2018. október 30., kedd

Halottak napja környékén minden boltban, szupermarketben, virágosnál ott lóg a mementója annak, hogy ki(k)re is kéne emlékeznünk. Nem mintha az, aki veszített már el hozzá közel álló személyt nem gondolna rá minden nap. Ott van egy hirtelen felbukkanó emlékben, egy rá emlékeztető mozdulatban vagy hangsúlyban, egy másodperc törtrésze alatt átsuhanó gondolatban, a beszélgetések alatt hirtelen beálló csöndekben

Hiszek benne, hogy a könyvek képesek átsegíteni az embert saját életének problémáin. Kívülállóként tekintve saját helyzetünkre hozhat egy történet friss nézőpontot számunkra; egy jól eltalált mondatával megerősíthet lelkileg, vagy éppen utat mutathat. 
Vannak persze olyan érzések és akadályok is, amelyek nem megoldhatóak. Ilyen például az is, ha elveszítünk valakit. Ez egyébként sem egy megoldandó probléma, és a gyász miatt érzett fájdalom és szomorúság nem egy eltüntetni való érzés. Meg kell tanulni vele együttélni. A könyvek pedig segíthetnek ebben. Segíthetnek formát adni ennek az erőteljes érzelemmasszának, megfogalmazni magunkban dolgokat, amiket megfogalmazhatatlannak gondoltunk. Egy történet segíthet, hogy ismét fel tudj állni azután, ha a veszteség miatti fájdalom újra rád tör és padlóra küld. Segíthet abban is, hogy a tabujelleg eltűnjön az elvesztett személyről. Persze, ez az egész hosszú és rettenetesen magányos folyamat. Itt nem egy történet fog kirángatni a gödörből és megtanítani arra, hogyan élj együtt a saját gyászoddal. Sok-sok történet kell hozzá, és sok-sok beszélgetés önmagaddal. 

A következő listát nem szakemberként állítottam össze, hanem ez az én saját, szubjektív listám, amit úgy gondoltam, talán érdemes volna megosztani, hogy akinek szüksége van rá vagy akit érdekel a téma, tudjon róla szemezgetni, legyen honnan elindulnia vagy ha nem is elindulni, de mondjuk akadjon az útjába egy újabb könyv, ami talán segíthet.
Kezdetben nem szívesen olvastam erről a témáról, sőt kifejezetten kerültem az ilyen könyveket. Amikor még túl friss az élmény, túlságosan is nagy az üresség belül - vagy éppen ellenkezőleg: túlságosan is leteríti az embert, akkor még nem biztos, hogy az ilyen könyvek a legjobb választások. Bár ez is személytől függ szerintem. Az igény, hogy ez az érzés elbeszélhető, leírható legyen számunkra egyszer csak előbukkan a semmiből, és akkor van itt az ideje az ilyen témájú könyveknek. Erre nincs recept vagy szabály, hogy mikor: hetek, hónapok vagy akár évek, évtizedek múlva.  Ezt mindenki érezni fogja, mikor lesz rá szüksége.
Én például először óvatosan és vigyázva kezdtem belefeledkezni az ilyen történetekbe. Először egy young adult regényen keresztül, ahol a főszereplő lány elvesztette édesanyját: de a könyv központi témája nem ez volt, hanem az új iskolába való beilleszkedés nehézségei - a gyász témája tehát marginálisan volt jelen, egy komor tónus volt az egyébként kedves történetben. Utána jó pár hónapra jött egy csodálatos mese, amely csupaszítottan, mesei egyszerűséggel, ugyanakkor nagyon is őszintén és igazan szólt az elvesztésről és a hiányról, amit egy szeretett személy halála után érzünk. Aztán egyre több olyan young adult regény akadt az utamba, ahol - az első általam olvasotthoz hasonlóan - a gyász és a halál valamiféle marginális, sötét tónusként vonult végig a történeten, miközben a fiatalok számunkra már egyszerűnek tűnő problémái voltak inkább előtérben. Azt hiszem, nekem sokat segítettek ezek a regények, hiszen ezeken keresztül jöttem rá, hogy a gyászról olvasni bár fájdalmas, de valamifajta könnyebbséget is ad. Mert a ráismerés, illetve az elhallgatott és mélyen magunkba temetett dolgok kimondása óhatatlanul is beindítja a feldolgozás folyamatát. Szóval, szerintem nyugodtan lehet ilyen kis lépésekben is elkezdeni, nem jelent kevesebbet egy mese vagy egy ifjúsági regény elolvasása.
Kifejezetten felnőtteknek írt könyveket még nem olvastam igazán a témában, de már egyre jobban késznek érzem magam rá. Egyszer eljön majd az az idő is, hogy például Helen Macdonald vagy Cheryl Strayed könyvét is elolvassam.
De lássuk akkor ezt a kissé szedett-vedett, szubjekítv listát. Ajánlásokat is szívesen fogadok, hiszen én is folyamatosan keresem az ilyesfajta történeteket.


Amiket már olvastam

 
J. K. Rowling: Harry Potter -sorozat - számomra a kritikus utolsó hetekben rengeteg erőt adott. Rowling az egész sorozatba beleírta édesanyja miatti gyászát: a halál, az elengedés és a gyász motívumként vonul végig a történeten, ami számomra csak akkor vált igazán hangsúlyossá és fontossá, amikor már tudtam, valóban tudtam, hogy miről ír. Sok gondolatát mantráztam magamnak abban az időben. Segített.

Patrick Ness-Siobhan Dowd: Szólít a szörny - az eddigi legkegyetlenebb és legőszintébb könyv, amit ebben a témában olvastam. Kicsit maga alá tepert, ugyanakkor újabb utat nyitott a saját gyászom magamnak való elbeszélésében.
A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható.

Julie Buxbaum: Három dolgot mondj - ez volt az a könyv, amivel elkezdődött az én terápiám. Ez volt az, amelyik megmutatta, hogy igenis érdemes keresnem ezt a témát a könyvekben; hogy a halál és a gyász ne váljon tabuvá számomra.
A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható.

Fredrik Backman: Hazafelé vezető út minden reggel egyre hosszabb - a főszereplő egy nagypapa, aki kezdi elveszíteni az emlékeit és önmagát is. Egyre hosszabb időbe telik, amíg sikerül felvennie élete jelenlegi folyamát. Önmagától való búcsúzásában társa kisunokája, Noahnoah aki nagyapjával együtt végigsétál egy megélt élet emlékein - kisebbeken és nagyobbakon egyaránt, miközben jácintok nőnek a pad alatt, amelyen meg-megpihennek az út során.
A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható. 
Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak - hogyan lehet továbbélni, ha az a személy, akivel megosztottuk életünket, akinek halálunkig hűséget és szeretetet esküdtünk, meghal? Ove története erről is szól. Hogyan lehet újra megszeretni az életet, a mi kis maradék időnket, ha a társunk már nincsen mellettünk. 
A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható.

Ali Benjamin: Suzy és a medúzák - Suzynak tizenkét éves korában kellett szembesülnie azzal a ténnyel, hogy vannak történetek, amik nem kapják meg a maguk boldog végét. A nyári szünet utolsó heteiben jött a hír: legjobb barátnője, Franny megfulladt. Suzy képtelen felfogni, hogy hogyan lehetséges az, hogy vannak olyanok, akiknek az életből csupán tizenkét évnyi jutott. Kell lennie valami magyarázatnak, hiszen ilyesmi nem történhet meg "csak úgy".
Suzy elkezdi keresni a maga válaszait, nem is akárhogy: egy tudományos projekt keretében. Hiszen a tudomány nem hagyja az embert válaszok nélkül.
A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható.

Coraline Bickford-Smith: The Fox and the Star - Ez a rövid mesekönyv gyönyörűen beszél a veszteségről és a gyászról. Egyszerűen, letisztultan, mindenféle sallangtól mentesen. Hogy milyen nehéz szembesülni azzal a ténnyel, amikor egy számunkra fontos ember örökre eltűnik az életünkből, csak a sötétséget hagyva maga után.
A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható.


Leiner Laura. Ég veled - Újvári Hanna egy egészen átlagos tinilány volt addig a pontig, amíg édesanyja rákos nem lett. Ez mindent megváltoztatott. Történetünk kezdetekor már egy éve él kettesben édesapjával, és nagyon nehezen zökken vissza az élet a saját kerékvágásába. Hanna már rég nem ugyanaz a lány, aki volt és nem tudják foglalkoztatni korosztályának átlagos problémái. Aztán persze mégis foglalkoztatni fogják, mikor szépen-lassan része lesz ismét a közösségnek. Kedves, humoros történet némi komorsággal.
A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható.


Jennifer Niven: Veled teljes a világ - voltak ugyan hibái a regénynek, de az kétségtelen, hogy például a főszereplő gyászát nagyon jól meg tudta fogni. Nem véletlenül: ugyanis a szerző, Jennifer Niven szintén elvesztette az édesanyját a könyv megírásának környékén. Sok értékes gondolatot találtam benne ezzel kapcsolatban én is.
A könyvről írt értékelésem >> ITT << olvasható.


