Az 1950-es években az Oregon állambeli Florence környékén levő homokdűnék terjedése felkeltette egy szabadúszó újságíró figyelmét, aki aztán egy cikket is írt arról, hogy miként lehetne megakadályozni a környék elsivatagosodását, illetve hogy a további terjedés milyen hatással lenne a környezetre. A cikk végül nem jelent meg, viszont a probléma, amivel az újságíró szembesült, ihletet adott számára mindenidők egyik legismertebb sci-fijének a megírásához, amely aztán a Star Wars világ alapja lett. 

Frank Herbert Dűne című sagája egy elsivatagosodott bolygón, az Arrakison játszódik, ahol a víz a legértékesebb kincs, amivel az ember rendelkezhet. Minden formájában, minden cseppjében valódi vagyont jelent, hiszen ez az itt élők, azaz a fremenek túlélésének kulcsa. S hogy mégis miért akarja annyira magának a Császár, az Űrliga és a Nagy Házak, azaz szinte mindenki az Impériumban ezt az isten háta mögötti, kegyetlen bolygót? Azért, mert a fűszer - az univerzum legfontosabb terméke, amely lehetségessé teszi az űrutazást és egyben tudattágító hatása van - egyedül itt lelhető fel. S azé a valódi hatalom, aki a fűszert birtokolja.

A bolygó gyarmatosításáért folytatott harcok nem ismernek kegyelmet, és a kocka is nagyon gyorsan fordulhat, minél közelebb kerül az ember a fűszerhez. A Császár által az Arrakisra küldött Atreides-ház végül egy összeesküvés áldozata lesz,  ám Paul, a trónörökös titokban mégis megmenekül. A bolygó mélysivatagja felé veszi az irányt, ahol óriási homokférgek teremnek mindenhol, ahová csak lép az ember, és a fremeneken kívül senki sem tudja, mit is lehet ott találni pontosan.

Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

Bár Herbert művére a sci-fi egyik alapköveként szokás tekinteni, ám a világ sokkal erőteljesebben magán hordozza a sivatagi kultúrák, azon belül is leginkább az arab világ jellegzetességeit, mint a távoli jövő - feltételezhető - űrkultúráiét. A tudományos feltételezések és elképzelések is inkább az ökológia témájában mozognak, mint az elméleti fizika vagy az ilyen-olyan kütyük körül. Potya sci-fi olvasóként ezek a dolgok megleptek, ugyanakkor sokkal inkább megkönnyítették a helyzetemet, hogy gondtalanul lubickolhassak Herbert világában.
Mindemellett maga a történetvezetés is gondoskodott arról, hogy ezen a közel hatszáz oldalon egy oldalnyira se lankadhasson el a figyelmem, hiszen udvarbeli ármánykodások, összeesküvések és hatalmi játszmák bőven tartogattak annyi izgalmat és feszültséget, hogy a könyv szabályosan hozzáragadjon a kezemhez. Herbert végig olyan mesterien szövögette a szálakat, olyan átgondolt motivációkat adott még a mellékszereplőknek is, hogy tényleg tűkön ülve vártam a végkifejletet, azt, amikor minden szál végre összeér, és minden titok kiderül mindenki számára.
Az egyetlen kivetni valóm ezzel kapcsolatban talán az lenne, hogy egy picit zavart, hogy a szereplőket tekintve igen nagy részük fekete-fehér karakter: hogy a Harkonnenek minden szempontból elfajzottak és a lehető legtaszítóbbak, míg az Atreidesek az eszményi jófiúk, a nemesek, tisztaszívűek, akiket mindenki sajnál az őket ért sorscsapás miatt. Jó lett volna picit árnyalni őket, kis szürkét is bele-beleszínezni a két oldalba - én legalábbis jobban szeretem, ha az író nem mindenkivel kapcsolatban akarja megmondani nekem, hogy kinek is érdemes drukkolnom a történet folyamán.  

