Pages

Vágyak könyve

2023. január 23., hétfő




Nemcsak irodalmi, kulturális hanem történelmi megközelítéssel is egyaránt érdekelt mindig is a Biblia világa. Elképesztő belegondolni, hogy a szöveget olvasva mennyi minden felfedődik előttünk ebből a letűnt régi világból, és micsoda sorstragédiák bontakoznak ki előttünk! Sue Monk Kidd könyvét mindenképp olvasni szerettem volna, mert egyfelől nagyon érdekes gondolatkísérletnek tartottam, hogy Jézus feltételezett feleségét helyezi középpontba, másrészről pedig biztos voltam benne, hogy izgalmasan, mélyen beleérzőn fog a témához nyúlni.

És nagyjából igazam is lett.


Ana vagyok. A Názáreti Jézus felesége voltam. Hang vagyok.



Ana, regényünk főszereplője egy igazán felvilágosult, tudásra szomjazó nő vagyis pontosabban lány, aki pennája és papiruszai társaságában boldog csak igazán. Jómódú családja azonban ki akarja őt házasítani, hogy politikai szövetségest nyerjenek vele, és lányuk jövőjét is biztosítottnak lássák. Azonban Ana nem akarja ezt az érdekházasságot, különösen azért nem, mert már egy másik férfi ejtette rabul a szívét, akivel a piacon találkozott. A férfi neve Jézus. 



Ana alakjával sok modern kérdés beemelődik ebbe a kétezer évvel ezelőtti világba. Ami bevallom, elsőre kicsit inkább feminista bestseller-recept ízű volt nekem, amiből leginkább a recept érzettel volt egy kicsit problémám. Mintha Kidd folyamatosan pipálgatta volna a képzeletbeli listáját, hogy minek is kéne ebben a regényben megjelennie, hogy ez tényleg egy női szemszögű, feminista hangot megütő történet legyen. Úgyhogy az elején kicsit kevésbé lelkesen és meglehetősen lassan is haladtam vele, aztán valahogy a közepétől, vagyis Jézus feleségeként Názáretbe kerülésétől kezdve egyre inkább meggyőzött magának a történet: egyre inkább akartam olvasni, elmerülni benne, és tényleg jól esett ott létezni Anával - még akkor is, ha az élete nem lett sokkal egyszerűbb, mint leánykorában. 


Amikor azt mondom neked, hogy minden rendben lesz, azt nem úgy értem, hogy az élet már nem tartogat számodra több tragédiát. Az élet mindig élet lesz. Csak azt mondom, hogy ennek ellenére te rendben leszel. Minden rendben lesz, bármi történjék is. Van a bensődben egy hely, amit mind ez érintetlenül hagy. Meg fogod találni az utat oda, ha szükség lesz rá. És akkor majd tudni fogod, miről beszélek.


Tetszettek a regény világába beemelt valós történelmi tények vagy éppen régészeti leletek is (igen, egy csomó mindent kiwikipédiáztam olvasás közben), hogyan alkotta meg Jézust, mint történelmi személyt  vagy az is, hogy érdekes alternatív női sorsokat is bemutatott Anáé mellett. Libabőrösen megbizsergetett Jézus utolsó óráinak jeleneteivel, hogy hogyan fűzte ezt bele Ana történetébe, hogyan alakította ezt valami olyan egyetemes, olyan időtlen dologgá, ami engem, mint modern korban élő "hitetlent" is megszólít, ami rezeg bennem tovább még sok-sok nappal az olvasása után is. Úgy fejeztem be a könyvet, hogy fényt éreztem a szívemben. Ez nagyon spirituálisan hangzik, pedig nem kaptam semmiféle vallásos hevületet ( hiszen a Vágyak könyve korántsem erről szól, hogy megtérítsen). Pont ami a regény elején nagyon zavart és folyton kizökkentett, valahogy őszintévé vált a végére. Ana története egy igazán felemelő életút lett a végére, ami valóban csodásan illeszkedik Jézuséhoz is, hiszen ő meglátta a láthatatlanokat, megérintette az érinthetetleneket, Ana pedig hangot adott azoknak, akiknek nem volt hangjuk. 

És ez így kerek egész, így ér össze minden. 

Mrs. England

2023. január 14., szombat


Immár hivatalosan is bele kell törődnöm, hogy ha olvasni akarok, akkor azt csakis Kindle-n tehetem meg. A papíralapú könyv huzamosabb ideig való olvasása egyszerűen kivitelezhetetlen a jelenlegi élethelyzetemben, hiába vár rám csomó csodás történet a könyvespolcaimon, hiába hívogatnak engem, csak a befejezetlenség lesz a sorsuk és hogy hónapokig az éjjeli szekrényemen pihennek érintetlenül, míg csak meg nem unom szomorú látványukat, és visszateszem őket a helyükre. 

