcsolatunkban szinte borítékolható. Miközben Jeanette újraépíti önmagát memoárjának köszönhetően, közben igyekszik azt is megtanulni és tudatossá tenni magában, hogy a szeretet igenis lehet kiszámítható, lehet állandó és soha meg nem szűnő. Hogy nem kell feltételekhez kötni ezt az érzést.

Sosem késő megtanulni szeretni.
Csak ijesztő.

Mrs. Winterson alakja kétségkívül a könyv legérdekesebb figurája. Ellentmondásossága, titkai, boldogtalansága és elhallgatásai egy hihetetlenül szomorú élettörténetet sejtetnek. Jeanette ezt nem próbálja megfejteni, hiszen számára Mrs. Winterson egy diszfunkcionális anyafiguraként telepszik rá emlékeire. De ennek a diszfunkcionalitásnak nyilván valami oka van. Sokat gondolkodtam vele kapcsolatban, próbáltam felfejteni a dolgait magamban már amennyit következtetni lehetett az elbeszélésből. S én is arrajutottam, amire Jeanette vérszerinti anyja is végül.
És ebből kiindulva önmagunkkal való kapcsolatunkat és az ennek következtéből kibomló életutakat Jeanette és Mrs. Winterson kitűnően érzékeltetik. Hogy önmagunk el- vagy éppen nem elfogadása hova is vihet minket az életben. Ugyan lehet, hogy az elfogadás nem egy "normális" körülményeket teremt, lehet hogy egy Miniben éli ezután az ember a mindennapjait, de mégis abban a tudatban, hogy önmaga lehet, esélyt kaphat a boldogságra. Míg Mrs. Winterson inkább a külső szemlélő számára látható normalitást helyezi mindenek fölé. Talán, mert ha felvállalta volna magát, igencsak kilógott volna a normalitás kereteiből. És Jeanette-nek ezért nem tudta sose megbocsátani, hogy nem maradt ott vele ebben a választásában. Az apokalipszis utáni folytonos vágya sem lehet véletlen. Bár többször hangsúlyozza, hogy mindenkit el fog sodorni a világvége. De valójában arra vágyik, hogy önmaga semmisüljön meg teljes egészében. Nem azért mert nem önmaga. Hanem pont azért, mert az apokalipszis megmentené őt attól a lehetőségtől, amit eddig az évek során mindenképpen elkerülni kívánt és elutasított.
Mrs. Winterson tehát nem csupán anyaként volt diszfunkcionális, hanem emberként is.

A könyvek számomra otthonok. A könyv nem megteremti az otthont, hanem ő maga az, abban az értelemben, hogy – akárcsak egy ajtót – kinyitjuk, és bemegyünk rajta. Odabent másfajta időt, másfajta teret találunk.

Jeanette számára az irodalom és a könyvek világa jelentette mindig is az otthont. Bár odahaza csupán hat könyv volt található - ebből egy a Biblia, kettő pedig a Bibliát magyarázta - Jeanette már igen korán elhatározta, hogy megismerkedik a teljes angol irodalommal A-tól Z-ig, és ezt az elhatározását igen komolyan is vette. Lelkes olvasója volt a város könyvtárának, és talán ez volt az első lépés íróvá válása útján. Az irodalom szavak adott neki. Olyan szavakat, amikkel az olyan dolgok is kifejezhetővé váltak, amik addig nem. Mrs. Winterson hiába ellenkezett az ellen, hogy Jeanette megtalálja a wintersoni világból kivezető utat, hiába égette el a sutyiban összegyűjtött könyveit. Jeanette magává tette a könyveket. Benne lüktettek tovább azok a sorok, azok a rímek, azok a klasszikussá vált gondolatok, amiknek fizikai teste ott égett egy éjjel a Winterson család udvarán. Szerettem, ahogy az irodalomról és a könyvek jelentőségéről vallott az életében. Hogy mennyiféle menekülőutat biztosítottak neki akkor, amikor úgy érezte, most a legnehezebb. Szeretek ilyen olvasói történeteket olvasni.