Persze, ez a klasszikusnak nevezhető Jó és Rossz felállás egy kiváló mód arra, hogy elmesélhesse nekünk ezen keresztül Paul Atreides élő legendává válásának történetét, akinél pont ez a fajta, egyértelmű szembenállás tette lehetővé, hogy beteljesíthesse végzetét, és azzá váljon akinek lennie kellett.
Paul az egyedüli karakter, aki fejlődik ebben a regényben, a többi szereplő igencsak statikusnak mondható. Ám Paul történetén keresztül rengeteg fontos téma kerül kibontásra, amik így is bőven hagynak gondolkodnivalót számunkra. Igencsak összetett filozófiai és morális kérdések egyaránt felvetődnek, amelyek átcsapnak már-már vallásos irányba is. A vallás egyébként egy másik fontos támpillére a történetnek: általánosságban vett működési elvük és mozgatórugóik kerülnek a középpontba, és hogy ezek mentén miképp lehetséges felemelkedni.
Hogy Paul valóban kiválasztott volt vagy ő tette magát azzá, nehéz kérdés, és szerintem nincs is feltétlenül rá egyértelmű válasz. Tudta, miket kell tennie ahhoz, hogy a fremenek mögé sorakozzanak teljes vállszélességgel - ugyanakkor ezeket valóban meg is tette, tehát valóban teljesítette a kiválasztottsághoz szükséges feltételeket.
S Paul mindemellett valódi vezetőjükké is vált, aki nem akarta saját magára formálni ezt az idegen népet, hanem volt bátorsága megismerni őket, s hamarosan egy lett közülük. Hatni ugyan hatott rájuk, de nem változtatta meg őket, s így mindannyian megerősödtek ettől a kapcsolattól. A Dűne még számos vezetői attitűdöt felmutat más uralkodókon, vezetőkön keresztül, ám Paul stílusa a leggyümölcsözőbb mind közül.

Az az út, amelyen a legkisebb kitérő nélkül végigmennek, sehová sem vezet. A hegyre csak egy kicsit mássz föl, hogy kipróbáld, hegy-e. A hegytetőről nem láthatod a hegyet.

Frank Herbert könyve elképesztően összetett, ugyanakkor rendkívül olvasmányos is. Az Arrakison élni hatszáz oldalon keresztül rendkívül izgalmas, ugyanakkor kemény is. Mert borzalmas elképzelni ezt a sivatagi életet, ahol minden csepp víz felér egy egész világgal: a túléléssel. Az arrakisiak azonban bíznak abban, hogy egyszer növények és állatok népesítik be a bolygót és víz hullhat az égből. Én pedig végig csak arra tudtam gondolni, hogy itt és most mi pedig mennyire nem törődünk azzal, hogy milyen szerencsések vagyunk - egyelőre - itt a Földön. 

 

 

Frank Herbert: Dűne

Dune

Fordította: Békés András

Gabo Kiadó

594 oldal

Az éhezők viadala-trilógia

Panemben nem egyszerű az élet, főleg, ha az illető nem a Kapitóliumban, hanem valamelyik körzetben él. A nélkülözés mindennapos, a birodalom által kontrollált élet pedig természetes. Azt is csendes megadással tűrik, hogy minden évben egy valóságshownak álcázott viadal keretein belül a körzetből származó kamaszok kénytelenek legyilkolni egymást a kapitóliumiak szórakoztatására. Vajon mikor jön el az a pont, amikor ebből elég lesz?

Suzanne Collins trilógiája megkerülhetetlen sarokköve a kortárs young adult irodalomnak, hiszen ezekkel a könyvekkel robbant be igazán a disztópia-láz a kamaszok számára írt regények világába. Nyilván előtte is létezett már disztopikus környezetben játszódó YA történet, de igazán Az éhezők viadala hozta be a divatba, háttérbe szorítva ezzel a vámpír-vérfarkas és egyéb csodalényes vonalat, s ma már az egyik legsikeresebb és legütősebb young adult műfajnak titulálhatjuk. Ez persze nem lehet véletlen, hiszen a műfaj sajátosságai nagyon jól illenek a lázongással, a szülői hatalom folytonos megkérdőjelezésével, a világ megváltoztathatóságába vetett hittel nyakon öntött tinédzserkorhoz. Talán nem véletlen, hogy az utóbbi években ez a korcsoport sajátította ki igazán ezt a műfajt magának, hiszen alapvető szellemisége talán hozzájuk áll a legközelebb.

És mindez kezdődött azzal, hogy egy napon egy tizenhat éves lány önként jelentkezett szeretett húga helyett a viadalra. Katniss Everdeen már abban a pillanatban lázadt, hogy ezt megtette. A passzív, mindent eltűrő körzeti életben egyszer csak valaki azt mondja, "Állj! Őt nem veheted el tőlem!" és akkor megmozdul valami, a korábbi passzivitás eltűnik és a cselekvés lép a helyére. Katniss ezzel a tettével egy előre meg nem jósolható láncreakciót indít be.
Azzal, hogy ő választotta a sorsát és nem a sors választotta őt, másként lépett be a viadal világába. Meg tudta őrizni önmagát, miközben a túlélésért küzdött és végig tudatában tudott maradni, hogy a viadal tulajdonképpen micsoda is a valóságban: egy látszólag kulturált keretek között végrehajtott mészárlás, ami megosztja a körzeteket. Hiszen közvetlenül maguk a körzetek ölik egymást. A Kapitólium közreműködését ügyesen elrejti a mészárlás köré rendezett nagy show.

