Már lassan féléve olvastam ezt a könyvet, szóval mondhatjuk úgy is, hogy jól elhúztam a beszámoló írását. Igazából azért volt ez, mert nem tudtam mit is írhatnék róla: most törekedjek arra, hogy azt írjam le, hogy általánosságban véve hogy tetszett nekem, vagy inkább koncentráljak arra, hogy akkor és ott mit adott, mit jelentett számomra. Mert bár gyakran egyezik ez a két dolog, de megesik, hogy nem annyira. Például most.

Még ma is tisztán emlékszem arra a napra, mikor elkezdtem olvasni. Hogy is felejthetném el? Már vagy egy napja feküdtem az ágyban, teljesen magamra húztam azt a jó vastag, puha takarót, és igyekeztem nem tudomást venni arról a tényről, hogy ott kint, az ablakon túl megy tovább az élet. Én inkább csak tocsogtam az önsajnálat mocsarában, és úgy gondoltam, nincs az a pénz, hogy kibújjak a takaró alól. De a Borzalmas Napok másodikján egyre inkább elfogott az az érzés, hogy szükségem van valamire. Valami könnyűre, valami megnyugtatóra... tudjátok, valamire. Cecelia Ahern jutott eszembe először, nem tudom miért. Egyszerűen, ahogy megfogalmazódott bennem, hogy mit is szeretnék, rögtön az ő neve ugrott be.

"Egy júniusi péntek reggelen lettem Luke legjobb barátja. Éppen 9.15-kor. Azért tudom ilyen pontosan, mert ránéztem az órámra. Nem is tudom, miért, mert sehová nem készültem időre. De hiszem, hogy mindennek oka van, és talán azért pillantottam az órámra akkor, hogy a történetet pontosan mondhassam el. A részletek pedig fontosak a történetekben, nem igaz?"

Ez a bekezdés akkor hihetetlenül jól esett, mintha egy válasz lett volna a fel nem tett kérdésemre. Mindennek oka van. S általában visszatekintve az eddig történt eseményekre, mintha ez tényleg igaz lenne. Mintha nem random módra vágna hozzánk az élet ezt meg azt, hanem az idő múlásával felfedezhetjük az események közötti ok-okozati láncot: mintha egy jól megkomponált történet szereplői lennénk. Semmi sem céltalan.
S aztán ez a párbeszéd köztem és a könyv között egészen a legutolsó oldalig folytatódott - no, nem mintha épp' egy láthatatlan barátommal akadtak volna problémáim. Hanem csupán annyi, hogy néhány mondat, bekezdés rám talált. Ott és akkor.
Tudom különben, hogy vannak ennél sokkal szebben megírt, eredetibb gondolatokkal teletűzdelt történetek, és azt is tudom, hogy Ahern sokszor abszolút nyilvánvaló vagy kissé elcsépelt gondolatokat mond ki, de hé, azért vannak ezek az időszakok - legalábbis nálam biztosan - amikor pont ezekre a nyilvánvaló dolgokra van szükségem. Mert amikor az ember ennyire maga alatt van, hajlamos rá, hogy elfelejtse. S jó, ha van valami, ami emlékezteti ezekre.

Maga a történet - az Ahol a szivárvány véget ér -nél - egy kedves, bájos romantikus vígjátékra emlékeztetett. A főszereplő, Elizabeth egy kissé merev, végtelenül precíz nő, aki egyedül neveli húga kisfiát. S váratlanul betoppan az életébe egy Ivan nevezetű titokzatos férfi, aki hamar megmutatja számára, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben.


Szóval, mondom: a történet kicsit hollywood-i - ez gondolom, most nektek is leesett. Lehet, sőt egészen elképzelhetőnek tartom, hogy ha nem egy olyan időszakomban futunk össze csupán egy kellemes, de felejthető élmény lett volna. Így viszont annál jóval több lett: egy teljesen saját bőrön megtapasztalt példa arra, hogy a könyvek tényleg vigaszt tudnak nyújtani. És tudom, ez most tök nyálas gondolat, de ez van. nem hiába halogattam ezt a bejegyzést, mert éreztem, hogy ez lesz
És köszönet érte Amadeának, jobbkor nem is jöhetett volna egy ilyen szép ajándék.

u.i.: imádom ezeket az ír kisvárosokat!