... és amik még hátravannak


  • Shona Innes: Az élet olyan mint a szél
  • Helen Macdonald: H mint héja
  • Cheryl  Strayed: Vadon
  • Lucy Strange: A fülemüleerdő titka
  • Elizabeth Stroud: Maradj velem!
  • Boldizsár Ildikó: Életválságok meséi
  • Boldizsár Ildikó: Mesekalauz úton lévőknek 
  • Donna Tartt: Az aranypinty
  • Milena Busquets: Ez is elmúlik
  • Cecelie Enger: Anyám ajándékai
  • Riika Pulkkinen: Igaz




2018. október 28., vasárnap

"A könyvek által hihetetlen kalandokat éltem át. A takaróm alatt üldögéltem, alig moccantam és senki sem tudhatta, hogy az elmém együtt sodródott és a szívem megtelt a történetekkel. Bármilyen világba belecsöppenhettem, és minden külön értesítés nélkül eltávozhattam.."

Előfordul olykor olyasmi, hogy az ember szinte biztos benne, hogy egy bizonyos könyvért totálisan odáig lesz. Mert olyanok szeretik, akikkel általában megegyezik az ízlése vagy mert olyan dologról szól, ami már önmagában is instantszerelmet kéne kiváltson a fülszöveg elolvasásánál. De aztán nem jön az a bizonyos szikra, nem jön az önfeledt belefeledkezés boldogsága, csak valami megmagyarázhatatlan távolságtartás, és a hűvös idegenség érzése. Paula McLain regényével pontosan ez esett meg. 

Mit lehet tenni ilyenkor? Egyszerű: vagy becsukni az x. oldal után vagy kitartani a végsőkig, "hiszen olyan ígéretesen indult minden" és ebbe az ígéretbe kapaszkodni. Kitartottam Hemingway miatt, a korábbi vélemények miatt. De sajnos nem okozott nagyobb katarzist nekem, mint anno a Napkeringő című regénye. Nem volt rossz, de nem érzem az élmény maradandóságát vagy azt, hogy több lettem volna az elolvasásával.

Paula McLain regénye az egyik legnagyobb amerikai író, Ernest Hemingway első házasságának állít emléket Hadley, a feleség szemszögén keresztül. Elmeséli megismerkedésük történetét, végigkövetjük Hemingway-t az íróvá válás rögös útjain, és mesél azokról a legendás párizsi évekről, amikről maga Hemingway is írt a feledhetetlen Vándorünnep című írásában. 
Beszél a boldogságukról és a nehézségekről is: amikkel együtt néztek szembe, és azokról is, amik közéjük álltak. Hiszen nem könnyű egy olyan ember feleségének lenni, aki az irodalom halhatatlanjai közé szeretne bekerülni. Ez Hadley-től is sok lemondást, türelmet és áldozatot követelt, olykor túl sokat is. De ő vállalta, még ha nehéz is volt - egészen addig, amíg Ernestnek szüksége volt rá.  Két nem éppen átlagos ember kapcsolatának, házasságának a története ez a könyv egy nem éppen átlagos korban. Szabadságok és kötöttségek, célok és áldozatok, hullámhegyek és hullámvölgyek váltogatják egymást az évek alatt, míg végül a mérleg megállapodik az egyik oldalon. 

"Ernest egyszer azt mondta, hogy a paradicsom perzsa eredetű szó, és azt jelenti „fallal körülzárt kert”. Akkor tudtam, hogy érti, milyen fontosak a boldogságunkhoz az egymásnak tett ígéreteink. Az ember csak akkor lehetett valóban szabad, ha tudta, hol áll a fal, és ezt tiszteletben tartotta. A falaknak nekidőlhettünk, mert léteztek; azért léteztek, mert nekik dőltünk. "

Alapvetően érdekes volt, tetszett ez a Vándorünnep más szemszögből elképzelés. A problémát maga a kivitelezés okozta, aminek lektűri egyszerűsége éles kontrasztot alkotott a választott témával. Paula McLain szerintem egy teljesen átlagos szerző, akiből hiányzik az a plusz, amit az általa választott történetek megérdemelnének. Már a Napkeringőnél is kicsusszant a kezei közül Beryl Markham alakja, és most Hadley-vel és Ernesttel kapcsolatban is ezt éreztem kicsit. Bár itt nem volt olyan vészes a helyzet mint a másik regényénél, mert alapvetően jó irányba puhatolózott szerintem, de valahogy mégse sikerült őszintén átadnia a két ember lelki rezdüléseit. Folyton azt éreztem, hogy minden egyszerűsítve van vagy hiányzik a tettek mögött igazán felépített motiváció. A karakterek nekem nem álltak biztos lábon, mintha csak szerepet játszó színészekről olvastam volna, akik nem tudták beleélni igazán magukat a rájuk osztott szerepbe.

Most már világossá vált előttem, hogy Paula McLain egyáltalán nem nekem ír, még akkor sem, ha a könyveinek témáit érdekesnek találom. Van valami, ami nem passzol nálunk sosem, nem találjuk meg azt a közös hangot, ami megalapozhatná a boldog belefeledkezésemet a történeteibe. A párizsi feleség egy tényleg nagyon szomorú csalódás volt nekem, mert annyian szeretik ezt a történetet. Szeretni akartam én is, de nem igazán ment.
Ha Párizsról és Hemingwayről akarok olvasni, inkább megmaradok a Vándorünnepnél.


"Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatérünk, bárhonnan, bármennyit is változott Párizs, és bármilyen nehéz - vagy könnyű - volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk, és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs." (Ernest Hemingway: Vándorünnep)

Paula McLain: A párizsi feleség
The Paris Wife
Fordította: Csonka Ágnes
Alexandra Kiadó
376 oldal

2018. október 26., péntek

Valamiért megmagyarázhatatlan módon vonzódom a fehér kerítéses házak lakóiról szóló történetekhez, ahol a tökéletes házasságok és irgylésre méltóan boldog családi életek mögött  ott van valami megfoghatatlan sötétség, ami csak a zárt ajtók mögött hajlandó előbújni igaz valójában. Ahol a lehúzott redőnyök takarásában rémálomba illő szörnyűségek történnek, vagy legalábbis olyasmik, amik egyáltalán nem merítik ki a boldog család fogalmát. Az ilyen típusú történetek nem újkeletű dolognak számítanak az irodalom világában, ugyanakkor a mostani kirakattársadalom fényében - ahol hajlamosak vagyunk túl mű, túl megkomponált képet közvetíteni magunkról a különböző szociális médiák felületein - ezek a történetek mintha még jobban utat törnének maguknak, és mintha méginkább korunk lenyomataként gondolnánk rájuk. 

Liane Moriarty regénye egy ausztrál idilli kisvárosban játszódik, csodálatos tengerparttal, békés kisvárosi élettel - ahol nem mellesleg valószínűsíthető, hogy gyilkosság történt. Hogy kit és miért öltek meg vagy megöltek-e egyáltalán, nem derül ki, csak a történet legvégén. De hogy kezdjük az elejétől: erre az irigylésre méltóan szép helyre érkezik tehát Jane, az éveken keresztül sehol gyökeret verni nem tudó, hihetetlenül fiatal anyuka, hogy kisfiát Ziggy-t a helyi iskola előkészítő osztályába irassa. A beiratkozás napján összeismerkedik Madeline -nel, aki Celeste barátnőjével együtt a szárnyai alá veszi a helyi tökéletes feleségek sorából nagyon is kilógó Jane-t. Együtt kávéznak, sztorizgatnak, nevetgélnek - Jane számára tökéletes lenne a mai nap, egy igazi friss újrakezdés első napja, ha az iskolába visszatérve nem vádolnák meg - az egyébként nagyon szelíd - kisfiát azzal, hogy fojtogatta osztálytársnőjét. Ziggy határozottan tagadja az esetet, a kislány viszont egyértelműen rámutat, hogy ő volt a fojtogató. A két érintett anyuka anyatigrisként védelmezi gyermekét, az indulatok elszabadulnak, míg végül a kislány anyukája bosszút esküszik Jane és Ziggy ellen. 

Liane Moriarty regényéről tudni kell, hogy igazából nagyon addiktív cucc. Az egyik délután elkezdtem olvasni és majdnem huszonnégy óra alatt be is fejeztem. Ez nagyrészt a narráció technikájának köszönhető, ami már az elején lelövi a végkifejletet: vagyis azt, hogy valaki meghalt. Hogy ki és miért, és pontosan hogy is, még nem derül ki. A történet fonalát ott vesszük fel, ahonnan minden elindult, a látszólag legelső lépésnél, ami az eseményeket végül idevitte. Vagyis ott, hogy Jane és kisfia a városba érkezik. Innen robogunk egyre gyorsabban a végkifejlet felé, miközben a fejezetek végén a kívülállók válaszolgatnak egy riporter feltett kérdéseire a feltételezhető gyilkossággal kapcsolatban. A történet elején elég szűken behatárolható számunkra az áldozatok köre, ám ahogy haladunk előre, ahogy egyre jobban betekintést nyerünk bizonyos családok magánéletébe, rájövünk, hogy itt sokkal több rejtett, visszafojtott és eltitkolt konfliktus van, mint amit első látásra gondoltunk. "Bárkiből lehet áldozat" - írja a könyv. És ez nem csupán az életre, hanem a könyv világára is többszörösen vonatkoztatható. A ki? miért? és hogyan? kérdésekre, amik már a történet legeleje óta motoszkálnak bennünk, csupán az utolsó jelenetek adják meg a választ. 