Collins regényének a sikerének szerintem az a legfőbb titka, hogyha lehámozzuk a tipikus YA kliséket a sztoriról, - mint a szerelmi háromszög, az érzelmi lamentálás hosszú oldalakon keresztül, a hétköznapi főhős, akiről mégis kiderül, hogy különleges hópihe stb - akkor egy nagyon okos és jó regényt kapunk, ami alapvetően a hatalom működéséről, valamint az elnyomó és elnyomottak viszonyáról mesél. És kétségkívül ez a legerősebb része az egésznek, mert mindezt nagyon realistán mutatja be, mellőzve mindenféle finomkodást és romantikus ábrándokat a szép és csodálatos jövőről.
A tipikus YA kellékek ugyan kicsit rontják az egész színvonalát, de mivel ezek a YA sajátosságai, ezért nem igazán róhatom fel őket, azt hiszem. De azért szeretném megjegyezni, hogy Katniss a mostani újraolvasásomnál rendkívül idegesített sokszor. Ő a lány, aki lángra lobbant, mégis az esetek nagy részében érzelmileg egy teáskanál szintjén van. Hihetetlen számomra, hogy valaki ennyire ne legyen tisztában önmagával és az érzéseivel. Persze, elképzelhető, hogy ez azért van így, mert túl hamar volt kénytelen felnőni. Olyan feladatot kellett ellátnia apja halála után, ami egyáltalán nem állt összhangban évei számával. A körülmények igazi túlélővé tették, aki a jég hátán is képes megélni. Talán, ezért is lett tökéletes jelkép ő bármelyik oldal számára, ezért voltak képesek alakját sokfajta üzenethez felhasználni: mert Katniss csak túlél mindenféle ideológia vagy magasabb cél nélkül. Pont ezért volt képes hiteles jelképpé válnia sokak szemében.
És ezt az üzenetet vagyis lehetőséget talán Cinna, Katniss stylistja fedezte fel legelőször a fiatal lányban. Cinna tisztában volt vele, hogy a vizuális megjelenés mennyire fontos, mennyiféle asszociációt és gondolatot képes elindítani az emberekben egy-egy ötlet a megjelenésben. Cinna volt, aki Katnisst lángra lobbantotta és vele a remény lehetőségét is az elnyomott körzetekben élő emberek lelkében. És számomra most ez volt igazán a fő kérdés, hogy vajon miért tette? Cinna éles esze és végtelen kreativitása már a vele való első találkozáskor feltűnt, valamint az is, amit csak sejtetni engedett, hogy ő valóban annak látja a viadalt, ami: mészárlásnak. Vajon az embersége tiltakozott ez ellen az esemény ellen? Vagy volt valami személyes kötődése is hozzá?

Az ókori római gladiátor harcokat idéző éhezők viadalát ugyanis a legtöbb néző - különösen a kapitóliumi polgárok - leginkább csak showműsornak látják, ami az ő szórakoztatásukra készül. Azzal, hogy az események nézői, a kamera által eltávolodnak az arénában történtektől. Szemlélőkké válnak és nem résztvevőkké. Számukra ez nem vérengzés, nem élet-halál harc, hanem egy verseny, amiért lehet izgulni. A műsor, amit a viadal köré szerveznek - interjúk, bemutatók, felvonulások - egy teljesen más fajta történetet kreál a valóság köré: és az arénában is a nézők csak azt látják, amit a kamerák mutatni akarnak, ráadásul azt is kommentárral. Bármi történik is, bárhogyan is éreznek a viadal résztvevői, ebből csak annyi jöhet át a nézőknek, amennyit a műsor készítői engednek és akár átértelmezve, más kontextusba helyeződve. Mert ez a hatalom (is) felismerte, hogy nem csupán panem et circenses kell a népnek, hanem történetek is.
Mert a történetek azok, amikből felépül a valóságunk. És ha a történeteken csavarnak, ferdítenek, átírnak, akkor az emberek valósága is változik vele, pontosan olyan irányban, amerre csak akarják. A történetek a legnagyobb politikai erők, amikkel tömegeket lehet mozgatni vagy éppen lenyugtatni. A történetek a valóság ragasztói.

Mindenki emlékezni fog ránk. Az emberek megjegyzik az arcomat, és a nevemet. Katniss. A lány, aki lángra lobbant.

Suzanne Collins trilógiájának az újraolvasása sok újabb ráismerést hozott a számomra, s mindeközben megőrizte azt a fotelba szegezős élményt is, ami anno hatalmába kerített az első olvasáskor. Nem hibátlan könyv, a young adult máz sajnos sokat ront az értékén, de ennek ellenére, ha hajlandóak vagyunk mögé látni, akkor egy tényleg érdekes történetet kapunk a hatalom működéséről és természetéről. Örülök, hogy újraolvastam.

Suzanne Collins: Az éhezők viadala, Futótűz, A Kiválasztott
The Hunger Games, Catching Fire, Mockingjay
Fordította: Totth Benedek
Agave Könyvkiadó

A koboldcsászár

Alig két oldalra volt szükségem, hogy teljesen belemerüljek a történetbe. Igen, tényleg kettő. Ennyit elolvasva bőven elég volt arra az elhatározásra jutnom, hogy nem viszem vissza másnap a könyvtárba, valamint hogy megint nem fogok tudni éjfél előtt elaludni. De arra aztán végképp nem számítottam, hogy napokon keresztül ennek a regénynek a világára gondolok még akkor is, amikor éppen nincs a kezemben a könyv. Mármint reméltem, hogy tetszeni fog, de csupán egy átlagos olvasmányélményre számítottam. Most vagy Katherine Addison könyve ennyire jó, vagy már nagyon szomjaztam valami jó kis fantasyre. 

Bár azért azt már itt az elején le kell szögeznem, hogy ez nem hagyományos értelemben vett fantasy regény. Nincsenek kóborlások ebben a világban, nincs küldetés, se epikus csaták vagy izgalmas harci jelenetek, ahogy különös mitikus lények sem. Itt csupán egy, a királyi udvarból száműzött félig kobold, félig tünde fiúról van szó, aki nem mellesleg a tündecsászár fia. És ez a fiú, Maia egy nap mégis csak császár lesz, ugyanis az apja és örökösei mindannyian életüket veszítik egy léghajóbalesetben. Így ő, mint egyedüli és törvényes örökös kénytelen elfoglalni a trónt és nyakába venni a birodalom összes dilemmáját és baját. Ez a váratlan helyzet rengeteg új és ismeretlen dologgal szembesíti Maiát, aki eddig távol élt az udvartól, és semmiféle uralkodáshoz szükséges tudást vagy etikettet sem tanult soha életében, hiszen nem is számított rá sose, hogy egy nap ő hordhatja a koronát. 

A regény alapvetően Maia nem annyira fizikai értelemben vett, sokkal inkább lelki útját követi végig, ahogy a tudatlan és kissé megszeppent uralkodóból önálló döntéseket hozó, mások tiszteletét kivívó császárrá válik. Tehát a szó hagyományos értelmében nem egy cselekménydús könyvről beszélhetünk A koboldcsászár esetében, de a lelki folyamatok ábrázolását és az udvari intrikák közötti lavírozást mégis olyan izgalmasan és érdekfeszítően tálalja Addison, hogy egy percre sem unatkoztam az olvasás alatt. Hiszen Maia önmagára találását olyan gyönyörű ívben vezeti végig, hogy az tényleg tankönyvbe illő szerintem. 

Maia félig kobold származása és az abból adódó hátránya a tünde udvarban egy nagyon finoman, ám mégis érezhetően jelenlevő probléma, ami az idegenség, a másság kérdéskörét is hangsúlyossá teszi a történetben. Vártam, hogy ez a vonal nagyobb szerepet kap esetleg a történetben, nem csak a háttérben meghúzódó dolog marad. De sajnos nem így történt. És akkor például simán el lehetett volna hagyni a nők egyenjogúságával foglalkozó szálakat is. Bár szívügyem ez a téma, de nekem itt ez már kicsit olyan beszuszakolt vonalnak tűnt, ami nélkül is meglett volna a történet. Ebben a világban ugyanis a nők - egy bizonyos vagyonnal és hatalommal rendelkezők körében - nem választhatják ki a férjüket, hanem leginkább politikai házasságok köttetnek. Édesanyja szintén egy ilyen házasságnak volt az áldozata és emiatt élete végéig boldogtalan volt, hiszen a tündecsászár undorodott tőle - származása miatt is, meg az előző császárné miatt viselt gyásza miatt is. Maiaban mély nyomott hagyott édesanyja boldogtalansága, és ezért tiltakozik már császárként az elrendezett házasságok ellen, valamint a női szereplőket - mások számára meglepő módon - egyenrangúként, saját akarattal rendelkező egyénként tiszteli és aszerint is viselkedik velük. Ami persze, egyébként egy nagyon fontos és jó téma, viszont a női karakterek - ennek a szellemnek a mentén - miért maradnak mégis marginális helyzetben a történet szempontjából? Egy meghatározó vagy igazán hangsúlyos nőalak sincs - kivéve talán Maia anyját, aki halott.

