Pages

Monte Cristo grófja

2012. november 21., szerda


Dumas könyvét már jóval korábban kinéztem magamnak: még a 2011-es várólistacsökkentésre is beneveztem a Tizenkettőbe, de - szokásomhoz híven - jól elbuktam a dolgot. Bevallom őszintén, szerintem én vagyok az egyetlen ember kerek e világon, aki semmit, de tényleg semmit nem tudott korábban a Monte Cristo grófjának történetéről. Persze, most hogy elolvastam, változott a helyzet, de előtte fogalmam nem volt arról, hogy miről is szól, mire is számíthatok itt az olvasás alatt. Még most se tudom, hogy ez előnyöm vagy inkább hátrányom volt - mindenesetre befejeztem, és eléggé felemás érzésekkel tettem le a könyvet, s igazából ez volt az oka annak, hogy idáig húzódott a bejegyzésem megírása. Valamennyire távolodnom kellett a regénytől, hogy kicsit átgondolva, higgadtan, első benyomásoktól mentesen tudjak visszagondolni rá.



Én amondó vagyok, mai szemmel nézve a dolgot, hogy ez a folytatásos regények-ötlet az egyik legbénább na, jó ez túlzás, de akkor is dolog, amit a XVIII.-XIX. században kitaláltak, persze az író meg az akkori közönség is lelkesen örvendezett miatta, de ma, amikor itt ülök a kanapén, és éppen azon vagyok, hogy hogy is meg hova is tegyem le ezt a közel 1200 oldalas könyvet, egyszerűen elszörnyedek. S olykor nem csupán a mérete miatt. Nehéz ezt leírni - mert kicsit igazságtalannak is érzem részemről, de ezt majd később jobban kifejtem, hogy miért is - , de a Monte Cristo grófjának megvan a maga helye és ideje, és nagyon úgy tűnik, hogy nálam nem mindig klappoltak a dolgok. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért is érzem így magammal ezzel a könyvvel kapcsolatban, hiszen a vele kapcsolatos visszás érzéseimet nem lehet csupán arra fogni, hogy baromi hosszú könyv, hiszen , egy-két évvel ezelőtt totálisan lelkesen végigolvastam A nyomorultakat, a Három testőr-trilógiát és az Anna Kareninát is - hogy csupán az akkori irodalmi remekekből említsek néhány kifejezetten hosszú példát. Szóval, nem: nem a hosszúság, és nem is az akkori műfaji sajátosságokkal van gondom. Még csak nem is Dumas -val. Valami más volt a bibi.

Emlékszem, tizenkét-tizenhárom éves voltam, amikor megjelentek ezek a magyar kereskedelmi tévécsatornák, amelyek rövid idő után elkezdték ontani magukból a brazil meg argentin szappanoperákat, jöttek a Marimarok, a Rosalindák meg a... ő, biz'Isten nem jut eszembe több, de jöttek dögivel, és hát tudom, ciki de bevallom, egy-két évig amíg megvolt az újdonság varázsa, addig én is rendszeres nézője voltam ezeknek. Persze, aztán hamar korrigáltam a dolgot, és őszintén reménykedtem benne, hogy még csak írmagjuk sem maradt meg elmémben.... de most a Monte Cristonál rá kellett jönnöm, hogy mégsem ilyen egyszerű ezt a "setét évet" csak úgy eltörölni. (ne, ne hörögjetek! Várjátok ki a végét!) Ugyanis akárhányszor kinyitottam ezt a könyvet, és olvasni kezdtem, megszólalt a fejemben valami telenovellás főcímdal (mondjuk ez), és szinte láttam magam előtt a kamera felé forduló monológokat, a túlgesztikulált párbeszédeket és a gonosz szereplők titkos önelégült mosolyát - remélem, nem kell mondanom, hogy mindez részemről abszolúte önkéntelenül jött, nem igazán így terveztem az olvasást, hiszen azért ez elég gyakran felhúzott. Elvégre mégiscsak egy Dumas -regényre "fizettem be", nem pedig egy négyévados Marimar-maratonra. No, de mielőtt még jól megdobáltok paradicsommal, azért utolsó szó mondat, bekezdés jogán elmondanám, hogy sokáig teljesen értetlenül álltam én magam is az eset előtt, tényleg nem értettem a dolgot, hogy miért is látom ekképp a történetet, ám aztán egy reggel olyan igazán homlokra csapósan beugrott a dolog: bizonyosan azért történt így nálam olvasás közben, mert némely brazil és argentin telenovellák számára - ki tudja miképp és hogy történhetett - ez amolyan "ősszöveggé" változott az idők során. Gondoljunk csak bele - megfelelő műveltséggel rendelkező olvasók előnyben! :-) - hány telenovella épül hasonló történetre manapság? Hányban fogadja meg a kihasznált, esetleg szerelmétől elszakított szegény legény/lány, hogyha egyszer gazdag lesz, majd álruhában bosszút áll azokon, akik kegyetlenek voltak hozzá egykor? Elárulom: rengetegben.
Hát ezt akarta velem közölni a tudatalattim olvasás közben. S miután erre rájöttem, már másképp álltam Dumas-regényéhez is, mert így már biztos voltam benne, hogy ez részemről nem egy önkéntelen gúnyolódás vagy ilyesmi volt, egyszerűen csak egy jelzés, hogy hahó, hahó, nem emlékeztet ez téged valamire? Persze, mondanom sem kell, hogy bőven azután jöttem erre rá, miután elolvastam az utolsó oldalakat is...