Ezzel szemben például Mrs. England történetével kereken 24 óra alatt végeztem, pedig nem lett hirtelen több időm. De be kell ismernem emellett azt is, hogy a villámolvasásom nem csupán a formátumnak köszönhető, hanem annak is, hogy - nincs mit szépíteni - ki voltam már éhezve egy vérbeli gótikus történetre. És Stacy Halls regénye szuperül betöltötte ezt a szerepet. Elmondhatatlanul jól esett egy igazán jó olvasmány miatt kevesebbet aludni este, vagy a napközbeni lopott percekben is haladni tovább a történetben. Úgy szeretem ezt az érzést, és olyan ritkán kapom meg ezt igazán. 


Stacey Halls a Mrs. England című regényével tulajdonképpen újra megírta Charlotte Bronte világhíres Jane Eyre-jét. És amondó vagyok, hogy ezzel az ég világon semmi probléma nincsen, hiszen Ruby May legyen bármennyire is tapasztalatlan a romantikában, azért mégsem esik Jane Eyre hibájába, és hajlandó a történetek kirakós darabjaival kicsit jobban megdolgozni. Akárcsak klasszikus irodalmi elődjének, az ő múltja is traumákkal terhes, ott van benne is az árnyék, a bezárt szoba a lelkében, amelynek a kulcsát jól eldugta, hogy véletlenül se tudjon csak úgy kinyitódni. 


" Azon tűnődtem, létezik-e szó a honvágyra, ha nem egy hely, hanem személyek után munkál bennünk..."


Vérbeli gótikus hangulatú regény ez egyébként, szóval a műfaj szerelmeseinek sem fog csalódást okozni. Stacey Halls mesterien adagolja a feszültséget. A kellemes, napsugaras hangulatú nevelőnő regény szépen lassan átcsúszik a gótikába, és olyan sötét árny telepedik rá a történetre, hogy az ember képtelen nem visszafojtott lélegzettel lépkedni May dadus mellett ugrásra készen, mintha bármelyik bokorból előléphetne valami sötét, félelmetes alak. 

Persze, ne feledjük, hogy a klasszikus gótikával van dolgunk ebben a regényben: a feszültség lassan adagolódik és a történet is ráérősen bomlik ki. És nekem így működik ez igazán jól: hogy az izgalom nem rám akarja törni az ajtót, hanem észrevétlenül, oldalról oldalra kúszik be a bőröm alá. Az instant-izgalmakat keresők ne itt keresgéljenek tehát, mert ők csak unalmat fognak a lapokon találni. A klasszikus gótika a türelmes vagy éppen a gyanútlan olvasóknak létezik - talán utóbbiak számára a legjobban. Akik nem is sejtik igazán, hogy milyen sötét titkokat rejtenek a történet elzárt szobái, hanem csak egy napsütéses séta reményében indulnak útnak a regény ösvényein. 

Őszintén megvallom, a KULT sorozatból nekem kicsit kilóg ez a kötet, kevésbé éreztem fajsúlyosnak, mint az eddig általam olvasottakat, de ez egyáltalán nem zavar. Stacey Halls bebizonyította számomra ezzel a regényével, hogy olyan szerző, aki nagyon nekem ír, úgyhogy a másik két megjelent regényét is mindenképp sorra szeretném most már keríteni. Még annak ellenére is, hogy számomra a vége valahogy kicsit ellaposodott, kevésbé lett mellbevágó, mint ahogy számítottam rá. Nekem kicsit túl napsütéses lett a befejezés, minden árnyékot elkergetett a történet zugaiból. És fogalmam sincs, hogy ez jó dolog-e - valakinek biztosan, de én picit csalódva búcsúztam el a szereplőktől. 


Viszlát 2022!

2023. január 12., csütörtök




Az elmúlt évben a blog egy nagyobb hullámvölgybe került. Olvasási kedvem meglehetősen hektikus volt, de azért szerencsére így is rám találtak a történetek - és bár voltak közte csalódások, azért azt elmondhatom, hogy a legtöbb könyv, amit olvastam valóban hozzám tett valamit. Viszont sajnos a bejegyzésírásra hol időm, hol energiám nem volt, így márciustól kezdve azért nem született egy darab beszámoló sem. Gondolom, felesleges említenem, hogy egy kihívásomat sem sikerült teljesítenem, de az az igazság, hogy egyáltalán nem bánt, alakul így az élet. 

