Pages

Az időutazó felesége

2020. február 29., szombat

Tíz évvel ezelőtt ha volt könyv, ami minden akkori magyar könyves blogon megjelent és rajongásig szeretve volt, akkor az tutira vagy Audrey Niffeneggertől Az időutazó felesége volt vagy pedig Carlos Ruiz Zafóntól A szél árnyéka. Pontosabban mindkettő. Niffenegger regénye engem is teljesen magával ragadott anno, sokáig ott volt a képzeletbeli legjobbjaim között. Persze, aztán kopott az érzés, a rajongás. Tíz év távlatából már nem is emlékeztem, pontosan miért is szerettem annyira ezt a történetet. Így amikor újra a látóterembe került Lobo korábbi évtized könyvei listájának köszönhetően, akkor elkezdett bennem újra motoszkálni az az érzés, hogy jó lenne megint megismerni ezt a regényt. Kicsit más fejjel, más ízléssel, legalább tíz évvel idősebben. Hogy megtudjam, mit tud adni ma nekem ez a történet. 

– Volt már déja vu élményed? – kérdezem tőle.
Henry sóhajt.
– Az egész életem egyetlen hosszú déja vu .

Niffenegger regénye Henry és Clare történetét meséli el nekünk. Henry egy különleges genetikai rendellenességnek köszönhetően képes az időben utazni. Az időutazás sosem tervezett, sosem kiszámítható és egyáltalán nem kellemes. Henry egyik pillanatban összeszedetten látja el könyvtárosi teendőit, hogy aztán egy szempillantással később anyaszült meztelenül tizenöt évvel ezelőtt találja magát egy forgalmas sztráda kellős közepén. Lássuk be, ha az ember képtelen magával vinni a ruháit ezekre az utazásokra, hamar elvész a dolog romantikája. Az időutazás váratlanul és teljesen irányíthatatlanul csap le Henry-re, aki ilyenkor életének valamilyen szempontból egy-egy fontos momentumához utazik vissza vagy olyan emberekhez toppan be, akik fontos szerepet játszottak az életében. Így ismerkedett meg az akkor hatéves Clare a harmincéves Henry-vel. Mikor összeházasodtak, Clare már huszonkét éves volt, Henry viszont még mindig harminc. 
A regény egyaránt szól kettőjükről, ahogy arról is, hogy egyenként hogyan is élik meg Henry nem mindennapi betegségét. Hogyan igyekeznek mindezek ellenére mégis az átlagos párok mindennapi életét élni.

Számomra is meglepő módon az újraolvasással kicsit vegyes érzések maradtak bennem.  A hangulat, az időutazás misztikuma és Henry élete ezzel a betegséggel úgy, ahogy van teljesen magával ragadott. Tetszett az írónőnek ez a naturalista elképzelése az időutazással kapcsolatban: hogy Henry szervezetét mennyire megviseli egy-egy út, hogy egy-egy ilyen "roham" sok szempontból mennyire hasonlít az epilepsziás rohamokhoz. Tényleg érdekesnek és nagyon eredetinek tartottam ezt az egész vonalat a történetben, amit valóban alaposan átgondolt. 
Persze, a misztikum mellett az emberi kapcsolatok, illetve az ott febukkanó problémák, megélt helyzetek mégis teljesen hétköznapiak - olykor a maguk tragikus módján is. Hogy milyen érzés olyan emberrel élni, aki a múltban ragadt és nem a jelenben létezik. Vagy hogy mennyire mámoros tud lenni egy olyan pillanat egy valóban hosszú kapcsolat során, amikor a másikat nézve felsejlik lelki szemeink előtt az az önmaga, akit első találkozásunkkor megismertünk. Hogy az együtt töltött idő miképp rétegződik bennünk; hogy egy kapcsolat nem csak linearitásában létezik, hanem az együtt töltött napok, hónapok, évek mind egyszerre vannak velünk, így léteznek bennünk. Örvénylenek, hullámzanak közöttünk az emlékek, az érzések, s mindaz, ami az idők során ránk rakódott. Hogy a megélt, belénk épült idő teljesen másként működik, mint amit az órával mérünk.

Ugyanakkor mindezek mellett Henry és Clare kapcsolatának egy-egy momentuma bőven okozott nekem szemöldökráncolásokat. A való életben teljesen hihetetlen és életképtelen történet - vagyis hogy a rossz fiúból egyszer csak a Végzetnek köszönhetően mégis szerető, gondos férj válik, aki probléma nélkül hagyja ott egyik napról a másikra a Nagy Ő kedvéért az alkoholt, a drogokat és a kicsapongó életmódot - egyáltalán nem illik ehhez az egyébként szép megoldásokat és jó meglátásokat közvetítő, bizonyos szempontból szépirodalmi vágányon haladó könyvhöz. 
S emellett bár értem azt is, amit Henry mond a történet során, hogy az ő életében az ok és okozat kapcsolata teljes mértékben értelmét veszti, de mégsem tudok eltekinteni attól, hogy kettejük esetében a könyv mégis olyan ódivatú felfogást képvisel, amit picit talán jobban át lehetett volna gondolni vagy nem is tudom. Nekem az egyáltalán nem volt oké, hogy míg Henry élhette világát a házassága előtt, addig Clare teljesen arra lett predesztinálva, hogy csakis egyedül Henryé legyen. Se előtte, se utána neki nem lehetett senkije, mert Henry úgy alakította a dolgokat. Clare élete alapvetően a várakozás már hatéves korától kezdve, ahogy először megpillantotta majdani férjét. Ez is egy olyan vonal ebben az alapvetően szuper történetben, amiért én azt mondom, hogy nagyon kár. Mert ez nem végtelenül romantikus, hanem... hát nem is tudom, mi a jó szó rá, de nekem ez távol áll a romantikától. És ez így számomra sok mindent megkérdőjelez kettejükkel kapcsolatban. Úgy mint, hogy Clare valóban szabadakaratából választotta így Henry-t? És honnan tudja, hogy Henry az Igazi, ha semmiféle összehasonlítási alapja nincs? És számomra néha az is megkérdőjeleződött, hogy ők ketten alapvetően jól működnének együtt, hiszen sok-sok elhallgatás, meg nem beszélt probléma bukkant fel náluk.

Szóval Niffenegger könyve vegyes érzéseket hagyott bennem. Igaz, hogy teljesen beszippantott a stílusa, az elképzelése, bizonyos meglátásai az emberi kapcsolatokról, de ezek a filléres romantikus könyveket idéző vonulatok a történetben kicsit elkeserítettek. Mindenesetre örülök, hogy újraolvastam, mert még így is rengeteg szép pillanatot okozott.


Utálok ott lenni, ahol ő nincs, amikor ő nincs. Mégis mindig elmegyek, és ő nem képes utánam jönni.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
The Time Traveler's Wife
Fordította: Gálvölgyi Judit
Athenaeum Kiadó
564 oldal

Murder Most Unladylike

2020. február 20., csütörtök

A Murder Most Unladylike egy kiskamaszoknak szóló krimisorozat első, igazán kedvcsináló része. Az egyik interjújában megkérdezték a szerzőt, hogy tervez-e felnőtteknek szóló regényt írni. Robin Stevens azt a választ adta, hogy bár tudja, hogy a sorozatának vannak idősebb olvasói is, de ő igazán a kiskamasz korosztálynak szeret írni, mert véleménye szerint ők a legokosabb és leglelkesebb olvasók. Azért szerettem volna a bejegyzésemet ezzel a gondolatával kezdeni, mert ez a hozzáállás abszolút érződik ezen a regényen. 
A Murder Most Unladylike nincs lebutítva, leegyszerűsítve a célközönség korára való tekintettel, sőt az izgalmas bűneset mellett fontos és komoly témákat is behoz a történetbe úgy, hogy felnőttként sem érezzük ezeket didaktikusnak, tanulságosnak vagy bármi hasonlónak. Nagyon finoman, utalások szintjén vannak jelen a történetben, finom mélységet adva ezzel ennek az igazán szerethető detektívregénynek. 

A történet a Deepdean Lánynevelő Intézetben játszódik az 1930-as évek Angliájában. Ebben a bentlakásos iskolában tanul Hazel Wong és Daisy Wells, akik egy nap úgy határoznak, hogy nyitnak közösen egy detektív irodát. Ám az intézetben igazán nehéz valódi bűnügyet találni (hacsak nem számoljuk ide Lavinia eltűnt nyakkendőjét. Ők ezt inkább nem teszik).
Aztán Hazel egy nap rátalál az egyik tanár, Miss Bell holttestére a tornateremben. Ráadásul amikor ő és Daisy öt perc múlva visszatér a helyszínre, a holttestnek nyoma vész. A két lánynak nem csupán egy gyilkosságot kell megoldania, hanem azt is bizonyítanuk kell, hogy Miss Bell halott. Megkezdődik hát a nyomozás, ahol bizonyítékokat keresnek, gyanúsítottak után kémkednek, és igyekeznek a logikájuk és megérzésük után menni. Vajon sikerül együtt megoldaniuk életük első valódi bűnügyét?

A regény elbeszélője Hazel, aki Sherlock Holmes Watsonjának mintájára feljegyzéseket vezet az ügy megoldásáról. S bár ugyan többször is hivatkozik magára Watsonként az elbeszélése során, mégis azt láthatjuk, hogy Hazel ugyanolyan mértékben vesz részt a nyomozásban, mint Daisy. Vannak meglátásai, elméletei, észrevételei, amelyek ugyanolyan arányban viszik előre a nyomozást, mint társa gondolatai. Tetszett, hogy mindkét lány csodálja egymás eszét, hogy mindketten partnernek tekintik a másikat. Még akkor is, ha a nyomozás folyamán nem értettek mindig egyet. 
A nyomozás iránti szenvedélyük mellett még az is közös bennük, hogy mindketten rájöttek, hogy jelentősen különböznek a többi iskolás társuktól. Kivételesen intelligensek. És ez a kivételes intelligencia, ha a vegyülésről van szó, egyáltalán nem előny. Nőként pedig aztán főleg nem. Így hát egymástól független, mindketten megtanulják hogyan kell elrejteni különleges képességüket. Valódi önmagukat csak egymás előtt tárják fel a közösen nyitott detektívirodájukban. A két lány ugyanis rögtön kiszúrta egymást már a kezdet kezdetén: felismerték egymásban önmagukat.
Hazel és Daisy két zseniális karakter, akiknél végig azt lehet érezni, hogy jóval több van bennük, mint amit az első kötet sejtet. Persze, azért itt sem maradunk érdekes karakterrajzok nélkül, amik fejezetről fejezetre bontakoznak ki előttünk szépen fokozatosan - de érezhető, hogy a következő könyvekben is lesz mit megmutatniuk a lányoknak személyiségüket tekintve. 

Tetszett, hogy Hazel karakterén keresztül a bevándorlás is bekúszott témaként. Hazel ugyanis Kínából érkezett. A lány kívülállósága végig érződik a regényen, és nagyon érdekes olvasni az általa tapasztalt kulturális különbségeket is, amiket Robin Stevens igazán érzékenyen és hozzáértőn jelenített meg a szövegben. 
Egy szó mint száz: elképesztő ez a sorozat. A bűnügy is amolyan agathachristie-sen csavaros, végig izgalmas és érdekes. A lányokkal valóban együtt nyomozunk nyomról nyomra, és a megoldás ugyanolyan meglepetésként ér minket, amikor a regényben végre fény derül mindenre. És ilyen az igazi jó kiskamasz regény, kérem. Hogy felnőttként is ugyanolyan élvezetet nyújt, mintha tizenhárom évesen olvasnánk. 

Robin Stevens: Murder Most Unladylike
Penguin Books Ltd.
352 oldal

Legendás lányok

2020. február 16., vasárnap

Sarah Rose könyve már a megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésemet, hiszen a II. világháborút számomra ritkán látott szemszögből idézte meg: a női kémek történetén keresztül. Bár a kiadás megvalósítása számomra sok helyen félrement, például a fülszöveg is miért azzal kezdi a dolgot, hogy ez a kötet tele van romantikával? Tényleg nem értem, hogy csak azért, mert női kémekről szól a könyv, miért ezt kell megemlíteni az első helyen? Mi köze ennek a munkájukhoz? Ahogy persze azt se teljesen értem, hogy amúgy nőket miért is kell lelányozni a címben (igen, az angolban is). Gondolom, egy férfi kémekről szóló világháborús könyv se kapná azt a címet, hogy a Legendás srácok vagy Legendás fiúk.

De gyorsan lépjünk is ezen tovább, mert alapvetően tényleg nem panaszkodni szeretnék erről a könyvről. Hiszen egyébként szuper dolog, hogy nőtörténetek, illetve a női szemszögű történelem is egyre nagyobb teret kap, és ezeknek a megjelentetését egyre többször érdemesnek érzik a hazai kiadók is. Szóval, ez mind nagyon szuper és nagyon fontos. A Legendás lányok is egy óriási hiátust tölt be, hiszen a nők háború alatti szerepe igencsak alábecsült volt mindig is. Sok az elhallgatott, el nem mesélt történet az ő szemszögükből. A háború mindig is a férfiakra tartozott - így szól a fáma, és valóban: sokan idegenkedtek már a gondolatától is, hogy nőket ellenséges területen bevessenek a háborúban. A Corps féminins is teljesen ellentmondásos volt sokak szemében - már akik persze tudtak róla.

Női sorsok ritkán kerülnek be a komoly háborús dokumentumok közé, a nők háborús élményei a család körül forogtak.

Sarah Rose egy olyan különleges kémnő alakulatról ír, akiket a megszállt Franciaországban vetettek be. A Corps féminins tagjai voltak az első nők, akik ejtőernyővel szivárogtak be ellenséges területre, és közülük kerültek ki az első női robbantószabotőrök is. Aktívan részt vettek a partraszállás előkészítésében: információkat szolgáltattak, embereket csempésztek át a határon és különféle akciókban vettek részt. Ezek a nők választhatták volna az angliai életet, ám ehelyett önként jelentkeztek, hogy Franciaországba menjenek harcolni.

Érdekes volt, ahogy a szerző ismertette a kémnők gondos kiválasztását, hogy milyen kritériumoknak is kellett megfelelniük, mikre tanították őket és hogy egyáltalán: hogyan fogadták őket a férfiak. Maga a kötet felépítése szerintem lehetett volna kicsit összeszedettebb is, de alapvetően egy jó betekintést adott a kémnők munkájába, illetve a partraszállást megelőző néphangulatba. A könyvhöz való viszonyom sokszor változott az olvasása alatt: voltak részek, amiket egy kalandregény izgalmával faltam, és bevallom, voltak olyanok is, amiknél már nagyon vártam, hogy kicsit más vizekre evezzünk. Nem igazán láttam olykor, hogy a szerző miért pont azt a jelenetet/napo(ka)t részletezi jobban és írja le olyan plasztikusan, míg más - szerintem egyébként érdekesebb - dolgokat pedig pár bekezdésben elintéz.
A kémnők története természetesen szorosan összefonódik a világháború történelmével és az akkori politikai helyzetekkel is, így az ilyesmik is kifejtésre kerülnek. De azért alapvetően megmarad a kémnők portréjának megrajzolásánál, mint legfőbb témánál, és a politikai illetve háborús dolgok éppen csak annyira szerepelnek, hogy az adott helyzetet és miérteket alaposabban megismerhessük.

Szeretném megjegyezni még azt is, hogy a sok életét kockáztató kémnő történetének fényében igencsak érdekes volt az epilógus olvasása, ahol Sarah Rose leírta, hogy miként rendeződött lassan vissza a munkaerőpiac a háború előtti állapotokra; hogy a nők lassan visszakerültek a hagyományos női állásokba és az azokkal járó alacsonyabb fizetési kategóriákba a férfiak hazatértével, újra csak beszorítva őket a házasság keretei közé, melyek nem engedték meg egy férjezett nőnek, hogy aláírjon egy fizetési csekket.

A hibái ellenére mégis nagyon fontos kötetnek tartom a Legendás lányokat, örülök, hogy megjelent idehaza is. Egy új nézőpontot adott az eddig általam tanult vagy hallott történelemhez. Ugyanezt az élményt adta számomra tavaly előtt a Bletchley Circle című sorozat is, ami pedig a II. világháborús női kódfejtőkről szól. Miután megnéztem, heteken keresztül Bletchley-vel keltem és feküdtem, és hát a Legendás lányoknál se volt azért másképp. Az itt leírtak is mindig ott motoszkáltak olvasás után az agyamban.


Sarah Rose: Legendás lányok
D-Day Girls
Fordító: Striker Judit
Partvonal Kiadó
300 oldal

Harry Potter és az azkabani fogoly | Listába mondva

2020. február 14., péntek

A nagy családi karácsonyunk egyik fő témája volt, hogy vajon melyik a legkarácsonyosabb Harry Potter rész. És bár a roxforti karácsony - különösen az első részben - leírhatatlanul csodálatos, mégis toronymagasan nyert a havas roxmortsi kirándulás a melengető vajsörével és a Mézesfalás ínycsiklandó kínálatával. 
Ennek fényében igazán kár, hogy tavaly sajnos nem sikerült az ünnepek környékén elolvasnom a Jim Kay által illusztrált változatot. De most azért januárban mégis csak pótoltam, mert év mégsem telhet el legalább egy Harry Potter kötet olvasása nélkül. 

Meg kell mondjam, hogy nagyon szeretem ezeket az illusztrált változatokat olvasni. Jim Kay rajzai számomra nagyon sok pluszt adnak az élményhez, és úgy érzem, tényleg igazi műalkotást tartok vele a kezemben. Egy-egy egész oldalas illusztráció képes hosszú percekre rabul ejteni. Szeretem a stílusát és azt a módot, ahogy életre keltette valóban a könyvek alapján a saját Harry Potter-univerzumát. 
A harmadik részt olvasni olyan volt, mint amikor az ember hazaérkezik, és egy jó nagyot szippant az otthon ismerős illatából. Feltölti a lelket és megidézi az emlékeket. Szeretem, hogy bár minden egyes újraolvasás hasonló érzéseket hoz magával, mégis mindig találok valamit az egyes kötetekben, amiket idővel máshogy látok és érzek. De persze vannak olyan jelenetek, mondatok, amiknél az érzéseim nem változnak: pontosan ugyanolyanok, ugyanolyan hevesek és elevenek, mint a legelső olvasáskor sok-sok évvel ezelőtt. 
Az azkabani fogoly már szakít az első két részben megszokott felépítéssel, vagyis hogy hosszas nyomozgatás után a tanév végére Harrynek le kell győznie Voldemortot, ezzel is elodázva visszatértét. A mostani újraolvasásommal valahogy sokkal jobban sikerült megszeretnem ezt a részt, szerintem be is került a legkedveltebb három kötetem közé.

Mivel korábban már írtam bejegyzést a harmadik részről ( ITT el tudod olvasni), és nem nagyon szeretném ismételni magamat, ezért úgy döntöttem, hogy a mostani újraolvasást kicsit rendhagyó módon örökítem meg a blogomban, vagyis kedvenc dolgokat, érzéseket, jeleneteket és idézeteket szedek most listába. Mert hogy imádom a listákat. Meg a sorozatot is. Vigyázat: lényegtelen impressziókkal teletömött írás következik.

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták a sorozatot, úgyhogy csak óvatosan! Spoilermentes - és némileg koherensebb, átgondoltabb - ajánlóért kattints a pár sorral fentebb említett linkre.

7 ok, hogy miért szeretem ezt a részt:

1. A Kóbor Grimbusz a legőrültebb és legbulisabb tömegközlekedési eszköz valaha. Bár nem hiszem, hogy a való életben be mernék ülni egy olyan buszba, amit Ern vezet. Mindenesetre imádtam Harry - vagyis Neville - útját ezen a fura járgányon, amitől még a levelesládák, a lámpaoszlopok és a fák is menekülnek, ha feléjük jár. 

2. Hagrid állatszeretete minden részben lenyűgöz. Elképesztően tisztelem ezért, még akkor is, ha Harryék folyton ezen gúnyolódnak. Hagrid számára az élet minden formában értékes. Tudja, hogy az állatokkal való jó kapcsolathoz a kulcs a megértés és a megismerés. Jobb Legendás lények gondozása tanárt szerintem nem is kaphattak volna a roxforti diákok. Én legalábbis nagyon szívesen tanulnék tőle.

3. Hagrid mellett pedig Lupin a másik kedvenc roxforti tanárom. Megértéssel és odafigyeléssel, türelemmel fordult a diákjaihoz. Izgalmas, gyakorlatorientált órákat tartott, és igazán vérzett a szívem, amikor el kellett hagynia a Roxfortot.

4. Ez a kötet nagyon igazan beszél az ártatlanság sorsáról a világban. Hogy sajnos ez sokszor nem elég. Az igazságtalanságnak könnyen áldozatául eshet. Sirius, Csikócsőr, Lupin: ők mind a hárman áldozatok, akiknek olyan dolgokért kell/kellett bűnhődniük, amiről nem tehetnek vagy el sem követtek. És pont ezért még inkább szeretem ennek a résznek a pozitív lezárását, vagyis hogy Sirius és Csikócsőr is elkerüli végül a rájuk mért halálos büntetést.

5. Hermione ebben a részben mutatja ki először igazán, hogy mennyire független személyiség. Harryvel és Ronnal ellentétben, akik minden órára együtt járnak, Hermione - a többi kortársához képest sokkal érettebb módon - nem a társaságtól teszi függővé azt, hogy milyen órákat választ. Ez a lány nagyon tudatosan építi a jövöjét és fejleszti önmagát, s mindezek mellett helyezi el barátait. Hermione külön útjai szerintem igenis nagy dolgok ebben a korban, hiszen a kiskamasz korosztály inkább csapatban létezik és annak segítségével próbálja elhelyezni önmagát a világban. 
Hermione kifakadása a jóslástanon szintén nagy dolog szerintem: hogy képes volt nemet mondani egy tanórára és annak hátat fordítani. Más diáknál ez persze, nem lenne olyan nagy szám, de az ő esetében igenis az, hiszen az ő lételeme a tanulás. 