Oké, érzem, hogy néhány kézben még mindig dobásra várnak a paradicsomok, de tudnotok kell, hogy a telenovellák "ősszövegeként" való értelmezését nem valamiféle igénytelenség mércéjeként értem, csak szimpla észrevétel. Meg hát lássuk be, hogy anno a folytatásos regények nagy része, amik egy-egy lap hasábjain jelentek meg, igenis hasonló szerepet töltöttek be akkoriban, mint a '90-es évek szappanoperái: az olvasók izgatottan várták a fejleményeket, beférkőztek a mindennapos témák közé, hogy megtárgyalhassák egymás között, hogy úristen, olvastad mi volt a múltkori részben? és ehhez hasonlók. A Monte Cristo grófja is hasonló fogadtatásra lelt mikor a Journal dés Débats 1844. augusztusában megjelentette az első részt - a rajongók ezután közel másfél évig olvashatták Edmond Dantes bosszúhadjáratát, aminek eredménye az előttem heverő, ezerkétszáz oldalnyi pillesúlyú könyv lett.



Különben Dumas dicséretére legyen mondva, hogy a Monte Cristo grófja nem olyan könnyű olvasmány, mint ahogy elsőre gondolná az ember - nem, nincsenek benne filozófiai, politikai meg történelmi fejtegetések, ezt inkább a szövevényes történetre értem, és a szereplők hihetetlenül bonyolult kapcsolathálójára. Mert hát tényleg az... amikor nagyobb szüneteket hagytam ki két olvasás között, néha bele is kavarodtam a ki-kicsoda játékba rendesen, hogy most ki is a gonosz, ki kinek a fia-borja meg ezt vagy azt most honnan is kéne ismernem... szóval, nem is egyszer kellett visszalapoznom vagy Google barátunk segítségét kérnem. Egyszer megpróbáltam felrajzolni magamnak mintegy emlékeztetésül, de kb. hat szereplő után feladtam a dolgot, mert rájöttem, hogy erre nem lesz elég egy A/4-es lap. De hála az internet csodájának, rátaláltam a vállalkozóbb szellemű olvasókra, akik ezt megtették helyettem. ITT megtekinthetitek - azt hiszem, a feliratok nem látszódnak rajta rendesen, szóval ez csak amolyan érzékeltetésnek jó, mondjuk azért aki még nem olvasta a könyvet, de tervben van neki, az inkább ne nézze meg, biztos ami tuti, nehogy véletlenül sikeresen kiolvasson belőle sasszemével egy ordenáré spoilert. 