Ez a memoár egyszerűen úgy fantasztikus, ahogy van. Rengeteg aláhúzandó, megjegyzendő gondolattal tele. Ez volt az első könyvem az írónőtől, de biztosan nem az utolsó. Hiszen aki így tud magáról és az életéről írni, biztos vagyok benne, hogy fikcióban is remekeket alkot. Úgyhogy nincs más hátra, meg kell ismerkednem a wintersoni életművel.
És hát nyilván azóta szereznem kellett egy saját példányt is magamnak, nem elégedtem meg a könyvtárival. Mert az nem lehet, hogy ne legyen ott a polcomon. 

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Why Be Happy When You Could Be Normal?
Fordította: Lukács Laura
Park Könyvkiadó
260 oldal

Egy különc srác feljegyzései

Szóval, ha bárki kétségbe vonná a Young Adult regények fontosságát vagy azt fejtegetné éppen, miért nincs helye ennek a műfajnak az irodalomban, nyomjátok az illető kezébe például Stephen Chbosky regényét, ha éppen a polcotokon van. Az Egy különc srác feljegyzései a kamaszok problémáiról mesél: az általánosakról és a kissé specifikusabbakról egyaránt - mint a homoszexualitás, az abuzív kapcsolat vagy éppen a gyerekkori molesztálás. Egyenesen kimondott és a sorok között elrejtett titkokkal, érzésekkel teli történet ez, ami nem feltétlen mutat meg mindent a maga teljes valójában: sejtet, elhallgat dolgokat - fontos dolgokat - , amiket nekünk, olvasóknak kell kihámozni a szövegből. És ez nagyon jó. Szeretem, ha egy könyv nem feltétlen adja könnyen magát.  

Pontosabban Charlie az, aki nehezen nyílik meg előttünk, hiszen az ő leveleiből áll össze a könyv. Ő a mi szubjektív, érzékeny, saját helyét kereső elbeszélőnk, akivel kapcsolatban már az első levelek után érezzük, hogy valami nincs teljesen rendben; hogy ez az egész többről szól, mint a hiperérzékenység. Valami sokkal mélyebb, sokkal feldolgozhatatlanabb dolog lappang a háttérben. Amit egy külső narrátor se tudna nekünk elmesélni olyan módon és annyira őszintén és igazan, ahogy Charlie teszi. Az ilyen dolgokat senki más nem beszélheti el, mert nem az ő történetük - csak és egyedül az mesélhet róla, akivel megtörtént. Charlie számára a levelek terápiás célúak - az éntörténetek ugyanis gyógyító erejűek. A dolgok pedig akkor válnak történetekké, ha valakinek elmeséljük azokat. Akár úgy, ahogy Charlie teszi: egy ismeretlen barátnak. 

Charlie mint elbeszélő és a levélforma mint elbeszélésmód a lehető legtökéletesebb választás volt. 

Hogy kinek írta konkrétan a feljegyzéseit, sose tudjuk meg. De itt talán nem is ez a lényeg. Hiszen Charlie sose számított tőle válaszra. Csupán egy olyan ember kellett számára, amilyen ő volt a körülötte élők számára: egy ember, akihez beszélhet. Akinek elmesélheti magát valamint azt, ami körülötte történt. 

Ugyanis Charlie valahogy képtelen megnyílni bárki előtt a környezetében. Mindenkit meghallgat, mindenkire odafigyel, de a saját akaratát, a saját érzéseit képtelen kifejezni mások előtt. Talán, még önmaga előtt se sikerül. 

Visszaidézett valamit a tinédzserkoromból nálam is, annak ellenére, hogy sokszor szembesített azzal a ténnyel is, hogy mennyire nem vagyok már az. Azt hiszem, ezt a felnőtt látásmódot már soha nem fogom tudni levetkezni a valódi tinédzser életérzést bemutató könyveknél. 

De ahogy Bill is mondta egy ponton Charlie-nak az egyik könyvvel kapcsolatban: "Inkább szűrő legyél, mint szivacs" - így én is ezt tudom tanácsolni ezzel a regénnyel kapcsolatban. Sok fontos dologról mesél és világít rá, anélkül, hogy a didaktikusság unalmába esne. Nem egy modern Zabhegyező. Csak egy kicsit szomorú könyv bizonyos dolgokról, amiket az ember kamaszként megél és olyan dolgokról, amiket csak egyesek élnek át. Charlie nem súlyoz, nem tesz különbséget egyik között sem. Hiszen tudja, hogy mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb.