Cecelia Ahern: Bárcsak láthatnál
Eredeti cím: If You Could See Me Now
Fordító: Dávid Anna
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 280
Eredeti ár:


(kép forrása: girlscene.nl)

"Atyaúristen, ki írja a forgatókönyveteket?"

Szóval, van ez a habos-babos kis szívecskés borító, ami gúnyos pillanataimban csöppet ellenérzéseket váltott ki belőlem (mert hát most komolyan.... pink szívecskevirágok...ne már), és ezért már számolni se tudom hányszor tettem vissza a könyvtári polcra majdnem ugyanazzal a lendülettel, ahogy leemeltem onnan. És igen, tudom, hogy rengetegen csudajókat mondtatok róla, meg szinte mindenkinek ez a kedvence - vagy legalább az egyik kedvence - az írónőtől, szóval ezt mind nem felejtettem el egy percre sem, meg tudom, hogy a borító meg a hátul levő szövegrészlet (mert az is eléggé elrettentő szerintem) nem minden. No, de nem is magyarázom tovább a bizonyítványomat, inkább ugorjunk át arra a részre, hogy pár hete nem csupán leemeltem a polcról, hanem haza is vittem magammal, és pár napra rá bele is kezdtem.

Öhm... és hát az úgy volt, hogy az első tíz oldalnál én komolyan gondolkodni kezdtem azon, hogy én ezt inkább visszaviszem a könyvtárba olvasatlanul, mert tökre gagyinak tűnt. Ó, és tudom, most túl szigorúnak tűnök meg utáltok meg minden (de azért várjátok ki légyszi a végét! És még ne utáljatok :-) ), de szerintem a levélformátumokkal Ahern -nek igenis volt problémája: sokszor tűnt úgy nekem, mintha nem tudná úgy használni, ahogy azt kéne, hiszen inkább mini-elbeszélések voltak azok, mintsem levelek.
De oké, ennyit a problémázgatós énemről. Igazából egész hamar kikapcsolt - mármint az ilyesmiken való fennakadásom... sőt, annyira, hogy szerintem elég, ha csak annyit mondok, hogy például egyik reggel annyira belemerültem a könyvbe, hogy majdnem rossz megállónál szálltam le a villamosról.

"Valami hiányzik, tudod? Az életnek az a különleges varázsa, amit éreznem kéne."

Ja, de azért írjak valamit a történetről, ugye? Szóval: Alex és Rosie kisgyerekkoruk óta a legjobb barátok, és sülve-főve együtt vannak. Aztán még az érettségi előtt messze sodorja őket egymástól az élet, mert Alexnek Bostonba kell költöznie a családjával. Azonban kapcsolatuk nem szakad meg, így a messzi távolból is részesei lesznek egymás életének; bár az idők folyamán különböző akadályok gördülnek eléjük, próbára téve barátságukat.
Történetüket pedig leveleken, képeslapokon, e-maileken, illetve chateléseken keresztül ismerjük meg.

Igazából az egész könyv egy cuki romantikus vígjátékra hasonlít, amiben Hugh Grant is tutira szerepelne. Minden egyes olvasása amolyan igazi felüdüléses kikapcsolódást jelentett - komolyan, már csak a popcorn hiányzott néha a teljes hatás eléréséhez. Kedvenc szereplőm egyértelműen Ruby volt, Rosie legjobb barátnője, akinek a szövegein tök jókat lehetett derülni, és emellett az is tetszett benne, hogy mindig jól látta a dolgokat, és ezt soha nem félt elmondani Rosie-nak - akármilyen fájó volt is az igazság, vagy akármennyire is kritikus volt a véleménye bizonyos dolgokról. Bár nem is tudom, néha úgy éreztem, hogy Alex-szel együtt olykor elvetették a sulykot, amikor Rosie életéről vagy éppen aktuális döntéseiről mondtak véleményt, általában azzal érvelve, hogy "ez egyáltalán nem jellemző rád, Rosie" vagy "ez nem te vagy". De ilyenkor mindig csak arra tudtam gondolni, hogy az ember nem változhat? Ugyanannak az embernek kell maradnia örökre, aki négyéves korában volt? Feltétlen a lemondással kell párosítanunk azt, ha valami később már nem lesz annyira fontos az életünkben? Persze, Rosie esetében nyilván nem erről volt szó, ez csak amolyan zárójeles megjegyzés volt részemről, zárójel nélkül.

