Rick Riordan: A Titán átka - Precy Jackson és az olimposziak III.
kiolvastam: 2010. december 30.

Hihetetlenül vártam már, hogy mikor jelenik meg a sorozat harmadik része, kíváncsi voltam hogyan folytatódnak az ifjú félisten és szatír barátjának kalandjai. A megjelenés a vártnál kicsit tovább csúszott, de végül karácsony előtt pár nappal már a kezemben tarthattam, s alig vártam, hogy belekezdhessek. Riordan úr apait-anyait beleadott ebbe a részbe, az összes korábbinál izgalmasabb, viccesebb, kalandosabb kötetet engedett ki kezei alól - s én ezt mint olvasó, örömmel fogadtam.

Természetesen, nehéz úgy beszélni erről a részről, hogy esetleg azok előtt, akik nem olvasták az előző részeket, de egyszer bele szeretnének vágni a sorozatba, ne lőjek le semmiféle poént a korábbi kötetek cselekményét illetően. Ezért, akik a fentebb csoportba tartoznak, kérem, ne olvassák tovább a posztot, mert óhatatlanul elmondhatok egy-két dolgot a korábbi kötetekről.

Szóval, Percy, Posszeidón fia, Thália, Zeusz lánya és Annabeth, Athéné gyermeke és persze az elmaradhatatlan patás pajtás, Groover azt a feladatot kapja, hogy keressen meg két félisten porontyot, s hozza el a biztonságot nyújtó Félvér Táborba. Hogy melyik isten gyermekei, pontosan nem tudni, de egyenlőre nem is ez a lényeg, inkább a félelmetes, legyőzhetetlennek tűnő mantikórral akadnak némi problémák, aki a félvér porontyok elszállítását nem nézi valami jó szemmel. Végül hatalmas mázliknak és persze Artemisz Vadászainak köszönhetően mégis sikerül véghez vinni a tervet, ám egy "apró" hiba csúszik a tervbe: Annabeth eltűnt, s nem sokkal utána Artemisznek is nyoma vész. Nagy valószínűséggel az Ellenség kézre kerítette őket, így egy öt főből álló csapat indul a megmentésükre....

– Ez olyan sirály! – ugrált Nico az első ülésen. – Ez tényleg a Nap? Azt hittem, hogy Héliosz és Szeléné a nap és a hold istene. Hogy van az, hogy néha ők, néha meg ön és Artemisz töltik be a tisztet?
– Megszorító intézkedések, nadrágszíj összehúzás – felelte Apollón. – A rómaiak miatt van az egész. Nem győzték a templomi áldozatokat, erre elbocsátották Hélioszt és Szelénét, és a munkakörüket átadták nekünk. Hugi kapta a holdat, én a Napot. Először elég zavaró volt, de legalább adták hozzá ezt a szuper szolgálati verdát.

Azt hiszem, ebből a rövidebb cselekményvázolásból lehet, látni, hogy izgalmakban ebben a kötetben sem lesz hiány, szinte minden fejezetben akadnak kisebb-nagyobb összecsapások, felbukkannak újabb és újabb titkok, meglepetések: például felbukkan a nemeai oroszlán, pegazusok, Szkítiai Dracénák, az Erümanthoszi Vadkan is megjelenik egy hószánkázás erejéig és persze még sorolhatnám az érdekesebbnél érdekesebb, mitológiaibbnál mitológiaibb lényeket. Persze, aki már egy kicsit is járatos a görög mitológiában, annak nem lesz olyan sok meglepetésben része, mint akinek lövése sincs az Olimposzról meg az istenekről. De ez elsősorban ifjúsági regény, szóval ezzel a szemmel kell rátekinteni: s én úgy gondolom, hogy bőven megállja helyét a műfajában, hiszen nem csupán arról van szó, hogy leköti a gyermek figyelmét, hanem még ráadásul szórakozva tanulhat is belőle - s ez piros pontot érdemel, ismételten.

S nagyon jó dolognak tartom azt is ebben a sorozatban, hogy "uniszex" ifjúsági regény, fiúk és lányok is egyaránt élvezettel vehetik kezükbe - hiszen nincsenek benne csöpögős jelenetek, amik a fiúk idegeire mennének, de ellenben azért a harcok, összecsapások nem kizárólagosak a cselekményben, ami mondjuk egy lányt lehet, hogy elrettentene az olvasástól, hanem vannak egészen hétköznapinak nevezhető, érzelmi problémák is, például a barátság tekintetében vagy szülő-gyermek viszonyában.

Riordan humora már az első kötetben se volt semmi, de ezt minden egyes további kötetnél egyre inkább fokozza: míg a Villámtolvajnál kb. fejezetenként egyszer ha felnevettem, addig itt már sokkal, de sokkal gyakrabban - ez köszönhető a narrátornak és az ő meghökkentő hasonlatainak, illetve az istenek haláli szövegeinek.

– Hová-hová? – tudakolta Mr. D. Lába a levegőben lebegett, vállával a házfalnak támaszkodott. Leopárdmintás melegítője és fekete haja lebegett a szélben. Isten-veszély! Ez a borvirágos ürge! Mr. D. felsóhajtott, szemmel láthatóan zokon vette az eposzi jelzőt: – A következő ember vagy ló, aki borvirágos ürgének mer hívni, egy üveg Merlot-ban végzi.

Szóval, ha jól akarod magad érzeni egy-két délután erejéig, s valami könnyedre vágysz, akkor ajánlom figyelmedbe ismételten Percy Jackson kalandjait. És most várom a következő részt! Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: The Titan's Curse
Fordította: Acsai Roland - szöveget gondozta: Garamvölgyi Ildikó
Eredeti ár: 2999 Ft
Oldalszám: 286 oldal
ISBN: 978 963 245 331 6

A jövő kezdete

Jude Deveraux: Madame Zoya, a lélek doktora

kiolvastam: 2010. december 27.

Már mielőtt belekezdenék a bejegyzésembe, rögtön egy lényeges kijelentést szeretnék tenni: még nem olvastam olyan igazán vérbeli csajos regényt. Soha. Azt hiszem... - most egy kicsit elbizonytalanodtam, ahogy általában szoktam, mikor leszögezek valamit... Ja, de! Most mégis eszembe jutott egy: Candace Bushnell -től a Szex és New Yorkot valaha, valamilyen igen távoli időben és talán egy másik dimenzióban, vagy csak egy másik életben én is elolvastam - bár, mivel nem vagyok tájékozott a csajos könyvek palettáján, nem tudom mennyire fedi le az a könyv a "vérbeli csajos regény" fogalmát.

Igazából, ezt a comingout -olást azért tartottam fontosnak, hogy tudjátok: igazából Deveraux regényét ezért nem igazán tudom mihez viszonyítani saját műfaján belül, vagyis a többihez képest szerintem mennyire jó vagy rossz - nem ismerem az ilyesfajta könyvek sémáit, a témáit meg inkább csak elképzelni tudom. Szóval, ezt a könyvet mindenféle támpont nélkül fogom értékelni - ezt fontosnak tartottam leszögezni itt az elején.

Szóval, a kezdőszituációban adva van nekünk három nő: Amy, a családanya, aki elé végülis nyugodtan rakhatnánk a boldog jelzőt is, bár ez a vetélése következtében fellépő depressziója miatt mégse lenne teljesen helytálló. A másik hölgy neve Faith, aki szintén nem boldog, hiszen férje nem régen hunyt el súlyos betegség következtében, s az anyósával azelőtt se, de azóta meg végképp nem valami felhőtlen a viszonya - hogy finoman fogalmazzak. S végül ott van a harmadik hölgy, Zoe - aki amnéziában szenved, jó pár év kiesett az emlékezetéből, s persze ezzel együtt olyan fontos információk is, mint például, hogy miért is haragszik rá az egész város. Hát, ők lennének azok, akiket Jeanne, a pszichoterapeuta egybegyűjt maine - i nyaralójában, hogy hátha segítenek egymásnak megnyílni, s átlendülnek együtt problémákon. S persze, előbb-utóbb felbukkan Madame Zoya, aki olyan csodálatos képességek birtokában van, hogy képes visszarepíteni a problémákkal küzdő embereket múltjuknak ahhoz a pontjához, ahol minden baj kezdődött...

A könyv egyébként a Madam Zoya látogatóinak folytatása, bár az előző rész ismerete nélkül is tökéletesen érthető ez a könyv - ahogy olvastam az első részről írt véleményeket, tulajdonképpen csak Madam Zoya személye kapcsolja össze a két részt, de ezt leszámítva teljesen önálló történetnek tekinthetők. Igazából, a hangsúly a három nő egészen "hétköznapinak" nevezhető problémáin van, illetve ezek feldolgozásán, maga Madam Zoya -nak csak egy egészen piciny szerep jut, amivel egy kis misztikumot csempész a mindennapokba.

A könyv első része talán ezért is nem tudott lekötni annyira - rájöttem, hogy ezek a csajos-romantikus vonalat követő regények nem az én műfajomba tartoznak. Amíg a három nő a maine - i nyaralóban tartózkodva próbálta megismerni egymást, s kitalálni vajon ki miért is van itt, egy szikrányi érdeklődést sem mutattam a könyv irányába. Talán, egyedül Zoe története volt ami valamennyire mégis csak érdekelt, kíváncsi voltam vajon mit tehetett, hogy minden régi ismerőse utálja. És persze tudom, hogy a hiba az én készülékemben lehet, ezért is írtam a bejegyzés elején, hogy nincs tapasztalatom az ilyen típusú könyvek terén, s pont az érdeklődésem hiánya miatt alakulhatott ki ez a helyzet.

De aztán végre eljött a várva várt időutazás, aminek segítségével mindhárom nő visszarepült a XVIII. századba, hogy Amy későbbi sorsát megváltoztassák, de végül mindhármuk számára hasznosnak bizonyul. Itt már nem mondhatom, hogy teljesen mindenféle érdeklődés híján voltam, hiszen mégis csak egy régebbi korba csöppentünk, de az volt a baj, hogy ezek a nők hiába "időutaznak" bárhova is, azért mégis csak vérbeli modern nők maradnak, ugyanazzal a látásmóddal, s így maga a történet se lett több számomra, pedig őszintén szerettem volna.

Idegesítettek azok a nyelvbotlásaik, amik folyton a modern korra hivatkoztak - mintha csak direktbe sugallni szerették volna a többi XVIII. századi szereplőknek, hogy ők egy másik időből jöttek. Hát ki mondana olyat egy 1700-as évekbeli festőnek, hogy úgy dolgozik, mint egy kamera? - meg úgy egyébként is.... Persze, ezek a nyelvbotlások nem játszanak főszerepet a történetben, sőt elég mellékesen vannak jelen, de engem ezek igenis zavartak.

Továbbá még volt egy dolog, ami nagyon a bögyömben volt, de ez inkább narratológiai szintű: nem tetszett az a megoldás, hogy a narrátor jópárszor elmondta az egyik szereplő gondolatait a másikról, vagy hogy szerinte a másik mit gondol róla, s erre pár sorral lejjebb az a bizonyos másik szereplő tényleg kimondta ugyanazokkal a szavakkal azt a dolgot vagy gondolatot, amit az előbb a narrátor említett. Ez se igazán az én ízlésemnek való - bár megjegyezném, hogy ez nem sokszor fordult elő, s lehet, hogy másnak, aki nem hepciás ezekre a dolgokra, nem haragudna értük.

De az elégedetlenkedésem igazából tényleg abból fakadhat, hogy nem nekem valók az ilyen típusú könyvek. De aki kedveli a könnyed, romantikus olvasmányokat, azoknak jószívvel ajánlom figyelmébe ezt, nekik biztosan elnyeri a tetszésüket, és valóban érdekelni fogja őket a három nő sorsának alakulása, ami azért bőven szolgál meglepetésekkel. S természetesen, ami még egy hatalmas piros pontot érdemel tőlem az a csodálatos borító, ami egyből felkelti az érdeklődését az embernek.

Az értékelésemben 4 pontot ért el.

Kiadó: Athenaeum Kiadó
Eredeti cím: Return to Summerhouse
Fordította: Berta Ádám
Eredeti ár: 2990 Ft
Oldalszám: 367 oldal
ISBN: 978 963 293 074 9

Fülszöveg:

Három nő az élet keresztútján, akiket súlyos veszteségek gyötörnek. Amy nem tudja feldolgozni, hogy elveszítette kisbabáját, Faith pedig, a fiatal özvegyasszony, hosszú éveket töltött el beteg férjét ápolva, kiszolgáltatva anyósa kegyetlenkedéseinek. A legkülönösebb mégis Zoë sorsa, aki egy autóbalesetben elveszítette az emlékezetét, és magához térve csak annyit érzékel, hogy az egész város heves gyűlölettel fordul felé.
A pszichoterapeutájuk javaslatára utaznak el Maine államba, hogy találkozzanak a titokzatos Madame Zoyával és húgával, Primrose-zal, akik képesek visszarepíteni őket az időben, hogy újraírhassák múltjukat. A trió azonban nem a hatvanas évekbe, hanem egyenesen 1797-be utazik. Mintha csak három modern és öntudatos nő csöppenne egy Jane Austen-regénybe: azért vannak most itt, hogy újrarajzolják Amy családfáját… de vajon mi történik, ha két évszázaddal korábban találják meg az igaz szerelmet?



Képek forrása: weheartit.com

The boy who lived | Harry Potter and the Philosopher's Stone

Mint oly' sokaknak, így nekem is a tinédzserkorom egyik meghatározó élménye volt ez a varázsvilág, s nem igazán telt el olyan év, amikor ne vettem volna kezembe Rowling könyveit - sőt, volt olyan is, hogy egy év alatt többször is. S akárhányszor kinyitottam a Bölcsek kövét, akárhányszor felszálltam Harryvel a Roxfort Expresszre, mindig eszembe jutott az a bizonyos legelső alkalom, amikor izgalommal és vágyakozással telve nyitottam ki a karácsonyfa mellett, s elolvastam az első mondatot. Mert már akkor tudtam, hogy én ezt imádni fogom. S ebbe a bizonyos első mondatba, még a mai napig beleborzongok.

Mr. and Mrs. Dursley, of number four, Privet Drive, were proud to say that they were perfectly normal, thank you very much. They were the last people you'd expect to be involved in anything strange or mysterious, because thes just didn't hold with such a nonsense.

S hogy mit szeretek ebben a sorozatban annyira? Igazából, ezt nehéz megfogalmazni, de talán a legjobban maga a varázsvilág fogott meg, de korántsem azért, mert tele van fantasztikummal, mert ezt elég sok könyv elmondhatja magáról - főleg, mostanában, amikor az urban fantasyk virágkorát éljük. Rowling világa úgy hiszem, valami pluszt is belecsempészett, ami magasan a többi kortárs ifjúsági regény fölé emeli. Ez a világ nem csupán furcsa és érdekes, hanem hihetetlenül vicces is egyben: ezek a varázslók, akik a muglik elől rejtőzködve élnek, olyanok mint a nagy gyerekek, s így az egész varázslattal teli tér is egy hatalmas játszótérre hasonlít, aminek csak a fantáziánk szabhat határt.

“Ah, music,” he said, wiping his eyes. “A magic beyond all we do here!"

S hát, persze ott van az ellenkező oldal: amit Dursley-ék képviselnek, akik hihetetlen jó paródiái a fantáziátlan, nyárspolgár embereknek. Ők azok az emberek, akik annyira két lábbal a földön járnak, hogy egy icipici elrugaszkodás is a való élettől számukra megengedhetetlen és megbocsáthatatlan. Talán, mi is találkoztunk már életünk során egy-egy igazi Dursley-vel, s talán ők is legalább annyira idegenkedtek tőlünk, mint Vernon és Petunia Harry-től és az egész varázsvilágtól....

It does not do to dwell on dreams and forget to live, remember that.

Az egyik tanárunk egyébként egy hihetetlenül érdekes olvasatot adott a sorozatról, amit persze nem feltétlen kell elfogadni, de szerintem érdemes talán egyszer így is olvasni: mi van akkor, ha ez az egész varázsvilág csak Harry fejében létezik? És a valóvilágban - mármint a könyv valóvilágában- nincs Roxfort, nincs repülő seprű, se sárkányok? Csak Harry van és az ő végtelen fantáziája.

De persze, maradhatunk az eredeti koncepciónál, hiszen akárhogyan is olvassuk, mindenféleképp izgalmas és varázslatos. A sokadik újraolvasás is mindig tartogat meglepetéseket - legalábbis számomra mindig- : kereshetjük a későbbi könyvekre tett rejtett utalásokat, a logikai bakikat, vagy sokadjára is rácsodálkozhatunk hogyan is építi fel az írónő ezt a csodálatos világot, hogyan hoz létre egy mesteri krimit - mert bizony, a Bölcsek köve szerintem az.

Már első olvasásra is szívembe zártam minden egyes szereplőt, s mikor már többedjére találkozom velük, már régi ismerősként, barátként üdvözlöm mindet. Talán, Harry az egyedül, akit nem sikerült teljes mértékben megszeretnem - néha kicsit idegesítőnek tartom, s nem értem, hogy ha ott van az a hatalmas könyvtár, tele érdekesebbnél érdekesebb könyvekkel, miért nem olvassa őket önszántából? Én biztosan birtokba vettem volna már első nap, sőt a Czikornyai&Patzában felvásároltam volna legalább a fele készletet :-) Harry és én túl sok mindenben különbözünk ahhoz, hogy igazán jól kijöjjünk egymással, de szerencsére ezért a többi szereplő bőven kárpótol. Igazából, hogy kik lennének ezek, kiemelni képtelen vagyok, hiszen mindegyik szereplő valamiért kedvenc. Persze, értem én - vagy érteni vélem-, hogy Rowling tulajdonképpen mit is akart üzenni ezzel a tanulni nem szerető főhőssel: hogy igazából a valóéletben nem a lexikális tudás a lényeg, nem azzal tud érvényesülni az ember, hanem hogy a megszerzett tudását - legyen ez bármilyen alapfokú- hogyan tudja hasznosítani. S ez a lényeg: Harry ezért tud győzni a csatákban, ezért lesz az, aki.

“There are all kinds of courage,” said Dumbledore, smiling. “It takes a great deal of bravery to stand up to our enemies, but just as much to stand up to our friends.

Most olvastam életemben másodjára angolul ezt a könyvet, s ismét egy (siker)élménnyel lettem gazdagabb általa. Tegnap, mikor én is leszálltam a Roxfort Expresszről, és visszacsöppentem a muglik közé, éreztem, akárcsak Harry, hogy mennyivel másabb lett a világ, mennyire másként tekintek rá. Hamarosan újra ott fogok állni a 9 és 3/4-ik vágányon, s várom, hogy Rowling újra elvarázsoljon.

Értékelésemben, természetesen 10 pontot ért el!

A könyvet angolul kiadja: Bloomsbury Publishing Plc

Többszörösen tükröződve

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

kiolvastam: 2010. december 13.

Niffenegger, az előző könyvéhez képest egy merőben más történettel jelentkezett, amely mind hangulatában, mind műfajában eltér Az időutazó feleségétől. Igazából, összehasonlíthatatlan a kettő, ezért nem is tudom megmondani, hogy vajon melyik könyve sikerült jobban.

A Highgate temető ikrei, mint a címből is sejthető egy ikerpárról szól, Juliáról és Valentináról, akik nagynénjük halála után egy gyönyörű, ódon lakást örököltek a híres temető szomszédságában. Furábbnál furább szomszédok veszik őket körbe: egyfelől ott van a felső szomszéd, a kényszerbeteg Martin, aki már ki tudja mióta nem mer kilépni a lakásából; az alsó szomszéd, Robert, aki nagynénjük szeretője volt, s élete és munkája is a Highgate temető körül forog; valamint ott van a legfurább szomszéd is - vagy inkább lakótárs- , nagynénjük szelleme, aki ott ragadt a lakásban, s kommunikálni próbál régen látott unokahúgaival és néhai szerelmével.

Számomra maga a történet nem okozott katarzist, de még azt se mondhatnám, hogy lebilincselően érdekes volt. Az indítása jó volt, de aztán valahogy megrekedt azon a ponton, nem építette fel azt a szép ívet, amit a kezdés ígért. Bár, egyáltalán nem volt unalmasnak nevezhető, s még azt se mondanám rá, hogy semmitmondó történet, mert nem az. Ez inkább az én szubjektív véleményem, s talán azért alakult ez ki, mert másra számítottam - hogy mire, azt nem tudnám megmondani.

Bárcsak emlékeznék a temetésemre! Akkor kerülhetett rá sor, amikor Elspeth alaktalan porként hempergett a lakás padlóján. Vajon kötelességtudóbbnak kellett volna lennie Istennel szemben? Most már mindörökre itt marad a lakásában? Azon gondolkozott, vajon meg tudja-e ölni magát az, aki már meghalt.

Talán, Elspeth - a nagynéni- alakja volt az, aki miatt egy kicsit visszás érzéseim keletkeztek olvasás közben. Hiszen egy olyan dolgot megteremteni a könyv lapjain, amit igazából még senki se tapasztalt, de mindenkinek van erről az egészről egyéni elképzelése, a legnehezebb dolog, mert könnyen csalódást okozhatunk az egyes olvasóknak. Igazából, nehezen tudom megfogalmazni, hogy pontosan mire gondolok ezzel kapcsolatban, hiszen azt se tudom szavakba önteni, hogy mi az elképzelésem a szellemvilágról, s hogy egyáltalán: hiszek-e az itt ragadt lelkek mítoszában. Ezt az egészet megfogalmazni nem tudom, csak viszonyítani vagyok képes: leírnak valamit, s erre én vagy azt mondom, hogy "igen, én is így képzeltem" vagy " nem, ez valahogy nem az igazi". S számomra most az utóbbi volt.


Aki rémtörténetre vágyik, az azonban csalódhat Niffenegger könyvében, mert annak ellenére, hogy egy szellem kísért a lakásban, egyáltalán nem erről szól. Inkább a gyász feldolgozása, szeretteink elengedése s ezek nehézségei a könyv főtémája. Ezek a lelki folyamatok lüktetnek a felszín alatt, ezek visznek életet a történetbe. Az írónő különös érzékenységgel ábrázolja alakjainak hétköznapi, s olykor egészen különös vagy éppen ellentmondásos érzéseit, gondolatait. Tetszett, ahogy megrajzolta őket, még akkor is, ha ezek közül kevés szereplőt tartottam igazán érdekesnek.

Az Internet elterjedése lehetővé tette, hogy Martin letegyen a külvilágról. Vagy, hogy még pontosabban fogalmazzunk, az Internet lehetővé tette, hogy Martin az egész külvilágnak csak annyi szerepet engedjen, amennyi feltétlenül szükséges a saját világa fenntartásához. Márpedig az ő világa csak a lakás falai között létezett.

Aki a legjobban felkeltette kíváncsiságomat, az a felső szomszéd, Martin volt. Valami nagyon, nagyon halvány sejtésem lehet róla, hogy milyen lehet kényszerbetegként élni - hiszen, nekem is megvannak a saját babonáim, amik mások számára jelentéktelennek tűnnek, de nekem igenis fontosak (pl. ha vizsgázni megyek, mindig az ötös trolira szállok fel, vagy mielőtt elmegyek itthonról, kétszer megyek körbe a lakásban, hogy leellenőrizzem mindent elzártam, eloltottam, becsuktam stb). Úgy gondolom, ezzel nem csak én vagyok egyedül, hiszen bárkinek lehetnek ilyen fontos apróságai az életében. Bár, egy igazi kényszerbeteg élete sokkal többről szól, mint pár apró babona - az ő életüket már tényleg megnehezítik a kényszercselekvések, szinte mindenben csak akadályt jelentenek a számukra, s nem tudnak sehogy se megszabadulni ezektől segítség nélkül. S az ezzel a betegséggel járó problémákat Niffenegger nagyon jól érzékelteti velünk Martin alakján keresztül, s pont emiatt lesz ő számomra a legérdekesebb szereplő mind közül.

Nehéz megmondani, mi tette az ikreket igazán különlegessé. Az emberek zavarba jöttek, ha együtt látták őket, pedig nem is tudták pontosan, miért. Az ikrek nem egyszerűen egypetéjű ikrek voltak, hanem úgynevezett tükörképi ikrek (...) Lényegében egyetlen teremtmény voltak, teljes egész, de tele belső ellentmondásokkal.

Persze, érdekes volt még a két iker, Valentina és Julia kapcsolata is. Nekem csak testvéreim vannak, s közülük a két idősebbel a legszorosabb a kapcsolatom, bár ez még mindig meg sem közelíti Valentina és Julia egymás iránti ragaszkodását. Mi, a legjobb barátnőkként gondolunk egymásra, ők viszont úgy érzik, egyek. Egyetlen lélek két testben. Érdekes dolog, hogy az ikrek mennyiben másként viszonyulnak egymáshoz, mint a sima testvérek: mennyivel zártabb, kisajátítóbb a kapcsolatuk, mennyire másként gondolkodnak a másikról, s önmagukról is. Azért én úgy gondolom, hogy ikerként -főleg egypetéjűként- élni jóval nehezebb (bármennyire is gyönyörű és sokszor irigylésre méltó két ikertestvér kapcsolata), hiszen az identitáskeresés útja számukra sokkal rögösebb és hosszabb is, ha ugyan rá mernek lépni erre az útra.

Igazából, a regény legnagyobb erősségét az atmoszférájában látom. Niffenegger egyszerűen olyan hangulatot teremtett - már megint-, ami egyszerűen beszippantja az embert: megszűnik számára a külvilág, és csak a regényben él. Képtelen vagyok rájönni, hogy ezt hogyan képes elérni, de tényleg már-már szuggesztívnak nevezhető ez az egész stílus, amit megjelenít. Engem már az első oldalaktól megfogott, hiába nem tetszett később a történet, de a hangulata még mindig fogságban tartott, és nem engedett egy kicsit sem a szorításából. Egyszerűen a markába kerültem.

Szóval, Niffenegger ismét egy remek könyvet hozott össze, amit nem feltétlen neveznék tökéletesnek, de mindenféleképpen egy jó regénynek mondanám, amely valamilyen módon mégis képes megfogni az olvasót. Remélem, azért az egy-két szubjektív "problémám" ellenére kitűnt Nektek, hogy mennyire szerettem olvasni ezt a könyvet. Az értékelésemben 7 pontot ért el!

Kiadó: Athenaeum Kiadó
Eredeti cím: Her Fearful Symmetry
Fordította: Gálvölgyi Judit
Oldalszám: 417 oldal
Eredeti ár: 3490 Ft
ISBN: 978-963-293-076-3

Zarándokok

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

kiolvastam: 2010. december 4.

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én általában igyekszem jónak lenni - s nem, most ezt nem a közeledő karácsony miatt mondom :-) . Bár, nagyon sokszor - sőt, az esetek nagy százalékában- csak az igyekvésem van meg, eredmény nem igazán. Mert bármit is mondanak, igazán jónak lenni nehéz dolog, talán nincs is ennél nehezebb. Bár, vannak "fogódzók" - ami bármi lehet a vallás, vagy egy anyai jótanács - , amik sok kis millió apró gyertyaként világíthatják meg előttünk az ösvényt, amin haladnunk kéne, de ennek ellenére nem mindig azon az úton haladunk. Talán, mert rögös? Mert meredek vagy fárasztó? Vagy mindez egyszerre.

Én sokszor csak szemlélem ezt az ösvényt, de rálépni nincs merszem. Néha teszek felé egy-egy óvatos lépést, talán már egyszer-kétszer tapostam is a köveit, de tartósan nem mertem vagy tudtam rajtamaradni. Azt hiszem, könnyebb szemlélni, s rácsodálkozni a nehézségekben megbúvó gyönyörűségre.

A Kisasszonyok olvasása közben is csupán szemlélő voltam. Valahogy úgy, ahogy Laurie, aki az egyik jelenetnél egy bokor mögül leste meg az árnyas lugasban szorgosan dolgozgató kisasszonyokat, miközben körülöttük ugrándoztak a napsugarak és az árnyékok, s az illatos szélfuvallatok néha bele-belekaptak a hajukba. Látom magam előtt, ahogy Meg, a legidősebb nővér, a párnáján ülve komoly arccal varrogat valamit, miközben csodaszép bálokról és hintókról álmodozik. Beth egy kicsit távolabb a többiektől épp' tobozokat gyűjtöget, miközben halkan dalolászik egy bájos kis dalt, amivel mindenkit felvidít maga körül. Amy biztosan valami csodaszépet rajzolhat - talán a testvéreit? vagy a gyönyörű tájat? vagy valami képzeletében felröppent dolgot? - , miközben Jo Meg mellett varrogat, s előtte hever egy könyv - biztosan egy kalandregény- amiből a vicces vagy az izgalmas részeket felolvassa testvéreinek. Ez a kép szerintem mindig előttem lesz, ha visszagondolok a Kisasszonyokra.

Legyen meg az ideje a munkának és a játéknak is, tegyetek minden napot hasznossá és kellemessé, s bizonyítsátok be, hogy ismeritek az idő értékét, mert okosan használjátok ki. És akkor fiatalságotok örömteli lesz, öregségetek elégedett, életetek pedig minden szegénység ellenére sikeres.

Ám, Laurie-hoz hasonlóan, én is egyre vágytam ott lenni köztük, kimozdulni a szemlélésből, a tétlenségből, végre hosszú hónapok után én is tenni akartam valamit. Nem, nem... azért nem alapítottam egy új szeretetszolgálatot vagy ilyesmit. Egyszerűen csak annyi, hogy végre én is nekiálltam a dolgaimnak, most már tényleg, és véresen komolyan. Nem lustálkodom, nem heverészem, elkezdtem én is tenni a dolgom - s azt hiszem, most már a kedvem is jobb, és egyre jobban megnyugszom.

Mint ebből a hosszabb-rövidebb agymenésemből is láthattátok, a Kisasszonyok belopta magát a szívembe minden egyszerűségével, néhol kissé klisészerű üzenetével együtt. Bár, az elején aggódtam, hogy talán mégse nekem való ez a könyv vagy nem ennyi idősen kellett volna olvasnom, de amikor az első " nem-akarom-letenni" érzés elkapott, vagy amikor az első könnycsepp legördült az arcomon, akkor tudtam: ez mégis az én könyvem.

Az előttünk álló úton mindannyian terheket cipelünk, és a bajainkon meg a hibáinkon a jó és boldogság utáni vágyaink segítenek át bennünket, hogy eljussunk a békességig

A történet az amerikai polgárháború idején játszódik, s a March család egy évét meséli el nekünk. A négy gyermekével otthon maradt Mrs. March, miközben várja haza férjét a frontról, nagy nélkülözések közepette él, de ennek ellenére mindig segít másokon, akik rászorulnak - hol anyagi, hol lelki támogatásra. A négy lány (Meg, Jo, Beth és Amy) nehezen viseli a szegénységet és olykor nagyon gyerekesen viselkednek, de édesanyjuk útmutatása és az élet megpróbáltatásai segítségével végül mégis sikerül rálépniük arra a bizonyos ösvényre, amit a bejegyzésem elején emlegettem.

Jó volt ismét egy olyan korról olvasni, amiben a mai világra annyira jellemző elidegenedés, nem egymásra figyelés még nem létezett, bátran számíthatott az ember a másikra, és a családtagok tényleg ismerték egymást, nem csupán felszínesen - nem mondom, hogy ez a felszínes ismertség minden mai családnál előfordul, de sajnos egyre gyakoribb jelenség.

A Kisasszonyok egy valódi tanmese a hibákról, a jóra való törekvésről, a szeretetről és az otthon melegéről. Szerettem olvasni, még hozzá annyira, hogy úgy érzem, kedvencet avattam ismét. Az értékelésemben 10 pontot ért el! Kicsit sajnáltam, hogy a könyvben rengeteg elütést találtam, ez néha kicsit rontott az élményen....

Kiadó: Ulpius -ház
Eredeti cím: Little Women
Fordította: Barta Judit
Oldalszám: 317 oldal
Eredeti ár: 2999 Ft
ISBN: 978 9 632524 138 9

Kezdők a szerelemben

Raymond Carver: Kezdők

kiolvastam: 2010. december 3.

Raymond Carver nevéről már korábban is hallottam, bár eddig még nem kerültünk közelebbi kapcsolatba. Talán, ez annak is betudható, hogy magyarul eddig még csak egyetlen válogatáskötete jelent meg. Most a Magvető Kiadó úgy döntött, hogy megjelenteti a magyar közönség előtt Carver életmű-sorozatát, méghozzá három kötetben. A Kezdők ezt hivatott bevezetni.

Bár, az itt közölt novellák már egyszer napvilágot láttak -bár, azt hiszem magyarul még nem- , mikor 1981-ben kiadták Carver novelláskötetét, a What we talk about when we talk about love címmel, melyet szerkesztője Gordon Lish alaposan lerövidített. A Kezdőkben ezek a novellák mindenféle vágás illetve átdolgozás nélkül jelennek meg, eredeti formájukban tárva őket a nagyérdemű felé.

Carver stílusa alapvetően minimalista, s ennek az irányzatnak az egyik legjelesebb képviselőjeként tartják számon. Az irodalmi minimalizmust új-realizmusként is szokták emlegetni az irodalmárok, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy ismerősként, sőt, valósként mutassa be az aktuális világot, s minél pontosabban, élesebben akarják láttatni ezek a szövegek a jelent, s ha lehetséges, a jövőt is. Általános jellemzőjük, hogy nagy szerepet kap bennük a kommercializmus - ld: Bret Easton Ellis: Glamoráma- , a szövegek általában lecsupaszítottak, s a pontosságra törekszenek - vagyis kevés szóval igyekeznek a lehető legtöbbet mondani. Carver, az egyik interjújában a következőket mondta az átlagos élethelyzetek és a pontos nyelv összekapcsolódásáról: " Egy versben vagy egy novellában írhatunk köznapi dolgokról és tárgyakról közhelyes, de pontos nyelven, úgy hogy jelentőséggel, vagy éppen félelmetes erővel ruházzuk fel azokat - egy széket, egy függönyt, egy villát, egy követ, egy női fülbevalót. Le lehet írni pár sornyit látszólag ártalmatlan dialógust úgy, hogy az olvasó beleborzongjon - ez a művészeti gyönyör forrása, melynek Nabokov a birtokában volt. Számomra ez a legizgalmasabb írásmód. "

És akkor jöttem rá, hogy az életem halványan sem hasonlít arra, amilyennek fiatalon elképzeltem, amikor még vártam tőle valamit. Azt már nem tudtam felidézni, mit is akartam kezdeni az életemmel azokban az években, de mint mindenki másnak, nekem is voltak terveim.

Említettem, hogy még sosem olvastam Carver -t. Ez a hiányosságom, úgy érzem, az első egy-két novellánál éreztette hatását - vagy lehet, hogy azok tényleg gyengébbek voltak, nem tudom -, ugyanis nem nagyon értettem, hogy ezeket a történeteket miért is volt annyira szükséges írásba foglalni, hiszen semmi csattanót vagy érdekességet nem tartalmazott. Legalábbis én nem találtam. Aztán, ahogy elkezdtem kicsit jobban belemerülni a többibe, felfedeztem, hogy igenis ott van a csattanó, igenis sok mindent mond számomra a történet, mégsem annyira laposak, mint ahogy gondoltam eleinte. Hagyni kell egy kis időt magunknak, hogy beleszokjunk, hogy sikerüljön ráérezni az ízükre, hogy megtaláljuk, mire is kell figyelni olvasás közben.

A novellák alapvető jellemzője, hogy már mielőtt a történet elkezdődött egy nagyon-nagyon fontos dolog történt a szereplőkkel, s mi csupán ennek a lecsengését olvashatjuk. Van, amikor kiderül, hogy mi is volt ez a nagyon-nagyon fontos dolog, valamikor csak sejtésünk lehet róla - de tulajdonképpen nem is ez a lényeges, inkább azok a lelki folyamatok, amik a szereplőkben játszódnak le, s ezeket Carver nagyon finoman, olykor szinte láthatatlanul érzékelteti. Tényleg, sehol sincs egyetlen felesleges szó vagy kifejezés - minden jelentőségteljes, s ezért oda kell rájuk figyelni, mert különben könnyen elsiklunk valami fontos dolog felett. Nem is tudom, hogy nézhetnek ki azok a novellák, amelyeket szerkesztője alaposan lerövidített... Azok már tényleg nagyon csupaszak lehetnek.

De volt idő, mikor úgy éreztem, jobban szeretem az első feleségemet az életemnél is. Aztán jöttek a gyerekek. Most meg utálom az első feleségemet mint a szart. Komolyan. Hát ehhez mit tetszenek szólni? Hová tűnt az a szerelem? Valaki letörölte a nagy tábláról, mintha ott se lett volna, mintha meg se történt volna? Mi lett vele, én csak erre vagyok kíváncsi.

Az első pár novella olvasása közben nekem rögtön Bukowski neve ugrott be, aki szintén előszeretettel írt alkoholista emberekről. De aztán rájöttem, hogy Carver azért egészen más: nála a kiüresedettség, a minden mindegy hozzáállás valahogy másként jelenik meg. Itt is szerves része a történeteknek, de a szereplői - burkoltan vagy éppen nyíltan- azért mégis vágynak az otthon melegére, a boldogabb életre. Bár, tudjuk hogy erre nem sok esélyük van, de a vágy ott van bennük, s ez szerintem azért mégis pozitívabb s jobb erről olvasni, mint az olyan szereplőkről, akikben már a vágy is meghalt, s teljesen elvesztek a kiüresedettség örvényében, ahonnan immár nincs menekvés.

Carver novelláit nem igazán ajánlanám a lazán kikapcsolódni vágyóknak, mert itt nem igazán engedhető meg az elkalandozás, hiszen a szövegek teljes odafigyelést igényelnek. De akik szeretik kutatni a jelentést, és szeretnének elgondolkodni korunk emberi kapcsolatain, s mindezt ráadásul egy elismert amerikai novellista és költő tollából, azoknak bátran ajánlom a kötetet, szerintem nem fognak csalódni.

S akiket behatóbban érdekel a minimalizmus, azoknak ajánlom a Helikon című folyóirat 2003/2-3. számát, amely teljes egészében ezzel a stílusirányzattal foglalkozik. Találhatunk benne elméleti írásokat, interjúkat, minimalista írók, költők vallomásait az írásról.
A könyv az értékelésemben 6 pontot ért el!

Kiadó: Magvető Kiadó
Eredeti cím: Beginners
Fordította: Barabás András
Oldalszám: 311 oldal
Eredeti Ár: 2990 Ft
ISBN: 9 789631 427530

Szépfiú

Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival

kiolvastam: 2010. november 24.

Mikszáth műveit már gimnazista koromban is nagyon szerettem olvasni, s korábban a Beszterce ostroma című regénye volt az egyik legkedvesebb kötelező olvasmányom. Eddig. A Noszty fiú esete Tóth Marival kiütötte nálam Pongrácz Istvánt a nyeregből, s most ez lett számomra a legleg Mikszáth regény, mert minden sorát élvezet volt olvasni.

A regény alapötlete egyébként egy megtörtént eseményen alapul, amely 1901-ben esett meg, s a "bácskai szenzációként" híresült el akkoriban. Egy úgynevezett Ungár Lajos, milliomos zsidó úriember lányának és egy dzsentri ifjú hasonló végkifejletű története adta Mikszáthnak az alapötletet, amiből egy hihetetlenül jó regényt kerekített ki, megfűszerezve azt egy kis politikával és politikai bakikkal is.

Hjah, ilyen a politika, hogy az Isten verje meg. A tiszta múltat befencseli (...), a piszkos múltból kiveszi a pecséteket, akár a benzin -(...) Istenem, Istenem, de nagy bolondságokból van ez a világ összerakva!

A regény főhőse egy jó kiállású, léha és tékozló huszárhadnagy, aki a Noszty Feri névre hallgat. Még a regény elején egy váltóhamisítás miatt elbocsájtják a hadseregből, de mégsem jut koldusbotra, hiszen családi kapcsolatai révén Bontó vármegye szolgabírójaként látjuk viszont a regény lapjain. S ahogy az általában a magyar irodalom dzsentri-ábrázolásaiban előfordul, Noszty Feri semmihez sem ért, nem is akar dolgozni sem, de a pénznyelő szerencsejátékok rabja. Így hát, nincs más hátra, mint keresni egy "jó partit", akit aztán feleségül vehet, s folytathatja tovább rendületlenül szenvedélyét, míg ki nem apad feleségének a hozománya. Hamar meg is találja azt a szerencsést, akit feleségeként szeretne tudni: a hatalmas vagyonnal rendelkező Tóth Marit. Ám a lány nem valami könnyű eset, sorban kosarazza ki kérőit, ezért Noszty Ferinek egy alaposan kigondolt tervre van szüksége, aminek segítségével elnyerheti a lány szívét - van itt intrika, álruha, esküdözés, hazudozás mesteri adagolása. S miközben izgulhatunk, hogy vajon sikerül-e Ferinek a terve vagy végül győzedelmeskedik az igazság, bepillantást nyerhetünk a korabeli politikai életbe is Kopereczky alakján keresztül, aki apósa révén lett Bontó megye főispánja - bár, hozzáteszem a politikához sok köze nincs, körülbelül annyit ért hozzá, mint a földműveléshez. Jó tudni, hogy a politika akkor se működött másképp, mint most - bár, kicsit elszomorító, hogy a helyzet máig változatlan. Komolyan mondom, szerintem a regény egész politikai szatíra részét át lehetne húzni napjainkra is - igaz, főispánok és dzsentrik nélkül.

S miközben hagyjuk, hogy vigyen minket magával a történet, jó kedélyű narrátorunk szájából rengeteg érdekes és szórakoztató anekdotát hallhatunk, amik bár nem viszik előre a cselekményt, de mégis legalább ugyanolyan élvezettel olvassuk ezeket is. Hiszen ki ne szeretné megtudni, hogy Kopereczky miért lett Izrael Izsák névre keresztelve? Vagy ki ne szeretne olvasni régi nemesi családok mára eltűnt nagyságáról? Vagy hogy hogyan is tett szert Tóth Mari édesapja erre a hatalmas vagyonra, amely alaposan megnövelte lánya értékét a házasság piacán?

Az ember minden új országban macskakölyök egy ideig, csak hetednapra nyílnak ki a szemei. De ez a hetednap eltarthat hét esztendeig vagy holtig is. Nagy dolog látni tudni.

S nemcsak a történetet és az anekdotákat imádtam ebben a könyvben, hanem ezt a kedves, ízes beszédű narrátort is, akinek humora még manapság is frissnek hat. Ahogy leír egy-egy baklövést vagy ahogy bemutat egy szereplőt - mind, mind csodálatos, mulattató és mégis érezni benne az élt!

A regény egyébként több epizódcsoportból áll össze, melyeket először egymástól nagyon különállónak érzünk, s ahogy halad előre a történet, úgy kapcsolódnak össze egyre jobban és szorosabban ezek a szálak - ahhoz tudnám talán a legjobban hasonlítani, mint ahogy a pók szövi egyre és egyre a hálóját, úgy szövődik ez a történet is, s úgy hálózza be magát az olvasót is. Szinte észre se vesszük, s már ott tartunk, hogy nem bírjuk letenni a kezünkből, s engedjük, hadd sodorjon magával ez a történet a maga igazságával, humorával, kiváló ember- és társadalomismeretével együtt. Egyszerűen lenyűgöző! Az értékelésemben 10 pontot kap!

És olvassatok Mikszáthot!

Kiadó: Európa Kiadó - Diákkönyvtár sorozat
Eredeti ár: 950 Ft
Oldalszám: 539 oldal
ISBN: 963 07 7210 8

A világvége és azután...

Neil Gaiman - Terry Pratchett: Elveszett próféciák

kiolvastam: 2010. november 22.

Kellemes Ítéletnapot kívánok mindenkinek! Remélem, jól szórakoztatok ebben a világban, de most közölnöm kell veletek, hogy a világvége itt van a nyakunkon... ami egy szombati napra fog esni. Most szombatra. Ha hihetünk a könyvnek, olyan uzsonnaidő után számítsatok a bekövetkezésére. Addig is, ha fel akartok rá készülni, s nem szeretnétek, hogy megviselje piciny lelketeket a világ pusztulásának a tudata, olvassátok el Gaiman és Pratchett könyvét, amiből sok érdekes dolgot megtudhattok. Például tudtátok, hogy a Föld csillagjegye a Mérleg? És hogy angyalok és démonok olvadtak be közénk, hogy a saját oldalukra állítsanak minket? Nem? Hát, akkor tényleg elő kéne vennetek ezt a könyvet, mert elég sok mindent nem tudtok a világunkról...

Először is, Isten hihetetlenül titokzatos, hovatovább körülményes utakon közlekedik. Isten nem kockázik az univerzummal; saját felfoghatatlan játékát játssza, amit ő talált ki. Ez a többi játékos (értsd: mindenki) szemszögéből leginkább egy érthetetlen és bonyolult pókerjátszmához hasonlít, amelyet koromsötét szobában játszanak üres kártyalapokkal, végtelen tétekkel, és egy olyan osztóval, aki nem mondja el a szabályokat, és végig mosolyog

Crowley, a Pokol egyik földi ügynöke és Azirafael, aki aktív angyal és passzív antikvárius, egészen jóban vannak, mármint, ami a körülményeket illeti. Hiszen a két ellentétes nagyhatalom a Jó és a Rossz más-más oldalán állnak, de egy valamiben megegyeznek ők ketten: szeretnek itt élni velünk a Földön. Ám mikor a főnökeiktől jön a hír, hogy közeledik a Világvége és a már régóta áhított hatalmas összecsapás, akkor ők ketten elhatározzák, hogy nem fogják engedni, hogy bekövetkezzen. Így nincs más teendőjük, mint megkeresni az Antikrisztust (aki tizenegy éves és valamelyik angol kisvárosban él), megállítani az Apokalipszis Négy Lovasát (akik a modern korra való tekintettel immár Motorosokká lettek), s úgy kell alakítaniuk az eseményeket, hogy ne jöhessen el az Apokalipszis. Még ne.

Parádés alakok vonulnak fel a könyv oldalain, így például Newton Pulsifer, aki civilben bérszámfejtőként dolgozik és egyben boszorkányvadász közlegény vagy Anatéma Apparát, aki gyakorló okkultista és mellesleg professzionális leszármazott vagy Madame Tracy, aki délelőttönként és csütörtökönként megegyezés szerint Kifestett Jezebelként dolgozik, de főállásban azért mégiscsak médium és egy rakat tibeti, földönkívüli, amerikai, atlantiszi és egyéb furcsa teremtmény bukkan fel a történetben a mi szórakoztatásunkra, s mellesleg azért, hogy figyelmeztessenek minket vagy éppen megakadályozzák a világvégét.

Azirafael könyveket gyűjtött. Ha teljesen őszinte akart lenni, belátta, hogy könyvesboltja csak egy hely, ahol tárolta őket. Ezzel nem volt egyedül. Fenntartandó a tipikus antikvárius látszatát, minden cselt és trükköt bevetett a fizikai erőszak kivételével, hogy megakadályozza vevőit a sikeres vásárlásban. Kellemetlen, nyirkos illatok, szúrós tekintetek, rendszertelen nyitva tartás – hihetetlenül jó volt benne.

Gaiman és Pratchett valami hihetetlent hozott össze ebben a regényben, aminek köszönhetően az olvasókon mellékhatásként jelentkezhet erősfokú izomláz a has tájékán, a száj begörcsölése vagy a gyakran fellépő, néha mások számára esetleg zavarónak ható, igen hangos hanghatások is a jellemző tünetekhez tartoznak. Vigyázat, erős a fertőzés veszély, ha a Pratchett és Gaiman által leírt mondatokat hangokká materializáljuk! Orvoslása nem lehetséges!

Kacagtató jelenetek és kifejezések, elgondolkodtató igazságok váltogatják egymást - s pont emiatt mégse lehet erre a könyvre azt mondani, hogy egy rakás hülyeség az egész, ami nem több egy regénnyé írt vicckönyvnél. Talán, Christopher Moore: Biff evangéliumához tudnám hasonlítani a legjobban - aki azt szerette, ebben se fog csalódni. S hát Gaiman és Pratchett neve is elég jó ajánlólevél a könyvhöz.

Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Agave Kiadó
Eredeti cím: Good Omens
Fordította: Horváth Norbert
Oldalszám: 313 oldal
Eredeti ár: 2980 Ft
ISBN: 9 789639 868939

"Ki látott engem?"

Baráth Katalin: A fekete zongora

kiolvastam: 2010. november 18.

S ki lát minket, magyarokat? Vagy egyáltalán: szeretne-e minket látni bárki a könyvlapokon vagy a filmvásznon? Nem jobb dolog egy olyan álombeli Amerikáról álmodozni, ahol kolbászból (bocsánat, sajtburgerből) van a kerítés, a szökőkutak Coca-Colát lövellnek fel a levegőbe, miközben az emberek mindennap megélik a Szex és New York egy-egy epizódját? Sokan úgy gondolják manapság, hogy könyvet, filmet vagy akármit nem lehet eladni az itthoniaknak, ha nincs benne egy kis (vagy nagy) amerikai ízvilág.

Baráth Katalin is nyugodtan írhatott volna Beverly -kről és Ken nevű férfiakról, vagy magyar nevet viselő, de mégis amerikai életformát élő emberekről. De nem tette, hál' Istennek! A fekete zongora úgy gondolom, hogy egy igazi hiánypótló mű a kortárs magyar szórakoztatóirodalom polcán. Számomra az eredetisége abban állt, hogy ezt a szórakoztatni hivatott regényt egy olyan történelmi korba helyezte, ami valamennyire távol áll jelenlegi világunktól - így megvan a varázs, hogy kizökkenünk olvasás közben a hétköznapokból- , de mégsem annyira, hogy képtelenek legyünk megérteni vagy elképzelni azt hosszabb magyarázatok nélkül. Így nyugodtan hátradőlhetünk fotelunkban, s odaképzelhetjük magunkat a boldog békeidők korába, élvezhetjük a szereplők csetlés-botlásait, találgathatunk hogy vajon ki is a rejtélyes sorozatgyilkos, aki Ókanizsa nyugodt polgárait rémületben tartja.

Sőt, a nagyvilág igazából semmit sem tudott Ókanizsáról, amit nem csupán a telefonhálózat, villanyvezetékek vagy aszfaltutak hiánya okozott, hanem a helybelieket kevéssé jellemző szenvedélyesség, ambíció és extravagancia. Iparkodni és takarékoskodni! – Ha az ókanizsaiaknak szükségük lett volna jelszavakra, bizonyára ezeket tűzték volna zászlajukra, megannyi korabeli mezővároshoz hasonlóan.

Persze, véletlenül se egy véres, rémes, borzongató gyilkolászós krimit képzeljünk el A fekete zongora kapcsán, mert akkor bizony nagyot csalódhatunk. Hamarabb találunk itt komikus helyzeteket, mint a hullák állapotának több oldalon keresztüli ecsetelését. S ez szerintem így van jól, hiszen így az olyan gyengeidegzetű olvasók, mint én, sem futamodnak meg a könyvtől. Érdekes volt számomra, hogy a krimiszál egyáltalán nem volt kizárólagos - persze, nyilván fontos volt, hiszen mégiscsak ez volt az apropója a könyvnek, de nekem olvasás közben valahogy mégse ez volt a lényeg. Jobban érdekeltek Veron magánéleti ügyei vagy az Ady felolvasóest. Bizony, Ady! Akik esetleg még nem olvasták, azoknak megsúgom, hogy egy rövid jelenet erejéig még a költő is felbukkan Szeged városában, s így a regényben is.

Igazán szerethető szereplőket vonultat fel az írónő, akikért ha a végtelenségig nem is voltam teljesen oda, de azt azért bátran mondhatom, hogy olvasás alatt örültem a felbukkanásaiknak, s ami fontos még velük kapcsolatban: egyáltalán nem éreztem őket papírszagúnak, szerintem igenis élethűek voltak.

Az a szerencsétlen zongorista ennyi idő alatt bizonyára megértette, hogy a mi kis városunkban ő immár erkölcsi hulla. Ami gyakorlatilag nem sokban különbözik a biológiai hullától.

S akármennyire is szórakoztatóirodalomról beszélünk A fekete zongora kapcsán, aminek a kereteit nem kívánja a mű meghaladni, azért mégiscsak felbukkannak komoly dolgok is, mint például az antiszemitizmus és az idegengyűlölet, vagy egy kicsit azért mégiscsak könnyedebb témaként az irodalmi művek lehetséges olvasatai is előkerülnek - igaz, nem ezeken van a hangsúly, de azt hiszem akkor már nem tartozna a könnyed olvasmányok kategóriájába.

Őt magát ugyan nem érdekelt sem a politika, sem a nemzetek egymás elleni acsarkodása, annyit most mégis meg kellett állapítania, hogy a mondatok és az indulatok mindenütt hajszálra egyformák. Épp csak más-más nyelven harsogják őket.

Nagyon jó könyv a kikapcsolódáshoz, könnyed olvasmány, de mégsem limonádé - a maga műfajában szerintem kiemelkedően jó. S amit még érdemesnek tartok megemlíteni a könyv kapcsán, az az, hogy ez volt az első könyv Magyarországon, amelyben nem hivatásos kritikusok ajánlói szerepeltek a címlapon vagy a hátoldalon, hanem könyvesbloggereké. Ezt jelenleg a Lybrum Kiadó is szorgalmazza, s őszintén remélem, egyre több kiadó fog hasonlóan tenni a valamikori közeljövőben. A könyv nálam 9 pontot ért el!

A fekete zongora blogját ITT elérhetitek

Kiadó: Agave Kiadó
Oldalszám: 303 oldal
Eredeti ár: 2980 Ft
ISBN: 9 789639 868816

A történet:
Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…
Baráth Katalin remekbe szabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé.

Papírmadarak

Maggie Stiefvater: Linger - Várunk

kiolvastam: 2010. november 13.

Mikor nagy, tejfehér, sűrű ködben sétálok, olyan, mintha a természet pihe-puha fehér takaróval vonná körbe a várost és engem is. Olyan törékenynek tűnik ilyenkor minden, s úgy érzem, a köd óvja meg a világot, nehogy összetörjön. A hangok élessége megszűnik és nehéznek érzem a levegőt, amit beszívok. Megnyugszom, s hagyom, hogy belefeledkezzek a köd fehérségébe.

A szemük, emberi szem farkaskoponyában, a vízre emlékeztet: mint a víz tiszta kéksége, úgy tükrözi a tavaszi eget, az esőben habzó patak barnáját, a nyári tó zöldjét, amikor az algák virágozni kezdenek, a hótól elfojtott folyó szürkéjét.

Valahogy így éreztem ezzel a könyvvel kapcsolatban is: beborított, betakart, s nem bírtam neki ellenállni - no, nem mintha akartam volna - hagytam, hogy magába szippantson. Számomra nem is annyira a történet volt a fontos, hanem maga az atmoszférája. Igazából, én már a Shiver elolvasása után kerek egésznek éreztem az egészet, s ha csupán a cselekményt nézzük, így a második rész elolvasása után nem változott semmit a véleményem ezzel kapcsolatban, még mindig így gondolom. De... és most jön a hatalmas, számomra kihagyhatatlan De (így, nagybetűvel) : azt hiszem, nagyon szomorú lettem volna, ha ez mégis abbamarad a Shiver-rel; mert szerettem volna még Sam -mel találkozni, "hallani" szerettem volna még, ahogy verset szaval vagy rímeket gyárt, s újra érezni szerettem volna ezt a keserédes, boldog-szomorú érzést, amit már a Shiver is kiváltott belőlem.

Ezer papírdaruvá hajtogattam kettőnk emlékeit, és kívántam valamit.

A narrátorok ebben a részben már négyen vannak: az egyik új, az első részből már ismert Isabel, a másik pedig egy teljesen új szereplő, aki szintén farkaslétre ítéltetett: ő lenne Cole. Szerettem, hogy a narrátorok stílusa már sokkal jobban elkülönült, mint az első részben, egyszerűen meg lehetett őket egymástól különböztetni, s az is nagyon tetszett, ahogy a narrátorok váltását alkalmazta: volt, hogy egy-egy mozdulatot vagy eseményt két vagy három szemszögből is leírtak.

Sam még mindig a kedvencem: stílus tekintetében is, hiszen ő használja a legköltőibb nyelvezetet négyük közül, de személyisége is olyan, ami elbűvöli az embert. Legalábbis engem mindenképpen. Isabel -nek szerintem jót tett, hogy narrátorrá lépett elő, hiszen az első részben nekem egyáltalán nem volt szimpatikus, de így, hogy megismertem gondolkodásmódját, tisztában voltam a gondolataival, rájöttem, hogy nem is olyan borzalmas nőszemély. Grace igazából még mindig nem tett rám semmilyen hatást, őt valamiért továbbra is halvány karakternek érzem a többiekhez képest. S hát ott van még Cole... ő is művészlélek, akárcsak Sam, bár ő a depressziósabb vonalat képviseli, az életből kiábrándult, mindent maga mögött hagyni akaró művészt, akit nem a világ taszít ki, hanem pont ő az, aki kitaszítja a világot magából. Bár, vagány a srác, de nekem néha túl sok volt belőle... főleg az elején. Nem mindig szerettem a fejében lenni.

Ha nincsenek emlékeid, olyan, mintha soha nem is léteztél volna.

Az írónő ismét egy nagyon kifejező címet választott a könyvének: hiszen ez az egyetlen szó magában foglalja az egész könyv lényegét. Várunk. Várunk a változásra, a jobb életre, a felejtésre, a boldogság egy kis szikrájának a feltűnésére vagy a kívánságok megszületésére, hogy azokat papírdaruk formájában összegyűjthessük.

Gyönyörű könyv volt! Akinek tetszett az első rész, annak ez is biztosan fog - ha nem jobban! Öröm ilyen erős és különleges atmoszférájú regényt olvasni a tucattá váló urban fantasy műfaj világában. Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Eredeti cím: Linger
Fordította: Gazdag Tímea (a verseket A. Katona Ildikó ültette át magyarra)
Eredeti ár: 2999 Ft
Oldalszám: 358 oldal
ISBN: 9 789632 452647

Fülszöveg:
Miután Sam mindenét kockára tette, és megnyerte a jövőjét, amely ijesztően nyújtózik előtte, most Grace rejtélyes betegségével kell szembenéznie. A márciusi hidegben a lány testében egyre növekszik a forróság, és a közös jövő elolvadni látszik a hóval.
Sam a falkáját várja, de aki kilép a fák közül, arra nem számít. És míg ő mindent elkövetett, hogy ember maradhasson, a jövevény alig várja, hogy a tél megfossza őt az emberi gondolatoktól.
Mindig azt hitték, hogy a szerelmük mindent túlél, de vajon azt is, ami most következik?

Éljünk, Lesbia!

Catullus összes költeménye

kiolvastam: 2010. november 5.

Még gimnáziumban ismerkedtem meg Catullus nevével, aki megénekelte, hogy képes egyszerre gyűlölni és szeretni. S tanárnőnk hiába zengedezett ódákat erről, hogy ez milyen nagy dolog, hogy ezt a kettős érzést felismerte és leírta, engem mégse tudott hatalmába keríteni. Untam ezeket az órákat, mert a verseket is untam.

Aztán még elsőéves egyetemistaként felvettem egy római irodalommal foglalkozó szemináriumot, s máris másként tekintettem a régiekre. Képes lettem átérezni a régiek nagyszerűségét, talán azért, mert én is érettebb lettem. Be is szereztem egy Catullus kötetet, amire tegnap portörlés közben rábukkantam, s gondoltam, épp csak beleolvasok, de aztán ott ragadtam, képtelen voltam letenni a kezemből. Catullust most még inkább élveztem olvasni, mint ezelőtt bármikor.

A költőről egyébként nem sokat lehet tudni, születésének és halálozásának a dátumát csak valószínűsíthetjük, s életéről az irodalomtudósok sem tudnak többet, mint amennyit versei elárulnak. Szíve hölgye, Clodia, egy konzul felesége volt, akinek nevét ma Lesbiaként ismeri a világ, s a gimnáziumi tananyagnak hála, mindenki tudja, hogy volt egy madárkája. Bár, azt a verset még mindig nem szeretem. Catullus költeményei egyébként nem voltak nagyon divatosak az ókorban, talán ez a féltékeny Horatius barátunknak tudható be, aki szántszándékkal árnyékba borította Catullus életművét, ami hajszál híján elveszett: egyetlen középkori kódex, nevezetesen a veronai, őrizte csak a jelen számára az Összes költeményeket. S mikor ez újra napvilágra került, Catullus ismét hódító útjára indult, most már jóval sikeresebben, mint korábban. Így valóra vált a költő kívánsága, melyet a kötet nyitó versében fogalmaz meg:

E kis kötet tiéd hát,
bármi bármit is ér. S te add, kegyes szűz,
hogy több századot is megérjen egynél!

Hát, megért. Sokkal többet. De hogy miért is jó Catullust olvasni? Hát, higgyétek el, hogy nem a gimnáziumban tanult versei miatt! Catullus egy hihetetlenül vicces, csipkelődő költő volt, aki mindig megmondta mindenkinek a magáét, s meglepő módon, sokszor egészen obszcénan.Csúnyábban káromkodott olykor, mint egy kocsis, s olyan szerkezeteket használt, hogy még a mai napig is nagyokat kacaghatunk rajta. Kifiguráz költőket, ismerősöket, lehordja kritikusait vagy azokat, akik meglopták vagy csak próbálták.

Borzadalmas e könyv, az istenekre!
s ezt küldted, csak azért Catullusodnak,
hogy meghaljon, amint kezébe kapja,
Saturnalia ünnepén, e legszebb
ünnepen! De megállj ravasz! ha virrad,
vásárolni futok, s a könyveseknek
polcáról csupa Caesiust, Aquinust,
Suffenust szedek össze, mind e mérget
elküldöm neked: ezt kapod, lakolj meg!

Azt hiszem ilyen versekkel lehet közelebb hozni igazán a mai emberekhez a történelmet. Mert persze, tanulunk róluk ezt-azt, de az ehhez hasonló versekből világlik ki számunkra az, hogy mennyire valóságosak voltak a régi kor emberei: mennyire hasonlítottak ránk! Ők is irigykedtek, bosszút esküdtek, viccelődtek, piszkálták egymást stb. Az ilyen dolgokból, s nem az évszámokból, csatákból, társadalmi felépítésből, lehet tudni, hogy ők igazán éltek és lélegeztek. Mert, persze a történelmi regények is közelebb hozzák hozzánk az elmúlt időket, de azokat is csak egy mai kor embere írta. Ezek a versek, eposzok, drámák pedig egyenesen abból a letűnt világból hallatják hangjukat. S ezt felfedezni, szerintem csodálatos!

Üdvözlégy, te leány, te nem kis orrú,
nem szép lábu, nem éjsötét szemű, sem
hosszú ujju, se nyáltalan pofáju,
sem jeles csevegő, a formiaei
koldus úr szeretője. Hát terólad
a provincia azt regéli, szép vagy?
Ó, szellemtelen és bolond e század!

Természetesen, a nők is, különösen az örömlányok is terítékre kerülnek verseiben, a fentihez hasonló illetve ennél durvább hangvételben. Catullus verseire jellemző, hogy sohasem a szóban forgó személyt akarja olvasóival meggyűlöltetni, hiszen legtöbbször még csak meg se tudjuk a nevét annak az utált személynek. Ő , vagyis Catullus csupán kiengedi a dühét: s ez a düh jelenik meg a verseiben, ennek enged szabad folyást. De azért ne higgyük, hogy az összes költeménye csak dühös fröcsögésből és utálkozásból áll: versek szólnak még a borról, az örömről, az idegen tájakra vágyódásról. Catullus ezeket is olyan természetességgel írja meg, hogy az olvasó nem érzi azt, hogy valami költői pózról lenne szó. Természetesek, ám ettől még nem kevésbé csodálatosak:

Lelkem már remeg, úgy akar bolyongni,
lábam már bizsereg vidám erdőben.
Édes társaim, ég tivéletek, kik
együtt kéltetek egykor íly nagy útra,
s más-más út vezet ím hazánkba vissza.

S hát, persze a szerelem is szóba kerül Lesbia kapcsán, akinek szépségét fennen hirdeti híres Lesbia-ciklusa. Vannak köztük elég sablonos versek is, ezt nem tagadom, amik nem igazán képesek megragadni az olvasó figyelmét. De egy-két verse viszont annyira jól sikerült, hogy még manapság is képes megdobogtatni a szíveket. Az én kedvencem az LI. vers, ami a világirodalom egyik legeslegszebb szerelmes verse:

Úgy tűnik nékem, hogy az istenekkel
egy s ha nem bűn kimondani: náluk is több
annál, ki szemben ül véled, egyre lát és
hallja hangod,

hallja édes szép nevetésed: ettől
én szegény, elbágyadok: egyszer is ha
rádtekintek, Lesbia, nincs egy árva
hang sem a számon,

béna lesz nyelvem, puha tűz szalad le
testemen, belső zavaros zenétől
cseng fülem nyomban, s a szememre kettős
éjszaka száll le.

Hát, nem gyönyörű? Olvassatok, Ti is Catullust!

Az értékelésemben 9 pontot ért el!