A titkos kert nagyon szép allegóriája a magánynak, a lelkünk magára hagyottságának, és az ezekből fakadó kitörölhetetlennek hitt sebekből való gyógyulásnak. Bár ifjúsági regény, mégis olyan üzenetet hordoz ez a történet, amit felnőttként sem árt megőriznünk magunk számára: a lelkünk meggyógyulhat, ha hajlandóak vagyunk bemenni a sűrűjébe, és nekiállni gondozni. Szeretettel, törődéssel. 

Frances Hodgson Burnett első könyve ez, amely 1911-ben jelent meg először nyomtatásban és a nemzetközi gyermekirodalom egyik megkerülhetetlen alapköve lett. Számos feldolgozása is született, az egyik legutóbbi film tavaly került a nagyközönség elé. Én még ezek közül egyiket sem láttam, mert jelen esetben mindenképp a könyvvel szerettem volna kezdeni az ismerkedést. Kíváncsi voltam, hogy ez a több mint száz éves gyerekeknek szóló történet tud-e ma is adni valamit akár nekem, akár a gyerekolvasóknak. S azt kell mondanom, hogy Burnett szövege engem teljesen elvarázsolt, és tíz-tizenkét éves kortól bátran merem ajánlani.

“If you look the right way, you can see that the whole world is a garden.” 

 

A regény főszereplője Mary Lennox, egy angol kislány, aki Indiából tért vissza Angliába, ugyanis mindkét szülőjét elvesztette a kolerajárványban. Bár Mary eddigi életében nem sok szeretetet vagy törődést tapasztalt sem szülei, sem pedig más részéről. Egy elvadult kislány ő, aki nem tudja milyen a szeretet. Az elárvult kislány nagybátyjához kerül hát gondozásba, akit eddig soha életében nem látott. Mary a megérkezése után nagyon nehezen kezelhető, vad temperamentuma mindenkinek feladja a leckét. Ám viselkedésében szépen lassan változás áll be, amint tudomást szerez a szigorú, távolságtartó nagybátyjával történt tragédiákról. 

Amikor egy nap Mary egyedül sétál a birtokon, egy különös, magas kerítésfallal körülvett apró kertre lesz figyelmes. Azonban nem tud bejutni, hogy teljesen felfedezhesse azt, hiszen a kert kapuja zárva van. Az lezárt titkos kertről faggatni kezdi nevelőjét, és rájön, hogy még több titok lappang nagybátyja körül, mint amit eddig gondolt.

 

Számomra igencsak meglepő módon a gótikus irodalmi hagyományok is visszaköszönnek ebben a klasszikus ifjúsági regényben. Kifejezetten kísérteties volt a regény elején a szó szerint kihalt házban megtalált, túlélő alig tízéves kislány által megélt események. A magára hagyottság, az elfelejtettség, és a haldoklók beszüremkedő hangjai... mind-mind borzongást okoztak nekem az olvasás közben, főleg amiatt, hogy belegondoltam, milyen fiatal lány éli át most mindezeket. A Jane Eyre Bertha Masonje többször is eszembe jutott például azon részeknél, mikor is Mary síró hangokat hall a kastély folyosóin, de bárkit akit megkérdezett a dologról furcsa módon csak a szél hangjának tulajdonította ezt az összetéveszthetetlen hangot. Számos titok lappang Mary újdonsült otthonában: múltbeli események, amelyeket a ház ura mindenképp ki akar törölni az emlékezetéből. Akárcsak Kékszakáll, legféltettebb titkának kulcsát őmaga is elássa, hogy nehogy bárki kezébe kerülhessen. De Maryt mégis vonzzák ezek a titkok, nem hagyják nyugodni. Az elhagyatott kert képe szinte rögeszméjévé válik. Látnia kell a saját szemével.

Mary már akkor különös kapcsolatot érez saját maga és a tíz éve elhagyatott kert között, mikor először hallja a történetet. Talán éppen azért, mert rokonságot érez ennek a helynek az elhagyatottságával. Ahogy gondozás alá veszi ezt a kertet, tulajdonképpen önmagát is gyógyítja vele. Saját lelkét gyomlálja ki, hogy helye lehessen benne a szépségnek - vagyis azoknak az embereknek, akiket szeret, akik boldoggá tették őt olyan módon, ahogy senki azelőtt. Hátrahagyja hát a rossz emlékeket, hogy kivirágozhassanak a jók. Mary az öngyógyítás útjára lépett. 

 

"Magic is always pushing and drawing and making things out of nothing. Everything is made out of Magic, leaves and trees, flowers and birds, badgers and foxes and squirrels and people. So it must be all around us."

Szerettem a történet kedvességét is, ami a sötét és reménytelennek tűnő kezdet után egyre inkább átsütött a lapokon. Az élet szépségei és maga az életszeretet az, ami utat tör magának itt a legnehezebb helyzetben levő szereplők számára is. Bár naiv történet sok tekintetben, mégsem súlytalan. A szereplők traumatizált életei mind-mind komoly súlypontot jelentenek, megadják a regény sötét tónusát. Sokkal komorabb történet, mint mondjuk Montgomery Anne of Green Gables-e, sokkal angolosabb, ám a végkicsengésük, az üzenetük mégis hasonló. 

A szeretet törődés. Magunkkal, másokkal és a környezetünkkel.

A szeretet gyógyít. Minket. Másokat. Ne fukarkodjunk hát vele, még akkor sem, ha mi keveset is kaptunk belőle idáig.

Frances Hodgson Burnett: The Secret Garden

Egy - mindjárt - kétéves kisfiú kedvenc könyvei

 

Majdnem egy éve, hogy írtam gyerekkönyves témában bejegyzést (ITT), illetve arról, hogy hol is tartunk a Fiatalúrral az olvasóvá nevelés útján. Azóta sok minden változott, leginkább ő maga, hiszen annak az egyéves kisfiúnak az örökmozgósága csak hatványozódott. Egy igazi kis kíváncsi mókamester lett belőle, aki amellett, hogy nagyon sok mozgást igényel, szüksége van az elmélyülésre is. 

A könyvekhez való viszonya most annyit változott, hogy napközben kevésbé vesszük elő a könyveket, mert napközben minden érdekes, mindent fel kell fedezni, menni kell és mozogni, futni, mászni, rohanni, ugrálni. Nincs kedve, se ideje arra, hogy belehelyezkedjen egy történetbe. Persze, azért így is olykor megtalálom az alkalmat rá, hogy napközben is elővegyek neki egy-egy könyvet: például reggelizés közben olvasok neki vagy olyan köteteket veszek elő, amik kicsit interaktívabbak a mesekönyveknél. Erre majd mindjárt mutatok szuper példákat. Illetve a mondókázások, éneklések továbbra is a napi rutinjaink része - most hogy a beszédfejlődése megindult, ezek más szempontból érdekesek már számára, mint korábban. 

A mesélés és a könyvek most leginkább az altatásokhoz kötődnek a mi világunkban. A délutáni altatás konkrétan olyan, hogy egy mesét mesélek végtelenítve neki, amíg el nem alszik. Az elején nagyon figyel, kérdezget, beleszól, aztán szépen, lassan lenyugszik, csendben hallgatja és már alszik is. Az esti olvasások kicsit hosszabbak, ott van hogy félórát, negyven percet is rászánok a mesélésre, és neki is nagyon nagy szüksége van erre az időre. Ő választja ki, hogy mely történetek kerüljenek sorra, és ő bekuckózik az ölembe vagy közben mellettem tologatja a kisautókat, de közben figyel és hallgatja a történetet. Ilyenkor néha három, négy mese is előkerül, de van olyan is, hogy egyetlen könyvet kell többször elmesélni. A mesélés után jönnek a további esti rituáléink, szóval ezek a délutánival ellentétben nem álomba mesélős történetek. 

Mindennek ellenére, én nem érzem úgy, hogy csökkent volna a könyvek iránti szeretete, hanem csak az életkorának megfelelő örökmozgósága jobban előtérbe került. És ez szerintem természetes, jönnek majd még mesélősebb időszakok is biztosan. Ha meg nem, hát én teljesen megelégszem napi ennyi alkalommal is. Viszont az az igazság, hogy még mindig nehéz bevezetni számára új könyveket. Hiába veszem őket, nagyon sok időnek kell eltelnie, hogy ő maga vegye le a polcról ezeket az új történeteket. Úgyhogy mindig csak egy-egy új könyvet csempészek be a kis olvasósarkunkba, néha kinyitogatom, beszélek róla egy picit neki, de aztán hagyom, hogy a kíváncsisága neki ébredjen fel az új történet iránt. Ez olykor akár két hét is lehet, de érdekes, hogy azért van arra is példa, hogy egy új könyv azonnal nagy kedvenc lett neki, ahogy megmutattam neki. Szóval igazából itt se lehet teljesen általánosítani. 