"...otthagytam csodálatosan intelligens családomat, elmerültem egy kád vízben, és fontolgattam, hogy bele is fojtom magam. Viszont akkor eszembe jutott, hogy még maradt egy kis csokitorta tegnapról, így mégis feljöttem levegőt venni. Van, amiért érdemes élni. "

Néha kissé klisések a benne fordulatok, és bár teljesen kiszámítható a vég, de tudjátok... mégsem ez itt a lényeg. Jó volt olvasni olyan emberekről, akik ennyire törődnek egymással, meg addig is hinni abban, hogy vannak elválaszthatatlan, életre szóló barátságok is, amelyeket nem fakít ki az idő. Tudjátok, nem is olyan régen, talán pár hónappal ezelőtt, visszaemlékeztem életem eddigi szereplőire, akárcsak Rosie Dunnie tette ezt a könyv végén, és hihetetlen melankólia szállt meg, mikor belegondoltam, hogy hány ember hány éven keresztül mennyire fontos része volt az életemnek, és most azt se tudom mi van velük. Mintha nem is lettünk volna egymásnak. Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy C'est la Vie, ugye?
Szóval azért attól, hogy ilyen kis könnyed, csajos-romantikus regény ez, mégis sikerült egy-egy amolyan Rodin- pózba vágott gondolatommal azonos hullámhosszra kerülnie. Azért megjegyzendő: enélkül is maximálisan tetszett volna. Csak mert.

p.s..: I Love You ugye, ha megfilmesítenék, tuti, hogy Hugh Grant-nek is szerepelnie kéne benne? Ne kérdezzétek miért, de nekem folyton ő jutott eszembe olvasás közben. (na, jó - néha egyébként is szokott...)

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér
Eredeti cím: Where the Rainbow's End
Fordító: Morcsányi Júlia
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 448
Eredeti ár: 2990 Ft

Az élet megy tovább...

Cecelia Ahern: U.i.: Szeretlek
kiolvastam: 2011. április 23.

Cecelia Ahern első regénye, az U.i.: Szeretlek hatalmas sikert aratott világszerte, és első megjelenése után három évvel már a mozivásznat is meghódította. A megírása idején huszonegy éves írónő ezzel a regényével lépett be a köztudatba, amit a mai napig rengeteg olvasó dicsér, és ez alól hazánk sem kivétel.

A történet elején a regény főszereplője, Holly nem régiben elhunyt férjét gyászolja, akinél pár hónappal korábban agydaganatot diagnosztizáltak. Férje halála után Holly lába alól kicsúszik a talaj, úgy érzi, nem képes tovább élni Gerry nélkül. Munkájából kirúgták, egész nap otthon gubbaszt az ágyban, nem akar senkivel se találkozni, aludni, enni képtelen – szinte csak vegetál. Barátnői, szerető családja hiába próbálnak rajta segíteni, Holly-t képtelenek kimozdítani a csigaházából. Ám egy nap csomagja érkezik: tíz darab lezárt boríték, és mellettük egy rövid levél – Gerry-től. A borítékokon egy-egy hónap neve áll, amik a felbontás dátumát jelzik, és bennünk egy-egy apró feladat, amit Gerry hagyott hátra szeretett feleségének, hogy végigsegítse őt a gyász időszakán. Holly férje segítségével újra megtanulja élni az életét: visszatalál családjához és barátaihoz, igyekszik levetkőzni félénkségét, hátrahagyni depresszióját, sőt még munkát is talál – igaz, ezt most már mind Gerry nélkül kell megélnie. S ez a legnehezebb lecke mind közül.

