Valahogy nem csodálkoztam, mikor némi utánaolvasással megtudtam, hogy ennek a kisregénynek színházi adaptációja is született, mert ahogy olvastam, erősen színpadra kívánkozó műnek éreztem, és úgy is képzeltem el magamban, mintha egy színdarabot látnék magam előtt. Nekem a jelenetek felépítése, a szereplők mozgatása és beszéde mind-mind a színház világát idézte. Nem tudom, mennyire volt tudatos döntés ez az író részéről - valószínűleg amúgy eléggé - , de valóban: a hit, hogy egyszer végeszakad a borzalmaknak, és megszállottak felülkerekedhetnek megszállóikon, erősebben átjött ebben a balladai tömörséggel megfogalmazott kisregényben, nem veszett el a lapok között.

"- Nehéz feladatot kaptunk mi, ugye?
- Igen - mondta a polgármester -, az egyetlen feladatot a világon, ami lehetetlen, az egyetlen dolgot, amit nem lehet megtenni.
- Éspedig?
- Az emberi szellemet tartósan elnyomni."

Történetünk egy meg nem nevezett skandináv kisvárosban játszódik, amelyet egy napon elfoglalnak az ellenséges csapatok. Ennek a békés helynek a lakói így most kénytelenek lesznek szembenézni nem csupán a betolakodók általi megszállással, hanem egy közülük való árulásával is. Az invázió megkezdése ugyan nagyobb vérontással nem járt az ellenséges csapatok részéről, de az a kevés is épp elég volt ahhoz - főleg egy ennyire szoros közösség esetében - , hogy a kisváros egyszerű és békés lakói egy csendes, ámde annál kitartóbb ellenállásba kezdjenek. Kisebb-nagyobb szabotázsok veszik kezdetüket: mint például részeg katonák tűnnek el nyomtalanul vagy ehetetlenné válik az étel, amit felszolgálnak számukra. Lassan elérik, hogy a megszállók szívből gyűlölni kezdjék ezt a kisvárost, és a honvágyuk egyre erősebb legyen. A Lement a hold az ellenállás regénye.

Steinbeck narrátora nem feltétlenül állt egyik vagy másik oldal mellé, inkább felülnézetből, kellő távolságtartással szemlélte az események egyre örvénylő sorrendjét, egy-egy szereplő szájába adva, és ezáltal jobban kiemelve azokat a kulcsmomentumokat, amelyek megtörténte sodorja egyre másra a szakadék felé ezt az egyébként is kellemetlen, kötéltáncot járó kapcsolatot a két oldal között.

"Így hát elölről kezdődik. Agyonlőjük ezt az embert, és húsz új ellenséget szerzünk magunknak. Ez az egy, amit tudunk..."

Lanser, a megszálló csapat vezetője volt számomra a legérdekesebb alak mindközül. Az I. világháborút megjárt katona pontosan tudja, hogy melyik tettük hova vezet, ám mégis kénytelen a parancsot illetve a bevált gyakorlatot követni. Ám az egyik fejezetben, ahol a polgármesterrel tárgyal az egyik ellenálló további sorsáról, megmutatja emberi oldalát: felfedi a polgármester előtt, hogy ő mit gondol erről az egészről magánemberként, ám hozzáteszi, hogy mindennek itt semmi jelentősége, mert ő itt elsősorban katona, és aszerint kell cselekednie. Érdekes volt számomra a hivatás és az individuum ilyen szintű elkülönítése, hogy a háborús helyzetek mennyire arctalanná tudják tenni az embereket. Hogy az egyént miképp fedi el az egyenruha.

Mellesleg ez volt az első könyvem Steinbecktől - az Édentől keletre című regényét már elég cikis ideje tologatom magam előtt. Ha nincs Nikkincs és az ő kedvcsináló ajánlója erről a kisregényről, valószínűleg az olvasmánylistám továbbra is steinbecktelen lenne.

John Steinbeck: Lement a hold
The Moon is Down
Fordította: Vas István
Könyvmolyképző Kiadó
126 oldal

Vándorünnep

Hemingway-be a Vándorünnep című könyvének köszönhetően szerettem bele anno két évvel ezelőtt. Az öreg halász és a tenger amolyan kötelezőszagú és muszájolvasmány volt, s valószínűleg ennek - vagy éppen akkori éretlenségemnek köszönhetően -  nem nyert meg magának. Ám a Vándorünnep más volt. Ahogy kinyitottam a kötetet, megcsapott az őszi, eső utáni Párizs levegőjének illata, s körbevett az akkori bohém művészvilág színes kavalkádja. Már a második oldal után szerelmes lettem. Párizsba és Hemingway írásába is.

Alapvetően nem is hagyományos értelemben vett történet ez, sokkal inkább impressziók gyűjteménye. Egy lapok közé zárt hangulat. Hemingway végigkalauzol minket Párizs macsaköves, zegzugos utcáin, s közben be-betérünk vele egy-egy kávéházba, hogy az irodalomról és a művészetekről cseverésszünk pár neves és névtelen művésszel;  vagy éppen olyan ikonikus helyekre kísérhetjük el őt, mint a Shakespeare & Co. könyvesbolt, amiről bátran kijelenthetjük, hogy a könyvszerető emberek Mekkája. 

Kevés író tud ilyen kevés eszközzel ennyi mindent átadni az olvasójának. A könyvben megjelenő alakokat éppen csak nagy vonalakban felskicceli, s mégis sokkal teljesebbnek vagy hitelesebbnek tűnő képet kapunk róluk, mint egy több oldalas jellemzésből. S ugyanígy tesz Párizzsal is: az oldalakról csak apró impressziók, jól kiragadott momentumok, gondosan megfigyelt részletek köszönnek vissza - ám az eredmény itt is ugyanaz. 

Az igazi bohémélet hangulata árad a sorok közül, amit olvasóként nehéz feledni. Hemingwayt igazából egy varázslónak mondanám. Hiszen látszólag játszi könnyedséggel eleveníti meg azt a kort és azt a miliőt, amely szinte bekúszik az ember bőre alá. Letisztult mondatain keresztül felragyog a '20-as évek Párizsa, amely olyan sokszínű, olyan keserédes és egyben olyan csodálatos, mint maga az ősz. 

A hangulatok és gyorsan felskiccelt alakok mellett a művészetekről és a művészéletről megosztott

gondolatait is üdvözítve fogadtam. Ezt a kötetet akár ars poeticaként is felfoghatjuk, s persze szételemezhetjük irodalomértő emberek módjára, hogy Hemingway vajon mit is gondolt az írásról mint olyanról. De olvasó emberként inkább csak azt éreztem, hogy gondolatfolyamokat indított el bennem egy-egy jól irányzott mondatával. Hemingway -nél szerintem látszódik, hogy számára maga a mondanivaló a lényeg: ha ez nincs meg, akkor minden hiába.

Két éve volt szerencsém ehhez a könyvhöz, de még a mai napig sokszor eszembe jut. Nagyon kevés olvasmányom volt eddigi életem során, ami egyszeri olvasás után ennyire beleégett volna az emlékezetembe. Idézetek és impressziók jutnak eszembe, akárhányszor ránézek a könyv fedelére. Vagy csak meghallom azt a szót, hogy Párizs.

Ernest Hemingway: Vándorünnep
Eredeti cím: A Moveable Feast
Fordította: Göncz Árpád
Kiadó: Fekete Sas
Oldalszám: 224

Párizsnak sosincs vége

Végtére ez az én dolgom, és hallgatni sokkal érdekesebb, mint beszélni.

Szóval, én és Hemingway még sok-sok évvel ezelőtt találkoztunk először, és akkoriban valahogy úgy gondoltam, hogy utoljára is. Az öreg halász és a tengerrel nem igazán jött ki tinédzser-énem. Főleg, hogy aztán nem egyszer hallottam innen-onnan, hogy nagyon mély, filozofikus mondanivalója van annak a könyvnek meg minden, és ilyenkor mindig szégyenkezve gondoltam arra, hogy nekem csak annyi maradt meg abból a regényből, hogy az öreg halász kint van a tengeren már napok óta egy szerencsétlen hal miatt, és hogy én ezt a kalandot mennyire untam. Szinte biztos voltam benne, hogy Hemingway nem nekem ír, hiszen ha másoknak ennyit adott az a könyv, és nekem csak a merő unalom csapódott le ebből az egészből, akkor egyszerűen nem vagyunk egymáshoz valók. S így teljesen nyugodt szívvel tettem pontot bimbózó kapcsolatunk végére.

Persze, az évek során sok minden változik... még én is - bármennyire is kapálózok olykor ellene, de azért néha, bizonyos időszakonként rám tör a felismerés, hogy már mennyire másként gondolkodom bizonyos dolgokról. Múltkor mikor a könyvtárunk polcai között bóklásztam, jött számomra a villámcsapásszerű felismerés - amelynek gondolati előzményeitől inkább megkímélnélek titeket - , hogy én már szeretem a krumplipürét. (jah, mert különben nagyon sokáig utáltam, a világ legunalmasabb köretének tartottam) És valahol itt tarthattam a gondolatmenetemben, amikor Hemingway könyveinek sora került szemmagasságba a polcon, és akkor azt mondtam, hogy egye fene, kap egy sanszot Hemingway is.

...ha üres a gyomra és kopog a szeme, minden kép szebb lesz, élesebben és tisztábban ragyog. Én akkor értettem meg mélyebben Cézanne-t, és akkor jöttem rá, hogy miként festette tájképeit, amikor éhes voltam. Szerettem volna tudni, hogy nem volt-e ő is éhes, mikor festett, gondoltam, talán csak elfelejtett enni. Ez is azoknak a beteges, de sokatmondó gondolatoknak egyike volt, amelyek akkor ötlenek az ember eszébe, ha kerüli az álom, vagy éhes.
Később már valószínűnek tartottam, hogy Cézanne éhes volt, csak éppen más értelemben.

A Vándorünnep c. írása 1921 és 1926 közötti, Párizsban eltöltött életéről szól. Amolyan önéletrajzi írás-féleségnek mondanám így hirtelen, de ha jobban belegondolok, ez egyáltalán nem igaz, hiszen a könyv középpontjában inkább Párizs áll és annak korabeli miliője - Hemingway pedig a szem, aki elkalauzolja olvasóit ebben a színes, folyton nyüzsgő városban. A kötet fejezetei különböző helyszínek (kávézók, könyvesboltok stb) vagy a szerző Párizsának meghatározó alakjai köré szerveződnek.
Nem hogy lineáris, hanem úgy egyáltalán: cselekményről nem beszélhetünk ennek a könyvek az esetében. A Vándorünnep sokkal inkább egy lapok közé zárt hangulat. Vagy ha így jobban tetszik: párizsi életérzés. (bár még sose jártam a francia fővárosban, de szinte biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi érzés lehet, mint amit ez a könyv árasztott.) Nyüzsgő kávéházak, kockás terítővel letakart asztalokkal teli éttermek, cigarettafüsttől nehéz levegőjű söntések, művészekkel és művészetkedvelőkkel teli irodalmi szalonok töltik be Hemingway Párizsát, amely olyan sokszínű, mint maga az ősz. Nem csodálom, hogy ekkor játszódik a megelevenített események nagy része - tényleg más évszakot el se tudnék képzelni, ami ennyire passzolna ehhez a könyvhöz. A színek, a hangulat, még a képzeletünkben beszívott ottani levegő is mind-mind az őszt idézi.

S most már abszolút meg tudom érteni a Hemingway-rajongókat is, hiszen kevés író tud ilyen kevés eszközzel ennyi mindent átadni az olvasójának. Az itt megjelenő alakokat éppen hogy csak gyorsan, nagy vonalakban felskicceli, s mégis sokkal teljesebbnek vagy hitelesebbnek tűnő képet kapunk róluk, mint egy több oldalas jellemzésből. S ugyanígy tesz Párizzsal is: az oldalakról csak apró impressziók, jól kiragadott momentumok, gondosan megfigyelt részletek köszönnek vissza - ám az eredmény itt is ugyanaz.

Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem kell tenned, mint leírnod egyetlenegy igaz mondatot. A legigazabb mondatot, amit tudsz.

S mindezek mellett sok érdekes és számomra értékes gondolatot osztott meg soraiban a művészetekről, az irodalomról és az írásról - de természetesen, ezt is csak amolyan szikár stílusban, többet mondva minden felcicomázott szövegnél. Hemingway -nél látszódik, hogy számára maga a mondanivaló a lényeg: ha ez nincs meg, akkor minden hiába.
Úgy érzem, most végre sikerült egymásra találnunk Hemingway-jel. Talán, ez egy gyönyörű barátság kezdete...

Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatérünk, bárhonnan, bármennyit is változott Párizs, és bármilyen nehéz - vagy könnyű - volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk, és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs.

Ernest Hemingway: Vándorünnep
Eredeti cím: A Moveable Feast
Fordította: Göncz Árpád
Kiadó: Fekete Sas
Oldalszám: 224
Eredeti ár: hát, látjátok ez passz.

( a párizsos kép forrása: http://piccsy.com/2012/04/paris-8j7fdftbt/ )

Druzsba abszurd kalandja

Mikszáth Kálmán: A sipsirica

kiolvastam: 2011. február 26.

A helyszín Buda, s annak is egy aprócska vendéglője a Fehér Páva, melynek tulajdonosa Jahodovska asszonyság, aki mindent megtesz azért, hogy csak a törzsvendégei járjanak hozzá, a néha betévedőket hűvös fogadtatásban részesíti, hogy eszükbe se jusson visszatérni. A törzsvendégek közé tartozik Druzsba tanár úr is, aki a vendéglősné lányának, Sipsiricának a keresztapja. A lány hihetetlenül ártatlan és tisztalelkű teremtés, aki mindennap ott sertepertél a vendégek között, egy nap se szó, se beszéd eltűnik - Jahodovska asszonyság elmagyarázza a lányát hiányoló vendégeknek, hogy elküldte egy kis időre Krakkóba a nagynénjéhez. Hamarosan Druzsba tanár urat is elszólítják a kötelességei: Magyarország egy eldugott szegletébe kell elmennie, felmérni az ottani iskolai birtokok helyzetét. Ám ott valami igen furcsa, szinte hihetetlen és erkölcstelen dologra bukkan...

Mikszáth-tól ez merőben szokatlan kisregény volt számomra, bár lehetséges, hogy még nem olvastam az írótól eleget. Az eleje mondhatni, meglehetősen mikszáthian indult , ám a regény második felétől, Druzsba tanár úr útra kelésétől valami hihetetlen abszurd (szó szerint, ugyanis Druzsba nevének anagrammája maga az abszurd szó) és különös történésekbe csap át az egész.

A szöveg maga tele van előre- és hátramutató intertextuális utalásokkal: Poe szövegeinek a jelenléte elég egyértelmű, Balázs Béla Kékszakállú herceg vára is eszünkbe juthat olvasás közben, ahogy Gogol vagy Csehov művei is, amelyekben egy-egy neurotikus figura marginalizálódását meséli el a történet. Illetve magán a Mikszáth életművön belül is találhatunk megfeleléseket a szövegben: eszünkbe juthat A fekete város illetve a Beszterce ostroma is. Persze, ez számomra kérdéses maradt, hogy ezek az intertextusok mennyiben segítik a végével kapcsolatos hatalmas kérdésemnek a megválaszolását - ugyanis mikor becsuktam a kötetet egy hatalmas kérdőjel jelent meg előttem: vajon mennyit kell ebből elhinnem? Vagy pontosabban fogalmazva: melyik állítást kell elhinnem ebből?

Persze mondhatnánk, hogy a teljesen egyértelmű mi történt - de ahogy nálam ez lenni szokott ha bármiféle szellemi devianciáról van szó (ami esetemben tök mindegy, hogy kitalált-e vagy sem), számomra mindig megkérdőjeleződik a regény valósága: hogy tulajdonképpen melyiket kell igaznak tekintenünk? S igazából úgy érzem, hogy jelen esetben még az sem segít a megoldásban, ha a kétféle végkimenetel üzenetét nézem: hiszen mindkettővel ugyanoda jutunk (legalábbis szerintem).

Amit még érdekesnek tartok megjegyezni, s ami másik szokatlan dolog volt Mikszáth-tól, az a kisregény nyelvezete: talán a szétbomló jelző illik rá legjobban. A narrátor és a szereplők mondandóját is meg-megszakítják az olvasóhoz intézett kiszólások, de ott vannak még a nagyon érdekes, olykor komikus analogikus ismétlések is a szereplők monológja közben - nagyon érdekes hatást keltenek olvasáskor, szinte azt is mondhatnám, hogy kiesnek a szövegből.

Egyszóval, ahogy az elején említettem egy igazán szokatlan Mikszáth regényhez volt szerencsém. Ami a tetszési-faktort illeti, nálam a Beszterce ostroma és a Noszty fiú még mindig megelőzi, de nem mondanám rossz regénynek, annál is inkább, mert tényleg sokat gondolkodtam rajta, és úgy érzem, még mindig nem találtam megnyugtató megoldást. Újraolvasás-gyanús.
Az értékelésemben: 5 pontot ért el - azért Mikszáth más regényei sokkal jobban tetszettek.

Kiadó: Unikornis Kiadó
Oldalszám: 108 oldal
Eredeti ár: 172 Ft

Felnőtté válni

Patrick Süskind: Sommer úr története

kiolvastam: 2010. október 4.

Kicsit nehéz még magam számára is, nem hogy másoknak megfogalmazni, hogy milyen volt is számomra ez a könyv. Hiszen azzal, hogy bármit is írok ezzel kapcsolatban, lényegében a saját gyermekkori élményeimnek illetve az ahhoz való viszonyomnak lesz valamilyen szinten a kivetülése ez az egész. Mert igen, ahogy azt már jópáran előttem (és gondolom még utánam is) megfogalmazták, Süskind vékonyka könyvecskéje az ember fiatalkorát és annak ártatlanságát idézi fel: amikor fára másztunk, állva bicikliztünk le a dombtetőről, s amikor mindenre képesek voltunk rácsodálkozni...

Azt hiszem, minden nehézségem ellenére, azt mondhatom, hogy azért mégis boldog gyerekkorom volt, hiszen megvolt minden olyasfajta élményem, ami ehhez szükséges, s így visszagondolva, végülis ez a lényeg az egészben. Én is ugrándoztam a város széli szántóföld szalmakazlainak tetején, próbáltam versenyt futni a széllel (mert Benedek Elek Szélike királykisasszony meséje óta biztos voltam benne, hogy képes lehet rá az ember), hófehér szoknyácskámban előszeretettel gurultam le a füves dombról (ami igazából nem is domb, mert alig volt két méter magas...), télen szerettem a többi gyerekkel az útról ellapátolt hóbuckákból hókunyhót építeni... és még sorolhatnám a képeket, amik beugranak, ha fiatal éveimre gondolok. Sok-sok élményt szereztem ekkor (ahogy mindenki más is), s mikor felvillannak előttem ezek a dolgok, akkor valami furcsa, meghatározhatatlan űrt is érzek valahol mélyen. Egy olyan űrt, ami mindenkiben akkor keletkezik, mikor rájön, hogy a gondtalan, szabad és ártatlan gyerekkor már soha nem tér vissza.

Szép álmok voltak – nem panaszkodhatom –, hanem hát csak álmok, és ahogy ez már csak az álmok tulajdonsága, éhesen hagyták végül az embert.

Süskind történetének főhőse a címmel ellentétben nem Sommer úr, hanem egy olyan kisfiú, aki lassan kilép a felhőtlen gyermekkor időszakából. A kisregényben pont ezt a mozzanatot követhetjük nyomon: az életében először tapasztalt csalódások jó nagy pofonokat adnak neki, ahogy ez hajdan mindannyiunkkal is megesett. Míg végül meg nem tanulja ezeket feldolgozni, s rájön, hogy a csalódások az élet velejárói - kemény lecke ez, sajnos! S az író mindezt a valójában igen komoly, s keserű momentumot hihetetlen kacagtató jelenetekkel vetíti elénk.

Csak hát nem gomboltam ki a kabátom, nem is repültem fel igazán magasra. Most nem azért, mintha féltem volna a repüléstől, hanem csak mert nem tudtam, hogyan és hol fogok majd így leereszkedni, s egyáltalán, le fogok-e. Házunk előtt a terasz túl kemény volt hozzá, a tó vize túl hideg. Felszállni, az nem volt gond. De leszállni hogyan lehet aztán?

Sommer úr végig a történet hátterében marad: ő folyton igyekvő, mindig valahová siető, soha meg nem álló úr, aki végigrohan az egész történeten, ám sose észrevétlen. Sétapálcájának szüntelen kopogása mindig kihallatszik a szövegből. Takk-takk: akár az óra ketyegése, amely megállíthatatlanul jelzi, hogy múlik az idő, s ezzel együtt egy olyan kor is, amely mindenkinek csak egyszer és viszonylag rövid ideig adatott meg. Legalábbis Sommer úr alakja számomra ezt jelentette.

Az értékelésemben 6 pontot ért el!

Kiadó: Partvonal Kiadó
Eredeti cím: Die Gescichte von Herrn Sommer
Fordította: Tandori Dezső
Eredeti ár: 2690 Ft
Oldalszám: 135 oldal
ISBN: 9 789639 910300

Fülszöveg: A bűvöletes, feledhetetlen könyvecskék mindig nagyon egyszerűek. Holott ki ne tudná, a gyerekkor megíratlanul is ilyen. Jó esetben! Még jobb esetben fényei, mókái, könnyei és fanyar szomorúságai vannak, melyeket a mesteri toll úgy örökít meg – mint itt Patrick Süskind jóvoltából –, hogy azt se tudjuk, nevessünk-e, sírjunk-e. Olyan szép könyv ez a bizarr kis dolog, melyet kezében tart az Olvasó, mint a "Summer"-nóta a Kamaszkorom legszebb nyara című filmből. Csak itt a 2. sz. főhőst hívják Sommer (Nyár) úrnak, és ahogy ködképként bolyong a történeten át, mintha azt is súgná: "Én Vagyok Elmúlás Úr, várj, nemsokára te is követsz." Egyik legkedvesebb fordításom, igaz, számos közül. Süskind itt igazán nagy volt! (Tandori Dezső)


Akik előttem írtak róla:
Ilweran
Natasha