Na de, következzen a kis válogatásunk az elmúlt egy év kedvenceiből. Sok könyv egyébként még mindig nagy szerelem számára az első bejegyzésemből, azokat most nem tüntetném fel újra. Nyilván az, hogy mit talál meg a történetekben sokat változott azóta, de maguk a címek maradtak. 

Varró Dániel - Agócs Írisz: Nem, nem, hanem ...

Az elmúlt hetek óriási kedvence. Bár a humort még nem mindig érti benne (pedig zseniális), de játékos ismeretterjesztő könyvnek remek, ahol ő is megcsillogtathatja a tudását felém. Például, hogy a zoknit a lábra kell húzni, és nem pedig a fülünkre vagy a kezünkre, ahogy azt a kisfiú teszi a könyvben. A kötet felépítése igazából olyan, hogy van egy kérdés pl. "Hogy jön a nagymama mihozzánk által?" és következnek a válaszlehetőségek: "elefántháton vagy rénszarvasszánnal? Vagy helikopterrel - mivel a gyaloglást nem bírja szusszal? Nem, nem, hanem...." (és akkor a következő oldalon ott a válasz) Busszal. Varró Dániel remek humora mellett Agócs Írisz kedves rajzai illusztrálják a szöveget, akinek a munkájáért mindketten odáig vagyunk. Szerintem bőven még három éves korban is használható kötet, akkor már szerintem a humor is jobban átjön a gyerekeknek. 

Alex Scheffler: Pipp és Polli - A barátságos csiga

A Pipp és Polli sorozat teljesen telitalálat nálunk. Az illusztrációk és a történetek is mind olyanok, amiket teljesen be tud fogadni egy kétéves. A csiga nálunk úgy egyébként is nagyon nagy kedvenc, szóval ez a kötet minden szempontból nyerő: ez volt azon ritka történetek egyike, amik már a kezdet kezdetétől érdekelték őt, és azonnal a szívébe is zárta. A mai napig gyakran előkerül esti meseként. 

 

 

Kisgombos mesegyűjtemény

Az első mesegyűjteményünk, vagyis hogy a kötet nem egyetlen mesét tartalmaz, hanem válogatást. Hat történet található benne különféle francia szerzőktől és illusztrátoroktól, és kifejezetten a legkisebbeknek szólnak ezek a történetek. A mesék között is vannak egyszerűbbek és bonyolultabbak is, szóval szerintem a célcsoport a 2-4 éves korosztály lehet. A történetek változatosak, ahogy az illusztrációk is: sok témát, illetve ábrázolási stílust ölelnek fel. Helyet kap bennük például a dackorszak, a hisztik feldolgozása (Kiscsipisz és Nagycsipisz története), a félelem és annak legyőzése (Bodor a fodrásznál) vagy a baráti összefogás (Foltos csontja) is. Nálunk egyelőre egyébként ez a három mese megy - ezek rövidebb és egyszerűbb szövegűek is, illetve biztos az is, hogy ezek a történetek rendelkeznek egyelőre számára mondanivalóval. De majd idővel biztos a többi mesét is kérni fogja. Nagyon igényes kiadvány, én szülőként is nagyon szeretem ezt a könyvet lapozgatni. 

Julia Donaldson - Alex Schaffler: A graffaló

Alex Schaffler illusztrációit nagyon szeretjük, illetve azokat a történeteket is, amiket az írónővel együtt alkotnak. A graffaló alighanem az egyik leghíresebb meséjük világszerte, és teljesen meg tudom ezt érteni. Ötletes, vicces, szórakoztató történet, ahol a kisegér jól rászedi az erdő ragadozóit, és eléri, hogy mindenki tőle rettegjen. És ehhez csupán az eszét és a képzeletét használta. Én is imádom olvasni ezt a könyvet, ahogy ő is imádja hallgatni. Bár legtöbbször reggelizés közben kerül elő ez a történet, valahogy egyikőnknek sem esti meseszerű. 

 

 

Jönnek a tűzoltók! (Scolar Mini sorozat)

A Scolar kiadó sorozata pontosan ennek a korosztálynak készült, és mindenféle témában találunk itt ismeretterjesztő könyveket. Kihajtható lapocskák és fülek találhatóak minden egyes oldalon, amik kicsit interaktívabbá és érdekesebbé teszik a könyvet, és nem mellesleg a finommotorikát is remekül fejlesztik ezalatt. Nálunk a tűzoltómánia pörög éppen ezres fordulatszámon, minden IS kell, ami tűzoltós. Ez is inkább reggelizős vagy napközben előkerülős olvasmány.  

 

 

 

Hervé Tullet: Press Here (magyarul Pötty Könyv néven jelent meg)

Ez az a könyv, amire én már annyira vártam, hogy megmutathassam a Fiatalúrnak. Amikor gyerekkönyvekkel foglalkoztam sok-sok évvel ezelőtt, akkor tapasztaltam meg a Pötty Könyv varázslatát, ahogy a gyerekeken működött. A legizgőmozgóbb tökmag is tátott szájjal figyelte ezt a könyvet és sose volt elég belőle egy menet senkinek. A francia illusztrátor könyve nem mesekönyv. Nincs benne se történet, és igazából szöveg sem. Instrukciók vannak benne, és az egész azzal kezdődik, hogy a kis delikvensnek meg kell nyomnia a sárga pöttyöt. Amikor lapozunk, a következő oldalon már kettő lesz. A gyerekek ezt úgy gondolják, hogy ők csináltak két pöttyöt azzal, hogy megnyomták. Különféle feladatokon vezeti végig őket, ahol nem csupán nyomkodni kell, hanem tapsolni (hogy a pöttyök egyre nagyobbak legyenek) vagy éppen jól megrázni a könyvet (hogy a pöttyök a helyükre kerüljenek). Csodaklassz móka, ahol a kacagás garantált. És mindeközben játékosan foglalkozunk olyan fogalmakkal, mint a színek ( a pöttyök el is színeződnek), a sorminta, a jobb-bal oldal fogalma stb. Egyszerű és zseniális.

Sajnos magyarul már nem kapható, így én is az angol kiadást szereztem be belőle, de mivel  csak instrukciókról van szó, minimális angol tudással lefordíthatóak. 

Jó éjt, maci! - Varázslámpás könyv

Tesómtól kapta ajándékba, amikor éppen leválasztottam az anyatejes táplálásról a Fiatalurat és eléggé küzdöttünk a sima elalvással. Ez a könyv is rögtön telitalálat lett nála. A szöveg elég kis butácska és szerintem nem is sikerült jól a fordítás - hanyagolni is szoktam, és inkább beszélgetünk arról, mit látunk - , de igazából itt úgysem ez a lényeg. Ez is egy interaktív könyv, amihez tartozik egy papírlámpa is, amit a sötét fóliával beborított lapok közé kell csúsztatni, és így az éjszakai sötétségben máris láthatóak lesznek az ott megbúvó állatok, akiknek jó éjszakát kell kívánni. Imádja az egésznek a működését és kábé lehetetlen megunnia. Tíz-húsz perceket is el tud tölteni az állatok keresgélésével, élvezi, ahogy a sötétből egyszer csak előbukkannak. 

A Pagony Facebook oldalán találtok egy belelapozó videót, hogy lássátok, pontosan miről is beszélek. 

Varró Dániel: A szomjas troll

Ez a könyv valamiért óriási szerelem neki, pedig jóval idősebbeknek szól, és biztos vagyok benne, hogy nem is nagyon érti még, miről is szól a történet. De olyan türelemmel és figyelemmel hallgatja Kalle troll történetét, hogy mindig meglepődök rajta. Valószínűleg a ritmus, a hangsúly és a rímek azok, amik ennyire magával ragadják. 

Egyébként szuper könyv, nagyon tudom ajánlani a nagyobb ovis korosztálynak. 

Rotraut Susanne Berner Évszakos böngészői

A könyvek, amikben egy szemernyi szöveg nincs, csak illusztrációk, méghozzá egy kisvárosról, amit minden kötetben más évszakban mutat meg. Sok-sok apró történet és felfedeznivaló van benne, és amiért nagyon szeretem ezeket a könyveket, hogy nyitott végűek. Azaz arra használjátok a gyerekkel együtt, amire éppen szüksége van. Mi éppen a szótanulás fázisában vagyunk, nagyon sok hétköznapokban használt szót tudok neki így megmutatni, illetve ő is tudja mondani - és közben mutatni - hogy milyen szavakat ismer már. Néha egy-egy figurát követünk nyomon a lapokon keresztül, megnézzük mit csinál, kivel találkozik, néha érzelmeket is belemagyarázunk. Később történeteket is lehet a segítségével mesélni vagy beszélni az évszakok változásáról. 

Ha ilyet vesztek én a nagy alakú kiadást ajánlom, nem pedig a szókereső változatát, ami pont a lényegét, ezt a nyitott végűséget veszi el ettől a kiadványtól. 

Eric Carle: A kelekótya kaméleon

Eric Carle képi világa nagyon távol áll attól, amit eddig mutattam neki a könyvek lapjain. Ezért is lepődtem meg rajta, hogy szinte azonnal vonzotta ez a könyv és nagyon gyorsan megszerette ezt a mindenkihez IS hasonlítani akaró kaméleon történetét. Nagyon szép üzenete van ennek a könyvnek (akkor lehetsz csak boldog, ha önmagad vagy), amit rendkívül viccesen tálalt a szerző. Könyvtári könyv volt, de rengeteget nevettünk rajta sok-sok esti meséléskor. Eric Carle könyveit biztosan be kell szereznem majd magunknak. 

Még ezeken kívül is ismerkedtünk könyvekkel, de ezek azok, amelyek valóban maradandóknak bizonyultak mindkettőnk számára. Bármelyiket szívből tudom ajánlani hasonló korú gyerekeknek, nálunk telitalálatok lettek.

A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket

Klaus Hagerup mesekönyve több okból is hívogatott. Először is, mivel Lisa Aisato illusztrálta, akinek a munkáiba mérhetetlenül szerelmes vagyok. Másodsorban azért, mert ez egy olyan mese, ahol a könyvek szeretete áll a középpontban, és ugyan melyik könyvmoly ne szeretné az ilyesmit legyen akár kicsi, akár nagy. És végül harmadjára, a mese főhősét Annának hívják. Innentől kezdve többszörösen is invesztálva éreztem magam a sztorival kapcsolatban. 

Szóval, Anna nagyon szereti a könyveket, mert azok menedéket nyújtanak számára. Rengeteg új barátot szerez a segítségükkel. Anna számára a könyvek ugyanolyan valóságosak, mint az élet. 

Egy könyvtári látogatás alkalmával Monsen nénitől, a könyvtárostól megtudja, hogy azokat a könyveket, amelyeket jó ideje nem kölcsönzött ki senki, megsemmisítik. Anna ezen teljesen felháborodik, és elhatározza, hogy meg fogja menteni ezeket a könyveket. 

Narrátorunk a történet elején elárulja nekünk, hogy Anna rettenetesen fél attól, hogy egyszer felnő. Hogy megöregszik. Ezek a gondolatok bár hajaznak J. M. Barrie: Pán Péterjére, a kisfiúra, aki sosem akart felnőni, de Anna félelme ezen jóval túl mutat: ő nem a gyermeki csodák elvesztése miatt nem akar felnőni, hanem azért, mert fél az elmúlástól. Súlyos gondolatok ezek egy alig tízéves gyerek számára. Anna alighanem gyászol, nem régen veszthetett el valakit a környezetében, ezért se tud örülni a születésnapjának, ami szintén az elmúlást juttatja eszébe. 

Az egyedüli vigaszt a könyvek jelentik számára, mert állandóak, nem változnak és "ha egy könyvben meghal valaki, visszalapozhatott az elejére. És a halottak ismét életre keltek." Ám amint kiderül, hogy Anna életének egyetlen statikus pontja, amely örökké él, mégis megsemmisülhet, kétségbeesetten próbálja megmenteni. 

Kiveszi a könyveket, amiket nem vesz ki senki jó ideje, és olvasni kezdi őket. És úgy érzi, segített a könyveken. Megmentette őket. 

Ám a helyzet az, hogy a két könyvtáros menti meg Annát a könyvek segítségével. Anna új világokat, új szereplőket ismer meg: egy teljesen más fajta lázas olvasás veszi kezdetét az életében. Várni kezdi az újdonság. 

S egyszer csak rátalál A Könyvre. Ami nem hagyja nyugodni, amin folyamatosan gondolkodik, ami nem adja meg készen a válaszait számára. S Anna ezt az élményt nem képes már magában tartani, meg kell osztania másokkal: Anna magányos univerzuma, amelyben csak ő és az olvasmányainak szereplői léteznek, egyszercsak kitágul. Osztálytársak, évfolyamtársak, tanárok és végül az egész iskola osztozik Anna könyvélményében, s ő immár nincs egyedül. 

Hagerup meséje gyönyörűen bemutatja mit képesek adni számunkra a könyvek: menedéket. Hogy a könyvek képesek minket megmenteni a legsötétebb időszakokban is, és új világot nyithatnak előttünk. A könyvek barátokat adhatnak nekünk: a lapokon és a valóéletben egyaránt. 

Anna története szerintem egy kicsit érettebb korosztálynak való, az elmúlástól való félelem ugyanis eléggé rányomja bélyegét a könyv első felére. Inkább kisiskolás kortól tudnám ajánlani, de onnantól mindenképp, főleg ha gyászfeldolgozós olvasmányt kerestek. Hagerup meséje egy szuper kezdet lehet.

Nálam sok szempontból betalált. 

Klaus Hagerup: A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket

Illusztrálta: Lisa Aisato

Fordította: Pap Vera Ágnes

Scolar Kiadó

64 oldal

Egy egyéves kisfiú kedvenc könyvei | Gyerekkönyvtár

Büszke könyvmoly szülőként elmondhatom, hogy az alig egyéves kisfiamnak már önálló könyvespolca van, és a rajta sorakozó könyveket napi rendszerességgel forgatjuk. Sokszor hallom másoktól, hogy nem nagyon van ötletük, milyen könyvvel is lehetne próbálkozni egy ilyen idős gyermekeknél, így gondoltam, hogy bizonyos tematika szerint összeszedem a Fiatalúr polcán lakókat. Egy kis leírást is mellékeltem hozzájuk, hátha az alapján sikerül eldönteni, hogy nektek való-e vagy sem, érdemes-e jobban átlapozni majd a könyvesboltban.

Nekem az a tapasztalatom egyébként, hogyha valami elsőre nem köti le, nem kell rögtön kétségbeesni. Vannak könyvek, amiknek be kell érniük. Ilyen idős gyerekeknél egy-két hónap óriási idő, hiszen rohamléptékben fejlődnek szellemileg, fizikálisan, érzelmileg napról-napra. Tehát ha valami úgy tűnik, hogy nem válik be, érdemes később újrapróbálkozni.  

De nézzük, hogy a Fiatalúr milyen könyveket ajánl kortársainak:

Harcos Bálint: Csupaszín oroszlán

A történet egy olyan oroszlánról szól, akinek mindene más színű - különösen miután lekakilta egy pacsirta, ráült egy frissen festett padra, majd a dühtől bíborrá változott az arca. Mert kiderül, hogy a színházba, ahová éppen készül a vadiúj, tiri-tarka outfitjében, csakis feketében lehet megjelenni. Harcos Bálint vicces szövegét Dániel András zseniális illusztrációi kísérik, amik szuperül kiegészítik, és néhol új dimenziót adnak a történetnek - különösen a madarak beszólogatásai a narrációba oldalról oldalra.

Egyelőre gyanítom, inkább a rím és a dallam az, ami számára vonzó ebben a könyvben, illetve persze az is, hogy szuperül lehet életre kelteni ezt a szöveget. Lehet olvasás közben toppantani, tapsolni és vicces hangokat imitálni. De később pedig szuper lesz majd a színtanuláshoz is.

Ki lakik itt? (Kukucs-könyvek)

Decemberi felfedezésünk és rögtön instant favorit lett. Egy kisegér új otthont keres, és ezért minden jónak tűnő helyre bekopog (üreg, avarkupac, fészek, csigaház stb.), de aztán mindig kiderül, hogy az a hely már foglalt. Szöveg ugyan nem sok van benne, de itt nem is ez a lényeg igazán, hanem hogy a könyvnek tologatós elemei vannak, ami egy kicsit más élmény számára az eddig megszokottól. De jelentem, egy hónapnyi napi többszöri átlapozás után sem unja. 

Én már egy picit igen, úgyhogy magam szórakoztatására elkezdtem rímbe szedve kicsit kibővíteni a történetet. Eléggé úgy tűnik, hogy ezzel még jobban szórakozunk így mindketten. 

Vlagyimir Szutyejev: A három kiscica

Igazi macskás család vagyunk, úgyhogy nyilván helyet kellett kapnia egy ilyen könyvnek is, ami nem mellesleg lapozó kivitelben jelent meg, tehát abszolút totyogóbarát kiadás. Szutyejev meséi egyébként tök jó retro könyvek, azt hiszem, nekem is megvolt anno tőle a Vidám mesék. A Fiatalúr ominózus példánya három kiscicáról szól, akik a nagy játékban hol fehérek lesznek (naná, mert beugrottak egy lisztesládába), hol feketék (kályhacsőben kergetnek egy békát), hol pedig csuromvizesek. Szutyejev meséjében az a jó, hogy az illusztráció teljesen le tudja képezni a felolvasott történetet. Minden mondat után ott az illusztráció arról, hogy mi történik éppen, így tényleg az egészet végig lehet mutogatni a gyereknek. Ennél a mesénél vagyok a legbiztosabb abban, hogy tényleg mindent - vagy legalábbis igen-igen nagy százalékát - érti a történéseknek a képeknek köszönhetően.

A szöveg nem ritmusos, nem rímel, talán ezért volt az, hogy hat-hét hónapos kora körül, amikor megvettem neki, még nem annyira fogta meg. Ellenben az utóbbi két hónapban - különösen az utóbbi hetekben - igazi sztárkönyv ez, aminek az olvasási rekordját pont a héten döntöttem meg, amikor a Fiatalúrnak a lefekvésnél egy órán keresztül kellett mesélnem non-stopba ezt a kábé hat oldalas mesét. 

Agócs Írisz: Mia nem álmos

Múlt héten vettem neki ezt a keménylapos kötetet, ami pont arról szól, amit a címe is sugall: Mia nem álmos, pedig már elég késő este van. Ezért mindent kipróbál, hátha abban elfárad: eszik, rajzol, tornázik, de végül az segít neki, hogy befekszik az ágyacskájába. Agócs Írisz stílusába még sok-sok évvel ezelőtt beleszerettem, úgyhogy nyilván birtokolnunk kell pár kötetet az ő illusztrálásával. Plusz úgy gondoltam, hogy ez szuper mese lesz azokra az időszakokra, amikor a Fiatalúr szintén nehezen alszik el. Eddig sajnos nem sokszor vette elő magától, illetve ha én elővettem, akkor se nagyon figyelt még rá. De elég friss beszerzés, és az a tapasztalatom, hogy a legtöbb új polclakónak várnia kell a sorára, amíg igazán érdekelni kezdi.  Remélhetőleg, a következő könyvajánlós bejegyzésemben már a kedvencei között tudhatom.

Mindenesetre szerintem ez egy nagyon aranyos kis történet egy-kétéveseknek. 

Kiss Ottó: Állatos album

Kiss Ottó gyerekverseit nagyon szeretem, mert ritmusosak, viccesek, aranyosak. Takács Mari illusztrációit pedig szintén imádom, úgyhogy ezt a lapozót is olyannak gondoltam, amivel meg kell őt ismertetnem. Igazából egy rövid versikét tartalmaz a kötet, aminek a szövegét nagyon izgalmas végigmutogatni az illusztrációkon keresztül. Ugyanis nem lineárisan követik egymást a képeken az elmondottak, hanem össze-vissza, így a mutogatás sokkal mozgalmasabbnak hat, mint úgy általában a többi könyv esetében. 

Varró Dániel: Akinek a foga kijött

Ez a kötet volt a Fiatalúr első igazi találkozása a kortárs költészettel, és iszonyatosan bejött neki. Hónapokon keresztül szavaltunk ebből a könyvből neki naponta többször is és mindig óriási vihogás kísérte az elhangzottakat. Persze nyilván ő még nem érti az igazi humorát a verseknek, de mégis van benne valami olyan, amit az ő kis lelke végtelenül viccesnek talál. Ma már csak a legkedvesebb verseit szokta belőle kérni (igen, tudja, hol vannak a kötetben és odalapoz hozzájuk), de még mindig fontos része a napi olvasásainknak. Plusz, ha éppen nincs kéznél a kötet, mert mondjuk utazunk, sétálunk vagy ilyesmi, akkor is szoktam tőle egy-egy verset mondani neki. 

Friss tina! [mai gyerekversek]

Amikor még sok-sok évvel ezelőtt gyerekkönyvekkel foglalkoztam, felfigyeltem erre a kötetre Takács Mari illusztrációi miatt. Még jó, hogy szereztem magamnak akkor saját példányt, mert már bizony sajnos nem kapható ez a kötet. Pedig csudaklassz kortárs gyerekversek kaptak benne helyet ismert és - általam - kevésbé ismert költők tollából. Vannak benne nem annyira klasszak is egyébként, sőt kifejezetten gyenge versek is helyet kaptak, de azért a többsége mégis csak izgalmas, szavalható, élvezhető és szuper. Ebben is vannak már kedvencek neki is és nekem is, és úgy tűnik, Szabó T. Anna mindkettőnk listáján ott van, úgyhogy azért a későbbiekben majd egy Tatok-tatok is fel kell kerüljön a polcára. Egy-egy felolvasás alkalmával általában csak egy vagy két, maximum három verset választok ki, de azokat legalább háromszor el szoktam ismételni hasonló hangsúlyozással. A gyerekeknek fontos az ismétlés, hiszen így rögzül bennük a szöveg, fejlesztve ezzel a memóriájukat. A második, harmadik felolvasásnál jön el számára az igazi élvezet a verssel kapcsolatban, akkor szokta mosolygással és nevetéssel kísérni a már ismerős részeket.

Évszakos könyvek:

Jó dolognak tartom, ha páréves koráig olykor egy-egy kötet erejéig akár tudunk reflektálni az éppen aktuális évszakra vagy ünnepi időszakra. Mert így megtanulhatja annak az évszaknak a jellemzőit vagy a hagyományokat, szokásokat.  Ezek nem állandó jelleggel lesznek a könyvtárunk tagjai, hanem mindig csak akkor pakolom a polcára őket, ha aktuálisak. A most felsoroltak leginkább a karácsonyra koncentrálnak, úgyhogy ezek már két hete nem képezik részét a polclakóinak. De mind olyanok, amiket szerintem idén decemberben is szívesen forgat majd.

Kukucs, itt a karácsony
Ez a könyv abszolút telitalálat volt így 11-12 hónapos korára. Nagy illusztrációk, amik azért böngészgetnivalókat is adtak. Oldalanként kétsoros rímelő szöveg volt a kíséret hozzá. De ami az igazán überkirályság volt ebben a kötetben, azok a mozgatható elemek. Nagyon élvezte őket, hogy az illusztrációk úgymond életre keltek. Próbáltam a szöveghez igazítani a mozgásukat. Például a "szánkó száll és hócsata dúl" sornál mozgattam meg magát a szánkót, hogy tényleg összhangban legyen minden a felolvasásnál. A könyv oltári nagy kedvenc lett, még január közepén is rengetegszer olvastuk.

Hová bújtál, kis rénszarvas?
Ebben a könyvben a kis rénszarvast kell megkeresni. Az oldalakon a tapintásnak is fontos szerep jut, hiszen nem egy sima felületű keménylapossal van dolgunk. Ráadásul a tapizós részek mellett különféle alakú lyukakat is találunk beleépítve az illusztrációba, ami első pillantásra, mintha a rénszarvas egy-egy testrészét pillantanánk meg (a szemét, az agancsát stb.), de ahogy lapozunk, mindig rájövünk hogy az egy másik állatnak a teljesen más testrészét takarta. A kis rénszarvas végül az utolsó oldalon bukkan fel teljes valójában. Amire persze hamar rájön a gyerek amúgy, de szerencsére az illusztráció annyira részletgazdag, hogy más állatokat is meg lehet keresni rajta. Például a fa mögött bújkáló medvét, az ágon álló katicabogarat és még másokat is. Nagyon szerette ezt a könyvet is.

Alex Schaffler: Pipp és Polli - A karácsonyfa
Alex Schaffler rajzaiért teljesen odáig meg vissza van a gyerek. Persze erre a Pipp és Polli után jöttünk rá. A történet szerint Pipp és Polli hazahozzák a fenyőfát, amire eredetileg sütidíszeket terveznek, de Pipp mohó, és jól megeszi őket titokban. Aztán megfájdul a hasa, és ráadásul a csupasz karácsonyfa látványa se igazán szívderítő. Végül Pipp is jobban lesz, a karácsonyfa-kérdést pedig papírdíszekkel oldják meg.
Igazából nem tudom, ebből vajon mennyit értett a Fiatalúr, de mindig élvezte a felolvasásokat, nagy részét türelmesen végig is hallgatta, és hát rengetegszer kérte ezt is. Különösen szerette a karácsonyos részt, amikor a feldíszített karácsonyfa alatt bontogatták Polliék az ajándékokat. Gondolom, ezt a jelenetet be tudta azonosítani.
A Pipp és Polli egyébként egy sorozat, és igencsak gondolkodtam rajta, hogy több részt is beszerzünk belőle, de ami a boltban volt, sajnos nem igazán láttam a mi életünkhöz való kötődést egyelőre. Az egyik rész a szobatisztasággal kapcsolatos (mi még itt nem tartunk, de ha aktuális lesz, be fogjuk szerezni), a másik pedig alvókás volt, neki pedig nincsen alvókája. Rajtam kívül, persze. Szóval, ezeket szerintem még annyira se értette volna, ezért nem jöttek velünk haza végül.
 

Még koraiak számára, de láthatóan érdeklik őt:

Berg Judit - Agócs Írisz: Maszat játszik
Ez a kötet két mesét tartalmaz. Az első történet egy játszótéri konfliktusra éleződik ki, amikor is Maszat nem hajlandó kölcsönadni Sárinak a kismotorját. De a végén aztán mégis, és akkor minden rendeződik. A második történetben Maszat unatkozik és sajnos Misi barátja nem tud átjönni játszani, mert lebetegedett. Maszat így a kertben tölti a délutánt és zöldségeket keres.
Ezeket a történeteket még túlságosan összetettnek látom számára, különösen a gyerekek közötti interakciókat és az azokhoz kapcsolódó érzelmeket. Szerintem ez inkább három-négy hónap múlva lesz inkább aktuális. Viszont ugye játszótérre elég gyakran járunk, így az első történetet igazából kivonatolva adom elő neki, a számára bonyolultabb vagy nem annyira érthető dolgokat egyelőre kihagyom a mesélésből. Így igazából csak egy játszóterezős történet lesz belőle, ahol Maszat csúszdázik, mászókázik, homokozik és hintázik más gyerekekkel - és ez viszont láthatóan leköti, hiszen sokszor találkozott már ilyen helyzetekkel. Egyre többször és többször kéri ezt a mesét, olykor egymás után is akár.

Julia Donaldsson - Alex Schaffler: Az öt csúfság
A könyv öt olyan állatról szól, akik nagyon csúnyának érzik magukat, és emiatt végtelenül szomorúak is. Végül mind az öten összeállnak egy bandába, és büszkén vállalják csúfságukat. Ám aztán felbukkannak a gyerekeik, akik elmondják nekik, hogy számukra ők a legszebbek és legnagyszerűbbek, hiszen számukra a világot jelentik. Szerintem minden komplexusos szülőnek szuper gyógyító mese. Én az első felolvasásokkor mindig elsírtam magam a végén.
Mint mondtam, Alex Schaffeler rajongó a Fiatalúr.  Imádja a rajzokat benne, és Julia Donaldsson rímes versikéje is nagyon tetszik neki. Bár az ő korosztályának még elég sok mondat van egy oldalon, ezért rövidíteni szoktam - persze úgy, hogy azért az értelme megmaradjon illetve tudjam mutogatni a rajzokon az elmondottakat. De amikor fáradtabb vagy jobban van türelme, akkor már egészen ügyesen végighallgatja a szöveget is hozzá. Elég sokszor kell újrázni ezt a könyvet is.

Sven Nordqvist: Merre van Pettson?
Szintén imádja ezt a részletgazdag, kedves illusztrációt. A történet egyébként nagyon cuki, és igen erős számomra a késztetés, hogy beszerezzem az összes Pettson és Findusz könyvet. Na nem mostanra, hanem későbbre, hiszen ez inkább az ovis korosztály könyve. Én ezt a történetet is kivonatolva szoktam elmesélni neki, hogy számára is érthető legyen azért.

Hát így néz ki egy egyéves olvasó könyvtára. Majd időről időre jelentkezem a frissítésekkel.

Feljegyzések az olvasóvá nevelésről - Az első év | Gyerekkönyvtár

Mindig is szerettem volna, hogy a gyermekem szeresse a könyveket. Nem sznobságból vagy kivagyiságból, csupán azért, mert mint olvasó, tudom, hogy mennyi mindent képesek adni a történetek. És ha mást nem is, de az olvasás csodáját mindenképpen szeretném annak átadni, aki ennyi mindent jelent nekem.  Hogy valaki olvasó gyerek lesz-e vagy sem, nem alkati kérdés. Minden gyerek nyitott a könyvekre, a közös olvasásra. Csak a megfelelő könyvekkel a megfelelő időben kell találkozniuk, és persze a szülőnek is dolgoznia kell azon, hogy megmutassa a gyereknek: a könyvek igazi csodák.

Most hogy a Fiatalúr napokon belül eléri az egyéves kort, úgy gondoltam, itt az ideje beszámolnom arról, hol is tart az olvasóvá válásban. Terveim szerint erről majd időről időre beszámolok itt a blogon - gondolom, most már egyre sűrűbben - , hogy milyen könyveket szeret, illetve hogy egyáltalán: az olvasás mekkora helyet is foglal el az életében.

Ezek persze csak feljegyzések, semmiképpen sem útmutatónak szánom. Most egyébként jelenleg ott tartunk, hogy reggelente egy vagy két, esetleg három keménylapos könyv kólint fejbe ébresztő gyanánt, amit a Fiatalúr hoz oda nekem olvasásra. És egyre sűrűbben fordul elő az is, hogy lefekvések előtt őmaga hoz nekem könyveket mesélésre, ha még túlságosan is éber az igazi lefekvéshez. Azt hiszem, ez egy igazán ígéretes kezdetnek tűnik. De hogyan jutottunk idáig?

Az első hónapokra sokan mondták, hogy olvassak, meséljek neki. Akár a saját könyvemből is. Ez nálunk egyáltalán nem vált be. Legalább négy-öt hónapos koráig az ének, a dallam volt az, amire hajlandó volt figyelni, ami megnyugtatta őt. Szerencsére mamám és az anyukám is rengeteget dalolt nekem gyerekkoromban, így összeválogatni egy nyolc-tíz dalból álló állandó repertoárt, nem nagyon jelentett problémát. És hát énekeltem neki. 

Rengeteget. Volt, hogy órákon keresztül. 

Könyvekkel ezalatt az idő alatt nem igazán találkozott, ha mondjuk nem számítjuk a Kontrasztos formák nevezetű babakártyákat, amiket hébe-hóba odatettem a kiságyába vagy a játszószőnyegére nézegetni. Illetve volt még egy csörgős, zizegős textilkönyve is, amiben csak képek voltak, de nem igazán töltött be több funkciót nála, mint egy rongyi.

A Fiatalúr kábé négy hónapos korában élete első kedvenc könyvével

Később aztán egyre inkább beszivárogtak az életünkbe a mondókák, a höcögtetők, bár a dalokat továbbra sem taszították le a trónról. Emlékszem, négy hónapos volt, amikor egy pelenkázás során megmutattam neki Harcos Bálint: Csupaszín oroszlánját. Ő ott feküdt a pelenkázóasztalon, felette tartottam a könyvet, és erőteljesen hangsúlyozva olvastam fel neki a játékos (és mellesleg baromi vicces) szöveget. És ő nevetett. És itt kezdődött az igazi kapcsolata a könyvekkel.

Harcos Bálint könyve rögtön instant favorit lett neki és nekem is. Egyre többször és többször olvastam fel neki, pár hét múlva már simán felismerte a szöveget könyv nélkül is. Ha elkezdtem, hogy "Élt egyszer egy szép oroszlán, ki fel-le járt az utca hosszán..." már óriási vigyorra szaladt a szája. Szuperül lehetett (és lehet a mai napig) figyelemelterelőként alkalmazni egy-egy nagy sírás kezdetén. 

Sokáig, két-három (de lehet, több) hónapig megragadtunk ennél a könyvnél. Hozhattam én bármit, a Csupaszín oroszlán nyomába se érhetett. Aztán szépen, lassan azért a többi könyv felé is elkezdett nyitni - sokat segített ebben, hogy pár hétre azért eldugtam Harcos Bálint könyvét, így lett esélyük a többieknek is kibontakozni. 

Azóta a pelenkázóasztalos eset óta egyébként nem nagyon telik el úgy nap, hogy legalább egy mesét ne olvasnánk vagy ne lapoznánk át egy könyvet. Mondjuk ez elég ritka, hogy egynél megállnánk. De erről már jópár hónapja maga a Fiatalúr gondoskodik, ha esetleg mi elfelejtenénk. 

Tippek a könyvek megszerettetéséhez az első évben:

 - A könyv mindig legyen elérhető a gyerek számára. Szerintem ez az egyik legfontosabb. Akár a játékai között vagy egy külön kupacban. De a lényeg, hogy ő maga képes legyen "kiszolgálni" magát könyvügyileg, ha éppen ahhoz van kedve. Ne a felnőttekre legyen utalva ebben (se). Én legalábbis nagyon támogatom az önállóságra való törekvéseit

Nálunk ráadásul nyolc hónapos kora óta nem alszik rácsos ágyban, hanem matracon, és azóta még inkább fellendült az olvasási kedv. Különösen reggel és lefekvés előtt. Nagyon tetszik neki, hogy őmaga hozhatja oda nekem azt a mesét, amit hallani szeretne. Decemberben lett egy saját kis könyvespolca is, jövőre pedig egy igazi olvasókuckó kialakítását tervezem neki a szobájában.

- Az olvasásra mindig szakítsunk időt! Ha mást csinálnánk, ha sietnénk, akkor is. Nálunk is sokszor előfordul, hogy éppen öltözködni kéne vagy el kéne mennem mást csinálni, de ha éppen akkor hoz egy könyvet, leülök, és elolvasom vele (most őszintén, kábé egyperces olvasásról beszélünk legtöbb esetben. És szerintem kisbabával ritka az olyan helyzet, hogy egy perc ilyenkor bármilyen nagy rohanás közepette ne férne bele az időbe)

- Nem létezik olyan, hogy túlhangsúlyozás. Játssz bátran a hangsúllyal, hangerővel, hangszínnel. Ripacskodj kedvedre, a gyerek iszonyatosan fogja élvezni. Szerintem az első felolvasásoknál, amíg rögzül bennük a szöveg, érdemes hasonlóan hangsúlyozni a felolvasásokat, hiszen a gyerekek szeretik az ismétléseket, és jobban képesek így memorizálni azt magukban. Majd utána lehet változtatni, más módon, más ritmusban felolvasni: a meglepetés erejének köszönhetően ez még inkább izgalomban tartja majd a gyereket. Hogy ismerős szöveg, de mégis más. Fontos persze, hogy ehhez olyan szöveget válasszunk, aminek jó ritmusa van, és beindítja bennünk az elveszett szavalóművészt. Én - ha a szöveg megkívánja - még tapsolni, kopogni, toppantani is szoktam pár könyv felolvasása alatt. Az ilyesmiket is tök nyugodtan bele lehet vinni..

- Mikor már egyre többet megért a hétköznapi beszédünkből, érdemes a felolvasások alatt végigmutogatni az illusztráción, amiről éppen olvasunk. Elvégre a gyerek egyelőre nem érti magát a szöveget, az számára csak hang és ritmus. De ha elkezdjük közben mutogatni hozzá a képeken a megfelelő részeket, akkor szépen, lassan összeköti a szavakat vele. 

- Egy könyv nemcsak egyféleképpen használható! Ebben is legyünk nyitottak. Van, amikor túl hosszú a gyerek számára a felolvasás, és inkább csak a képeket nézegetné. Ez se baj. Ilyenkor a saját szavaimmal elmondom például, hogy mi van a képen. De olyan is van, hogy csak a lapozó mozdulatot szeretné a könyveken gyakorolni, ezt is hagyni kell.

Nálunk mindenféle meseolvasás előfordul egyébként. A klasszikus ölembe bújós, egyhelyben ülve figyelmesen végighallgatóstól a közben rohangálós, játékot pakolászóson át a félpercenként más történetbe kell belekezdeniig. A bejegyzés legelső képén például az utóbbi szerepel, azért van körülöttünk annyi könyv szétnyitva. Szerintem ha a gyerek nem klasszikus, sokak által elvárt mesehallgatást preferálja, akkor sem kell kétségbe esni. Én észrevettem, hogy a Fiatalúr akkor is ugyanúgy figyel, ha éppen látszólag teljesen mást csinál.  Sok ismerősömnél egyébként itt rontódott el a dolog, mert a szülő azt hitte, hogy a gyereket nem érdeklik, nem kötik le a könyvek, és aztán így nem is próbálkozott velük többet. Egyáltalán nem. Pedig lehet, hogy ő így is hallgatta a mesét. Vagy csak más típusú könyvvel kellett volna próbálkozni. Annyi király, ötletes és kreatív gyerekkönyv van manapság a piacon, még az egészen piciknek is.

Mesélni kell naponta, sőt minél többször. Igen, gyakran tök ugyanazt a történetet unásig, de azt is észben kell tartanunk, hogy a gyerek számára fontos az ismétlés. Ilyen pici - egyéves - korban persze más miatt, mint később. És persze, egy idő után merjünk nyitni más könyvek felé, legyünk mindig nyitottak a másmilyenre, az újra - mert a gyerekek és a könyvek iszonyatosan nagy kalandok.
 Külön-külön is, de együtt meg aztán főleg.

A következő részek tartalmából:
Mondókás, dalos és höcögtetős könyvek szülőknek
Mit olvas az egyéves kisfiú?

A fiú, akit Karácsonynak hívnak

Matt Haig Karácsony apó történetéről szóló sorozatának első része két évvel ezelőtt jelent meg magyarul, és azóta rengeteg dicsérő véleménnyel lehetett találkozni vele kapcsolatban. Mindjárt itt az elején el is árulom, hogy én is kénytelen vagyok beállni a sorba, hiszen valahol az első fejezet elolvasása után szinte biztosra tudtam, hogy én ezt a történetet minden porcikámmal szeretni fogom. És ez tényleg így is lett.

A fiú, akit Karácsonynak hívnak tulajdonképpen  Karácsony apó - vagy ahogy mifelénk hívják: Mikulás - gyerekkorát meséli el, illetve azt, hogy hogyan is lett egy nagy szegénységben élő, félárva kisfiúból  az a nagypocakos, piros ruhás valaki, akit a világon minden gyermek repesve vár decemberben. Honnan jött ő? Mi volt az út, amit bejárt? Miben változtatta meg a karácsonyt?

Matt Haig csodás meséje képes az olvasóját igazi karácsonyi hangulatba hozni: nemcsak a rénszarvasok és a koboldok miatt, hanem mert olyan jól lapjai közé zárja a karácsony olyan értékeit, amiket mi felnőttek olykor talán el is felejtünk. Pedig a karácsony valóban a csodavárás időszaka. Az a nap, amikor misztikus módon bármi megtörténhet, még a szeretet is szinte kézzel foghatóvá válik. Ám ez nem azt jelenti, hogy az év többi napján ezek a dolgok ne lennének jelen az életünkben, egyszerűen ekkor valami varázslatos módon ezek az év közben minket körülölelő csodák valahogy megsokszorozódnak. És Matt Haig könyve is pontosan ilyen hangulatot áraszt magából.

Az egész világ, legalábbis a mi világunk, az embereké, tele van szörnyű dolgokkal. Mindenhol nyomorúság, mohóság, meg szomorúság, éhség, durvaság, ahová csak nézel. És van egy csomó gyerek, aki soha nem kap ajándékot, és szerencsésnek érezheti magát, ha egyáltalán néhány kanál gombaleves jut neki vacsorára. Nincsenek játékaik, és minden este éhesen fekszenek le. Aztán vannak, akiknek még szülei sincsenek, és rettenetes felnőttek vigyáznak rájuk, mint például Karola néni. Egy ilyen világban pedig könnyen lesz rossz ember valakiből. Úgyhogy ha valaki még így is jó, az már önmagában is csoda! Ami reménnyel tölti el az embert. Márpedig a remény a legszebb dolog ezen a világon.

Ám érdekes módon ennek ellenére nem dagonyázik a cukormázban; mégsem érződik rajta az átlagos karácsonyi történetek szinte klisés szirupossága. Hiszen ezeket ellensúlyozandó a népmesék darkosabb, kegyetlenebb vonalától se riad vissza, hogy azokat belefűzze a történetbe. Szerettem ezt a sötétséget is, hiszen - ahogy az az életben is lenni szokott - így sokkal inkább értékelni tudtam a napfénnyel teli oldalát is. Még jobban tudtam csodálni így főhősünk, Nikolas széplelkűségét és a Jóba vetett hitét. Hiszen a vele történt szomorú és néha kegyetlen dolgok ellenére ő valóban a jóságot választotta - és ez a választás így sokkal, de sokkal értékesebbé vált számomra, mintha egy csupa szép és vidám életben csak úgy jelen lett volna.
Nikolas valóban egy utat járt be a regény során: megjárta a mélységeket, újra és újra csalódni volt kénytelen a körülötte levő emberekben, ám aztán ezen mindig valahogy felül tudott emelkedni, és így a karácsonyi történeteknél megszokott hepiend valóban megérdemelten toppant be végül.

– Miért, nem mindenki Finnországban él? – kérdezte Nikolas.
…
– Nem – válaszolta a fiának. – Vannak, akik Svédországban élnek. És vagy heten meg Norvégiában. De lehet, hogy azóta nyolcan is vannak. A világ óriási.

Szerintem kiváló könyv a közös olvasásokhoz: a játékos narrátor szinte felolvasásért kiált. És nem mellesleg a humora is remek, szóval a komolyabb témák átbeszélése mellett azért bőven tartogat szórakozást is felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. A mai rohanó világban pedig tényleg a közös idő a legnagyobb ajándék - és ha ezt még egy karácsonyi történettel is fokozni tudjuk, akkor tényleg átérezhetjük közösen a karácsonyi hangulatot.

Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak
A Boy Called Christmas
Fordította: Magyari Andrea
Kolibri Kiadó
270 oldal

Szerencsére a tej

Gaiman és én valahogy sose tudtunk igazán jól összebarátkozni. Úgy értem, olvastam a könyveit - így például a Soseholt, a Csillagport vagy az Amerikai isteneket - , de mégse tudott egyszer sem úgy igazán magával ragadni. Miután elolvastam őket mindig jó könyveknek tartottam őket, viszont úgy éreztem, hogy hiányzott belőlük az a bizonyos plusz. Szerencsére ez most másképp történt. Gaiman Skottie Younggal karöltve most valami olyat alkotott, aminek a zsenialitásától eldobtam az agyam. De tényleg. Totálisan telitalálat.

 A könyvheti árusítás közben kezdtem bele az olvasásába, és aztán egy idő után csak azt vettem észre, hogy amikor van egy kis üresjárat, rögtön lekapom a polcról, és belemerülök. Ez lett az én könyvheti bestsellerem, és őszintén remélem, hogy annak a kisfiúnak is legalább ennyire tetszett, aki végül hallgatott az ajánlásomra, és megvette magának.

A történet igazából annyi, hogy az anyuka elutazik pár napra, és így a gyerekek a kissé habókos apukával maradnak otthon. Természetesen, így már nem mennek annyira zökkenőmentesen a dolgok, kezdve például azzal, hogy a reggelinél észreveszik, hogy elfogyott a tej. Apuka így kénytelen elmenni érte a boltba, és ez a bevásárlás kicsit hosszúra nyúlik - mikor hazaér, a gyerekek megkérdezik tőle, hogy mégis mi tartott eddig, és itt veszi kezdetét a kellően furcsa történet, amelyben űrlények, kalózok, pónik, wámpírok forgataga és egy időutazó Stegosaurus is szerepel...

Az egész könyv annyira eredeti és vicces és eredetien vicces, hogy csak szuperlatívuszokban tudok róla nyilatkozni. Ez van, sajnálom. Kezdve a kissé szórakozott apukával és a gyerekeinek elmesélt történetével, ami már önmagában is iszonyatosan humoros és fantáziadús, és én ráadásul simán el tudom képzelni (már a saját apukámból kiindulva), hogy bizony vannak ilyen - jó értelemben vett - hantás apukák.
Azt is szerettem ebben a könyvben, hogy Gaiman nem felejtette el közben, hogy ez egy ilyen "történet a történetben"-dolog, így az apuka meséjét folyton megszakítják a gyerekek, akik a mesehallgatás közben kérdésekkel - vagy éppen a logikai bakiknál az észrevételeikkel - bombázzák édesapjukat, aki ilyenkor kénytelen megszakítani a történetet, és válaszolni a kérdésekre vagy éppen olyan irányba terelni a dolgokat, hogy elnyerje a tetszésüket.

Gaiman most tényleg megmutatta számomra, hogy mekkora zseni tud lenni. Nagyon jól áll neki a rövid gyermekregény műfaja: el tudta kapni a humort és a hangulatot is, és az alakjai is telitalálatok. Tényleg egy nagyon rövid történet - alig 128 oldal, rengeteg illusztrációval - , de abszolút nem volt hiányérzetem. Pont annyit kaptam belőle, amennyi kellett, és minden, de tényleg minden abszolút a helyén volt - kerek, egész, jól megkomponált sztori lett, amely tökéletes szimbiózisban él a képekkel. 

Skottie Young illusztrációiba totálisan beleszerettem: a stílusa szerintem iszonyatosan megy ehhez a kissé bohókás, nem mindennapi meséhez, és bizonyos megoldásaiért pedig teljesen odáig voltam (például mikor a gyerekek beleszólnak az apuka történetébe). Gaiman szövegét tényleg nehéz elképzelni Skottie Young képei nélkül, annyira egymásba szövődtek: sokszor a történet már-már képregénybe hajlik át, ám így sem veszít varázsából, inkább más dimenziókat nyit meg az olvasó előtt.

Pék Zoltán pedig ismét csak remekelt a fordításban, szóval én a magyar kiadást is szívből ajánlom. 


Neil Gaiman - Skottie Young: Szerencsére a tej
Fortunately, the Milk
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Agave Kiadó
Oldalszám: 128

Ottolina és a Sárga Macska

Egyszerűen bájos és gyönyörű. Ezzel a két szóval tudnám leginkább jellemezni Chris Riddell meseregényét, az Ottolina és a Sárga Macskát. A kiadó 8 éves kortól ajánlja ezt a könyvet, amivel amúgy egyetértek. Bár ha a szülők felolvassák, akkor akár már fiatalabbaknak is nyugodt szívvel ajánlható. 

 Ottolina Brown a Borsszóró Toronyban lakik szőrös kis barátjával, Mr. Munroe-val, s együtt gondozzák a különleges gyűjteményeket, míg Ottolina szülei világ körüli úton vannak. A két jó barát egy nap azonban a tócsábatoccsanós játék közben furcsa dologra figyel fel: eltűnt ölebek plakátja lógnak városszerte, s emellett még értékes ékszerek is nyomtalanul tűnnek el. Vajon milyen összefüggés van a bűnesetek között? Ottolina és Mr. Munroe ennek járnak utána....

Chris Riddell, aki nem csupán írója, hanem illusztrátora is a kötetnek, egy igazi vizuális csodát hozott össze. Az illusztrációk olyan részletgazdagok és frappánsak, hogy akár percekre is elnézegethetik őket a gyerekek. A képek szerves részét képezik a szövegeknek, plusz jelentéseket adnak hozzá, sőt olykor a képek veszik át az uralkodó szerepet, s a szöveg csak képaláírásként szolgál. Az illusztrációk olykor képregényszerűen is működnek: feliratok garmadája ad további böngészési lehetőséget a gyermekeknek. 

A könyv nyelvezete is külön említést érdemel, hiszen igazán választékos és ötletes, plusz még nyelvi humorban sem szűkölködik. Gondolok itt például a Shika-Mikah Takarító Szolgálatra vagy a Ruhabehajtó Vállalatra – utóbbi feladata Ottolina ruháit szépen összehajtogatni. S ez még csak pár példa a vicces nevekből. A fordító, Ludman Anita, egy igazán igényes és szórakoztató magyar fordítást hozott össze, amit tényleg öröm olvasni. 

Nagybetűk, szellős sorközök, sok-sok kép és egy igazán mulatságos és izgalmas történet: minden adva van, hogy nagy kedvence legyen egy kisiskolásnak. Talán a könyvben olykor előforduló angolszász nevek miatt (Mr. Munroe, Jansen-Smith stb.), amik bár nem gyakoriak, de egy igazán kezdő olvasónak talán megnehezíthetik a dolgát, ha önállóan akar nekivágni az olvasásnak.  Ezért is írtam az elején, hogy egyetértek a kiadó által megjelölt korosztállyal. Szerintem 8 éves kortól már bátran ajánlható.

Chris Riddell: Ottolina és a Sárga Macska

Ottoline and the Yellow Cat

Fordító: Ludman Anita

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Oldalszám: 171

Maléna kertje

Maléna kertje különös világ, amely mégis valahogy ismerős. Kellemesen elringató, nosztalgikus érzéseket kelt az emberben, szinte észrevétlenül befészkeli magát az olvasó fejébe, s mire észbe kapna, már ott ücsörög az illatozó hársfa tövében, és tücsökciripelést hallgat. 

Ez a könyv egyszerűen tünemény, a szó legszorosabb értelmében. Ráérősen, lassan folydogál - már egy mai ifjúsági regényhez képest -, s talán pont ebben rejlik a titka. Vagy is ebben is.  Ahogy beléptem Maléna kertjébe, mintha kiléptem volna egy picit az időből, s talán ebből a világból is. 

Kicsit olyan, mintha a mágikus realizmus begyűrűzött volna a lapok közé: ott is van a mesei varázslat, meg nem is. Éppen csak egy leheletnyi finomság ez benne - Szirillt, a beszélő tücsköt leszámítva szinte észre sem vehető.  Pedig ott van a véletlen  találkozásokban, a nagy egymásra találásokban, a régi idők történeteiben, melyek át - meg átszövik a jelent. S talán egy kicsit magában Malénában is ott van ez a pici mesei varázslat.

Magáról a történetről annyit, hogy a főszereplő kislány, Maléna nagyon sokat van egyedül, mert szülei folyton dolgoznak - elhivatottságból, és persze azért is, hogy megteremtsék maguknak és gyermeküknek azt az életszínvonalat, amiről álmodtak. Maléna igazán felelősségteljes, komoly kislány, aki anyukája reggel sebtiben a cetlire firkantott utasításait mindig betartja, ám eközben iszonyatosan magányos. Nagy vágya, hogy a tengerparti nyaralása helyett inkább a kert végében levő hársfa ágai közé épített bunkerben töltse a nyarat a szüleivel, nyugalomban és békében. Egyetlen barátja, Szirill, a beszélő tücsök, aki nem csupán társaságot nyújt neki, hanem sok bölcsességre is megtanítja. Egy nap azonban véletlenül találkozik a maszatos, szintén magányos és kissé elveszett Janóval, s hamarosan barátok lesznek. Maléna tiszta, rendben tartott kis életébe ekkor belépnek azok az apró kis kalandok, amely egy gyermekkorból sem hiányozhatnak, s az álmok szépen, lassan valósággá kezdenek válni. 

Igazából az is tetszett a könyvben, hogy tele volt azzal a jóleső harmóniával. Úgymond klasszikus gonosz szereplők egyáltalán nem voltak, s lám mégis folyt ez a gyermeki történet a jó és a rossz összecsapása nélkül - itt csak emberek voltak, köztük olyanok is, akik olykor rossz döntéseket hoztak ugyan, de azt is a mások boldogulása, remélt boldogsága miatt hozták. S persze ott voltak a gyermekek, akik ezeknek a rossz döntéseknek a következményeit elszenvedték. Kicsit kesernyés volt néhol emiatt a történet íze, de éppen hogy csak pár csepp - pont annyi, amennyi kellett belőle.

Az írónő stílusa egészen különleges, azt mondanám, kicsit olyan montgomery-s. Valahogy mindig Anne Shirley világát idézte meg bennem, pedig ha jobban belegondolok, nem sok köze van a két regénynek egymáshoz. Talán egy picit a hangulatuk hasonlít. Talán. Simonyi Cecília illusztrációi pedig egyszerűen lenyűgözőek és elvontak - tényleg igazán művésziek. Hosszú perceken keresztül nézegettem a képes oldalakat, s az illusztrációkba legalább annyira belemerültem, mint magába a szövegbe. Azt hiszem, elmondhatom, hogy ez a gyerekregény egy igazán, de igazán kellemes meglepetés volt számomra. Kár, hogy csak ennyire szedett-vedetten sikerült írnom róla. 

Molnár Krisztina Rita: Maléna kertje

Illusztráció: Simonyi Cecília

Kiadó: Naphegy

Oldalszám: 240

Könyvek az elfogadásról - gyerekeknek

A Csimota Kiadó Tolerancia-sorozata szerintem hiánypótló hazánkban. A különböző szerzők nevével jelzett kötetek más-más történeteket rejtenek magukban, de mégis ugyanarról szólnak: az elfogadásról és a másság értékeiről. A hat történetből ugyan még csak hármat olvastam, de a többire is hamarosan sort kerítek szerintem. Az óvodás korosztályt megcélzó rövid kis történetek gyorsan elolvashatók, ám annál több beszélgetni valót hagynak maguk után. 

Először Szegedi Katalin Lenka című könyvére figyeltem fel még tavaly - akkor még nem is tudtam, hogy ez egy sorozat része lenne. Az illusztrációk olyan megkapóak voltak, hogy akárhányszor a közelembe került muszáj volt fellapoznom. Imádtam ezt a piros-bézs-fehér letisztult megjelenést, illetve azt a különleges technikát, amit a rajzoknál használt.

A történet egy duci kislányról szól, akinek nincsenek barátai, így naphosszat csak rajzolgat. Egy napon anyukája leküldi játszani, hogy barátkozzon másokkal is. Ám a gyerekek nem hajlandóak bevenni őt a játékba, inkább csak csúfolják a ducisága miatt. Lenka végül a sokadik próbálkozás után feladja az ismerkedést, és leül az aszfaltra rajzolni, amit aztán egy kisfiú álmélkodva elkezd csodálni...

Az édesbájos Lenka története tehát a kövérség miatti kitaszítottságot dolgozza fel, szerintem még a felnőttek által is teljesen elfogadható didaktikus formában.  Akár a csúfolódó gyerekeknek, akár a ducibb gyerekeknek is jó szolgálatot tehet ez a könyv: előbbiek ennek segítségével megérthetik, hogy mit éreznek át a kitaszítottak, s talán nagyobb elfogadással viszonyulnak majd a későbbiekben hozzájuk; utóbbiaknak pedig reményt adhat, hogy majd lesz (vagy esetleg már van) valaki, aki felfedezi a bennük rejlő értékeket. 

Agnes Lacor és Gwen Le Gac Lili című könyvének narrátora egy olyan kisfiú, akinek a húga Down-szindrómával született, s azt meséli el, hogy milyen örömöket és bánatokat él meg ebből kifolyólag a családja. Ahogy néztem a könyv értékeléseit, ez a történet egy kicsit megosztóra sikerült: volt aki igénytelennek tartotta mind a szöveget, mind az illusztrációt; és volt olyan is, akinek teljes mértékben elnyerte tetszését. Szerintem fontos témát vállalt fel ez a kötet, és abszolút jó dolognak tartom, ha egy szülő beszélget csemetéjével az ehhez hasonló (talán tabunak is nevezhető?) témákról. Szerintem a Lili szövegvilágával nincs baj: a hihetetlenül egyszerű nyelvezet mentes mindenféle giccstől és hatásvadászattól - én amondó vagyok hogy ezt a témát, ebben a műfajban, ennek a célközönségnek máshogy nem is lehetne megírni. Sok sűrítéssel dolgozik (mint ahogy a mesék általában), és csak a legfontosabb mondanivalóra koncentrál: Lili így született, más mint a többiek, de ezzel a másságával együtt egy csodaklassz kislány, s ő ölel a legjobban a világon. 

Az illusztrációk bevallom nem igazán jöttek be nekem sem: sem az alakok nem nyerték el tetszésemet, sem a színezés... 

Benedek Elek meséit már kicsiként is imádtam, ha jól emlékszem elég sok gyönyörűen illusztrált mesekötete volt meg otthon a polcaimon. A csúnya királyfi és a szép királykisasszony  szerintem is meglepően modern ahogy a fülszöveg állítja, nem csupán azért mert itt a külső megjelenés nem a belső értékek hordozója, hanem azért is, mert a csúnyaság alól itt nem kap feloldozást a királyfi, s mégis kitartásával végül sikerül elnyernie a világszép királykisasszony szerelmét.

Szerintem nagyon aranyos és tanulságos mese ez is, a hozzá készült illusztrációk pedig hihetetlenül bájosak. Azt hiszem, Rippl Renáta is felkerült a favorizált illusztrátoraim listájára.

Emlékfoltozók

Ez a hatalmas, gyönyörű mesekönyv Mikulás napján költözött be hozzánk. Nem hozott magával hófuvallatot, de még csak pelyheket sem. Egész egyszerűen kényelmesen elhelyezkedett a csizmámnak dőlve, s csak arra várt, hogy felkapjam, és berohanjak vele a szobába. Be a puha takaró alá. Alig várta, hogy mesélhessen nekem a tündérrigólányokról. Tudjátok, a faodúbarnáról és a limonádéhajúról. Mert hogy kettejük történetét rejtik a lapok. Ők azok, akik megfoltozzák az emlékeket; akik erdőt szelídítenek; akik kinyitják a fűtengert vagy akik a kerítés tetejére mászva, fütyülve várják a lyukas kendőket hozó postást, miközben a házuk előtti nyári porok leppenését bámulják...

Azt hiszem, mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a legigényesebb és legművészibb mesekönyv, ami eddig a kezembe akadt. Máté Angi prózája a lírai kifejezésmód és az ízes szavak gyönyörű keveréke, s emellett a képisége egyszerűen elképesztő - komolyan mondom, hogy ez a szöveg úgy, ahogy van: szép. Nem öncélúskodóan, nem elefántcsonttoronyba zárkózóan, hanem inkább olyan elringatóan, ízlelgetve szép. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekek megértését sem akadályozza ez a sok szövegbeli különlegesség, hanem sokkal inkább ad még valami pluszt nekik a történeten túl is - bár ehhez mindenféleképp szükséges egy előzetes mese- vagy olvasáskultúra a gyerekek részéről (szerintem), hogy igazán bele tudjanak feledkezni. Rofusz Kinga illusztrációi pedig még tovább emelik a könyv művészi értékét. A rajzok már önmagukban véve is csodálatosak; légiesek, kicsit elvontak, s szerintem a szöveg nélkül is abszolút megállják a helyüket. De persze, ez nem azt jelenti, hogy elrugaszkodottak lennének: Máté Angi meséjével tökéletes szimbiózisban élnek, sokszor kiegészítik azt, vagy éppen még jobban ráerősítenek a szövegek különleges, már-már szürrealisztikus hangulatára.

Rofusz Kinga illusztrációja

Az Emlékfoltozók szerintem mindenféleképpen egy igazi anya-lánya könyv, amely a közös esti meséléseknél felolvasva kapja meg igazi értékét. A rövid történetek szövege is inkább az élőszóhoz hasonlatos, tényleg nehezen állja meg az ember, hogy ne hangosan olvassa fel, hiszen a mondatok szinte maguktól adják meg ritmusukat, dallamukat. Ha egyszer lesz egy kislányom, ez bizonyosan be fog kerülni az esti mese-repertoáromba.

Egy igazi kincs ez a mesekönyv! Nem hiába húztam-halasztottam eddig a befejezését, s szerintem még egy jó darabig ott fog pihenni az éjjeliszekrényemen, hogy esténként, ha úgy hozza kedvem, különösebb erőfeszítés nélkül elő tudjam venni, hogy újra és újra rácsodálkozzam a limonádéhajú és a faodúbarna csodálatos mindennapjaira.

Máté Angi: Emlékfoltozók - Mesék a szeretetről
Illusztrálta: Rofusz Kinga
Kiadó: Magvető Kiadó
Oldalszám: 70

Aki kíváncsi rá, néhány könyvből vett idézetet felvéstem az Idézetek menüpontomba. 

u.i.: és köszönöm a páromnak, aki Mikulás napján meglepett vele.