Ahern regényének ötlete szerintem zseniális: olyan igazi zsebkendőitató, szívszorító, romantikus történet, ami megmutatja, hogy mi van a „nincs tovább” után. Így hát, amikor elkezdtem olvasni, ennek megfelelően készítettem magam köré a dolgokat, hogy kéznél legyenek, amikor szükség van rájuk. Őszinte leszek: egyszer sem vettem elő papírzsepit, nem szorongatta a torkomat a sírás, de azt hiszem, még csak sóhajok se hagyták el a számat olvasás közben. Szerintem nem arról van szó, hogy érzéketlen lennék, mert én igenis szeretni akartam ezt a történetet, én tényleg meg akartam hatódni, de nem jött össze. Pedig a történet maga tényleg jó, érdekes, fájdalmas – akkor mégis mi lehetett a hiba?

Talán, az okot abban lehet keresni, hogy számomra nem ez volt az első regény, amit az írónőtől olvastam, hanem egy érettebb, kiforrottabb története került először a kezembe, és ez kicsit magasra tette a lécet. Pedig, igazából gondolhattam volna, hogy egy első könyv mindig tartogat hibákat, ritkán lehet nevezni tökéletesnek. Nos, az U.i.: Szeretlek valóban csupán Ahern szárnypróbálgatása a szórakoztató irodalomban – és ha ennek megfelelően olvastam volna, biztos vagyok benne, hogy nem ért volna ekkora csalódás.

Ami nagyon zavart ebben a könyvben, az a stílustalansága. Egy idézetet, gondolatot se tudnék kiemelni belőle, ami önállóan is megállná a helyét, illetve egyről se tudnám azt mondani, hogy „ez milyen szépen van megírva”. Persze, tisztában vagyok vele, hogy ezt nem mindenki igényli, ez inkább egy szubjektív probléma részemről. A regény közepefele már a helyére került számomra, és ezután már nem is volt vele gondom. Inkább egy kis könnyed, nyári olvasmánynak mondanám, ami kikapcsolódásra tökéletesen megfelelő.

Azért a külföldi kritikákkal szemben mégis úgy érzem, hogy meg kell védenem a könyvet. Megjelenése idején ugyanis sok kritikus panaszkodott arra, hogy a regény rossz üzenetet közvetít az olvasók felé, vagyis: a gyászon vásárlással, bulizással túl lehet lépni, képesek feledtetni a fájdalmat. Úgy gondolom, hogy ez a regény egyáltalán nem ilyen üzenetet közvetít, inkább arról van szó, hogy az ember hiába próbálkozik élni tovább az életét, mintha mi se történt volna, és hiába jönnek jobb időszakok, hiába a nevetés és a mosoly - a hiányt, a fájdalmat nem lehet soha hátrahagyni. Örökké ott marad, az idő sem mulaszthatja el soha. De könnyebbé teheti – ha mi is akarjuk.

Az U.i.: Szeretlek tökéletes regény a kikapcsolódásra egy unalmas délutánon, és ha az olvasó nem teszi túl magasra a lécet az írónő legelső könyve számára, egy kellemes élménnyel lehet gazdagabb. Ám a többi regényének fényében mégis azt kell mondanom, örülök, hogy Ahern nem ragadt le ennél a stílusnál, mert akkor nem biztos, hogy kezembe venném a többi könyvét. Egyszer még talán elnézhető, azonban többször biztosan nem. Szerintem.

A filmről röviden: miután elolvastam a könyvet, nem hagyhattam ki a filmet sem, főleg azért, mert sokan mondták, hogy sokkal jobb, mint a könyv. Hát, meg kell mondjam, hogy nem fogom ezt a csoportot gyarapítani, mert legyen bármennyire is stílustalan a könyv számomra, azért még mindig klasszisokkal élvezhetőbb, szerethetőbb, mint a film. És nem, most ezt nem azért mondom, mert pár dolgot megváltoztattak rajta a könyvhöz képest. Például, nekem enyhén bizarr volt az, hogy a filmbeli Holly halott férje urnáját folyton magával hordja, még a szórakozó helyre is - most komolyan....! Illetve, a másik problémám a film befejezése volt... Túl amerikai, túl cukormázas, túl giccses. Szerintem. S arról meg már ne is beszéljünk, hogy egy csomó érdekes, színes karaktert elhagytak, megváltoztattak. Szóval, a filmmel viszont tényleg nem voltam megelégedve. Bár Gerard Butler még mindig helyes pasi.

Kiadó: Tericum
Fordító: Pavlov Anna
Eredeti cím: Ps, I Love You
Oldalszám: 510
Eredeti ár: 3170 Ft

képek forrása:
1. http://browse.deviantart.com/?q=p.s.%20i%20love%20you&order=9&offset=72#/d1fhya

Sosehol

Cecelia Ahern: Talált tárgyak országa

kiolvastam: 2011. január 31.

Minden dolognak megvan a helye a világban, még az embereknek is. Ám néha az is megesik, hogy nem ott vannak, ahol lenniük kell. Vagy egyszerűen eltűnnek. Sokféleképp megtörténhet: a tárgyak, emberek elveszhetnek teljes fizikai valójukban, de mi, emberek lélekben is képesek vagyunk rá. Van, hogy saját akaratunkból, vagy valami külső erő hatására – de mindig találhatunk kiutat, csak szembe kell néznünk önmagunkkal. Talán, ez a legnehezebb és legfélelmetesebb dolog mind közül. Van, hogy nem vagyunk rá képesek, s hagyjuk, hogy örökre elvesszünk önmagunk és a legtöbb ember számára is. Van olyan is, hogy képesek vagyunk magunktól is megtalálni a visszautat. De valahol az életünkben lennie kell valakinek, aki mindig ránk talál, bármerre is legyünk.

Sandy Shortt nem tud belenyugodni abba, hogy valaminek vagy valakinek csak úgy nyoma vész. Mióta gyerekkorában eltűnt az utcájában lakó egyik kislány, mániákusan keresi az elveszett dolgokat – akár éjszakákat is képes átvirrasztani egy eltűnt zokniért, fogkeféért. Felnőttként magánnyomozó lett, aki az eltűnt személyek felkutatására specializálódott – ő az, aki még akkor sem adja fel, mikor már minden keresés zsákutcába futott. Ám minél nagyobb energiát fektet bele a keresésbe, annál jobban veszíti el önmagát, és mindenkit maga körül. Az élete lassan csupán a keresgélésről kezd szólni – de vajon őt ki fogja megkeresni?

Az egyik eltűnt személy nyomozása során Sandy is egyszer csak eltűnik, akár egy zokni a mosógépből, és egy olyan helyen találja magát, ahol elveszett tárgyak tömkelege van mindenütt, s persze emberek is – rég eltűnt emberek. Köztük számos olyan személy, aki után Sandy régóta nyomoz. Ám most, hogy végre megtudta azt, amire egész életében kíváncsi volt, már csupán egy vágya maradt: hazatalálni.

"– Tehát azt mondod, hogy egy hiányzó zoknit keresni olyan érzés, mint a szerelmet keresni? (..)
– Nem. Olyan érzés, hogy az ember tudja, hogy valami hiányzik az életéből, de akármennyire is keresi, nem találja meg."

Ahern regénye igazi felnőtteknek való tündérmese, ami csodálatosan mossa össze a valóság és a képzelet határait. A Talált tárgyak országa csodálatos hely, ahol az emberek újrakezdhetik életüket, s talán még jobban megtalálják önmagukat, mint a másik világban. Azt hiszem, sok eltűnt személy hozzátartozója szeretne hinni abban, hogy valóban létezik egy ilyen hely...

