Anna és én már nagyon régóta kerülgetjük egymást, igazából meg sem tudnám mondani, miért. (mármint, hogy miért is nem került rá sor még eddig az olvasásaim során.) Aztán persze jött Andiamo kihívása, ami ugyan nagy löketet adott (és tényleg köszönet érte!), de mégsem sikerült teljesítenem a feltételeket, mert addig húztam-halasztottam (hivatalosan december 1-jén kezdtem el az olvasást, gyakorlatilag pedig december közepén valamikor *fejcsóválás* ), hogy végül lecsúsztam az össznépi határidőről, és körülbelül egy hónapos késéssel sikerült befejeznem. De igazából, kellett nekünk ez a két hónap. Ez így volt jó. Mindkettőnknek.
A könyv első kétszáz oldala szinte egy este alatt elrepült, annak ellenére, hogy a könyv első oldalát ha hússzor nem olvastam el, akkor egyszer sem. Nem azért mert szövegértelmezési gondjaim voltak, csak folyton megzavarta valami az olvasásomat még azelőtt, hogy a második oldalra lapozhattam volna. (sebaj, Zenka azt mondta, menő dolog Tolsztojtól idézni :-) )
Később Levin oldalakon át tartó filozofálgatásai kicsit lassították az olvasásom sebességét, de igazából korántsem azért mert untam. Szerintem nagyon érdekes és értékes gondolatok voltak ezek többnyire, mégha nem is értettem mindennel egyet. Levin gondolatait emészteni kell, nem lehet csak felszínesen átsiklani felettük, mert akkor a regény nagyon sokat veszít az értékéből véleményem szerint, és nem lenne más, mint egy szerelmi dráma. Levin filozófiával, társadalomelmélettel tölti meg a lapokat, amelyek nem csupán egy letűnt világ messzi országának korabeli gondjai, hanem annál sokkal egyetemesebb, örök érvényű, nagyon is emberi kérdéseket boncolgatnak, amelyek időtlen idők óta foglalkoztatják az emberiséget, és minden kor másként próbál rájuk választ adni.
A gondolatfolyam közül talán csak egy részlet zavart igazán, a könyv legutolsó levines része. A történtek után nem éreztem azon gondolatok súlyát, fontosságát, képtelen voltam áttérni a filozofikus síkra. Talán, nem kellett volna rögtön elolvasnom azután, kicsit félre kellett volna tennem a könyvet pár napra. Mert most délután, mikor újra átlapoztam Levin hömpölygő gondolatfolyamának utolsó részét, rájöttem, hogy ezek voltak a legfontosabb, legértékesebb gondolatok mind közül, itt jutott el Levin a lényeghez. A mindenség lényegéhez.
(a kép csak illusztráció! Forrás: www.flickr.com/photos/milkpockets/2110424211)
Különben, hogy mire számítottam ezzel a könyvvel kapcsolatban már nem tudnám megmondani pontosan. De mindenesetre folyton vártam arra a pillanatra, hogy Tolsztoj mikor fogja felkorbácsolni az indulataimat annyira, hogy hangos veszekedésbe kerülök a könyvvel, vagy nemes egyszerűséggel a sarokba hajítom, vagy esetleg imádatom tárgyaként szorosan magamhoz ölelem, vagy hogy pityeregni kezdek a lapok fölött. És én csak vártam, vártam..... már tényleg felkészültem lelkiekben az indulatkitörésre (még papírzsebkendőt is magam mellé készítettem), de nem jött semmi (maximum a nátha miatti orrfújás). Meg a sajnálat, és a szánalom.
Én tényleg sajnáltam szinte mindenkit a szereplők közül: a szemét Vronszkijt, az unalmas Karenint, az önző Annát, a tutyimutyi Levint és néha Kitty-t is, bár ő volt talán a legeszmeibb (vagy mi is erre a jó szó? Na, mindegy - így marad) a bandából. Különben az itt említett eposzi jelzőkkel nem feltétlen értek ám egyet, ezeket csak azért említettem meg, mert a tavalyi év nagy Anna Karenina-dömpingje közben ezek a jelzőpárosítások jöttek velem szembe általában, és ezért így maradtak meg bennem. És persze, van bennük némi igazság, de az én olvasatomban nem ilyen egyszerű a helyzet. Szerintem Tolsztoj úgy írta meg ezt a regényt, hogy az egész történetet drámának érezzük minden szereplő szemszögéből, és pont ezért képtelen vagyok elítélni akár egy szereplőt is.
Ott van például Anna, aki már a regény elejétől kezdve szomjazza az érzelmeket. Ő egy olyan nő szerintem, aki az életet megélni akarja, nem csupán létezni benne. És ennek ellenére mégis kénytelen takaréklángon égni egy olyan férfi mellett, aki a túlzott érzelemnyilvánításoktól elhatárolja magát. Nem csoda hát, hogy az első szikra, amivel szembetalálja magát futótűzzé válik benne, és eléget mindent maga körül. Egy olyan nő, aki melegségre vágyott egész életében, de azt nem kapta meg - legalábbis semmiképp sem olyat, amit az ő személye igényelt volna - , nem lesz képes bánni a tűzzel. Nem tudja hol van az a pont, amin túl a tűz pusztítóvá válik, és elemészti őt.
És szerintem Karenin attól nem volt rossz ember, hogy nem nyújtotta azt Annának, amire szüksége volt. Nem azért nem tette, mert nem akarta, hanem egyszerűen nem tudta. Karenin olyan ember szerintem, aki az életet nem kívül éli meg, hanem a saját belső világában. S persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy érzéketlen - igenis dúlnak benne a viharok. Sokszor szenved, dühöng, csalódott, és igen: szeret is - de ezt sosem mutatja. Kareninnak is fájt, ami történt, és nem a társaságbeli hírneve aggasztotta vagy a pletykák. Szerette Annát, és úgy érezte mindent megadott neki - és ezt én is így gondolom. Mindent megadott neki, amit csak adhatott, csak ez Annának kevés volt.
S persze, Vronszkij lehet szemét... hiszen, ha ő nem bukkan fel, maradhatott volna minden a régiben: Anna tovább ég a takaréklángon, Karenin pedig továbbra is abban a hiszemben van, hogy minden perfekt. De vajon Annának nem ez lett volna a sorsa egyébként is? Most gondoljatok bele: egy olyan ember, aki nem akar, nem tud érzelmi vegetációban élni, nem ugyanoda jutott volna végül? Igaz, lassabban, és talán kevesebb horzsolással, sebbel, de ugyanakkor szinte semennyi boldogsággal a háta mögött. A másik dolog szerintem, hogy Vronszkij őrülten, tiszta szívvel beleszeretett Annába. Ő volt az első és egyetlen szerelme, nem csupán holmi futókaland vagy kihívás. Annát az első perctől fogva, ahogy meglátta, komolyan vette. Már onnantól kezdve képtelen volt lemondani róla.
Szóval, szerintem több tényezős dolog ez, és ezt Tolsztoj nagyon jó érzékkel rajzolta meg a lapokon. Mindenki álláspontját igyekszik megértetni, és úgy gondolom, ezek után nem is történhetett volna másként. Mindegyik szereplő olyan, mint gyalogok a sakktáblán, amelyek nagy körültekintéssel lettek elhelyezve, hogy mihelyst elkezdődik a játék, önállóan araszolgassanak a végzetük felé. S ilyenkor érzem vagy látom (?) igazán olvasóként, hogy az írás egyáltalán nem csupán intuíciókból és fantáziából felépített dolog, hanem vaslogika és precizitás is kell hozzá szép mennyiséggel. Az Anna Karenina egy olyan feszesen, gyönyörűen felépített regény, hogy bármennyire is hiányoltam a saját olvasásomból az indulatkitöréseket, ez azért bőven kárpótolja azt a pici csalódásom. Olyan sokrétegű ez a mű, annyi minden benne van és annyira realista, miközben legalább annyira filozofikus, és ahogy telik az idő, ahogy egyre távolabb kerülök időben attól, hogy elolvastam az utolsó oldalt is, egyre zseniálisabbnak tartom, egyre inkább összeáll valami egésszé.
Valami olyasmi ez, mint mikor egy minden részleteiben, aprólékosan megfaragott szobrot szemlélünk közelről: csodálkozunk a részletgazdagságán, néha kicsit húzzuk a szánkat egy-egy részletén, hogy ez miért meg hogy, meg nem is olyan jó, minek.... aztán egyre hátrébb és hátrébb lépünk, és valami egészen elképesztő látvány tárul elénk. Most valahogy én is így vagyok az Anna Kareninával. Kettős érzésekkel tettem le, de ahogy távolodok tőle az időben, és egyre inkább egészében kezdem látni, újra és újra rádöbbenek, hogy mennyire zseniális.
N. B. : újraolvasni
Lev Tolsztoj: Anna Karenina
Eredeti cím: Анна Каренина
Fordította: Németh László
Kiadó: Európa
Oldalszám: 1064
Eredeti ár: 1800 Ft
11 megjegyzés:
Haragszom rád... olyan jó lett ez a post, hogy kedvem támadt újraolvasni:))
Nekem az is eszembe jutott, hogy ha nem is jön Vronszkij vagy más helyette, Anna lassan elsorvad a Karenin mellett megélt érzelmi sivárságban, és minimum lelkileg belebetegszik.
Vagy: megözvegyül, utána találkozik Vronszkijjal... á, lehet, hogy akkor is így alakult volna. Szerintem Anna kicsit olyan, akinek mindig szüksége van az érzelmi megerősítésre, különben paranoid gondolatai támadnak, pedig Vronszkij tényleg szerette, és kitartott mellette.
Jaj, itt a szívbajt hozod rám, hogy haragszol :-)) Nagyon aranyos vagy, köszi :-*
Igen, szerintem is valami ilyesmi történt volna, hogy elsorvad Karenin mellett szépen, lassan. Nagyon nem illettek ők egymáshoz. Én még azt is megkockáztatom, SPOILER hogy mindenféleképp meghalt volna Anna, akár jön Vronszkij, akár nem SPOILER VÉGE
Igen, ezzel is teljesen egyetértek. Mondjuk szerintem Anna azért is féltette ennyire, vagy azért volt bizonytalan a kapcsolatuk tartósságának kérdésében, mert mégiscsak törvénytelen kapcsolat volt, és ezt ő is érezte/tudta. És míg a házasság intézménye (bármennyire boldogtalan is) valamiféle állandóságot, biztonságot ad, addig egy viszony (különösen egy ilyen viszony, ami szétrombolt egy házasságot) nem feltétlenül tudja nyújtani ezeket az érzéseket. De persze, ezt csak én gondolom, szólj ha nem értesz egyet :-)
Jó poszt lett :) Nagyon szeretem olvasni, ki mit ír az Anna K.-ról, kevés olyan könyv van, ami ennyire megosztja az olvasókat. Ráadásul igazi klasszikus. Érdekes, hogy a legtöbben milyen indulattal írnak róla!! :)
Köszi, aranyos vagy :-)
Én majd most fogom elkezdeni a posztok olvasását, eddig nem nagyon mertem, nehogy befolyásoljanak. Még tavasszal egy-egy molyos értékelést elolvastam róla, ami épp feljött a frissben, de igen - én is ezt tapasztaltam, hogy hihetetlen milyen indulatokat váltott ki sokakból, és szinte mindenkinél más dolog volt zavaró :-)
Ilyenkor örülök, hogy megcsináltam ezt a kihívást ;). Ahogy írtátok, nagyon megosztotta a népet, de ez a jó benne, hogy mindenki mást fedezett fel benne :).
Olyan érdekeseket írtál erről a könyvről, hogy egyszer majd mindenképpen elolvasom, pedig eddig nem tartottam valószínűnek :) Először is, mert orosz, és őket nagyon utáltam gimiben, Gogollal és az Átváltozással az élen. Másodszor pedig azért, mert úgy gondoltam, hogy ez egy ilyan számomra magas, szépirodalmi érzelmi nyavalygás lesz, ahol mindenki jól szenved és azt meg már a Vörös és feketében is utáltam, ha lehetett volna kitekerem a főszereplő szerencsétlen srác nyakát :D
Persze lehet, hogy ez lesz a véleményem az Annáról is, de mégis olyan érdekeseket írtál róla, hogy egészen meghoztad hozzá a kedvem :) nem a nagyon közeli jövőben de el fogom olvasni. Vagy megpróbálom :))
Ééés most vettem észre, hogy kitetted a linkemet az oldalfaladra, és nagyon örülök neki, igazán megtisztelő! Köszönöm szépen!
Andiamo, szerintem nagyon sokunknak a kihívásod hozta meg a végső lökést :-) Szóval, köszönet érte még egyszer! :-)
Kai, nem szereted az oroszokat? Hogyhogy? Mondjuk én iszonyatosan elfogult vagyok velük szemben, mert én meg pont hogy imádom őket :-) Mondjuk mostanában kevés oroszt olvastam. Szerintem érdekes könyv az Anna Karenina, bár itt is vannak szerelmi szenvedések szép számmal, de szerintem ezt Tolsztoj iszonyatos hozzáértéssel (mármint írói szemszögből értve) és (most ez hülyén hangzik, de) precizitással ábrázolta, hogy én ezt nem igazán tudtam szerelmi történetként olvasni, inkább lélektani drámaként.
És nagyon-nagyon örülök, ha meghoztam hozzá a kedved, kíváncsi leszek neked hogy fog tetszeni :-) (de ha esetleg nem tetszik majd, akkor kérlek, ne szidj hangosan engem :-DD )
Már november vagy december óta kint van - ha jól emlékszem :-) Ne viccelj, szuper a blogod, azért került a "ne-feledd" linkeim közé :-))
Szívesen ;), örülök, hogy ilyen sokan elolvastuk ;).
Ez a nem szeretem az oroszokat dolog meglehet, hogy csak előítélet a részemről, mert nagyon sokat nem olvastam, csak amennyit gimiben muszáj volt, azok pedig novellák voltak főleg, és egyik sem tetszett. Mindegyik lehangoló és nyomasztó volt (bár a legtöbbre már nem emlékszem, csak arra hogy így gondoltam), és erre alapozva kialakult bennem egy általános előítélet az oroszokkal szemben.
Meg aztán én egy ilyen léha kis emberke vagyok, aki főként szórakozási célból olvas, és visszaretten attól ami lehangolónak vagy nehezen emészthetőnek tűnik.
Ha eljön az Anna olvasás ideje, és sikítva a sarokba hajítom mégis, akkor sem téged foglak szidni megígérem :)
De jó, hogy szuper a blogom :)) Ezt nem gondoltam volna, általában nem vagyok megelégedve a bejegyzéseimmel, az az érzésem, hogy sosem sikerül jól megfogalmaznom a gondolataimat. De most egy kicsit büszke lettem magamra :D
Ez tök érdekes, én sose gondoltam az oroszokra lehangolóként (persze, most ezzel nem azt mondom, hogy nincs igazad, csak még sose jutott eszembe :-) ), de az biztos, hogy van egy sajátos hangulatuk :-)
Mondjuk én nem is mindig a történetre figyelek annyira, hanem mondjuk az író stílusára, a szóképekre (már ha vannak, ugye) vagy úgy egyáltalán a szerkesztésre, ilyesmikre. Szóval, nálam ezért nem elképzelhetetlenek a kicsit nyomasztóbb olvasmányok is. Bár ha a hangulatuk rám telepedik, azt én se szeretem :-S
Huh, oké - ez megnyugtató tudni :-)
Legyél is büszke, én szeretem a posztjaidat olvasni :-) Meg szerintem ezzel, hogy úgy érezzük, nem sikerül jól megfogalmazni a gondolatokat, sokunk hasonlóan van. Én legalább is elég gyakran.
@Heloise
én sem mondom, hogy igazam van az oroszokkal kapcsolatban, mélyen megrögzött kevés mintán alapuló előítéleteim vannak inkább :))
ezzel egybevág, hogy a hangulatomtól függően nekem is bejönnek néha a nyomasztóbb könyvek, de többször érzem úgy hogy túlságosan rám telepednek.
:)) Én pedig a te postjaidat szeretem olvasni. Írtál nemrég a Saját szobáról, és bár az esszékötet végképp nem az én műfajom, komolyan még azt is nagy kedvem támadt elolvasni, de tudom hogy valószínűleg két oldal után feladnám :))
Megjegyzés küldése