Orosz mágikus világ egy alternatív XIX.században. Azt hiszem, valahogy így tudnám legjobban összefoglalni, milyen is Leigh Bardugo világa. A Shadow and Bone bár nem igazán volt az elolvasandóim listáján, a Netflix sorozat annyira berántott pár rész alatt, hogy kénytelen voltam beruházni a trilógiára, pedig a young adult korosztálybesorolás eléggé eltántorított anno a megvételétől. Nem mintha nem olvasnék gyakran ilyesfajta könyveket, de a fantasy és a young adult találkozásának gyümölcseit sok-sok évvel ezelőtt már megismerhettem, és elmondhatom, olvasói létembe már nem igazán tudom beilleszteni ezeket a panelelemeket és a szokásos kliséket. (Kivéve persze, aztán amikor mégis)

Nos, a Shadow and Bone trilógia az ígéretes kezdet ellenére mégis csak alátámasztotta ezt a félelmemet. Biztos vagyok benne, ha tíz-tizenegy évvel ezelőtt olvastam volna, legalább annyira odáig lettem volna érte, mint a Csontvárosért. De manapság még Cassandra Clare könyveiért sem rajongok. Tudom, izé dolog ez. De múlik ez a fránya idő, én meg komolykodok, pedig lehet nem kéne.

 

A történet:

Alina ​Starkova sosem várt túl sokat az élettől. A határháborúk során elveszítette a szüleit. Árvaként csupán egyvalakire számíthatott. Egy másik kis földönfutóra, Malra, a legjobb barátjára. Ám mostanra már rá sem számíthatott. Mindkettőjüket besorozták hazájuk, Ravka anyácska hadseregébe. A két fiatalnak életveszélyes küldetésre kell indulnia az Árnyzónába. Ezen az iszonyatos helyen a földöntúli sötétség az úr, ahol valósággal hemzsegnek az emberevő szörnyetegek. Amikor támadás éri a katonai konvojukat, mindannyiuk élete veszélybe kerül. Ám Alina ekkor olyan titokzatos erőnek adja tanújelét, amiről mindaddig még ő sem tudott. A csodálatos megmenekülés kiszakítja a hétköznapok világából… Meg sem áll a fővárosig, az uralkodó udvaráig, ahol az árva lány is a Grisa testvériség tagja lesz. Vezetőjük, a titokzatos Kom úr úgy véli, Alina az, akire oly régóta vár Ravka sokat szenvedett népe. A legfőbb varázsló szerint az Alinában rejtőző erő képes lesz elpusztítani az Árnyzónát. A cári udvar fényűző forgatagában sokan Kom úr új kegyeltjének tartják a lányt, aki csak nehezen tud beilleszkedni Mal nélkül. Miközben hazája egyre nagyobb veszélybe kerül, feltárul előtte egy hajmeresztő összeesküvés. Dönteni kell. Szembeszáll a birodalom leghatalmasabb nagyuraival? Egyedül a múltja mentheti meg… hogy Alina megmenthesse a jövőt.

Igazából már az első kötetbe is kicsit előítéletesen kezdtem bele, ami aztán tényleg nem szép dolog, mert hát akkor mégis minek kezd bele az ember lánya egy történetbe, ha igazából kérdéses annak az élvezeti faktora. De hát a sorozat az tényleg annyira tetszett, azaz igazság, hogy szerettem volna kicsit jobban elmélyedni ebben a világban. Biztos voltam benne, hogy a könyvekben csomó olyan plusz információra bukkanhatok, amit a Netflixes filmkészítők elsunnyogtak. 

Aztán rájöttem, hogy tévedtem. Hiszen az első kötetet meglepő módon élveztem, igazából teljesen le is vetkőztem a közepére a merevségemet, és hagytam Bardugonak, hogy szórakoztasson. És hovatovább abban is tévedtem, hogy a sorozat elsunnyogott volna ezt-azt a történetből, ugyanis arra a megállapításra jutottam, hogy az első rész szinte egy az egyben az első évad, úgyhogy üröm az örömben: kicsit ismétlés szagú volt számomra az olvasása. Igazából azt éreztem, mintha újra leültem volna a tévé elé. Azzal a sajnálatos különbséggel, hogy Mal és Alina kapcsolata a könyvekben egyértelműen romantikus töltetű volt már az elejétől kezdve, ami szerintem kevésbé működött. Kicsit lapos és unalmas volt ez a szál, totálisan hidegen hagyott. 

Aztán a második résszel kezdődött a már-már kálváriának is felfogható kalandozásom, ugyanis a Siege & Storm (magyarul Vihar és Ostrom) szerintem nem szólt másról, mint arról, hogy Alinába minden szembejövő férfiszereplő annyira beleszerelmesedik, hogy rögtön meg akarja kérni a kezét. És közben persze Mal féltékenykedik Alinára, Alina meg vagy nem érti a dolgot vagy éppen szenved emiatt. Nagyon nem hiányzott szerintem ez a fajta dráma a történetből, mert pont olyan unalmas volt, mint ahogy ez leírva hangzik. Az egyetlen jó dolog ebben a második részben Nikolai volt, akinek a karakterét egyenesen imádtam, és mindenképp el szeretném olvasni Bardugo másik duológiáját a King of Scarst, mert abban ő a főszereplő. Igazi színfoltja a történetnek: egy izgalmas, jó humorú alak, aki tényleg élvezhetővé tette ezt az alapvetően gyenge kötetet. Szerettem ha a színen volt, olyankor egészen jól bele tudtam feledkezni az olvasásba. 

 És aztán jött a harmadik rész, ami a második részt is alulmúlta. Tipikusan az a fajta felépítésű rész volt ez, amiben nem történt az ég világon SEMMI, majd az utolsó harminc oldalba mégiscsak bele lett sűrítve egy nagy összecsapásnyi cselekmény, de az az igazság, hogy én addigra annyira eluntam magamat az egész sztorin, hogy majdhogynem ezt is inkább átaludtam. Sokszor éreztem azt, hogy ezt félbehagyom inkább, de aztán a végére csak derültek ki olyan dolgok a szereplőkről, amik megválaszolták azokat a kérdéseimet, amik a sorozat megnézése óta foglalkoztattak. 

Úgyhogy ha valaki megkérdezné milyen volt ez a háromkönyves utazás számomra, azt mondanám, amit a többség eddig: érdekes ez a világ, de nagy kár a kivitelezésért. Az érdektelen, sehovase vivő drámák, a klisés fordulatok az emberi kapcsolatokban és a mindenkinek kellő szerény, kisebbségi komplexusos, ámde mégis dögös főszereplőcsaj toposza pedig már annyira lerágott csont, hogy nincs az a kifejezés, amivel leírhatnám. A Six of Crows (magyarul: Hat varjú) lényegesen igényesebb és izgalmasabb történetet ígér. Majd azt a duológiát is folytatnom kéne, csak előtte még rá kell pihennem erre az élményre. 

 

 

Leigh Bardugo: Shadow & Bone, Siege &Storm, Ruin &Rising

Bűvös hajó

Az a lassan közhellyé koptatott mondat, hogy "könyvet ne ítélj borítójáról" többszörösen igaz Robin Hobb Bűvös hajó című regénye esetében, ami az Élőhajók-ciklus első kötete. Ha nem kapom meg egy kedves barátnőmtől születésnapi ajándékként, nem hiszem, hogy elolvastam volna valaha is, és akkor egy elképesztő élménnyel lennék szegényebb. 

Robin  Hobb regényének közel ezer oldala egy szempillantás alatt elfogyott, hiszen én valóban ott éltem egy héten keresztül ebben az általa teremtett világban, ahol kalózok, kalmárok, életre kelt hajók és tengeri kígyók történetei örvénylenek és fonódnak össze egymással. Éreztem, ahogy arcomba fúj a sós tengeri levegő, ahogy imbolyog alattam a fedélzet; szerettem vagy éppen szívből gyűlöltem azokat az embereket, akiknek a sorsában osztoztam ezeken az oldalakon.
Szóval, Robin Hobb már ezzel az egy könyvével elérte azt nálam, hogy akarjak olvasni tőle mindent, ami csak megjelent a neve alatt. És a jövőben valóban ezen leszek.

Az élőhajók különleges teremtmények. Mágusfából készülnek, és a tulajdonos családja biztosan eladósodik hosszú nemzedékeken keresztül, mert nem olcsó mulatság beszerezni egy ilyet. Az élőhajó három nemzedéken át szunnyad, s amint a család harmadik tagja is meghal a hajó fedélzetén, az életre kel. Magában hordozza az elhunytak bölcsességét, érzéseit, emlékeit, ugyanakkor tőlük független élőlény lesz.
Az élőhajó fedélzetén mindig lennie kell egy családtagnak ezután, mert csak őt fogadja el vezetőjének. Idegen nem irányíthat élőhajót, az csak a vérszerinti családtagnak engedelmeskedik. S hogy miért is jó egy ilyen élőhajót birtokolni? Mert nincs náluk gyorsabb, megbízhatóbb hajó sehol. Aki ilyennel kereskedik, előtte nincs akadály: olyan helyekre eljuthat, ahová egyszerű hajók kapitányai soha. Egy élőhajó előtt nincs lehetetlen.
A Vestrit család Viviána nevű hajója Efron Vestrit halálával felébred. A kapitány két lánya közül azonban mégse az örökli a hajót, akire mindenki számított: Althea hiába töltötte szinte egész életét a hajón, hiába érzi, hogy már ébredése előtt sikerült összekapcsolódnia a Viviánával, apja halála után kisemmizve marad és a nővére, Keffria örökli a hajót. Ám ez az öröklés inkább csak nevében létezik, hiszen Keffria vagyonával férje, Kyle rendelkezik, így a hajó is kvázi az ő tulajonába kerül. Kyle mit sem tud az élőhajók igazi természetéről, a régi kalmárcsaládok szokásait, döntéseit és elveit sem kívánja betartani: ő minél hamarabb pénzhez akar jutni, hogy a családi adósság minél hamarabb megszűnjön, és végre olyan színvonalon élhessen ő és a gyermekei is, amire mindig is vágyott. A makacs és önfejű Altheát félreállítja, és helyette fiát, a papnak felajánlott Wintrow-t hozza a hajóra, hogy egy vér szerinti Vestrit is legyen a hajón. Ám Wintrow nem akarja a tengerész életet, minden porcikája ellenkezik, ám apja akaratával szemben tehetetlen.
Mindeközben Kennit, a kalóz nem kisebb dologra vágyik, minthogy egyesítse a mindenféle rendszer és egység nélküli kalózokat: ő szeretne lenni az uralkodójuk. S úgy véli, ehhez a legmegfelelőbb eszköz egy élőhajó beszerzése.

Ahogy a leírásból is sejteni lehet, ez a regény nem az a fajta fantasy, amelyben a világ felépítése állna a középpontban, sokkal inkább a karakterek. Érzéseik, vágyaik, motivációik és egymással való kapcsolatuk az, ami a regény fő pilléreit adja. Mindenki annyira élő, annyira valóságos és olyan jól felépített mozgatórugókkal rendelkeznek, hogy az olvasó hamar képes beleélni magát a helyzetükbe. Bár Althea forrófejűsége olykor kicsit az agyamra ment, sőt az elején kifejezetten, de - ahogy mások is, úgy ő is - sokat változott a történet során, s ahogy az életben is lenni szokott, a vele történtek mind hatással lettek személyiségére, felfogására is. A legérdekesebb karakter szerintem Keffria, akinek Kyle mellett nincs más dolga, mint a gyermeknevelés és a háztartás vezetése. Ezt a dolgot kiváltságnak tartotta egészen addig, amíg szépen, lassan nem fogta fel, hogy mivel is jár az, ha kizárólag a férj hordja a nadrágot. Hogy nincs beleszólása semmibe, még a saját örökségébe sem, és Kyle a saját területein is megkerülheti őt, mert Keffria jogai csupán látszat jogok, amik addig működnek, amíg a férje elvárásaival és elképzeléseivel azonosak. Keffria rádöbbenése olyan finoman és hihetően van érzékeltetve: nem fordul ki ezután sem önmagából, hanem észrevétlenül formálja őt és a maga módján, csendesen lázad.
Ugyanakkor gyanítom, hogy Kyle és Keffria elkényeztetett, hamar felnőni akaró lánya, Málta is nagy karakterfejlődésen fog majd átmenni a további kötetekben, A Bűvös hajóban egyelőre csak egy önző, picsáskodó (már elnézést, nem találtam rá jobb szót) akaratos lányt ismertem meg vele, de a tettei szerintem nem maradnak következmények nélkül, és van egy olyan érzésem, hogy a történet igazi végében majd azért máshogy fog ő feltűnni. 

Az eddigi fantasy olvasmányaimhoz képest szokatlanul nagy ebben a regényben a női szereplők aránya, és tényleg üdítő volt ilyet olvasni, ahol a nők is központi szereppel bírnak, ugyanakkor mégsem a pasikon való lamentálás vagy a külsőségekkel kapcsolatos problémák állnak a történet középpontjában, hanem karakterenként változatos témákat vonultatnak fel. S mindemellett a férfi szereplők sem maradnak árnyékban, nekik is megvannak a maguk konfliktusaik, és ezeket sem éreztem kevésbé hangsúlyosnak, és ők is legalább olyan változatosak, mint a női karakterek. Vannak, akikkel szimpatizálni lehet, akiket szívből gyűlölni vagy éppen olyanok is, akiknek kíváncsian követjük a sorsát.

 Azt tudom mondani, hogy Robin Hobb személyében egy nagyon érdekes és igényes fantasy szerzőt ismertem meg, aki merőben más élményt nyújtott karaktereit tekintve a korábbi fantasy regényeimhez képest. Sok kérdés nyitva maradt a Bűvös hajó végével. Néhány szereplő sorsa egy meghatározott irány felé folytatódik, ugyanakkor vannak olyanok is, akikkel kapcsolatban csak találgathatok, miként alakul a későbbiekben. Egy biztos: nem hagy nyugodni ez a történet, el kell olvasnom a folytatásait mindenképpen.

Robin Hobb: Bűvös hajó I-II.
Ship of Magic
Fordította: Horváth Norbert
Delta Vision
1096 oldal

Howl's Moving Castle | A vándorló palota

Dianne Wynne Jones regénye már legalább tíz éve ott lebegett az olvasói horizontom szélén valahol, hogy jó lenne megismerkednem vele. Hiszen ahol az egyedi mesevilág és a humor találkozik, az egy igazán nekem való történetnek tűnik. 

A vándorló palota ötletét egy iskolai látogatás alkalmával az egyik diák adta az írónőnek, akinek az volt a kérdése hozzá, hogy írni fog-e valaha egy történetet egy vándorló palotáról. Nos, a végeredmény ez a kritikusok és olvasói berkekben egyaránt osztatlan sikert aratott történet lett, amiből aztán a legendás Miyazaki készített animációs filmet, ami még nagyobb ismertséget hozott Howl és Sophie történetének.

“Interesting things did seem to happen, but always to somebody else.” 

Történetünk egy fiktív városban, Market Chippingben veszi kezdetét a mesebeli Ingary földjén, ahol a hétmérföldes csizmák és a láthatatlanná tevő köpenyek valóban léteznek. Egy ilyen mesebeli földön igazán balszerencsének mondható, ha valaki három testvér közül a legidősebbnek született. Hiszen a mesékből tudjuk, hogy a legidősebb az, aki legelőször kudarcot vall, és sose ő éli a legizgalmasabb életet. 

Főhősünk, Sophie mint a legidősebb a három testvér közül, éppen ilyen életre számít. Szürkére és unalmasra. Édesapja halála után igazán természetesnek veszi, hogy míg testvérei elkezdik alapozni életük izgalmait valahol máshol, ő a családi kalapboltban marad, hogy élete végéig kalapokat készítsen a városbelieknek. S talán így is történt volna, ha a rettegett Puszták Boszorkánya (Witch of Waste) egy napon fel nem tűnik az üzletben és öregasszonnyá nem változtatja Sophie-t.

Sophie attól való félelmében, hogy szeretett testvérei nem fognak ráismerni a legközelebbi látogatáskor, otthagyja az üzletet és nyakába szedi a világot. Végül a rettegett Howl varázsló vándorló palotájában köt ki, és úgy határoz, hogy beáll hozzá házvezetőnőnek. Itt alkut köt a varázsló tűzdémonával, Calciferrel, hogy amennyiben képes őt megszabadítani a Howllal kötött egyezségtől, visszaváltoztatja őt fiatal lánnyá.

"I'm dying of boredom," Howl said pathetically. "Or maybe just dying.” 

A vándorló palota minden mulatságos részletével együtt egy nagyon szép történet a bátorságról, a végzetről és az önmagunk elfogadásáról. Sophie a regény elején egyáltalán nem volt megelégedve önmagával és azzal a szereppel, amiről úgy gondolta, hogy meghatározza a végzetét. Úgy érezte magát, mint aki csapdába került. Akinek mintha nem szánt volna egyebeket a sors, minthogy élete végéig csak kalapokat készítsen és fenntartsa mostohaanyjával a családi üzletet. A Puszták Boszorkánya által rámért átok azonban kimozdítja ebből a szerepből: Sophie hátrahagyja ezt az életet és valami más, valami új felé veszi az irányt, megváltoztatva ezzel azt a végzetet, amit előtte úgy gondolt, hogy a sajátja. 

Az átokból így válik a történet során inkább áldás, hiszen olyan dolgokat mozgat meg Sophie-ban, amiről úgy gondolta, hogy nem az ő életébe való. Sophie öregasszonyként sokkal inkább képes lesz elfogadni önmagát, hiszen olyan történetet él ebben a testben, amire mindig is vágyott a kalapüzlet szürkeségében és magányában. 

Howl sorsa se sokban különbözhet ettől. Hiszen a hétköznapi, varázstalan Wales-ből érkezett erre a mesebeli helyre, ahol a vidék legnagyobb varázslójaként éli életét az emberek csodálatának és rettegésének árnyékában. Howl szintén menekült a saját valósága elől, akárcsak Sophie - ám Howl nemcsak a valóságot, hanem önmagát sem képes elfogadni. Ezért terjeszt magáról rémhíreket és ezért igyekszik úgy viselkedni, mint akit nem érdekel semmi önmagán kívül. Pedig ha figyelünk, akkor láthatjuk, hogy Howl  valójában egyáltalán nem ilyen.
Ez a két ember első pillantásra nem is különbözhetne jobban egymástól, ám valójában nagyon is egyfelől jönnek és miután találkoznak, ugyanarra tartanak. Nem feltétlen a fizikai utat értve ezalatt.

Dianne Wynne Jones regényének zsenialitása szerintem abban áll leginkább, hogy a tündérmesékből, ifjúsági regényekből ismert trópusokat és szokásos fordulatokat ugyan tényként adja elő az olvasónak, ám aztán mégis csavar egyet rajtuk. És ez fontos üzenet szerintem az olvasók számára. Hogy a jövőnk, a sorsunk nincs megírva sehol sem. Mégha nagyon is egyfelé mutatnak a csillagok állásai, akkor is lehet változtatni az életünk történetén.

Mindig lehet. Csak elhatározás kérdése, hogy végül hajlandóak vagyunk-e kilépni az ajtón. 

“You've no right to walk into people's castles and take their guitars.” 

Dianne Wynne Jones: Howl's Moving Castle
Harper Collins
301 oldal

A csodálatos Waverley-kert

Amikor a világ elkezdett bezárkózni, éreztem, hogy újra át kell lépnem a Waverley-kert kapuján. Sok-sok évvel ezelőtt, valamikor ugyanígy tavasz környékén olvastam - ugyan nem sokra emlékeztem már a történetből, de a virágillatba burkolózott mágikus realizmus azért megmaradt. Ezúttal is játszi könnyedséggel teremtem ott Claire mellett egy nyári éjszakán, amikor apró szolár lámpák fénye mellett gondozta kertjének éjjel virágzó növényeit, és izgatottan járt-kelt köztük ezen az újabb álmatlan éjszakán, és lélegzetvisszafojtva várta, hogy a történet tovább gördüljön.

Mi, olvasók ezalatt megismerkedtünk a Waverley család különös örökségével. A kertjükben található növények ugyanis mind különlegesek voltak, különösen azok, amelyek az almáit másokhoz hajigáló fa közelében nőttek. A belőlük készült ételek csodás hatást tettek azokra, akik megették őket. Az orgonadzsemes kétszersült, a levendulás teasütemény például a titoktartás képességét adta elfogyasztójának, a kandírozott árvácskás muffin szófogadóvá tette a gyerekeket, míg a jácinthagymából készült mártás kóstolója mélabússá és nosztalgikussá vált. Claire ebből élt hát ebben a piciny városkában: kertjének különleges terméseiből készült ételeit szolgálta fel kisebb-nagyobb rendezvényeken, és mindig zajos sikert aratott.
Azonban bármennyire is tisztelték őt képessége okán, mégiscsak különcnek tartották őt, ahogy a család minden korábbi és jelenlegi tagját. Evanelle nénikéje ha adott valakinek valamit, az illető biztos lehetett benne, hogy az a dolog később nagy hasznára lesz majd.
Sydney Waverley, Claire testvére azonban pont a családi öröksége miatt menekült el a kisvárosból sok-sok évvel ezelőtt. Nem akarta mindazt az eleve elrendelést, ami a Waverley névvel jár. Hátat fordított így hát az otthonának, és nekivágott a nagyvilágnak. Azonban az a férfi, aki mellett végül lehorgonyzott, mégse a megfelelő ember lett. Erőszakos dühkitörései miatt úgy érzi, muszáj tőle megszabadulnia, hogy a lányának végre nyugodt életet biztosíthasson. Így végül megszöknek, és Sydney a lányával együtt újra hazatér korábban hátrahagyott otthonába, Claire-hez, akivel annyi mindent kell tisztázniuk.

Ebbe az alicehoffman beütésekkel rendelkező, ám annál egy árnyalatnyival egyszerűbb mágikus realista világba jó érzés volt visszatérni. Az első néhány fejezet teljesen elringatott, feltöltött és elbűvölt a virágillatával és Bascomb városának különös családjaival. Szerettem azt a ravasz almafát, aki végig azon volt, hogy valaki megkóstolja végre a gyümölcsét, aminek köszönhetően fény derülne az illető életének legboldogabb pillanatára. Tetszett, ahogy a két testvér szépen, lassan közeledik egymáshoz, ahogy újjáépítik a kapcsolatukat - hogy ne csak testvérek, hanem barátnői is legyenek egymásnak. Jó volt ebben a világban barangolni, ahol még a legártalmatlanabbnak tűnő dolog is hordozott magában valamilyen csodát.

És annyira jó lett volna, ha az írónő ennyivel megelégszik a történet szempontjából, és nem akar beleszuszakolni felesleges férfi figurákat. Ne értsetek félre, semmi problémám nincs a férfi szereplőkkel úgy általánosságban, viszont a csupán kellékként funkcionáló szereplőkkel már más a helyzet. Sarah Addison Allen férfialakjai mintha csak egy erotikus regény kockás hasú, félmeztelen pasis borítójáról másztak volna bele a történetbe. Semmiféle egyéb tulajdonsággal nem rendelkeznek a szexiségen és a jó seggen kívül. És ez számomra nem éppen a vonzó kategória. Annyira egydimenziósak, hogy a térelméletnek egy külön fejezetet kéne szentelnie számukra. A felbukkanásuk teljesen tönkretette ezt a világot, a történet varázslatos, szerethető hangulata egy csapásra megszűnt és a helyét valami igencsak kínos, bóvliság vette át, amit egy-egy Tiffany füzet átlapozásakor érezhetünk.

Az az igazság, hogy nagyon megharagudtam Allenre mindezért. Mert olykor bebizonyította, hogy tud atmoszférát teremteni, hogy tud érdekességet belevinni a történetbe, és erre az egészet agyoncsapja egy szép szemű, csókos szájú, jó seggű hapsival, aki jár-kel a történetben, és folyamatosan epekedik az egyik Waverley-lányért. Maga se tudja, miért is pontosan. A jónak induló történet a végére kicsit érdektelenségbe fulladt részemről, és ezt még Evanelle alakja vagy a dobálózó almafa se tudta visszahozni.
Néha szomorú rádöbbenéseket hoznak az újraolvasások.

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert
Garden Spells
Fordította: Szakáll Gertrúd
Könyvmolyképző Kiadó
300 oldal

Csudamíves - Morrigan Crow baljós öröksége

Érdekes módon, Nevermoor világába eléggé vártam visszatérni, annak ellenére, hogy az első rész nem ragadott magával annyira, mint amennyire vártam volna a sok egekig magasztalós vélemény után. Olvasás közben én csak amolyan oké-könyvnek éreztem, de azért valahol mégis csak nagyon érdekelt Morrigannek, ennek az elátkozott lánynak a sorsa. Úgyhogy mindig lestem, mikor hozzák vissza végre a könyvtárba, hogy aztán lecsaphassak rá én is. 

Morrigan Crow továbbra sem tudja, hogy mi az igazán különleges benne. Egész eddigi életében minden balszerencsés dologért őt okolták, és sajnos ezen túllépni a mai napig nem tud. Ahogyan azon sem, hogy a sokak által rettegett képessége még mindig nem mutatkozott meg még előtte sem. Hogy rettegheti őt mindenki, aki csak tudja a titkát, ha őmaga egyáltalán nem érzi magát annak, akinek mindenki hiszi. Bármennyire is más világ Nevermoor világa, Morrigan, nagyon úgy tűnik, hogy ugyanazt a szerepet kezdi betölteni, mint előző életében. Kívülállónak érzi magát, és ezen új iskolája sem segít. 

Sokan félnek attól, hogy rendesen kitanítsák őt, így inkább rém unalmas és rém egyhangú előadásokon kell hallgatnia nap mint nap a történelem Csudamíveseinek borzalmas rémtetteinek történetét. És emellett még egy zsaroló is feltűnik a színen, aki eléggé felkavarja a csapat egyébként sem teljesen harmonikus viszonyait, és valahogy mindenki Morrigant okolja.

Ám Nevermoor városában sincs minden rendben. Rejtélyes eltűnések borzolják a kedélyeket, és semmiféle nyom nem vezet senkit közelebb a megoldáshoz. Vajon ki lesz a következő? És vajon ez összefüggésben van Morriganék zsarolójával?

 – Jó. Most elmondom, hogy én mit látok, amikor Nevermoorra nézek – közölte Mildmay. Olyan elragadtatva meredt az apró, zsongó városra, hogy a szeme szinte világított belülről. – Egy szörnyeteget látok. Egy szépséges-rettenetes szörnyeteget, ami mindnyájunkat táplál történetekkel, történelemmel és élettel, és cserébe ő is táplálékot követel. Egy szörnyeteget, ami a korok alatt meghízott öntudatlanokon, hiszékenyeken, sebezhetőkön… megrágta és lenyelte őket, sosem kerültek újra elő. – Elkapta tekintetét a térképről, és ujját a magasba emelve a hallgatósága felé fordult. – De… olyan szörnyeteget, amelyet meg lehet szelídíteni, ha hajlandóak kiismerni a viselkedését, a gyengeségeit és megtanulni, milyen veszélyeket rejt. Annak szenteltem az életemet, hogy megszelídítsem ezt a szörnyvárost, amit lényem minden porcikájával szeretek. Ha Nevermoorban életben akarnak maradni, akkor maguknak is ezt kell tenniük.

Igen, a Harry Potter-áthallások továbbra is érződnek, de Townsend szerintem egyre inkább mer most már elrugaszkodni annak a sztorinak az átgyúrásától. Őszintén bevallom, ezt a második kötetet végre valóban élveztem. Kezd most már valóban morriganes lenni a történet, és ez sokkal jobban áll neki. Nevermoor városa pedig teljesen levett a lábamról. Ebben a kötetben ugyanis sokkal jobban belemerülhetünk a forgatagába, megismerhetjük egy picit a történelmét, a különlegességét és azt is, hogy miért is annyira kiismerhetetlen hely ez. Persze, itt is lehet párhuzamokat állítani a Roxforttal és a szeszélyes lépcsőivel, de tetszett, hogy Townsend jobban kibontotta, jobban erősítette Nevermoor foyton változó, soha nem nyugvó jellegét és hogy ebben a kötetben elég jelentős szerep jutott ennek a helyszínnek mint olyannak. Spoiler nélkül mondom, hogy a legérdekesebb helyszín szerintem a Lopott pillanatok múzeuma volt, ami a Rémséges piaccal karöltve egy jóval sötétebb tónust vitt ebbe a kiskamasz történetbe.
Morrigan csapattársai ugyan nagyobb teret kaptak, mint az előző könyvben, de azért koránt sem eleget. Én a végén még mindig kevertem néhányat vagy nem annyira tudtam beazonosítani egyeseket. De azért vannak köztük markáns karakterek is. Gondolom, nekik a későbbiek folyamán is nagyobb szerep jut. Fájó volt, hogy Jupiter keveset szerepelt ebben a részben, még úgy is, hogy azért bőven kaptunk új, szerethető (vagy legalább izgalmas) karaktereket.
A rejtélyek is elég vegyesre sikerültek: volt, ami szerintem kiszámítható volt, de azért akadtak meglepetések és izgalmak is. De számomra úgysem ezeken volt a hangsúly, mint írtam, a nevermoori kóborlások nálam mindent felülírtak.
És tök jó, hogy a macskarizmákról is megtudhattam ezt-azt - nyilván, ők a kedvenceim már az első kötet óta.

– (…) Maga nem egy egérke, Morrigan Crow. Maga egy sàrkány.

Szerintem ez egy egészen jó folytatás volt, ami azért emelte a tétet az előző részhez képest. A totális rajongás még mindig várat nálam magára - gyanítom, ez már így marad - , de ebbe a kötetbe azért elég tisztességesen bele tudtam merülni. Izgalmas volt, pörgős, az előző kötetben felmerült kérdéseket még jobban kibontotta, mélyítette és még számos újabbat is felvett a listára, ahogy tágította előttünk ezt a képzeletbeli világot.  Érzésem szerint lendített a cselekményen ez a rész is, és azért Morrigan is változott az előző kötethez képest. Jó volt látni, ahogy elkezdett a kiteljesedés útjára lépni. Valóban kíváncsian várom a következő kötetet, jó lesz visszatérni ebbe a világba.
Addig is 10-14 éveseknek mindenképpen tudom ajánlani ezt a sorozatot, szerintem a célközönségét eléggé ki tudja szolgálni.

Jessica Townsend: Csudamíves - Morrigan Crow baljós öröksége
Wundersmith
Fordította: Pék Zoltán
Kolibri Kiadó
414 oldal

A lány, aki holdfényt ivott

Kelly Barnhill Newbery-díjas ifjúsági regénye egy olyan képzeletbeli világba kalauzolja el olvasóját, ahol boszorkányok, sárkányok, mocsári szörnyek és a hétmérföldes csizmák mind megszokott dolgok. 

Történetünk főhőse Luna, aki kisbaba korában véletlenül bevarázsozódott a legerősebb varázslattal, a holdfénnyel. Ám ez az óriási erő csak a megfelelő tudás birtokában biztonságos, egyébként óriási veszélyt jelenthet a világra. Ezért Xan, a boszorkány, aki az erdőben találta a kislányt, elrejti Luna mágiáját, hogy majd olyan időben keljen életre, amikor Luna már elég érett lesz a használatához. Ahogy egyre érettebbé válik, egyre inkább küzd azért, hogy mindazt, amit elvesztett vagy elveszettnek hitt, újra megtalálja: az emlékeit, az édesanyját és az erejét.

A bánat veszélyes. Legalábbis azt mondták. De arra már nem emlékszem, miért. Azt hiszem, mindketten megszoktuk már, hogy van, amire nem emlékszünk. Hagyjuk, hogy a dolgok… ködbe vesszenek.

Egy nagyon hangulatos, fantáziadús middle-grade regényről van szó A lány, aki holdfényt ivott kapcsán. Könnyedén rabul ejtett olykor lírai nyelvezetével, érdekes és fontos gondolataival valamint nagyon szerethető szereplőivel.  Elvégre egy olyan történetet csak imádni lehet, amiben egy cuki beszélő sárkány a főszereplő legjobb barátja, nem igaz?
Mellesleg meg ez is egy olyan könyv, aminél lépten-nyomon belebotlottam akaratlanul is az anyaság, a szülő-gyermek kapcsolatok valamint a felnövés/elengedés témájába hol egyenesen kimondva, hol pedig kicsit burkoltan, a történet szimbólumaiba csomagolva. Ilyenkor szoktam azt érezni, hogy a történet nem véletlenül talált meg engem. Bár nem tudom, hogy a célközönséget ezek a témák mennyire fogják meg vagy mennyi csapódik le számukra, de az tény, hogy Kelly Barnhill regénye nem fél olyan dolgokról beszélni nekik, amikről talán a legtöbb nekik szóló regény hallgat. Például az elmúlásról, a halálról, hogy mennyire nehéz végignézni, ahogy az, akit teljes szívünkkel szeretünk, lassan elfogy mellőlünk.

Persze, ebből talán azt gondolhatnátok, hogy egy kissé depresszív hangulatú történetről beszélünk, de erről szó sincs. Tény, nem kifejezetten vidám történet: jó és rossz pillanatok váltják egymást a lapokon, akárcsak az életben. Mondják, hogy nincs nappal sötétség nélkül, és ez valóban igaz erre a történetre. Keserűség, boldogság, szomorúság, félelem és szeretet kézen fogva járnak itt vagy legalábbis szorosan egymás nyomában. Rendkívül érzékeny regény ez, ami nem fél a látszat mögé nézni. Legyen szó akár a hatalomról, vagy éppen az emberekről.
Nagyon díjaztam még benne az erős és érdekes női karaktereket, akikből nem szenvedett hiányt a történet. Xan, a boszorkány, aki új, boldog otthont keres a magukra hagyott csecsemőknek és mindemellett egyedüli boszorkányként gondoskodik az általa ismert szabad városok lakóiról: segít nekik, gyógyítja őket. De ott van még Luna édesanyja is, aki lánya iránti szeretetét a hagyományok és a megszokás elé helyezte és volt bátorsága szembeszállni érte egy csapat férfival szemben, akik ellen esélye sem volt.

De az érzékelhető értékei ellenére azért bevallom, a várt rajongás részemről kicsit elmaradt. Néha azt éreztem, hogy a sztori bizonyos elemei túlírtak vagy feleslegesen vannak benne, mert - kár is tagadnom - voltak érdektelen részei számomra. Luna kisgyerekkora szerintem nem feltétlenül érdemelt ekkora kibontást, ahogy Antén szálát is az esetek többségében feleslegesnek éreztem.  Ám az utolsó fejezetek az az igazság, hogy szinte azonnal el is söpörték mindenfajta elégedetlenségemet, mert annyira szép volt, és közben annyira fájdalmas is, hogy megbocsájtottam mindent a végére.

Örülök, hogy a kiskamaszoknak szóló könyvek is mernek kicsit bátrabbak, kicsit másabbak lenni, mint a sok-sok évtizede megszokottak. Idehaza valahogy mintha ez a korosztály nem lenne annyira ellátva minőségi olvasmányokkal. Pedig Kelly Barnhill regénye a tanú rá, hogy igenis érdemes keresgetni nekik is.

Kelly Barnhill: A lány, aki holdfényt ivott
The Girl Who Drank the Moon
Fordította: Pulai Veronika
Könyvmolyképző Kiadó
352 oldal

Locke & Key 1. - Kulcs a zárját

Ha komfortzónámból való kilépésre szeretnék példát találni az idei olvasmányaim között, akkor rögtön Joe Hill és Gabriel Rodriguez nevével fémjelzett képregénysorozat első kötete jutna eszembe, ami egy augusztusi szombaton valahogy ott landolt a kosaramban. És te jó ég, micsoda élmény volt ez, kérem! Ha az élet minden területén ilyen élmény lenne a komfortzóna tágítás, hát állnék elébe.
Joe Hill regényei valahogy sose kerültek fel az olvasói horizontomra, viszont ez a képregénysorozat már régóta piszkálta a fantáziámat.

A gyerekek mindig azt hiszik, hogy a történet elején lépnek be, pedig általában a végén.

Édesapjuk elvesztése után a három Locke testvér, valamint az édesanyjuk a massachusettsi Lovecraftba költözik, egy hatalmas, ódon házba, ami már régóta a család tulajdonában áll. Miközben mindenki próbál megküzdeni a maga gyászával, ez a furcsa épület, a Kulcsház is egyre több titkát fedi fel a gyerekek előtt. Különös kulcsok különös ajtókat nyitnak, amik mögött még különösebb dolgok történnek. Honnan vannak a kulcsok? Mi ez a hely? S vajon összefüggésben van-e ez azzal, ami az apjukkal történt? A jelen idejű elbeszélés mellett a történet folyamatosan váltakozik az idősíkok között, s így felsejlenek a múlt eseményei is előttünk. Ám egyelőre még annál is több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak.

Rendkívül izgalmas, szabályosan fotelba szegezős kötetről van szó, ahol megannyi titok és rengeteg érdekes elgondolás szövi át a történetet. Ez egy sötét, de mégis lenyűgöző világ, ahová egy kicsit in medias res módon érkezünk meg, bele az események közepébe, de ahogy lassan kibontakozik előttünk az egész, ősszeáll minden, és egyre többet és többet akarunk belőle. Maga a mágiarendszer szerintem nagyon eredeti és újszerű, főleg a természetfelettivel való összefonódása. Mindemellett a titkokkal teli, régi ház toposza is egy kis eredeti ízt kap itt, amellett hogy a gótikus műfaj hagyományaihoz is hű marad. Joe Hill jól lavírozik a felvetett komoly témák és a gótika sajátosságai között, és mesterien mossa össze őket. Karakterei érdekesek és egyediek, mindenkinek megvan a maga komplexitása, és ezt úgy eléggé díjaztam. A sztori maga elsősorban a három Locke gyerekre koncentrál egyébként - legalábbis ebben az első kötetben - , valamint arra, hogyan birkóznak meg apjuk iránt érzett gyászukkal. És hát ez nem is véletlen, hiszen a Locke & Key világa abszolút gyerekközpontú - de ettől még nagyon is összetett és komoly - , hiszen a sztori magját képező mágia csak a fiatalabbak számára látható. A felnőttek észre sem veszik még azt se, ami az orruk előtt történik - ez a mágia számukra nem létezik. Ha gyerekként esetleg tudtak is róla, felnőttkorukra elfelejtik, mintha kiradírozták volna az emlékezetükből.

A rajzok mellett se lehet szó nélkül elmenni, hiszen zseniálisan fonódik össze a szöveggel, hol támogatja, hol helyettesíti azt. Rodriguez munkája részletgazdag és igazán kifejező - a szöveghez hűen itt sincs fukarkodva a horrorba illő ábrázolásmóddal, amiktől szabályosan rettegtem az olvasás alatt. Mint a kútból kimászó nő képe, aminek a felidézésétől is borsódzik a hátam. A brutalitás is elég sokszor megjelenik a képkockákon, de ez mégis olyan képregényszerűen van ábrázolva, hogy még nekem is befogadható maradt. Különösen tetszettek Rodrigueznek azok a megoldásai, amiket egy-egy jelenet között átvezetésként használt. Mint például, hogy egy jelenet végén egy bizonyos eszköz szerepel az utolsó képkockán, majd egy teljesen új jelenet kezdetén pedig ugyanaz az eszköz jelenik meg valamilyen módon, esetleg más funkcióban. Filmekben szoktam látni hasonlót, szóval biztos van erre valami puccos terminus, de nem nagyon vágom a filmelméletet.

De visszatérve a képregényre, azt tudom mondani, hogy aki szereti a gótikus irodalmat, vagy a horrortörténetek szerelmese, vagy csak egy kis borzongásra vágyik, az bátran kezdjen bele Joe Hill és Gabriel Rodriguez sorozatába, nem fog csalódni. Összetett. Eredeti. Igazán addiktív. 
Egyszóval, ne habozz! Lépj be te is Joe Hill sötét világának ajtaján!

Joe Hill - Gabriel Rodriguez: Locke & Key 1. - Kulcs a zárját
Locke & Key 1. Master Edition
Fordította: Holló-Vaskó Péter
Fumax Kiadó
320 oldal

Nevermoor - Morrigan Crow négy próbája

Morrigan Crowról tudni kell, hogy el van átkozva, ugyanis Napszálltakor született. Ezek a gyermekek okoznak aztán minden rosszat a világban és az emberek életében. Akaratlanul is. Ha szívrohamot kap a kertész, vagy ha valaki mégsem nyeri meg a betűző versenyt, akkor tudható, hogy Morrigan Crowt kell érte okolni.

Morrigan Crowról még emellett azt is tudni kell, hogy csupán tizenegy éves koráig fog élni. Mert pontban Napszálltakor meg kell halnia.
Azonban mielőtt ez bekövetkezne, mielőtt éppen éjfélt ütne az óra egy különös alak jelenik meg a Crow család birtokán, és életet ajánl Morrigannek. A lány, mivel egyáltalán nincs kedve meghalni, kíváncsian követi őt Nevermoorba. Ahhoz azonban, hogy maradhasson, és felvételt nyerjen a Csudálatos Társaságba, a lánynak négy próbát kell kiállnia.
Az élete a tét: ha sikerül, biztonságban élhet tovább Nevermoorban, ha nem, el kell hagynia a várost, és szembenéznie a végzetével.

Egy mesterséges család. Életre szóló testvérek.
    Most már értette. Jupiter azért viselkedett úgy, mintha király lenne, mintha láthatatlan buborék venné körül, ami megvédi minden rossztól az életben: mert tudta, hogy vannak emberek a világban – valahol odakint –, akik szeretik. Akik mindig szeretni fogják. Akármi történjék is.
    Ezt ajánlotta fel neki. Mintha csak egy tál forró húslevest nyújtana tálcán az éhezőnek – hiszen Morrigan semmire sem vágyott jobban.

Elképzelhető, hogy párszor említettem mindenféle platformon, hogy mennyire odáig vagyok a jó ifjúsági regényekért, és hogy ezeknek a felkutatása egyik szent célkitűzésem olvasói létemben. Ha esetleg erről lemaradtál volna, hát akkor most neked írom, hogy ez bizony így van.
Jessica Townsend könyve pedig egyszer csak berobbant a könyvpiacra, és mindenki róla beszélt. Arról ment a suttogás, hogy megvan Harry Potter méltó utódja Morrigan Crow kisasszony személyében. Persze, ezt már sokan ígérték sok könyv esetében. Olyanoknál is, amelyeknél még csak a célközönség sem egyezett. A Rowling által írt regények valahogy mindig felmerülnek, ha egy ifjúsági sorozat sikeres lesz - de még akkor is, ha csak szeretne az lenni. A radaromra végül nem a sokak által emlegetett párhuzam miatt került fel, hanem sokkal inkább a rengeteg elismerő vélemény adta meg számomra a végső lökést.
De vajon tényleg olyan, mint a Harry Potter? Igen is meg nem is. Nem tagadható és eléggé szembetűnő a hasonlóság sok tekintetben, gondolok itt például a történet szerkezetére, valamint bizonyos karakterek mintha valóban egy kicsit átgyúrt másai lennének Rowling alakjainak. Hawthorne Swiftben a humoros és hamar hűségessé váló, valódi barátban én folyton Ron Weasley-t láttam, igaz egy kicsit talpraesettebb és magabiztosabb kiadásban. A kissé kívülálló, morcos, olykor kissé kioktató és folyton a könyvei felett görnyedő Jackről pedig egy-egy pillanatban beugrott Hermione, akit az első könyvben egy jó ideig csupán egy kis idegesítő, mindenlébenkanál stréberként láttak Harry-ék.
Bár ezek miatt nem gondolnám a könyvet se szolgai másolatnak, se egy új Harry Potternek. De Townsend kétségtelenül merített Rowling regényéből, viszont ez kétségtelenül előnyére vált.

Morrigan egyébként egy nagyon szerethető karakter, akit már az első fejezetek után legszívesebben megölelgettem volna. Nagyon szomorú volt látni, ahogy egy ilyen kislányt hibáztatnak minden rossz dologért, és az a rövid kis élete másról sem szól, csupán a bocsánatkérésekről. Mellesleg ez az átok dolog nagyon jól leképezi a kissé eleven, ám alapvetően jószándékú gyerekek lelkivilágát valamint azt, hogyan is érezhetik magukat, amikor a szokásosnál gyakrabban előfordul esetükben, hogy valami balül üt ki. Biztosan sokan vannak, akik lelki rokonságban állnak Morrigannel, és könnyen azonosulnak ezzel az elátkozott gyermek titulussal.

Mindemellett sajnos azt kell mondanom, hogy engem a világ felépítése korántsem ragadott annyira magával, mint vártam volna. Talán, ez betudható annak, hogy kevésbé volt itt kibontva, szinte csak skicceket láttunk - de mivel egy sorozat első kötetéről van szó, ezért én úgy vélem, hogy megbocsátható. Mindenesetre így is volt pár dolog, amit zseniálisnak tartok, mint az, hogy Jupiter North által birtokolt hotelben a szobák az ott élők jellemének függvényében rendeződnek be és alakulnak ki. Legkedvesebb szereplőm Morrigan mellett pedig természetesen Fenestra, a macskarizma volt, aki minden macskaságot magán hordozott és ezáltal nekem még szerethetőbbé tette a történetet. Oké, macskákkal nekem mindent el lehet adni, ezt vállalom.

Fenestra hallgatott egy ideig. Morrigan azt hitte, állva elaludt, de akkor egy meleg, nedves és smirglis valami végignyalta a jobb orcáját. Megint szipogott, mire Fen szeretettel hozzádörgölte nagy, szürke fejét a vállához.
    – Kösz, Fen – mondta halkan. Hallotta, hogy a macska az ajtó felé caplat. – Fen?
    – Mm?
    – A nyálad szardíniaszagú.
    – Ja, hát macska vagyok.
    – Most szardíniaszagú az arcom.
    – Nem érdekel. Macska vagyok.
    – Jóccakát, Fen.
    – Jó éjt, Morrigan.

Szóval, Jessica Townsend regénye egy ígéretes kezdet egy fantáziadús middle-grade sorozathoz. A stílusa igazán remek, a cselekménye pedig fordulatokkal teli, és sok jó ötletet valamint izgalmat tartogat. Biztos vagyok benne, hogy a célközönséget könnyen magával ragadja. Úgyhogy ha 10-14 évesnek keresnétek könyvet, a Nevermoort mindenképpen vegyétek fel a listátokra.

Jessica Townsend: Nevermoor 1. - Morrigan Crow négy próbája 
Nevermoor - The Trials of Morrigan Crow
Fordította: Pék Zoltán
Kolibri Kiadó
380 oldal

Six of Crows

A könyves világ jelenlegi nagy szupersztárja a Six of Crows (magyarul a Hat varjú címen jelent meg). Ez a könyv szembejön az emberrel szinte mindenütt, ahol olvasók megfordulnak, és mindenki megőrül érte. És ráadásul nemzetközi vizeken évek óta tartja ezt a státusát, és elég nagy esélye van rá, hogy ez a magyar piacon se legyen másként. Azt hiszem.
S bár a fantasy/urban fantasy vonalon mozgó young adult regények egyre kevésbé keltik fel az érdeklődésemet, Leigh Bardugonak ez a duológiájának mégis sikerült még a magyar megjelenés előtt, azon egyszerű oknál fogva, mert a fülszöveg elolvasása után Ocean's Eleven utánérzésem támadt. És mivel eléggé szeretem az ilyesfajta történeteket még Brad Pitt és George Clooney nélkül is, ezért a radaromon jó sokáig rajta volt.

„I'm a business man,” he'd told her. „No more, no less.”
„You're a thief, Kaz.”
„Isn't that what I just said?”

Kaz Brekker és bandája ugyan nem egy kaszinó kirablását vette a fejébe, csupán egy nagyon értékes és az egész világra veszélyes tudás birtokában levő ember kimenekítését a valaha volt legszigorúbban őrzött börtönből. Megbízója a lehető legnagyobb diszkréciót kérte tőle, és az akció sikeressége esetén pedig mesés gazdagságot ajánlott neki.
Kaz tisztában van vele, hogy ez nem lesz egyszerű feladat, sőt: annak az esélye, hogy ép bőrrel megússzák, szinte a nullához konvergál. De mégis úgy dönt, hogy belevág, és ehhez megpróbálja a lehető legjobb csapatot összehozni az akcióhoz, mégha ez azt is jelenti, hogy nem csupán a külső veszélyektől kell tartaniuk, hanem a csapaton belüli feszültségek is problémát okozhatnak. 

Leigh Bardugo könyve zseniális. Ötletes. Izgalmas. És minden olyan tulajdonságot magán hordoz, ami egy könnyed, kalandos fantasy regénytől elvárható. Szóval, igen - én is csak megerősíteni tudom a rajongó olvasókat: a Six of Crows olyan könyv, ami megérdemli a figyelmet. A váltott nézőpontokon keresztül elmesélt történeten kívül amik igazán addiktívvá teszik ezt a könyvet, azok a főbb karakterek, akiknek háttértörténete fejezetről fejezetre rajzolódik ki előttünk, és kivétel nélkül elég érdekesek mindannyian ahhoz, hogy még többet akarjunk megtudni róluk.
Azonban kétségkívül Kaz Brekker alakja a legeredetibb és legmegragadóbb mind közül, aki valóban képes a könyörtelenségre és alapvetően semmiféle munkától nem riad vissza, ha az jól fizet - legyen az bármennyire is tisztességtelen. Ám Kaz csak a legutolsó esetben folyamodik saját maga a fizikai bántalmazáshoz. Ő sokkal inkább az emberek elméjével szeret játszadozni. Meggyőző képessége páratlan, ügyesen képes manipulálni bárkit. Jól tudja, hogy mindenkinek van egy gyenge pontja - csak ezt kell megtalálni, és bárki rávehető bármire. Ő a XXI. század (anti)hőse, aki nem fizikai főlényével, hanem az intellektusával kerül ki győztesen a csatából.

Kedveltem, hogy a young adult regényekben ritkán használt témák, problémafelvetések is helyet kaptak ebben a kalandos rablósztoriban. Ilyen volt például, hogy hősei közül nem mindenki volt fehérbőrű - Inej fekete hajával és olajbarna bőrével, karavánban élő családjával egy óriási hiátust tölt be főszereplőként a young adult irodalomban. Mert szerintem igenis fontos, hogy más népcsoportok is reprezentálva legyenek ezekben a regényekben, hiszen az olvasók se csupán a fehérbőrűek közül kerülnek ki.

“I’ve never sent a Grisha to the pyre. Grisha are given a fair trial—”
She turned on him, goggles up, tears frozen on her cheeks.
“Then why has a Grisha never been found innocent at the end of your supposedly fair trials?”
“I—”
“Because our crime is existing. Our crime is what we are.”

A különböző népcsoportoknál maradva a fajgyűlölet valamint az ezen való felülemelkedés is rettentően fontos szerepet kap Matthias és Nina kapcsolatában. Matthias ugyanis úgy élte le az életét fjerdai katonaként, hogy a grishák iránti mérhetetlen gyűlölet határozta meg alapvető érzéseit. Mert a grishák könyörtelenek. Félelmetesek. Mások. Kiirtásuk minden fjerdai érdeke. Aztán jött Nina, és a Matthiasba belenevelt előítéletek lassan kezdtek megkérdőjeleződni. Érdekes volt látni, ahogy a grishák Ninának köszönhetően egyre inkább arcot kaptak és megszemélyesültek Matthias előtt, hogy épült le benne a sok éven keresztül belétáplált harag. Hiszen a fajgyűlölet pontosan így működik: csak az arctalan, ismeretlen tömegeket lehet zsigeri módon utálni. Amint arcuk lesz és történetük, amint már nem csupán tömegként, hanem egyénként léteznek, meglátjuk bennük a hasonlóságot önmagunkkal, s így már képtelenek leszünk gyűlölni.

Leigh Bardugo regénye emellett persze még sok mindenről szól, úgymint a múltbeli tragédiák jelenre való hatásairól, a fogyatékossággal való együttélésről, és hat teljesen különböző ember közötti kapcsolati dinamikákról.  Igazi minőségi kikapcsolódást képes nyújtani, hiszen a remek karakterek, a fontos témák mellett rendkívül olvasmányosan megírt történet, amit képtelenség letenni és óhatatlanul is bevonja még a legszkeptikusabb olvasóját is a világába. Egyedüli kifogásom talán az volt, hogy nem is értem, miért kellett ezt a regényt young adultnak kikiáltani, hiszen bár a szereplők hivatalosan tinédzserek, de valójában nagyon nem úgy viselkednek, ahogy nem is olyan problémákkal szembesülnek a történet során, ami erre a korosztályra jellemző lenne. Mindannyian kiforrott személyiségek, akik nem igazán az önkereséssel vannak elfoglalva, sokkal inkább a múlt traumatikus élményeit próbálják túlélni, beépíteni a jelenükbe. Ezek pedig nem igazán tinédzser problémák. De a young adult irodalom kerülőknek ez bizonyára jó pontként aposztrofálódik.
S hogy kiknek ajánlanám ezt a duológiát? Az olyan könnyed fantasy fogyasztóknak, akik különösen szeretik a karakterközpontú történeteket, biztosan nem fog csalódást okozni.

Leigh Bardugo: Six of Crows
Orion Press
493 oldal

Gyülekező árnyak

Ahogy telt az idő, egyre inkább izgulni kezdtem, hogy vajon az Egy sötétebb mágia folytatása képes-e ugyanazt az izgalmat, ugyanazt a rajongást adni számomra, mint az első rész tavaly előtt? Ahogy szembejöttek velem az idők folyamán a totálisan vegyes vélemények az első részről, és ahogy koptak a saját olvasásom emlékei, úgy kezdtem egyre inkább megkérdőjelezni rajongásom valódiságát. Vajon csak egy átmeneti rajongói élmény volt ez számomra anno, amit a régi ismerősként üdvözölt "jó helyen, jó időben" lévő olvasás tipikus esete hozott csupán csak magával? Vagy tényleg ennyire jó volt? Egy év elteltével már magam sem tudtam, mit gondoljak.

Azonban most a második résszel a hátam mögött bátran kijelentem, hogy számomra ez valóban egy eredeti sorozat. Nem teljesen tökéletes - legalábbis ami ezt a részt illeti - , viszont képes volt elérni, hogy napközben is a történeten járjon az agyam. A rajongásom kitartott, azt hiszem.

Mindenki halhatatlan, egészen addig, amíg végül mégsem.

 Négy hónap telt el az első rész eseményei óta. Lina immár Kell világában, vagyis Vörös Londonban próbálja a maga szerencséjét, méghozzá egy kalózhajó fedélzetén. 

Kellre egyre nagyobb nyomás nehezedik a királyi család részéről mióta összekötötte életét Rhy herceggel, és ráadásul Linát se képes kiverni a fejéből. 

Mindeközben közeledik az Elemek Viadala, Vörös London egyik leglátványosabb és leginkább várt eseménye, ahol az itteni világ mágusai mérik össze erejüket egy barátságos viadal keretében. A versenyen azonban két olyan versenyző is feltűnik, akik nem azok, akinek mutatják magukat. 

S mindeközben egy másik világban valaki nem is annyira halott, mint ahogy azt hiszik. Hogy életben tartsa saját világát, paktumot köt egy sokkal hatalmasabb mágiával, aminek következtében Kell és világa veszélybe kerül. 

Számomra a történet egyik csúcspontja az volt, amikor végre elkezdődött az Essen Tasch, azaz az Elemek Viadala. Ez az 574 oldalas könyv 381. oldalán következett be. És sajnos, a vége tudatában sem mondanám, hogy valóban szükséges volt ennyire nyújtani a történéseket. Sőt, hogy tovább menjek, erről a kötetről szerintem elmondható, hogy totál nem történik benne semmi olyan érdekes és nagyszabású  dolog a sorozat cselekménye szempontjából - kicsit indokolatlannak éreztem nemhogy a hosszúságát, de magát a részt is. Értem én ezt, hogy átvezető kötet, és ezeknek amúgy tényleg mindig nehéz dolguk van, de nem igazán tudnék mondani olyan dolgot, ami legitimálta volna a szememben ennek a megszületését. Szerintem az itt történt dolgok három-négy fejezetben összefoglalhatóak lettek volna.

S most, hogy jól megkavartam mindenkit ezzel, hogy kijelentettem mennyire rajongtam ezért a részért is, de aztán mégis a kötet hibáit ecseteltem, rátérnék most már arra, hogy mit is szerettem benne. Már az előző részben is izgalmasnak tartottam a világ mágiáját, bár ott akkor még csupán a vérmágia került valamennyire kifejtésre. Ebben a részben viszont már nem csupán az antarik ereje, hanem a mágusoké is helyet kap. Schwab világában az egy-egy mágus birtokában levő mágia az elemek uralmát jelenti.  Vannak, akik egy elem uralmát fejlesztették tökélyre, és vannak olyanok is, akik két elemet képesek irányítani - nagyon ritka esetben akár hármat is. A viadal kiváló alkalmat biztosított arra, hogy ezt a leglátványosabban bemutathassa.
Eléggé imádom Schwab stílusát is, ami képes odabilincselni a könyvhöz pár bekezdés után, és az ilyen látványos jeleneteknél pedig szinte sziporkázik. Annyira filmszerűek voltak ezek a részek, hogy tényleg totálisan belefeledkeztem a viadalos csatározásokba. A kötet felütése pedig..! Nagyon hatásos volt, és én egyébként is bírom ezeket az átveréses sztorikat, szóval ez igazán a szám íze szerint való volt.
Lina karakterét - amellett, hogy most kissé idegesítő volt, hogy folyton ilyen noiros beütésű főhősnek képzelte magát - azért még mindig kedveltem. Ahogy egyre több dolog derül ki a képességeivel kapcsolatban, egyre inkább érdekesebbé válik a lány múltja. Remélem, hogy ezekre a kérdésekre választ kapok a következő kötettel.
Rhy és Kell kapcsolata most jobban fókuszba került - bár szerintem nem eléggé - mint az előző részben. Azzal, hogy Kell az életéhez kötötte Rhy-t, jobban betekintést enged kapcsolatuk dinamikájába és személyiségük különbségeire is jobban fény derül. Jó volt látni Kellt kicsit felszabadultabbnak, hogy mégha átmenetileg is, de levethette magáról a kötelességeit és mindazt a rengeteg nehézséget, amit rangja tesz folyton a vállára. S mindezt egy kis álruhás cselnek és Rhy-nak köszönhette.
Mindemellett örültem annak is, hogy Rhy csibészes, nőcsábász karaktere is kicsit árnyalódott ebben a kötetben Alucard személyének megjelenésével. Jó lett volna, ha Rhy múltjába kicsit jobban bepillantást nyerünk, mert így lehetőség lett volna arra, hogy a ő kicsit egysíkú karakterét picit izgalmasabbá tegye.

Sok minden elkezdődött hát ebben a részben a karakterek szintjén, megkezdett ecsetvonásokat láthattunk, és csak remélni tudom, hogy az utolsó rész végül szépen levezeti ezeket is. A Fényigézővel kapcsolatban tehát sok mindent várok, és félek, hogy talán túl zsúfolt is lehet emiatt a kötet, de ha ez így is lesz, legalább ellensúlyozni fogja a Gyülekező árnyak lagymatagságát a cselekményt tekintve. 

V. E. Schwab: Gyülekező árnyak
A Gathering of Shadows
Fordította: Sámi László
Ventus Libro Kiadó
576 oldal

Harry Potter: A History of Magic

A British Library a jubileumi Harry Potter-év alkalmából egy igencsak szuperséges kiállítást rendezett, amire mindenképp el szerettem volna jutni, ám az élet aztán mást dobott. Miközben azért titokban erősen szurkolok azért, hogy esetleg úgy döntenek a kurátorok, hogy márciusig vagy esetleg áprilisig meghosszabbítják a kiállítást, már valahol lemondtam erről a dologról, hogy Rowling illusztrációit, kéziratait élőben láthatom. S pont ezért igazán szerencse a szerencsétlenségemben, hogy ennek az igazán nagyszabású kiállításnak az anyagát könyvre vitték, hogy a hozzám hasonlóak is valamilyen szinten részesei lehessenek ennek az élménynek. 

Kicsit aggódtam, hogy milyen is lesz ez a könyv: elvégre a múzeumi anyagokat feldolgozó kiadványok elég változatosak lehetnek - a sima brossúrától kezdve a csupán képeket tartalmazó albumig bármi. Ha bárki a fenti okok miatt hezitálna a könyv kapcsán, most már képes vagyok meggyőzően megnyugtatni bárkit. A British Library kiadványa ugyanis egy nagyon igényes, gondos és alapos munkával összeállított kötet, ami magyarázatokat, történeteket, történelmi tényeket és összefüggéseket is tartalmaz a csodálatos képek és illusztrációk tömkelege mellett. A kötet szerkezetét és tartalmát Harry Potter roxfortos tantárgyai tematizálják, mint például Jóslástan, Sötét varázslatok kivédése, Bűbájtan vagy az Átváltoztatástan. S alapvetően ezeken a témakörökön belül még további két részre bomlik a kötet, amely össze-összefűződnek az oldalakon: ez pedig egyfelől maga a mágia és a varázslók helye a kultúrában és a történelemben, illetve másfelől ott van Rowling világhírűvé vált regényfolyamának születési körülményeinek bemutatása. A kötet megvételében engem az utóbbi szempont motivált, de ezek a kulturális és történelmi adalékok is iszonyatosan érdekesnek bizonyultak számomra végül. 

A kötetben például ilyen dolgok is helyet kaptak, mint Rowling korai tervrajzai. Itt a Roxfort legelső térképét láthatjuk, amit még a Bölcsek köve megírásának idején rajzolt magának.

Rowling saját illusztrációiból is rengeteget közreadtak a kötetben. Itt például az első jelenetek egyike látható.

A kötet a Harry Potter könyvekre építkezik témaköreiben, az indokolt helyeken idézetek olvashatunk valamelyik részből, valamint Jim Kay és Rowling illusztrációi is gyakran felbukkannak, de emellett olyan érdekességek is helyet kaptak, amik tovább mélyítik a sorozatban található kultúrtörténeti utalások ismeretét, és olyan dolgokra is felhívták a figyelmemet, amik eddig mindig elkerültek. Például láthatunk egy fényképet egy igazi bezoárról, megismerhetjük a boszorkányok jóslótükrének használatát, érdekes történeteket olvashatunk egy felrobbantott üstről vagy éppen Keplerről, és megtudhatjuk, mi fán terem a teajóslás. És ez még csak tényleg egy kis szelete annak a hatalmas anyagnak, ami helyet kapott ebben a kötetben. Régi kéziratokat is olvashatunk itt, például kódexek, 18. - 19. századi könyvek oldalait is megtekinthetjük, és emellett rengeteg ritka és lenyűgöző tárgyról láthatunk fotókat, amiket eddig maximum leírások alapján ismerhettünk.
Elképesztő munka lehetett összehozni ezt a kötetet. Igényes és alapos könyv, érződik a belefektetett energia és a lelkesedés. Szerettem olvasni még a témakörökhöz írt előszavakat is, amelyek mind egyfajta tiszteletadások voltak Rowling sorozatának.

 I could never have imagined I was about to embark on a remarkable journey, that I was but one of a legion of fellow travellers around the world embarking on the same journey, all of us falling under the spell of this unknown author, J. K. Rowling, a spell that, twenty years on, only grows more powerful.

Ez például egy gyógynövényekkel foglalkozó könyv 1597-ből.

Egy bezoár

Egy fejezet a Harry Potter és a Félvér hercegből Rowling szerkesztőjének javításaival

Jim Kay és Rowling által elképzelt Piton.

A kötet a rajongóénemet is abszolút mértékben kielégítette, hiszen rengeteg olyan plusz anyag bukkan fel, ami számomra igazi csemege volt. Kimaradt fejezetek, Rowling illusztrációi, kéziratai, tervei, valamint azok a vázlatai, amik alapján kipattantak a fejéből az ötletek. Például a beosztási ceremónia részletei sokáig fejtörést okoztak számára, hogy mi alapján történjen a házak szerinti beosztás. Sokféle ötlet megfordult a fejében, mint például hogy a prefektusok választják ki maguk számára a gólyákat, vagy hogy az alapítók szobrai életre kelnek a ceremónia idejére, és ők szortírozzák házak szerint az elsősöket. Biztos a bölcsészénem okozza, de én odáig meg vissza vagyok az ilyenfajta érdekességekért, hogy hogyan körvonalazódott Rowling fejében egyre inkább ez a varázsvilág vagy hogy milyen ötleteket vetett el útközben. A kötet pedig tele van ilyen információkkal, szóval talán így már igazán érthető, hogy miért is vagyok ennyire büszke tulajdonosa ennek a könyvnek. Most már van fogalmam arról, hogy micsoda eszméletlen kiállítás lehet az, amit a British Library szervezett, és talán egy kicsit még jobban bánom, hogy nem jutottam el végül oda.

Harry Potter: A History of Magic
British Library
Bloomsbury Publishing
248 oldal

Az ötödik évszak

Nyilvánvaló, hogy totálisan botor és felelőtlen dolog olyan  kijelentéseket tennem januárban, mint "Ez lesz tutira az év könyve számomra" meg "Biztos vagyok benne, hogy az év végi TOP 5-ös listámon előkelő helyet fog elfoglalni" és hasonló dolgok. Mert még bármi jöhet. És őszintén remélem, hogy tényleg lesznek még szuper könyveim az idei évben nem kis számmal. Ugyanakkor vannak bizonyos könyvek, amik valahogy többek. Amiknél azt érzed, hogy nincs az a csillag mennyiség, amivel kifejezheted, mennyire tetszett. És azt gondolod, hogy képtelenség csak szavakkal elmondani, hogy mennyire jó volt olvasni. Nos, Az ötödik évszak, a Megtört föld-trilógia első kötete határozottan ebbe a kategóriába tartozik. 

Csak annyit tennék még hozzá, hogy az olvasása után már eltelt egy hét, és még mindig nem tudok másról beszélni a környezetemben. 

N. K. Jemisin regényében sokadjára jött el a világvége, méghozzá most sokféleképpen: személyes sorsokban és globálisan is. Ez a világ folyamatosan véget ér, hogy aztán újjáéledjen. Az évezredek során rengeteg civilizáció tűnt el az apokalipszis rettenetében, ám akadtak olyanok is, amelyek több katasztrófát is megéltek. Ezek a túlélők igyekeztek tanácsokkal ellátni az utánuk következő generációkat, hogyha eljön ismét a világvége, birtokukban legyen az a tudás, ami a túléléshez szükséges. Emberek ezrei ismerik ezeket a kőtáblákat, a rájuk vésett történeteket, az óvintézkedéseket, és persze köztük azt is, hogy az orogénektől óvakodni kell. Mert veszélyesek. Mert őrültek. Mert mások.
Az orogének nem hétköznapi emberek. Hegyeket képesek mozgatni, vulkánokat képesek létrehozni vagy éppen földrengéseket idézhetnek elő - azonban a képességük nem áldás, hanem egy olyan valami, ami miatt a társadalom kiveti őket magából, és az emberek a halálos lincselésektől sem riadnak vissza  velük szemben. Az orogének - ahogy felfedezik saját erejüket - többnyire nem élnek sokáig, ha csak nem csatlakoznak a Fulkrum által képzett orogénekhez, akik a fennálló hatalom akaratának alávetve élik életüket.
Az apokalipszis környékén illetve azzal összefonódva három nő, pontosabban három orogén korábbi élete is örökre véget ér. Életük a korábban ismert és megélt világuk végével kezdődik: Essun, egy békés falucska tanítóját halálra vert kisfia látványa fogadja otthonában. Csakis a férje tehette, aki lányukat is magával cipelte, ki tudja, hova... Másik elbeszélőnk, a gyermek Damaya orogén ereje éppen megmutatkozik, ezért szülei száműzik őt örökre otthonából a Fulkrumba, ahol megtanítják használni az orogéniáját. Szienitet, a feltörekvő, tehetséges orogént pedig felsőbb nyomásra utódnemzésre kényszerítik egy nagyhatalmú orogénnel - kapcsolatuk folyamán olyan dolgokra jön rá az orogének és a birodalom világáról, ami alapjaiban rengeti meg az eddig általa hitt dolgokat.

Jemisin világa fojtogató, megbabonázó és cseppet sem vidám. Nehéz nem a hatása alá kerülni, valahogy sodor magával és aztán betemet. Annyira jól, hozzáértően és profin összerakott világ ez, ami már ebben a kezdőkötetben is megmutatkozik. Az ismételten bekövetkező apokalipszisek, amelyek ott lihegnek folyton Rezdületlen nyakában, egy teljesen más társadalmi berendezkedést hoztak magukkal, ahol mindenki gyerekkora óta a világvégére, illetve annak túlélésére készül: vésztartakékokkal, óvóhelyekkel és az ősök által hátrahagyott tudással. Itt a világvégét nem lehet elkerülni, mert eljön, könyörtelenül - nincs az a szuperhős, aki megállíthatná. Ám minden ciklikus: ami végetér, később újrakezdődik. Ami meghalt, feltámadhat. Ami elmúlt, újra eljöhet. Soha nincs vége a körforgásnak.
És hát persze, ott van az orogének világa. Akik számkivetetten, lenézetten, a társadalom szégyeneiként kénytelenek tengetni életüket, és eltitkolni valódi kilétüket. Már ha tehetik persze. A három nő ereje bár különböző szakaszban van, ahogy életük is, mégis ugyanazt tapasztalják a többi ember részéről: a félelmet és a tömény gyűlöletet.  Jól bemutatta, hogy milyen érzés lehet egy ilyen típusú társadalmi kisebbséghez tartozni, milyen lehet az, ha valakit csupán származása (jelen esetben képessége) miatt nem vesznek emberszámba.
Tetszett minden, amit ebben a kötetben Jemisin megmutatott: a világ, a kérdések és a társadalmi problémák is. Okos könyv ez szerintem: szerettem a témafelvetéseit; meg azt, hogy érdekes, erős és okos nők voltak a főszereplői. Szerettem a narráció játékát, és szerettem azt is, ahogy a végén összeértek a szálak. Annyi mindent szerettem még benne, hogy az szavakkal most ki nem fejezhető. És ez igencsak meglepő dolog szerintem, mert Jemisin könyvét én alapvetően nem mondanám szerethetőnek már csak az atmoszférája miatt sem. De hihetetlenül zseniális, és alig várom, hogy elkezdjem Az obeliszkkaput.
Ezt a részt pedig muszáj volt megvennem magamnak, mert úgy éreztem, hogy kicsit sírva tudnám csak visszavinni a könyvtárba.

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
The Fifth Season
Fordította: Ballai Mária
Agave Kiadó
368 oldal

Egy sötétebb mágia

Ez az a könyv, amit már két fejezet elolvasása után elkezdtem mindenkinek ajánlgatni. És nem nagyon telt el úgy nap, hogy legalább egyszer ne hoztam volna fel random módon különböző beszélgetésekben, hogy éppen mit olvasok és mennyire király. Azt hiszem, a környezetem nagy szerencséje, hogy az igazán könyvbe temetkezős napokban már nem találkoztam nagyon senkivel, mert jött a hétvége.

* Vigyázat, megint fangirl üzemmódra kapcsoltam. *

 igen, már megint.

De kezdjük az elején! 

Az Egy sötétebb mágia egy olyan világba nyit ajtót, hogy nem csak egy London létezik, hanem négy is. Ugyanott van mindegyik, de mégsem. Ugyanis párhuzamos világok Londonjai. Vannak ugyan bennük közös pontok, de mégis teljesen mások. Valaha léteztek átjárók közöttük, de azokat lezárták, miután Fekete Londont bekebelezte a mágia. Azóta egyedül az antariknak nevezett mágusok képesek utazni a megmaradt három London között. 

Főhősünk, Kell egy antari, aki üzeneteket szállít a Londonok uralkodói között. És mellesleg néha átcsempész ezt-azt. Egyik útja során egy csomag kerül a kezébe, amiért sokan ölni is képesek. És ráadásul veszélyes is. A mágiával átitatott, örökre lezárt Fekete Londonból származik, és pusztulást hozhat a többi Londonra, ha rossz kezekbe kerül. Kellnek egy kéretlen segítőtársa is akad világmegmentő kalandjában a zsebtolvaj  Lina személyében. Lina a varázstalan Szürke London utcáin próbált életben maradni, ám ennél mindig is többre vágyott. Egy véletlen találkozás alkalmával a Vörös Londonból jött Kellt zsebeli ki, így az ártalmatlannak tűnő fekete kő végül Linánál köt ki, aki végül meggyőzi Kellt, hogy vigye magával a többi világba.

 "Inkább haljak meg kaland közben, mint éljek itt vesztegelve."

Schwab regénye tobzódik a remek karakterekben, hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy kit találtam érdekesebbnek közülük. A világok között járó Kellt, aki sokszor olyan bölcs, mint amennyire nem. Vagy a lélekpecséttel örök szolgaságra kényszerített Holland, aki Kellel együtt az utolsó antarik egyike. Aki bár kegyetlen, de vár a megváltásra. Vagy Lina... Lina, akinek kemény élete volt mindig is, és folyton valami szebbről, valami jobbról álmodott. Hogy ő több lesz, mint amire szánták. És ezért tenni is képes. Ő az a jég hátán is megélő típus, aki világokat akar látni, és nem riad vissza a veszélyektől sem. Lina Bard ezzel a könyvvel már fel is került a legkedvencebb hősnőim sorába Deryn Sharp és Lucy Carlyle mellé.

És az az igazság, hogy nem csak a szereplők, hanem szinte minden klappolt közöttünk. Annyira ötletgazdag és eredeti történet, hogy komolyan ismét fejet kell hajtanom az írónő előtt.  Párhuzamos Londonok, vérmágia, lélekpecsétek, vitari és antarik, megszámlálhatatlan sokoldalú varázskabátok... Az Egy sötétebb mágia világa tényleg olyan, amiben egyszerűen jó elveszni. Nem is kell nagyon erőlködni azon, hogy elkapd azt a bizonyos érzést, amit csak az igazán jó könyvek váltanak ki olvasás közben. Ott van már a legelejétől. Köszönhető ez az írónő csodás stílusának és történetvezetésének is, ami szerintem egyébként is messze kiemeli a tucatszerzők közül. Elnézést kérek azoktól, akik ezzel már korábban is tisztában voltak, de azt hiszem, az ilyesmit nem lehet elégszer hangsúlyozni.

Szóval magabiztosan jelentem, én most tényleg nagyon rajongok, és tűkön ülve várom a következő részt. Remélem, nem kell rá sokat várnom. És nagyon szeretem ezt az érzést. Szeretem, ha van mire várni, és ha van könyv, ami kitölti a szabad gondolataimat. 

V. E. Schwab: Egy sötétebb mágia

A Darker Shade of Magic

Fordította: dr. Sámi László

Ventus Libro Kiadó

446 oldal

London folyói

Lehetett volna bárki a helyemben, vagy ez volt megírva? Amikor csak ezen töprengek, mindig segít, ha felidézem magamban apám bölcs tanítását, amely így szól: „Ki tudhatja, mi a faszért történik bármi is?”

* Elnézést a kissé vulgáris idézetért, de az az igazság, hogy Peter Grant közrendőr édesapja tényleg bölcs ember volt. Mikor elolvastam ezt a mondatot a huszonharminc akárhanyadik oldalon, megfogadtam magamban, hogy ezt a mondást nem fogom elfelejteni, és előszeretettel alkalmazom majd az általában napokig tartó "miértvelemtörténikez" kezdetű gondolati monológjaim kezdetén, amik amúgy már az első percekben az agyamra mennek, de baromi nehéz róluk leállni. *

Ben Aaronovitch regénye ugyan a várólistacsökkentős játékban az alternatív listámon landolt, de már elég régóta kíváncsi voltam rá. Hiszen azt hiszem, elárulhatom, hogy a Londonban játszódó regények úgy elég fokozott mértékben vonzanak. S most ráadásul úgy éreztem, hogy olyan igazán szórakoztató történetre van szükségem, mert most a karcolgatós könyveket nem igazán bírja a lelkem. Dirk Gently után így esett hát utamba Peter Grant közrendőr - meg kell mondjam, iszonyatosan jól esett. 

Főszereplőnk nem ugrál örömében a hírtől, hogy a papírmunkáért felelős Ügyfeldolgozó egységhez vezénylik majd át aktatologató kukacnak. Ám egy gyilkossági ügy kapcsán egy meglehetősen közlékeny szemtanuval hozza össze a sors, aki emellett meglehetősen halott is. Aztán összeismerkedik Nightingale főfelügyelővel, Anglia utolsó varázslójával, aki tanoncává fogadja Grant közrendőrt. Ezután együtt próbálják meg felgöngyölíteni ezt a meglehetősen furcsa körülményekkel tarkított gyilkossági ügyet, s eközben Grant közrendőr megismerheti London teljesen más arcát is, ahol istenek és istennők hadakoznak és játszmáznak egymással.

Igazából, nem is értem, miért tologattam eddig az olvasását, de mindegy. Még szerencse, hogy  valamilyen szinten motiváltam magam. Meglepően többet nevettem rajta, mint Douglas Adams regényén, és már az első tíz oldal után tudtam, hogy szeretem Aaronovitch humorát. Van stílusa, ez tagadhatatlan tény. 

Persze, azért azt is el kell mondanom, hogy az örömöm korántsem maradéktalan a regény kapcsán, számomra a közepe fele kicsit leült a sztori - hogy ez most a történetnek vagy a fáradtságomnak tudható-e be igazából, már örökre titok marad azt hiszem. Nem igazán volt erőm ezt kielemeznem magamban. Annyira azonban sikerült rájönnöm, hogy Nightingale eltűnése a sztoriból nem vált éppen a regény javára, sokat vesztett a dinamikájából a történet. Sajnos, főszereplőnk szerintem kevésbé tudja tök egyedül a saját hátán elvinni a történetet - legalábbis így az első rész alapján. 
Igen, amúgy kezdem belátni, hogy számomra az egész könyv legnagyobb pozitívuma a stílusa és humora volt. Amit persze, egyáltalán nem kell lebecsülni, nekem ez legalább annyira fontos, mint a történet - ha nem jobban. Aaronovitch összerakott egy egészen tűrhető könnyed regényt, ám az igazi csodát - ami miatt nekem igazán szerethető volt - a fentebb említett dolgokkal tette. Bele se merek gondolni, hogy mennyire megszerettem volna, ha a sztorit jobban kiaknázza. 

S persze, jön az örök dilemma, hogy elolvassam-e a folytatásait ezek után.. Roppant hivatalosan megfogalmazva azt kell mondanom, nem zárkózom el tőle. Nem rágom addig a körmömet a felgyülemlett feszültségtől meg ilyenek, de ha egyszer úgy hozza majd úrinői kedvem, kiveszem a könyvtárból a második részt is.  

Ben Aaronovitch: London folyói
Rivers of London
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Gabo Kiadó
376 oldal