No, de lássuk csak miről is szól röviden bocsi, de tényleg baromi röviden fogom elmondani Dumas egyik leghíresebb regénye: adva van nekünk egy igen fiatal, sikeres jövő előtt álló férfiú, aki Edmond Dantes névre hallgat, és úgy tűnik nagyon a szerencse fia, hiszen munkájában előléptetés előtt áll, s emellett szívszerelmével, a gyönyörű Mercedes - szel éppen közös esküvőjükre készülnek. Ám ezt a boldog kezdést nem mindenki nézi tétlenül: Fernand (titokban szerelmes Mercedes-be), Danglars (Edmond Dantes -szal egy hajón szolgál, és eléggé szíven üti, mikor megtudja, hogy Edmondot ki akarják nevezni kapitánnyá) és Caderousse (ő pedig csupán a szomszéd, és csak simán rosszindulatú) szóval ők hárman kitervelik, hogy Dantes -nak mégse legyen annyira jó, és jól feljelentik őt azzal a hazugsággal, hogy Dantes bonapartista. ez éppen akkor nem volt jó dolog Főhősünket pont az esküvője napján  cibálják el a rendőrök, és nem is olyan sokára If várában köt ki egy szűk börtöncellában. Azt mondják neki, hogy ez lesz örök időkre az otthona. Dantes először nem is igazán érti, hogy miért és hogy is került ő ide, hiszen semmi rosszat nem tett... aztán egy nap összeismerkedik a szomszédos cellában raboskodó Faria abbéval, aki felnyitja Dantes szemét. Dantes ekkor bosszút esküszik: ha egyszer kikerül a börtönből, kamatostól visszaadja mindezt azoknak az embereknek, akik rosszat tettek vele...

Az elején picit zavaróan hatott számomra az a rengeteg szál, amit elkezdett. Fejezetről fejezetre csak jöttek és jöttek az újabbnál újabb szereplők, eltelt 100 oldal és még mindig nem indult be a cselekmény, csak paroláztunk egyet mindenkivel. Jó, persze gondoltam, hogy lesz ez még jobb is, hiszen általában a naaagy romantikus természetesen a korszakra értem, nem a műfajra regények mindig így kezdődnek, úgyhogy nem estem pánikba, csak hát no... azért száz oldal után már úgy gondoltam, hogy igazán itt az ideje annak, hogy bekövetkezzen az a bonyodalom, mert Fernand, Danglars és Caderousse gonoszkodós bajuszpödrései valahogy nem nyomták fel az adrenalin szintemet. Aztán már valamelyest beindult a cselekmény, de aztán megint holtpontra jutott újabb száz oldal , s persze értem, hogy miért volt ez: gondolom, érzékeltetni próbálta, hogy a börtönben töltött évek során a kedves, jóindulatú Dantes hogyan is szánja rá magát a bosszúra. S ezzel nem is lett volna semmi gondom, ha Faria abbé nem lett volna ott a színen. Ugyanis, bevallom, én őt utáltam a legjobban a szereplők közül, annak ellenére, hogy ő a könyv szerint egy nagyon pozitív alak, amolyan apafigura-szerűség. Csakhogy Dumas szerintem nem igazán erőlködött a jellemábrázolásnál Faria esetében: úgy gondolta, hogy elég lesz úgy az olvasó tudtára adni az abbé bölcs mivoltát, ha azt többször is kimondatja vele, s sokszor nem is következetesen, hanem csak úgy bele-beleszurkálja a párbeszédekbe. Csak az a baj, hogy ebből nekem inkább az jött le, hogy ez az abbé egy iszonyatosan dicsekvő ember, aki el van telve magától. Mert hát ne is haragudjatok, de én az olyan emberekről sose gondolom, hogy jaj, de bölcsek vagy okosak, akik állandóan keresik az alkalmat, hogy kimondhassák, hogy ők milyen bölcsek vagy okosak. És hát az meg egyenesen a nevetség határát súrolta, ahogy az abbé Dantes elbeszéléséből rájött, hogy mégis kik azok, akik az ifjút börtönbe juttatták. (s mindezt tizenöt év távlatából!) S valahol itt kezdtem el gondolkodni azon, hogy én biza' nem fogom tovább olvasni, mert ez véleményem szerint egy elég gagyi megoldás volt. Dumas-tól nem ezt vártam.

Ám miután végre! kikerült Dantes a börtönből, és kezdetüket vették a kalandok, már semmi problémám nem volt a könyvvel. Izgalmas volt, lekötött, és hát tényleg nem egy olyan jelenet volt, ahol szabályosan izgultam olvasás alatt, és tényleg érdekelt, hogy mi fog ebből kisülni, és külön tetszett az a húzása is Dumas-nak, ahogy a kiszabadulást követően nem csupán a szereplők, hanem az olvasó elől is bújtatta Dantes-t, aki különböző neveken, és különböző külsővel lépett be a jelenetekbe, és egy ideig tényleg csak sejtettem, hogy ez valójában ő, de volt olyan is, hogy úgy gondoltam, bizonyosan csak felbérelt embereket ezekre a szerepekre.

Dantes lelki és jellembeli átalakulását, illetve ennek folyamatát Dumas nagyon jó érzékkel írta le, szerintem lélektani regényként is simán becímkézhető ilyen szempontból. S ebből a szempontból érdekes volt megfigyelni azt is, hogy az elején Dantes fejébe beengedi az olvasót a narrátor, de aztán ahogy Dantes Monte Cristo grófjává válik már nem. Az olvasó számára ugyanúgy rejtve maradnak Monte Cristo magában tartott gondolatai mint a könyvben élő szereplők előtt: már csupán a párbeszédekből tudhatjuk meg egy-egy dolog miértjét. Dantes és Monte Cristo grófja az évek oldalak során annyira eltávolodik egymástól, hogy szinte már mi sem ismerünk rá, annak ellenére sem, hogy olvasóként tudjuk az igazságot. Például nekem a végefelé már ijesztőnek tűnt az, ahogy Monte Cristo gondolkodott a saját bosszúhadjáratáról.. bizonyos volt benne, hogy ő lett "Isten ostora", aki ezzel, hogy megbosszulja a múltat csakis Igaz és Jó cselekedeteket hajt végre. Én itt már nagyon elborultnak éreztem Monte Cristo gondolkodását, mintha tényleg az őrület határán lett volna. S talán pont emiatt a lélektani vonal miatt ezt a regényt én a komorabb Dumas-könyvek közé sorolom.

logót készítette: Nima
A molyon három és fél csillagot adtam a könyvre, ami az én pontozásom szerint azt jelenti, hogy számomra az abszolút semlegességnél valamennyivel élvezhetőbb volt a történet. Voltak pillanatok, amikor csak unottan olvastam, és igazából hidegen hagyott az egész bosszúhadjárat, de nem tagadom, volt olyan is, hogy nagyon egymásra találtunk (különösen a Párizsban játszódó részek többségénél, de ilyen volt néhány rómás fejezet is). Abszolút megértem, hogy sokaknak kedves olvasmánya, ám én inkább mégis csak maradok A három testőrnél, és annak folytatásánál - ezeket én sokkal felszabadultabb olvasmányoknak éreztem. 
Na, jó azért valamelyik filmváltozatát majd megnézem.
A könyvet az újraélesztett Online Könyvklub keretein belül olvastam, és csúnyán kicsúsztam a határidőből, amiért mindenkitől elnézést kérek.

Végezetül pedig álljon itt Jim kapitány velős, tömör véleménye a folytatásos regényekről (L. M. Montgomery: Anne férjhez megy). :

"Biztonságba kell helyeznem ezt az újságot, amíg be nem fejezem a folytatásos regényrészletet. Őrült szerelem a címe. Nem éppen a kedvenc műfajom, de kíváncsi vagyok, az írónő meddig képes elnyújtani a történetet. Már a hatvankettedik fejezetnél tart, és amennyire én látom, most sincs közelebb az esküvő, mint az elsőben."

Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja
Eredeti cím: Le Comte de Monte-Cristo
Fordította: Csetényi Erzsi
Kiadó: Magyar Könyvklub
Oldalszám: 1136
Eredeti ár:  (passz, nincs rajta a borítón)





7 megjegyzés:

Savanah írta...