Maia széplelke és igazságossága nemcsak a nőkre, hanem minden elnyomottra, elfeledettre és láthatatlan szolgára és alkalmazottra is kiterjed. Maia mindenkit önálló individuumként tisztel, és nem a rangját vagy a vagyonát nézi, hanem magát az embert. Ez az attitűd emeli ki őt végül apja árnyékából, ez a viselkedése mossa el mások szemében kobold származását. A sokszorosan hátrányos helyzetből induló fiatalember végül diadalmaskodik és megváltoztatja a lelketlen királyi udvart. Ez kicsit tündérmeseszerű végkicsengés, hiszen mint köztudott, a politikai játszmák még a tiszta és ártatlan, szívből idealista emberek lelkét is képesek szempillantás alatt bedarálni a folytonos megalkuvásokkal és lavírozásokkal az igazság szürke tartományaiban. De ez a kicsi meseszerűség és optimista végkicsengés mégis jól áll a történetnek, még akkor is, ha ez most talán nem tűnik annyira izgalmasnak vagy formabontónak.

Szóval Katherine Addison könyve tényleg nem egy hagyományos fantasy regény, igazából még világ felépítés se nagyon van benne. Erről a koboldok és tündék lakta világról éppen csak annyit tudunk meg, ami Maia szempontjából szükséges. Inkább az udvari intrikák, a politikai élet és persze Maia saját hangjának a megtalálása áll a történet középpontjában. Tényleg egy nagyon hangulatos regényről van szó, ami bár eléggé összetett a politikai vonal miatt, mégis a régimódi tündérmeséket idézi fel az olvasóban.

Katherine Addison: A koboldcsászár
The Goblin Emperor
Miks-Rédai Viktória
Gabo Kiadó
448 oldal

Így lettem

Noha gyakran elfelejtjük, de az éntörténetek nagyon fontosak. Honnan jöttünk, hova tartunk, hol vagyunk most - ezt mindig megtudhatjuk abból, ha elkezdünk mesélni magunkról magunknak. Ezek az éntörténetek azonban sosem állandóak, folyton változnak velünk: nem arról van szó, hogy hazudnánk vagy hogy hamis történetek lennének, hiszen minden valóban megtörtént velünk. Egyszerűen csak az idő távlatából bizonyos események más színezetet kapnak vagy más történések kerülnek hangsúlyosabb szerepbe, és bizonyos, látszólag össze nem függő, időben távoli dolgok kötődnek egyszer csak össze bennünk, fűződnek föl a saját éntörténetünk vázlatára. Időről időre másként éljük meg a múltunkat, másként látjuk a jövőnket vagy a jelenünket - így változik, így mesélődik újra és újrafogalmazva életünk története más üzenettel, más végkicsengéssel, más kezdő- és végponttal. 

Michelle Obama könyve pedig egy igazán inspiráló éntörténet, hiszen nagy utat tett meg ezalatt az idő alatt, amíg Chicago South Side-járól eljutott férjével a Fehér Házig. Lelkileg volt ez nagy út mindkettőjüknek. Elég sok mindent tapasztaltak a világból ahhoz, hogy rájöjjenek számukra nem elég a jól fizető ügyvédi állásuk nyújtotta biztonság, hanem ők valóban tenni is akarnak érte, hogy a világ, az országuk egy jobb hely legyen. Nem volt könnyű, amíg Barack eljutott a szenátori majd elnöki pozícióig - sok áldozatot kívánt mindannyiuktól, a családtól, a házasságuktól. És persze, ezek a nehézségek a Fehér Házban is folytatódtak - más léptékben és máshogy, de tény, hogy családos emberként nem könnyű az ottani életet élni, ahol minden négyzetméterre legalább öt titkosügynök és két golyóálló üvegfelület jut. Nehéz így normális életet élni a két kislánynak, akik még csak most kezdik elhelyezni önmagukat a világban.

" Egy dolgot megtanultam az életben: ha felemeljük a szavunkat, annak ereje van. Amilyen gyakran csak tudtam, megpróbáltam az igazságról szólni, és hallhatóvá tenni azok történeteit, akikre a legtöbbször senki nem figyel." 

Michelle élettörténetében nagyon hangsúlyos dolog, hogy ő, mint egy egyszerű munkáscsaládból származó fekete nő honnan hova jutott. Hogyan lett belőle tanult, Borostyán Ligás egyetemet végzett, keményen dolgozó nő, aki hozzá akar tenni valami jót a világhoz. Rettentően fontos és inspiráló életút ez, hiszen Michelle sokszorosan marginális helyzetből indult, és sok nagy dolgot vitt végbe. Ám mindemellett megmaradt ugyanannak az egyszerű embernek is, aki soha nem felejtette el, honnan jött. És mindezt, amit kapott: minden lehetőséget, bátorítást, odafigyelést hasonló háttérrel rendelkező lányoknak, gyerekeknek szeretné visszaadni. Mert hite szerint ők is elérhetik a változást, belőlük is válhat magasan kvalifikált, sikeres ember, csak a lehetőséget kell megteremteni számukra. Ez már First Ladysége előtt is kardinális kérdés volt számára. Céljaik, motivációik nem felvett pózok tehát, hanem tényleg olyan dolgok, amikben valóban hittek, amiket valóban fontosnak tartottak.
Sok mindenért lehet szidni az amerikaiakat, de az, hogy Obamáéknak feketeként lehetőségük volt elnöki pozícióba kerülni és ciklust is tudtak hosszabbítani, kétségtelenül óriási előrelépést jelentett. Azért beszélek egyébként így ennyire többes számban róluk, hiszen Michelle is rengeteget tett hozzá Barack megválasztásához: nem csupán azzal, hogy aktívan részt vett a kampányban, beszédeket mondott mindenfelé, hanem azzal is, hogy bár nagyon ódzkodott attól, hogy aktívan részese legyen a férje a politikai életnek, mégis aztán teljes mellszélességgel támogatta őt mint társ, mint barát. 

