Pages

Ház a tó mélyén

2017. május 17., szerda

Ha egy szóval kéne jellemeznem Josh Malerman kisregényét, akkor azt mondanám, hogy fura. Nem rosszul fura vagy olyan jófajtán, hanem egyszerűen csak fura. És igazából ezzel szerintem mindent el is mondtam róla. Oké, azért megpróbálom kicsit bővebben is.


Egy szimpla szokásos tiniszerelem történeteként indul a regény, amiről ha nem tudnánk, hogy Josh Malerman írta és a cím nem spoilerezné el a dolgot, nem is gondolnánk semmi különlegesre egy jó ideig. Ám ahogy a két fiatal felfedezi első randijuk alkalmával a harmadik tó titkát, minden megváltozik. A ház a tó mélyén a maga ismeretlenségével magához vonzza a két fiatalt, akik mindenáron fel akarják fedezni titkait. Lassan a mániájukká válik ez a furcsa hely, ami minden egyes merülésnél egyre többet és többet mutat magából.

Ez a kisregény olyan volt, mint egy visszafojtott lélegzet. A feszültség szépen lassan gyűrűzött be a történetbe, először szinte észrevétlenül aztán már ott volt minden sor mögött, amitől végül képtelenség volt letenni a könyvet és muszáj volt egy szuszra elolvasni. Más, mint a Madarak dobozban, nem mászik bele annyira az agyadba, hogy utána napokig is csak azzal álmodsz. Csak gondoltam szólok, mielőtt valaki olyasmit várna. Ritmusában inkább közelít a klasszikus horror regények műfajához, ami a történet előrehaladtával egyre jobban magába húzza az olvasót.
És hát a vége...! Szóval, ha nem lenne az a vége, ami lett végül, akkor lehet nem tetszett volna annyira, nem tudom... De emiatt muszáj volt átértékelnem ezt a történetet az utolsó oldalak után. Egy hatalmas kérdőjel vagyok most jelenleg és bár vannak elméleteim, de egyiket sem érzem olyannak, ami teljes értékű magyarázattal szolgálhatna. Szóval, ezt most igyekszem olyanokkal átbeszélni, akik már olvasták - mert úgy érzem, hogy meg kell beszélnem. És ha azt vesszük, Malerman ezzel el is érte a célját. Ez a könyve se hagy nyugtot.

Páran említették már, és szerintem is nagyon jó meg érdekes olvasat az is, hogy a tó mélyén levő ház egyfajta szimbólumként működik: az első szerelem felfedezésének és bejárásának a szimbólumaként. Abszolút adja magát a dolog egyébként, és tetszik, hogy ezen a két - látszólag különböző szinten - is tud működni a szöveg. Műfajában kevés ilyennel találkozni.
Szóval, aki kíváncsi Josh Malerman kisregényére, bátran vágjon bele szerintem, nem fog csalódást okozni. És ha megvolt, utána beszéljétek meg velem, hogy mit gondoltok a végéről, mert jelenleg ez a kérdés foglalja le a gondolataimat.


Josh Malerman: Ház a tó mélyén
Fordította: Rusznyák Csaba

A House at the Bottom of a Lake
Fumax Kiadó
159 oldal



A könyvtolvaj

2017. május 14., vasárnap

"Rudy a bolond fiú volt, aki egyszer feketére festette magát, és legyőzte a világot.
Liesel pedig a könyvtolvaj, akinek nem voltak szavai.
De higgyétek el, a szavak már úton voltak, és amikor megérkeztek, Liesel úgy tartotta őket a kezében, mint a felhőket, és úgy csavarta ki őket, mint az esőt."


