... és már megint odajutottam, hogy mérhetetlen lustaságomból fakadóan addig húztam-halogattam a bejegyzésírást, hogy szinte már egy hónap is eltelt a könyv olvasása óta. És mivel a rossz memóriám lassan hetedhétországon híres, ezért ej... most kicsit bajban vagyok. Öhm, azt tudom, hogy határozottan tetszett ez a könyv: hihetetlen jó atmoszférája volt az ódon háznak, a padláson rejtőzködő poros tárgyaknak, a felvillanó halovány, vagy éppen nagyon is berögzült emlékeknek. Arra is emlékszem, hogy akárhányszor kinyitottam a könyvet, hangosan recsegett a gerince, mintha valami régi parkettán lépdeltem volna.A két testvér Erica és Beth egy hideg téli napon visszatértek nagyanyjuk hatalmas házába, amit halála után örökségül hagyott rájuk. Rengeteg gyerekkori emlék fűzi őket ehhez a helyhez, hiszen elég sok nyarat töltöttek itt. Szinte minden egyes tárgy, poros levegőjű szoba, a kert egy-egy gyomokkal benőtt része a múlt pillanatait idézi fel. Erica térben és időben egyaránt bejárja az ódon házat és környékét, s ezáltal szépen, lassan megismerjük gyermekkoruk boldog és tragikus pillanatait, köztük azt a tragikus napot is, amely Beth későbbi életére rányomta bélyegét...
Eközben a másik szálon az idős korára megkeseredett nagyanyjuk történetét követhetjük nyomon. Az ő története tulajdonképpen nem is vele kezdődik, hanem édesanyjával - Erica és Beth dédnagymamájával - , aki a századforduló környékén még a messzi Amerikában élt egy poros farmon, majd hirtelen Angliába költözött - nem tudni miért. Erica a régi kacatok között keresi erre a választ, mert bizonyos benne, hogy emögött a történet mögött is valami fájdalmas és mélységes titok lappang.
Igazából minden megvolt ebben a könyvben ahhoz, hogy kellemesen kikapcsolódjak. Egy jó kis könnyed, limonádé szürcsölgetős olvasmány, ami annyira lekötött, hogy teljesen elfeledtette velem a kibírhatatlan nyári kánikulát. Imádom az ilyen a múltban kutakodós történeteket, megsárgult leveleket olvasgatni a szereplőkkel, nyikorgós ládákat nyitogatni a padláson... és ha még ehhez azt is hozzáveszem, hogy a regény egy része az amerikai Délen játszódik (ah, ezt imádtam a
legjobban!), hát azt hiszem, tényleg nem is kell ecsetelnem tovább, hogy mennyire beszippantott szinte az első fejezetektől kezdve.Bár sajna a szereplőket nem igazán sikerült megkedvelnem, mert vagy érthetetlenek voltak számomra, mint például Erica, akit egyáltalán nem tudtam hova tenni, vagy csak simán nem voltak szimpatikusak, mint például Beth. Bár ha azt veszem, az ő személyük végül is elhanyagolható volt, hiszen tényleg nem ők voltak a lényegesek, hanem maga a múlt. De ah, ennek ellenére mégis utáltam azokat a részeket, mikor az ő picsogásukat kellett hallgatnom, és alig vártam, hogy menjünk vissza a poros kacatok közé, vagy csak ugorjunk az időben, mert hidegen hagyott Beth depressziója meg a rossz házassága, ahogy Erica idiótaságai is. S amin a legjobban kiakadtam, hogy SPOILER! mi a frászkarikának kellett bele a végén az a szerelmi szálszerű izé? jajmár, komolyan... enélkül nem lett volna teljes a történet? Ah, mindegy SPOILER VÉGE
No, de ezt a két fura díszmadarat leszámítva abszolút bejött ez a regény. Jó időben, jó helyen kapott el - bár nem hiszem, hogy lett volna olyan pillanat az életemben, amikor ezt nem élveztem volna. Tiszta szégyen, de most csak ennyit tudok erről a könyvről írni... Jó volt. Meg az is biztos, aki hozzám hasonlóan odavan a családi titkokért, az amerikai Délért vagy az ódon angol kúriákért, annak is el fogja nyerni a tetszését. Persze, nem szabad nagy dolgokat meg borgesi mélységeket várni ettől a könyvtől, ez csak amolyan kikapcsolódós olvasmány, amit jól esik olvasni a nagy melegben (vagy éppen hidegben), anélkül hogy pusztítaná az agysejtjeinket.
Mellé - évszaktól függően - egy jó hideg limonádé vagy forró tea javallott.
Katherine Webb: Az örökség
Fordította: Tóth Bernadett
Eredeti cím: The Legacy
Kiadó: General Press
Oldalszám: 470
Eredeti ár: 3800 Ft
A bejegyzésben található kép forrása: http://h4nging-tree.tumblr.com/post/14347740884
