Tíz évvel ezelőtt ha volt könyv, ami minden akkori magyar könyves blogon megjelent és rajongásig szeretve volt, akkor az tutira vagy Audrey Niffeneggertől Az időutazó felesége volt vagy pedig Carlos Ruiz Zafóntól A szél árnyéka. Pontosabban mindkettő. Niffenegger regénye engem is teljesen magával ragadott anno, sokáig ott volt a képzeletbeli legjobbjaim között. Persze, aztán kopott az érzés, a rajongás. Tíz év távlatából már nem is emlékeztem, pontosan miért is szerettem annyira ezt a történetet. Így amikor újra a látóterembe került Lobo korábbi évtized könyvei listájának köszönhetően, akkor elkezdett bennem újra motoszkálni az az érzés, hogy jó lenne megint megismerni ezt a regényt. Kicsit más fejjel, más ízléssel, legalább tíz évvel idősebben. Hogy megtudjam, mit tud adni ma nekem ez a történet.
– Volt már déja vu élményed? – kérdezem tőle.
Henry sóhajt.
– Az egész életem egyetlen hosszú déja vu .
Niffenegger regénye Henry és Clare történetét meséli el nekünk. Henry egy különleges genetikai rendellenességnek köszönhetően képes az időben utazni. Az időutazás sosem tervezett, sosem kiszámítható és egyáltalán nem kellemes. Henry egyik pillanatban összeszedetten látja el könyvtárosi teendőit, hogy aztán egy szempillantással később anyaszült meztelenül tizenöt évvel ezelőtt találja magát egy forgalmas sztráda kellős közepén. Lássuk be, ha az ember képtelen magával vinni a ruháit ezekre az utazásokra, hamar elvész a dolog romantikája. Az időutazás váratlanul és teljesen irányíthatatlanul csap le Henry-re, aki ilyenkor életének valamilyen szempontból egy-egy fontos momentumához utazik vissza vagy olyan emberekhez toppan be, akik fontos szerepet játszottak az életében. Így ismerkedett meg az akkor hatéves Clare a harmincéves Henry-vel. Mikor összeházasodtak, Clare már huszonkét éves volt, Henry viszont még mindig harminc.
A regény egyaránt szól kettőjükről, ahogy arról is, hogy egyenként hogyan is élik meg Henry nem mindennapi betegségét. Hogyan igyekeznek mindezek ellenére mégis az átlagos párok mindennapi életét élni.
Számomra is meglepő módon az újraolvasással kicsit vegyes érzések maradtak bennem. A hangulat, az időutazás misztikuma és Henry élete ezzel a betegséggel úgy, ahogy van teljesen magával ragadott. Tetszett az írónőnek ez a naturalista elképzelése az időutazással kapcsolatban: hogy Henry szervezetét mennyire megviseli egy-egy út, hogy egy-egy ilyen "roham" sok szempontból mennyire hasonlít az epilepsziás rohamokhoz. Tényleg érdekesnek és nagyon eredetinek tartottam ezt az egész vonalat a történetben, amit valóban alaposan átgondolt.
Persze, a misztikum mellett az emberi kapcsolatok, illetve az ott febukkanó problémák, megélt helyzetek mégis teljesen hétköznapiak - olykor a maguk tragikus módján is. Hogy milyen érzés olyan emberrel élni, aki a múltban ragadt és nem a jelenben létezik. Vagy hogy mennyire mámoros tud lenni egy olyan pillanat egy valóban hosszú kapcsolat során, amikor a másikat nézve felsejlik lelki szemeink előtt az az önmaga, akit első találkozásunkkor megismertünk. Hogy az együtt töltött idő miképp rétegződik bennünk; hogy egy kapcsolat nem csak linearitásában létezik, hanem az együtt töltött napok, hónapok, évek mind egyszerre vannak velünk, így léteznek bennünk. Örvénylenek, hullámzanak közöttünk az emlékek, az érzések, s mindaz, ami az idők során ránk rakódott. Hogy a megélt, belénk épült idő teljesen másként működik, mint amit az órával mérünk.
Ugyanakkor mindezek mellett Henry és Clare kapcsolatának egy-egy momentuma bőven okozott nekem szemöldökráncolásokat. A való életben teljesen hihetetlen és életképtelen történet - vagyis hogy a rossz fiúból egyszer csak a Végzetnek köszönhetően mégis szerető, gondos férj válik, aki probléma nélkül hagyja ott egyik napról a másikra a Nagy Ő kedvéért az alkoholt, a drogokat és a kicsapongó életmódot - egyáltalán nem illik ehhez az egyébként szép megoldásokat és jó meglátásokat közvetítő, bizonyos szempontból szépirodalmi vágányon haladó könyvhöz.
S emellett bár értem azt is, amit Henry mond a történet során, hogy az ő életében az ok és okozat kapcsolata teljes mértékben értelmét veszti, de mégsem tudok eltekinteni attól, hogy kettejük esetében a könyv mégis olyan ódivatú felfogást képvisel, amit picit talán jobban át lehetett volna gondolni vagy nem is tudom. Nekem az egyáltalán nem volt oké, hogy míg Henry élhette világát a házassága előtt, addig Clare teljesen arra lett predesztinálva, hogy csakis egyedül Henryé legyen. Se előtte, se utána neki nem lehetett senkije, mert Henry úgy alakította a dolgokat. Clare élete alapvetően a várakozás már hatéves korától kezdve, ahogy először megpillantotta majdani férjét. Ez is egy olyan vonal ebben az alapvetően szuper történetben, amiért én azt mondom, hogy nagyon kár. Mert ez nem végtelenül romantikus, hanem... hát nem is tudom, mi a jó szó rá, de nekem ez távol áll a romantikától. És ez így számomra sok mindent megkérdőjelez kettejükkel kapcsolatban. Úgy mint, hogy Clare valóban szabadakaratából választotta így Henry-t? És honnan tudja, hogy Henry az Igazi, ha semmiféle összehasonlítási alapja nincs? És számomra néha az is megkérdőjeleződött, hogy ők ketten alapvetően jól működnének együtt, hiszen sok-sok elhallgatás, meg nem beszélt probléma bukkant fel náluk.
Szóval Niffenegger könyve vegyes érzéseket hagyott bennem. Igaz, hogy teljesen beszippantott a stílusa, az elképzelése, bizonyos meglátásai az emberi kapcsolatokról, de ezek a filléres romantikus könyveket idéző vonulatok a történetben kicsit elkeserítettek. Mindenesetre örülök, hogy újraolvastam, mert még így is rengeteg szép pillanatot okozott.
Utálok ott lenni, ahol ő nincs, amikor ő nincs. Mégis mindig elmegyek, és ő nem képes utánam jönni.
Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
The Time Traveler's Wife
Fordította: Gálvölgyi Judit
Athenaeum Kiadó
564 oldal
