2011. május 12., csütörtök

Kötelékek

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány

Elolvastam: 2011. május 8.


Vajon melyik lehet a nagyobb varázslat? Ha képesek vagyunk megérezni a hazugságot, ha látjuk mások álmait? Vagy megtapasztalni az emberi kapcsolatok törékenységét és a megbocsátás képességét, esetleg elég lelki erővel rendelkezni az újrakezdéshez? Azt hiszem, bármennyire is varázslatos dolgok a Sparrow család nőtagjainak nem mindennapi képességei, azért a hétköznapi életben is ugyanúgy találhatunk csodákat. Igaz, nem feltétlenül tűnnek kívülről annyira izgalmasnak, de ettől függetlenül jottányival sem kevesebbek. Mágia ez is. Olykor ólomsúlyú, iszonyúan nehéz, s talán pont ezért varázslatos.

"… az ég a föld felszínén kezdődik, de erre senki sem gondol így; a legtöbb embernek csak a jó öreg levegőt jelenti. Nem veszik észre, hogy az égen járnak…"

Alice Hoffman könyveire már régóta nagyon kíváncsi vagyok, olyan sok lelkesítő blogbejegyzés született már a könyvei kapcsán, hogy ezt egyszerűen képtelen voltam otthagyni a könyvtár polcán árválkodni. Ám ahogy lenni szokott, azért óvatosan közelítettem felé, hiszen mi lesz akkor, ha már megint túlságosan is, már -már elképzelhetetlenül jónak képzelem, és csalódást okoz? Jó, oké - persze semmi se fog történni, gondolom senki nem veszi majd a fejemet vagy ilyesmi. De annyira akartam én is lelkendezni, imádni, hogy ez már kezdett egészen veszélyes méreteket ölteni. Így amikor először kinyitottam a könyvet, magamban elhatároztam, sok bólogatás közepette, hogy kiverem a fejemből a sok Hoffman rajongót, a nagyszerű bejegyzéseket - úgy fogok hozzáállni, hogy ez egy átlagos, semmiféle plusz töltettel rendelkező könyv. A számításom persze bejött: imádtam a könyvet, az első szavától egészen az utolsóig; egy-egy fejezetet többször is elolvastam, hogy magamba szívhassam ezt az atmoszférát, a gyönyörű szavakat, a varázslatot, és közben azt kívántam, bárcsak sose lenne vége! Tökéletes könyv úgy, ahogy van. Tényleg semmi kivetni valót nem tudnék vele kapcsolatban említeni. Ja, de mégis: hogy vége lett.

A tizenharmadik boszorkány nemzedékek története, egy családé, ahol a női ágon különleges képességek öröklődnek: Elinor, a nagymama szó szerint megérzi a hazugságot, Jenny mások álmait álmodja éjszakánként. Lánya, Stella pedig mások halálát látja előre... A család története szorosan összefonódik Unity nevű kisváros történetével is, így ez az ott lakók múltjának a krónikája is.


Be kell vallanom, hogy eszméletlen nehéz erről a könyvről írni számomra. Csak keresem a szavakat, kutatok a gondolataim után, de valahogy most nem jönnek... Nem tudom megfogni azt az érzést, ami állandóan körüllengett olvasás közben. Olyan volt, mintha egy buborékban lennék, a külvilág morajai tompán csengettek odabent, elhatárolódtam az odakint zajló eseményektől. Valami olyan helyen jártam, ami tele volt rózsa - és levendulaillattal, éreztem az esővel öntözött fű tavaszt idéző illatát, láttam az ég kékjét és komor szürkeségét, éreztem, amikor ragyogtak a nap sugarai, ugyanúgy, ahogy a hűsítő esőt is. Ez a világ ugyanúgy tele van rossz döntésekkel, csalódásokkal, fájdalmakkal, hiszen a szereplőket nem igazítják útba a jelzőtáblák, csak állnak az élet útkereszteződéseiben, és reménykednek, hogy jó irányba fordulnak, vagy ha mégsem, bizakodnak, hogy nem egyirányú utcába léptek. Ahogy mi is ezt tesszük folyton.



Kiadó: Geopen
Eredeti cím: Probable Future
Ár: 2990 Ft
Oldalszám: 416 oldal
Fordító: Szűr-Szabó Katalin

Képek forrása:
1. http://www.flickr.com/photos/64188695@N04/5851712225/in/photostream
2. http://pinterest.com/pin/11664518/

Vélemények:

0 hozzászólás:

Related Posts with Thumbnails