Ám ezek a kérdések egy idő után talán már nem is lesznek annyira égetően fontosak, vagyis nem pontosan úgy, ahogy először gondoltuk. Ugyanis a Hatalmas kis hazugságok számos olyan témát hoz be a történetbe, amik mellett a végkifejlet már-már talán el is törpül. Szinte csak apropónak tűnik, hogy okunk legyen benézni az idilli házak zárt ajtajai mögé. Hogy láthassuk a bizonytalanságokat, a lelki és testi fájdalmakat, tanúi legyünk a szereplők kilátástalanságának és kétségbeesésének. Hogy a felszínen szüntelenül ott levő udvarias mosolyok mögé tekinthessünk. 
A külsőségek, a látszat fontossága végigvonul szinte minden család történetében. Hiszen mindenki meg akar felelni egy ideálnak, ám folyton csak a saját tökéletlenségükkel kénytelenek szembesülni. Szinte kivétel nélkül úgy érzik, hogy azt a tökéletességet, amit közvetíteni szeretnének, képtelenek elérni. Ám ez a ráismerés egyáltalán nem hoz számukra megnyugvást, hanem csak még görcsösebben akarnak eggyé válni ezzel az elérhetetlen ideállal: tökéletes anyák, tökéletes feleségek, tökéletes nők akarnak lenni, és ennek érdekében még jobban igyekeznek palástolni mások előtt hibáikat, titkaikat, valódi érzéseiket.
Az egyedüli kivételt Jane jelenti, aki nem tud ilyen külsőségekben gondolkodni. Ugyan be akar illeszkedni ebbe az idilli közösségbe, ő is teljes jogú tagja szeretne lenni a szülők összeszokottnak vélt társaságának, de a tökéletesség álarca nélkül szeretné ezt tenni. Ő megelégedne a "normális" címkével is. Többek között ezért is nem sikerül igazán a beilleszkedése teljes mértékben.
Illetve ez az anyai közösség már önmagában egy hasonlóan álszent dolog. Amiről az ember első blikkre azt gondolná, hogy tele van szeretettel és cukiskodással, elvégre a gyerekek körül forog itt minden. Vagy mégsem? Azt hiszem, aki már látogatott életében bármilyen okból anyuka fórumot, az előbb-utóbb tapasztalhatta, hogy micsoda vérre menő csaták folynak a legártatlanabbnak tűnő témákban is. Liane Moriarty regényében is hasonlókat tapasztalhatunk ezen a téren is: az irigység és a kicsinyesség bújik meg mindenütt, ami bármelyik percben harctérré válhat, és szinte képtelenség kivonni magát az embernek a csatározásból.
A szülők játszmája mindent körbefon, és ennek a levét a gyerekek isszák meg. 

A könyv még ennél is érdekesebb és meredekebb témákat tartogat, ám azokat inkább saját felfedezésre szeretném hagyni, mert igazán csak ezekkel együtt üt a végkifejlet - szerintem. A sorozatot is hamarosan megnézem, nagyon kíváncsi vagyok rá. Liane Moriarty-tól pedig még biztosan fogok olvasni, mert bár már PuPilla bejegyzésénél is sejtettem, hogy szuper könyv lesz, de nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire vinni fog az olvasásban.


Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok
Big Little Lies
Fordította: Babits Péter
Alexandra Kiadó
445 oldal

2018. október 24., szerda


Nem tudom hanyadik újraolvasás, már jó pár éve nem számolom. A blog történétében biztos, hogy a harmadik, viszont most először olvastam a Jim Kay által illusztrált változatot, úgyhogy az ismerős, otthonos érzés mellett némi újdonságot is hozott ez az élmény. 
És újra bebizonyosodott - immár sokadjára - , hogyha összekuszálódik a lelkivilágom, a Harry Potter könyvekre mindig számíthatok. Mert mindig kisimítja. Így történt ez most is. Kicsit olyan ez, mint a hazaérkezés. Egy kis éden a nagy és félelmetes világtól távol - csak éppen a könyvek lapjai között. Ahová melegítőben és mamuszban tipegve kényelmesen elbújhatunk, és szinte biztosak lehetünk benne, hogy itt pont úgy készítik a sütőtöklevet, ahogy mi szeretjük. Ez az otthon megbízhatósága. Ezt érzem minden egyes Harry Potter kötetnél - de különösen az első kettőnél.

Mivel korábban már írtam bejegyzést a második részről ( ITT el tudod olvasni), és nem nagyon szeretném ismételni magamat, ezért úgy döntöttem, hogy a mostani újraolvasást kicsit rendhagyó módon örökítem meg a blogomban, vagyis kedvenc dolgokat, érzéseket, jeleneteket és idézeteket szedek most listába. Mert hogy imádom a listákat. Meg a sorozatot is. Vigyázat: lényegtelen impressziókkal teletömött írás következik.  

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták a sorozatot, úgyhogy csak óvatosan! Spoilermentes - és némileg koherensebb, átgondoltabb - ajánlóért kattints a pár sorral fentebb említett linkre

7 ok, hogy miért szeretem ezt a részt:

1. Itt léphetjük át Harry-vel először az Odú küszöbét. Az Odú minden kuszaságával, fennforgásával, zsivajával, féltő és aggódó szeretetével, melegségével együtt az a hely, ami Harry életéből mindig is hiányzott. Egy hely, amit Otthonnak hívunk, így nagy betűvel. Mégha Mrs. Weasley kiabálásától is hangos ez az első találkozás, tudni és érezni lehet már ott, hogy ez még a Roxfortnál is biztosabb hely lesz Harry életében.

2. A beképzelt, pipergőc Lockhart professzor hozzá nem értése és minden lében kanálsága már önmagában is rettentően szórakoztató, de ha még hozzávesszük kéretlenül osztogatott bölcsességeit is, akkor aztán tényleg nem lehet megállni nevetés nélkül a sokadik újraolvasást sem. Lockhart emlékezetvesztése a végén pedig aztán tényleg hab a tortán.

3. Érdekes volt bepillantani az ötven évvel ezelőtti Roxfort világába, Hagrid és Voldermort diákkorába. Vagy akár a Roxfort alapítóiról szóló történet is ilyen volt. Ezek a múltbeli események számomra mindig iszonyatosan érdekesek: tetszik, ahogy mélyül, rétegződik ez a varázsvilág. Ahogy a múlt titkai napvilágra kerülnek, ahogy részről részre felépíthetjük magunkban a múlt eseményeit.

4. Ahogy felszólal a kirekesztettség ellen. Szeretem, hogy Rowling már ebben a fiatalabb korosztályhoz szóló részekben is kellően hangsúlyozta, hogy valakit a származása miatt (és most ezt nyugodtan ki is terjeszthetjük bőrszínre, vallásra stb-re) nem szép dolog kirekeszteni. Nem szabad, hogy ez határozza meg a másokhoz való viszonyulásunkat, és nem is nézhetjük tétlenül azt se, ha másoknál ilyet tapasztalunk. Még akkor sem, ha az az ára közbelépésünknek, hogy órákon keresztül csigákat öklendezünk.

5. Maga a gondolat, hogy az, hogy kik vagyunk nem egy eleve elrendelt dolog, hanem tetteink és döntéseink határoznak meg minket.

6. Hermione találékonysága és esze minden olvasásnál ámulatba ejt. Hogy felnőtt varázslókat és boszorkányokat megszégyenítő ötletei és következtetései vannak. Ő az ismét, aki először jön rá a rejtély megoldására, és ő az, aki a nyomozás során újabb utakat nyit, ami előre viheti őket a megfejtéshez. Hermione tényleg egy nagyon szuper és fontos szerepmodell a lányok számára - és külön öröm, hogy a narrátor a belső értékeit hangsúlyozza ki mindig, és nem pedig a külsőségekkel van elfoglalva.

7. Harry és Dumbledore beszélgetése az utolsó jelenetekben számomra régen is és most is egyfajta katarzis élménnyel ér fel. Sok fontos dolog ugyanis ekkor kerül kimondásra, az idáig vezető kalandok tapasztalatainak összegzésére ekkor kerül sor. Ez kicsit mindig olyan, mint egy önismereti óra Harry számára - és persze az Olvasó számára is. Sokadik újraolvasásnál pedig külön érdekes keresni itt a későbbi eseményekre való utalásokat - például Harry itt már valamennyire rájött, hogy Voldemort mit is tett vele azon a bizonyos éjszakán, mégha ennek a pontos jelentését csupán a legutolsó részben értette meg.



Ikonikus idézetek számomra

"Az Odú-beli életet össze sem lehetett hasonlítani a Privet Drive-belivel. Dursleyék imádták a rendet és a kiszámíthatóságot, a Weasley-ház ezzel szemben százszámra tartogatott furcsa és váratlan dolgokat. Mikor Harry belenézett a konyhai tükörbe, az rákiáltott: „Tűrd be az inged, te lurkó!” A padlásszellem azon nyomban bömbölni és zajongani kezdett, amint úgy érezte, hogy túl nagy a csend és a nyugalom a házban. […] A Ronnál vendégeskedő Harry azonban nem a beszélő tükröt vagy a zajongó szellemet tartotta a legfurcsább jelenségnek a házban – hanem azt, hogy itt mindenki szerette őt."