Megható volt olvasni a soha meg nem szűnő ragaszkodásról, amely a legtöbb hozzátartozót jellemezte: az esténként folyton égő verandalámpák fényéről, az érintetlenül hagyott hálószobákról, s a folytonos reményről, hogy egyszer mégis hazatalálnak, és együtt folytathatják az életüket.
Fájdalmas dolog elveszíteni valakit, és talán még fájdalmasabb látni, hogy a környezetükben már mindenki fel tudta dolgozni az esetet, csak ők nem. Valószínű, soha nem is fogják. De hiába ragaszkodnak, az emlékek megállíthatatlanul eltünedeznek, s egy nap úgy ébrednek fel, hogy már nem cseng a fülükben az illető nevetése, képtelenek felidézni a hangját, és a fényképeikről eltűnik az élet – csupán képek maradnak, grimaszok és mimikák nélkül.

A regény szereplői mind érdekes alakok, különösen Sandy, akiből egy darab szintén eltűnt, mikor gyerekkori ismerőse köddé vált. Ekkor kezdődött ugyanis szinte már beteges méreteket öltő keresőszenvedélye, ami nem csupán az ő életét változtatta meg alapjaiban, hanem a családjáét is. Sandy egyre távolodik mindenkitől, magába fordul és a keresés lesz az egyetlen rögeszméje – semmi más nem képes a gondolataiba furakodni.
A szenvedélybetegség mindig érdekes téma, annak ellenére, hogy a való életben gyakran túlontúl furcsának találják az emberek. Annyira más a világuk, hogy egy egyszerű kívülálló nehezen képes megérteni őket – talán ezért is jók az ilyen történetek, mert valamennyire mégis bepillantást engednek a szenvedélybetegek gondolataiba, mozgatórugóiba.

Magányos ember az, aki a valamit semmire cseréli.

Ahern regénye igazán könnyed, szinte már légiesnek mondható stílusban íródott, rengeteg olyan típusú mondanivalóval, amelyek kimondatlanul ott lebegnek körülöttünk nap mint nap, és pont ezért esik olyan jól a lelkünknek – mert valaki mégis szavakká változtatja a megfoghatatlan gondolatokat. A cselekmény két szálon fut: az egyik Sandy története, a másik pedig Jack -é, Sandy egyik ügyfeléé, aki nem nyughat addig, míg Donall nevű öccse elő nem kerül. Ezért is lépett kapcsolatba a nővel, hátha segít neki. Ám mikor Sandy eltűnik, Jack összeszedi magát, és elhatározza, hogy megkeresi őt.

Sokan panaszkodtak a képzeletbeli világ kidolgozatlanságára, a regény végén a szálak elvarratlanságára, de én ezt nem tartom problémának, hiszen az írónő a képzeletünkre bízza a dolgokat – ahogy az igazi mesék is teszik. Nem szükséges minden dolgot kimondani, hiszen pont ettől lesz valami varázslatos és érdekes, hogy az olvasó fejében születnek meg a válaszok. S hogy mi is lehet pontosan ez a hely, ahová az eltűnt tárgyak és emberek kerülnek? Talán, nem is ez a fontos. Inkább a tudat, hogy ezek az emberek képesek voltak ott új életet kezdeni, és igazán boldogok.

Ez a gyönyörű ornamentikájú borító valóban bájos és szívmelengető történetet takar, amely képes varázslatot vinni az olykor beszürkülő hétköznapjainkba. Ez volt az első regényem Ahern - től, így egyáltalán nem volt viszonyítási alapom. Lehet, hogy aki jobban ismeri az írónőt, nem lesz így elragadtatva tőle - de engem meggyőzött: még több könyvet kell tőle olvasnom.
Az értékelésemben 9 pontot ért el.

Kiadó: Athenaeum Kiadó
Eredeti cím: The Place Called Here
Fordította: Hussami Péter
Oldalszám: 358 oldal
Eredeti ár: 3490 Ft
ISBN: 978 963 293 040 4