Ami igazán szimpatikus volt Barackban és Michelle-ben, hogy mindennek dacára ők mégsem politikusok voltak azokban az években sem, hanem megmaradtak embernek. Alapszabályuk, hogy feketeként "kétszer olyan jónak kell lenned, hogy feleolyan messzeérj" végigkísérte utukat, és eszerint éltek a Fehér Ház falai között is. Jó volt olvasni arról, ahogy ezt a nagy történelmi múlttal rendelkező épületet és az ottani élet szigorúságát milyen eszközökkel és milyen megközelítéssel igyekeztek lazítani, közelebb hozni az átlag állampolgárokhoz - elsősorban a gyerekekhez. Hiszen fontos volt számukra átadni azt az üzenetet a következő generációnak, hogy bárkiből lehet amerikai elnök, ha megvan hozzá a kellő elszántság, motiváció és üzenet.

"... milyen sokan éljük végig az életünket rejtve maradt történetekkel, szégyelljük vagy félünk, hogy a teljes igazság nem felel meg az elfogadott eszményeknek. Gyerekkorunk üzenetei arról szólnak, hogy csak egyféleképpen lehetünk amerikaiak, tehát, ha sötét a bőrünk vagy széles a csípőnk, ha nem a megszokott módon éljük meg a szerelmet, ha más nyelvet beszélünk vagy más országból érkeztünk, nem tartozunk ide. Ez a helyzet - egészen addig, amíg valaki nem veszi a bátorságot, hogy máshogy mesélje el a történetet." 

Bár Michelle életútja igazán különleges és elképesztő, mégis annyi egyetemes probléma és kérdés fogalmazódik meg könyvében, amivel így vagy úgy, de szembesül az olvasó a saját életében is. Jó volt megismerni az ő látásmódját is, illetve hogyan kezelte a dolgokat, és visszatekintve ezekre mit adtak hozzá a személyiségéhez, másokkal való kapcsolatához. Michelle története így egy lesz közülünk - nemcsak az amerikai, fekete bőrű nők közül, hanem mindannyiunk közül. És azt hiszem, ez ennek a könyvnek az igazi titka, hogy képes elhitetni velünk, mi is tehetünk nagy dolgokat, ha igazán hiszünk. Magunkban, a világban. Hogy elég jók vagyunk.

Őszinte. Végtelenül emberi. Felemelő. Inspiráló. Michelle Obama éntörténete egy olyan történet, ami sokáig velem marad, és legszívesebben mindenkinek a kezébe nyomnám.
Egy nő története, aki Chicago szegénynegyedéből egészen a Fehér Házig jutott.
Egy feleség története, akinek a férje nem mindennapi ember. Akinek az eszméi mögé felsorakozik az Egyesült Államok nagy része.
Egy anya története, aki átlagos és boldog gyermekkort szeretne biztosítani lányainak nem éppen átlagos körülmények között.
A történet, amiből megtudhatjuk, miként lett ő Michelle Obama. És végtelenül örülök, hogy megismerhettem.

Michelle Obama: Így lettem
Becoming
Fordította: Weisz Böbe, dr. Andó Éva
HVG Könyvek
440 oldal

"Amelyben hősünk elképesztő tökéletességre viszi a nagyságot"

Henry Fielding: A néhai nagy Jonathan Wild úr élettörténete

kiolvastam: 2011. március 27.

Joanthan Wild nagy ember volt. Minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, ami az igazi nagy embereknél szokás: lopott, csalt, hazudott, ám nagy közmegbecsülésnek mégsem örvendett, mert nem volt se politikus, se hadvezér. Ő csak egy zsivány volt, még hozzá milyen! Henry Fielding regénye az ő élettörténetét meséli el egészen születésétől kezdve haláláig, kitérve minden olyan apró mozzanatra, amiben felcsillan Jonathan Wild nagysága, miközben erről-arról moralizál egy-egy kitérőben.

