Pár napig a Samuelson Kiadóvállalat első emeletén kóboroltam egy maroknyi lexikográfus között, és miközben újra eszembe jutott, hogy miért is tartottam baromi izgalmasnak a nyelvészetet, masszívan irigykedtem az ott dolgozókra, akik a napjaikat a jelentésváltozások felfedezésével és a definíciók megalkotásával töltik, néha pedig kapnak egy-egy mániákus telefonhívást is. Ha őszinte akarok lenni, végtelen időt el tudtam volna tölteni a szótárszerkesztők között, és csak úgy mindenféle kaland nélkül is olvastam volna a hétköznapjaikról. De mellesleg egy régi titkot is felfedeztem és kiderítettem két szereplővel együtt, szóval a klasszikus értelemben vett izgalom is megvolt azért. Ezt csak azok kedvéért mondom, akik több izgalomra vágynak egy könyvnél, mint a nyelvészet és a szótárszerkesztés rejtelmei. 

A ​nagy múltra visszatekintő Samuelson Kiadóvállalat első emeleti termének végtelen fülkelabirintusában elmélyülten dolgoznak a szótárszerkesztők. Közéjük veszik föl friss diplomájával a filozofikus hajlamú, atlétatermetű Billy Webbet, és nagy örömére rögtön munkakapcsolatba kerül a csinos Mona Minot-val, akivel különös cédulákra bukkannak a katalógusban: a rajtuk szereplő idézetekben mintha a tulajdon munkahelyüket írná le egy őrültnek tűnő nő. Ez felkelti az érdeklődésüket, és némi utánajárással kiderítik, hogy sem a forrásként megjelölt könyv, sem a szerzője, sem a kiadója nem létezik, nem létezett sohasem. Most már céltudatosan kutatnak hasonló idézetek után a több milliónyi katalóguscédula között, nem is hiába. További furcsa cédulák kerülnek elő, amelyekből egyre bizarrabb történet kerekedik ki: az őrült nő (vagy nem is őrült?) egy titkolt szerelemi kapcsolatra célozgat és egy rejtélyes gyilkosságról beszél (vagy csak fantáziál?), amelyhez rajta kívül több férfinak is köze volt így vagy úgy. És Billy meg Mona mindinkább úgy gondolja, hogy némelyik férfi leírása ráillik egyik-másik munkatársukra…

Még sok-sok évvel ezelőtt került fel a listámra ez a könyv. Bölcsészkrimi, nyelvészet, könyvkiadó - hát mik ezek, ha nem hívószavak? Mármint persze, nekem. Hogy miért vártam tíz évet az elolvasásával, az rejtély. De örülök, hogy végre engedtem, hogy újdonsült lexikográfus barátaimmal karöltve én is nyomozásokba gabalyodjak a titokzatos, cédulákba rejtett történet összerakásában. 

Főszereplőnket, Billyt először sokszor közel éreztem David Nicholls antiregényhőséhez, a nagyon bölcsész Brianhez, de aztán bár ez a hasonlóság eltűnt, de Billyt továbbra is nagyon kedveltem. Először egy kicsit önironikus, ellébecolós fura fazonnak gondoltam, aki azért kellően elszórakoztat. Tudod, akit nem annyira akartszközelebbről megismerni, de azért jót nevetsz az ebédszünetben a történetein. De aztán már nem is tudom mi kattintotta át az agyamat vele kapcsolatban, talán az, amikor pár hét szótárszerkesztői mondat után megfogalmazott egy eleanoroliphantos gondolatot, miszerint ő valójában mennyire egyedül van, és napok telnek el úgy az életében, hogy nem szól egy árva szót sem senkihez, na szóval ennél az eszmefuttatásánál volt az, hogy már nemcsak szimplán szórakoztatott, hanem elkezdtem vele együttérezni, vágyni arra, hogy kicsit jobban megismerjem őt. 

Mona még ennél is furább karakter benyomását keltette, ahogy Billy előtt, úgy előttem is kicsit kiismerhetetlen maradt, és az az igazság, hogy nem nagyon tudtam, miért is annyira érdekes ő, azon kívül, hogy szép és vonzó. Mindenesetre a nyomozással kapcsolatos elszántsága az, ami elvitte a regényt a krimi irányba. Hogy persze ez a szál kinek mennyire krimi, az mindenki saját vérmérsékletétől függ, én meglehetősen jól szórakoztam a cédulák összerakásában, bár Billy sorsa a szótárkiadónál és úgy en bloc sokkal inkább érdekelt, mint az, hogy milyen eltitkolt történet rejtőzik a cédulákon. 

Bár korábban megannyi vegyes értékelést olvastam Emily Arsenault regényéről, különösen GoodReadsen kapott elég sok hideget, de az az igazság, hogy engem teljesen magával ragadott a szótárkészítés világa. Minden vágyam, hogy felvegyenek oda engem is munkatársnak. Amíg ez nem következik be, addig itt szomorkodom, hogy ebből se lett sorozat, pedig szívesen ücsörögtem volna még ott Billy asztala mellett pár könyv erejéig. 

Emily Arsenault: Az eltört teáspohár

The Broken Teaglass

Fordította: Siklós Márta

Európa Kiadó

370 oldal

Hattyútolvajok

 

Vannak szerzők, akik valószínűleg képtelenek egy féltéglánál rövidebb könyvben megírni a történeteiket. Elizabeth Kostova is hasonló élőlény lehet, hiszen az általam korábban olvasott, A történész című regénye szintén igencsak testes kötetetnek nevezhető. De persze, ne értsetek félre, szerintem ez nem rossz dolog. Különösen akkor, ha valakinek olyan mesélőkéje van, mint Kostovának. Aki úgy tud történetet szőni, hogy megszűnik körülöttünk a külvilág, és észre sem vesszük az idő múlását. 

És igazából a Hattyútolvajok című regényben is hamar elveszti az idő a jelentőségét. A több idősík között ugráló történet pár száz oldal után mintha eggyé olvadna: múlt és jelen összekapcsolódik, egybesimul bizonyos tematikák mentén. Pedig a regény nem kevesebb, mint száz évet ölel fel. S mégis egy idő után rájövünk, hogy a távoli múlt történései mennyire rezonálni tudnak a jelennel. 

Robert Oliver, egy meglehetősen tehetséges festő egy elmegyógyintézetben köt ki, miután egy washingtoni múzeumban késsel szét akart szaggatni egy impresszionista festményt. Azonban Robert nem csupán a szándékáról, hanem egyáltalán nem akar beszélni semmiről az őt kezelő pszichiáterrel. Marlow doktor valamennyire személyes érintettséget is érez Robert esetével kapcsolatban, hiszen szabadidejében őmaga is fest. Robert némasága és az általa újra és újra megrajzolt titokzatos női arcképe hamar rögeszméjévé válik Marlow doktornak. Meg kell tudnia Robert titkát, hogy miért támadt rá a festményre a múzeumban, illetve hogy vajon ki lehet az a titokzatos nő, aki újra és újra felbukkan Robert vásznán. A pszichiáter így hát kicsit kilépve hivatalos szerepéből, a saját kezébe veszi a rejtély federítését, s eközben a Robert által féltve őrzött száz éves francia leveleken keresztül megismerjük annak a nőnek a történetét is, aki festőnk rögeszméjévé vált.

 

"Soha ne feledje, hogy a festő élete pokol."

 

Azt kell mondanom, hogy a Hattyútolvajok a legtöbb helyen egy meglehetősen jól eső bekuckózós olvasmány, de így utólagosan valahogy mégsem tudom azt mondani, hogy úgy igazán élveztem volna, mint a jó történeteket szokás. Szerettem, ahogy egy-egy festményt ábrázolt a szavaival vagy ahogy az alkotás aktusát és a hozzá tartozó átszellemültséget leírta, valamint volt egy-két kétségkívül nagyon erős epizódja is, úgymint például amikor a pszichiáter visszatér saját szülőházába az apjához és az elmúlt gyerekkorról, édesanyja halála miatt érzett gyászáról vagy az apjával való különös kapcsolatáról beszél. Az a fejezet engem nagyon szíven ütött és megszólított, számomra talán ez volt az egész történetben a legemlékezetesebb. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a regény legnagyobb hibájának az érdektelen karaktereket tartom. Valahogy senki nem tudott rám nagyobb hatást gyakorolni, mindenki olyan szinten közömbös maradt számomra, hogy nem igazán érdekelt, kivel mi fog történni vagy egyáltalán történik-e valami valamikor. Az atmoszféra, Kostova stílusa vitt magával előre a történetben valójában, és nem pedig az, hogy bármelyik karakterről is olvassak. 

Robert személye pedig különösen dühített attól a pillanattól kezdve, hogy Marlow doktor elkezdte felgöngyölíteni az életét, és felszínre került az, hogy tulajdonképpen mindenkit, aki közelállt hozzá, tönkre tett maga körül. A feleségét, a gyerekét és a későbbi élettársát is. Én úgy vélem, hogy ezekben a helyzetekben nem lehet a művészi tehetséggel vagy az alkotói rögeszmével takarózni. Robert egyszerűen egy szar ember, akit nem érdekel a felelősség bármilyen formája vagy más ember érzései. Ő csak éli a világát, éppen ahogy gondolja és jól esik, és közben nem érdekli, hogy mit hagy maga után, ha egyszer odébb áll. Én az ilyet képtelen vagyok megérteni, és megbocsátani sem tudom még a fikció szintjén sem. Jöhet itt a narrátor az alkotói lázálommal vagy a zseni meg nem értettségének társadalmi aspektusával, de ettől ez nem változtat azon, hogy Robertnek nem valók az emberi kapcsolatok. Nem szerettem az életéről olvasni, márpedig ez a történet igen nagy százalékát kitette. 

 

Maga a nyomozás, hogy ki is volt ez a titokzatos francia nő, mi történt vele meglehetősen izgalmas és érdekes volt, bár egy picit jobban meg szerettem volna érteni, hogy mégis mi okozott ebben Robertnek egyfajta kattanást. De talán erre a válasz valami olyasmi lehet, hogy azt se igazán tudjuk megérteni, amikor valaki teljes szívéből rajong valamiért, mi pedig nem. Hiába mesél az illető többet és többet nekünk rajongása tárgyáról, ha nekünk nem kattan valami ezzel kapcsolatban, akkor csak kívülállók maradunk és továbbra is értetlenül vonogatjuk a vállunkat. Szóval, nyilván megfogta őt valami a nő történetében, ami később megmagyarázhatatlan mániává alakult nála. A Hattyútolvajok narrátora ezt úgy magyarázza meg olvasóinak egy ponton, hogyha képesek vagyunk megérteni Robert rögeszméjét, akkor eljuthatunk a művészet igazi lényegéhez. S talán ezt ennél igazabban nem is lehetne mondani.

Kostova regénye bár kicsit vegyes érzéseket hagyott bennem, de az elégedetlenségem jó része inkább személyes érintettségű, mintsem objektíven megítélhető hiba a történetben. Aki szeret olvasni a művészetekről, a művészek különcségéről és keresztjeiről, és a lassan csordogáló, ráérős történetektől sem riad vissza, annak mindenképpen tudom egyébként ajánlani ezt a könyvet. Mert a hangulata, atmoszférája azért mégiscsak olyan, amit nehezen lehet elengedni. 