Érdekes, az elmúlt néhány hétben legalább 4x találkoztam a Monte Cristo grófjával, random emberektől... Amit valószinüleg nem vettem volna figyelembe, ha én is nem éppen nemrég fejeztem volna be. És nem te vagy az első, aki irja, h túl hosszú volt, mert h Dumas bácsi arra kapta a pénzt. Lehet ha olvasás közben tudom, másképp állok hozzá. Én csak azt vettem észre, h a második könyv akár ki is maradhatott volna, mert nem ért semmit. Azon rágtam magam át a leglassabban. Előtte és utána faltam a könyvet. De alapjába véve nekem pozitiv élmény a könyv, és nagyon élveztem. Nemrég irtam én is róla a blogomon.

katacita írta...

Jó ez a szappanopera-párhuzam, nagyon találó! A Marimar zenéje meg... :D
A lényeg, hogy tényleg annyi túlzó elem volt a könyvben, hogy úgy éreztem én is, mintha valami amatőr ripacs színészek lennének a történet szereplői, nem tudtam őket komolyan venni.

A folytatásos regény mai szemmel nézve tényleg elég fura, de hát akkor még nem voltak sorozatok, biztos ugyanúgy várták a következő részt, mint mi a Grace klinikából/Lostból/akármiből:)

Heloise írta...

@Savanah: Igen, ezt az Online Könyvklub keretein belül olvastuk páran, Amadea blogján lehet jelentkezni majd a következő körre. Abszolút nyitott a dolog, szóval ha gondolod, jelentkezz majd rá nyugodtan :-) Örülök, hogy neked ennyire tetszett a könyv. Írtam, hogy nálam nem annyira a hosszúsággal volt a baj - persze, néha elszörnyedtem tőle - , alapvetően inkább az zavart olvasás közben, hogy nem tudtam elvonatkoztatni a szappanoperáktól. Aztán persze, rájöttem, miért is volt ez :-) , de olvasás közben rettentően zavart.

@katacita: ah, tényleg: a ripacs szó nagyon találó :-) Örülök akkor, hogy nem voltam egyedül ezzel a képzelgésemmel :-) (oh, hát a Marimart nem lehetett kihagyni :-P ) Igen, Jim kapitány párszor kitért erre a jelenségre a folytatásos regényekkel kapcsolatban az Anne férjhez megy c. könyvben, és olyan jókat mosolyogtam rajta, mert pont a Monte Cristo után kezdtem bele abba a könyvbe, szóval pont jól jött ki a lépés :-D

Andrea írta...

Bár szegény Monte Cristot még nem olvastam (ill. 7 éve elkezdtem, de kb.: 90 oldal után félretettem és nem tudom, miért :$), de a szappanoperás párhuzamról eszembe jutott, hogy tavaly a Téli regével jártam így. 101%, hogy a szappanoperák másik felének alaptörténetét onnan vették, és Shakeaspeare ide, Kosztolányi-fordítás oda, feladtam. Pedig tizenévesen én is néztem ezeket, de én is kinőttem belőlük :D.

Heloise írta...

@Andiamo: A Téli regét én is olvastam még gimisként, de már nem nagyon emlékszem a történetre, csak annyira, hogy nekem se tetszett. Legalábbis nem annyira, ahogy a Shakespeare-darabok szoktak - akkor lehet hogy pont ezért? :-)
Úgy tűnik, ezek a "setét évek", míg néztük a szappanoperákat, tényleg nyomot hagytak bennünk. Lehet, ha nem néztük volna őket anno, másképp állnánk az ilyen könyvekhez :-D

Andrea írta...

Annyira emlékszem a Téli regéből, hogy elcserélték a gyerekeket, az egyik egyik országban, másik másik országban nevelkedik. Na itt éreztem a szappanoperisztikus beütést és hogy ez nem fog menni.
Bevallom, volt, hogy az elmúlt pár évben belekukkantottam egy-egy "jó kis" sorozat ismétlésébe, de csak azért, hogy röhögjek egyet :D.

Heloise írta...

@Andiamo: Ah, tényleg valami rémlik... :-) Ilyen különben a Tévedések vígjátéka is :-D Jaj, igen - néha én is bele-belelestem egy ilyen "remekműbe" azóta, hihi :-DD jókat vigyorogtam rajta, simán elmennének akár paródiának is :-DD

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS