Ki szegi meg a Parancsolatot?

Szemere György: A siralomházban

kiolvastam: 2010. április 5.

Szemere György egy igen rövid, ám annál jóval több mondanivalójú művével ismerkedtem meg egy hétfő délutánon. Megint ott álltam egy halom drámával a kezemben, amikkel egy hét alatt kezdenem kellett volna valamit, és hát persze olyan rossz természetű vagyok, hogy ami kötelező, azzal nekem mindig fenntartásaim vannak. De úgy gondoltam majd csak átrágom magam a papírrengetegen és aztán le lesz tudva. Kellemes meglepetés volt számomra ez a dráma, mert nagyon élveztem olvasni.

A történet a szegedi börtönben játszódik, ahol Jóska, drámánk főszereplője, gyilkosság miatt halálra ítéltetett a törvényszék által, s az utolsó napját ismerhetjük meg. A párbeszédekből rögtön kitűnik, hogy milyen egyszerű és jószándékú ember ő, s tulajdonképpen meg is rökönyödünk rajta, amikor kiderül mit is keres azon a helyen.

De itt igazából nem is a történet a lényeg, hanem azok a kérdések, amelyeket feszeget a mű: vajon tényleg olyan nagy bűn az, ha olyan ember életét oltjuk ki, aki szántszándékkal, orvul és gonosz cselekkel kiforgatott a vagyonodból, tönkretette a házasságodat, az egész életedet és megfosztott minden vágyadtól? S erre azt szokták mondani, hogy Isten teremthet egyedül életet és csak ő foszthat meg attól. De ha ez valóban így van, akkor a törvényes keretek között véghezvitt kivégzés miért nem számít bűnnek? Az miért nem Isten parancsolatának megsértése? Ott nem ember oltja ki a másik életét? Hol van a gyilkosság és az igazságszolgáltatás határa (ha egyáltalán létezik ilyen)?

A főszereplőhöz kiküldött lelkész igyekszik meggyőzni Jóskát arról, hogy amit ő elkövetett azzal a gazemberrel, az bűn volt, s ezért neki meg kell halnia. Jóska ezzel a dologgal nem is ellenkezik: „ Én nem csináltam Kiszivel egyebet, mint amit a bíró urak velem: vétettem a törvény ellen, hát megölnek; Kiszi Mátyás meg ellenem vétett, hát megöltem” Elfogadja a helyzetét, de a lelkész legnagyobb bánatára bűntudatot nem képes érezni, mert folyton csak azt hajtogatja, hogy Kiszi Mátyás (az áldozat) megérdemelte az általa szabott büntetést. De „bűnbánat nélkül nincs bűnbocsánat”. Jóska igyekszik azt mondani, hogy megbánta tettét, de a szíve mélyén úgy érzi, hogy mégis jogos volt:

„Azt mondta valami itt belül – akárcsak a lelkem beszélt volna fennhangon -, azt mondta a lelkem, hogy azzal beszámolhatok Istennek, amiért nem akart megáldoztatni a főtisztelendő úr, de azzal már nem, hogy olyan közel Hozzá, hazug szóra mertem kinyitni a számat.”

Összegzés:

Olyan kérdések merültek fel bennem ennél a drámánál, amiken már korábban is gondolkodtam, mégse jutottam dűlőre, és még most sem. Egyfelől ott van az, hogy ha valakit halálra ítélnek az mennyire borzalmas dolog, főleg akkor ha kiderül, hogy nem is ő volt a tettes. De nehéz megítélni azt is, hogy vajon mennyire érdemelte meg ezt a büntetést akkor, ha tényleg egy olyan lehetetlen személy ellen követte el, aki tönkretette, megalázta, kisemmizte, vagyis nem fizikailag, de mégis csak „megölte” őt. De másfelől ott vannak azok a pszichopaták, akik élvezetből gyilkolnak marokszámra embereket, gyermekeket, brutálisabbnál brutálisabb módszerekkel és nem bánják meg egy cseppet sem, sőt némelyik még hangoztatja is, hogy ha kiszabadul ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Nehéz kérdés az emberi élet kioltásának jogossága, lehet hogy tényleg nem is halandónak való feladat... Az értékelésemben 8 pontot ért el.