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok

Swan Thieves

Fordította: Siklós Márta

Európa Könyvkiadó

692 oldal

Mrs. McGinty meghalt

Hogy Agatha Christie krimijei mikor is lettek nekem karácsonyi olvasmányok, fogalmam sincs. De tény, hogy az utóbbi években a karácsonyfa árnyékában, mézeskalácsot majszolgatva esik a legjobban Poirot-val tartani a furfangos nyomozásokban. És hát igen, még mindig abszolút Poirot párti vagyok. Valahogy ez a kissé piperkőc, hiú kis belga meg az ő szürke agysejtjei jobban tudnak szórakoztatni. 

De azért Ms. Marple-nak is adok majd egy újabb esélyt valamikor a közeljövőben, sose lehet tudni, hova változott az ember sok év alatt. 

– Mrs. McGintynek egyhangú élete volt?
– Azt hiszem, rettenetesen – mondta Mrs. Summerhayes bizonytalanul. – Állandóan csak térden állva súrolni! És reggel, amikor megérkezik, más emberek piszkos edénye várja a mosogatóban, halomba rakva. Ha nekem kellene ezzel szembenézni minden áldott nap, számomra határozottan megkönnyebbülést jelentene, ha meggyilkolnának. Igazán.

Mrs. McGinty halála körül látszólag nem volt semmi rejtélyes: meggyilkolták azért az aprócska vagyonáért, amit az otthonában rejtegetett egy deszkalap alatt. A tettes nem volt más, mint albérlője, James Bentley. A fiatalembert kötél általi halálra ítélték, és most a hamarosan bekövetkező kivégzésére vár. Azonban Spence felügyelőt valami  nem hagyja nyugodni az esettel kapcsolatban. Szerinte képtelenség, hogy Bentley lenne az elkövető, hiába mutat minden nyom ebbe az irányba. Felkeresi hát Hercule Poirot-t, hogy vizsgálja meg ő maga az ügyet közelebbről, hátha talál valamit, ami az ő szemét elkerülte a nyomozás alatt. Így hát Poirot a legnagyobb hírverés közepette megérkezik Mrs. McGinty kis falujába, és pár nap alatt megtalál egy újságkivágást, ami azt sejteti, hogy a gyilkos kiléte talán nem is annyira egyértelmű, mint ahogy korábban gondolták. 

Az olvasásom alatt nem hiába ötlött fel bennem, hogy talán érdemes lenne újra megpróbálkoznom Mrs. Marple eseteivel, hiszen ebben a könyvben Poirot leginkább az ő módszere szerint nyomoz. A pletykák, a szóbeszédek jóval nagyobb szerepet kapnak most, mint a kis belga korábbi nyomozásaiban. Broadhinny azonban nagyon úgy tűnik, hogy nem egy szokványos hely. Itt mindenki nagyon rendes és nagyon jó ember, és a pletykálkodás is mintha nem úgy működne - első pillantásra - mint más helyeken. Azonban Poirot figyelmét semmi sem kerülheti el, és szépen, lassan eléri, hogy kiugrassza azt a bizonyos nyulat a bokorból. 

– Óóó – mondta Mrs. Summerhayes, és figyelmét Poirot-ról az ölében tartott, babbal teli tálra fordította. – Összevérezem a babot. Nem valami jó, mivel ez lesz ebédre. De nem számít, mert úgyis forró vízben főzöm. Amit felforralunk, az mindig jó, nem igaz? A konzerv is.
– Azt hiszem – mondta csendesen Hercule Poirot –, nem leszek itthon ebédidőben.

Szerettem a történetben febukkanó rendkívül jó humort is, ami különösen Poirot és szállásadónője között sziporkázott a leginkább. Mrs. Summerhayes főztje ugyanis minden olyan dolgot megtestesít, ami a lehető legtávolabb áll Poirot kifinomult ízlésétől. 

És hát persze, még ott volt Ariadne Oliver is, a híres krimiírónő, aki Poirot társául szegődött a nyomozásban, ha már éppen Broadhinnyben járt éppen véletlenségből. Mrs. Oliver egyébként mintha csak Agatha Christie szócsöve lenne, sokszor tesz olyan megállapításokat vagy fogalmaz meg olyan véleményeket, amikről köztudott, hogy maga az írónő is hasonlóan gondolkodott - különösen a regényeivel kapcsolatban. Így például Mrs. Oliver is - hasonlóan Christie-hez - szívből gyűlöli piperkőc nyomozóját, akit viszont imádnak az olvasók - igazán szórakoztató volt olvasni erről a viszonyról Mrs. Oliver szájából. 

Érdekes, hogy ebben a kötetben nem igazán volt semmiféle elmélkedés a bűnről vagy az elkövetők, áldozatok viszonyáról, mint a korábban általam olvasottakban. Ez inkább szimplán szórakoztató volt, a történetben meglehetősen gyakran felbukkanó humornak köszönhetően pedig aztán még inkább. 

A Mrs. McGinty meghalt is egy nagyon jó, hangulatos Agatha Christie krimi véleményem szerint, és igazából ennyit én még nem nevettem a krimikirálynő egyik regényén sem. A megoldás persze ettől függetlenül ugyanolyan fifikáns, mint más történeteiben, Poirot szürke agysejtjei itt is gyorsabban és eredményesebben dolgoznak, mint az olvasójé. 

Ha ez a regény kimaradt még, mindenképpen ajánlom olvasásra. 

– Honnan tudjam? – mondta mérgesen Mrs. Oliver. – Honnan a csudából tudjam, miért jutott eszembe egyáltalán ez a visszataszitó alak? Nyilván megőrűltem! Miért éppen finn, amikor semmit sem tudok Finnországról? Miért vegetáriánus? Miért van olyan sok hülye modorossága? Egyszerűen megtörténik. Az ember kipróbál valamit, és az embereknek tetszik, és akkor folytatja, és, mielőtt észrevenné magát, az életéhez kötődik egy olyan fickó, mint a tébolyitó Sven Hjerson. És az emberek meg írnak is, és kérdezik, hogy, ugye, nagyon szeretem.Hogy szeretem-e? Ha találkoznék azzal a csontos, égimeszelő, zöldségevő finnel a valódi életben, cifrább gyilkosságot követnék el, mint amilyeneket eddig kitaláltam.

Én meg a következő karácsonykor egy Ms. Marple regénnyel fogok próbálkozni. 

Agatha Christie: Mrs. McGinty meghalt

Mrs. McGinty's Dead

Fordította: Gálvölgyi Judit

Európa Kiadó

276 oldal

Forduljon Psmithhez!

Sokan Rejtő Jenőre vagy Christopher Moore-ra szavaznak, ha humoros regényről van szó, én azonban amondó vagyok, hogy ha szereted az angol humort - már pedig ki ne szeretné? - , akkor egy jó kis Wodehouse regénynél nincs jobb. Bertie Wooster, a valaha volt leglumpabb fickó, én mondom, mégis sokáig az ő felesége szerettem volna lenni. Oké, előtte meg Anyeginé is - valljuk be, fiktív szerelmeim kiválasztása sose volt szerencsés fiatalkoromban. 

Mondjuk, ebben a regényben pont egy szemernyi Bertie Wooster sincs, maximum olyan karakter, akivel igazán jól megértenék egymást. Ez a kötet abszolút Psmithé ( a P néma!) , akit mellesleg Wodehouse egy valódi emberről mintázott. 

– Ellopjam a nagynénje nyakékét? – kérdezte elnézően.
– Igen.
– Nem gondolja, hogy nagynénje ezt esetleg illetlenségnek minősítheti olyan egyén részéről, akit még csak be sem mutattak neki?

Ármánykodás, félreértések, tartozások, lopások és egyéb titkos tervek: ebben a regényben kérem, minden van, ami garantálja a szórakoztató történetet.  Ám főhősünket, Psmithet semmivel, az égvilágon semmivel nem lehet kihozni zen nyugalmából. Bármekkora félreértés kellős közepébe csöppen, rögtön adaptálódik, s közben arcizma se rezdül. Főleg addig, amíg halak nem szerepelnek semmilyen formában. Mert abból jutott neki elég mielőtt karrierváltásba fogott, és fel nem adta az alábbi hirdetést:

Forduljon ​Psmithhez!!!
Psmith Majd Segít!
Psmith Mindent Elintéz!
Önnek Szüksége Lenne
Valakire, Aki Eljár Peres Ügyiben?
Valakire, Aki Elintézi Üzleti Ügyeit?
Valakire, Aki Sétálni Viszi A Kutyáját?
Valakire, Aki Meggyilkolja Az Ön Nagynénjét?
Psmith Elintézi!
Bűntény Nem Akadály!
Bármilyen Megbízása Van
(Feltéve, Hogy Halakkal Nem Kell Dolgozni),
Forduljon Psmithhez!
Ajánlatok: R. Psmith, Postafiók 365
Forduljon Psmithhez!

 És végül ez a hirdetés keltette fel Freddie Threepwood őméltóságának, e makulátlanul elegáns, ám értelmi képességekkel meglehetősen szerényen megáldott ifjúnak figyelmét. Freddie ugyanis merész terven töri a fejét, méghozzá azon, hogy ellopja nagynénje nyakékét - nagybátyja beleegyezésével. Családi ármánykodások, szerepcserék, véletlen és nem annyira véletlen találkozások izgalmai dobják fel ezt az egyébként sem unalmas történetet, ahol szinte senki sem az, akinek mondja magát.

Ha szereted a félreértéseken alapuló szórakoztató könyveket, akkor ezt nem szabad kihagynod. Nincs itt semmi komolyság, ami mégis komoly lenne, abból garantáltan komolytalanságot csinál. Mint például a kortárs költészetből, amit itt bizony senki se ért, az álköltők - pechükre - meg különösen nem. "Keresztül a Gyönyör sápadt paraboláján…" - azt hiszem, ez a sor örökre ikonikus marad számomra, és ha elolvasod a könyvet, hidd el, neked is. 

Nyilván vannak eredetibb történetek ennél, több csavarral, váratlanabbakkal vagy nagyobbakkal - biztosan így van, ezt nem tagadom. Azonban Wodehouse alakjai olyan zseniálisan szórakoztató karikatúrák, akik tényleg igazán sajátossá, wodehouse-ossá teszik a sztorit. És mindemellett a narrációban fellelhető poénokat sem szabad kihagyni az említésből, amiket gonosz módon példaként elmesélni nem lehet, mert elmesélve már nem vicces, de ahogy Wodehouse megírta, hát higgyétek el, hogy nagyon is az.

De persze, bárhogy csűröm, csavarom itt a dolgot, igazából egy a lényeg, mégpedig az, hogy akinek van humorérzéke, az olvasson Wodehouse-t. De az is, akinek nincs. 

Igazi angol arisztokratás agyamentség ez az egész. 

P. G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez!
Leave It to Psmith
Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet
Európa Kiadó
298 oldal

Nóra

Hogy Henrik Ibsen mennyire volt tudatosan feminista avagy sem, nem igazán van róla fogalmam. De az tény, hogy Nóra egyike azon kevés női karaktereknek a középiskolás kötelező olvasmányok között, aki nem csak hogy saját döntést hoz a saját érdekében, de ki is mer szakadni az akkoriban hagyományosnak nevezhető női szerepkörből. 