És ez a kamaszkorra talán valóban többszörösen is igaz.

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

The Perks of Being a Wallflower

Fordította: Gyuris Norbert

Alexandra Kiadó

238 oldal

Simon és a Homo sapiens lobbi

Becky Albertalli könyve egy könnyed és szerethető LMBT ifjúsági regény - vallom ezt annak ellenére, hogy esetemben nem szólt akkorát, mint az olvasók 99% -ánál. Nem arról van szó, hogy nem tetszett, csak egy picit a komolyabb vonulatot hiányoltam belőle vagy reméltem tőle - ezt amúgy nem feltétlen írom a könyv hiányosságai közé, mert miért is kéne ezt minden történettől elvárni, sőt. Viszont ennek hiányában kevésbé érzem azt, hogy az átmeneti szórakoztatáson kívül kaptam volna bármiféle maradandóságot a történettől. És így nem állok annyira közel az olyan kijelentésekhez mint a "kedvenc könyv valaha" vagy ilyesmi, mint azt még az olvasás megkezdése előtt reméltem a rengeteg rajongói vélemény olvasása vagy hallgatása közben. De mindettől független  maradéktalanul elfogadtam a "feel good" mivoltát, és nagy részében élveztem is. 

Bár azt még ennyi idő után sem értem, hogy a borítón található Teen Vouge ajánlás szerint miért is kellett volna sírnom a végén. Ötlet?  Ismét totál érzéketlennek érzem magam.

Az embereket elválasztó óceánról beszélt. És hogy az az értelme mindennek, hogy megtaláljuk a partot, ahova érdemes kiúsznunk.

Történetünk főhőse Simon, aki egy ideje titkos levelezésben áll egy ismeretlennel. Ismerkedős, tinisen merengős, flörtölős e-maileket írogatnak egymásnak, és Simon egyre inkább belezúg ebbe a titokzatos ismeretlenbe. Mellesleg Simon meleg. A sulis számítógépen egy nap véletlen bejelentkezve marad az e-mailcímében, és a levelezése Blue-val illetéktelen kezekbe kerül. Martin szeretné, ha Simon segítene neki abban, hogy az egyik lány felfigyeljen rá, és ezért a zsarolástól se riad vissza: ha Simon nem segít neki, akkor a Blue-val való levelezése nyilvánosságra kerül, és akkor az egész suli megtudja, hogy Simon meleg. Vajon Simon képes lesz felvállalni önmagát vagy belemegy a zsarolásba?

Simon története igazából olyan volt számomra, mint egy szombat délutáni könnyed gimis film. Aranyos is meg cuki is, de ezen kívül semmi extra. Néha megcsillannak benne apróbb drámák, amiktől kicsit komolyabb színezetet is kaphatna, de Albertalli úgy alkotta meg ezt a világot, hogy ezek a kellemetlenségek pikk-pakk eltűnnek. És tényleg nagyon jó lenne, ha így működne a világ. Hogyha valakit megaláznak vagy lelkileg bántalmaznak mondjuk akár szexuális irányultsága miatt, azért valóban szót emelne a többség és már csírájában elfojtanák a dolgot. És talán ezért neheztelek picit erre a könyvre valahol, mert itt minden gyorsan és viszonylag könnyen megoldódik.
Simon amúgy jófej srác volt elbeszélőként és egészen szórakoztató, viszont a szüleivel való kapcsolatát nem igazán sikerült megértenem (tudom, nem ez volt a lényeg a sztoriban, de akkor is). Biztosan régen voltam már tinédzser vagy csak módosultak az emlékeim, de én sose éreztem anyu kérdéseit vagy tanácsait tehernek, sose zavart, ha tudni akarta mi van velem, mi foglalkoztat, és számomra sose ő volt a legutolsó személy, akinek elmondtam valamit a dolgaimmal kapcsolatban, hanem mindig az elsők között volt. És tudom persze azt is, hogy sokak nem feltétlen így álltak a szüleikhez, de Simont ebből a szempontból akkor sem sikerült megértenem, mert szerintem egy egészséges családban élt, ahol alapvetően jól működtek a dolgok, vagyis tényleg szuper szülei voltak. És ha ezt Simon mind szemtől szembe mesélte volna nekem, kapott volna jó pár szemforgatást tőlem ezeknél részeknél.

Tudom, hogy mennyien imádják ezt a történetet, és a molyon az olvasók közel harmada kiáltotta ki kedvenc könyvének Albertalli regényét, én mégis azt mondom, hogy szerintem Aristotle és Dante története sokkal erősebb, és emellett cukiságfaktor tekintetében sem marad el Simonétól, sőt. És ott legalább nem kevertem folyton a mellékszereplőket, mint itt tettem.

Becky Albertalli: Simon és a Homo sapiens-lobbi
Simon vs. the Homo Sapiens Agenda
Fordította: Weisz Böbe
Libri Kiadó
324 oldal

Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Egy délután. Ennyi kellett csupán ahhoz, hogy Benjamin Alire Sáenz regényével szerelembe essek. Annyira bájos, ugyanakkor mégis annyira komoly. Igazi spleenes modorú tiniregény, de határozottan a jobbik fajtából. Iszonyatosan örülök neki, hogy bizalmat szavazva neki leemeltem a könyvtár polcáról.

A kamaszkori önkeresés regénye ez. Aristotle még bizonytalan önmagában. Nem tudja, hogy kicsoda ő, sokkal inkább azt, hogy ki nem. Tagadásai és félelmei határozzák meg létezését egészen addig, amíg Dante fel nem bukkan az életében. A változás, amit a fiú hoz Ari személyiségében ugyan lassan érik be, de a hatása már szinte a kezdetektől érzékelhető. Dante vezeti rá azokra dolgokra, amiket Ari hiányol a saját életéből, csak eddig éppen megfogalmazni nem tudta magának. Dante adja Arinak a szavakat. 

A felszabadulás regénye ez. Ari családjában vannak tabutémák, amikre még csak gondolni sem szabad, mégis ott sűrűsödik az otthonuk levegőjében, az egymás között levő csendjeikben, óvatos távolságtartásukban. Az édesapa képtelen kiheverni a háború borzalmait, s miközben saját démonaival vívja a harcot, egyre távolabb kerül fiától és feleségétől. Ari börtönbe került bátyja is tabutémává vált a családban, még csak beszélni se lehet róla. Minden emlék, fénykép eltűnt róla a házból, mintha sose létezett volna. De Ari emlékezni szeretne. Csak egyedül erre képtelen. Dante családja ezzel széles kontrasztot alkot, hiszen ott a szeretet hangos és vidám. Színes és napfényízű. Közvetlen és titkoktól mentes. Ez a felszabadult légkör hozza el végül Ari családjának a feloldozást, és rájönnek, hogy a beszélgetés micsoda felszabadító erővel bír. 

A szeretet regénye ez. Aminek sose lenne szabad tiltottnak lennie. Amit nem lenne szabad nemhez, valláshoz, bőrszínhez vagy társadalmi státuszhoz kötni. Az igaz szeretetnek szabadnak, nyíltnak és mindentől függetlennek kell lennie. Amiért nem szégyenkezünk, amiért nem büntethetnek minket erőszakkal. 

Szerettem Aristotle és Dante történetét. Gyors olvasás volt, ugyanakkor annyi mindenről szólt, és annyira másképpen mint a megszokott ifjúsági regények. Még a tini spleen is elviselhető volt benne, és hát valahol érthető is. Szerettem ezt a két srácot a szüleikkel együtt. Mert bár ugyan voltak családi problémák Ariéknál, de a szülei mégis szerető és törődő szülők voltak, akik ott voltak mindig, amikor szüksége volt rájuk. Valamiért szeretem, ha a főszereplők mögött egy szerető család áll, akik nem hagyják magukra a gyermekeiket. 

Fontos könyv ez sok szempontból, és nagyon örülök, hogy az író kitartott elhatározása mellett és megírta végül. 

Benjamin Alire Sáenz: Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe

Fordította: Benedek Dorottya

Könyvmolyképző Kiadó

380 oldal