" Hősünkbe e hitványságból az emberileg lehető legkisebb adag szorult, ezért merészeltük őt NAGYságnak nevezni, és olvasóink, nem kételkedünk benne, történetének átolvasása után egyetért majd velünk abban, hogy őt erre a rangra érdemesnek ítéletük"

Fielding az egész történetet dokumentarista stílusban írta, legalábbis ennek a látszatát igyekszik kelteni: a regény elején felrajzolja Jonathan Wild családfáját, kiemelve belőlük az igazán nagy embereket egy-egy anekdota erejéig; bizonyos információkat úgy állít be, mintha valami nagyon fontos forrásból merített volna; néha megjegyzi, hogy egy-egy időszakról hiányosak az ismeretei és így tovább. Egyébként ezek a megoldások nagyon sokszor mulattatóan hatnak, legalábbis nekem nagyon tetszettek.

S persze ott van az irónia is, amit lehetetlen nem észrevenni már az első oldalaktól kezdve, és képtelenség enélkül olvasni a könyvet. Az egész, általunk ismert és elfogadott értékrend visszájára fordul itt: a jóságból, a szeretetből alávaló dolog lesz, vagy fordítva: ami a mi eszünkben megvetendő, az itt csodálatra méltó. A szűzies Laetitia, Wild úr kiszemeltje, pedig éppen minden, csak nem szűzies (ezt akár csúnyábban is megfogalmazhattam volna) . Egyszóval, itt minden a feje tetejére áll. Nem szabad egyből minden egyértelműnek tűnő fogalmat készpénznek venni, utána kell járnunk, hogy vajon a regény világában milyen értékek vannak hozzárendelve, mert különben nagyokat pisloghatunk.
A kedvencem az egészben, az a nyelvben megmutatkozó irónia: Wild és a többi zsivány párbeszédei, monológjai mind igazán fennkölt és retorikus stílusban vannak megírva, választékos szókinccsel - ám néha azért kibújik a szög a zsákból, mert olykor-olykor előbukkannak alpári kifejezések, amik szerintem igazán mulattatóan hatnak a sok finomkodás között- , ám a regény közepén egyszer csak belehelyez egy levelet, amit Wild írt, és persze a narrátor elöljáróban egekig magasztalja stílusát, helyesírását stb , ám amikor elolvastam a levelet, jól meglepődtem ( a nevetés mellett): természetesen, annyira tele volt durva helyesírási hibákkal, hogy akár már azt mondhatnám, hogy a levél olvashatatlanná vált, vagy legalábbis nagyon nehezen olvashatóvá.

"Mivel igen-igen helytelennek tartanók, hogy bárminemű felfedezésünket elhallgassuk olvasóink elől, (...) némileg elkalandoztunk itt e tárgyunktól azért, hogy az együgyű és a jóra hajlandó embereket a következő kis leckében részeltethessük: keresztényi kötelesség ugyan, s mi is azt tanácsoljuk, hogy bocsáss meg ellenségednek, de soha se bízz meg olyan emberben, akiről okod van feltételezni, hogy sejti: te tudod, hogy ő ártott neked"

Érdekesek voltak még a párhuzamok a zsiványok és a politikusok, hadvezérek közt, ez elég sokszor feljött a szövegben. Igazából Fielding nem tesz különbséget köztük jellemben, bár azt mondja, hogy szerinte a tömegek élén álló zsiványok - azaz a politikusok, hadvezérek stb - sokkal rosszabbak, mert azok több embert károsítanak meg, és nem egyszer súlyosabban és ráadásul több ideig, mint a tolvajok, rablógyilkosok.

Nem mondanám, hogy könnyű olvasmány, mert nem az. Akik pedig szeretnek egy regényben kizárólag a cselekményre koncentrálni, azokat el kell szomorítanom ezzel kapcsolatban, ugyanis az olvasót nem érhetik meglepetések, mert a fejezetek elején mindig van egy apró összefoglaló az adott rész tartalmát illetően, és ennél fogva nem érezhetjük azt a "húha!" -érzést. De ennek ellenére viszont nem tagadhatom - habár miért is tenném - hogy eszméletlen szórakoztató könyv volt, sokat nevettem rajta. Meg is fogadtam, hogy egyszer belevágok a Tom Jones -ba is. Egyszer.
Az értékelésemben 5 pontot ért el!

Szépfiú

Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival

kiolvastam: 2010. november 24.

Mikszáth műveit már gimnazista koromban is nagyon szerettem olvasni, s korábban a Beszterce ostroma című regénye volt az egyik legkedvesebb kötelező olvasmányom. Eddig. A Noszty fiú esete Tóth Marival kiütötte nálam Pongrácz Istvánt a nyeregből, s most ez lett számomra a legleg Mikszáth regény, mert minden sorát élvezet volt olvasni.

A regény alapötlete egyébként egy megtörtént eseményen alapul, amely 1901-ben esett meg, s a "bácskai szenzációként" híresült el akkoriban. Egy úgynevezett Ungár Lajos, milliomos zsidó úriember lányának és egy dzsentri ifjú hasonló végkifejletű története adta Mikszáthnak az alapötletet, amiből egy hihetetlenül jó regényt kerekített ki, megfűszerezve azt egy kis politikával és politikai bakikkal is.

Hjah, ilyen a politika, hogy az Isten verje meg. A tiszta múltat befencseli (...), a piszkos múltból kiveszi a pecséteket, akár a benzin -(...) Istenem, Istenem, de nagy bolondságokból van ez a világ összerakva!

A regény főhőse egy jó kiállású, léha és tékozló huszárhadnagy, aki a Noszty Feri névre hallgat. Még a regény elején egy váltóhamisítás miatt elbocsájtják a hadseregből, de mégsem jut koldusbotra, hiszen családi kapcsolatai révén Bontó vármegye szolgabírójaként látjuk viszont a regény lapjain. S ahogy az általában a magyar irodalom dzsentri-ábrázolásaiban előfordul, Noszty Feri semmihez sem ért, nem is akar dolgozni sem, de a pénznyelő szerencsejátékok rabja. Így hát, nincs más hátra, mint keresni egy "jó partit", akit aztán feleségül vehet, s folytathatja tovább rendületlenül szenvedélyét, míg ki nem apad feleségének a hozománya. Hamar meg is találja azt a szerencsést, akit feleségeként szeretne tudni: a hatalmas vagyonnal rendelkező Tóth Marit. Ám a lány nem valami könnyű eset, sorban kosarazza ki kérőit, ezért Noszty Ferinek egy alaposan kigondolt tervre van szüksége, aminek segítségével elnyerheti a lány szívét - van itt intrika, álruha, esküdözés, hazudozás mesteri adagolása. S miközben izgulhatunk, hogy vajon sikerül-e Ferinek a terve vagy végül győzedelmeskedik az igazság, bepillantást nyerhetünk a korabeli politikai életbe is Kopereczky alakján keresztül, aki apósa révén lett Bontó megye főispánja - bár, hozzáteszem a politikához sok köze nincs, körülbelül annyit ért hozzá, mint a földműveléshez. Jó tudni, hogy a politika akkor se működött másképp, mint most - bár, kicsit elszomorító, hogy a helyzet máig változatlan. Komolyan mondom, szerintem a regény egész politikai szatíra részét át lehetne húzni napjainkra is - igaz, főispánok és dzsentrik nélkül.

S miközben hagyjuk, hogy vigyen minket magával a történet, jó kedélyű narrátorunk szájából rengeteg érdekes és szórakoztató anekdotát hallhatunk, amik bár nem viszik előre a cselekményt, de mégis legalább ugyanolyan élvezettel olvassuk ezeket is. Hiszen ki ne szeretné megtudni, hogy Kopereczky miért lett Izrael Izsák névre keresztelve? Vagy ki ne szeretne olvasni régi nemesi családok mára eltűnt nagyságáról? Vagy hogy hogyan is tett szert Tóth Mari édesapja erre a hatalmas vagyonra, amely alaposan megnövelte lánya értékét a házasság piacán?

Az ember minden új országban macskakölyök egy ideig, csak hetednapra nyílnak ki a szemei. De ez a hetednap eltarthat hét esztendeig vagy holtig is. Nagy dolog látni tudni.

S nemcsak a történetet és az anekdotákat imádtam ebben a könyvben, hanem ezt a kedves, ízes beszédű narrátort is, akinek humora még manapság is frissnek hat. Ahogy leír egy-egy baklövést vagy ahogy bemutat egy szereplőt - mind, mind csodálatos, mulattató és mégis érezni benne az élt!

A regény egyébként több epizódcsoportból áll össze, melyeket először egymástól nagyon különállónak érzünk, s ahogy halad előre a történet, úgy kapcsolódnak össze egyre jobban és szorosabban ezek a szálak - ahhoz tudnám talán a legjobban hasonlítani, mint ahogy a pók szövi egyre és egyre a hálóját, úgy szövődik ez a történet is, s úgy hálózza be magát az olvasót is. Szinte észre se vesszük, s már ott tartunk, hogy nem bírjuk letenni a kezünkből, s engedjük, hadd sodorjon magával ez a történet a maga igazságával, humorával, kiváló ember- és társadalomismeretével együtt. Egyszerűen lenyűgöző! Az értékelésemben 10 pontot kap!

És olvassatok Mikszáthot!

Kiadó: Európa Kiadó - Diákkönyvtár sorozat
Eredeti ár: 950 Ft
Oldalszám: 539 oldal
ISBN: 963 07 7210 8