Mondjuk most nem tudom, vajon hány embernek tapostam bele a lelki világába, hogy használni mertem a sokak által rettegett és mélyen gyűlölt F betűs szót. Beszéljünk egy kicsit most erről, jó? Én feministának vallom magam teljes vállszélességgel - úgy, hogy van egy férjem és egy kisfiam. Boldog házasságban élek, és én vagyok itthon a gyerekkel GYEDen, tehát mondhatni egy hagyományos családmodellben élek. Számomra a feminizmus azt jelenti, hogy nem vagyok kevesebb (se több) azért, mert nő vagyok. A párkapcsolatomban nem vagyok alá- (se fölé)rendelt, mert úgy véljük, mindketten egyenlők vagyunk. Hiszem, hogy a férfiaknak fel kellene vállalniuk az érzéseiket és nem magukba fojtani őket, mert ezek komoly lelki betegségekhez vezethetnek. Hiszem, hogy egy nő tanulhat, csinálhat karriert - gyerekkel vagy gyerek nélkül. De akár háztartásbeli is lehet nyugodtan, ha úgy érzi, őt az teszi boldoggá. De a gyerek nélküli lét is teljesen elfogadható számomra, és a gyerekvállalással kapcsolatban mindenki a saját személyisége, céljai, életútja vagy vágyai ismeretében és tudatában hozzon döntést. Hiszem, hogy egy nő nem lesz attól kevesebb, hogy nincs férjnél vagy/és nincs gyereke, ahogy egy teljes állású anya is ugyanolyan egyenlő bárkivel. Viszont egy férfi se lesz attól kevesebb, ha ő úgy gondolja, hogy a karrierje építése helyett, ő marad otthon a gyerekkel. Valamint nem lesz kevesebb attól sem, ha olyan foglalkozást választ, ahol jellemzően nők vannak többségben: például óvóbácsi, fodrász stb.  És még részletezhetném, de remélem, értitek a lényeget. Számomra ez a feminizmus, és mindig megrökönyödök, amikor valaki azt mondja, hogy ő ugyan nem feminista. Az én szememben ugyanis ezekre mond nemet. 

***Vigyázz a spoilerekre!***

De azt hiszed, kevésbé vagy kedves nekem, mert nem tudsz önállóan cselekedni? Nem, nem; támaszkodj csak rám; én majd vezetlek, tanácsot adok. Nem volnék férfi, ha épp az asszonyi gyámoltalanságod kétszeresen vonzóvá nem tenne a szememben.

Nóra házassága látszólag ugyan boldognak mondható, hiszen mindig vidám, mindig csacsogós énje feldobja férje, Helmer napjait. Helmer büszkén lehet mellette az erős, mindentudó férfi, aki kissé lenézve és atyáskodóan szemléli kicsi feleségének semmiségeit. Minden vágya, hogy ő legyen Nóra páncélos lovagja, aki minden veszedelemtől megóvja védtelen kis feleségét. S mindez első pillantásra akár gyengédségnek, akár féltő, óvó szerelemnek is lehetne nevezni - némi apakomplexusos problémával. Ám Helmer "szerelme" valójában csak addig tart, amíg Nóra úgy viselkedik, ahogy ő elvárja: egy baba a babaházban, aki csak szórakoztatás céljából létezik. Akinek nincsen önálló akarata és cselekvése se. Nóra csak a Helmer által szabott keretek között mozoghat, és amint nyilvánvalóvá válik számára is, hogy ezen túllépett - hovatovább az életét köszönheti neki - , Nóra megszűnik számára létezni. Hiszen hogy lehetne fényes páncélos lovag egy olyan nő mellett, aki maga is meg tudja oldani a felmerülő problémákat? 

Hogy milyen kapcsolatban is élt idáig, hogy Helmer szerelme valójában mi is, csupán ebben a pillanatban esett le Nórának. Hogy hibáztathatjuk őt ezért? Nem hiszem. A rossz kapcsolat felismerése mindig valami kritikus ponthoz köthető, és ez Nóra titkának felszínre kerülésével jött el.  Ekkor mutatta meg a férj, hogy valójában mit is gondol kicsi feleségéről. Ám ahogy a zsaroló problémája megoldódik, hogy Helmer hírneve világossá válik, hogy nem kerül veszélybe felesége miatt, és Helmer végül fátylat hajlandó ezután borítani az incidensre - vajon folytatható-e ez a kapcsolat úgy, mintha mi se történt volna? Lehet-e élni ezután abban a tudatban, hogy férje szeretete bizonyos feltételekhez kötött? Boldog lehet-e Nóra egy olyan életben, ahol nem hozhat önálló és fontos döntéseket?

Valószínűleg az ő fejében is hasonló dolgok cikázhattak. Amikor Nóra fogta a bőrőndjét és azt mondta férjének, hogy innentől oldd meg magad, az a gimnazista énemnek egy óriásian katarzisos élményt nyújtott. Hiszen teljesen abban a hitben voltam, hogy a valódi probléma az, hogy kiderül-e Nóra titka és hogy vajon Helmer megbocsát-e neki a végén. De csak abban az ominózus pillanatban, amikor Nóra ott állt a bőrőndjével az ajtóban, akkor esett le, hogy már maga az egész titkolózás is a kapcsolatuk hamisságáról szólt, és az volt az igazi kérdés, hogy Nóra rájön-e erre, és ha igen, tesz-e valamit ez ellen. 

Más feladat az, amit előbb meg kell oldanom. Magamat kell megnevelnem. S te nem vagy az a férfi, aki segíthetsz ebben. Ezt egyedül kell megcsinálnom.

Az önálló döntése és annak tudata, hogy helyesen tett, amit tett - még akkor is, ha szembe ment férje elveivel - mutatta meg számára, hogy véleménye a világról és a benne levő dolgokról nem feltétlen azonos Helmerével. Ez a felismerés is megrengette addigi világát, hiszen idáig úgy hitte, hogy minden gondolata, ízlése és érzése megegyezik a férjével. Hogy Nóra ki is valójában, rejtély lett még önmaga számára is. Ennek felismerése és ennek a hiányosságnak a pótlásának az igénye előrevetíti a modern nő alakját, aki először szeretné magát elhelyezni a világban, megismerni önmagát és céljait, vágyait, és ennek megfelelően választani meg később élete párját, önmagát ismerve nevelni később gyermekeit. És ez hatalmas felismerés, hatalmas lépés! A modern nő önmagához alakítja sorsát tehát, és nem más vágyaihoz igazítja személyiségét. 

Nóra alakja ebben a pillanatban elevenedett meg teljes valójában - Helmernek köszönhetően. Egy kicsit kifacsart Pygmalion történet ez, ahol az életre kelt baba elfordul korábbi életétől, hogy teljes szívvel önmaga megismerése felé vegye az irányt. 

Mert többé nem akar élettelen bábu lenni.

Hogy a darab pszichológiai szempontból hiteles-e? Nyilánvalóan nem. Nóra a való életben nem hiszem, hogy a felismerése után olyan könnyedén kisétálna az ajtón, hátrahagyva gyermekeit és a sok-sok év alatt felépített életét. Tudom, sokak szemében ez olyan könnyű lépésnek tűnik, mint ahogy a lelkileg vagy fizikailag bántalmazó kapcsolatban is minek van az ember, ugye*...  De sajnos, ha benne van az ember, semmi sem olyan egyszerű, mint ahogy a kívülállóknak tűnik. Ha ez a való életben történne, Nóra valószínűleg elhessegetné ezt a felismerését, hogy visszatérhessen újra a boldog tudatlanság állapotába, majd ez a választása szépen, lassan mérgezné a lelkét az évek alatt.  Vagy pedig ezután a pillanat után már tudatosan lenne boldogtalan a házasságában, ahol mindennap egy fuldoklással érne fel, majd létrejönne egy Anna Karenina-effektus.
De Ibsennek persze, itt nem a pszichológiai hitelesség volt a célja a darabbal, hanem az, hogy megmutassa, a modern korban Pygmalion már nem tudná csak úgy maga mellett tartani teremtményét. Nóra önálló individuum, saját döntésekkel, aki egyenlő fél szeretne lenni a kapcsolatában úgy, hogy tisztában van önmagával.

Henrik Ibsen: Nóra

Ett Dukkhjem

Fordította: Németh László

Európa Kiadó

95 oldal

* nyilvánvaló irónia, de azért gondoltam egyértelműsítem irónia voltát

Shirley

Azt hiszem, vitán felül álló tény, hogy Charlotte Bronte regényének legégetőbb kérdése az, hogy mégis hol a csudában van Shirley? Legalábbis a könyv 218. oldaláig mindenképpen. Ugyanis addig kábé az egész falu magánéletének kisebb és nagyobb dolgait megismerjük, de Shirley még csak említés szinten se kerül elő. Úgyhogy itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy végre leírhassam, Charlotte -ra bizony ráfért volna egy keménykezű szerkesztő, aki nem csupán itt, hanem később is kigyomlálta volna a felesleges részeket.
Plusz az olykor előforduló, indokolatlanul pátoszos hangnemet, kissé túl körülményes megfogalmazást is átiratta volna vele esetleg.

***

De egyéb problémáim is akadtak vele.
Szóval, összességében elmondható, hogy ez a regény inkább érdekesség volt, mint nagyszerű élmény.

Érdeklődésemet meglepő módon nem annyira az ipari forradalom korának és társadalmi változásainak hosszú oldalakon keresztül való bemutatása keltette fel, hanem az a tény, hogy a címszereplő Shirley-t testvéréről, Emily-ről mintázta. Mindenképpen tudni szerettem volna, hogy milyennek látta őt Charlotte, hogyan elevenedik meg előttem a lapokon keresztül Emily alakja. Shirley - miután végre valahára felbukkan - valóban egy nagyon különleges, igazán badass női karakternek indul, aki magasról tesz a korabeli női szereplőktől elvárt szendeségre és engedelmességre. Shirley-nek határozott véleménye van a legtöbb dologról, és ezt egyáltalán nem fél megosztani másokkal, még a férfiakkal sem. Nem köntörfalaz egy percre sem: ő kimondja azt, amit ki kell. Emellett önálló, független, nem szorul rá senki támogatására sem anyagilag, sem lelkileg - igazán üdítő ellentéte a túl naiv, már-már málészájúnak nevezhető Caroline-nak, aki a regény elejétől fogva egy olyan pasi után epekedik, aki egyáltalán nem méltó hozzá.

Caroline-t egy ideig talán fel lehet menteni tapasztalatlanságából és fiatal korából adódóan, viszont Robert későbbi tetteinek egy bármilyen háttérrel rendelkező egészséges lelkületű lánynál meg kéne kondítania a vészharangot. Mert hogy ez a Robert igencsak egy tuskó, és ezt talán még túl szépen is fogalmaztam. Mert az még csak hagyján, hogy ismerve Caroline iránta való vonzódását, ő mégis az anyagiakat helyezi előtérbe az egyik lánykérésénél. Ám miután az mégis kudarcba fullad, és végre megtörténik a totálisan kiszámítható fordulat, és megkéri Caroline kezét, azért még pár percig azon lamentál a menyasszonya előtt, hogy hát igen, az előzetesen megkért hölgy valóban nem való hozzá, de azért mégis mennyire vonzónak találja meg a pénze is jól jött volna. De ha már így alakult...  Caroline regényen túli sorsáról meg talán jobb nem is beszélni. A Robert által megrajzolt jövőkép mindent tartogat, csak szellemi szabadságot és egyenrangúságot nem. De Caroline ennek ellenére boldogan ugrik fejest új életébe. De amíg tőle ez talán inkább szomorú, mint meglepő fordulatnak nevezhető, addig másnál egy valódi karaktergyilkosságról beszélhetünk.

Ugyanis sajnos a későbbiekben Shirley-ről se lehet jobbakat elmondani. Pedig igazán ígéretesen indult a karaktere, egészen a legvégéig ő volt számomra az egyetlen pozitív vonulat ebben a regényben, aki képes lett volna megmenteni a szememben a történetet. Mondván, hogy oké, túlírt meg minden, de ott van Shirley... Caroline bár idegesítően naív, de ott van Shirley... És még folytathatnám. Ám az utolsó oldalakkal Charlotte mindent áthúzott, és amellett hogy teljesen ellehetetlenítette ezt a badass női karaktert, korábbi jellemvonásait totálisan értelmetlenné tette. A regény végén még ő maga sem tudta levonni történetének tanulságát, és hát az az igazság, hogy én se nagyon.
Hová tűnt a Jane Eyre-ben annyira csodált modernség és frissesség? Ugyanis meglepő módon a Shirley című regény íródott később, és mégis ez esik a korai regények hibájába. Mindemellett tudom, hogy például az ipari forradalom gazdasági és társadalmi hatásainak az elemezgetése illetve a napóleoni háborúk következményeivel való foglalkozás igencsak egy komoly lépés volt akkoriban a női irodalomban, és persze mindez bizonyos mértékig valóban érdekes is, de valahogy a cselekménnyel való egybegyúrása mégsem ment annyira zökkenőmentesen. Taxner-Tóth Ernő a Bronte nővérekről szóló könyvében megjegyzi, hogy a Shirley hossza tulajdonképpen az akkori divatot követte, ugyanis minél hosszabb volt egy regény (minél inkább el lehetett adni folytatásosként) annál nagyobb hasznot hozott a kiadónak. Mindemellett picit mégis ironikus, hogy a kiadó szerkesztői szintén rövidíteni akartak a Shirley hosszán, mert ők is túlírtnak találták, ám ebbe Charlotte nem igazán akart beleegyezni.

Érdekességként kell megemlítenem azt is, hogy az addig teljes ismeretlenségben élő, álnéven író Charlotte-ot ez a regény buktatta le. Egy Haworthból származó kereskedő rájött, hogy a regényben használt bizonyos nyelvi fordulatok csakis szülőfalujára jellemzőek, és ezt a felfedezését egy újságban is megírta, rögtön lerántva a leplet Charlotte-ról. A hír gyorsan szárnyra kapott és a falubeliek is rögtön összekapcsolták ezt a hírt a lelkészlak nagy postaforgalmával, a sok Londonból érkező levéllel és csomaggal.

Sokak szerint a Shirley messze kiemelkedik nem csupán Charlotte, hanem a Bronte nővérek művei közül modernségével valamint azzal, hogy a társadalmi változásokra és problémákra ilyen nagy hangsúlyt fektetett a regényében. Én mégha az utóbbi megállapítással ugyan egyet is értek, de olvasóként én mégis azt mondom, hogy - nagy részében - kihívás volt olvasni ezt a könyvet és mint ahogy fentebb említettem, a főszereplők sorsának alakulásával én nem igazán értek egyet. Sőt, hogyha pontosabb akarok lenni, kissé dühített is.
De mindenképp folytatom Charlotte többi művével való ismerkedést a későbbiekben, mert tudni szeretném mi van a Jane Eyre-en túl.

Charlotte Bronte: Shirley
Shirley
Fordította: Szepessy György
Európa Kiadó
704 oldal

Találkozás a halállal

Nem telhet el egy december sem Agatha Christie krimi olvasása nélkül mióta sok-sok évvel ezelőtt részt vettem egy, az írónőhöz kötődő molyos kihíváson. Aztán az eltelt évek során valahogy észrevétlenül összekapcsolódott nálam az izgalmas nyomozás a kis belga (vagy esetleg más detektívje) a forró csokival és a karácsonyfa fényeivel. 

Nem teljesen befolyásmentes volt a választásom ezzel a regénnyel kapcsolatban, de elolvasva a könyvet abszolút igazat kell adnom annak az ajánlásnak, amely szerint ez egy igencsak zseniálisan összerakott Agatha Christie krimi. És azt hiszem, talán ez az első általam olvasott könyve, ami nem Európában, hanem a Közel-Keleten játszódik. 

A helyszín ezúttal Jeruzsálem, ahol mindenki kedvenc kis belgája éppen a megérdemelt pihenését tölti. Azaz töltené, ha egy óvatlan pillanatban egy igencsak gyanús mondat nem csapná meg a fülét a szállodája ablakánál. „- Meg kellett volna ölnünk, érted?” Poirot bár igyekszik neki nem nagy jelentőséget tulajdonítani, de mégis annyira eszébe vési ezt a hangot, hogy később bármikor felismerhesse. 

Mindeközben a szálloda vendégeinek figyelmét egy igencsak különös család, Boyntonék furcsa kompániája kelti fel, ahol a már eléggé idős Mrs. Boynton feltűnően zsarnok módjára uralkodik családja felett, és láthatóan minden egyes percét kiélvezi gyermekei lelkének megnyomorításának, akik ugyan bár gyűlölik őt, de mégis képtelenek fellázadni ellene és az ő következetes módon alkalmazott lelki terrorja ellen. Egy nap a szálloda vendégei elhatározzák, hogy kirándulást tesznek Petra csodálatos városába. A kirándulás bár igen jól indul, ám Mrs. Boyntont egyik este holtan találják, és ez felforgat mindent. Először csupán szívrohamra gyanakszanak, hiszen az idős hölgynek köztudottan szívproblémái voltak, az út megerőltető lehetett számára... ám valaki nem éri be ezzel a magyarázattal. Valami más lappanghat a háttérben. 

Így Hercule Poirot ismét színre lép, hogy újra bebizonyítsa, mire képesek a szürke kis agysejtek.  

"...egy bűnügy felderítéséhez csak annyit kell tennünk, hogy engedjük az elkövetőt vagy az elkövetőket beszélni - és ők végül mindig elmondják, amit hallani akarunk."

Ahogy sok Poirot történetben, itt is fontos szerepet kap a nyomozásban a pszichológia, az emberi lélek mozgatórugóinak alaposabb vizsgálata. Jelen esetben egy zsarnoki, mérgező szülő gyermekeire, családjára és a közvetlen környezetére gyakorolt hatása áll a középpontban. Mrs. Boynton ugyanis meglehetősen imádta magához láncolni gyermekeit, és emellett a lelki terror eszközeit is gyakran alkalmazta rajtuk. És ők - ahogy ez a bántalmazó kapcsolatokban lenni szokott - képtelenek voltak kilépni ebből, egyszerűen képtelenek voltak megálljt parancsolni zsarnokuknak. Fontos könyv lehetne ez egyébként ebben a mostani áldozathibáztató légkörben, ahol a teáskanál érzelmi szintjén levő bizonyos egyének nem képesek megérteni hogyan és miért zárja rá önmagára a kalitka ajtaját a bántalmazó kapcsolatban élő áldozat, miért nem képes arra, hogy kinyissa az ajtót és elmeneküljön. Bár nyilván Agatha Christie regénye ennek csak a felszínét kapargatja, hiszen elsősorban a gyilkosság és nyomozás része van a középpontjában, a pszichológia pedig csak mint eszköz jelenik meg, mégis sok mindenre rávilágíthat, ha kicsit figyelmesebben olvasunk. 

A regény egyik nagy dilemmája a kívülállók beavatkozása bizonyos dolgokba. Vajon szükségszerű, ha felismerjük a bajt? Ha valami rosszat látunk vagy tapasztalunk mások életében, akkor mindenképp bele kell avatkoznunk? A regény egyik szereplője dr. Gerard szerint ez akár jól, de akár rosszul is elsülhet. Sok minden függ a beavatkozó egyéntől: mennyire érett, milyen élettapasztalatokkal rendelkezik stb. Viszont a beleavatkozás más dolgába még emellett is kétélű marad, hiszen a következményeket nem láthatjuk mindig előre. A fiatalok ugyanakkor nagyobb eséllyel élnek ezzel a lehetőséggel: így az ő beavatkozásaik hasznosak, ugyanakkor károsak is lehetnek. Míg a középkorúak vagy annál idősebbek pontosan emiatt inkább megriadnak a következményektől és ezért nem tesznek semmit sem. De vajon ki teszi jobban? Aki nem számol a következményekkel, de cselekszik, vagy pedig az, aki tétlenül végignézi mások szenvedését? 

Ez a tenni/nem tenni dilemma pedig aztán ki is terjeszthető magára az igazságszolgáltatásra is. A regény maga több ponton hasonlóságot mutat, sőt egy beszélgetés erejéig konkrétan meg is idézi Poirot egy korábbi ügyét, amit mi olvasók a Gyilkosság az Orient expresszen címen ismerünk. 

Sarah és dr. Gerard könyv eleji beszélgetése sok nagyon fontos gondolatot tartalmaz, köztük például egy eszmefuttatást a nemek egyenlőségéről is. Sarah ugyanis azt fejtegeti, hogy miért is kéne számítson a nemünk? Miért nem lehet mindannyiunkat emberként megítélni? Aszerint hogy jók vagy éppen rosszak vagyunk? Miért kell a nemek között különbséget tenni és különböző sztereotípiákkal teleaggatni őket? "Ne haragudjon, de én gyűlölöm ezt a nemek közti különbségtételt. 'A modern lányoknak teljesen üzleties az élethez való hozzáállásuk.' Ezeket a fajta megfogalmazásokat. Mert nem igazak! Vannak üzleties szemléletű lányok és vannak másmilyenek. A férfiak között is vannak szentimentálisak meg zavaros fejűek, és vannak világos gondolkodásúak meg logikusak is. Egész egyszerűen többféle berendezésű elme létezik. A nem csak akkor számít, amikor közvetlenül a nemiségről van szó." Christie gondolataival abszolút azonosulni tudok itt, hiszen az én általam vallott feminizmus is hasonló elveken alapszik. Kár hogy dr. Gerard ezt a témát már túl kínosnak találta, és inkább témát váltott. De alapvetően a lényeg szerintem mégis csak kimondásra került. 

Mint látható, Agatha Christie krimije ismét csak érdekes témákat érint. Vannak köztük újabbak, és vannak régebbiek is, amelyeknek újabb aspektusát villantja fel előttünk. Mindemellett persze maga a nyomozás is meglehetősen izgalmas, de ezt a kis belgától már igazán megszokhattuk. Annak aki jó Poirot  történetet keres, bátran ajánlom ezt a kötetet is. 

Agatha Christie: Találkozás a halállal

Appointment with Death

Fordította: Sipos Katalin

Európa Kiadó

259 oldal

A Manderley-ház asszonya

Daphne du Maurier műve életem egyik meghatározó regénye, hiszen talán ez az a könyv, amit a legrövidebb időintervallum alatt a legtöbbször elolvastam - angolul és magyarul is. A pontos számot már nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a szakdolgozatom megírásának ideje alatt sose volt nyugta az éjjeliszekrényemen. Most hét év után újra lekerült a polcról Emma Watson könyvklubja, az OurSharedShelf apropóján, hiszen a szeptember-október választott olvasmánya A Manderley-ház asszonya volt. És valamiért tudtam, sőt éreztem: Manderley nem pihenhet tovább bennem, újra be kell lépnem az ajtaján.

"Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam."

Névtelen elbeszélőnk visszaemlékezése idézi meg előttünk a vöröslő rododendronokkal körülölelt elegáns Manderley képét, ahová igen fiatalon került a ház urának, Maxim de Winter feleségeként. A kifogástalanul elragadó kúria azonban sötét titkokat rejteget. A friss szerelem boldogsága és az új otthonának csillogása mögött szinte állandó társ lesz hamarosan a fenyegetettség és a félelem érzése. Manderley sötét oldala Rebeccához, az első feleség alakjához köthető - aki bár már nincs az élők sorában, de kitörölhetetlenül része lett a háznak. Manderley folyosóit járva még mindig hallani lehet Rebecca lépteit, szobái továbbra is érintetlenül állnak, mintha bármelyik percben visszatérhetne oda tulajdonosuk. Főszereplőnket amennyire megfélemlíti, legalább annyira vonzza Rebecca alakja - ám nem is sejti, hogy az első feleség utáni nyomozásával milyen titkokra bukkan majd. 

"Ó, ha feltalálnának valamit (…), valamit, amivel konzerválni lehetne az emlékeket, mint egy ízt vagy egy illatot! És ha az emlékek soha meg nem kopnának, soha el nem fakulnának, hogy amikor kedvünk tartja, elővehetnénk az üveget, és csak ki kellene húzni a dugót, és újra átélhetnénk az elmúlt pillanatot!"

Manderley pontosan egy ilyen üveg, a narrátor megérkezése idején, hiszen bár látszólag Rebecca halála után minden folyik tovább a medrében, de valójában bizonyos részei még mindig a múltban léteznek: nem változott semmi, minden ugyanolyan mint Rebecca halála előtt. Úgy is mondhatnánk, hogy az első asszony és hajdan volt háza összenőttek. „...minden Rebecca” - vallja be Mr de Winter második feleségének. Rebecca ízlése formálta a kertet, a bokrokat, az azaleákat, a szobákat – az a Manderley, amit mindenki ismer Rebecca műve. Ám halála után személyisége valamelyest visszaszorult a ház terében, nem annyira erős a jelenléte mindenhol. De bizonyos helyiségek továbbra is az ő uralma alá tartoznak, szinte kegyhelyként funkcionálnak.  Nem csoda így, hogy a második feleség kívülállónak, sőt: betolakodónak érzi magát új otthonában. Hiszen Rebecca tereit megváltoztatni, meghódítani számára lehetetlenség, mintha csak az első feleségnek fogadtak volna örök hűséget.  

Manderley egy tipikus gótikus helyszín útvesztőkkel, titkokkal, emlékekkel. Egy olyan hely ez, amely képes manipulálni az illúziókat, folyamatosan ígérget, és ezzel együtt rémisztő is. Számos kísérteties elem bukkan fel itt, amely du Maurier regényét a kísértettörténetekhez teszi hasonlatossá. 

"Gondolja, hogy a halottak visszajárnak, és figyelik az élőket?"

A legerősebb szorongást keltő dolog Mrs. Danvers személye. Már első találkozásukkor is félelmet ébreszt a narrátorban csontvázszerű kinézetével, beesett szemeivel, riasztó, sárgás arcbőrével. A vele való érintkezés sem szüntette meg a félelmét, sőt, még inkább fokozta, mert Mrs. Danvers jéghideg, élettelen keze a halál érintését idézte fel a narrátorban. Szorongása igazából akkor hatalmasodott el rajta, amikor zavarában leejtette a kesztyűjét a bemutatkozás után, és Mrs Danvers gúnyos mosollyal vette fel neki a földről: „...ajka körül valami kis mosolyféle játszadozott, ami gúnyt fejezett ki...” A történet későbbi részében a gúny mellett ellenszenvet és rosszindulatot is feltételez Mrs Danvers személyében iránta, és az ő alakja sokszor megbénítja, zavarba hozza ezt az egyébként is komplexusokkal teli, félénk narrátort, aki miután megtudja, hogy házvezetőnője még mindig Rebeccához hű, még jobban eluralkodik rajta a rettegés – ő az, aki szembesíti vele Rebecca érintetlenül, ám gondosan rendben tartott szobáit, aki felidézi előtte Rebecca és Mr de Winter együtt töltött boldog éveit. Mrs Danvers és Rebecca szorosan összetartoznak a regényben, azt is lehetne mondani, hogy Mrs Danvers az ő emlékének ápolója, aki szinte vallásos imádattal tekint egykori úrnőjére, ezért is tartotta meg kegyhelyként a szobáit.

Rebeccával kapcsolatban egyébként is szinte minden szorongást vagy éppen félelemet kelt a narrátorban, legyen az akár a tenger zúgása, az érintetlen tárgyak a lakásban, de Rebecca mint tabutéma is ugyanezt az érzést váltja ki belőle: folyton attól retteg, hogy valaki kimondja a nevét, vagy éppen ő lesz az a bizonyos személy, aki óvatlanul is elejt róla vagy vele kapcsoltban egy-egy megjegyzést. Bár ez nem annyira Rebeccával, inkább Mr. de Winter -rel kapcsolatos szorongás, hiszen a Rebecca név inkább belőle vált ki olyan reakciókat, amiket az ifjú feleség nem akar újból megtapasztalni, és ezért igyekszik kerülni ezt a nevet.  

Továbbá a narrátor sokszor megjegyzi, hogy úgy érzi, mintha szemmel tartanák minden apró lépését: Manderley sok ablaka megijeszti, hiszen azokon keresztül bárki észrevétlenül figyelheti őt. Az ettől való félelemében igyekszik láthatatlanná válni Manderley-ben, hang nélkül osonni a folyosókon, és a ház nyugalmát sem szeretné megzavarni. Mondhatni, élő létére kísértetté válik saját otthonában.

Du Maurier regényének hangulata szinte megbabonázza az olvasót ezzel a nagyon finoman jelenlevő fenyegetettség és félelem érzésével, ami a szememben inkább teszi gótikus regénnyé, mint romantikussá - mint ahogy sokan képzelik. Számomra - ahogy előzményregénye a Jane Eyre is - totálisan távol áll az utóbbi műfajtól. Hiszen sem Mr. Rochester, sem Mr. de Winter egy hősszerelmes figura. Hogy őszinte legyek, számomra mindkét férfialak rémisztő, és a később feltárult titkok csak még jobban megerősítik ellenszenvemet irányukban. De ennek alaposabb kifejtése már erősen spoileres lenne, így azt a másik bejegyzésemre hagyom.

Hősnőnk végül legyőzi Rebeccát vagy éppen fordítva? Vagy talán más az, akitől tartania kéne? Sikerül-e végül felfedeznie a ház összes titkát? Hiszen Manderley mesélni akar. Végigsuttogja történetét csendes folyosóin, csak győzzük kivárni a végét. 

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Rebecca

Fordította: Ruzitska Mária

Európa Könyvkiadó

439 oldal

A titokzatos stylesi eset

A titokzatos stylesi eset Agatha Christie első regénye, amely a megírása után csak négy évvel később jelent meg, mert a kiadók folyton visszautasították a kéziratát. Azonban a megjelenése után rögtön siker lett belőle, és nem csupán a kritikusok, hanem a gyógyszerész szakmabeliek is elismerően nyilatkoztak róla, mert a történetben megjelenő mérgek hatásai és reakciói mind tudományos megalapozottsággal lettek bemutatva. A regény ötlete egyébként akkor született meg az írónő fejében, amikor az I. világháború alatt egy kórház gyógyszertárában dolgozott, úgyhogy a hozzáértése valóban nem a véletlen műve.

Hercule Poirot ebben a regényben lépett először az olvasók elé teljes életnagyságban segítőtársaival, a kis szürke agysejtjeivel és Hastings kapitánnyal egyetemben. A történet Essexben játszódik, egy vidéki angol kúriában, ahol Mrs. Inglethorpe, a kastély tulajdonosa, egyik éjjel titokzatos körülmények között elhalálozik. Mérgezésre gyanakodnak, ám a nyomozás már az elején megfeneklik. Még szerencse, hogy Hercule Poirot, a Belgiumból menekült, valaha igen híres mesterdetektív éppen a faluban tartózkodik, így Hastings kapitány kérésére és Mrs. Inglethorpe iránti tiszteletből elkezdi felgombolyítani a bűntény kusza fonalát. Gyanúsított persze rengeteg van, a gyilkosság kivitelezése sem szokványos, de mindenki kedvenc bajszos detektívjét semmi és senki sem tántoríthatja el attól, hogy végül rájöjjön a megoldásra. 

Ugyan a két legkedvencebb Agatha Christie regényemet sem összetettségével, sem csavarjával nem tudta felülmúlni, mégis azt mondom, hogy ez egy iszonyatosan jól összerakott, klasszikus krimi, amely minden klasszikusságát elegánsan viseli magán. Zárt térben történik a gyilkosság, a lehetséges gyanúsítottak egy viszonylag jól körülhatárolt körével. A krimi királynője itt is szereti abba a hitbe ringatni olvasóját, hogy együtt nyomoz kedvenc belga detektívjével, hiszen betekintést enged nekünk a helyszínekbe, meghallgathatjuk a beszélgetéseket, és eközben mi is munkára foghatjuk saját kis szürke agysejtjeinket: kereshetjük a mögöttes motivációkat, megjegyezhetjük a gyanús dolgokat, amik persze mindenkinél vannak dögivel. Ám a végén jövünk csak rá igazán, hogy mennyire az orrunknál fogva vezetett, és nem láttuk a fától az erdőt. 

A titokzatos stylesi esetben azt szerettem még igazán - mert a bűntény csavarossága szinte borítékolható volt, mint a többi krimijénél -, ahogy ezt a világháború alatti vidéki Angliát láttatta, és bepillantást engedett a korabeli arisztokrácia világába. A távolabbi vidéken dúló háború hatásai ebbe az elsőre idillinek tűnő környezetbe is be-betörnek, nyomot hagynak olykor egy félmondat vagy mondat erejéig, ami által belebetonozódik ez az egész történet ebbe a korszakba, és kiszakíthatatlanná válik onnan. 

Érdekes, izgalmas és nem utolsósorban hangulatos krimi ez: igazi bekuckózós történet és emellett pedig igazi mérföldkő is az Agatha Christie életműben. Hiszen innen, Stylesból indult el nemcsak Poirot, hanem maga a krimikirálynő is hódítóútjára. Ez a történet kezdete.

Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset

The Mysterious Affair at Styles

Fordította: Dezsényi Katalin

Európa Kiadó

258 oldal

Családom és egyéb állatfajták

Ha létezik olyan, hogy tipikus nyári olvasmány, amit egy fa árnyékának hűvösében, limonádét kortyolgatva vagy éppen vízparton elterülve esik igazán jól olvasni, nos akkor Gerald Durrell könyve ilyen. Ám ahogy már előttem jó páran felhívták erre a figyelmet, én is csak ismételni tudom: vigyázat, a könyv igen feltűnő hanghatásokat képes kiváltani olvasójából. Úgyhogy nyilvános helyen csak óvatosan vele!

"– Muszáj így habzsolni és nyelni az ételt? – kérdezte Larry elkínzott hangon, elegánsan piszkálva fogát egy gyufaszállal.
– Egyél lassabban, drágám – mormolta mama. – Nem sürgős.
Nem sürgős? Mikor Roger ott várt a kertkapunál, figyelő fekete alak, s türelmetlen, barna pillantással leste: jövök-e már? Nem sürgős? Mikor az első kabócák már rázendítettek az olajfák között? Nem sürgős? Mikor várt a sziget reggeli hűsével, ragyogóan, hogy felfedezésre induljak? Azonban nem kívánhattam, hogy a család megértse a szempontokat, hát lelassítottam az evést, míg figyelmük másra nem terelődött – azután megint tömtem magamba az ételt.
Mikor végre elkészültem, elosontam az asztaltól, és a kapu felé szökelltem, ahol Roger kérdőn bámult rám. Együtt lestünk ki a csavaros kapurácson a kinti olajfaligetbe."

Gerald Durrell egy olyan éden megvalósulását hirdette mind műveiben, mind életében ahol az emberek és állatok békében élnek egymás mellett. Nem tűnnek el fajok egyik napról a másikra, és ahol az emberek felismerik, hogy az élővilágot megőrizni és átadni a következő generációk számára igencsak fontos feladat. Minden fajt meg akart menteni, nem csak azokat, amikért jó pénzt fizettek az állatkertek. És a fogságban nevelt állatoknak a lehető legjobb körülményeket akarta biztosítani. Ezekért az elveiért sok állatkert nem volt hajlandó együtt dolgozni vele. Megalapította hát a Jersey állatkertet, ahol az oktatásnak is nagy szerepet szánt, és azóta több ezer tanítvány sajátította el az általa vallott elveket.
A Családom és egyéb állatfajták 1956-os megjelenését követően hihetetlen sikert hozott számára, aminek bevételét szintén az állatokkal kapcsolatos tevékenységekre fordította. A történet 1935-ben veszi kezdetét, amikor a család Larry ötletét követve úgy határoz, hogy levegőváltozásra van szükségük. Így hátrahagyják az esős, borongós Angliát és Korfu mesés szigetét veszik célba, ahol mindannyian megélik azt az idilli, paradicsomi állapotot, ami aztán soha többé nem tér vissza. Korfui élményeiből rengeteget merített műveiben, amelyeket mélyen átfon a hihetetlen mértékű természetszeretet. Gerry felfedezi magának a sziget állatvilágát, és a legapróbb élőlényről is olyan plasztikus és érdekes leírásokat ad, hogy még én is élvezettel olvastam akár a pókok életéről is. Durrell nem sokkal a halála előtt azt nyilatkozta: "Ha egy gyermeknek ajándékot kéne adnom, akkor a gyermekkoromat adnám."
De mivel ez sehogy se lehetséges, így a gyermekkorának csodás esszenciáját bedobozolta regényei lapjai közé, átkötötte díszszalaggal és nekünk adta - ami immár hatvanegy éve gyűjt magának rajongókat szerte a világon. Regénye ennyi idő távlatából is még mindig friss és üdítően hat. Nem rakódik rá a hosszú évek pora, mert mindig lesz, aki önszántából forgatja. Miért is ne lenne ilyen ember? Hiszen annyira szórakoztató, annyi napfény van benne, hogy legszívesebben az ember felülne a legközelebbi Korfura tartó repülőre, hogy a hóbortos Durrellék után ő is megélje ezt az édeni állapotot.
Ezt a bohém családot pedig rögtön a szívembe zártam, már attól a pillanattól fogva, hogy egy falkányi kutya ugatásával kísérve vonultak be a szigeten levő villájukhoz. Sajnálom, hogy csak most került a kezembe a könyv, azt hiszem, már gyermekként is rajongtam volna értük.
Gerry, igazából csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm!

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
My Family and Other Animals
Fordította: Sárközi Györgyné
Európa Kiadó
375 oldal

Erzsébet királyné

Schönbrunn naná, hogy megvolt pár évvel ezelőtt meg nagyon-nagyon régen valamikor Gödöllő is. És igen, gyerekkoromban én is megnéztem mindig karácsonykor a Romy Schneider-féle Sissi filmeket. De az igazi rajongás most áprilisban kapott el Erzsébet királyné irányában, amikor Bad Ischlben meglátogattuk a Kaiservillát. Amikor hazatértünk a tavaszolásból, eldöntöttem, hogy mindenképp szeretnék olvasni Sisiről egy alapos életrajzot, mert most már tényleg szeretném megismerni őt. Természetesen, már amennyire egy történelmi személyt meg lehet ismerni. A választásom végül a Brigitte Hamann által írt könyvre esett, a mérete alapján legalábbis elég alaposnak tűnt.

Egy kissé viharvert, ütött-kopott könyvtári példányt emeltem le a polcról, aminek mindig kicsit recsegett a gerince, ha fellapoztam. Látszódott, hogy sokat forgatták már előttem, ceruzás aláhúzogatások, széljegyzetek és egyéb jelölések tarkították olvasásaimat, és igazából innen tudtam, hogy jól választottam. Mármint életrajzot. Meg persze, aztán a saját tapasztalataim is ezt igazolták vissza. 

Brigitte Hamann írása bár olykor elég száraz és egyáltalán nem törekszik az olvasó szórakoztatására, viszont cserébe - én úgy hiszem - mindent megkapunk, amit csak egy Sisi életrajztól várhatunk: erre könnyed 656 oldal és a 80 oldalnyi jegyzet a bizonyíték. Tetszett, hogy egyáltalán nem akarja Erzsébet királynét idealizálni, nem kultuszt akar erősíteni ezzel az írással, hanem Erzsébet alakjának összes ellentmondásosságát akarta egybegyűjteni, hogy megtalálja személyiségét a kultusz mögött. Hamannak nem célja mítosz rombolás sem: "Erzsébet császárné alakját minden ellentmondásosságával, meglepő modernségével és nem mindennapi különcségeivel együtt" akarta olvasói elé tárni, és ez szerintem sikerült is. 

Számomra abszolút bebizonyosodott, hogy Erzsébet koránt sem volt az a bajor Disney hercegnő, akit Romy Schneider jelenített meg a mozivásznon még az ötvenes évek közepén. Intellektusa valóban csodálatra méltó volt, ám császárnéként - Hamann szerint - egyáltalán nem állta meg a helyét. Legendás szépsége pedig nem csupán a természet ajándéka volt, hanem az akarat és az önfegyelem diadala a vágyai felett. Ahogy Hamann írja, Erzsébet egyéniség szeretett volna lenni, és ezért keményen és elszántan küzdött. Már életében is legendák övezték, ám halála után még inkább. Az utókor azonban mégsem az általa várt költői érdemei szerint őrzi emlékezetében, hanem a szabad lelkű nőként, akit fojtogatott a császári udvar szigorúsága.  

Néha tömény, néha kicsit száraz, de ettől függetlenül tényleg nagyon szívesen olvastam ezt az életrajzot. Amennyire egy embert, főleg egy történelmi személyiséget objektívan meg lehet ítélni, úgy Brigitte Hamannak szerintem ez sikerült maximálisan. Nem ítélkezik Erzsébet felett, csak levonja a következtetéseket. Sok érdekes háttérinformációt meg lehet tudni belőle a Habsburg udvari etikett szigorú szabályozásáról, a kor puskaporos hangulatáról, és bizony az osztrák-magyar kiegyezést is kicsit más színben tünteti fel, mint ahogy mi azt történelemórákon tanultuk. De hát nyilván más szemszög ez, így más lesz a színezete is. Mindenesetre erről is nagyon érdekes volt olvasni. Örülök, hogy erre akadtam rá a könyvtárunk polcán, azt hiszem, ennél több információt nem nagyon szereztem volna be életrajzból. Mindenesetre azért majd később nekiesek a könnyedebbeknek is, hátha van olyan - bár nem hiszem - , ami innen kimaradt volna.

Brigitte Hamann: Erzsébet királyné

Fordította: Kajtár Mária

Európa Könyvkiadó

715 oldal

A Kör

A Kör az a fajta könyv volt az életemben, ami csak úgy felbukkant előttem a semmiből. Aztán másnap pont úgy sétáltam oda a kölcsönző pulthoz kezemben a könyvvel, mintha hónapok óta érdekelt volna. Ilyen is előfordul olykor.

"A kör a világmindenség legerősebb alakzata. Nincs, ami felülmúlná, nincs jobb, nincs tökéletesebb."

A Kör miatti mizéria totálisan elkerült engem jó sokáig, méghozzá annyira, hogy kábé az olvasása közben tudtam meg, hogy amúgy lesz belőle film is, ami belátható időn belül a mozikba kerül. Nem tudom, hogy kerülhette el ennyire a radarom, de ha egyik barátom nem hivatkozik erre a könyvre a kávézásunk közben, akkor talán a film után felfigyeltem volna rá, de lehet, még akkor sem. Hogy így jobban jártam-e? Az az igazság, hogy nem tudom.

Dave Eggers regénye a nem túl távoli jövőben játszódik, ahol a Kör nevezetű cég uralja az informatikai piacot. Rengeteg innovációval, elképesztő felfedezésekkel, óriási, a társadalom javára váló projektekkel nemcsak hogy abszolút monopol helyzetbe került, hanem a kreatív elmék számára is egy igazán csábító munkahely. Ide érkezik újoncként Mae Holland, akit rögtön lenyűgöz a Kör kampuszának hihetetlen világa. A kezdetben paradicsominak vélt hely azonban észrevétlenül pokollá változik, s Mae-t is magába szippantja. 

A Kör világában nincs magánélet, nincsenek személyes dolgok és megszűnik az anonimitás. Mindenki a közösségért van, és őszintén hisz a cég szlogenjében: "A titok hazugság. A megosztás törődés. A félrevonulás lopás." Az emberek múltjának a legapróbb, legszégyenletesebb része is feltárul itt, és a jelenben pedig minden egyes percük elérhető az interneten keresztül élő közvetítésként. Bárki kukkolhat bárkit bármikor, a reflektor mindent bevilágít, nem hagy semmit sem az árnyékban: minden egyes momentum a közösségé, nincs privát szféra, nincs magánélet. Mindenki celeb lesz a maga módján. 

A Facebook, Twitter, Instagram hármasában létező emberek többségének már nem is annyira elképzelhetetlen ez a jövőkép. Egyáltalán jövőkép ez még csak vagy már itt toporgunk a kapujában? Mikor fogja végleg felülírni a hasznosság és a könnyen kezelhetőség elve a személyiségi jogokat? Óhatatlanul is felmerülnek ezek a kérdések, hogy vajon hova fog vezetni mindez. Ez a kisebb vagy nagyobb darabka belőlünk, amit megosztunk a világháló közösségével, átveheti-e valaha az irányítást az offline életünk felett? Dave Eggers regénye ezekre a kérdésekre adott egy lehetséges választ. A kérdésfeltevései valóban érdekesek, és ez a nagyon is valóságosnak tűnő alternatív jövőképe is, ám nagy kár, hogy maga a történet nem tudott ehhez felnőni.  Vagy nem is tudom, hogy a történettel volt-e igazán baj...

Mert az az igazság, hogy Mae Holland fejében létezni olyan volt, mintha egy jellegtelen, megvezethető, butácska lány véget nem érő monológját kellett volna hallgatnom esténként, aki sose lát a dolgok mögé, sose gyanakszik, egyszerűen csak teszi a dolgát, mert ő bármit, de tényleg bármit megtenne egy csöppnyi elismerésért is. Mae egyszerűen unalmas volt. U-nal-mas. Az elején is és a végén is. Nem lett érdekesebb, nem lett semmilyenebb, egyszerűen csak ott volt és történtek vele dolgok. Hogy Eggers mennyire akarta ezt így, arra sajnos nem sikerült rájönnöm. Az elején amúgy még eléggé örültem neki, hogy végre nem tini disztópiát fogok olvasni. Persze, ennek ezután is örültem. Olykor eszembe jutott amúgy Orwelltől az 1984 is, sok momentumában láttam benne rokonságot. Aztán a közepénél azt kezdtem érezni, hogy ebben a könyvben egyre inkább nem történik semmi. Eltelik húsz oldal, semmi; ötven oldal, semmi... Oké, aztán igyekeztem a háromnegyedénél revideálni magamban ezt a dolgot, hogy itt inkább a lelki folyamatokon, az antifejlődésen van a hangsúly. Ami azért új lendületet adott nekem, és sokkal izgalmasabbnak is találtam ebből a szempontból, mert végre nem a mostanában megszokott disztópia sémán mentünk végig, hanem egy kicsit másképp, más módszerekkel közelített a témához. És ez jó dolog szerintem. De Mae akkor is u-nal-mas. Legyen bármilyen szörnyű is Eggers nem túl távoli jövőképe, engem igazából inkább Mae-vel tudott kikergetni a világból.Ez az igazság.

Eggers regénye mindezt leszámítva egész jó, de korántsem akkora nagy durranás, ahogy azt eleinte gondoltam. A filmet mindenesetre meg fogom nézni, kíváncsi vagyok, hogy hogy sikerült vászonra vinni.

Dave Eggers: A Kör

The Circle

Fordította: Nemes Anna

Európa Kiadó

382 oldal

Öt kismalac

Vajon lehetséges-e csupán emlékezetből rekonstruálni egy bűnügyet több év távlatából? Valamelyik csatornán ment régebben egy olyan műsor, ami az emlékezet megbízhatóságát vizsgálta, speciálisan bűnügyek kapcsán. A résztvevők mint tanúk voltak jelen egy megrendezett balesetnél, és az ő emlékezetük pontosságát vizsgálták az eltelt idő függvényében; valamint arra is kíváncsiak voltak, hogy mennyire képes a csoport befolyásolni az egyének emlékeit. Nagyon érdekes volt látni, hogy a baleset után már pár perccel is jó néhányan bizonytalanok lettek egy-egy részletet illetően. Kevesen tudták pontosan felidézni az eseményeket úgy, hogy közben használható részletekre is emlékezzenek. Már a pár nappal később készített fantomrajzok esetében is elmondható volt, hogy jelentős különbségek voltak az elkövető kinézetét illetően. A kísérlet végén - jó pár héttel az eset után - összehívták az összes tanút, köztük beépített embereket is (ők szintén tanúnak adták ki magukat), hogy együtt idézzék fel a balesetet. A beépített emberek feladata az volt, hamis emlékeket kreáljanak az igazi tanúk emlékezetében. Nem is kellett sok idő ahhoz, hogy szinte az összes tanú a beépített emberek hazugságait vallja magáénak. Ők nem hazudtak, valóban így módosult az emlékezetük, és ezért akár tűzbe mentek volna, annyira biztosak voltak benne, hogy úgy történt az eset, és a korábban fehér bőrűnek leírt elkövető valójában nem is fehér, hanem fekete bőrű volt. 

Mindezt csupán azért meséltem el, mert ugyanis Agatha Christie szóban forgó regényében mindenki kedvenc kis belgája az emlékezetet és a pszichológiát hívja segítségül egy több évvel ezelőtt történt gyilkosság megoldásához. 

Poirot mestert egy szép napon egy elegáns fiatal hölgy, bizonyos Carla Lemarchant keresi fel, és különleges üggyel bízza meg. Carla édesanyját gyilkosságért életfogytiglani börtönre ítélték, s röviddel büntetésének megkezdése után meghalt – az áldozat pedig nem volt más, mint Carla édesapja, Amyas Crale, a híres festő… Tizenhat esztendő telt el a híres bűnügy óta. Carla közben nagykorú lett, megtudta szüleinek tragikus történetét, és elhatározta, hogy kideríti anyja ártatlanságát. Tizenhat év után keresi fel Hercule Poirot az ügy öt, még élő tanúját, tizenhat év porát fújja le a régi élményekről, szenvedélyekről; egyetlen tragikus napról öt különböző vallomást szembesít, hogy megtudja: ártatlanul ítélték-e el Caroline Crale-t, s ha igen, vajon öngyilkos lett-e Amyas Crale, ez a zseniális művész és csupa élet férfi, avagy az öt tanú közül tette el valamelyikük láb alól?

"Csak azt akartam, hogy lássa, mademoiselle: már egy jelentéktelen ügyben is varázsló vagyok egy kicsit. Vannak dolgok, amikről akkor is tudok, ha senki se beszél róluk."

Poirot már az elején megmondta, hogy tisztában van vele, hogy az öt tanú öt különböző gyilkosságot fog kanyarítani a tizenhat évvel ezelőtt történt eset kapcsán, s valóban igaza volt. A meghallgatott emberek mindegyike másként élte meg az akkori eseményeket, máshogy látták az áldozatot, a gyilkost és egymást is.  Ám az mindegyikükben közös, hogy az akkor történt eset mély nyomot hagyott mindannyiukban, és rengeteg elfojtott vagy éppen eltemetett érzelem bújik meg bennük a jelenlegi látszólagosan nyugodt életük dacára. 
Érdekes volt a felépítése ennek a kötetnek, amelyben nem csupán szóban beszélték át a tanúk az évekkel ezelőtt történt gyilkosságot, hanem írásban is elküldték Poirot-nak a visszaemlékezéseiket. 

Sokan szeretik amúgy ezt a kötetet és a legjobbak között tartják számon. Hogy őszinte legyek, számomra ez most mégsem működött, kicsit fárasztó volt ugyanazt az elbeszélést többször is végigolvasni, és én tényleg nem tudtam túllépni azon, hogy szinte mindenki úgy emlékezett vissza az esetre, mintha csak tegnap történt volna. Nyilván elképzelhető, hogy a sok rendőrségi kihallgatás miatt emlékeznek bizonyos részletekre, de hogy az idő távlatából továbbra is mindenki ennyire részletesen emlékszik szinte mindenre, elég hihetetlen volt nekem. Továbbá, hogy ennyiszer elolvashattam a tanúvallomásokat amiket szóban és írásban is megtettek Poirot-nak, így szerintem elég könnyen ki lehetett találni, pontosan mi is történt azon a napon. Úgyhogy most kicsit szembemegyek az árral, és azt mondom, hogy szerintem Agatha Christie-nek vannak jobb krimijei is ennél. Nekem sajnos most ez nem jött be.

Agatha Christie: Öt kismalac
Five Little Pigs
Európa Kiadó
296 oldal

Franny és Zooey

A Zabhegyezőt anno az állítólagos ideális életkorban, tizenhat évesen olvastam, de hogy őszinte legyek, nem igazán kapott el az életérzés, pedig bizonyos szempontok alapján akkoriban volt bennem egy kis Holden Cauldfield-beütés (ahogy gondolom, a legtöbb tinédzserben). De Salinger valahogy nem tudott közeljutni hozzám, leginkább olyan egynek elment típusú könyvnek tartottam - annak ellenére, hogy elolvasása előtt abban a hitben voltam, hogy majd heteken keresztül analizálhatom magamban. 

És itt vagyok, több mint tíz évvel később, most már a Franny és Zooey című regényével is a hátam mögött, és azt kell mondanom, hogy Salinger végre nálam is telibe talált. Nagyon is úgy tűnik, hogy nekünk mégis csak érnünk kellett egymáshoz. Ezt a regényt egyébként a Zabhegyező egyetemi változatának tartják, hiszen olyan problémákat fogalmaz meg, amelyek ezt a korosztályt foglalkoztatják mélypontjaikon. A történet két részletben jelent meg először a The New Yorker hasábjain (1955 és 1957-ben), és a Glass családról szóló hosszabb regényfolyam része lett volna - ám ez soha nem készült el, csupán ez a rövid - alig egy éjszaka alatt elolvasható -  kisregény maradt fenn, amit ma Franny és Zooey címen ismerünk.  

"Belebetegedtem abba, hogy nincs annyi merszem, hogy nulla merjek lenni."

A történet maga igazából egyszerű(nek tűnik elmesélve), és rém kevésnyi időintervallumot ölel fel. Az első részben Franny visszatér az egyetemről, hogy az enyhén nagyképű és egoista barátjával töltse a víkendet. Franny a vacsora alatt rövid időn belül idegösszeroppanást kap. A második részben megtudhatjuk, hogy Franny az idegösszeomlása után hazakerült. Zooey, a bátyja éppen fürdőt vesz, és édesanyja beront a fürdőszobába, és próbálja rávenni fiát, hogy beszéljen Franny fejével. Zooey nagy nehezen végül beadja derekát, és a regény legzseniálisabb része Franny és Zooey beszélgetése alatt bontakozik ki. 

Ami talán a legnagyobb problémám volt Salinger írásával, hogy azt az érzést keltette bennem, mintha csak úgy vetette volna oda a szavakat a papírra mindenféle szerkesztés vagy átgondolás nélkül. Egészen Franny és Zooey párbeszédéig azt hittem, hogy ebből semmi értelmes nem fog kisülni, csak hallgatom Franny életundorát, Zooey arrogáns és bunkó beszólogatásait mindenféle szűrő nélkül. Egy abszolúte szerkesztetlen gondolatfolyamnak tűnt ez az egész, amiben ugyan láttam olykor rációt, de hogy őszinte legyek, az olvasási időm legnagyobb részében azt vártam, hogy mikor lesz ennek vége. 

Viszont tudjátok, ahogy visszagondolok a könyvre, és amikor eszembe jut belőle egy-egy momentum, amit aztán továbbfűzök a gondolataimban, rájövök, hogy lehet hogy voltak benne felesleges részek, de közel sem annyi, mint amennyit olvasás közben gondoltam. Mert bár a szereplők sok mindent összehordanak addig a bizonyos beszélgetésig, mégis úgy érzem, hogy ezek a szószátyár alakok - a narrátorral az élen - , mégis biztos alapokon állnak, és nemcsak amolyan légből kapott figurák. 

"Nem tudom, mire jó egyáltalán, ha valaki olyan sokat tud és olyan értelmes és a többi, ha közben nem boldog az egésszel."

De az igazi tetőpont, amikor Salinger olvasás közben is végre megfogott magának, az Franny és Zooey beszélgetése volt az utolsó ötven oldalon. Szóba került az életundor, a kudarcoktól való félelem, az istenkeresés és az önmagunkba vetett hit is. Ez az ötven oldal olyan súlyos gondolatokkal volt teli, és némelyik szó szerint pofán csapott, de annyira, hogy még ma sem tértem tőlük teljesen magamhoz. Érzem, hogy kicsit megforgatott ez a könyv - mármint olyan jó értelemben véve. Szeretem azt, amikor egy író nem a cselekménnyel nyűgöz le, hanem a gondolataival; amikor napokig rágódhatok egy-egy jól eltalált mondaton, ami leginkább kifejezi az élethez való hozzáállásomat és az elkövetett ballépéseimet. Félre ne értsetek, ez nem afféle önsajnáltatós könyv, hanem annak pont az ellentéte: felráz, pofon vág, és azt üvölti a füledbe, hogy "térj már végre magadhoz". Salinger olyan gondolatokat fogalmazott meg, amikről nem is tudtam, hogy bennem vannak - s ettől a ráismeréstől volt igazán felemelő érzés olvasni ezt a könyvet.

J. D. Salinger: Franny és Zooey
Franny and Zooey
Fordította: Tandori Dezső
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám:  268

A ragyogás

Amúgy nem tudom, mi van velem mostanában, de az utóbbi két hónapban több Stephen King könyvet olvastam, mint négy év alatt. Volt először is a Joyland, ami őszintén bevallom, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. (pedig egészen ígéretes volt amúgy... de aztán, hogy őszinte legyek én csak egy langyos szerelmi siránkozásnak éreztem) Lehet, hogy olvasói hiba, lehet hogy nem, de én Stephen Kingtől alapvetően mindig azt a fajta borzongást várom, amit anno még a Borzalmak városával szerzett nekem. Emlékszem, napokig rettegtem alkony idején kimenni a varjaktól hemzsegő utcára. Most azóta vagy megedződtem vagy fogalmam sincs mi van... vagy csak egyszerűen fel kéne már hagynom ezzel a - lehetséges, helytelen - olvasói elvárásommal Stephen King felé.

Na, szóval míg a Joyland alapvetően az "ez mégis mi akart lenni?" - érzést váltotta ki belőlem, A ragyogásnál már 30 oldal után kénytelen voltam elmondani a velem éppen akkoriban szembekerülő embereknek, hogy "ah, ez tényleg zseniális! Olvastad már?". És tényleg, a két könyv között levő minőségbeli különbség iszonyatosan érezhető. Míg a Joylandnél folyton csak ígérgette, hogy egyszer eljön annak a sztorinak a tetőpontja (amúgy nem, nem jött...), addig A ragyogás olyan szépen ívelt az adrenalinlöketet adó csúcspont felé, és aztán olyan gyönyörűen tartotta ott az olvasót - jelen esetben engem -, hogy tényleg: le a kalappal! Iszonyatosan jól megkomponált történet ez. És még ha csak ez lenne benne a jó... - de nem! 

Ám mielőtt még ezt kicsit jobban kifejteném, rátérek a kötelező jellegű mirőlisszólakönyv témára.  Szóval, a totális alkoholizmust maga mögött hagyó, már több éve józan életet élő Jack Torrance eléggé pénzszűkében van. Feleségét és kisfiát jobb körülmények közt szeretné végre tudni, így elvállal egy gondnoki állást a Panoráma Hotelben. A megbízás a téli időszakra szól, amikor a hotel teljesen kiürül, és a hegyekben tomboló hóviharok hetekre, sőt akár hónapokra is elvágják a városba vezető utakat. Fiának, Danny-nek már a beköltözés előtt rossz megérzései vannak a hellyel kapcsolatban: sikolyok hangjai, a vöröslő vér látványa és a végtelennek tűnő folyosókon való reménytelen menekülés érzete kísérti álmaiban. Szülei azzal nyugtatják, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Ám ők - Dannyvel ellentétben - nem számolnak a hotelben lakó mérhetetlen ördögi gonoszsággal...

Az 1977-ben megjelent regény rögtön hatalmas sikert aratott, és Stephen King neve beivódott a köztudatba, mint a horror műfaj mestere. Külön érdekesség, hogy a helyszín illetve a szereplők az író személyes élményein alapulnak.  A mendemonda szerint King és felesége 1974. októberében a coloradoi Stanley Hotelben szálltak meg, ahol ők voltak az egyetlen vendégek. A 217-es szobát kapták - erről később kiderült, hogy a szóbeszédek szerint egyébként kísértet járta szoba. A hatalmas, üres hotel azonnal megihlette Kinget, akinek a fejében már rögtön aznap este kirajzolódott A ragyogás történetének váza.

Én megköszönöm ennek a fura hotelnek ezt a dolgot egyébként, de tényleg - hiszen egy remek regény kerekedett ki ebből a látogatásból (ami lehet, hogy csak írói legenda, lehet tényleg igaz - nem tudom). Igazából nem is annyira maga az ötlet a jó ebben az egészben, hanem ahogy King a témához nyúlt. Mesterien felépítette az egész folyamatot, ahogy az apa egyre inkább eszét veszti ezen az ördögi helyen, és ahogy az első oldalakon valamennyire harmonikus egésznek tűnő család szépen, lassan darabjaira hullik: ahogy megjelennek a múlt okozta, soha be nem gyógyuló sebek; ahogy a máz alatt rejlő elfojtott vágyak és félelmek repedezve utat törnek maguknak, míg végül be nem kebeleznek mindent maguk körül. A jellemek, az indítékok, a karakterek mozgatórugói mind-mind precízen kigondoltak és kivitelezettek. Szóval, én tényleg amondó vagyok, hogy ez egy remek regény, bárhogy is nézzük. Nyugodtan levehetjük a misztikus, természetfeletti csomagolást a sztoriról, igazából szerintem még akkor se bomlana meg benne semmi... És kérem, én ezt nevezem jó és hiteles horrornak. (SPOILERFÉLESÉG egyedül annyi bánatom van, hogy a vége lehetett volna katartikusabb is. De hát ez van...)

Az újonnan megjelent folytatását, az Álom doktort nem tudom, el akarom-e olvasni... szerintem egyébként nem. A Carrie és a Borzalmak városa óta találtam végre megint egy jó King regényt, ezt a felismerésemet pedig inkább nem akarnám most elrontani. Most szeretnék egy kicsit megmaradni abban a hitben, hogy jó viszonyban vagyok vele. 

Stephen King: A ragyogás

The Shining

Fordította: Prekop Gabriella

Kiadó: Európa Kiadó

Oldalszám: 500

Emlékek

Egy darabig azt gondoltam, hogy ez a könyv hozzám szól a sorok közül. De ez azért mégis csak túlzás. Nem mindig szólt hozzám, de olykor azért elfogott az az érzés, hogy ez a könyv megért engem. Tavaly olyasmivel kellett szembesülnöm az életemben, ami mélyen megrázott és még ma sem hevertem ki. Egyáltalán nem. Talán azért, mert igazából beszélni sem tudok róla azóta sem. Foenkinos regénye olykor mélyen megérintett: voltak mondatai, bekezdései, amelyek a csontomig hatoltak, belülről emésztettek - én meg csak nyeltem a könnyeimet. Könnyebb lett azóta? Nem, egyáltalán nem. De azért valahol mégis jó dolognak tartom, hogy végül elolvastam, és kitartottam. Pedig az első pár fejezet után komolyan elgondolkodtam azon, hogy félbehagyom, mert nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy belépjek ebbe a világba. Ezek szerint mégiscsak az vagyok. És ez jó dolog. Mármint jó, hogy ezt legalább tudom most már magamról. 

Az Emlékek talán kicsit túl személyes élménnyé vált, nehéz róla "csupán" könyvként beszélni. Mélyen melankolikus hangulata kicsit már-már depissé tett olvasás közben, szóval hiába alig 300 oldal, elég sokáig tartott mire a végére értem, mert egyszerűen muszáj volt tartanom a távolságot - így sokszor több napra is félretettem, és feléje se néztem. Amúgy ez ne tévesszen meg senkit: bár alapvetően nem egy vidám regény, de azért nem is egy érfelvágós. Inkább azt mondanám, hogy szép a maga búskomor módján.

Az Emlékek éjszakai portásként kallódó elbeszélője írónak készül. A nagyapja halálával induló történetet a szereplők emlékei színesítik. A kisemmizett és öregotthonba kényszerített nagymamáé, aki egy szép napon megszökik, az unokáé, aki a keresésére indul, hősünk katasztrofális házasságból hol depresszióba, hol új szerelembe menekülő, bizarr anyjáé és rémes apjáé...
Vajon mire jók ezek az emlékek? És egyáltalán: jók-e valamire? Hősünk mindenesetre gyűjti őket, s talán a végén még választ is kap kérdéseire.

Alapvetően más élményre számítottam, mielőtt nekiveselkedtem. Még pár hónappal ezelőtt beleolvastam a szintén Foenkinos által írt Nathalie második életébe (még nem olvastam el, de erősen tervben van), aminél rögtön megfogott finom, ironikus stílusa. Az Emlékekben ennek nem nagyon láttam a nyomát, amit talán egy kicsit bántam is. Az Emlékek az elmúlást, a halált veszi górcső alá, miközben a főtörténetet színesítik és mélyítik az emlékmozaikok, egy egészen különös képet rajzolva ki ezáltal - olyan ez az egész könyv, mint az emlékek panthenonja.

Elszalasztott lehetőségek, rossz döntések, félbemaradt sorsok, feladott álmok, szótlan kapcsolatok lebegnek a sorok között az olykor ólomsúlyúvá váló szavakon. Nehéz könyv volt ez, legalábbis számomra. Szerintem most egy darabig nem szeretnék ilyesmiről olvasni. Úgyhogy lelkem gyógyításaként bele is vetettem magam a Rosie-projektbe, ami eddig abszolút beválni látszik. Ebből a könyvből pedig ma már csak pár fekete-fehér jelenet maradt meg bennem, és a hangulata is szépen-lassan kikúszott a mindennapjaimból. Talán így a legjobb mégis.
Azért egy értelmesebb és összeszedett véleményt mégis szívesen összehoztam volna erről a könyvről, de majd inkább egy másikról. Ez maradjon meg inkább egy könyv által dühítő némaságra ítélt élmény mementójának. 

David Foenkinos: Emlékek
Les souvenirs
Fordította: Kamocsay Ildikó
Oldalszám: 330
Európa Kiadó