Sheila Kohler: A Brontë lányokShelia Kohler regényére leginkább a címe miatt figyeltem fel, hiszen a Brontë nővérek műveit nagyon kedvelem, úgy gondoltam emiatt ideális választás számomra – s biztosan sokan mások is így gondolták. Úgy gondolom, hogy a három nővért – persze nem csehovi értelemben – felesleges bemutatnom bárkinek is, hiszen a Jane Eyre, az Üvöltő szelek és az Agnes Grey világszerte ismert, és elismert művek, és még manapság is divatosnak tekinthetők az olvasók körében. Sikerük és irodalmi értékük vitathatatlan, s pont emiatt izgatja az irodalomtörténészek és az olvasók fantáziáját is, hogy vajon ez a három lánytestvér, akik az isten háta mögötti faluban élték le életüket, nem mozogtak irodalmi körökben, hogy volt képes ilyen nagyszerű műveket adni a világnak?
A regény három részből áll, és 1846-ban veszi kezdetét, mikor Charlotte -ot édesapja betegágya mellett találjuk, amint éppen belefog a Jane Eyre írásába. Elmúlt éveinek emlékei köszönnek vissza eközben, megszakítva a jelen folytonosságát, rövid jelenetekből, kis történetekből értesülhetünk arról, hogy végül mi vezette el ahhoz Charlotte -ot, hogy tollat ragadjon, és megírja ezt a regényt, amiből később óriási sikert hozott számára. Ám nem csupán ő emlékezik vissza eközben, hanem az éppen egy szemműtéten átesett édesapja is – s kettejük emlékkollázsaiból egy viszonylag egész kép áll össze fejünkben az elmúlt évek történéseiről.
A regény második részében – mikor Charlotte és édesapja visszatérnek Haworth-be, az otthonukba családjukhoz - ez a felépítés már megszakad, és a történet felveszi a konvencionálisnak nevezhető történetmesélés formáját. Itt már megismerkedhetünk Emily-vel és Anne -nel is, akik éppen különböző kiadókkal leveleznek regényeik kiadásának reményében, és végül sikerrel is járnak.
Ahogy a nővérek regényeinek ismeretében már sejteni lehet, az életükről szóló történet is kicsit sötét színezetű, és tele van kimondatlan feszültségekkel. Sheila Kohler a Brontë nővérek regényei nagyszerűségét és újszerűségét a testvérek személyiségéből, illetve emlékeikből magyarázza. Ezen regény szerint a nővérek regényei, illetve azok megírása egyfajta terápiaként szolgáltak számukra, hogy a mélyen eltemetett fájdalmukat, soha ki nem mondott problémáikat, fájó emlékeiket írták ki magukból ezekben a történetekben. Szerinte valahol itt kell keresni regényeik nagyszerűségének titkait: nem mesterkélt írói pózok eredményei, hanem a legbensőbb titkok kitárulkozásai.
Charlotte számos visszaemlékezése, vagy éppen a regény jelenében zajló történések rendkívüli módon hasonlítanak a híresebb Brontë regények egy-egy epizódjára, esetleg magára az egész történetre. Amit igazán sajnálok, hogy Anne és Emily nagyon háttérbe szorult Charlotte alakja mellett, ők igazából csak a regény Második részében jelennek meg, de csak felszínesen ismerhetjük meg őket. Gondolataik, emlékeik csupán annyira vannak jelen, mint egy fontosabb mellékszereplőnél szokás. Itt Charlotte -é a főszerep – ahogy az angol cím is mutatja – igazából ő van itt a középpontban, az ő emlékei, az ő gondolatai dominálnak, és az ő sikerével jön meg igazán a regény csúcspontja.
Bevallom, nem előítélet mentesen vágtam bele az olvasásába: volt egy elképzelésem, hogy ez most milyen is lehet hangulatában, stílusában (valljátok be, nektek is van a cím elolvastával). Teljesen rákészítettem magam lelkileg, és alig vártam, hogy nekikezdjek. Az első száz oldal nem győzött meg. Sőt, ennél továbbmegyek: nemhogy nem győzött meg, egyenesen az őrületbe kergetett. Egyáltalán nem erre számítottam, és tényleg már megfordult a fejemben az is, hogy nem is olvasom tovább, annyira feldühít.
Az első pár oldalig még nem volt gond – ha jól emlékszem, az első szemöldök-felhúzásom valahol a huszadik oldal környékén volt, amikor megpillantottam a "sóvár combok" kifejezést, és innentől nem volt megállás. A történet – megítélésem szerint – egyre jobban nyögött és erőlködött, bár továbbra se tudom mi célból. Brontë apuka pap és aszott öregember létére, aki éppen most esett át egy szemműtéten, olyan szexuális képzelgésekkel rendelkezik, hogy arra gondoltam folyton, hogy te jó ég, még jó, hogy nem fogadott cölibátust – tuti nem bírta volna ki. Ráizgul a nővérke "sóvár combjaira" és a halott feleségére is úgy emlékszik vissza, mint akivel milyen jó volt ágyba bújni – főleg, mikor ellenkezett. S aztán, amikor jött egy olyan fejezet, amiben a Brontë apukát ápoló nővérke önkielégítéséről olvashattam, akkor ott valahol tényleg elszakadt a cérna. Ez egyáltalán nem oké. S igazából most sem értem pontosan, hogy ez az epizód – meg a papuska kis fantáziálgatása, Charlotte -ról nem is beszélve – miért került bele? Tényleg az egésznek semmi funkcióját nem láttam akkor se, és a könyv elolvasása után se. Ez egyszerűen ott van, mert miért ne. "Há' legyen már benne egy kis szex, mer' az köll." -felkiáltással.
Egyszóval a könyv egyre inkább egy ócska, rossz ponyva benyomását kezdte kelteni bennem, aminek csak azért adták a Brontë-lányok, és nem a "Pajzán pap huncut nővérkéje" címet, mert a Brontë-nővérek divatosak, és lehet, hogy így még többen megveszik, sőt még esély is van rá, hogy egy igazi könyvkiadó kiadja, és nem a száz forintos Tiffany füzetek közt végzi. És ezt nemcsak azért mondom, mert a szex itt-ott felbukkan benne, hanem a szereplők jellemzése teljesen egysíkú és amatőr, Charlotte visszaemlékezései fájdalmasan és bosszantóan unalmasak
, érdektelenek és néha egy brazil szappanopera mélységeihez közelítettek, nem is beszélve az anyuka haldoklásáról szóló visszaemlékezésről, ami már tényleg a nevetséges teátralitás határát súrolta. És én csak egyre és egyre dühösebb lettem, hogy ezt az egészet hogy lehetett ennyire elrontani? Utáltam az apát, utáltam a nővérkét (aki egyébként miután túlesett az önkielégítésen, lement a konyhába egy nagy cupákot elszopogatni) , meg Mr. És Mrs. H. -t, és Charlotte se volt szimpatikus. Őt is majdnem utáltam.
És aztán a Második résznél ez az egész egy csapásra megszűnt. Mintha az írónő észbe kapott volna, hogy jaj, mit tettem, ez úgy rossz, ahogy van – és innentől kezdve olyan volt az egész, mintha nem is ugyanazt a könyvet olvasnám, és nem is ugyanattól az írótól. Az Első rész és a Második, illetve Harmadik rész között annyira ég és föld a különbség, hogy hihetetlen! Végre feltűnt a színen Anne és Emily is, aminek tényleg őszintén örültem, mert mint említettem Charlotte az idegeimre ment az előző részben. Itt végre azt kaptam, amit vártam – én ilyesminek képzeltem el ezt a regényt még az olvasása előtt, és ha az Első rész nem lett volna, akkor lehet, hogy még szeretném is ezt a könyvet.
Az itt felmerülő problémák és dilemmák már sokkal jobban érdekeltek, és az írónő ezeket már egyáltalán nem amatőr módon ábrázolta, nem éreztem annyira mesterségesnek, teátrálisnak a szituációkat, a párbeszédeket – végre bele tudtam élni magam. Ami sajnálok itt az az, hogy Anne és Emily továbbra se kerülnek annyira előtérbe, mint Charlotte, és igazából nem értem miért. Talán, nem találta őket annyira izgalmasnak az írónő? Az valóban igaz, hogy kevés ideig éltek, és olyan nagy sikereket -rövid életük miatt – nem tudtak megélni, mint Charlotte, és biztosan dokumentum, visszaemlékezés se maradt annyi róluk, mint nővérükről, de szerintem ebben pont ez az izgalmas... én legalábbis szívesen megismertem volna őket jobban is.
A könyvet igazából nem tudom hova tenni, hiszen az első fele szerintem rémesen borzalmas, és bár a második fele mondhatni jó, de nem tudom, hogy ez elég-e ahhoz, hogy azt mondjam, jó volt. Inkább azt mondom, végül is nem volt annyira rossz könyv.
Annyira.Eredeti cím: Becoming Jane Eyre
Fordította: Fazekas Edit
Kiadó: Kelly
Oldalszám: 219
Eredeti ár: 2580 Ft
Sötét, hűvös pincében pókhálókkal körbeszőtt hordó áll. Csendesen vár a felbontásra, nem hallatszik le rejtekébe a fenti kocsma cigarettafüstös-duhajkodós zsivaja. Csak áll, és érlelődik évek óta; arra vár, hogy egyszer megnyíljon ismét a pince ajtaja, és végigszaladjon sietve a beszabadult fénycsík a pince sötét folyosóján. Ártatlan borocska ez, finom, édes és zamatos. Pont pohárba való. Többször is. Aztán egyszer csak fejbe kólint, és már csak azt veszed észre, hogy szédelegve-émelyegve botorkálsz hazafelé a szokatlanul kacskaringós úton. Elesel a saját lábadban, arccal bele a sárba... Már nincs olyan zamata a bornak. Csak mocsok és szégyen íze.