6. Az a pár perc, amikor Harry végre azt hitte, hogy egy új, szerető otthonba költözhet keresztapjához, Siriushoz. Messze el Dursley-éktől és az ő szürke, varázstalan világuktól. Ez a szivdobbanásnyi, pár bekezdésig tartó remény mindig megríkat, akárhányszor olvasom, mert tudom, hogy a végén ez a remény messzire repül Csikócsőr hátán, és ez a látvány összetöri aztán a szívemet Harryével együtt, ezer apró darabra. 

7. Mindig szuper dolog olvasni Harry édesapjának fiatalkoráról. Holdsáp, Tapmancs, Ágas és Féregfark kalandjai még ezekben a fel-felvillanásokban is hihetetlenül érdekesek és izgalmasak. Bár Harry iskolaévei sem szűkölködnek kalandokban, de Jamesé az izgalmak napsütéses oldalát mutatja, ahol minden merő kaland és szórakozás. Még a vérfarkas barát pesztrálása is.

Kedvenc idézetek:


– Potter, maga minden jel szerint kitűnő egészségnek örvend, úgyhogy ha nem haragszik, nem mentem fel a mai házi feladat alól. Megígérhetem, hogy amennyiben elhalálozik, nem kell beadnia.

– (…) A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni…

Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!

– Hát nem tudod, hogy akiket igazán szeretünk, azok haláluk után sem hagynak magunkra minket? Nem tapasztaltad még, hogy ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban?

Ez azt jelenti, hogy amitől legjobban félsz – az maga a félelem. Ez igen bölcs dolog, Harry.







#január

2020. február 9., vasárnap


Ha megpróbálom visszafejteni a januári történések folyamát, akkor rögtön egy nagyon szomorú dolog ugrik be, mégpedig az, hogy a gyerek és ifjúsági könyvekben (na meg a társasokban) számomra abszolút etalonnak számító Hintafa örökre elment. Ez a hír január első napjaiban ért el engem, és napokig, hetekig nem tudtam magamhoz térni. Bár nem ismertem személyesen, nem váltottunk magánleveleket, de a véleménye számomra mindig meghatározó volt, ha gyerekkönyvekről volt szó. Ha barátok, családtagok kisgyerekeinek kellett ajándékba társasjáték vagy mesekönyv, az első utam mindig hozzá vezetett. Belegondolni is szörnyű, hogy mit élhet át most a családja, a két kisfia... Halálhíre ismét csak szembesített életem legnagyobb félelmével, és tényleg nehéz volt ennek a hatása alól szabadulni, sőt még manapság is sokszor eszembe jut.

De az élet, ahogy mondani szokás, megy tovább - még ha döccenve is. A január ráadásul nekünk tavaly óta igazi örömhónap, hiszen pontosan egy éve lettünk szülei egy csodálatos kisfiúnak. Aki mellesleg jelenleg nagyobb könyvrajongó, mint én. Két bejegyzést is írtam erről a témában, benne a kedvenc könyveivel. Gondoltam, időről időre majd jelentkezek most már gyerekkönyv ajánlókkal, ha összejön belőlük egy bejegyzésre való. Mivel ezek még elég rövidke könyvek, ezért inkább tömbösítve ismertetném majd őket a továbbiakban is. Hátha tudunk pár ötlettel szolgálni tanácstalan szülőknek vagy gyereklátogatóba menőknek.

Januárban végül négy olyan könyvet sikerült végül elolvasnom, ami nem keménylapos. Sok minden történt utána a hónapban, volt egy kis alkalmi munkám, ami eléggé elvitte az alap állapotban olvasásra fordított estéimet, így minden olvasós tervem borult. A hónap elején egy óriási könyvstóccal jöttem ki a könyvtárunkból, de aztán mire hetek múlva odajutottam, el is ment a kedvem kábé a felétől. Úgyhogy egy kicsit azért szomorú voltam emiatt, de más szempontból azért jól jött a változatosság.
Elolvastam Kelly Barnhill: A lány, aki holdfényt ivott című ifjúsági regényét, ami a kiskamasz korosztálynak íródott. Varázslatos kalandregény volt, fontos mondanivalóval - bár a részemről várt rajongás eléggé elmaradt. Most hetek távlatából visszagondolva egy kicsit felejthető könyvnek érzem. Nem úgy, mint Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét! című története, ami nagyon erős évkezdő olvasmánynak bizonyult. Napokig velem volt a hangulata, és utána is sokszor eszembe jutott belőle egy-egy jelenet vagy gondolat. Jessica Townsend: Csudamíves című regényének jó pár napot várnia is kellett a sorára utána. De végül az első oldaltól kezdve beszippantott Morrigan története. Jó folytatás volt szerintem, várom a következő részt.
Végül pedig a #haviegyújraolvasáskihívás keretében a Harry Potter és az azkabani fogoly illusztrált változatát újráztam januárban. Jó volt visszatérni ismét - ha már a szokásos decemberi roxforti kiruccanásom elmaradt. De majd hamarosan írok erről bővebben is.  A Legendás lányokat, valamint a várólista csökkentéses Murder Most Unladylike-ot sajnos nem tudtam befejezni január végére, ők már februárra csúsztak.

Vásárlások tekintetében három könyv jött velem haza. A Locke&Key harmadik része kihagyhatatlan volt. Nem sokára neki is esek, mert a netflixes sorozatot már el is kezdtük nézni tegnap este. A Persepolis és A titkos történet egy libris 50%-os akció keretében jött velem haza. A Persepolis óriási kedvencem lett pár évvel ezelőtt, és mióta jött a hír, hogy újra kiadják, azóta ácsingóztam egy saját példányra belőle. A titkos történet már nem volt annyira tervezett vásárlás, de mindenki nagyon szereti ezt a könyvet, úgyhogy gondoltam, mégis csak vállalom, hogy fejest ugrok bele.

Februárra viszont egy csomó-csomó tervem van. Beiratkoztam újra a megyei könyvtárunkba, aminek a gyerekkönyves részlegén teljesen lehűltem. Elképesztően jó, igazi meseregény mennyország, ahova sokat fogunk járni a Fiatalúrral. Képtelen voltam onnan üres kézzel távozni, úgyhogy fokozott mértékben várhatóak februárban különféle ifjúsági és meseregényekről szóló bejegyzések. Persze, aztán ki tudja.

A többiek januárja:
Amadea
PuPilla
theodora
Nita
Sister



Csudamíves - Morrigan Crow baljós öröksége

2020. február 6., csütörtök

Érdekes módon, Nevermoor világába eléggé vártam visszatérni, annak ellenére, hogy az első rész nem ragadott magával annyira, mint amennyire vártam volna a sok egekig magasztalós vélemény után. Olvasás közben én csak amolyan oké-könyvnek éreztem, de azért valahol mégis csak nagyon érdekelt Morrigannek, ennek az elátkozott lánynak a sorsa. Úgyhogy mindig lestem, mikor hozzák vissza végre a könyvtárba, hogy aztán lecsaphassak rá én is. 

Morrigan Crow továbbra sem tudja, hogy mi az igazán különleges benne. Egész eddigi életében minden balszerencsés dologért őt okolták, és sajnos ezen túllépni a mai napig nem tud. Ahogyan azon sem, hogy a sokak által rettegett képessége még mindig nem mutatkozott meg még előtte sem. Hogy rettegheti őt mindenki, aki csak tudja a titkát, ha őmaga egyáltalán nem érzi magát annak, akinek mindenki hiszi. Bármennyire is más világ Nevermoor világa, Morrigan, nagyon úgy tűnik, hogy ugyanazt a szerepet kezdi betölteni, mint előző életében. Kívülállónak érzi magát, és ezen új iskolája sem segít. 
Sokan félnek attól, hogy rendesen kitanítsák őt, így inkább rém unalmas és rém egyhangú előadásokon kell hallgatnia nap mint nap a történelem Csudamíveseinek borzalmas rémtetteinek történetét. És emellett még egy zsaroló is feltűnik a színen, aki eléggé felkavarja a csapat egyébként sem teljesen harmonikus viszonyait, és valahogy mindenki Morrigant okolja.
Ám Nevermoor városában sincs minden rendben. Rejtélyes eltűnések borzolják a kedélyeket, és semmiféle nyom nem vezet senkit közelebb a megoldáshoz. Vajon ki lesz a következő? És vajon ez összefüggésben van Morriganék zsarolójával?

 – Jó. Most elmondom, hogy én mit látok, amikor Nevermoorra nézek – közölte Mildmay. Olyan elragadtatva meredt az apró, zsongó városra, hogy a szeme szinte világított belülről. – Egy szörnyeteget látok. Egy szépséges-rettenetes szörnyeteget, ami mindnyájunkat táplál történetekkel, történelemmel és élettel, és cserébe ő is táplálékot követel. Egy szörnyeteget, ami a korok alatt meghízott öntudatlanokon, hiszékenyeken, sebezhetőkön… megrágta és lenyelte őket, sosem kerültek újra elő. – Elkapta tekintetét a térképről, és ujját a magasba emelve a hallgatósága felé fordult. – De… olyan szörnyeteget, amelyet meg lehet szelídíteni, ha hajlandóak kiismerni a viselkedését, a gyengeségeit és megtanulni, milyen veszélyeket rejt. Annak szenteltem az életemet, hogy megszelídítsem ezt a szörnyvárost, amit lényem minden porcikájával szeretek. Ha Nevermoorban életben akarnak maradni, akkor maguknak is ezt kell tenniük.

Igen, a Harry Potter-áthallások továbbra is érződnek, de Townsend szerintem egyre inkább mer most már elrugaszkodni annak a sztorinak az átgyúrásától. Őszintén bevallom, ezt a második kötetet végre valóban élveztem. Kezd most már valóban morriganes lenni a történet, és ez sokkal jobban áll neki. Nevermoor városa pedig teljesen levett a lábamról. Ebben a kötetben ugyanis sokkal jobban belemerülhetünk a forgatagába, megismerhetjük egy picit a történelmét, a különlegességét és azt is, hogy miért is annyira kiismerhetetlen hely ez. Persze, itt is lehet párhuzamokat állítani a Roxforttal és a szeszélyes lépcsőivel, de tetszett, hogy Townsend jobban kibontotta, jobban erősítette Nevermoor foyton változó, soha nem nyugvó jellegét és hogy ebben a kötetben elég jelentős szerep jutott ennek a helyszínnek mint olyannak. Spoiler nélkül mondom, hogy a legérdekesebb helyszín szerintem a Lopott pillanatok múzeuma volt, ami a Rémséges piaccal karöltve egy jóval sötétebb tónust vitt ebbe a kiskamasz történetbe.
Morrigan csapattársai ugyan nagyobb teret kaptak, mint az előző könyvben, de azért koránt sem eleget. Én a végén még mindig kevertem néhányat vagy nem annyira tudtam beazonosítani egyeseket. De azért vannak köztük markáns karakterek is. Gondolom, nekik a későbbiek folyamán is nagyobb szerep jut. Fájó volt, hogy Jupiter keveset szerepelt ebben a részben, még úgy is, hogy azért bőven kaptunk új, szerethető (vagy legalább izgalmas) karaktereket.
A rejtélyek is elég vegyesre sikerültek: volt, ami szerintem kiszámítható volt, de azért akadtak meglepetések és izgalmak is. De számomra úgysem ezeken volt a hangsúly, mint írtam, a nevermoori kóborlások nálam mindent felülírtak.
És tök jó, hogy a macskarizmákról is megtudhattam ezt-azt - nyilván, ők a kedvenceim már az első kötet óta.

– (…) Maga nem egy egérke, Morrigan Crow. Maga egy sàrkány.

Szerintem ez egy egészen jó folytatás volt, ami azért emelte a tétet az előző részhez képest. A totális rajongás még mindig várat nálam magára - gyanítom, ez már így marad - , de ebbe a kötetbe azért elég tisztességesen bele tudtam merülni. Izgalmas volt, pörgős, az előző kötetben felmerült kérdéseket még jobban kibontotta, mélyítette és még számos újabbat is felvett a listára, ahogy tágította előttünk ezt a képzeletbeli világot.  Érzésem szerint lendített a cselekményen ez a rész is, és azért Morrigan is változott az előző kötethez képest. Jó volt látni, ahogy elkezdett a kiteljesedés útjára lépni. Valóban kíváncsian várom a következő kötetet, jó lesz visszatérni ebbe a világba.
Addig is 10-14 éveseknek mindenképpen tudom ajánlani ezt a sorozatot, szerintem a célközönségét eléggé ki tudja szolgálni.

Jessica Townsend: Csudamíves - Morrigan Crow baljós öröksége
Wundersmith
Fordította: Pék Zoltán
Kolibri Kiadó
414 oldal

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS