Kazuo Ishiguro immár kitörölhetetlenül beírta nevét az emlékezetembe. Minden a Ne engedj el! című könyvével kezdődött, ami a kezdeti ódzkodásom ellenére már az első oldalaknál levett a lábamról azzal a különös, szuggesztív hangulatvilágával. Így hát nem is csoda, hogy ezután szinte rögtön repült is a kívánságlistámra a Napok romjai című regénye, amit aztán egy kedves barátnőm orvul kifigyelt, és nem átallott meglepni vele születésnapom alkalmából. Ahogy kezembe vettem, szinte megcsapott egyfajta elmúlásos, őszies hangulat, így tudtam, hogy ezt a könyvet pontosan mikor is kell elővennem, hogy testestül-lelkestül át tudjam magam adni az élménynek. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem tévedtem az időzítéssel kapcsolatban. Ishiguro megint csak elvarázsolt.

Két nap. Csak ennyit mondok. Két nap alatt faltam be ugyanis ezt a könyvet, velem utazott a villamoson, ezzel a könyvvel keltem, feküdtem, s ha éppen nem volt a kezemben, akkor is rágondoltam.  S ettől mindig olyan szomorúság lett rajtam úrrá... Tudom, elég fura, de Ishiguro úgy ír az elmúlásról, a korok változásairól ebben a regényében, hogy még az az olvasó is mélységesen együttérez, akinek köze sincs az angol kultúrához. Valami elmúlt, valami átalakult... valami örökre elveszett. Stevens, a komornyik - regényünk főhőse - pedig ennek a letűnt kornak az utolsó létező bástyája, aki mindenét, de tényleg mindenét annak a világnak adta. S most, hogy ez elmúlni látszik, kénytelen szembenézni azzal, hogy mi maradt számára: semmi.  Ebben rejlik Ishiguro regényének igazi drámája, ami engem mélyen megérintett, s az elolvasása után is sokáig bennem maradt.

Ahogy a Ne engedj el!, úgy ez a regény is E./1 személyben íródott. Elbeszélőnk, és egyben főhősünk Stevens, a nagymúltú Darlington Hall komornyikja. A valaha fényes esteket, világfontosságú tárgyalásokat tartó úriház mostanra egy amerikai milliomos kezébe került: a személyzet már jóval kisebb létszámú, mint fénykorában, s a rengeteg szoba nagy része kihasználatlanná vált. Stevens, mint vérbeli angol komornyik Darlington Hall elengedhetetlen tartozékaként csapódik hozzá az új tulajdonoshoz, az amerikai milliomoshoz, aki egy nyáron különös kéréssel fordul Stevens felé: menjen el egy kis szabadságra, kapcsolódjon ki, utazza be a környéket. Egy átlagember számára ez a kérés teljesen természetes, sőt... de Stevens nem átlagember, ő komornyik. Komornyiknak lenni pedig nem munka. Az egyfajta létezés.

Stevens a kérésnek engedelmeskedve így nyakába veszi Angliát - de természetesen, Darlington Hall-hoz méltóan jól öltözötten - , ám mégsem nyaralni indul. Úticélja Little Compton, ahol Miss Kentonnal lesz találkozója, amely tisztán szakmai jellegű: meg szeretné győzni a hölgyet - aki korábban éveken keresztül a munkatársa volt Darlington Hall-ban -, hogy jöjjön vissza házvezetőnőnek. Stevens az út során sokféle emléket felelevenít a múltról. S mire útjának végére ér az olvasó megismeri a komornyik-lét lényegét, s ezt az első pillantásra különös figurát is, aki útitársául választott minket Olvasókat ezen az úton.

Ishiguro olyan finoman ábrázolta főhősét, és a körülötte levő, változó világot, hogy egyszerűen megint fejet kell hajtanom előtte. Az emberi kapcsolatok árnyaltak és leheletnyien finomak: szinte semmi sincs kimondva, nincsenek drámai ráismerések, mindenki csak hallgat, miközben valahol a lelkek mélyén iszonyatos viharok tombolnak.  Az emberi méltóság, az elvesztegetett lehetőségek és egy mára letűnt kor regénye ez, amely épp' annyira lenyűgöző, mint amennyire fájdalmas. Nem Mr. Stevens csinál belőle drámát, inkább úgy vélem mi Olvasók: ő csupán méltóságteljesen, szinte sztoikusan felidézi Darlington Hall fénykorát, azt az időt, amikor a komornyik és a kiszolgáló személyzet nem valamiféle nosztalgikus státuszszimbólumok voltak, hanem egy jól működő gépezet szerves részei, s ez a felidézés az, ami - többek között - megcsinálta a saját drámámat ebben a regényben.

Darlington Hall

Egy zseniálisan megírt, iszonyatosan összetett regény ez (ismét) - élmény volt olvasni. Egyszerűen imádom ezt a szuggesztív atmoszférát, amelyet itt is megteremtett; egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy ez amolyan sajátossága a regényeinek. Akit érdekel a komornyikok világa, vagy úgy egyáltalán az angol kultúra rabja, vagy csak szereti a lélektani regényeket, annak szívből ajánlom elolvasásra. Végezetül pedig csak annyit mondok: ide nekem a többi regényét is!

Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Remains of the Day
Fordította: Kada Júlia
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 272

Ne engedj el...

Az az igazság, miközben olvastam ezt a könyvet csak úgy cikáztak össze-vissza a gondolataim vele kapcsolatban, de most hogy itt ülök a laptopomnál azzal az elhatározással, hogy írok róla ezt-azt, de most egyszerűen semmi nem jön.

Mondjuk, emlékszem arra, hogy nagyon sokáig nem érdekelt ez a könyv. Nem is tudom pontosan már miért is, de ha jól emlékszem, maga az író, vagyis pontosabban a neve riasztott vissza. Tudnotok kell rólam, hogy szinte már fájdalmasan európai gondolkodású vagyok - ezt utálom is magamban. Igyekszem befogadni a különböző kultúrákat, meg szeretek róluk olvasni, mert érdekesnek találom (a kultúratudományos szakirányt is ezért vettem fel anno), de megélni, teljesen befogadni nem tudom őket. Egyszerűen képtelen vagyok rá, és ez zavar. Még az észak-amerikai irodalom - ami a legközelebb áll az európai irodalmi hagyományokhoz - , szóval ezt még viszonylag gond nélkül fogyasztani tudom, de a távol-keleti irodalom.... hát, az nem csúszik le a torkomon. Na, és ezért is történt az, mikor megláttam Kazuo Ishiguro nevét a borítón, nemes egyszerűséggel ignoráltam ezt a könyvet - mert ez nekem úgyse menne. A csöppet sem európaian hangzó névre pedig még rátett egy lapáttal maga a cím is (bevallom, bennem valami csöpögős love story képe élt: jaj, Jose Armando ne engedj el! - De igen, Fernanda Lucrezia, mert megcsaltál Rodrigoval miközben amnéziád volt...), és még ott volt az előző kiadás borítója egy csomó fura, és számomra félelmetes gyerekfejjel... szóval, ez aztán triplán a nem, köszi - kategória.

Ám hogy pontosan mikor és miért meg hogy is kezdett érdekelni engem ez a történet, nem tudom a választ. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nagy lendülettel ráklikkeltem a molyon a könyv adatlapjára, és kívánságlistára tettem. Azt tudom, hogy magabiztosabb lettem a könyvvel kapcsolatban, mikor megtudtam, hogy bár a szerző származását tekintve valóban japán, de hatéves kora óta Angliában él, és ráadásul a regénye angol nyelven íródott - gondoltam, akkor ez valami olyasmi lehet, amit talán képes vagyok befogadni, vagy legalább az emészthető kategória. És aztán jött a fülszöveg elolvasása, amiben felbukkantak olyan kifejezések, mint a világtól elzárt magániskola (juj, imádom a magánsulikról szóló történeteket) , a diákok furcsa módon a külvilágról szinte semmi sem tudnak (wow, ez az elszigeteltség még érdekesebb) , félreértések, zavaró ellentmondások meg sötét titok (áh! ) - ugye milyen izgalmasan meg érdekesen hangzik? Tudtam, innen már nem lesz menekvésem.

Igazából, nem is most rögtön terveztem elolvasni ezt a könyvet. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer - a közeljövőben valamikor. Aztán rájöttem, hogy hogyan képes az ember teljesen véletlenül és akaratlanul elolvasni egy könyvet - hát így, ahogy én csináltam: éppen a karácsonyra kapott könyveimnek kerestem helyet a polcaimon - köztük ennek is - , és valamiért kinyitottam az első oldalán, és megakadt a szemem az első mondaton... és aztán már csak arra ocsúdtam fel, hogy ott ülök az ágy szélén, a karácsonyra kapott könyveim teljesen neheztelve bámulnak rám (és még ráadásul az Anna Karenina is, aki aztán meg pláne nagyon mérges volt rám ), mert még mindig nem csináltam nekik helyet, én pedig Ishiguro könyvében a 134. oldalon tartok. hátizé...




Kathy H., a történet elbeszélője igazán tud mesélni. Jól kiragadja az idő végtelen teréből a megfelelő pillanatokat, eseményeket, mint apró színes gyöngyöket, hogy azokat az olvasóval együtt kösse össze egy képzeletbeli fonal mentén. Az elején szinte semmit sem tudunk, hogy mi fog ebből az egészből kisülni - de szépen, lassan összeáll a kép. Szerettem Kathy -t hallgatni, igazából nem is tudnám megmondani, hogy miért... egyszerűen csak szerettem. Talán jó meglátásai voltak. Talán, mert kevés szóval mégis képes volt sokat mondani. Nem ragozott semmit sem túl, nem nyúlt teátrális eszközökhöz, mégis (vagy éppen ezért?) végigsöpört rajtam ez a könyv.

De az az igazság, hogy azt sem tudnám pontosan megmondani, mit is éreztem olvasás közben. A történetben megjelenő rengetegsok elfojtott, mélyre temetett érzelem, és a tabutémák tömkelege miatt valami csendes, lélegzet visszafojtós, szinte definiálhatatlan hangulat telepedett rám... talán egy icipicit feszélyezett az egész regény, pont az előzőleg említett dolgok miatt. Itt senki nem beszélt szinte semmi lényegesről, állandóan tabutémák akasztották meg a beszélgetéseket, rengeteg fontos dolog végig kimondatlan maradt - s talán ezeknek a mozgatórugóiba való bepillantás, talán a szereplők közt kimondatlan dolgok kimondása előttem, mint olvasó előtt - szóval talán ezek miatt éreztem úgy magam végig, mintha titokban leskelődnék valaki után.

Persze, ezek után lehet hogy nem egyértelmű, szóval ezért leszögezném: nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet. Tényleg. Habár, még azt nem tudom eldönteni, hogy a fentebb említett dolgok ellenére, vagy éppen ezek miatt - mindenesetre örülök, hogy a kezembe került. Szerintem sokat vesztettem volna, ha nem....

u.i. tök kíváncsi vagyok most a filmre, mert ezt a regényt el nem tudom képzelni a mozivásznon... úgy értem, ez inkább amolyan belső történet, vagy hogy is mondjam. Muszáj megnéznem, hogy megtudjam, hogy oldották meg...

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...
Eredeti cím: Never Let Me Go
Kiadó: Chartaphilus
Oldalszám: 304
Eredeti ár: 2990 Ft