2019. július 26., péntek


Tíz év elég sok idő. 
Ha azt vesszük az életem kábé egyharmada. 
Ugyanakkor hihetetlen belegondolni, hogy már ennyi idő eltelt, hiszen mintha csak most történt volna, hogy az egyik egyetemi nyári szünetem alatt gondoltam egyet, és könyves blogolásba fogtam. Még ma is emlékszem, ahogy ott kuporogtam a nappalink padlóján, a laptop fent volt a kanapén, és miközben egy jeges kávéval próbáltam enyhíteni a nyári meleget az akkor még klíma nélküli, alig bútorozott panellakásunkban, azon agyaltam, hogy "jó, jó belefogok, de mi legyen a blogom neve?" A Szellemekkel suttogó ment a tévében éppen háttérzajként - mert akkor még elég gyakran ment a tévé ilyen módon nálunk - , és végül innen jött a név.

**Fun fact, abból a sorozatból akkor se és azóta se láttam egy részt sem. **

Nyilván a tíz év alatt aztán számos sokkal kreatívabb, sokkal átgondoltabb vagy hozzám sokkal inkább passzoló név eszembe jutott, némelyik egészen homlokcsapkodós módon, de aztán sose mertem változtatni. Én a névadással úgy voltam, hogy ez örökre szól. 
Bár akkor még nem gondoltam volna, hogy ez a hirtelenségből jött ötlet ennyi ideig ki fog tartani nálam. Ha tudtam volna, jobban átgondolok mindent. Sőt, lehet annyira túlgondoltam volna, hogy végül bele se fogtam volna. 
Azt hiszem, mégis jobb volt a jövő ismeretlenségében kuporogni a nappali padlóján, és jeges kávét szürcsölgetve  izgatottan megírni a beköszönő bejegyzésemet.  

Tíz év alatt sok minden történt. Szereztem két diplomát és egy szakmát, cicagazdi lettem, dolgozni kezdtem, férjhez mentem, kertes házba költöztünk és most már féléve egy csodálatos kisfiú anyukája vagyok. A blogom valahogy, valamilyen formában ennek az idáig megtett útnak a lenyomata is. Az olvasói létemé elsősorban persze, de az ezen túli életem is visszaköszön egy-egy sorban, bekezdésben, olvasmányban. 

Olvasóként is sokat változtam a tíz év alatt: nem mondanám, hogy szofisztikáltabb olvasóvá lettem volna, viszont sokkal tudatosabbá váltam. Tudom már, hogy mit keresek egy olvasmányban. És végülis ez is valami, szerintem. A tíz év alatt rádöbbentem továbbá arra is, hogy az olvasásnak számomra szigorúan csak hobbinak kell maradnia, mert amint túl komolyan vettem a dolgot, elillant az egész varázsa. Kaptam recenziós példányokat jó pár kiadótól, rendszeresen írtam egy időben az ekulturának, az Irodalmi Jelennek és a Bárkának is. A lehetőségért, az élményekért a mai napig hálás vagyok mind a kiadóknak, mind ezeknek a felületeknek és az ott dolgozó munkatársaknak. Viszont ahogy az olvasás kötelezettség lett, ahogy egyre kevésbé tudtam abban a tempóban, sorrendben olvasni a könyveket, ahogy szerettem volna, akkor döbbentem rá, hogy én tényleg csak egy egyszerű, kis mezei olvasó vagyok, aki csak a kikapcsolódásért olvas és nem másért. Nem mintha többet képzeltem volna valaha magamról, de jó volt arról álmodozni, hogy milyen jó lenne tényleg teljes állásban csak az olvasással foglalkozni. (most őszintén, ki ne álmodozott volna valaha ilyesmiről? ) 
Én ehhez túlságosan is szeszélyes hangulatolvasó vagyok, akinek mégsincs annyi gondolata mindenről, mint ahogy azt hitte.  
Fiatal voltam és bohó, de azóta azért tudom a határaimat ilyen tekintetben is. 

De ezt a tíz évvel ezelőtti elhatározást, hogy én most blogot indítok, azóta is életem egyik meghatározó pillanatának érzem. Azon túl, hogy sok szuper embert megismertem általa - blogosokat, olvasókat, könyvekkel foglalkozó szakembereket -, hogy egy legjobb barátra is leltem neki köszönhetően, a blogom számomra mindig egyfajta világítótoronyként szolgált. A tíz év alatt sokszor éreztem magam elveszve, sokszor kérdőjeleztem meg magamat, a jövőmet, nem láttam, hogy merre tartok vagy ki vagyok éppen, de azt mindig el tudtam mondani - akárcsak magamnak suttogva - , hogy van egy blogom. Nem mintha ez olyan nagy dolog lenne vagy annyira elismerésre méltó, de az évek során annyira a részemmé vált ez a felület, olyan állandósággá vált az életemben, hogy nehéz elképzelnem magam nélküle. És amikor magammal kapcsolatban mindent megkérdőjeleztem is, a blogom itt volt feketén-fehéren, belebetonozódva a virtuális világ állandóságába. 

Sok mindent írhatnék még az elmúlt tíz évről. Írhatnék a statisztikáról, meg arról, hogy mennyire cikisnek érzem visszaolvasni a régi bejegyzéseimet vagy hogy a kommentekben a kelleténél mindig jóval több smiley-t használtam, mint amennyit még büntetlenül lehetne. Írhatnék arról, ahogy szépen felfedeztem az akkor könyvesblogos közösséget (egy-egy blog felfedezésére még a mai napig élénken emlékszem, ahogy például arra is, amikor Amadeához szinte remegve megírtam az első kommentemet, amin órákon keresztül agyaltam - visszaemlékezve nagyon vicces egyébként :D ) vagy ilyesmiket. 
De inkább csak azt írom ide, hogy

köszönöm Nektek ezt a tíz évet!

2019. július 14., vasárnap


Jól elszaladt mellettem ez az utóbbi három hét, és csak kábé most realizáltam, hogy már itt toporgunk a hónap közepén. Köszönöm szépen az érdeklődéseket mindenféle platformon, nincs semmi gond, csak zajlik az élet. :) 
Rengeteg minden történt, csupa jó és érdekes dolgok:  voltunk nyaralni a csodálatos Krakkóban, ahol fantasztikus hetet töltöttünk el - ennek a lehetőségét köszönjük a jófej cicáinknak, akik elengedtek minket, valamint a legjobb cica Mary Poppinsunknak, akinél tudtuk, hogy jó kezekben lesznek a mi négylábú gyermekeink. Valamint úgy örülök, hogy a Fiatalúr is könnyen adaptálódott az új helyzethez és az utazáshoz is - emiatt kicsit izgultam ugyan, hiszen egy öt hónapos babáról van szó, de kezdem megtanulni, hogy teljesen felesleges vele kapcsolatban idegeskednem, szuperül alkalmazkodik mindenhez.  Aztán ott volt a születésnapom, valamint a szokásos több napos ünneplése is - bár a júniust könyves beszerzések szempontjából ismét csak nullás hónapnak kellett nyilvánítanom, de a július végre határozottan nem lesz az. 

Megint lógok jó pár poszttal, úgymint a Nórával Henrik Ibsentől, valamint Jodi Picoult Tizenkilenc percéről sem írtam még, pedig brutálisan jó olvasmány volt. Igazából az elolvasása után napokig nem tudtam más könyvre nézni, és gyanítom, hogy az enyhe olvasási válság, ami kerülgetett engem az utóbbi héten valószínűleg neki köszönhető. Kellett egy kis idő, hogy túllépjek rajta lelkileg. A Nóra újraolvasás volt, amiről szépen lassan készülget a bejegyzés, a hét folyamán tervezem befejezni. Érdekes amúgy, hogy most nem hatott olyan elementáris erővel mint anno középiskolában. A Vörös sátorról szóló posztot továbbra is tologatom magam előtt, azért remélem, decemberre megleszek vele. Lassan most már kezd a mumusommá válni. 

Már csak két hét és az én blogom is jubilálni fog, így a blogszületésnapomról kivételesen meg fogok emlékezni egy külön bejegyzéssel (azért a tíz év mégis csak valami, nem?), valamint theodorához hasonlóan én is szeretnék egy bejegyzéssorozattal jelentkezni ennek kapcsán. Szóval vészesen fogy ez a július, nekem meg rengeteg tervem van még. 
Vajon ha rendelek egy időnyerőt az ebayről, az segíthet? 
És az vajon megérkezik még júliusban?
Égető kérdések ezek, kérem!

A többiek júniusa:

Follow Me @photos_from_anna