"– (…) Személy szerint azt javaslom, hogy meghatározatlan időre vegyük ki őt a Griffendél kviddicscsapatából.
– Ugyan már, Perselus! – méltatlankodott McGalagony. – Mi értelme volna annak, hogy ne engedjük kviddicsezni? Ezt a macskát nem egy seprűnyéllel vágták fejbe!"

"– Nyaljál csigát, Malfoy."

 "– Annyi azonban bizonyos – folytatta emelt hangon és lassan, hogy valamennyien jól értsék a szavait –, hogy véglegesen csak akkor hagyom el az iskolát, ha többé senki nem lesz hűséges hozzám. Roxfortban nem maradnak magukra azok, akik segítséget kérnek."

"– Megpróbálkozott egy felejtésátokkal, de a pálca visszafelé sült el – magyarázta fojtott hangon Ron.
– Ejnye, ejnye – csóválta a fejét Dumbledore. Hosszú, ezüst bajsza alatt mosoly bujkált. – A saját vermébe esett, kedves Gilderoy?
– A vermembe? – hökkent meg Lockhart. – Nincs nekem semmiféle vermem. A fiúknak viszont van egy mély alagútjuk. Odalent laknak."

"A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában."


2018. október 22., hétfő


 Avagy én sem maradhatok ki a saját megjelenéses lista elkészítéséből, hiszen ez az ősz is szuper könyveket tartogatott illetve tartogat továbbra is. Már augusztus óta gyűjtögetem itt-ott a figyelmemet legkisebb mértékben is felkeltő újdonságokat, úgyhogy most már tényleg megérett róla egy bejegyzés így október végére, de jobb későn, mint soha. Igaz, lassan már a karácsonyi megjelenéseket gyűjtögethetem. 

Misztikus/Thriller/Krimi


Shirley Jackson: Hill House szelleme


Shirley Jackson nevére Amadea bejegyzése miatt figyeltem fel. A Sóbálvány továbbra is tervben van meg a We Have Always Lived in the Castle is, de ez a gótikus sztori is eléggé felpiszkálta a fantáziámat.
Négyen érkeznek a Hill House néven ismert kísérteties, ódon épülethez: dr. Montague, a tudós, aki fizikai bizonyítékokat keres a ház falai között zajló, természetfeletti jelenségekre; Theodora, különleges adottságokkal rendelkező asszisztense; Luke, a birtok fiatal örököse; és a törékeny Eleanor, aki képtelen szabadulni múltja terhétől. Kívülállóként keresik a magyarázatot a hely titkára, de nem sokáig maradhatnak csupán tanúk – a ház erőt gyűjt, ás hamarosan végleg elragadja egyiküket.
A gótikus horrorirodalom klasszikusaként számon tartott regényből már két mozifilm (A ház hideg szíve, 1963; Az átok, 1999) és egy színdarab is készült, 2018-ban pedig Mike Flanagan forgatott belőle tízrészes Netflix-sorozatot.

Megjelent!



Sarah Waters: A kis idegen

 

Sarah Waterstől A szobalány nagyon tetszett tavaly. A vaskos regényt két nap alatt befaltam, pedig nem a gyors olvasásomról vagyok híres. Olyan jól kanyarította a szálakat, hogy szinte képtelenség volt letenni a könyvet. A kis idegentől is valami hasonlót várok, illetve a fülszövege alapján is érdekesnek tűnik.
 A háború utáni egyik nyáron beteghez hívatják dr. Faraday-t, a warwickshire-i vidék köztiszteletben álló körorvosát a világtól elzárt Hundreds Hallba, ahol a doktor édesanyja is szolgált valamikor. Az egykor szép és parancsoló Hall, amely több mint kétszáz éve az Ayres család otthona, ma már hanyatlik: pereg a vakolat, gyomoktól fuldoklik a kert, az óra örökre megállt az istállóajtó fölött. Gazdái – az anya, a fiú, a lány – kínkeservesen próbálnak lépést tartani a társadalmi változásokkal, miközben a saját konfliktusaikkal is meg kell küzdeniük.
De valóban a haldokló életforma lenne Ayresék legsötétebb ellensége?
Faraday doktor még nem tudja, milyen szorosan és riasztóan összefonódik az élete az Ayres családéval…

Megjelent!

Angela Marsons: Vérvonal (Kim Sonte felügyelő 5.)

Még a negyedik könyvet sem olvastam, de az eddig olvasottak alapján biztos vagyok benne, hogy az ötödik részre is vevő leszek majd. Angela Marsons krimisorozata amellett hihetetlenül izgalmas,  fontos témákat feszeget a lapjain. És nem utolsósorban Kim Stone is felügyelő is egyre szerethetőbb karakter. Akik még esetleg nem ismerkedtek meg vele krimikedvelő létükre, az Elfojtott sikoly című részt sürgősen szerezzék be.
Deanna Brightmant egyetlen pontos, szívet ért szúrással gyilkolták meg. Az egykori szociális munkás holttestére egy meglehetősen rossz környéken találnák rá, ezért a bűntény sokaknak egy balul sikerült rablótámadásnak tűnik. Kim Stone nyomozó azonban nem elégszik meg az egyszerű magyarázatokkal.
Amikor nem sokkal később egy kábítószerfüggő, fiatal lány holttestére bukkannak a korábbi áldozatéval megegyező sérüléssel, a nyomozó már biztos abban, hogy egy hidegvérű sorozatgyilkost kell keresniük. De milyen nyomon indulhatnak el, ha látszólag semmi sem köti össze az áldozatokat?
Ám Kim Stone-nak nem csak a rejtélyes gyilkosságsorozat ügyét kell megoldania. Egy váratlan levél ugyanis meglehetősen fölzaklatja az életét. Dr. Alex Thorne pszichiáter már egy korábbi esetnél is kis híján az őrületbe kergette, ezúttal pedig a börtönből nyúl Kim után, a legérzékenyebb pontján támadva a felügyelőt, akinek így ismét szembe kell néznie a testvére gyilkosával: a saját anyjával.

Megjelent! 

Charlotte Link: Figyelő szemek

Egy kicsit beteg, de azért izgalmas olvasmánynak tűnik. Persze, először inkább megvárnék pár véleményt róla. Kuckózós, hétvégi olvasmánynak képzelem.
Samson ​minden napja szoros időbeosztás szerint zajlik. Reggeli után kilép a házból, és elindul a gondosan megtervezett körútjára. Vadidegen nőket követ. Arról ábrándozik, hogyan telnek a napjaik, milyen lehet velük élni. A családtagjuknak képzeli magát, és mindent tudni akar róluk. De képtelen kapcsolatba lépni velük, így hát megfigyeli őket. Ebbe menekül saját életének kilátástalansága, kudarcai elől, és hamarosan ennek a szokásnak a rabjává lesz.
A kedvencéért, Gillian Wardért szó szerint rajong: a nő sikeres a munkájában, boldog házasságban él, egy kamasz lány szerencsés édesanyja. Egyszóval tökéletes – legalábbis kívülről annak látszik. Idővel ugyanis a férfi számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a nő élete egy hatalmas hazugság. Vajon mit tesz Samson, amikor az imádott Gillianről kialakított kép darabokra hullik?
Ezzel egy időben Londonban egyedülálló nők lesznek prédává: a gyilkos embertelen módon végez velük. Amikor valaki Gillian családjából az őrült mészárlás áldozatául esik, a gyanú azonnal Samsonra terelődik. A férfinak ráadásul nyoma vész, a rendőrség pedig vérre menő hajszát indít ellene. Vajon Samson és a sorozatgyilkos egy és ugyanaz a személy? Ki mindenkinek forog még veszélyben az élete?


Megjelent! 


Lyndsay Faye: Jane Steele

Jane Eyre mint sorozatgyilkos. Nagyon izgalmasnak hangzik, mindamellett persze némi fenntartással is fogadom a kivitelezését ennek az elgondolásnak. Szóval, ez vagy nagyon szuperjó lesz vagy éppen az ellenkezője. Rajta tartom mindenesetre a szememet, aztán majd meglátom, magam járok-e utána a dolognak vagy hagyom az egészet.
Jane ​Eyre alakja újragondolva bátor, hősies sorozatgyilkosként.
Jane Steele, az érzékeny árva előbb gonosz nagynénje és erőszakos kuzinja karmai között szenved, majd egy kegyetlen iskolában, ahol küzdenie kell a puszta túlélésért, amíg el nem menekül Londonba, kínzói holttestét hátrahagyva.
Miután éveken át bujkál a törvény elől, és közben hátborzongató „utolsó vallomásokat” ír a felakasztottak nevében, Jane izgalmas hírekre bukkan egy újsághirdetésben. A nagynénje meghalt, gyermekkori otthonának pedig immár új ura van: Mr. Charles Thornfield, aki épp nevelőnőt keres.
Jane mindenáron ki akarja deríteni, vajon nem ő maga-e a birtok jogos örököse, így álnéven elnyeri az állást, és megtudja, hogy Highgate House-t bámulatosan furcsa új lakók foglalták el: az igéző, de epés Mr. Thornfield, a szikh háborúkat megjárt katonaorvos, valamint jóindulatú, szikh főkomornyikja, Mr. Szárdár Szingh, akinek közös múltja a ház urával mintha sokkal bonyolultabb és sötétebb lenne, mint amilyennek feltüntetik.
Ahogy Jane egyre több vészjósló bepillantást nyer kettőjük erőszakos történetébe, és beleszeret a mogorva, tragikus sorsú Mr. Thornfieldbe, szörnyű dilemmával néz szembe: vajon övé lehet-e a férfi – testestül-lelkestül, minden titkával együtt – anélkül, hogy felfedné előtte a saját gyilkos múltját?
A Jane Eyre rendkívül szórakoztató, nagy sikerű újragondolása.

Megjelenés: 2018. november 13.

Non-Fiction

Neil Gaiman: Art Matters

Igen, tudom. Már többször is előfordult, hogy említettem, mennyit csalódtam már Gaimanben. Viszont valamiért nem mondtam le teljesen róla, hiszen amikor sikerült egymásra találnunk (Szerencsére a tej, The Sleeper and the Spindle, Óceán az út végén) akkor nagyon-nagyon egymásra találtunk. Illetve bármennyire is akadtak hibái a Kilátás az erkélyről című esszékötetének, azt nem akarom tagadni, hogy rengeteg gondolat volt benne, amit imádtam, és igazán emlékezetes maradt számomra. Szóval, az Art Matters mindenképp felkerült a kívánságlistámra, hiszen ráadául az egyik kedvenc illusztrátorom, Chris Riddell is közreműködött a könyv megszületésében. Úgyhogy nincs mese, meg fogom venni.
A creative call to arms from the mind of Neil Gaiman, combining his extraordinary words with deft and striking illustrations by Chris Riddell. Art Matters will inspire its readers to seize the day in the name of art.
Be bold. Be rebellious. Choose art. It matters.
Neil Gaiman once said that 'the world always seems brighter when you've just made something that wasn't there before'. This little book is the embodiment of that vision. Drawn together from speeches, poems and creative manifestos, Art Matters explores how reading, imagining and creating can change the world, and will be inspirational to young and old.

Megjelent!

Nyáry Krisztián: Írjál és szeressél

Imádok leveleket olvasni, Nyáry Krisztián gyűjteményeit meg eddig is kedveltem. Karácsonyi ajándéknak is simán el tudom képzelni. 
Nyáry Krisztián összegyűjtötte a magyar kultúrtörténet legszebb, legérdekesebb vagy éppen legfelháborítóbb szerelmes leveleit, majd mára már jól ismert stílusában megírta keletkezésük történetét is. Félénk udvarlólevél, pimasz széptevés, szemérmes viszontválasz, írásos erotika, hideg elutasítás, csalódott szakítás, könnyes búcsúlevél: minden, ami a szerelmes levél műfajába belefért 1526 és 1976 között. Csokonai Vitéz Mihály, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Nemes Nagy Ágnes, Kossuth Lajos, Örkény István, Jászai Mari, Krúdy Gyula, Latinovits Zoltán és még száz név a magyar közel- és régmúltból, akik levélben is megírták, mit gondolnak a szerelemről. Aki szerette az Így szerettek ők szerelmi történeteit, most sem fog csalódni. 

Megjelenés: 2018. november 14.

Scarlett Curtis (szerk.) : Egy feminista nem jár rózsaszínben - és más hazugságok


Igen, sajnos a magyar borító tényleg nem a legjobb választás volt. Ezt kár is tagadni. Viszont nagyon fontos és izgalmas esszékötetnek tűnik. Örülök, hogy magyar szerzők is kaptak helyet benne, mert sajnos magyar vonatkozásban ritkán lát feminista témájú kötet napvilágot. Jó lenne, ha egyszer sikerülne a feminizmussal kapcsolatos téveszméket tisztázni. És van egy olyan érzésem, hogy ez a kötet fontos lépés lehetne ebben. 
Ez a könyv kell neked. Vicces, erőteljes és személyes történetek nőktől nőknek arról, hogy mit is jelent számukra az F betűs szó.
Minden nőnek saját története van. Ha így egyszerre, egy könyvben olvasod őket, az megváltoztathatja az életedet.

„Briliáns, izgalmas, őszinte és valóságos. Ezek az írások megvilágítják az utat a jövő nemzedékek női vezetői előtt.” – Reese Witherspoon

Megjelent!



Kaland/Fantasy

Christelle Dabos: Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban

Elmondhatatlanul örülök ennek a megjelenésnek, hiszen a sorozat első részét, A tél jegyeseit imádtam. Azt hiszem, az sokat elmond arról, mennyire, hogy munka után direkt ezért siettem a buszmegállóhoz a nagy hidegben, hogy több időm legyen olvasni várakozás közben.
 2017 egyik legnagyobb ifjúsági könyvsikere, A tél jegyesei végre folytatódik! A Tükörjáró-sorozat második részében a Sark kegyetlen világába száműzött Ophélie hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül. Nemcsak különleges képességeire derült fény, hanem arra is, mekkora fenyegetést jelent ellenségei számára. Nincs más választása, minthogy saját maga leplezze le az udvari intrikákat. Ebben a különösen veszélyes helyzetben pedig csak titokzatos vőlegényére, Thornra számíthat. Eközben rejtélyes eltűnések tartják izgalomban az udvart, Ophélie pedig hirtelen egy nyomozás kellős közepébe csöppen, amelynek végén talán megtalálhatja az igazságot a Délibábosok keltette illúziók mögött.

Megjelenés: 2018. november 7.


 George R. R. Martin: Tűz és vér

Nem, még mindig nem lettem Trónok harca rajongó. Továbbra is csupán az első kötetet olvastam, a sorozatot továbbra sem láttam, és a spoilereket is sikeresen elkerültem. A könyvsorozatot majd folytatni fogom szerintem, de nem is miattam érdekel tulajdonképpen ez a megjelenés, hanem a férjem miatt. Aki miatt tíz évvel ezelőtt a karácsony utáni napokat azzal töltöttük, hogy a második részt hajkurásztuk a város könyvesboltjaiban. Ugyanis én botor módon azt hittem, hogy az első rész olvasása majd kitölti a karácsony és újév közötti időszakot is. A fenéket. December 26.-án késő estére kiolvasta az első részt, és azonnal akarta a folytatást. Azóta mindig árgus szemekkel figyelem George R. R. Martin magyar megjelenéseit (is).
Több évszázaddal a Trónok harca eseményei előtt a Targaryen-ház – a Valyria végzetét egyedül túlélő sárkányúr család – Sárkánykőt tette meg székhelyéül. A Tűz és vér a Vastrón megalkotójától, Hódító Aegontól veszi fel történetük fonalát, és a legendás trón megtartásáért küzdő Targaryenek nemzedékein át egészen a dinasztiát majdnem végleg széttépő polgárháborúig regéli el Westeros sorsfordító eseményeit.
Mi történt valójában a Sárkányok tánca alatt? Miért vált Valyria oly halálos hellyé a Végzet után? Honnan származik Daenerys három sárkánytojása? Ezekre és még rengeteg más fontos kérdésre ad választ a Fellegvár egy tanult mestere által írt kihagyhatatlan krónika, melyet a neves rajzoló, Doug Wheatley több mint nyolcvan fekete-fehér illusztrációja gazdagít. Az olvasók korábban már bepillantást nyerhettek a történet pár részletébe olyan kötetek révén, mint például a Tűz és jég világa, ám most először tárul fel teljes egészében a Targaryenek históriája.

Megjelenés: 2018. november 20. 

  J. K. Rowling: The Tales of Beedle the Bard - Illustrated Edition

A Bogár Bárd meséi még egyébként is hiányzik a polcomról, mert valahogy nem találtam olyan kiadást angol nyelven se, ami megfogott volna. De juhúúú, elkészítették az illusztrált változatát ennek is, még hozzá nem is akárki: igen, hölgyeim és uraim! Chris Riddell, az egyik kedvenc illusztrátorom.
Ez a könyv is Rowling alapítványát, a Lumost támogatja. 
The dazzlingly brilliant Chris Riddell brings his magical illustration talents to J.K. Rowling's gloriously inventive The Tales of Beedle the Bard in a fully illustrated colour edition of this essential classic for Harry Potter fans. Translated from the runes by Hermione Granger, each story is accompanied by deliciously subversive and insightful notes by Professor Albus Dumbledore.
Mischievous and witty, these five rollicking tales are a deeply satisfying read in the tradition of all great fables and fairytales. Kindnesses are rewarded and selfishness shown to be the ruin of many a wizard. Burping cauldrons, hairy hearts and cackling stumps are met along the way. Each tale is brought vividly to life with Riddell's trademark wit and elegance, including `The Tale of the Three Brothers', familiar to readers of Harry Potter from the crucial role it played in Harry Potter and the Deathly Hallows.

Former Waterstones Children's Laureate Chris Riddell is the only illustrator to have won the Kate Greenaway Medal three times, and is brought together here for the first time with one of the world's best loved storytellers in this new edition of J.K. Rowling's fairytale classic. Much loved by generations of witches and wizards since they first appeared in the fifteenth century, this beautifully illustrated edition is set to become a firm favourite at bedtime in non-magical households the world over. 

Megjelent!

Ifjúsági- /Gyermekirodalom

Alex T. Smith: A kisegér, aki elhozta a karácsonyt

Alex T. Smith Claude-sorozatát nagyon-nagyon szerettem, mert cuki volt, vicces és csudajó rajzok voltak benne. Úgyhogy nekem a szerző neve garancia arra, hogy ez is hasonlóan cuki, vicces és csudaszuperül illusztrált kötet lesz. 
24 és fél fejezet, egy mese és egy adventi nagy utazás, amellyel mindenki felkészülhet az ünnepre - mindezt nyújtja Alex T. Smith legújabb, gyönyörűen illusztrált könyve.
Fülöp, a kisegér feladata, hogy eljuttassa Olivér levelét a Mikulásnak, miközben küldetése alatt rengeteg izgalmas kalandot él át, és igaz barátokat is szerez.
Mint egy igazi adventi kalendáriummal, úgy számolhatunk vissza karácsonyig, és kipróbálhatjuk azt a sok kreatív ötletet, amelyekből minden napra kínál a könyv: írhatunk levelet a Mikulásnak, vagdalthúsos pitét, karácsonyi üdvözlőlapot, ajándékokat és díszeket is.
Fülöp történetével olyan szívmelengető karácsonyi mesét veszünk a kezünkbe, amely minden bizonnyal igazi családi hagyománnyá válik és minden évben újra előkerül majd.
Megjelent!

Jessica Townsend: Nevermoor - Morrigan Crow nagy próbája

Hogy őszinte legyek, Harry Potter nevének emlegetése a könyv marketingjében inkább óvatosságra int, mintsem mágnesként vonzana. Az ilyen hasonlítgatásoknak legtöbbször semmi értelme, mert vagy nem hasonlít rá, vagy pedig egy koppincs - és egyik esetben se biztos, hogy jól jön ki belőle a történet. Mindenesetre eddig pozitívakat hallottam róla, még várok pár véleményre, és akkor majd meglátom. Mert alapvetően egy eredeti, fantáziadús és izgalmas ifjúsági regénynek nem tudok ellenállni még most sem. És mivel Pék Zoltán fordította, kétség sem fér hozzá, hogy szuper magyar fordítást kapott.
Morrigan Crow elátkozott gyerek. Mivel épp Napszálltakor született, őt okolják minden bajért: ha megdöglik a konyhamacska, ha szívrohamot kap a kertész. Ám ami ennél is szörnyűbb, hogy a 11. születésnapján, pontban éjfélkor meg kell halnia.
Csakhogy épp mielőtt tizenkettőt ütne az óra, az ajtóban megjelenik egy különös férfi, és azt kérdezi: „Mondd csak, akarsz-e élni?” Jupiter kimenti a Füst és Árny Vadászainak karmából Morrigant, és egy titokzatos városba, Nevermoorba viszi. Ahhoz azonban, hogy maradhasson, és felvételt nyerjen a Csudálatos Társaságba, a lánynak négy próbát kell kiállnia.
Az élete a tét: ha sikerül, biztonságban élhet tovább Nevermoorban, ha nem, el kell hagynia a várost, és szembenéznie a végzetével.

Megjelent! 

Helena Duggen: A tökéletes város


Először a borítója és a címe miatt figyeltem fel rá, majd a fülszöveg is sikeresen meggyőzött arról, hogy érdekes történet lehet. Most megpróbálok kicsit biztonsági játékos lenni, és megvárni róla pár olyan ember véleményét a könyvről, akiknek megbízom az ízlésében. De van egy megérzésem, hogy ez bizony jó kis történet lesz.
Violet soha nem akart Hibátlanba költözni.
Ki is akarna egy olyan városban élni, ahol mindenkinek szemüveget kell viselnie, nehogy megvakuljon? És ki akarna folyton rendes, tiszta és jólnevelt lenni? Violet hamar rájön, hogy valami furcsa dolog történik a városban – hangokat kezd hallani, az anyukája különösen viselkedik, az apukája pedig eltűnik.
Amikor találkozik Fiúval, rájön, hogy nem csak az apukájának veszett nyoma… és hogy a titokzatos strázsák egy hátborzongató titkot őriznek!

Megjelent! 

Elena Favilli, Francesca Cavallo: Esti mesék lázadó lányoknak 2. 

Az első kötettel kapcsolatban kicsit - oké, eléggé - vegyes érzéseim voltak mind a tartalom, mind a megjelenés szempontjából. Viszont rengetegen vitték a boltunkból, óriási sikere volt idehaza, ami szerintem szuper dolog, mert maga az elképzelés hiánypótló és nagy szükség van az ilyen könyvekre. Ezt a második kötetet is biztosan kölcsön fogom kérni valakitől, hogy átlapozhassam, és láthassam, fejlődött-e valamit a második kötet, sikerült-e néhány hibát kiküszöbölniük a szerkesztőknek. 
"Ez a lenyűgöző könyv megmutatja a lányoknak, hogy bármi lehet belőlük."

Itt a New York Times sikerlistáját is megjárt szenzációs könyv folytatása, ami arra ösztönzi a lányokat szerte a világon, hogy merjenek álmodni, célokat kitűzni, és küzdeni, hogy elérjék ezeket. Az Esti mesék lázadó lányoknak második kötete száz újabb kivételes nő életét meséli el Nefertititől Beyoncéig, Rosalind Franklintől J.K. Rowlingig. Királynők és aktivisták, balerinák és ügyvédek, kalózok és számítógépes tudósok, űrhajósok és feltalálók lenyűgöző történetei mutatják be a lehetőségek izgalmas és végtelen tárházát.

Megjelenés: 2018. október 31. 

Leiner Laura: Maradj velem


Szerettem ennek a sorozatnak az első részét olvasni, amin igazából magam is meglepődtem, hiszen a SZJG láz nem igazán tudott engem elkapni. Kedves kis ifjúsági regény, és tényleg értem már, miért rajong Lauráért a tinédzser korosztály.
Elérkezett az Iskolák Országos Versenyének hatodik napja, és a piros csapat szétesni látszik. A kezdetben barátságosnak tűnő megmérettetés egyre komolyabbá válik, a feladatok egyre megterhelőbbek, egyre fájóbb a családtagok hiánya, és a négy gyökeresen eltérő személyiségű diáknak egyre nehezebb igazi csapatként együttműködnie. Bizonyos helyzetek még a Szirtes gimi páratlan logikájáról és éles eszéről ismert matekosát, Újvári Hannát is komoly kihívások elé állítják. Vajon a csapat érdekei a fontosabbak, vagy a verseny során kialakult kapcsolatok? Van-e értelme sportszerűnek maradni, ha más is piszkosan játszik? Egyáltalán, lehet-e ez a játék több, mint egy jelentéktelen vetélkedő, amiről még senki sem hallott, és ahol színes ruhás diákok versenyeznek egy műanyag kupáért? És nem mellesleg: okos dolog-e beleszeretni valakibe, aki az egyik rivális csapat öltözékét viseli?
A Maradj velem az Iskolák versenye-trilógia második része.

Megjelent!


Szépirodalom

Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét!

Ez eléggé nekem valónak tűnik első blikkre. 
Jesmyn ​Ward az első női szerző, aki kétszer is elnyerte az Amerikai Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award); ezért a regényéért kapta meg másodszor. A könyvet ugyanakkor 2017 legjobbjának nevezte a Time, és hónapokig szerepelt a The New York Times sikerlistáján is – számtalan egyéb díj és elismerés mellett.
A Hallgasd a holtak énekét! nagyszabású családtörténet, az amerikai útiregény archetipikus hagyományainak, a kísértethistóriáknak és a katasztrófaregényeknek lenyűgöző, zavarbaejtő és sehová sem besorolható elegye, egy modern remekmű.
A tizenhárom éves Jojo igyekszik megérteni, mit jelent férfivá válni. A családjában van kitől és van miből tanulnia: ott van feketebőrű nagyapja, Pop, vagy fehérbőrű nagyapja, aki viszont egyáltalán nem fogadja el a fiút. És az apja, aki mostanában szabadul a börtönből… Amikor kiengedik, Jojo kábítószerfüggő anyjával odautazik. Találkozik egy másik tizenhárom éves kissráccal, egy halott fegyenc szellemével, aki magában hordozza az amerikai dél történelmének örökségét. Fontos dolgokat tanít meg Jojónak apákról és fiaikról, az erőszakról és a szeretetről.


Megjelent!


Elena Ferrante: Aki megszökik, és aki marad

A második részét még el se kezdtem a Nápolyi regények sorozatnak, viszont tudom, hogy ez tutira must have megjelenés számomra.
Elena és Lila, akiket az előző részekből (Briliáns barátnőm és Az új név története) már jól ismerünk, nővé érett, méghozzá nagyon korán. Lila tizenhat évesen férjhez ment, kisfia született, aztán elhagyta a férjét és a jólétet, és egy gyárban dolgozik, embertelen körülmények között. Elena elkerült a telepről, a Pisai Egyetemen tanult, írt egy regényt, melynek sikere kitárta előtte egy jómódú, művelt világ kapuit. Más-más módon, de mindketten megpróbálták ledönteni a falakat, hogy végre kitörhessenek a nyomorból, a tudatlanságból és a kilátástalanságból.
A két lányt ezúttal a hetvenes évek Olaszországában látjuk viszont a tőlük megszokott fékezhetetlen lendülettel, korábban elképzelhetetlen remények, kétségek, feszültségek, kihívások között. Továbbra is összeköti őket az elszakíthatatlan, ambivalens, néha lappangó, majd heves kitörésekben vagy találkozásokban újra felszínre kerülő, váratlan nézőpontokat rejtő örök kötelék.
A nemzetközi sikert a Nápolyi regények című négykötetes mű hozta meg a szerző számára. A tetralógiát számos nyelvre lefordították, Londonban színpadra állították, valamint az HBO és a RAI (olasz állami televízió) közösen 8 részes sorozatot forgatott az első kötetből (Briliáns barátnőm), amelynek premierje 2018. november 19-én lesz az HBO-n és az HBO GO-n. A forgalmazók az előzetes kritikák alapján sikerre számítanak, így a hosszú távú terv az, hogy a további köteteket is filmre viszik.

Megjelenés: 2018. november 30.  

Isabelle Allende: A japán szerető

Isabelle Allende prózája totálisan magával ragadt anno. Olyan igazi bőr alá bekúszós hangulatot teremtett mindkét regényében, amit olvastam tőle. Biztos vagyok benne, hogy ez is olyan feledhetetlen és szép történet lesz.
Különleges szerelmi történettel és két nő finoman megrajzolt portréjával lepi meg olvasóit a chilei Isabel Allende, amint kitárja a kaliforniai Lark House kapuját. A madárfüttytől hangos kör­nyezetben álló Pacsirta-ház nem véletlenül kapta a nevét. Itt talál állást a fiatal Irina, akit Moldáviából vetett a sors a tengerentúlra.

A nyolcvanon túl járó Alma Lengyelországból került Amerikába évtizedekkel ezelőtt, és az élete végéhez közeledve maga döntött úgy, hogy jómódú, szerető fia családját elhagyva az idősek otthoná­ban tölti az időt, ami számára megadatik. Másképp telnek napjai, mint a többieké. Valakitől rendszeresen kap levelet, kísérőül hozzá három szál gardéniát, gyakran kocsiba ül, elutazik néhány napra, mintha titkos találkára menne. Eltűnései rejtélyesek az őt gyakran meglátogató fiú unokája és Irina számára, ám ahogy telik az idő, és ahogy Alma egyre jobban megszereti a lányt, lassan beavatja őket nem mindennapi múltjába. A két fiatal így szerez tudomást a japán szeretőről, egy csaknem hét évtizedig tartó, mindent kibíró szerelemről, mialatt köztük is formálódik valami, ami túlmutat a barátságon.
Isabel Allende a tőle megszokott derűvel és bölcs iróniával elmélkedik sorsról, életről, mulasztásokról, és arról, hogy legalább próbáljuk meg pótolni, ami még pótolható.


Megjelent!

2018. október 19., péntek

Adrian Mole neve idehaza is ismerősen csenghet egy bizonyos korosztály számára, akik a kilencvenes években a televízión keresztül nyomon követték ennek a brit tinédzserfiúnak az igencsak szórakoztató kálváriáját, amely pattanásokkal, fájdalmasan vicces meg nem értettséggel és plátói szerelemmel volt kikövezve. Adrian Mole a brit tinédzserek Bridget Jonesa, aki hihetetlenül vicces görbe tükröt tartott korosztálya elé. A sorozat első része 1982-ben jelent meg először, és azóta igazi kultkönyvvé vált - már nem csak a szigetlakók számára, hanem szerte a világon is. 

" I went to school. I was feeling rebellious, so I wore red socks. It is strictly forbidden but I don't care anymore."

Egy kicsit mindenki volt Adrian tinédzserkorában. Például amikor kicsit túl egocentrikusan tekintettünk a világra. Vagy amikor úgy éreztük, mennyire meg nem értett, kallódó tehetségek vagyunk. Amikor azt gondoltuk, mi vagyunk a világ legszerencsétlenebb, legpechesebb emberei, és kisebb csetlés-botlásainkat az élet legnagyobb tragédiáiként éltük meg. És nincs ezzel baj, hiszen hozzátartoznak a kamasz léthez, akárcsak az éppen beinduló hormonok, amik szintén nem sokat segítenek a helyzeten.  Idősebb fejjel is tudunk tehát kapcsolatot találni Adrian Mole és saját régi énünk között, aki még kamaszos módon kereste a helyét a világban, tudni akarta merre tart, vagy éppen ki is ő valójában.
Ahogy a cím is sejteti: a történet napló formájában íródott, tehát minden történést és eseményt Adrian szűrőjén keresztül látunk. A saját meg nem értettségét és nyomorát alaposan elemző tinédzserfiú gyakran másként értelmezi vagy éppen nem is tulajdonít kellő jelentőséget a körülötte élők életében zajló eseményeknek. Pedig saját tinédzserproblémái mellett számos komoly és nehéz dráma skiccelődik fel naplója lapjaira a felnőttek világából, mint például a nem működő házasság vagy az időskori magány ólomsúlya. Ám Adrian szemén keresztül valahogy ezeket is úgy sikerül tálalni, hogy bár érezzük a helyzetek komolyságát, mégis jól szórakozunk rajta. Pontosabban Adrian gondolatain.

" My mother started going on about what a wonderful son I was and how much she loved me. It's a pity she never says anything like that when she is sober."

A Mole család diszfunkcionalitása is megérne egy misét, ahogyan az is, hogy mennyire hitelesen ábrázolta ezt a kissé lecsúszott, munkásosztály réteget. Adrianék otthona mint látható, koránt sem nevezhető idillinek: a szülők eljutnak egy olyan pontra, ahol már képtelenek feloldani azokat az ellentéteket, amiket az élet óhatatlanul is két egymást szerető ember közé sodor. Az anya végül másnál keresi a boldogságot, és hátrahagyja családját. Adrian és az apja - na meg a kutya - végül egyedül marad. A csonka család állapotának kezdeti működésképtelenségétől végül eljutunk addig a pontig, amikor is Adrian és apjának kettőse minden csonkaságával együtt valahogy mégis befoltozza - mégha ügyetlenül is - azt az űrt, amit az anya hiánya okoz. Megtalálják a módját, hogy működjenek valahogy - még akkor is, ha Adrian végig reméli, hogy ez csupán egy átmeneti állapot. Hiteles volt és átélhető: Adrian gondolatai, érzései pontosan leképezték azokat, amiket minden gyermek átél, aki saját családjának csonka voltát kénytelen megtapasztalni élete során. Azt a furcsa, megmagyarázhatatlan és leírhatatlan érzést, ami kiírthatatlan nyugtalanságot és idegenséget csempész még a legmelegebb otthon falai közé is.

"The last day of the year! A lot has happened. I have fallen in love. Been a one-parent child. Gone intellectual. And had two letters from the BBC. Not bad going for a 14 3/4 year-old!"

Szerettem és jól szórakoztam ezen a történeten. Gyanítom, még jobban, mint anno a tévésorozaton. Szóval, felnőtt fejjel is meg tudjuk találni Adriannel a közös hangot, és talán olyan dolgok is feltűnnek már, amiknek korábban nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, viszont tovább mélyítik ezt az alapvetően rendkívül szórakoztató és humoros történetet.


Sue Townsend: The Secret Diary of Adrian Mole Aged 13 3/4
Penguin Books
259 oldal

2018. október 4., csütörtök

Az előző hónapokban kimaradt nálam a havi zárás, mert nem csak hogy nem vásároltam könyveket, de nem is igazán olvastam, írni meg aztán végképp nem írtam róluk, szóval nem nagyon lett volna miről mesélnem. Ennek egyértelműen a szaharai időjárás volt az oka, ami mindenféle agykapacitásomat lecsökkentette olyan szintre, hogy csak vígjáték illetve rom-kom sorozatokat tudtam nézni, de olykor még azt se nagyon. 
Mindenesetre itt az ősz, aminek már örvendeztem egy bejegyzés erejéig, a hőmérséklet is visszakúszott a nem csupán elviselhető, hanem a legcsodásabb tartományba, én meg aktívabb lettem, mint az elmúlt négy hónapban. 
Könyvvásárlások terén nem eresztettem azért el magam most sem: három könyv landolt szeptemberben a polcaimon plusz egy nagyon kedves szülinapi ajándék még a nyárról.
Sue Townsend: The Secret Diary of Adrian Mole Aged 13 3/4 - régóta kíváncsi voltam Adrian nyomiságaira, még anno néztem a könyvből készült sorozatot a tévében. Gondoltam, ideje lenne megismerkednem az írott formájával is. Plusz akciós volt a Bookdepón, így ezt isteni jelnek tekintettem. A könyvet már el is olvastam, a bejegyzés is hamarosan kész lesz róla.

David Willaims: Gangsta Granny - ezt is már évek óta el szeretném olvasni, egyszer talán Bridge mesélt erről a könyvről. Azóta eltelt röpke 5 év, és voila! Eljutottam odáig, hogy megvettem. Úgy gondoltam, hogy mivel ifjúsági, ezért inkább angolul rendelem meg magamnak.

Alice Walker: Bíborszín - annyira megörültem ennek a regénynek az új kiadásának!  A Kedves Jóisten! régóta várólistás könyv volt, sokszor gondolkodtam is rajta, hogy megveszem magamnak. Aztán jött a hír, hogy újra kiadják, így naná, hogy inkább megvártam a megjelenést. Alig várom, hogy olvashassam!

Chloe Coles: Bookshop Girl - egyenesen Londonból érkezett hozzám, és egyenesen a könyv szerzőjének a kezéből. Még dedikálta is. Ezt Bridge-től kaptam születésnapomra, szóval ez igazából még nyári beszerzés, de mindenképp szerettem volna róla hírt adni. Mivel egy könyvesboltos lányról szól, úgy érzem, kellőképpen invesztálva vagyok a történetben.

Szeptember hónapban hét bejegyzés született, amik közül nem mind könyvértékelős volt: írtam a kedvenc könyveim változásáról, az őszi terveimről és becsatlakoztam a témázós csapatba is, ahol az ízlésváltozásokról meséltünk. Olvasások szempontjából most hat darab könyvvel zárom a hónapot. Az Egy különc srác feljegyzéseiről, A Félelem-völgye című Sherlock Holmes kisregényről és a Volt egy farmom Afrikában-ról még szeptemberben írtam, a Szoba kilátással viszont már átcsúszott októberre, ahogy majd Adrian Mole naplója is át fog, illetve A Manderley-ház asszonya is. Utóbbit Emma Watson könyvklubjának kereteiben olvastam újra, és úgy gondoltam, hogy mivel ebből a könyvből írtam anno a szakdolgozatomat az egyetemen, igyekszem majd ezt egy bejegyzés formájába önteni. Ez kicsit sok időt vesz igénybe, de szerintem jó lesz.

És már itt is vagyunk a legkedvesebb hónapomban, a legszebb, legőszibb októberben! Igaz, most a éppen leterített egy megfázás, úgyhogy fájós torokkal és eldugult orral léptem be a kapuján, de nem kevésbé lelkesen. Kezdődjön az őszi terveimben elregélt féktelen őszi tombolás, tele csudajóságokkal. Mert ahogy Anne Shirley mondta, "Olyan boldog vagyok, hogy egy ilyen októberes világon élhetek."

A többiek szeptembere:
Amadea
PuPilla
Nikkincs
Nita
Theodora

2018. október 2., kedd

Ha Forster idejében létezett volna a Booking.com fogalma, akkor a nem megfelelő kilátással rendelkező szobák miatt valószínűleg csak egy lecsillagozott rövid értékelés született volna, és nem pedig egy egész történet. Vagy ki tudja. Mindenesetre a Signora panziója sokkal rosszabbul jött volna ki a történetből, mint ebben a regényben.
Jó, persze E. M. Forster regénye ennél jóval többről és sokkal fontosabb dolgokról szól, mint holmi panzió hamis ígérgetései. A Szoba kilátással arról beszél, hogy milyen fontos az embereknek a perspektíva; hogy legyen megfelelő rálátásuk a világra, amely körülveszi őket, és hogy nőként is joga van az embernek erre nem csupán vágyakozni, hanem mindezt meg is kapni. Virginia Woolf jó húsz évvel később írt nevezetes esszékötetében a saját szoba szükségességét fejtegeti a női nem számára; a saját helyet a társadalomban, ahol alkothat, gondolkodhat, önmaga lehet - Forster itt pedig a kilátás fontosságát hangsúlyozza; hogy a világot szabadon és önállóan is lehessen szemlélni. És tényleg mi lehetne ennél nagyszerűbb, mint egy saját szoba kilátással?
Azt hiszem, ebben minden benne lenne.


Forster ezen nézetei egy viszonylag egyszerű, első pillantásra csupán romantikusnak tűnő történetre vannak felfűzve.
Lucy Honeychurch, egy előkelő angol család lánya Firenzébe látogat kísérőjével, Charlotte kuzinjával, hogy végigjárhassa a város nevezetességeit. A Bertolini panzióban szállnak meg, ahol nem azt a szobát kapják és azzal a kilátással, amit a Signora ígért nekik. Charlotte ezen kellőképpen felháborodik. A panzió lakói közül Mr. Emerson felajánlja a hölgyeknek, hogy cseréljenek szobát vele és fiával. Ám nem csak ezzel a felháborító közvetlenséggel kell szembenézniük olaszországi útjuk során, hanem nyaralásuk tetőfokán az ifjabb Emerson végül megcsókolja Lucy-t. Ám mielőtt bármi folytatódhatna kettejük között, már véget is ér, hiszen Charlotte úgy dönt, el kell hagyniuk Firenzét mihamarabb.
Angliában Lucy-t eljegyzi a sznob és konzervatív Cecil, aki nem különösebben korbácsolja fel főhősnőnk érzelmeit, de mégis beletörődik sorsába. Ám ekkor felbukkan George, vagyis az ifjabb Emerson és ez kicsit összekuszálja a dolgokat....

"A szívük mélyén olyan panziót szeretnének, melynek csodaablakai vad tengerek habjára nyílnak egy elhagyatott tündérországban. Semmilyen hagyományos kilátás nem elégíti ki őket."

A regény a nők megítélésének egy igencsak sorsfordító korszakában keletkezett. Ugyanis ebben az időszakban kezdődött el egy fontos változás ebben a tekintetben. A régi nézetek szerint a nőket gyengének és kevésbé intelligensnek tartották - gondoljunk csak a "gyengébbik nem" kifejezésre.. Mindenképp meg szerették volna őket védeni az élet kegyetlenségeitől, mert úgy gondolták, hogy ezek súlyát képtelenek lennének elviselni. És ez a felfogás kezdett megváltozni Forster idejében: a nők önálló individuumként való kezelése, saját akaratuk és lelki szabadságuk utáni vágyuk ekkor kezdett el begyűrűzni a társadalmi felfogásba. A regény ezt a köztes állapotot állítja témájának középpontjába: a régi és az új nézet egyaránt jelent van a történetben. Mrs. Honeychurch, Lucy édesanyja és Cecil, Lucy vőlegénye képviselik a régi nézeteket, míg Emersonék másként tekintenek rá: ők azok, akik bátorítják, hogy kövesse azt az utat, ahol önmaga lehet a legszabadabban. Nem akarják őt megóvni a széltől is, hanem egy olyan lényt látnak benne, akinek ki kell bontakoztatnia önmagát.
A választás pedig Lucy kezében van: neki kell végül döntenie, hogy melyik ösvényre hajlandó rálépni.

" Sohasem értette meg igazán - emlékezett az estére évek múltán - hogyan sikerült az öregnek lelket öntenie belé. Olyan volt, mintha új ablakot nyitott volna a világra."

A regény rengeteg szimbólummal operál, így képes a látszólag könnyed, kis semmiségről szóló szerelmi történetet egy igen komoly és érdekes, a nemi egyenlőségről és egyenlőtlenségről, valamint az egyén szabadságáról szóló regénnyé változtatnia.
 A legszembeötlőbb a már korábban is emlegetett kilátás, amely a világ megismerését, saját horizontjaink tágítását szimbolizálja. Míg a kilátás eltakarása - például Honeychurchék otthonában az ablakokat folyton letakarják, ezt többször is megemlítik a regény folyamán - az egyént gúzsba kötő társadalmi szabályozásokat képviseli, amelyek megfosztják az embert saját gondolataik és érzelmeik kifejezésétől. Hiszen ne feledjük: ebben az időszakban az etikettnek való megfelelés volt az elsődleges, az ember nem tehetett vagy mondhatott olyasmit, ami ezen szabályozásba ütközött volna, még akkor sem, ha az a valódi meggyőződésével ellentétes volt. Mindenki a társadalmi megfelelés maszkját öltötte magára, az őszinteség még a legszorosabb kapcsolatok terén is ritka volt, hiszen a társadalmi szabályozások még oda is beszivárogtak. Lucy ebben a helyzetben saját önkifejezését egyedül a zenében képes megtalálni, amelyet édesanyja egyáltalán nem néz jó szemmel. Lucy számára azonban a zongorázás lehetővé teszi, hogy kifejezhesse érzelmeit még akkor is, ha nem beszélhet róluk. A zongora Lucy számára a szenvedélyt, az önkifejezést és a szabadságot jelenti. Mindazt, amit ő valójában az élettől szeretne megkapni. És vajon megkapja?
Fontos kérdés emellett még az is, hogy Lucy az életében jelenlevő férfiakkal milyen körülmények között találkozik: Forster ezzel is kifejezésre akarta juttani a két férfi felfogásbeli különbségét, pontosabban még inkább ki szerette volna hangsúlyozni azt. George Emersonnal való találkozásai ugyanis nem véletlenül mindig kint a szabadban történnek, gyönyörű természeti látvány közepette, amely vadságot és szabadságot sugároz. Míg vőlegényével, Cecillel zárt terekben, az épületek belsejében találkozik. Ezek is azt vetítik előre, hogy Lucy-t milyen típusú élet várhatja egyikük vagy másikuk mellett: a társadalmi elvárások falai között kell éljen ezentúl vagy a lehetőségek végtelen és szabad ege alatt.

És hogy Lucy végül mit választ?
Meg meri-e lépni azt, amihez óriási adag bátorság kell? Képes-e a saját kezébe venni sorsa alakulását? Egyáltalán mer-e választani végül? Ezt semmiképpen sem szeretném elmondani, helyette inkább a könyvet ajánlom elolvasásra. Szerintem zseniális, sok-sok beszédtémát hagyott maga után bennem. S azt hiszem, ez mindenféleképpen a jó könyvek sajátossága.

E. M. Forster: Szoba kilátással
A Room with a View
Fordította: Kádár Melinda
Lazi Kiadó
228 oldal

Follow Me @photos_from_anna