Amikor 2010. decemberében megvettem ezt a könyvet egy karácsonyi leárazás alkalmával, nem hittem, hogy hét év kell hozzá, hogy végre elolvassam. Valahogy mindig elé furakodott minden más, aztán kicsit feledésbe is merült. Pedig igazán kár volt eddig húzni, mert Liesel Meminger és a Himmel utca lakóinak történetét nagyon megszerettem. Hiába is voltak kétségeim az utóbbi időkben, hogy így lesz-e. Egyre több olyan véleménybe futottam bele ugyanis, amely szerint túlértékelt, giccses, klisés és még ki tudja mi minden ez a könyv. De tudjátok mit? Ha ez valóban így van, én most az egyszer szívesen és bátran vállalom, hogy egy giccses, klisés, túlértékelt könyvbe szerettem bele. 
Bár én ezek közül egyiket se tartom igaznak. A könyvtolvaj tele van színekkel és apró történetekkel az emberségről az embertelenség idejében. Apró fénypontokkal a sötétség közepén. Szerettem a hasonlatait és azt is, ahogy a szavakkal bánt. A szavakkal, amik sok csodálatos dologra képesek, ugyanakkor képesek világokat is porig rombolni. 

Liesel Meminger története valóban nem különleges. Csak egy a sok ezer háborús időkben játszódó történet közül, ahol gyerekként kell szembenézni a halállal és más olyan dolgokkal, amelyek megértése még egy felnőtt számára is nehéz és embert próbáló. Liesel történetén keresztül egy apró bepillantást kapunk a náci Németország hétköznapjaiba, ahol könyvekből raktak máglyát a városok főterén; ahol zsidókat hajtottak végig az utcákon a haláluk felé és ahol a "Heil Hitler!"-ek mögé kellett rejteni a felháborodást és az egyet nem értést a túlélés érdekében. De őrült időkben ezekben nincsen semmi különleges. Zusak egy interjúban azt nyilatkozta, hogy A könyvtolvajban nagyon sok momentumot a szülei gyerekkori elbeszéléseiből merített, akik valaha a náci Németországban illetve Ausztriában nőttek fel.
A történetnek én pont a hétköznapi vonulatát szerettem a legjobban. A focizásokat, a gyerekcsínyeket és a családi vacsorákat vagy a közös olvasásokat. Jó volt hinni, hogy az otthon melege, a gyerekkor napfény íze örök - történjék bármennyi szörnyűség is akár a világban, akár a mi életünkben, ezekből akkor is kaphatunk kisebb-nagyobb falatot. Persze, ezzel nem azt szeretném mondani, hogy Lieselnek illetve a Himmel utca lakóinak ne lettek volna problémái vagy fájdalmai. De ott voltak ezek a dolgok, amikkel képesek voltak megteremteni a saját kis mennyországukat a földi pokolban.

A megszemélyesített Halál mint elbeszélő szerintem működött. Sokaknak volt vele kapcsolatban az a problémája, hogy folyton megszakítja a történetet, kiszól az olvasóhoz és elspoilerezi a szereplők sorsát még idő előtt. Nálam meg pont ezek a dolgok adták a plusz löketet a történetnek, számomra pont ettől lett különleges az egész. Az elspoilerezett dolgok sem zavartak, valahogy az elmúlás tudatában még jobban felértékelődtek a boldog pillanatok vagy a hétköznapi hőstettek. A kimondott szavak melegsége vagy éppen kegyetlensége és az elmondatlan szavak fájdalmas megbánása.

A könyvtolvaj lehet, hogy egyáltalán nem különleges könyv. Ám mégis megteremtette bennem a Himmel utcát. S amennyire felemelt olvasás közben, úgy le is ejtett és én csak zuhantam és zuhantam, míg végül összetörtem. Apró darabokra.

Markus Zusak: A könyvtolvaj
The Book Thief
M. Nagy Miklós
Ulpius Kiadó
598 oldal

Gyorsan elhadarom

2017. május 8., hétfő

A Gilmore Girls az a sorozat számomra, amiben éppen mindig benne tartok. Ha szomorú vagyok, vagy a világot túl igazságtalannak vagy esetleg túl szürkének érzem, akkor előveszem az egyik DVD-t és Stars Hallowba utazom. Tudom vannak akiknek a hideg futkos a hátukon ettől a sorozattól amit meg én nem értek, de mindegy , de szerintem pedig szuperintelligens és humoros, s bizonyos karakterei abszolút feledhetetlenek számomra (Emily Gilmore például ilyen). Többszöri újranézés után is mindig látok benne új és új dolgokat, amik árnyalnak bizonyos karaktereket vagy történetszálakat, és a poénokon majdnem ugyanúgy nevetek még mindig, mint amikor először láttam. S bizony, vannak olyan jelenetek, amiket még mindig nem tudok megállni sírás nélkül. 
Így hát az új minisorozatot, A Year in Life -ot, el tudjátok képzelni, mennyire vártam. Ha mégsem, akkor elárulom: nagyon. Még a megjelenés napján megnéztem, felszerelkezve pizzával, chipsszel, gumicukrok undorító egyvelegével és táblás csokikkal. Iszonyatosan nagy dolog volt ez részemről, de be kell vallanom, elég vegyesek az érzéseim az új minisorozattal kapcsolatban. Voltak benne szép momentumok, emlékezetes jelenetek és érdekes karakter-újragondolások, de közel sem volt annyira átgondolt, annyira megkomponált, annyira intelligens mint a régi sorozat. Bár Lauren könyvéből most megkaptam erre a kvázi magyarázatot: iszonyatos nagy sietségben voltak.



De mielőtt rátérnénk a könyvére, el kell mondanom nektek még azt is, hogy nem igazán szoktam színészek életrajzait olvasgatni, ahogy a pletykalapokat sem, mert nem igazán izgatnak a hollywoodi sztártitkok. Lauren Graham könyvével a Gilmore Girls miatt tettem mégis kivételt, illetve azért is, mert Lobo is pozitívan nyilatkozott róla. 
És hát valóban: Lauren tényleg igazán humoros, és valahol tényleg ott van benne egy kicsi Lorelai karakteréből - voltak legalábbis részek, ahol határozottan rá emlékeztetett. Tetszett az öniróniája és a folytonos, olvasó felé való kikacsintgatásai is a történetek mesélése közben. Lauren vérbeli komika az írásban is. 
Könnyed könyvecske ez, amit egy szabad szombat délutánon elolvasgathatsz némi kávé mellett. Hogy aztán erős késztetést érezz arra, hogy betedd a DVD-lejátszóba a Gilmore Girls egyik évadát vagy legalább elkezdd nézni a Parenthood-ot. Ahogy Lobo is írta, ebben a könyvben nincsenek szaftos pletykák vagy nagy és meglepő kitárulkozások, önvallomások. Lauren lazán sztorizgat a gyerekkoráról (tudtátok például, hogy Hawaii-on született? És hogy gyerekkora egy részét Japánban töltötte, aztán pedig édesapjával egy lakóhajón élt?) , a karrierje beindításáról (például milyen tapasztalatokat szerzett akkor, amikor a fenekét hívták be meghallgatásra) illetve a Gilmore Girls és a Parenthood díszletei között eltöltött időkről,. 
Nyilván az alcímből is sejthető - A Szívek szállodájától a Szívek szállodájáig, és ami a kettő között történt - , hogy a Gilmore Girls kiemelt figyelmet kap ebben a könyvben. Egy fejezet erejéig például a sorozat újranézése közben felmerülő gondolatait, kommentárjait olvashatjuk, vagy egy másik fejezetben az A Year In Life forgatása közben vezetett naplójának részleteit osztja meg velünk. 

Lauren Graham közvetlen stílusa és humora nagyon bejött nekem - picit sajnálom, hogy nem hangoskönyvben hallgattam az ő hangján, úgy lehet még jobb lett volna. Élvezetes volt olvasni ezt az öniróniában jócskán megmártózó életrajzszerűséget, amiben csöppet sem tolakodóan mesél magáról és életéről. Igazán kíváncsi lettem most már az Egy nap talán című regényére is.

Lauren Graham: Gyorsan elhadarom
Talking as Fast as I Can
Fordította: Szabó Luca
Gabo Kiadó
220 oldal


Íme a borító! - Egy sötétebb mágia

2017. május 6., szombat

Odáig meg vissza vagyok az olyan cikkekért, amelyek az általam kedvelt vagy éppen rajongott könyvek/filmek készítési folyamataiba adnak betekintést. Így történt, hogy miközben keresgettem a neten háttérinfókat az Egy sötétebb mágia kapcsán, hogy ezzel is csillapítsam éhségemet, míg megjelenik a következő rész, belefutottam egy olyan bejegyzésbe a kiadó oldalán, ami a folyamat során szóba jöhető borítóterveket tárgyalta, s azt, hogy végül miért is esett arra a választásuk, amivel végül megjelent. Úgy gondoltam, ez másoknak is érdekes lehet, úgyhogy íme. Ha mégse annyira izgat, görgess tovább :)
És igen, még várhatóak hasonló posztok, mert - mint említettem már  - elég fangirl üzemmódban vagyok. 



A grafikus neve egyébként Will Staehl. Ő az, aki megálmodta az Egy sötétebb mágia köntösét, amivel végül a magyar kiadás is megjelent. Will így nyilatkozott magáról a munkafolyamatról még a könyv megjelenése előtt: "Kell utazó, aki Londonok között közlekedik. Igen, így többes számban. Ugyanis négy van. (Tudjátok mit mondanak: jóból sosem elég!)
A borító esetében többfajta megközelítést is kipróbáltam. Kell alakját legelőször egy absztrakt vörös kabátban képzeltem el, amelyen London térképe volt látható. Egy másik borítóterven (ami inkább fotómontázsos volt) Kell éppen egy másik Londonba vezető átjáró előtt áll. Az egyik kedvenc tervemen viszont egy londoni térképpel bevont kéz szerepelt, ahol erek szőtték át a várost. Ez egy eléggé odaillő borító lett volna, hiszen a regényben a vér nagy szerepet játszik a Londonok közötti utazás szempontjából. 
A győztes borító, (amitől különösen el vagyok ragadtatva) egy apró, rögtönzött vázlatként indult, és meglepően keveset változtattam rajta mire elnyerte végső formáját. Tetszik, hogy Kellt felülről látjuk, amint éppen átlép egyik Londonból a másikba, miközben nevezetes kabátja lobog mögötte. Miután emellett a grafika mellett döntöttünk véglegesen, átfutottunk jó néhány betűtípuson míg végül ennél kötöttünk ki, amely elég jó kontrasztot alkot a grafikában látható körökkel."

"Will igazán nagyszerű tervező." - írja Irene Gallo, a Tor Books művészeti vezetője. - " Vele dolgozni egyszerre öröm és üröm: látod ezt a rengeteg nagyszerű választási lehetőséget, de közben tudod, hogy csak egyet választhatsz végül.
De lássunk most néhány borítótervet, amit Will is említett:
Ennél például imádtam Kell térképből szőtt kabátját, de végül túl ifjúságis kinézetűnek ítéltem ehhez a könyvhöz.





 A következő borító ismét csak nagyon jól nézett ki, de tartottam tőle, hogy ettől inkább valami horror regényt várnának az olvasók valami Hasfelmetsző Jackes beütéssel.





Ez ismét csak egy gyönyörű borító, de nem annyira különleges, mint amit végül választottunk.





Úgy éreztem, hogy ez a terv jól mutatna a papírkötéses kiadáson, de engem sokkal jobban izgatott a végleges verziónál a keménykötéses megjelenés.



Bevallom, nekem az eredeti borító tetszik a legjobban. És úgy örülök, hogy itthon is így jelent meg. Remélem, a trilógia többi részét hamarosan olvashatjuk magyarul is!

Egy sötétebb mágia

2017. május 3., szerda

Ez az a könyv, amit már két fejezet elolvasása után elkezdtem mindenkinek ajánlgatni. És nem nagyon telt el úgy nap, hogy legalább egyszer ne hoztam volna fel random módon különböző beszélgetésekben, hogy éppen mit olvasok és mennyire király. Azt hiszem, a környezetem nagy szerencséje, hogy az igazán könyvbe temetkezős napokban már nem találkoztam nagyon senkivel, mert jött a hétvége.
* Vigyázat, megint fangirl üzemmódra kapcsoltam. *
 igen, már megint.