Vegyes év volt  a 2022. számomra, megvoltak a hegyek és a völgyek is benne. Több szinten is gyakorolnom kellett az elengedést és azt is, hogy többször használjam a "nem" szót, kicsit megtanuljak sodródni az eseményekkel és azt is, hogy hogyan lehetek magam számára saját magam a középpontban olykor - egyik sem volt könnyű, és a legtöbbjét még mindig gyakorolnom kell, de úgy vélem, hogy az életem és saját magam formálása jó irányba halad. A saját magamért tett legnagyobb lépésem az, hogy elindítottam a saját online könyvesboltomat itt, külföldön. Erről azt hiszem, bátran elmondhatom, hogy egész életem során soha sem adtam ekkora ajándékot magamnak. Mintha minden korábbi velem történt esemény vagy tapasztalat értelmet nyert volna ezzel - leírhatatlan érzés ez, és az is, hogy úgy tűnik, van ennek jövője. Tele vagyok tervekkel ezzel kapcsolatban, hogy merre és milyen irányba kéne mozdítani ezt az egészet - őszintén remélem, hogy ad ezekre az élet lehetőséget, hogy mindent megvalósítsak. 


A blogot tekintve is vannak persze terveim, bár korántsem olyan nagyszabásúak, csupán annyi, hogy szeretnék rá időt szakítani ismét. Mert az van, hogy hiányzik, hogy kicsit rendszerezzem a gondolataimat az olvasmányélményeimmel kapcsolatban is. Ám ahogy erre gondolok, arra is rájövök, hogy a bookstagram része viszont egyáltalán nem hiányzik, nem érzem magamban azokat a kreatív energiákat, és mi tagadás, kicsit repetitív tevékenységnek is érzem. Szóval nem akarok ezzel nyomást gyakorolni magamra, hogy ez tartson vissza például egy bejegyzés publikálásától, mert nem tudok egy számomra elfogadható képet felmutatni az adott olvasmányomról (így leírva amúgy nagyon nevetségesen hangzik még nekem is, szóval abszolút megengedett a szemforgatás) Úgyhogy ebben az új évben szeretném ezt a belső kényszert elengedni, magasról tenni rá, hogy készítettem-e képet a könyvről vagy ha igen, az megfelel-e a mércémnek. Bejegyzés és gondolat legyen - ez most a lényeg. 

Elképzelhető, hogy több gyerekkönyves értékelés is fog idekerülni majd, de csak azokról szeretnék majd írni, amik valóban megérdemlik a figyelmet - és akár felnőttként is élvezhetőek. 



De térjünk rá, hogy melyek voltak 2022. legkiemelkedőbb olvasmányai - mert hogy szerencsére jó pár akad közte. Igyekszem egy-egy rövid értékelést is írni hozzájuk, hiszen legtöbbjéről semmiféle említés nem is esett se itt, se molyon, se Instagramon vagy Facebookon. 

Egyébként 46 darab könyvet olvastam el a moly szerint - ebből 14 gyerekkönyv (vegyesen saját örömömre vagy éppen a gyerkőcöknek felolvasva és nekem is szerelem lett), a többi pedig képregény, regény és non-fiction vegyesen. Műfajilag ismét csak sikerült változatosan olvasnom, és az angol mellé már bekerült néhány német nyelvű olvasás is - bár ezek még csak egyszerű gyerekkönyvek vagy könnyed ifjúsági regények voltak. Szeretném majd folytatni az idegennyelvű olvasást is, idén az első nagy falat Kerstin Gier Wolkenschloss című regénye (magyarul Felhőszálló néven jelent meg), amit remélem, el fogok majd olvasni valóban, mert az első fejezet után azért világos nekem, hogy a szóismeretem még nincs ezen a szinten. 

Ha a 2022. év kiemelkedő olvasmányait kéne megjelölnöm, akkor rögtön Neal Shusterman: Kaszás című disztópikus regénye ugrik be, amit novemberben olvastam és rajongásig megszerettem, bár erre egyáltalán nem számítottam. Izgalmas és elgondolkodtató gondolatkísérlet arról, hogy mi történne velünk, ha nem lenne halál. Mivé lenne így az életünk, ha nem fenyegetne minket a végesség érzése. Őszintén segített úgy elgondolkodni nekem a halállal kapcsolatban, hogy kicsit hozzátett a gyászmunkámhoz, amin még mindig dolgozok, szerintem életem végéig, de hasznos szempontokat kaptam ettől a regénytől, amit nem tudok elégszer megköszönni neki. Valamiért ehhez a címhez tapad hozzá az emlékezetemben még V. E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete című regénye is, amelynek ugyan nagyon vonakodva kezdtem neki, hiszen az Egy sötétebb mágia című trilógiája csúfos bukása volt a szerzőnek a szememben, de aztán nagyon kellemesen csalódtam a könyvben. Ha jól emlékszem, négy nap alatt fejeztem be, igazán magával ragadó történet volt, még annak ellenére is, hogy azért itt is akadtak ellenérzések bennem, és sokat értetlenkedtem a szerelmi szálak felett már megint. De mindettől függetlenül szép, modern fausti történet ez arról, hogy megéri-e a halandóságunkkal járó sebezhetőségeinkről lemondani a halhatatlanságért cserébe. 

Az élet és halál tematikájánál maradva csodálatos, kicsit a mélybe taszító és aztán óvón felemelő élmény volt számomra Maja Lunde: A Nap Őrzője című felnőtteknek írt meséje, amely a csodálatos Lisa Aisato illusztrációival jelent meg. Ez a történet amellett, hogy bizonyos olvasatok szerint a klímaváltozásról szól, számomra egy gyönyörű allegóriája volt a gyászmunkának. Mit visz el magával egy szeretett személy elvesztése, milyen áthatolhatatlan sötétségbe taszítja az embert. Ám a Nap nem szűnt meg, soha sem szűnik meg létezni. Ha újra fényt akarunk az életünkben, ki kell szabadítanunk - el kell engednünk őt a fogságából, hogy tegye a dolgát: süssön, világítson. Teremtsen színeket, szagokat, életet. A hiány nem szűnik meg ugyan soha, de körbenőheti az élet. 

Szívembe zártam még A csütörtöki nyomozóklubot is. Ami amellett, hogy egy könnyed, cuki kis krimi egy nyugdíjas otthonban, számomra mégis nagyon hangsúlyos volt az a része is, hogy a szereplők tulajdonképpen napról napra egyre közelebb kerülnek a halálhoz. És ennek árnyékában élik mindennapjaikat, tudva, hogy bármikor eljöhet számukra a vég. A fiatalkori reményteljesség, a sok terv, a nagy család, ami mindig ott zajongott az ember körül már a múlté. Minden, ami előrevitte őket az életben már elmúlt, minden fontos dolog emlékké vált csupán. Ez a fajta melankólia számomra végig ott kullogott a sorok között, és bizony, éppen ezért nehéz is volt olvasni ezt a regényt olykor - mindamellett, hogy nagyon szerettem is.



Igencsak depressziósnak tűnik az eddigi listám, de higgyétek el, csupa remek könyv, amiken én csak néha pityeredtem el kicsit - de biztos vagyok benne, hogy más még ennyit sem. De hogy kicsit továbblépjünk a halál és a múlandóság kicsit lelombozó témáján, el kell mondanom, hogy Robert Galbraith Zavaros vér című kötetét is imádtam 2022-ben. Lélegzetvisszafojtva olvastam - sokszor hajnalig, nem érdekelt, mennyire zombi leszek utána, képtelenség volt letenni ezt az ezer oldalas monstrumot, amit azért tologattam magam előtt, mert azt gondoltam, hogy a gyerekek mellett én ezzel úgyse fogok tudni végezni soha az életben. És hát sikeresen rácáfolt a könyv erre a kijelentésemre. Zseniálisan izgalmas, imádtam, de tényleg imádtam minden sorát! A Koromfekete szív már ott figyel a polcomon, szerintem hamarosan rávetem arra is magam. 

Nagyon szerettem még olvasni Fehér Klára: Bezzeg az én időmben című, már-már klasszikusnak számító regényét, amely egy csodás új kiadásban jelent meg. Egy kicsit abigéles beütésű történetre számítottam, mást kaptam, de nagyon nem bántam. Felnőttesebb is volt, mint ahogy azt az ifjúsági címkétől gondoltam, szóval azt is mondhatnánk, hogy minden előzetes elképzelésemre nemet mondott, de én így is nagyon szerettem olvasni ezt a nyáron. Hangulatos, szórakoztató, igazán bájos, de emellett azért mégis kellően komoly. 


Három képregényt olvastam, és mindegyik felkerült az emlékezetes olvasmányaim közé. Ezek közül az első Shannon Hale: Igaz barátok című története, amely pár évvel ezelőtt a Goodreads -en is közönség díjas lett. Ez a képregény a kisiskolások azon időszakáról szól, amikor igencsak meghatározó mit gondol róluk a környezetük - egy olyan kislány szemén keresztül, akinek nem alakulnak szerencsésen a baráti kapcsolatai. Shannon története kicsit mindannyiunk története szerintem, még akkor is, ha nem voltunk ennyire rossz helyzetben. Mert vannak momentumok ebben a történetben, amik annyira univerzálisak, hogy mindenki talál velük kapcsolódást. Ez a történet, ahogy az utószóban is írja a szerző, igaz történet. És azok számára íródott, akik magányosnak és kívülállóknak érzik magukat. Különösen kisgyerekként. És persze, mindenkinek, aki érezte valaha hasonlóan magát. Szeretem a végén azt a pozitív üzenetet, hogy végül minden jóra fordul. 

George Takei: They Called Us Enemy című graphic novelje egy rendkívül fontos memoár, hiszen egy olyan témát választott, amiről csak mostanában kezdődtek diskurzusok a popkultúrában, de alapvetően - legalábbis európaiként úgy látom - még mindig nem annyira köztudott, hogy az USA-ban élő amerikai japánok a II. világháború idején - Pearl Harbor bombázása után - népellenségnek számítottak, és koncentrációs táborokba gyűjtötték őket, hogy nehogy esélyük legyen információkat szolgáltatni a japánoknak. Vagyonuktól, korábbi életvitelüktől kérdés nélkül megfosztottak sok ezer családot, mint az ország ellenségeit. Az egész gyermeki szemszögből van elbeszélve - hiszen a szerző maga ekkor még csak kisgyermek volt - , és pont így éri el talán a legfájdalmasabb hatást. Elgondolkodtató, szomorú, ám mégis megadja a végén a feloldozást. 

Dana Simpson: Phoebe and her Unicorn egy nagyon cuki, nagyon vicces, imádnivaló képregény a kisiskolás korosztály számára, de felnőttként is bőven lehet rajta szórakozni. Kár, hogy amúgy nem nagyon lehetett róla hallani, de magyarul is megjelent egyébként a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában. Sokszor van akcióban, úgyhogy érdemes azért ezt figyelgetni, mert tényleg baromi szórakoztató, főleg ez az önimádó unikornis. 





Voltak újraolvasások is, bár korántsem annyi, hogy teljesíthessem Theodora havi egy újraolvasás-kihívását, hiszen szám szerint csak három darab könyvet olvastam újra. A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság most sokkal, de sokkal jobban betalált, mint nyolc (?) évvel ezelőtt. Bár akkor is szerettem, de most a kedvenc könyveim listájába is felkerül - úgy tűnik, ehhez érnem kellett.  Imádtam A Gyűrűk Urát, szívesen barangoltam Középfölde kalandos világában, olykor félelmetes volt a hasonlóság a való világunkkal is, hiszen pont abban az időben támadta meg Oroszország Ukrajnát. Félelmetes, mennyi történéssel rezonáltak Tolkien gondolatai - azt hiszem, ez az időzítés új olvasási élményt adott nekem, és megmutatta, hogy tényleg mennyi örökérvényűség lakozik ebben a történetben. Márciusban megismerkedtem egy elképesztően művészi mesekönyvvel, Samuel Allo meséivel, amelyeket Szimonédész Hajnalka álomszép festményei illusztrálnak, és azt még decemberben újra is olvastam. Csodálatos mesék vannak benne, amelyek örökérvényűek és tényleg velünk maradnak az olvasása után is. A két csillag egy figyelemre méltó kötet, amiért nem lehetek elég hálás a Kisgombos Kiadónak, hogy elhozták a hazai közönség számára. Felnőttként is bőven megéri belemerülni a világába. 

Voltak még ezek mellett is bőven kiemelkedő könyvek, mint például A részegség rövid története, ami az egyik legszórakoztatóbb non-fiction valaha. Vagy az If Walls Could Talk, ami egy szuper kulturtörténeti kötet, és az otthonunk történetéről mesél nagyon érdekes formában. Ha az angol nem akadály, tudom ajánlani ezt is. 


Szerencsére az évben kevés csalódás ért, ezek közül a legdühítőbb számomra Az örökösök viadala volt, úgyhogy ez kapja tőlem 2022. Citrom-díját. 


S hogy mit hoz a 2023-as év? Nagyon remélem, hogy egy kis aktivitást tőlem itt a blogom felületén, és hogy idén is sok klassz könyv rám találjon. Köszi, ha végigolvastatok - de ha nem, az sem gond, én már annak tökre örülök most, hogy közel két hétnyi gépelgetés után eljutottam oda, hogy meg tudom nyomni a publikálás gombot a jobb felső sarokban. 

Mindenkinek boldog, könyves kalandokban gazdag új évet! 


 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS