2020. március 25., szerda

Mindenki róla beszél. Hogy fantasztikus. Hogy letehetetlen. Hogy páratlan. Eredeti. Hogy megváltoztatja az életedet, a gondolkodásodat. Hogy nem leszel ugyanaz az ember utána. Stephen King ajánlja. Vagy éppen Stephenie Meyer. És minden más könyves blogger, bookstagrammer, booktuber odáig meg vissza van érte, a molyon is legalább 99%os az átlagértékelése ezer vélemény alapján, és erre te... te ott állsz - vagy éppen ülsz - a szóban forgó könyv fölött, és egyszerűen nem érted, mire ez a nagy felhajtás. Mert számodra nem különleges. Nem letehetetlen. Csak teljesen átlagos
Rosszabb esetben rémesen irritáló

Azt hiszem, ilyesmi minden olvasó ember életében eljön legalább egyszer, de azért valljuk be, ennél azért sokkal gyakrabban. Egy idő után egy kis gyakorlattal a hátunk mögött talán kicsit meggondoltabbak leszünk a választott olvasmányainkkal, de mindig jön olyan könyv, aminél felülhetünk a hypevonatra. Mert lássuk be, csodaklassz dolog lelkesedni és nyakig benne lenni egy történetben. Én ezt az érzést keresem minden olvasmányomnál legalábbis. És nagyon nehéz nem elcsábulni egy olyan könyvnél, amiért mindenki odáig és vissza van, mert hogy fantasztikus és mert élmény. 
De bármennyire is jó lenne mindig együtt rajongani mindenkivel és mindenért, ez mégsem valósulhat meg folyton. Azon egyszerű oknál fogva - figyelem, elcsépelt kifejezés következik! - , mert nem vagyunk egyformák. Mindenki mást keres a könyvekben, más számára a prioritás, így nyilván mindig lesznek rajongók és fanyalgók. Ez egyszerűen törvényszerű, felesleges is ebből bármiféle lelkiismereti drámát csinálni akármelyik kisebbséghez is tartozunk egy-egy történet kapcsán. 

Ahogy Lobo szokta írni: Olvasni és olvasni hagyni. Én is maximálisan ezt vallom, senkit nem ítélek el azért, hogy mit szeret vagy éppen nem egy-egy olvasmányban. Mindenki olvassa azt, ami jól esik, ám vállaljuk fel azt is - ha máshol nem is, legalább önmagunk előtt - , ha éppen nem ragadott minket magával. Szerintem a negatív vélemények is fontosak, mert ezek is önismeretet adnak számunkra. Ha megpróbáljuk megfogalmazni - akárcsak magunk számára - , hogy pontosan hol is ment félre nálunk a történet, akkor ismét csak közelebb kerülünk ahhoz, hogy tudjuk, mit keresünk az olvasmányainkban. És akkor talán legközelebb már nem dőlünk be a könyv renoméjának, hanem megpróbáljuk önmagában nézni és hogy hogy illeszkedne bele a mi olvasói univerzumunkba. 

De tévedés mindig előfordulhat még a legnagyobb odafigyeléssel is. Én sosem kerestem direktben az olyan történeteket, amik ne tetszenének nekem. Szeretem ugyanis, ha élvezem az olvasást. Ám az évek során nálam is akadtak és akadnak mostanság is olyan olvasmányok, amiknél nem értettem a nagy felhajtást. Szerencsére a legtöbb inkább közepes élményt nyújtott, de azért akadtak - számomra -  igazán bosszantó könyvek is a kezembe. 

Camilla Lackberg: Fjallbacka-sorozat - oké, itt kicsit csalok, mert csak az első részt olvastam, de elképesztő módon irritált. Pedig alapvetően akár szerethettem is volna. Hiszen krimi, skandináv és női nyomozója van - teljesen ígéretesen indult. Azonban Erica sokszor jobban el volt foglalva a külsejével és a pasi-kérdéssel, mint magával a nyomozással és ez így nálam a totális érdektelenségbe fulladt. Gyermekbántalmazás, zaklatás, nők kiszolgáltatott helyzete - oh hát kit érdekelnek ezek a problémák, mert Erica úszógumija sokkal, de sokkal izgalmasabb, ahogy az is, hogy viseljen-e sminket vagy sem. 
Számomra nem ez a női krimi. 



Ernest Cline: Ready Player One - alapvetően egy jó élmény. Lett volna. De korántsem volt számomra újító a műfajában, de még csak különleges sem. Egy egyszerű kalandregény egy átlagosan jó ötlettel, teletűzdelve popkulturális utalásokkal a '80-as évekből. És pont. Nem lett életem könyve, pedig szinte minden értékelés ezt ígérte. 
És ráadásul a totálisan felesleges szerelmi szállal kábé mindent elrontott. A történet szabályos zuhanórepülésbe kezdett a felbukkanása után, és kiszámítható lett. Átlagosan jó könyv szerintem.





John Scalzi: Vének háborúja - hördüljön fel minden sci-fi rajongó! Számomra a Vének háborúja Orson Scott Card Végjátéka után nem hozott semmi újat. Humoros volt meg ötletes meg ilyenek, szóval amúgy élveztem, viszont ha military sci-fi, akkor én inkább a Végjátékra szavazok. A főszereplő, Perry katonai fejlődése szerintem túlságosan is leegyszerűsített volt: ő csak ott volt és ügyes meg okos volt, és szinte egyik oldalról a másikra oldott meg stratégiai feladatokat. Sajnáltam, hogy ezt nem bontotta ki, de talán azt a legjobban, hogy Orson Scott Card könyve után olvastam. Valószínűleg, ha más sorrendben lett volna, nem lett volna olyan hiányérzetem, és akkor folytattam volna a sorozatot is. Így inkább egy egynek jó élményként maradt meg bennem. 


B. A. Paris: Zárt ajtók mögött - A pszichológiai thriller, amiért mindenki megőrült. Hát én nem. Egyszer olvasós, tipikus strandolvasmány, amit ugyan elolvasol kábé három óra alatt, aztán el is felejted abban a minutumban, ahogy elmajszolod a fokhagymás lángost.








Stephanie Garber: Caraval - életem egyik legnagyobb kérdése, hogy ezért a könyvért hogy lehet rajongani? Az egész történet olyan, mintha éppen a megírás pillanatában találta volna ki az írónő a következő csavart. A sztorinak nagyon sokáig nem volt iránya, lövésem nem volt, hogy ebből most mit is akar kihozni. És akkor még ne is beszéljünk arról, hogy a főszereplő egy buta liba. Az ő imádott húga eltűnik, és ő nem tud másra gondolni, csak arra, hogy milyen éppen a ruhája és hogy mennyire vonzó az őt segítő férfiszereplő. Most komolyan.... annyira érdektelenné tette ez az egész a történetet, hogy el nem tudom mondani. Mert hogy ez tette ki amúgy a szöveg 80%-át, hogy erről kellett olvasnom. Lépjünk már ezen tovább, légyszi, hogy egy női szereplő csak ilyenekre tud gondolni egy ifjúsági regényben.
De beszélhetnék még a fura nyelvezetről is. Persze, szeretem, ha a nyelvezet újszerű, ha izgalmas hasonlatokat, metaforákat tartalmaz, szóval normál esetben ezzel nem lenne baj, de itt igazából egy faék egyszerűségű szöveggel volt dolgom, amit - érzésem szerint - a szerző utólagosan felturbózott ilyesmikkel, hogy azért mégis többnek hasson egy iskolás fogalmazásnál. Megsúgom: nem sikerült.
És a banális párbeszédekről meg aztán ne is beszéljünk. Tudjátok, azok, amiknek sokszor semmi értelme vagy funkciója nincs, csak a lapokat töltik ki. Vagy ha van is értelmük, akkor is olyanok mint a megírt szövegek. Mármint a jelölésen kívül semmi párbeszédesség nincs bennük, senkinek nincs egyedi hangja, mindenki egy kaptafa a narrátorral egyetemben. 
De amúgy biztos jó könyv... valakiknek valahol.

Paula McLain: A párizsi feleség - Alapvetően érdekes volt, tetszett ez a Vándorünnep más szemszögből elképzelés. A problémát maga a kivitelezés okozta, aminek lektűri egyszerűsége éles kontrasztot alkotott a választott témával. Paula McLain szerintem egy teljesen átlagos szerző, akiből hiányzik az a plusz, amit az általa választott történetek megérdemelnének. Folyton azt éreztem, hogy minden egyszerűsítve van vagy hiányzik a tettek mögött igazán felépített motiváció. A karakterek nekem nem álltak biztos lábon, mintha csak szerepet játszó színészekről olvastam volna, akik nem tudták beleélni igazán magukat a rájuk osztott szerepbe.  



John Green: Csillagainkban a hiba - Lehetett volna jó is. Lehetett volna egy szuper ifjúsági regény (mert igen, igenis vannak szuperek amúgy), de nem lett. Coelho-i üres bölcsességek szálldogálnak benne itt és amott, és biztos vagyok benne, hogy Green jó iparosmunkásként meg volt róla győződve, hogy megalkotta a tökéletes bestseller receptet. És mondjuk, valahol ez így is van. Csak kár, hogy nekem üres volt az egész. 
Ez a könyv teljesen el is rettentett John Green munkásságától. Nem hiszem el ezek után neki, hogy a többi könyve különbözne az iparos munkáktól.  




Becky Albertalli: Simon és a Homo Sapiens-lobbi - Simon története igazából olyan volt számomra, mint egy szombat délutáni könnyed gimis film. Aranyos is meg cuki is, de ezen kívül semmi extra. Néha megcsillannak benne apróbb drámák, amiktől kicsit komolyabb színezetet is kaphatna, de Albertalli úgy alkotta meg ezt a világot, hogy ezek a kellemetlenségek pikk-pakk eltűnnek.És tényleg nagyon jó lenne, ha így működne a világ. Hogyha valakit megaláznak vagy lelkileg bántalmaznak mondjuk akár szexuális irányultsága miatt, azért valóban szót emelne a többség és már csírájában elfojtanák a dolgot. És talán ezért neheztelek picit erre a könyvre valahol, mert itt minden gyorsan és viszonylag könnyen megoldódik.


Szerb Antal: Utas és holdvilág - A könyv, amiért mindenki odáig és visszavan. És ítéljetek el nyugodtan, de én nagyon nem. A mi kapcsolatunkból hiányzott a szikra, és ennek - mint utólag rájöttem - mind Mihály volt az oka. Nem éreztem a problémáinak súlyát. Olyan kicsit nekem-semmi-sem-jó fajta súlytalan világfájdalomnak láttam kezdetben, és nem igazán lett szimpatikus attól a ténytől sem, hogy  igazából fogalma sem volt, hogy mit csinál. Egyszer se. Elmerült ebben a világfájdalomban, és az elméleti szintekben való megmártózásokon túl nem igazán láttam más próbálkozást részéről, hogy előrébb jusson. Mihály felismert valamit, és várta, hogy majd a világ megoldja. Vagy talán a megoldást se várta. Nem tudom. És közben persze, tudtam én, hogy a mások által rákényszerített szereptől igyekszik menekülni, hogy a többi ember elvárásait próbálja levetkezni, hogy a konformizmus csapdájából igyekszik szabadulni. Hogy Mihály szeretné megtalálni önmagát. És ez alapvetően nekem mind okés, hiszen eléggé szeretem ezeket az énkereséses történeteket, mert ez számomra is fontos és érdekes dolog. Rajongani tudok az ilyesmikért, ugyanakkor most mégsem. Nem azt mondom, hogy nem szerettem Szerb Antal regényét, mert ez nem lenne teljesen igaz... Azonban az én mércém szerint ez távol állt (számomra) a frenetikusan jótól. Mihály kicsit pózőrnek tűnt ebben az emós szerepben, és nem igazán sikerült meggyőznie bármiről is. Mármint saját magát illetően.

+1: de álljon itt egy olyan könyv a poszt végén, amiről szinte sehol se olvastam dicsérő véleményt, és a molyon is borzasztóan kis százalékon áll, nekem viszont nagyon tetszett, sőt mi több: szerintem zseniális. Egy regény, ami családtörténet, korlenyomat, némi gótikus felhanggal. Ám az igazi zsenialitására csak a történet végén jövünk rá, amint elolvastuk az utolsó oldalakat. Nem olyan regény ez, ami készen adja a megoldásait. Kicsit gondolkodni kell rajta, az értelmezést az olvasóra bízza. Ez Sarah Waters: A kis idegen című regénye.  Tegyél vele egy próbát!

A bejegyzés a Témázás keretein belül íródott. A többiek írásait itt olvashatod:

Utóvéd (később csatlakozók)
Kritta

2020. március 23., hétfő

Christelle Dabos sorozata az egyik legnagyszerűbb dolog, ami az alternatív világban játszódó sorozatokkal történt. Költői túlzás lenne? Biztosan van, aki számára igen, mindenesetre az én olvasói világomban ez egy nagyon igaz állítás. Az első rész után azt hittem, jobban nem is bolondulhatnék bele ebbe a világba, aztán jött a második rész, ami még inkább fokozott mindenféle rajongást bennem. És most, hogy elolvastam a harmadik részt... őszintén megmondom, elég szomorú lettem. Bárcsak ne írta volna meg! Vagy legalábbis ne így... 
Utálok ilyesmiket írni, főleg egy nagyon imádott sorozat kapcsán, de a Bábel emlékezete véleményem szerint messze elmarad színvonalban a korábbi kötetektől. 

A történetbe nem nagyon szeretnék belemenni, de legyen annyi a lényeg, hogy az előző rész befejezése után járunk két évvel, és Ophelie éppen Animán vegetál. Próbálja feldolgozni, hogy mik történtek vele, mire jöttek ők rá ketten Thornnal. Akinek mellesleg nyoma veszett. 
Végül egy kis segítséggel Ophelie eljut a világnak egy másik szilánkjára, Bábelre, ahol eltűnt férje szerinte rejtőzhet. Hamis személyazonossággal a keresésére indul ebben a merőben más világban, ahol teljesen más, általa ismeretlen szabályok uralkodnak. Vajon képes lesz megtalálni Thornt? És közelebb kerül a végső igazsághoz?

– Nem szokta magát egyedül érezni?
– Mindig mindannyian egyedül vagyunk.

Ezzel a kötettel alapvetően az volt a fő bajom, hogy rá kellett jönnöm, Ophelie önmagában egyáltalán nem érdekes vagy izgalmas karakter. Az előző részekben ez valahogy kevésbé volt számomra feltűnő, talán azért, mert a körülötte levő alakok, akik valóban érdekesek és egyediek voltak, kiváló figyelemelterelőként működtek. A kicsit semmilyen, folyton csetlő-botló Ophelie mellettük azért legalább szerethetőnek tűnt, de önmagában szerintem sajnos merő unalom és kiszámíthatóság. És az a baj, hogy most egyáltalán nem jöttek olyan karakterek, akik elterelték volna róla a figyelmemet legalább annyira, hogy ez a ráismerés ne idegesítsen. Az új szereplők nagyon marginálisan vannak csak jelen ebben a részben, és akkor is leginkább csak kalauzként funkcionálnak. 
És sajnos így mindenféle kalandozás a bábeli rengetegben jóval kevesebb élvezeti értéket hordozott, mint anno a Sarkon. Őszintén megmondom, az első kétszáz oldalon szabályosan unatkoztam, de olyan szinten, hogy kicsit meg is kellett makacsolnom magam olvasásügyileg. Szerintem sehova nem vitte a történetet ennek a kötetnek a nagy része, és így kicsit időpocsékolásnak tűnt. És ezt még az utolsó száz oldal izgalma se volt képes velem teljesen elfeledtetni. 

Pedig alapvetően tetszett, hogy Dabos kitágította az eddig megismert világának a határait. Izgalmas volt felfedezni Bábelt, ami legalább olyan izgalmas és fantáziadús volt, mint a Sark vagy Anima - ám mégis teljesen különböző tőlük. Talán ezért is sajnáltam picit, hogy Ophelie olyan hamar bekerült abba a virtuóziskolába, ami egy teljesen elszigetelt hely ebben a világban, akárcsak mondjuk egy apácanevelde. Nem nagyon érintkezhetnek az ott tanulók a külvilággal, hanem az előremenetelükre kell szorosan koncentrálniuk. 
Sok szempontból ez a harmadik rész inkább az Ophelie-ben zajló folyamatokról szólt, mintsem a világról, ami körülveszi őt. Az ő lelki vívódásai és belső változásai álltak leginkább a középpontban, legfőképpen annak kapcsán, hogy végre ráébred-e arra a dologra, amit mi olvasók már az első rész vége óta tudunk. 

De azért ne gondold, hogy végig utálkozva olvastam ezt a részt, mert az azért hazugság lenne. Persze, csalódni csalódtam, de a könyv utolsó harmada picit kárpótolt engem - és ha te is hasonlóan leszel vele, hidd el, téged is fog! - , illetve azt továbbra sem tagadom, hogy Dabos fantáziája lenyűgöz, és a rejtély, amit Ophelie és Thorn próbálnak megoldani, azért még mindig kellően csavaros, és ahogy egyre több minden a napvilágra kerül vele kapcsolatban, annál érdekesebb. Szóval még ez a gyengécskére sikeredett rész is megmozgatott bennem valamit és elérte ismét csak, hogy tűkön ülve várjam a következő részt. Remélem, nem kell sokáig várni!


Christelle Dabos: Bábel emlékezete
La Mémoire de Babel
Fordította: Molnár Zsófia
Kolibri Kiadó
584 oldal

2020. március 20., péntek

Vajon milyen lehetett nőként élni a XIX. - XX. század fordulóján? Mi volt akkoriban egy lány legfőbb értéke? Milyen volt a nők viszonya a munkához vagy éppen a sporthoz? Hogyan tudtak érvényesülni az egyetemet végzett nők? Hogyan festett női szempontból a házas élet? Szécsi Noémi kultúrtörténeti könyve ezeket és ezer más hasonló kérdést válaszol meg elképesztő alapossággal és rettentően élvezetes stílusban.  

A könyv alapvetően dr. Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő hagyatékában fennmaradt rendelési naplóin alapul. Ezek a feljegyzések számos korabeli levéllel, naplórészlettel, orvosi és ismeretterjesztő forrásokkal valamint irodalmi művekkel kiegészítve azt mutatják be, hogy hogyan is tekintettek akkoriban a nők testére, és hogyan tekintettek ők önmagukra egy olyan korban, ahol éppen minden változóban volt a kibontakozó emancipáció miatt. 
A doktornő betegei között szinte minden társadalmi osztályból találunk példát: a gyermekágyas bárónőtől a nőgyógyászati betegségben szenvedő szakácsnőig szinte minden osztály képviselteti magát. Érdekes volt emellett magáról a doktornőről olvasni a bevezetőben, hogy milyen élete volt, milyen utat is járt be mire végre honosíthatta idehaza a Svájcban megszerzett diplomáját és praktizálni kezdhetett. 

Szécsi Noémi könyvében a könnyedebb témáktól (mint például a szépségideál a századfordulón vagy a fűzőviselés) eljutunk a jóval komolyabb és komorabb témákig. Mint például, hogy mennyire tiltott dolog volt a nők számára a szexuális felvilágosítás, hogy egészen a nászéjszakáig a jómódú lányoknak fogalmuk sem volt, hogy mi fog ott pontosan történni. Mindemellett viszont a cselédek teste szinte használati tárgy volt, amihez a ház ura illetve annak fia(i) bármikor hozzáférhettek, ha úgy tartotta kedvük. S ehhez nem volt szükség a cselédek beleegyezésére. Vagy hogy míg a lányok legnagyobb kincse szüzességük volt - s erre leendő uraik nem átallottak olykor orvosi igazolást is kérni - , addig a férfiak kedvükre kalandozhattak, aminek persze meg is lett az eredménye: a nászéjszakáig érintetlen nők igen nagy többsége a nagy múltú férjükkel való első együttlét után szinte biztos, hogy elkapott valami nemi betegséget, ami igen nagy fájdalmakat, súlyos esetben akár meddőséget is eredményezhetett. 
Nagyon érdekes volt a terhességet taglaló fejezete a könyvnek, hogy akkoriban mennyire másként fogták fel az áldott állapotot. Mivel a várandósság számukra erősen kötődött a szexualitáshoz, ezért a terhes nők, amint áldott állapotukra fény derült (ez akkoriban igen későn kb. 4-5 hónapos terhesen történt általában), el is vonultak a társadalomtól. A terhességet, a gyermekvárást még mindig misztikum övezte, hiszen kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan volt a végkimenetelét tekintve. S talán maguk a nők is érezhettek valamiféle viszolygást saját testüktől, hiszen mint azt ahogy Szécsi Noémi könyvéből megtudhatjuk, nem igazán örökítették meg képeken ezt az állapotot. Az akkori fényképészet elvétve mutat csak terhes nőket. A XIX. században a terhesség inkább abnormális, titkolandó állapotnak számított, nem pedig a büszkeség tárgyának mint manapság. 

Rettentő sok érdekességet megtudtam ebből a könyvből, hiánypótló szempontból dolgozta fel a szerző ezt a korszakot szerintem. Persze az érdekességek mellett számos elborzasztó dologgal is találkoztam az olvasásom közben (például a csecsemők korabeli táplálásával kapcsolatos tévhitek vagy hogy a szoptatódajkák, akik jómódú házakhoz szegődtek, kénytelenek voltak saját gyerekeiket anyatej nélkül hagyni, és nagyon sok újszülött emésztőrendszere nem bírta elviselni a higított tehéntejet, így sokan közülük hamar elhaláloztak stb.), és őszintén bevallom, a magzatelhajtásos fejezetet csak felületesen futottam át, mert mióta anya lettem, képtelen vagyok bizonyos témáknál elvonatkoztatni a gyerekemtől, képtelen vagyok bármilyen általános gyerekes témával kapcsolatban nem őt látni bele a feltételes helyzetekbe. Igazán itt értem tetten, hogy valóban változott bennem valami fontos ezalatt a több mint egy év alatt. 

Mindenesetre Szécsi Noémi újabb könyve is tiszteletet érdemel. Végre valaki érdemben megírja a női szemszögű hazai társadalom- és kultúrtörténetet. Érződik mögötte az alapos kutatómunka, a rengeteg forrás és a szerző kompetenciája a témában. Igazán ideje lenne már elolvasnom a budapesti úrinős könyvét is, már évek óta a polcomon csücsül.

Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve
Park Könyvkiadó
384 oldal

2020. március 14., szombat

Az angolszász irodalom népszerűsége már több mint kétszáz éve - kisebb, nagyobb döccenőkkel ugyan, de mégis - rendületlen idehaza, illetve szerte a világon. Különösen az utóbbi pár évtizedben érezhető az, hogy az európai irodalmi és popkulturális életnek igencsak szerves része az angolszász kultúrához kötődik. Ennek sokféle oka van, de talán az angol nyelv világnyelv mivolta a legfőbb mind közül. 
Bevallom, én például az angol és amerikai irodalomban sokkal otthonosabban mozgok, sokkal inkább képes vagyok a benne való lubickolásra, mint mondjuk a magyar irodalomban. Ezt elég súlyos hiányosságomnak tartom, amin azért igyekszem változtatni és nyitott szemmel járni, de valljuk be őszintén, hogy a nagy számok törvénye alapján is hamarabb találhatunk egy érdeklődésünket felkeltő könyvet egy ilyen széles, világméretű piacot lefedő irodalomban, mint egy szűk, alig pár milliós réteg számára írt könyvekben, ahol a megjelenő címek is lényegesen kevesebbek. 

Sokáig nem zavart a szinte kizárólagosan brit és amerikai irodalmon nevelkedő könyvmolylelkem, de egy idő után mégis csak kezdtem azt érezni, hogy igenis jó lenne nyitni tudatosan más nemzetek felé is. Megnézni az őket foglalkoztató témákat; megismerni, hogy ők hogyan látják a világot vagy csak látni, hogyan telnek a hétköznapjaik, milyen más, általam ismeretlen szokások köszönnek vissza regényeik lapjain. 
Külön említést érdemelnek még azok az irodalmi művek, amelyek a bevándorlásról szólnak. Nem tudom, miért, de az egyik kedvenc témám az utóbbi években. Roppantul érdekel a migráció lelki oldala, hogy a hazájuktól távol élő emberek hogyan élik meg idegenségüket, hogyan őrzik magukban régi hazájukat, és hogyan próbálnak asszimilálódni az új környezetükbe.
Sok bepótolni valóm van még ezen a téren, de évről évre növekszik azon olvasmányok száma, amik más nemzetek irodalmából kerülnek ki. Bár az európai irodalmakból nehezen tudok kilépni, de egyelőre ez nem is feltétlenül szempont számomra. 

Ha téged is vonzanak az idegen népek irodalmai, szívesen megismerkednél más kultúrákkal, szeretnéd kicsit tágítani a komfortzónádat, akkor most mutatok pár fantasztikus kortárs regényt, amik jó kedvcsinálók lehetnek további irodalmi utazásokhoz. Próbáltam olyan regényeket válogatni, ahol valamennyire jellegzetes a történet helyszíne vagy maga az atmoszféra olyan, ami merőben más az angolszász regényekétől.


Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
(Olaszország)

Számomra Ferrante regénye minden listán ott szerepel, és úgy gondolom, hogy abszolút megérdemelten, mert annyi mindenről szól és eközben maga a szöveg is delejező hatású. Képtelenség letenni.
A helyszín a háború utáni Nápoly egyik szegénynegyede, amelynek fojtogató légköréből két lány próbál kitörni. Ferrante Olaszországa nem hozza a dolce vita érzést. Itt minden erőszakos és vad. A szürke, agyat bénító szegénység fonja körbe ezt a világot. Bepillantást enged ennek a társadalomnak a szigorú patriarchális rendjébe, ahol a nő anyaként vagy utcanőként létezhet.
Ez az Olaszország nem feltétlen az, ahova az ember most rögtön el akarna utazni, ugyanakkor  olvasás után mégis nehéz szabadulni ennek a ferrantei világnak a légkörétől.

(kép forrása: newyorker.com)

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
 (Afganisztán)

Hosseini regénye az 1980-as évek Kabuljában játszódik, a tálibok, a terror és a háború uralta Afganisztánban, ahol sok ember próbálja átvészelni ezt az időszakot. Az emberélet fogyó eszköz, ahogy a személyes szabadság is. Bár az utóbbi már a tálibok előtt se létezett mindenki számára. Bizonyos nők számára legalábbis semmiképpen.
Dühítő volt olvasni a nők ottani helyzetéről. Amit ugyan eddig is tudott az ember - vagy körvonalaiban vagy részleteiben, de Hosseini annyira közel hozta ezt a világot, és közben nem engedte becsukni az olvasó szemét. És ennél talán még dühítőbb volt látni azt a lemondó beletörődést ebben a hihetetlenül igazságtalan világban. Hogy a férjek tulajdonképpen bármit megtehetnek az asszonyaikkal. Bármit. Mert nem többek egy puszta berendezési tárgynál. 
Ez a regény brutálisan húsbavágó sok szempontból. Mind a szereplők sorsát tekintve, mind az országgal történt események miatt. Képtelenség ezt a könyvet csak úgy letenni és továbblépni. Meggyűri az ember lelkét ez a sok kegyetlenség, ami nem hatásvadász módon van jelen, hanem a háború és a vallási fanatizmus, valamint az emberi könyörtelenség természetének okán. Ám ebben a vérrel teli sötétségben, ha felbukkan mégis valami szép, az egyezer tündöklő nap fényességével ragyogja tele a lapokat.

(fotó: Steve McCurry)

Thi Bui: The Best We Could Do
(Vietnám)

Thi Bui képregénye egyszerre letaglózó és felemelő.  Ez az illusztrált memoár a szerző vallomása a szülei számára: olyan dolgokat szeretett volna ebben elmondani nekik, amiket szavakkal képtelen volt. Például hogy mennyire nehéz volt olykor számára olyan szülők gyerekének lennie, akik olyan sok kegyetlenséget és borzalmat tapasztaltak meg hátrahagyott országuk háborús évei alatt. Ennek az érzésnek az elbeszélésének szükségességét Thi Bui fiának születése váltotta ki belőle. Hiszen a gyermekből immáron szülő (is) lett, és fontosnak tartotta, hogy rájöjjön, milyen emberek voltak a szülei, mit hagytak maguk mögött és az ő életükben megtapasztalt dolgok hogyan formálták a szerző személyiségét, a szülők által megélt dolgok milyen hatással voltak az ő későbbi életére.
Nagyon érdekes volt olvasni a Vietnámi háborúról, amiről nem valami sokat tudtam azelőtt, azt a keveset is csak az amerikai filmekből, sorozatokból, tehát úgymond egy nézőponton keresztül. Érdekes és tanulságos volt most ezt az egészet egy vietnámi család szemén keresztül megélni, nagyon másként csapódott le, mint korábban és elég sok dolgot megtudtam az akkori helyzetekről. Érződött a mögötte meghúzódó alapos kutatómunka, és lenyűgöző volt megtapasztalni ennek az alapos háttértudásnak a képkockákba való sűrítését. Rengeteg mindent átadott velük. Thi Bui az egyik vele készített interjún még azt is elmondta, hogy a mostani menekültválság idején kiemelten fontosnak tartotta, hogy a menekültek szemszöge is helyet kapjon a történetben. Hogy átérezhessük, mennyire nehéz is hátrahagyni azt az otthont, ami már nem biztonságos többé. Átutazni a világon, hogy egy élhetőbb világba kerüljenek, ahol a rettegés, a terror nem üldözi őket nap mint nap. És fontos tudnunk azt is, hogy ezek a történetek a mai napig meg- és megismétlődnek, csak más nevekkel, más országokban. De a történet ugyanaz. 

(kép forrása: flickr.com)

Emile Ajar: Előttem az élet
(Franciaország)

A regény főhőse és elbeszélője Momo, aki egy prostituált gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem sokkal születése után Rosa mamához került, sok más sorstársával egyetemben. A "szakmából" kiöregedett zsidó nő - aki még a Holokausztot is túlélte - prosituáltak gyerekeinek neveléséből tartja fent magát. Momo hamar önállósághoz szokik e furcsa környezetben, s úgy segít magán, ahogy tud: lop, csal, vagányokkal és prostituáltakkal barátkozik, de Rosa mamához gyengéd szeretet fűzi. Hogy e nyomorgó, társadalmon kívüli réteg összetartása milyen erős, az Rosa mama életének utolsó hónapjaiban derül ki.
Érdekes volt ez a miliő, ami Momot körülvette. Bevándorlók különböző országokból és háttérrel, különböző vallással, akikben igazából csak egy közös dolog van: mindannyian a társadalom perifériáján vannak. S minden különbségük ellenére mégis jól megférnek egymás mellett, sőt: ha kell oltalmat és támogatást is nyújtanak egymásnak. 

Isabel Allende: Kísértetház
(Chile)

Allende leghíresebb regénye egy chilei család négy generációjának történetét követi nyomon a XIX. század végétől a XX. század második feléig, miközben Chile történelme is megelevenedik a lapokon.  
Ebben a kegyetlenséggel teli mágikus-realista világban végzetszerű események, generációkon átívelő örök körforgás alakítja a család történetét visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul. 
Egy chilei száz év magány, aminek atmoszférája sokáig nem ereszti olvasóját. 


(kép forrása: flickr.com)


Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék
(Svédország)


Adott egy istenháta mögötti svéd kisváros, ahol az ott élő emberek szívósak, mint az erdő és makacsak, mint a jég. Björnstadban nincs szinte semmi a munkanélküliségen, a kegyetlen  természeten, a jéghidegen és a hokicsapaton kívül. Ez utóbbi az egyetlen örömforrás a helyiek életében. Sőt, még ennél is több: a hoki maga a remény. A tizenévesekből álló junior csapattól várják, hogy visszahozzák a város régi dicsőségét, és ezután fellendüljön minden, eljöjjön a Kánaán. Backman ebben a regényében sok mindenkiről mesél: a sztárjátékosokról, a kitörni vágyó fiatal tehetségekről, az elhanyagolt gyerekekről, a szegényekről, a bántalmazottakról, az elhagyottakról... egy város lakóinak története ez, egy közösségé, amely mindent alárendel a játéknak. És ezért képes elnézni olyan dolgokat is, amiket sose volna szabad semmilyen körülmények között.

(kép forrása: blog.eurail.com)

+1: Shaun Tan: The Arrival

Az ausztrál művész különleges művét a legvégére hagytam. Hiszen ez a szöveg nélküli, csakis képekből álló történet nem egy idegen kultúráról szól, hanem magáról az idegenség érzéséről. Arról az idegenségről, amit bevándorlóként érez az ember, amikor kénytelen hátrahagynia saját hazáját, hogy egy teljesen más világban éljen és boldoguljon. 
Shan Tan illusztrációi egyszerűen elképesztőek. Hihetetlenül részletgazdagok, sokszor szinte fényképszerűek. Filmszerűen peregnek a kockák a szemünk előtt, ahogy haladunk a történetben. Az idegen világ környezete ezzel pedig széles kontrasztot alkot, hiszen a sokszor szürreálisnak ható képek élesen elkülönülnek a fényképszerű rajzoktól. A kivitelezés egyszerűen mesés, ritkán találkozik az ember ennyire igényes kiadvánnyal.


A többiek bejegyzése a témában:
Theodora
PuPilla
Zakkant
Mandi

Utóvéd: Sister

 

 

2020. március 9., hétfő

Feminista vagyok.
Ha ezt a mondatot olvasva némi szájhúzogatással azt gondolod, hogy én akkor tuti félmeztelenül vonulok fel különféle rendezvényeken, miközben mélyen megvetek minden férfit, és soha nem sminkelek, nem szőrtelenítek, és női mivoltomnál fogva többnek érzem magam a másik nemnél, akkor neked nagyon el kéne olvasnod ezt a könyvet. 
Kezdésnek.

"– Én feminista vagyok, Anya? – kérdeztem kertelés nélkül. Őt is annyira megdöbbentette a kérdés, mint engem, és hangosan gondolkozva megkérdezte, miért is ne lehetnék.
– Hiszel abban, hogy a nőknek és férfiaknak egyforma jogaik vannak?
– Hiszel abban, hogy a nők dolgozhatnak?
– Hiszel abban, hogy nőknek és férfiaknak egyforma szellemi képességeik vannak?
– Igen! Igen –  (...)
– Akkor feminista vagy – hagyja jóvá Anya."
(Evanna Lynch)

Scarlett Curtis válogatásában esszéket, verseket, rövid és hosszabb gondolatokat olvashatunk erről a férfiak és nők által is sokszor félreértett világnézetről. Szuper bevezetés lehet azok számára, akik ódzkodnak a feminizmustól, mert azt valami nagyon radikális, gyűlölködő vagy netalán felesleges (hisztinek) dolognak képzelik; akik mielőtt elvből elutasítanának valamit, amire valamiért ilyen sok pejoratív jelentésréteg tapadt, először inkább megismerkednének vele közelebbről is. Ebben a kötetben színésznők, írónők, énekesnők, újságírók, aktivisták, "különböző mozgalmak és alapítványok vezetői szólalnak meg, hogy elmeséljék, számukra mit is jelent a feminizmus, mit jelent nőnek lenni ma a saját hazájukban, szakmájukban, családjukban, illetve hogyan élik meg nőiségüket. 
Ahány szerző annyiféle megközelítése akad ennek a témának, és legalább annyiféle feminizmus fogalmazódik meg az írásokban. Néha ellentmondanak egymásnak, máskor meg erősíti az egyik a másikat. S ebből is érezhetjük, hogy a feminizmus nem fekete vagy fehér, hanem rengeteg színben játszik - akár rózsaszínben is. 
Női sorsokkal, női történetekkel ismerkedhetünk meg az olykor egészen hétköznapi, számunkra is könnyen ismerős helyzeteken keresztül, de elméletibb, komolyabb szövegek is helyet kaptak itt. És szerintem az olvasó, igenis tud találni ebben a válogatásban olyan gondolatot, amivel azonosulni képes. És ami talán a legfontosabb, elindíthat benne gondolatokat a saját (vagy éppen mások) nőiségéről, a nemek egyenlőségéről vagy éppen különbözőségéről. S ha már ezekről tudatosan gondolkodni kezdünk, ha már ilyen szemmel kicsit körbenézünk a világban (akár közvetlen környezetünkben, akár tágabban), akkor igenis láthatjuk, hogy bizony van miről beszélni és gondolkodni, és a feminizmus bizony a mai világban sem felesleges hiszti.  

Scarlett Curtis válogatása szerintem több szempontból is szuperül átgondolt és megvalósított. Például tényleg nagyon jó, hogy nemzetközi hírű sztárok is szerepelnek a kötetben egy-egy írással, megosztva saját tapasztalataikat a témában. Mert szerintem amellett, hogy húzónevekként is jól működnek, magát a feminizmust már ezzel, hogy ilyen kaliberű sztárok is annak vallják magukat, közelebb hozhatják a fiatalabb korosztályhoz. Jó, hogy a könnyedebb, már-már csacsogó hangnemű szövegek mellett azért ott vannak a komolyabb, társadalmi szintű problémákra is rávilágító írások is. Nem mondom, hogy mindegyik szöveg hozzám adott valamit, mert az hazugság lenne. Voltak, amik számomra teljesen érdektelenek, vagy hovatovább értékelhetetlen írások voltak, de azért így is számos emlékezetes, érdekes gondolatot ismerhettem meg a válogatás által. 
Ebből szeretnék most a teljesség igénye nélkül párat kiemelni:

"Feminizmusom sürgető, folyamatosan jelenlévő, szívként dobogó központja, hogy megosszam a nők történetét." - Alice Wroe, A Herstory-projekt alapítója
Alice Wroe esszéjében arra hívja fel a figyelmet, hogy a történelem, az irodalom mennyire férfiközpontú az oktatásban. Hogy a nők történelemben elfoglalt szerepe igencsak marginálisként jelenik meg, ha egyáltalán megjelenik az iskolai tananyagban. Pedig ugyanúgy voltak női írók, tudósok, felfedezők, akik mégis láthatatlanok maradtak. Mégpedig azért, mert úgy véli, hogy a legtöbb történelmi női mérföldkő nem egy ember nevéhez köthető, hanem valójában nők együttmunkálkodásáról szól egy változás eléréséért. Míg a jelenlegi történelemszemlélet inkább kulcsfigurákhoz szereti kötni magát. Esszéjében öt női csoportosulást mutat be a világ minden tájáról, akik "változást értek el és örömöt, tartalmat és jelentést találtak az együttműködésben.

"A férfiakat szinte megfojtják ezzel a mérgező maszkulinitással, és kitalált ideákat tárnak eléjük arról, hogy milyennek kéne lenniük. Lealázzák és elutasítják őket, amint az érzékenység legkisebb jelét is mutatják. Gúnyolják és sértegetik őket, ha túlságosan kimutatják a fájdalmukat..." - Jameela Jamil, színész, aktivista

Jameela Jamil, akit én a Good Place című sorozatból ismerek, esszéjében a férfiak felől közelíti meg a feminizmust. Hogy egy kisfiú édesanyjaként az ember mit tehet azért, hogy a gyerekből váló majdani férfi egyenlőként kezelje a nőket és ne szorítsa be őket a sztereotíp keretek közé. Érdekes és nagyon szép írás. 

"... mindenütt azt tapasztaltam, hogy a női szerzőknek többet kell letenni az asztalra ahhoz, hogy meggyőzzék a szerkesztőséget, a kiadókat. Ha pedig már népes olvasótábora alakul ki egy adott (női) szerzőnek, rögtön azt hallgathatja, hogy hát persze, hiszen csinos, jól érvényesül a külsejével, biztosan így ért el mindent, különben is, a női szerzők manapság olyan divatosak, mindenki politikailag korrekt akar lenni, és a kiadóknak is jól jön egy-egy ilyen üde színfolt a palettán." - Tóth Krisztina, író, költő

Tóth Krisztina esszéje a nők és az irodalom felől közelítette meg a kérdést, sok-sok saját (és igencsak elszomorító) tapasztalatával a hazai irodalmi életből. Tetszettek a meglátásai, a konklúziói, és a végén a megcsavart interjú még inkább megmutatta, hogy pontosan milyen elemi problémák is vannak a nők szempontjából az irodalmi életben. Nagyon tanulságos esszé. 

Persze emellett még számos kedvenc, elgondolkodtató vagy éppen az én érzéseimet, gondolataimat tükröző írást olvashattam az Egy feminista nem jár rózsaszínben című kötetben. Így még inkább sajnálom, hogy a magyar kiadás borítója egy komolytalan kiadvány képét közvetíti. Sokkal szerencsésebb lett volna az eredeti kiadás letisztult megjelenésénél maradni, ami mondjuk sokkal vállalhatóbb egy húszas, harmincas nő számára. Ne adj isten, talán férfiak számára is. Mindenesetre örülök, hogy megjelent idehaza, és annak még inkább, hogy magyar szerzők is helyet kaptak benne. Így sokkal közelebb érzem magamhoz ezt a kiadványt, és sokkal aktuálisabbnak, mint egyébként. 
Scarlett Curtis válogatását pedig mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani, mert szuper az elgondolása, az alapvető üzenete pedig igencsak szép.

Scarlett Curtis (vál.) Egy feminista nem jár rózsaszínben és egyéb hazugások
Fordította: Diószegi Dorottya
Feminists Don't Wear Pink and Other Lies
Menő Könyvek
486 oldal



2020. március 3., kedd


A február nem annyira az olvasásról szólt, sokkal inkább a lázcsillapításról. A hónap nagyjából felében ugyanis kiscsaládunk három embertagjából kettőt ledöntött valami vírusos betegség a lábáról, én meg ápolónői teendőim mellett azon voltam éppen, hogy engem kerüljön el jó messzire az a valami. Jelentem, a projekt sikeresen zárult. Ellenben a szemöldököm felszakadt, amikor egyik este úgy gondoltam, jó ötlet totális sötétségben kimenni a mosdóba, és ennek köszönhetően igen erősen lefejeltem az ajtó szélét. A február nem volt az én hónapom.

Így igencsak meglepő, hogy minden nehézség ellenére csak két könyvet vásároltam összesen, és azokat is teljesen átgondoltan, nem pedig hirtelen felindulásból. Az egyik Klaus Hagerup csodás képeskönyve, A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket. Sikerült 35% kedvezménnyel beszereznem egy online akcióban. Christelle Dabostól a Bábel emlékezete is végre hazajött velem, és hát számomra is igencsak meglepő, hogy erre a megjelenés után három hónappal került sor. Az az igazság, hogy kicsit félek ettől a résztől, néhány ismerősöm panaszkodott, hogy elég feleslegesre sikerült, hogy nem nagyon viszi előre a történetet... és tavaly csomó szeretett sorozatomban csalódnom kellett, Daboséban pedig nagyon nem akarok, mert óriási kedvencem. De most már úgy érzem, kellőképpen felvérteztem magam mindenféle csalódás ellen, úgyhogy jöjjön, aminek jönnie kell, de azért titkon remélem, hogy én totálisan odáig leszek ezért a részért is. 
A bevezetőben említettek miatt sajnos olvasásügyileg most nem álltam a helyzet magaslatán, csupán öt könyvet sikerült elolvasnom februárban, és ebből T. S. Eliot: Macskák című írása roppant rövid, egy fél délutáni alvás alatt elolvasható. Elolvastam Robin Stevens sorozatának első részét - ami egyben várólistcsökkentős könyv is -, a Murder Most Unladylike-ot, amit elképesztően imádtam, és pont ma rendeltem meg a második részét. Sarah Rose Legendás lányok című dokumentarista írása is elég régóta birizgálta a fantáziámat, örülök, hogy bent volt a könyvtárban. Így februárban ezt is az elolvasott könyvekhez tudom írni. Jó volt, de egy kicsit azért másra számítottam vele kapcsolatban. Mindenesetre sok érdekes dolgot megtudtam belőle. Daniel Höra könyvéről, a Betolakodókról még nem született bejegyzés, pedig elképesztő élmény volt. Félelmetes és egyszerre nagyon érdekes. A regényben egy álmos német kisvárosba új lakók érkeznek, akik szépen, lassan bűvkörükbe vonják az elbeszélő fiatal srácot, majd később az egész falut is, és szinte észrevétlenül szivárogtatják be az emberek felfogásába neonáci eszméiket. Írok róla hamarosan bővebben is, mert a történet mindenképp kifejtést érdemel. Végül utolsó befejezett könyvként Theodora #haviegyujraolvasaskihivasának keretein belül elővettem egy régi kedvencet, Audrey Niffeneggertől Az időutazó feleségét. Vegyes érzések maradtak bennem olvasás után, de azért alapvetően örültem ennek az élménynek.

Februárban hat poszt született, nagyjából sikerült is behoznom a lemaradásokat, és már majdnem ott vagyok, hogy szinkronba hozom a blogot az olvasásaimmal. Bár most nehéz dolgom lesz, mert szinte egyszerre - vagyis pár nap eltéréssel - fogom befejezni a jelenleg olvasott három könyvemet, úgyhogy valószínűleg megint elmaradásban leszek.
Rengeteg tavaszi tervem van, amiből nyilvánvalóan nagyon sok dolog fog meghiúsulni, de azért szerintem majd erről is írok egy másik bejegyzés keretein belül. Legyen mondjuk ez a terveim első pontja.

De itt a tavasz, már nyílnak a völgyben a kerti virágok...

A többiek februárja:
Theodora
Nita

Follow Me @photos_from_anna