De kezdjük az elején! 
Az Egy sötétebb mágia egy olyan világba nyit ajtót, hogy nem csak egy London létezik, hanem négy is. Ugyanott van mindegyik, de mégsem. Ugyanis párhuzamos világok Londonjai. Vannak ugyan bennük közös pontok, de mégis teljesen mások. Valaha léteztek átjárók közöttük, de azokat lezárták, miután Fekete Londont bekebelezte a mágia. Azóta egyedül az antariknak nevezett mágusok képesek utazni a megmaradt három London között. 
Főhősünk, Kell egy antari, aki üzeneteket szállít a Londonok uralkodói között. És mellesleg néha átcsempész ezt-azt. Egyik útja során egy csomag kerül a kezébe, amiért sokan ölni is képesek. És ráadásul veszélyes is. A mágiával átitatott, örökre lezárt Fekete Londonból származik, és pusztulást hozhat a többi Londonra, ha rossz kezekbe kerül. Kellnek egy kéretlen segítőtársa is akad világmegmentő kalandjában a zsebtolvaj  Lina személyében. Lina a varázstalan Szürke London utcáin próbált életben maradni, ám ennél mindig is többre vágyott. Egy véletlen találkozás alkalmával a Vörös Londonból jött Kellt zsebeli ki, így az ártalmatlannak tűnő fekete kő végül Linánál köt ki, aki végül meggyőzi Kellt, hogy vigye magával a többi világba.

 "Inkább haljak meg kaland közben, mint éljek itt vesztegelve."

Schwab regénye tobzódik a remek karakterekben, hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy kit találtam érdekesebbnek közülük. A világok között járó Kellt, aki sokszor olyan bölcs, mint amennyire nem. Vagy a lélekpecséttel örök szolgaságra kényszerített Holland, aki Kellel együtt az utolsó antarik egyike. Aki bár kegyetlen, de vár a megváltásra. Vagy Lina... Lina, akinek kemény élete volt mindig is, és folyton valami szebbről, valami jobbról álmodott. Hogy ő több lesz, mint amire szánták. És ezért tenni is képes. Ő az a jég hátán is megélő típus, aki világokat akar látni, és nem riad vissza a veszélyektől sem. Lina Bard ezzel a könyvvel már fel is került a legkedvencebb hősnőim sorába Deryn Sharp és Lucy Carlyle mellé.

És az az igazság, hogy nem csak a szereplők, hanem szinte minden klappolt közöttünk. Annyira ötletgazdag és eredeti történet, hogy komolyan ismét fejet kell hajtanom az írónő előtt.  Párhuzamos Londonok, vérmágia, lélekpecsétek, vitari és antarik, megszámlálhatatlan sokoldalú varázskabátok... Az Egy sötétebb mágia világa tényleg olyan, amiben egyszerűen jó elveszni. Nem is kell nagyon erőlködni azon, hogy elkapd azt a bizonyos érzést, amit csak az igazán jó könyvek váltanak ki olvasás közben. Ott van már a legelejétől. Köszönhető ez az írónő csodás stílusának és történetvezetésének is, ami szerintem egyébként is messze kiemeli a tucatszerzők közül. Elnézést kérek azoktól, akik ezzel már korábban is tisztában voltak, de azt hiszem, az ilyesmit nem lehet elégszer hangsúlyozni.

Szóval magabiztosan jelentem, én most tényleg nagyon rajongok, és tűkön ülve várom a következő részt. Remélem, nem kell rá sokat várnom. És nagyon szeretem ezt az érzést. Szeretem, ha van mire várni, és ha van könyv, ami kitölti a szabad gondolataimat. 

V. E. Schwab: Egy sötétebb mágia
A Darker Shade of Magic
Fordította: dr. Sámi László
Ventus Libro Kiadó
446 oldal



 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS